- Kis terpesz, kezeket oldalra – kezdi, mindennemû üdvözlés helyett. Dühösen pillantok rá, de fogcsikorgatva teszem, amit mond. Módszeresen átkutat, és kezd kissé elegem lenni a tapizásából, mikor végre befejezi, és a fõnökéjéhez passzoló vigyorral ellép tõlem.
Nem szólok semmit, csak ruhámat megigazítva követem, amint elindul át a kerten, be a házba. Nem házat nézni jöttem, de azért kíváncsiságom erõt vesz rajtam, és egyszer-egyszer széttekintek, mire elérjük a házigazdát.

Nem kis meglepetésemre, még vele vannak a lányai, és a kisebbel éppen valamiféle vitát fejeznek be. Egészen pontosan a kicsi akkorát harap az apjába, hogy az jobbnak látja engedni a lányának.
- Aranyosak – jegyzem meg színtelen hangon, miután az embere elvitte õket. Vele remélhetõleg biztonságban lesznek, ahogy Jane-ék is, Kevinnel. Nem mondtam el neki, hova jövök, csak megkértem, hogy vigyázzon rájuk, amíg elintézek pár ügyet.
Green tüntetõleg nem szól hozzám, és kezd egy duzzogó óvódás eszembe jutni a viselkedésérõl. Nevetséges…
Követem, mikor elindul, és miután a dolgozószobájában helyet foglalt, én pedig becsuktam az ajtót, én is leülök, az asztala elõtti bõrszékre. Itallal kínál, de elutasítom. Nem bájcsevegni jöttem, és nem bánnám, ha minél hamarabb mehetnék.

- Remélem, ezúttal nincs bedrótozva – pillant végre rám, mire alig bírom ki szemforgatás nélkül.
- Mintha nem tudná, hogy átkutattak – felelem rosszkedvûen, rámarkolva a borítékra.
- Jelent az a magafajta vérszívónál bármit is?
A nyelvem hegyén van a visszavágás, de végül úgy döntök, hogy nem éri meg gyerekes vitába bonyolódni vele, mert úgy érzi jogosan sértõdött meg. Okos enged, szamár szenved alapon, inkább csak elé rakom a borítékot, és hagyom, hogy megszemlélje a tartalmát.
Miután végzett, iszik még egyet, és némán mered az ablak felé, egy szót se szólva. Kis ideig visszafogom magam, és hagyom, hagy gondolkodjon, de mikor inkább tûnik nyitott szemû alvásnak a tevékenysége, nem bírom tovább.
- Nos? – hajolok elõrébb.

- Mi az? – pillant rám, mintha most venné észre elõször, hogy itt vagyok. Te jó ég, már elvitte a pia meg az erõszak az eszét.
- Mi az, hogy mi az? Egy kicsit sem kavarja fel, hogy veszélyben a családja?
- Fogalmazzunk úgy, hogy nem lep meg.
Hüledezve pattanok fel, és nem bírva magammal, idegesen kezdek cikázni a szobában.
- Ez a maga hibája! – morgom magam elé, de úgy, hogy azért még hallja. – Ha nem zaklat annyit…
- Tájékoztatom, Morlon, maga ment a Serlegbe szimatolni. Remélem, ezt az aprócska tényt nem felejti el – vág közbe, és halál nyugodtan leteszi a poharát, majd felpillant rám.
Szinte görcsben van a gyomrom az aggodalomtól, de ugyan olyan erõs bennem a düh, és az eltökéltség is, hogy minden áron megvédem a szeretteim.

- Mi köze magának ezekhez? – toppanok elé.
- A kozanosztrához?
- A kozanosztra már rég nem létezik… - hõkölök hátra meglepetten.
- Itt helyben szenteljenek fel, ha hazudok – forgatja meg a szemeit.
Elgondolkodva, borúsan támaszkodom az asztalra, és végigmérem. Nincs oka errõl hazudni, de már rég rájöttem, hogy tõle sose azt kapom, amit várok.
- Tegyük fel, hogy elhiszem. Mit akarnak tõlem?
- Inkább tõlem mit akarnak – helyesbít. Szúrós, szemrehányó pillantást vetek rá, de nem is törõdik vele. A fenébe is, ha megnyertem volna azt a nyomorult ügyet, most minden rendben lenne!

- Lassan hónapok óta provokálnak. Elõször csak kisebb ügyletekkel zargattak… de pár hete, mint maga is láthatta, már komolyabban próbálkoztak.
Felhúzza a pólóját, elém tárva a már varos, de igen csúnya sebhelyet. Hát persze, a motorbaleset…
- Azt hiszem, ezzel inkább kibelezni akartak, mint megcirógatni.
- Hogy kerültek ide? – faggatom, a sebet figyelve. Ha sajnálatot vár, rossz helyen kopogtat. Tett õ ennél sokkal rosszabbat is másokkal, megérdemli.
- Nem tudom. De véleményem szerint azt gondolhatják, maga az én emberem, hiszen olyan látványosan vesztette el a pert.
Felhorgad bennem a düh, és a számat összeszorítva egyenesedem ki, majd az ablakhoz sétálok. Tudom, hogy mindent ott szúrtam el, és állandóan ott lebeg a szemem elõtt, hogy mi lett volna, ha…?

- Rendben. Akkor bevonjuk a hatóságokat – jelentem ki, bár bennük se tudok feltétel nélkül bízni, sok a korrupt zsaru is, de itt most gyerekek élete is a tét, az õ védelmük érdekében bármit megteszek.
- Ühüm. És úgy lecsukatja õket, mint engem? – ásítja. Felé kapom a tekintetem, és legszívesebben behúznék neki, de a francba is, sose tudtam verekedni.
- Kössünk üzletet – szólal meg, mielõtt visszavághatnék az elõbbiért.
- Miféle üzletet?
- Megvédem magát és a családját… de cserébe egy bocsánatkéréssel kezdi… és mostantól baromi kedves lesz hozzám.

Leesett állal bámulok rá, fõleg a feltételek hallatán. Hogy én kérjek bocsánatot tõle, és legyek vele baromi kedves? A dadusának néz, aki igazságtalanul vette el a játékát? Mégis miféle világban él, ahol én voltam a hibás, mert ügyész létemre tartottam egy bûnözõvel eltöltött estétõl?
Hosszan fújva ki a levegõt, szó nélkül kapom fel a whiskys üveget, és töltök ki egy jó adagot az egyik üres pohárba. És ez még lehet kevés alkohol is lesz.

- Kérjek bocsánatot, és legyek baromi kedves? – ismétlem meg, miután lehúztam a poharam tartalmának nagy részét. Ez nem kifejezetten jó ötlet, mert rég volt lehetõségem elmenni inni bárhová is, és tesztelni a tûrõképességem, de úgy érzem e nélkül már nem bírom ki.
- Pontosan – villantja rám a tekintetét, mire akaratlanul is felhorkanok. Fenébe, már érzem a túl gyorsan, éhgyomorra lehúzott alkoholt. Persze reakciómra elsötétedik a pillantása, csak éppen jelenleg túlzottan kivagyok ahhoz idegileg, hogy érdekeljen.

- Árulja már el Green, hogy mivel tapostam ennyire a lelkébe? – bukik ki belõlem, miközben lehúzom az ital maradékát is, és újratöltöm. – Komolyan azon húzta fel magát ennyire, hogy bebiztosítottam magam a vacsoránkra, mivel maga…nos, maga, én meg én vagyok?

Összehúzott szemmel, megfeszülõ testtel figyel, és minden ösztönöm azt sikítja, hogy ha nem húzom el a csíkot, holtan végzem, de mivel már a második pohár whisky is bennem van, ráadásul egy heti feszültségem csapódik most ki, nem hallgatok rájuk.
- Békejobbot nyújtottam, maga meg átvert! – morogja, veszélyesen mély hangon.
- Békejobbot? – nevetek fel, a hisztérikus határát súrolva. – Csak azért, mert véget ért a tárgyalás, és vesztettem, nem szûntünk meg azok lenni, akik voltunk! Ön egy maffiózó Green! Egy drogterjesztõ, erõszakos, gyilkos, és a jelek szerint jó apa, de a felsoroltak fényében, az utolsó vajmi keveset javít a profilján.

Szinte már állatias morgás tör ki belõle, ahogy felpattan, és bár egy pillanatra meginog, jelezvén, hogy nem az elõbb ivott pohár volt az elsõ, így is gyorsabban mozog, mint én. A következõ pillanatban az asztalának lökve találom magam, és mindkét kezemmel meg kell támaszkodnom magam mögött, hogy ne dõljek rá a cuccaira, miközben õ elölrõl hajol rám.
- Tényleg ennyire kiöli magából az alkohol az életösztönt, vagy csak halálvágya van? – sziszegi az arcomba. A kényelmetlen póz, és a leheletébõl áradó alkoholszagtól, plusz a bódultságom alatt pulzáló félelemtõl, liftezik egyet a gyomrom.

- Ha nem egyenesedhetek ki, le fogom hányni – közlöm vele, mintegy tényként. Elkerekednek a szemei, és látom átsuhanni rajta a döbbenetet, dühöt, de még némi szórakozást is, jelezvén, hogy egyáltalán nem számított erre. De végül csak a gyilkos harag gyõz.
- Azt egészen biztosan nem élné túl! – feleli, mire a tekintetem az arcáról az igen drágának tûnõ berendezési tárgyak felé siklik.
- Kár lenne, ha összevérezné a szõnyeget – mormolom, bár a szívem hevesen kalapál, az alkohol bátorságot és magabiztosságot ad, mikor lehet inkább nem kéne használnom õket.

- Ugye nem hiszi, hogy ne tudnám megoldani másképp – sziszegi, egyik kezét a nyakamra csúsztatva, és jelzés értékûen megszorítva. Megroggyannak a karjaim, majdnem ráesek az asztalra, miközben reflexszerûen nyelek egyet, és pár hosszú pillanatra lehunyom a szemem.
Mikor újra kinyitom, Green jeges kékjeivel találom szemben magam, egész közelrõl. Kicsit neki is felhõs a tekintete, valószínûleg már tényleg nem élnék, ha józan lenne. Bár ha én jobban az lennék, nem hiszem, hogy mondtam volna ilyeneket.

- Tudom, hogy képes lenne rá – szólalok meg halkan. – De annak ellenére idejöttem figyelmeztetni önt, hogy legutóbbi beszélgetésünkkor, enyhén szólva megfenyegetett, és nekem nincs szükségem a dolgok visszakapására, kamatostul, vagy anélkül. Nem a rendõrségre mentem elõbb, hanem ide, hogy meg tudja védeni a lányait. Ezzel fizetné vissza a szívességet?
- Felajánlottam az üzletet – morranja, összehúzott szemekkel. – Maga az, aki inkább játszik a családja életével, minthogy belemenjen.

Megmerevedek, és ismét elönt a düh egy pillanatra. Mindig úgy tesz, mintha annyi mindent tudna rólam, a klausztrofóbiámtól kezdve, a magánéletemig, mikor egyáltalán nem ismer, ha azt hiszi, ne lenne amit ne tennék meg Jane-ért és Timért.
Végül pont miattuk fogom vissza a kikívánkozó véleményemet, és lehunyt szemmel, igyekszem mélyeket lélegezni, bár a nekem feszülõ testétõl ez nem olyan könnyû. Hevesen kalapáló szívem se akar csillapodni.
- Rendben – lehelem végül, és kinyitva a szemeim, mélyen az övéibe nézek. – Sajnálom, hogy kijátszva a bizalmát, a háta mögött a rendõrséghez fordultam. Nem tudtam mire vélni a tetteit, és megijedtem. Gyáva dolog volt, elnézését kérem. Mostantól igyekszem az elvárásainak megfelelõen viselkedni.

Összehúzza a szemeit, és jó darabig úgy mered rám. Végül elhúzza kezét a nyakamtól, és kiegyenesedik. Megkönnyebbülve követem a példáját, fájós kezeimet dörzsölgetve.
- Megvédem a családját, és önt Morlon, de ehhez kell az együttmûködése – szólal meg. – Ha az új ügyének, melyet a napokban kap, köze lesz a kozanosztrához, minden részletet hallani akarok.
- Honnan tud róla, hogy új ügyet kapok? – nézek rá elkerekedett szemekkel, gyanakodva. Nem felel, de a szokásos vigyorának árnyéka megjelenik egy pillanatra az arcán. A következõ percben viszont ismét hûvös lesz, és a kabátja után nyúlva, elindul az ajtó felé.

- Hazaviszem – közli kérdõ pillantásomra, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne kettõnk közt.
- Nem ivott ahhoz kicsit túl sokat?
- Ha nem lettem volna elég részeg, már nem élne. Ha viszont túl részeg lennék, szintén halott lenne. A kocsit még simán elvezetem – feleli, és a felkaromat megragadva, határozottan elkezd vezetni kifelé a dolgozószobából. Más ötletem nem lévén, követem, egészen a garázsig, majd kissé kelletlenül, de beülök az anyós ülésre.

- Hogy tervezi megvédeni a családomat? – érdeklõdök, mikor már az úton vagyunk. Valóban nem kacsázik, bár látszólag jobban kell koncentrálnia, mint legutóbb, mikor egy autóban ültünk, õ a volán mögött. – Nem lehetnek amatõrök, ha úgy meg tudtak minket figyelni, hogy egyikünk se vette észre õket.
Se a rendõrség, akik például az éttermes alkalomkor tébláboltak itt-ott, vagy Kevin, aki azóta is többször volt nálunk, de ezeket inkább nem hozom fel. Így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy még élek, és ezt lassan realizálom is, ahogy kezd kimenni belõlem az alkohol. 

- Apa, elmehetek játszani? – markol Lucy az alkaromra.

- Veled megyek – bólintok.

Sok gyerekrablóról hallani manapság… az én városomban is. És nem vagyok kibékülve eggyel sem. Az összes rohadt pedofil állatot a saját farkával etetném meg. Undorító, mocskos féreg mind.

Balszerencsémre Morlon is arrafelé terelgeti a porontyot. Nem veszek róla tudomást, csupán felé nézek, mikor egymás közvetlen közelébe érünk. Hánynom kell tõle.

***

A következõ pár nap is a lányokkal töltöm. Az anyjuk túlságosan elfoglalt, ezért a nyakamon hagyta õket. De talán nem is bánom, mert elterelik a figyelmem Morlonról… persze csak addig, amíg meg nem csörren a telefonom, és nem látom meg a nevét a kijelzõn. Baszottul irritáló.

- Van bõr a képén, Morlon – hördülök fel. – Vagy megbocsátásért akar esedezni?

- Azt hiszem, beszélnünk kéne – feleli. – Veszélyben vannak a gyerekek.

- Mi közöm a kölykeihez? – mordulok fel.

- Ha csak az enyéimrõl lenne szó, gondolhatja, hogy megoldanám maga nélkül – vág vissza. – De gondoltam érdekli, hogy valaki az ön lányait is fenyegeti!

Döbbenten bámulok elõre. A lányaimat? Kicsoda? Miért?

- Jöjjön el a házamhoz, ma este! – utasítom.

- Felejtse el! Annál nyilvánosabb helyen találkozunk – akadékoskodik.

Szívem szerint kitépném a nyelvét, amiért nem teszi azt, amit mondok, csak pofázik feleslegesen!

- Idejön este hétre, vagy idecipeltetem! – sziszegem. – Tudom, hogy az aktáimnak hála, tudja hol lakom.

- Én tudom, mirõl van szó, én diktálok – ellenkezik.

- Akarja, hogy valamelyik firkász meglásson minket együtt, és búcsút inthessen a karrierjének, vagy elindul végre, hogy hétre itt legyen? – morgom türelmetlenül.

Kezdem unni a kisded játékát…

- Megyek! – feleli végül, majd rám csapja a telefont.

Odadobom a mobilt az asztalomra, és azt bámulom még percekig. Váratlanul ért az egész…

***

Hunyorogva bámulom az órám, aminek a monoton kattogásától kb. a falra mászok. Lehajtok még egy pohár whiskyt, ez volt talán a negyedik, nem számolom. Szétbasz az ideg. Ilyen nyilvánvalóan még sosem fenyegettek. A hírnevem… a tekintélyem sárba tiprása… ráadásul ilyen mód. Valóban igazat kell adni a gengszter törvénynek. Se nõ, se gyerek. A család csak újabb fogás. A kártyavár simán összeomolhat, és a szemem láttára válhat minden fontos semmissé. Ki tudja, mióta figyelhetnek. Bár sejtésem szerint azóta, hogy Morlon meg én a Serlegben… talán ezért picsáztak el… csak akkor még nem értettem az üzenetet.

- Fõnök, itt az ügyész – nyit be hozzám Edward.

- Vezesd fel – intek neki, majd felemelkedek a székembõl.

Bólint és elsiet, én pedig átvánszorgok a lányok szobája felé. Gaby épp a haját igazgatja, Lucy pedig a plüssmackóját gyömöszöli a hátizsákjába. Felsóhajtok, és az ágyuk szélére ülök.

- Ez az Edward egy idióta, én nem megyek vele – morogja Gabriel.

- Csak pár óra, semmi az, hamar elmegy – simítok fel a hátán.

- Nagyon ajánlom – rázza a fejét.

- Hamar elintézem a dolgot, és jöhettek is haza – túrom hátra a hajam.

- Nézd, apa, mókus vagyok! – kiáltja Lucy, majd az ölembe ugrik, és végignyalja a képem.

- Ah, ez inkább egy kutya, nem? – szorítom össze a szemeim.

- Nem, ez mókus! Mókus! Mókus! Mókus! – mantrázza, majd kifelé ugrál a szobából.

- Remek – prüszköli Gaby, és követi a húgát kifelé.

A fejem rázva megyek utánuk. Fél úton összefutunk a Morlon-Edward párossal. Utóbbi átveszi a lányokat, ám mielõtt elindulna kifelé, felém lép, és a fülemhez hajol.

- Átkutattuk, nincs nála mikrofon… se fegyver – súgja.

Bólintok, majd Lucyra pillantok, aki elkapja a karom.

- Mókus – suttogja.

- Kutya – simogatom meg az arcát.

Ahogy kicsit is közelebb érek a szájához, jókorát harap az ujjamra. Eltátom a szám, de meg tudom állni, hogy felüvöltsek. Azt a…. kurva!

- Mókus, mókus… – nyöszörgöm, mire elégedetten elvigyorodik.

Vidáman elszalad, mire Edward is elindul lefelé. Ráncolt homlokkal nézek a két kicsi fognyomra. Ha felnõ, egész biztos cápa lesz belõle.

- Aranyosak – szól hozzám Morlon színtelen hangon.

Ügyet sem vetek rá, csupán futólag nézek át rajta, majd elindulok a dolgozóm felé. Jelenleg itt és Edward kocsijában a legbiztonságosabb az egész városban. Odabent az asztalom mögé ülök, majd intek neki, hogy foglaljon helyet. Becsukja maga mögött az ajtót, majd lassan az asztal elõtt lévõ bõrszékre telepszik. Itallal kínálom, de nem fogadja el. Jobb is, lehet, hogy a képébe önteném.

- Remélem, ezúttal nincs bedrótozva – pillantok rá.

Sértett ábrázattal szorítja meg a kezében lévõ borítékot.

- Mintha nem tudná, hogy átkutattak.

- Jelent az a magafajta vérszívónál bármit is?

Nem felel erre, csak az asztalomra rakja a borítékot. Elveszem, és gondosan átvizsgálom a tartalmát. Ráncolt homlokkal dõlök hátra. Ennyire amatõr lennék, hogy ilyen közelrõl nem szúrom ki, ha figyelnek? Rendesen letaglóz a tény.

Felhajtok még egy pohárkával, majd leteszem a képeket és gondolkodva meredek az ablakra.

- Nos? – hajol elõrébb Morlon.

- Mi az? – pillantok rá.

- Mi az, hogy mi az? Egy kicsit sem kavarja fel, hogy veszélyben a családja? – hüledezik.

- Fogalmazzunk úgy, hogy nem lep meg.

Dacosan felpattan a székébõl, majd idegesen járkálni kezd.

- Ez a maga hibája! – morog. – Ha nem zaklat annyit…

- Tájékoztatom, Morlon, maga ment a Serlegbe szimatolni. Remélem, ezt az aprócska tényt nem felejti el – morgok rá.

Leteszem a poharam az asztalra, majd felpillantok rá. A szemei kétségbeesést tükröznek, de látok ott azért mást is.

- Mi köze magának ezekhez? – lépdel közelebb az asztalomhoz.

- A kozanosztrához? – pillantok fel rá.

Meglepetten hõköl hátra.

- A kozanosztra már rég nem létezik…

- Itt helyben szenteljenek fel, ha hazudok – forgatom a szemeim.

Borús tekintettel támaszkodik az asztalomra, majd néz végig rajtam. Jó látod, Morlon, nem vagyok az a szentté avatnivaló.

- Tegyük fel, hogy elhiszem. Mit akarnak tõlem?

- Inkább tõlem mit akarnak – helyesbítek.

Türelmetlenül bámul rám, de nem érdekel. Megérdemli.

- Lassan hónapok óta provokálnak. Elõször csak kisebb ügyletekkel zargattak… de pár hete, mint maga is láthatta, már komolyabban próbálkoztak.

Felhúzom a pólóm, és a még varos, vágott seb helyére mutatok.

- Azt hiszem, ezzel inkább kibelezni akartak, mint megcirógatni.

- Hogy kerültek ide? – bámulja az oldalam közben.

Gondolom, õ maga nem szeretne begyûjteni egy ilyet. Nekem egész sok van már…

- Nem tudom. De véleményem szerint azt gondolhatják, maga az én emberem, hiszen olyan látványosan vesztette el a pert.

A fogát szívva egyenesedik fel, majd sétál az ablakhoz. Nem bírom ki, hogy ne vigyorogjak. Azt hiszem, ezzel akár élete végéig is szekálhatom.

- Rendben. Akkor bevonjuk a hatóságokat – bólint egy nagyot.

- Ühüm. És úgy lecsukatja õket, mint engem? – ásítok.

Felém kapja a fejét, de nem szól.

- Kössünk üzletet – ajánlkozok fel.

- Miféle üzletet? – kérdez vissza csípõbõl.

- Megvédem magát és a családját… de cserébe egy bocsánatkéréssel kezdi… és mostantól baromi kedves lesz hozzám.

A száját is eltátja, látom, miféle indulatok cikáznak végig a testén. Végül is egész jó üzletet köthetnénk. Nem szól semmit, csak mélyet sóhajt, majd felkapja a whiskys üvegem, és jókora adagot tölt a poharába. 

- Maga már csak tu… – vágnék vissza haragosan, de nem túl finom módszerrel, szinte szó szerint fojtja belém a szavakat.
Alkarját a nyakamnak nyomva lök neki az ajtónak. A fejemet ért ütéstõl egy pillanatra megszédülök, de aztán a levegõhiány lesz az elsõdleges problémám, ami még a klausztrofóbiám is elõhozza. Érzem, ahogy nõ bennem a pánik, pedig annyi levegõm még bõven lennem, hogy ne fulladjak meg.
- Hála magának… pokolian éreztem magam az este folyamán. Ezt a szívességet viszonozni fogom – hajol az arcomba, bennem pedig úgy erõsödik a csapdába esetség szülte félelem, ahogy csökken a személyes terem.

- Green… – préselem ki, miközben igyekszem az ingjét markolva, eltolni magamtól. Persze most se sokkal kisebb, mint egy félsziget, így semmit se érek el a próbálkozással. A szavai pedig alig érnek el hozzám, pedig abból, amit értek, lenne mivel visszavágnom.
- Kamatostul, Morlon – sziszegi, mire kissé magamhoz térek, és nyitnám a szám, hogy közöljem vele, mennyire nincs joga a sértett dámát játszani, de kinyílik mögöttem az ajtó, és a következõ pillanatban eltûnik az aurámból.
em.
- Takarodjon, vagy hívom a rendõrséget! – hallom meg Kevin hangját, és ahogy magához ölel, ismerõs illata megtölti az orrom. Nem jó, nem jó… Friss levegõ kell, megfulladok!

Szerencsére pár pillanat múlva elhúzódik kissé tõlem, és mielõtt betessékelne a házba, még látom, ahogy Green kocsija elszáguld a ház elõl. Mélyeket lélegezve, a nyakamat dörzsölgetve sétálok be a konyhába, és az asztalon álldogáló borosüvegre rá se pillantva, töltök magamnak egy pohár vizet.
- Riley, jól vagy? – jelenik meg mellettem Kevin, de a kezemet feltartva jelzem, hogy maradjon karnyújtásnyira. Tudja, hogy nagyjából annyira viselem jól, ha sarokba szorítanak, mint a lifteket és egyéb zárt helyeket, így engedelmeskedik.
- Jól vagyok – felelem végül. – De azt hiszem, elég eredménytelenül zárhatjuk az estét. Ja, és a mikrofonnak is annyi…
- Riley… - mondja óvatosan, mintha bármelyik pillanatban átbillennék a kényszerû nyugalomból, hisztérikus pánik hangulatba. Megint túlzásba viszi az aggódást. Nem mondom, hogy olyan jól vagyok, mint ahogy mutatom, de elboldogulok a pesztrálása nélkül is.

- Mond meg Rogersnek, hogy én letudtam a részem, ha nem is úgy sült el a dolog, ahogy remélte. Most pedig felhívom Jesst, hogy minden rendben van-e a gyerekekkel, aztán lefekszem – indulok el határozottan az emelet felé, de elkapja a kezemet, és szelíden visszatart.
- Itt maradok éjszakára, rendben? Holnap pedig megbeszéljük, hogyan tovább.
- Ahogy gondolod – felelem közömbösen, de valójában megkönnyebbülök. Nem vallanám be neki, de örülök, hogy nem maradok egyedül éjszakára, az egyébként üres házban. Bólint, majd elenged, én pedig felmászom a lépcsõn, és eléggé monoton, jól ismert mozdulatokkal, elkészülök a lefekvéshez, majd beszélek Jess-el.
Már ágyban vagyok, mikor a remegés megkezdõdik.
Fogaimat összeszorítva, dühösen hunyom le a szemeim, igyekezve kiverni a fejembõl az estét, és elnyomni, amit kiváltott belõlem. Mindhiába, mert most tudatosulnak bennem a szavai is, és elég magam elé idéznem a metszõen hideg pillantását, hogy eltûnjön belõlem minden nyugodtság.

~oOo~

Az elkövetkezõ napok igen közel állnak hozzá, hogy bekerüljenek életem legrosszabbjai közé. Tagadhatatlan, hogy Green szavai hatással voltak rám, miután leülepedett, mit is mondott. Azóta nem tudom kiverni a fenyegetését a fejembõl, és hiába telt el jó pár nap, anélkül, hogy láttam volna bárhol, csak erõsödik bennem a paranoia. Az, ami egész életemben elkerült, pedig mindig voltak, és mindig lesznek ellenségeim, mint ügyésznek. Erre most tessék, nincs egy nyugodt éjszakám, megkönnyebbülök, mikor Kevin elkísérget Jessékhez, állandóan a testvéreimért aggódok, és a hátam mögé nézelõdök, a gondolat pedig, hogy hamarosan új ügyet kapok, csak ront az egészen.
Soha nem reagáltam még így semmiféle fenyegetésre, de nem tehetek róla, Green rosszabb, mint eddig bárki, és nem látok át úgy rajta, mint másokon. Nem értem a szándékait és céljait, nem tudom mit várhatok tõle, és már magamban se bízhatok, hogy úgy fogok reagálni, ahogy kéne.

- Bátyó, hagyd ezt abba! – morog mellettem Jane, mire kizökkenve a gondolataimból, pislogva pillantok le rá.
- Nem csinálok semmit – felelem értetlenül.
- Hát pont ez az! – forgatja meg a szemeit. – Szinte kis se mozdulsz itthonról, és nekünk se engeded meg, és olyan nyúzott vagy, mint egy két hetes felmosórongy. Szedd össze magad, elmegyünk sétálni, meg a Mekibe, mert hetekkel ezelõtt megígérted Timnek!
Nyitnám a szám, hogy ellenkezzek, de aztán meggondolom magam. Igaza van a húgomnak, ez így nem mehet tovább. Hagytam, hogy Green átvegye az irányítást, és a szavai befolyásolják az életem, pedig állandóan azt hajtogattam magamnak, hogy nem félek tõle.
- Rendben – adom meg magam végül. Már majdnem egy hét eltelt, nagy az esélye, hogy már rá is unt a velem kapcsolatos dolgokra.

Másfél órával késõbb, sóhajtva igyekszem kiszedni a fagyit a pólómból, ami Timnek hála, teljes egészében rajtam landolt. A mosoly mégis ott van az arcomon, mert rég óta most elõször, sikerült elengednem magam, és nyugodtan élvezni testvéreim jelenlétét.
Mikor aztán késznek ítélem a foltkiszedést, és fagyi helyett, csak egy hatalmas, vizes rész emlékeztet a balesetre, ami majd úgyis megszárad, elindulok vissza az asztalunkhoz. Alig lépek azonban ki a mosdóból, mikor ismerõs alakot pillantok meg, és a törékeny lelki békém homokvárként dõl össze. Azonnal Jane és Tim felé pillantok, de õk zavartalanul ücsörögnek ott, ahol hagytam õket. Green pedig rezzenéstelen arccal, futólag néz a szemembe, és utána elfordul, rám se bagózik ismét.

Pár pillanatig még gyökeret eresztve állok a mosdó ajtajában, nem kis megrökönyödéssel véve tudomásul, hogy Green két kislánnyal ül egy asztalnál, de aztán felrémlik elõttem az aktája, egészen pontosan a rész a családjáról. A lányai…?
Összeszedem magam, és a pólómat megigazítva, visszasietek az asztalunkhoz. Nagy a kísértés, hogy testvéreimet megragadva, eltûnjek innen, de vidám, felszabadult arcukat látva, nincs szívem ezt tenni velük. Green a gyerekeivel van itt, egy emberektõl zsúfolt gyorsétteremben, nem ostoba, hogy megpróbálkozzon bármivel. Sõt, látszólag felénk se pillant. Legalábbis, mikor nem bírva magammal, újra és újra oda téved a tekintetem, õ mindig másfelé néz. Oké… rendben, nem érdekeljük, ez jó!
- Liley, labda! – húzkodja meg Tim a felsõm, a játszóház szerûség felé bökve, ahol valóban ott a labdákkal teli, hát… üvegdoboz.
- R-el, Tim. Ri-ley – próbálkozik Jane kitartóan, de kisöcsénk most se fordít több figyelmet a dologra, mint máskor, és megállás nélkül húzkodja a pólóm.

- Rendben, menjünk – veszem fel. – De óvatosan ugrálj, mert most ettél!
Bólint, de aztán amint földet ér a lába a játékok közt, olyan futkározásba és ugrándozásba kezd, hogy nekem felfordul a gyomrom abban, hogy nézem.

Annyira a gondolataimba merülök, hogy nem kicsit sokkolódom le, mikor hirtelen Green kisebbik, úgy hat év körüli lányát pillantom meg Tim mellett. Megugrik a szívverésem, és ösztönösen a férfira pillantok, aki talán most elõször, szintén engem figyel. A tekintete továbbra is jeges, és az arca se árul el semmit, én viszont rádöbbenek, mennyire irracionálisak a gondolataim.
Az ég szerelmére, õ egy kislány, és nekem komolyan megfordult a fejemben, hogy veszélyt jelent az öcsémre? Pláne, hogy mikor ismét feléjük pillantok, éppen felsegíti a három évest, miután egy másik gyerek fellökte…
Remegve kifújom a levegõt, és a hajamba túrva igyekszem higgadtságot erõltetni magamra. A francba, a francba! Green úgy beette már magát a bõröm alá is, hogy elég a jelenléte, hogy megkattanjak.

~oOo~

Nem kicsit voltam boldog, mikor tegnap, minden gond nélkül jöttünk el a McDonalds-ból, pont akkor, mikor Jane és Tim akart, és semmivel se elõbb, a pánikolásom miatt. Most azonban minden örömöm és nyugalmam semmivé foszlik szép lassan, ahogy remegõ kezekkel nézem át a kezemben tartott képeket. Egy nagy borítékban találtam õket reggel, és már egyáltalán nem bánom, hogy elsõ ötletemet félredobva, nem a rendõrökhöz vittem.
Fényképek a tegnapról, a családomról, rólam, és…Greenékrõl. Képek a drámai befejezésû vacsoránkról, és valami elõadásról, számomra ismeretlen helyen, de egyértelmûen Green-rõl és a lányairól.
Összeszoruló torokkal húzom ki az utolsó lapot a borítékról. Olaszul áll rajta egy egyszerû üzenet, de beszélem annyira a nyelvet, hogy megértsem. „Van mit veszteniük.”
Természetesen van, de nem értem ezt az egészet. Miért nekem küldik? Egyáltalán mit akarnak? Köze lenne a dolognak a következõ ügyemhez, amirõl holnap kapok tájékoztatást? És Green? Õ hogy kerül a képbe? Mikor lett ekkora káosz az életem?

Némi hezitálás után, mély levegõt veszek, és tárcsázom a még csak egyszer hívott számot. Várnom kell pár csengést, mire végre felveszi.
- Van bõr a képén, Morlon – szól bele Green hûvösen. – Vagy megbocsátásért akar esedezni?
- Azt hiszem, beszélnünk kéne – hagyom figyelmen kívül a véleményem szerint, költõi kérdést. – Veszélyben vannak a gyerekek.
- Mi közöm a kölykeihez? – morran fel, mire hasonló hangulatban pillantok a kezemben tartott képekre. Valahogy sokkal kevésbé félelmetes vele telefonon beszélni.
- Ha csak az enyéimrõl lenne szó, gondolhatja, hogy megoldanám maga nélkül – vágok vissza dühös aggodalommal. – De gondoltam érdekli, hogy valaki az ön lányait is fenyegeti!
Csend támad a vonal túlsó felén, hosszú pillanatokra.

- Jöjjön el a házamhoz, ma este! – érkezik végül, a hallhatóan eléggé utasításnak szánt reakció.
- Felejtse el! Annál nyilvánosabb helyen találkozunk – vágom rá. Nem vagyok ostoba, eszem ágában sincs bevonulni az oroszlán barlangjába.
- Idejön este hétre, vagy idecipeltetem! – sziszegi. – Tudom, hogy az aktáimnak hála, tudja hol lakom.
- Én tudom mirõl van szó, én diktálok – ellenkezek makacsul, mire hirtelen technikát vált.
- Akarja, hogy valamelyik firkász meglásson minket együtt, és búcsút inthessen a karrierjének, vagy elindul végre, hogy hétre itt legyen? – mormogja, visszafojtott indulatokkal. Bármennyire is fáj viszont beismerni, igaza van…
- Megyek! – szisszenem, majd lecsapom a telefont. Úgy érzem magam, mint a marha, aki önként, a következmények teljes tudatában, magától sétál be a vágóhídra. De nincs jelenleg más választásom, talán Green az egyetlen, aki tudja, kikkel is állunk szemben, és az illetõk miért hiszik, hogy közünk van egymáshoz.

- Mennyit kóstál a mostani infód? – dõlök hátra.

- Egy ezrest – recsegi a géphang.

- Egy ezrest? Nem kérsz egy kicsit sokat érte? – ásítok.

- Nem ér meg magának ennyit Morlon?

Elvigyorodok, dehogynem ér meg. Õ az új játékszerem, még szép, hogy csinos kis summát költök rá.

- Rendben, vedd úgy, hogy a pénz a számládon van – intek az egyik emberem felé, aki rögtön indul is, hogy kifizesse az informátort.

Kis csend következik a vonal túlsó végén, majd halk kuncogást hallok.

- Nos? Megvan a pénz? – kérdem türelmetlenül.

- Morlon bemikrofonozva érkezik a találkára. Terhelõ bizonyítékot keres.

A vonal szinte rögtön meg is szakad. Hm, szavanként fizettem 125 dollárt, egészen jó üzlet lehetett a másik félnek. De valamelyest megbízom benne, eddig minden bejött. Õ szólt a tanúról is, így nem lõhetek nagyon mellé.

***

- Igazán szép! – vigyorgok rá, mikor megpillantom elõször.

Úgy teszek, mint aki mit sem sejt… hiszen honnan is tudhatnám? A mikrofon helyét azonban tényleg nem ismerem, ezért az este alatt rá kell jönnöm, hol van.

- Köszönöm – feleli.

- Gondoltam rá, hogy hozok virágot, de gondoltam a bort még mindig jobban értékeled – nyújtom át a rögtönzött ajándékom.

Újabb drága palack bor ez, hiszen bebizonyosodott, hogy nem dobta ki az elõzõt sem. Sõt, kibontotta a csomagolásából, hiszen felhívott.

- Valóban, köszönöm – veszi el, majd lerakja odabent, és felém fordul. – Indulhatunk?

- Csak nem arra hajtasz, hogy minél hamarabb túllegyél az estén, kedves Riley? – mosolyodok el.

Nyilvánvalóan ez a célja, nekem pedig nem érdekem asszisztálni benne.

- Nem hibáztathat, ha ügyész létemre, kissé feszélyez a gondolat, hogy egy bûnözõvel töltöm az estét – mormogja, miközben bezárja az ajtót.

- Ugyan, itt most csak két facér férfi volnánk, akik kellemesen töltenek el egy estét, egymás társaságában –helyesbítek, majd a kocsimhoz kísérem.

Beültetem az anyósülésre, aztán bepattanok a volán mögé. Felveszem a lazapózt, eddig minden nõm azt mondta, a pasik szexik vezetés közben. Nemigen látom, hogy meghatná, hogy kicsíptem magam neki, végig mély kussban utazunk az étterem felé.

Ha randin volnék, kifejezetten élvezném a dolgot. Hajlandó válaszolni a kérdéseimre, és mint kiderült, könyvek terén kb. majdnem ugyanolyan az ízlésünk. Lefogadom, azt se tudta, hogy tudok olvasni… Ez viszont sajnálatosan egy kihallgatás, így nem tudom teljesen elengedni magam. Megmarad az egy lépés távolság, pedig szívesen csapnám a szelet neki, hogy minél hamarabb törjön meg. Érintésrõl szó sincs, feszült figyelemrõl viszont annál inkább. Játszmázik, eddig még semmi olyan dolgot nem tett, amivel elárulhatná, hogy lehallgatnak. Tévedett volna az informátor?

- Nos, csalódást okoztam? – parkolok le a házuk elé.

- Ez nem jelent semmit – igyekszik tartani a távot. Ez nem jó hír.

Kiszáll a kocsiból, de nem hagyom ennyiben, tudnom kell, van-e rajta mikrofon. Egyáltalán nem úgy viselkedett… azt hiszem, kezd megkedvelni engem.

- Ez nagyon is sok mindent jelent, kedves Riley – követem.

Az ajtónál elkapom a derekát, majd magam felé fordítom. Az ajtónak feszül a háta, bennem pedig felhorgad a tettvágy. De elõbb… biztosra kell mennem.

- Hazudhatsz magadnak, de én láttam az igazságot a szemedben egész este – hajolok hozzá, és lehelem a szájára. – Vonzódsz a csúnya, rossz bûnözõhöz, és ha nem akarnál ilyen karót nyeltnek tûnni, már rég alattam nyög…

- Elég! – csattan fel, majd az öltönyére markol.

Valami eltörik bennem. Azt hiszem, annak a ketrecnek a rácsa az, ami kordában tartja a bennem tomboló, féktelen vadállatot.

 – Ha ennyire kanos, Green, keressen egy kurvát! Ne csináljon úgy, mint egy fogorvos, aki újabb betömendõ lyukat talált! Ezzel el is szúrta az estét, békén kell hagynia, ahogy megígérte!

Halkan felnevetek az elmés kitörésen, de inkább csak egy tigris fogvillantásához hasonlítanám a gesztust. Elárultad magad.

- Biztos én vagyok az, aki kettõnk közül elõször tett az este ellen? – kapom le a gombjáról a mikrofont, majd töröm ripityára a szeme láttára.

Ennyire ostobának néz? Ennyire kispályásnak?

- Honnan…? – leheli.

Szívem szerint üvöltve kitálalnék neki, de egy utolsó cérnaszál visszatart attól, hogy nekiessek.

- Vehetne pár leckét az udvariasságról – kezdem fojtott hangon.

Nem fogom többé tegezni. Tett róla.

- Maga már csak tu… – vágna vissza, de nem hagyom neki.

Az alkarom a nyakának vágom, a feje nagyot koppan a bejárati ajtón. Legszívesebben szétmorzsolnám a fejét, ahogy a mikrofont is. Fortyogok a dühtõl, nem bírom elviselni a tudatot, hogy meg akart vezetni… ráadásul ennyire olcsó módon.

- Hála magának… pokolian éreztem magam az este folyamán. Ezt a szívességet viszonozni fogom – hajolok az arcába.

Szaggatottan veszi a levegõt, ahogy próbálja fékezni az indulatait, félelmét, nem tudom. Nem is érdekel. Hirtelen borzasztóan gyûlölöm ezt a férget. Bár mire számítottam? Hiszen egy elvakult igazság bajnoka, aki még mindig képregényekbe illõnek képzeli a világot.

- Green… – nyökögi és az ingemre markol.

- Kamatostul, Morlon – sziszegem.

Nyitná a száját, de ekkor elfordul a kulcs a zárban, és kinyílik az ajtó. Egy férfi vágódik ki rajta, majd rántja magához Morlont. Védelmezõn öleli, egy pillanatra e is csodálkozok. Nem vártam vendéget.

- Takarodjon, vagy hívom a rendõrséget! – sziszegi felém.

Elkapnám az állkapcsát, és kitépném, mint egy pénztárgép fiókját. Egyenként tépdesném ki a fogakat, hogy a vérzõ üregbe dobálhassam. De nem teszem. Blazírt arccal nézek végig a pároson, majd szó nélkül fordulok meg, és indulok a kocsim felé. Széttépném mindkettõt, de minek rohanni. Elõbb úgyis meg kell tudnom, ki ez a bugris. Velem nem szórakozhat senki.

***

Napokig csak Morlon jár a fejemben, dühít az egész, mert felültetve érzem magam. Biztos betöröm az orrát, ha komolyan gondolom az egész randi ügyet. Még hogy igazság bajnoka… faszarcú buzeráns…

- Apa, gyere már! – hallok meg lentrõl egy vékony hangot.

Hó vége van, ezért eleget kell tennem atyai kötelességeimnek. Nem mintha nem örülnék, kikapcsolódhatok velük. Ráadásul eddig mindig pazarul szét tudtam választani a „munkám” és a magánéletet. Már ami a gyerekeimet illeti. Sosem bántanám õket, bármilyen idegesítõek is legyenek néha.

- Megyek, megyek, de zokniban kétlem, hogy beengednének – emelem fel a cipõim.

Lucy, a kisebbik felkacag, ahogy meglóbálom a lábbeliket, Gaby viszont sértetten fonja össze a karjait a mellkasa elõtt. Kamaszodik… vagy mi.

- Miattad fogok lemaradni életem lehetõségérõl – toporzékol.

- Tudod mi lesz életed lehetõsége ezzel a hozzáállással? – bökök rá.

Dacosan bámul rám, de inkább nem mondok rá semmit. A fejem rázva bújok a cipõimbe, majd a zakóm zsebébe gyûröm a tárcám. Beígértem egy mekizést nekik, az anyjuk úgysem viszi õket ilyen helyre. Ha meg már én vagyok a rosszfiú…

- Na? Rátok várok, menjünk – tárom ki az ajtót.

- El fogunk késni – morogja Gaby, miközben kisétál, és a kocsiba ül.

Fintorogva kapom ölbe Lucyt és zárom be az ajtót, majd sietek a jármûhöz. Bepasszírozom a gyerekülésbe, majd bepattanok a volánhoz. Kicsit lépjük csak túl a sebességhatárt… na, jó, nagyon, de most amúgy is sietek. Szerencsére még idõben odaérünk, és Gaby el is szalad átöltözni.

- Anya tényleg nem jön? – pillant fel rám Lucy.

Megsimogatom a kezét, majd inkább újból karba veszem.

- Tényleg nem. Tudod, hogy sok a dolga – indulok meg befelé.

Igazság szerint csak akkor jön a közelembe, ha hozza a gyerekeket. Még mindig fél, mert egyszer eltörtem a karját… meg az állkapcsát. Emlékszem, mennyit pereskedett a kölykök miatt.

- Gaby mérges – dõl a vállamra tûnõdve.

- Õ mindig az – sóhajtom.

Azt hiszem, a Green vérvonal jelentõs tulajdonsághányadosa dolgozik benne. Nem is csodálkozok a dühkitörésein. Az anyja biztosan sokat szekírozza vele, hogy hasonlít rám. De hát a lányom, bassza meg…

Helyet foglalunk a nézõtéren, az elõadás pedig negyed órányi szuttyogás után el is kezdõdik. Gaby imádja a balettot, tovább is egy tánciskolába szeretne menni. Én magam ugyan támogatnám, hiszen tényleg nagyon tehetséges, anyagi támogatást pedig tõlem bármikor kaphat… de az anyja persze nem engedi. Nem baj, legalább valakinél kapok pár plusz pontot is.

Felcsendül a zene… valami modern szar, párszor hallottam a kocsiban, de különösebben nem hatott meg. Telnek a percek, én pedig egyre értetlenebbül ücsörgök a helyemen. Lucy láthatólag nagyon élvezi a… táncot? Ez valami önkifejezõ cucc lehet, mert halványlila gõzöm nincs róla, mi a fenét mutogatnak. Pörgés-forgás, aztán mint aki epilepsziás rohamot kapott. Megilletõdve pillantok végig a mellettem ücsörgõ szülõseregen. Mindenki bódult eufóriával bámulja a színpadon zajló eseményeket. Szerintem olyan, mintha egy csirke nyakát nyiszálnák épp. Mûvészet…

Az elõadás után Gaby megkönnyebbülten lépdel felém a balettos cuccában. Mosolyogva állok meg a bejárat mellett, majd elveszem tõle a táskáját, amiben a többi holmija van.

- Na? Hogy tetszett? – teszi csípõre a kezeit.

- Nagyon szép voltál. Ügyesen csináltad azt a… izét – forgatom körbe az ujjam.

- Piruett? – szegi le az állát.

- Azt… azt… piruett – vakarom meg a tarkóm.

Elmosolyodik, majd belém karolva indulna kifelé. Felvonom a szemöldököm, és finoman visszarántom.

- Nem fogsz megfagyni abban a tütüben? – bökök az állammal a vékony ruhára.

- Apa, ez nem tütü. Olyan a dedósoknak van – rázza meg a fejét.

Felsóhajtok, már elfelejtettem, milyen nehéz a kölykökkel. Leteszem Lucyt, majd levetem a zakóm, és Gabriel vállára terítem. Vigyorogva bújik bele, majd karol ismét belém.

- Menjünk – indulok meg kifelé.

Újra kocsiba ülünk, de nem megyünk most messze. Ráérõsen gurulok be egy közeli Mcdonald’s-ba, majd vonulok be a gyerekekkel. Szabad a vásár, így temérdek étellel megpakolva telepszünk le egy ablak melletti asztalhoz. Fánk, fagyi, saláta, hamburger, sült krumpli… minden.

- El fogok hízni miattad – vigyorog rám Gaby még mindig a zakómban.

- Szörnyû, milyen sovány vagy. Anyád nem etet? – tolom elé az egyik kajahalmot.

- Próbál, de ellenállok – húzza ki magát büszkén.

A fejem rázom, majd bekapok egy krumplit. Rágcsálva nézek körbe, de nem látok senki alvilági férget se. Mondjuk ezen a környéken nem is jellemzõ…

A gondolataimba mélyedve hallgatom a lányok csacsogását. A figyelmem csupán akkor élénkül meg, mikor kinyílik a mosdó ajtaja, és Morlon lép ki rajta. A pólóját törölgeti, egy nagy folt éktelenkedik rajta. Kiszárad a torkom, a kezem megremeg a dühtõl, amit érzek, de jól leplezem. Megtorpan, mikor felpillant rám, de csupán futólag nézek a szemébe. Gondolkodva nézek ki az ablakon, nem vagyok hajlandó foglalkozni vele. Még nem.  

- Hagyjon végre békén, és menjen innen! – próbálkozok ismét, miközben a hátam mögött intek Janenek, hogy menjen vissza a konyhába. Nem merek hátrafordulni, és levenni a szemem Greenrõl, így csak remélhetem, hogy teljesíti a kívánságom.
- Miért? Már nem az ügyész. Lehetnénk akár barátok is – mosolyog rám sunyin, még csak meg sem próbálkozva a normális viselkedéssel.
- Ha annyira akarnék magamnak barátot, százszor jobb embert választanék magánál – vágok vissza, mintha tényleg barátok híján lennék.

- Ezt nem kétlem, de jelen esetben abból kéne gazdálkodnia, amije van. Egy vesztes ügye és a baráti jobbom.
Összerezzenek az elvesztett ügy említésére, és nem kell nagyon a sorok közé látnom, hogy tudjam, nem kéne visszautasítanom azt a bizonyos jobbot. Bár tényleg nem tudom mire számít tõlem, mit is akar valójában.
- Talán egy kis ösztönzés segítene.
Nincs lehetõségem rákérdezni, mit is ért ösztönzés alatt, és pánikolni se, mikor rögtön a családomat féltem, mert hirtelen leteszi a kezében tartott csomagot, és megragadja a derekamat két oldalról. Rövid úton az ajtónak nyomva találom magam, és hiába feszülök neki, szabadulást remélve, szilárdan benne marad a személyes teremben, még ölével is nekem dõlve. Feleslegesen fektetem mindkét kezemet a mellkasának, hogy ellökjem, csak azt érem el vele, hogy akaratlanul is feltûnik, milyen izomzat lapul a felsõje alatt.  

- Van egy ajánlatom – búgja a fülembe, miközben keményen küzdök vele, és a levegõvételért is. Utóbbit köszönhetem a bezártság érzésnek, de egyik se tûnik fel neki különösebben, meg se moccan.
- Eresszen! – feszülök neki  lankadatlanul, igyekezvén ezúttal kezeit lefejteni.
- Meghallgatod az ajánlatom, vagy tovább otrombáskodsz? – Érzem, ahogy oldalra fordul, orrát az arcomhoz érintve. Ösztönösen húzom el a fejem, de így is érzem forró leheletét a bõrömön.
- Tölts velem egy estét – közli nemes egyszerûséggel.
Dühödten kapom felé a pillantásom, érzem, ahogy a sértett harag kezdi felülírni bennem a félelmet és pánikot.
- Ne legyél már ennyire gyerek… úgy értem, még mindig áll a múltkori vacsorameghívás.
- Felejt… –kezdeném elküldeni megint a fenébe, de félbeszakít.

- Még nem fejeztem be! Ha rosszul érzed magad… és hangsúlyozom, az én hibámból, akkor becsületszavam, soha többé nem foglak keresni.
- Ez is csak egy ugyanolyan hazugság, mint a többi – sziszegem.
- Mikor hazudtam neked? – kérdezi.
Kapásból vágnék vissza, de elakadok, mikor rádöbbenek, hogy a motoros balesetrõl szóló, átlátszó füllentésen kívül, nem mondott még konkrét hazugságot. Egy szemét állat, erõszakos, gyilkos pszichopata, de nem hazudott még ezekrõl se. Õ nem, csak az ügyvéde.
- Nos? Megígértem, hogy életben hagylak, élsz. Vagy tévednék?
Nem felelek, nincs mit mondanom. Attól még, hogy nem hazudott, nem más, mint egy bûnözõ. Egyike a legveszélyesebbeknek, így tényleg nem tudom mi a célja ezzel az egésszel.

- Menjen innen – suttogom fáradtan. Nem élvezem a játékát.
- Ahogy akarod. De fontold meg az ajánlatom.
Nem kis megkönnyebbülésemre, elenged, és ellép tõlem. Miközben annak örülök, hogy ismét tudok lélegezni, õ megragadja a küszöb mellé helyezett csomagot, és felém nyújtja. Mikor nem veszem át, sértett képet vágva, leteszi a lábamhoz, és elvonul, mint egy drámakirálynõ. Nem tudom hirtelen, hogy hisztérikus nevetésbe, vagy sírásba kezdjek, így végül hosszú percekig, némán állok az ajtóban, távozása után.
- Riley? – bukkan fel Jane ismét, miután feltûnt neki, hogy régóta csönd van. – Õ volt…?
- Igen – suttogom, kizökkenve a transzállapotból. Lepillantok az ajándékra, és kissé félve felemelem, majd leteszem a bejárati ajtó mellé, a sarokba, miután megnéztem a tartalmát. Egy üveg kiváló minõségû bor. Mi az ördögöt akar?
- Mit akart? – kérdezi húgom csendesen, kimondva a bennem is megfogalmazódott kérdést.
- Nem tudom. Már nem tudom… - felelem, részben õszintén. A vacsorameghívásról nem kell tudnia, se neki, se senkinek.

~oOo~

Persze aztán soha semmi nem úgy történik, ahogy én azt elterveztem, így jelenleg éppen Rogers elõtt ülök, és nem tudok mit kezdeni a sápadtságommal.
- Én ezt nem… - kezdem, de bennem reked a folytatás, most elõször nem találom a szavakat, mikor vele kerülök szembe, és kivételesen örülök, hogy Kevin kiakad helyettem is.
- Ez õrültség, fõnök! Riley nem titkos ügynök, nem küldheted beépített munkára! – csattan fel hevesen.
- Szerinted nekem tetszik az ötlet, Grey? Ha nem felsõbb utasítás lenne, eszemben se lenne egy amatõrre bízni ezt!
- Akkor ne is tegye! Egyszerûen kapjuk el a seggfejet, mondjuk…zaklatásért! Hisz nem száll le Riley-ról.
- Amiért a mi kedves ügyészünk nem jelentette fel, így tehetetlenek vagyunk! – Na itt lesz elegem abból, hogy elbeszélnek a fejem felett, és összeszedve magam, felállok a székrõl, hogy felhívjam magamra a figyelmüket.

- Rendben, elvállalom!  - jelentem ki, határozottabban, mint amilyennek érzem magam, és felmarkolom az asztalról, a bor mellett talált telefonszámot, mielõtt meggondolnám magam. – Elmegyek Greennel, és megpróbálok összeszedni valamit ellene.
- De Riley… - kezdené Kevin, de belé fojtom a szavakat.
- Nincs de! Ez az én döntésem, elvégzem a részem, ti is tegyétek azt – pillantok exemre, akinek látszólag lenne még ellenvetése bõven, de hátat fordítok nekik, és elindulok kifelé az irodájukból. Nem tudom mi ütött belém, mikor azt gondoltam, hogy jó ötlet szólni nekik a dologról, és Green számáról. Most azonban nincs mit tenni, el kell intéznem egy telefont…

- Adrien Green – szólal meg a vonal túlsó végén a jól ismert hang, én pedig majdnem kinyomom a telefont, de végül erõt veszek magamon.
- Elmegyek – jelentem ki tömören, rögtön a lényegre térve.
- Riley? Micsoda kellemes meglepetés – nevet fel halkan, miután beazonosította kivel is beszél.
- Hagyjuk ezt, Green… Csak mondja, hová menjek…
- Az meglepetés. Elmegyek magáért – jelenti ki, mire elbizonytalanodva pillantok vissza az iroda felé, ahol Kevin még mindig Rogers-el veszekszik.
- Rendben… azután békén fog hagyni? – sóhajtom végül. Rogersék csak ezt az egy alkalmat említették.
- Ha csalódást okozok, akkor egyértelmûen – feleli, megingathatatlan magabiztossággal. De mégis mit vár? Õ egyike a legrettegettebb alvilági figuráknak, én pedig állami ügyész vagyok, az ég szerelmére! Ez még neki is veszélyes játék, én pedig gyûlölöm, ha játsszanak velem.

- Hány órára legyek kész? – kérdezem csendesen, rezignált nyugalommal.
- Hétre ott leszek a ház elõtt – feleli, és már a hangjából tudom, hogy elégedetten vigyorog. Kifejezetten ijesztõ a tény, hogy már ismerem annyira, hogy ezt megállapítsam. – Öltözz szépen!
- Rendben – préselem ki magamból, és utána ki is nyomom a telefont. Sóhajtva csúsztatom a zsebembe, és dõlök neki háttal a falnak, a plafont bámulva. Mégis mibe kevertem már megint magam? Randim van a város egyik legnagyobb bûnözõjével, akit teljes szívembõl megvetek a tettei miatt, én meg azon agyalok, hogy mit vegyek fel…

~oOo~

Ahogy közeledik a hét óra, úgy leszek egyre idegesebb. De nem ám a jó, elsõ bálozós értelemben, hanem a rossz, mindjárt felfordul a gyomrom félében. Még az se igen vígasztal, hogy az öltönyöm egyik gombját mini mikrofonra cserélték, így ha gond adódna, Kevinék gyorsan a segítségemre tudnak sietni. Sõt, ha valami, akkor az még inkább kiakaszt.
Green nem ostoba, és bár nem tudom mennyire gondolt arra, hogy a rendõrséghez fordulok, valószínûleg nem dobná fel a tény, hogy bedrótoztak. Görcsbe rándul a gyomrom, ha belegondolok, mit tud tenni, ha rosszul érinti a dolog.
Általában nem félek egy bûnözõtõl se, sokat juttattam már rácsok mögé, és megingathatatlanul álltam mindig elõttük a bíróságon is, de Greent keményebb fából faragták, mint bárkit akivel elõtte dolgom volt. Ha rágondolok, a hideg futkos a hátamon, mégis mindig visszatérnek hozzá a gondolataim.

- Nem kell ezt csinálnod, ha nem akarod – szólal meg Kevin, kizökkentve a gondolataimból. Éppen az utolsó simításokat végzi a mikrofonon. – Kifejezetten örülnék, ha meggondolnád magad.
- Nem fogok visszakozni – felelem csendesen.
- De ez egy állat, Riley! Rosszul vagyok a gondolattól is, hogy hozzád érhet, és…
- Kevin! – csattanok fel, félbeszakítva a kezdetleges féltékenykedését. – Ez egy küldetés, és a köz érdekében elvállaltam.
- És ehhez semmi köze annak, hogy magas, izmos, és minden bizonnyal jóképûnek számít, mert az ostoba nõk közül sokan úgy oda vannak érte, hogy…
Szikrázó pillantásom belé forrasztja a folytatást, és mikor rádöbben mi is csúszott ki nagy keserûen a száján, kezdene szabadkozni. Nem vagyok rá kíváncsi.
- Marha – sziszegem felé, majd hátat fordítva neki, mit sem törõdbe a szólongatásával, kivonulok a szobámból. Egyenesen lemegyek a nappaliba, ami Tim és Jane nélkül kifejezetten üresnek tûnik, de õk Jessnél töltik az éjszakát, rendõri felügyelettel.

Rosszul érzem magam, hogy ide-oda cibálom õket, de a biztonságuk ezt kívánja. Nem akartam, hogy itt legyenek, mikor pontban hétkor, ismét dörömbölnek az ajtómon. Vetek egy pillantást az emelet felé, de szerencsére Kevinnek van annyi esze, hogy ne jelenjen meg, így elindulok ajtót nyitni.
- Igazán szép! – vigyorodik el Green, miután ráérõsen végigmért. Egyszerû, elegáns öltöny van rajtam, nem sokban tér el az ügyészi viseletemtõl, de õ is hasonlóban jelent meg, hátranyalt frizurával, amit pontosan úgy visel, mint aki tudja milyen jól áll neki.
- Köszönöm – felelem udvariasan, de többet nem mondok. Nem fogom szabotálni az estét, mert az azt jelentené, hogy én szúrom el, és õ ismét megjelenik, de nem is fogom megkönnyíteni a dolgát.
- Gondoltam rá, hogy hozok virágot, de gondoltam a bort még mindig jobban értékeled – nyújt felém egy újabb tasakot. Az elõzõ már bejutott a konyhába, de nem jutott messzebb az asztalnál, továbbra is ott árválkodik, érintetlenül.
- Valóban, köszönöm – veszem át a csomagot, majd miután stabilan elhelyeztem a cipõs szekrényen, a kabátomért nyúlok. – Indulhatunk?

- Csak nem arra hajtasz, hogy minél hamarabb túllegyél az estén, kedves Riley? – húzza féloldalas mosolyra a száját, teljesen normális hangerõvel beszélve, mégis összerezzenek kissé.
- Nem hibáztathat, ha ügyész létemre, kissé feszélyez a gondolat, hogy egy bûnözõvel töltöm az estét – felelem, miközben kilépve a házból, kulcsra zárom magam mögött az ajtót.
- Ugyan, itt most csak két facér férfi volnánk, akik kellemesen töltenek el egy estét, egymás társaságában – vágja rá, és a hátamra fektetett tenyerekkel, a kerítésünk elõtt parkoló autóhoz vezet. Nem ül benne sofõr, és miután kinyitotta nekem az anyós ülés felöli ajtót, majd becsukta utánam, helyet foglal a volán mögött.
Csendben utazunk célunk felé. Õ végig elégedetten vigyorog maga elé, én pedig igyekszem normalizálni a légzésem, és a lehetõ legkevesebb dologgal elárulni kényelmetlenségem. Eddig semmit nem tett, amivel kivívta volna a nemtetszésem, sõt, kifejezetten úriemberként viselkedett.

Magatartását pedig a vacsora alatt is fenntartja, amit egy igen elegáns étteremben fogyasztunk el, ahol õt látszólag elég jól ismerik.
Bár az elején elhatároztam, hogy nem fogok semmivel se a kedvére tenni, néha azon kapom magam, hogy akaratlanul is reagálok a megszólalásaira, kérdéseire. Közben ugyan igyekszem szem elõtt tartani, hogy én most lényegében puhatolózom, de a téma nem igen terelõdik kényes dolgok felé. Érintünk politikát, filmeket, irodalmat, sok olyan dolgot, amihez nem hittem volna, hogy konyít bármit is, de meglepõen jó beszélgetõpartnernek bizonyul.
Saját, pozitív gondolataimtól megrettenve, a desszert felé elhallgatok, makacsul a sajttortámra koncentrálva, és emlékeztetõül, hogy kivel is van dolgom, felsorolom magamban az ellene felhozott vádakat. De a fenébe is, nem tehetek róla, hogy igen rég nem volt idõm találkozni senkivel Kevin óta, ilyen formában.

- Nos, csalódást okoztam? – érdeklõdik mindent tudóan, mikor leparkol a házunk elõtt. Némán, összeszorított szájjal fordulok felé. Nem mondhatom, amit õszintén gondolok, hogy kifejezetten jól éreztem magam, szinte meg is feledkeztem a körülményekrõl, és arról, mi minden írható a számlájára, de nem is hazudhatok, nem vagyok jó benne.
- Ez nem jelent semmit – felelem színtelenül, és kiszállva a kocsiból, elindulok az ajtó felé. Hallom, ahogy követ, és azelõtt beér, hogy elõkotornám a kulcsom.
- Ez nagyon is sok mindent jelent, kedves Riley – vág vissza, és megragadva a derekam, hirtelen megpördít. Megint túlságosan benne van a személyes teremben, és mivel hátam már így is az ajtónak simul, nem tudok hova húzódni. Lehelete az arcomat cirógatja, ahogy fölém magasodva, lepillant rám. Nem vagyok én se alacsony, de így igen aprónak érzem magam, hiába próbálok minél kihúzottabban állni.

- Hazudhatsz magadnak, de én láttam az igazságot a szemedben egész este – suttogja, szinte már a számra. – Vonzódsz a csúnya, rossz bûnözõhöz, és ha nem akarnál ilyen karót nyeltnek tûnni, már rég alattam nyög…
- Elég! – csattanok fel, kivörösödött arccal, és közénk nyúlva, rámarkolok az öltönyömre. Úgy tûnhet számára, hogy csak dühömben, de valójában befogom a mikrofont. – Ha ennyire kanos, Green, keressen egy kurvát! Ne csináljon úgy, mint egy fogorvos, aki újabb betömendõ lyukat talált! Ezzel el is szúrta az estét, békén kell hagynia, ahogy megígérte!
Nem kicsit zavarodom össze, mikor válaszként elõször csak halkan felnevet, tekintetében pedig hûvös, számító fény költözik. Mikor aztán közénk nyúlva, elkezdi lefejteni a felsõmrõl az ujjaimat, míg két ujja közé nem tudja csippenteni a gombomat, kissé lesápadok.
- Biztos én vagyok az, aki kettõnk közül elõször tett az este ellen? – suttogja negédesen, addig szorítva az apró szerkentyût, mag az meg nem adja magát.

Levegõ után kapva, elkerekedett szemekkel pillantok fel rá, és be kell hogy valljam, a már-már mézes-mázos, de kegyetlenül hûvös mosoly félelmetesebb, mintha nekiállna kiabálni és fenyegetõzni.
- Honnan…? – csúszik ki a számon, de elhal a hangom, mielõtt befejezném a kérdést. Ez egyszerûen lehetetlen… Honnan tudhatott errõl, mikor semmivel se árultam el. Mindig nagyon figyeltem, nem viselkedtem gyanúsan.
Mégis tudta, és ennek ellenére, meg se említette egész este, várt egészen a végéig. Miért? Miért szórakozik így velem, és miért jár túl mindig az eszünkön? A fenébe is, nem vagyok ostoba! Nem vagyok egy báb, amit kedve szerint rángathat, míg el nem szakadnak a kötelei!
Legszívesebben megkérdezném, hogy most mit akar tenni, de inkább csak szó nélkül állom a pillantását, nem félelem nélkül, de büszkén, felemelt fejjel. Kevinék itt vannak a közelben, bármikor megjelenhetnek, ha veszély fenyeget. Nem tehet velem semmit, nem félek tõle!

- Jó reggelt, ügyészke – villantom rá a legszebb vigyorom.

Sajnálatos tény, hogy neked egyáltalán nem lesz jó reggeled, ha lecsapja a bíró a kalapácsot.

Ahogy vártam, a tanú sehol. Milyen meglepõ, tán csak nem beijedt? Ejnye, ügyészke, és az aduász? A piros hetes? A royalflush? Na? Semmi?

Az ügyvédem tökéletes mesét ad elõ. El is várom, tekintve, hogy három nyaralót is vehet abból a pénzbõl, amit eddig kapott tõlem. De mindegy is, a lényeg az elsöprõ siker, így elégedetten dõlök hátra, mikor mocorogni látom az esküdteket. Nyertem.

- Ugye nem veszi a szívére a vereséget, kedves Morlon – vigyorgok rá az ítélethirdetés után. – De most már akár félre is tehetnénk ezt a hivatalos hangnemet, igaz, Riley?

- Ne bízza el magát Green! – sziszegi felém. – Egyszer még véget vetek az ámokfutásának, addig azonban semmi közünk egymáshoz, nincs szükség a személyeskedésre!

- De csípõs a nyelved még mindig – nevetek.

Eszméletlen a fickó. Pláne az a dühös kirohanása, amivel elhagyja a bíróságot. Megáll tõle az ember esze!

***

Hagyok egy kis pihenõt az ügyészkének, addig elrendezem az ügyes-bajos dolgaimat. Állandóan firkászok mászkálnak a kapu elé, és fotóznak, ahogy épp játszok a kutyával vagy nyergelem fel a mocim. Baszottul irritáló tud lenni, ezért frankó kis léckerítést építettem a villa elé. Félre ne értsen senki, visszasírom a kovácsoltvas kerítésem, de… muszáj belátni, hogy jobban funkcionál az új.

Az egyik nap váratlan ötlettõl vezérelve pattanok nyeregbe, és robogok el ügyészke házához. Már lassan azt is kezdem elfelejteni, hogy néz ki, annyira régen láttam.  Takaros kis kertvárosi házban él, kurvára nem lepõdök meg ezen. Van egy tipikus kertvárosi beütése. A rózsaszín cukormázas életfelfogásával egyetemben. Teljesen idevaló.

Leszállok a fénylõ csodáról, majd fellépdelek a tornácra és bekopogok… inkább dörömbölök. Sosem tanították meg, hogy kell kopogni. Ajtót viszont nyitnak, és nem más, mint az ügyészke. Elégedetten mocorgok egyet a kabátom alatt.

- Mi az ördögöt keres itt? – sipákolja.

Pedig most aztán tényleg rohadtul hazai pályán vagy.

- Gondoltam teszek egy látogatást a kedvenc ügyészemnél, akit olyan rég láttam… - nézek körbe… már amennyit a lakásból látok. – Igazán lenne mit tanulnod vendéglátás terén. Be se hívsz?

- Még csak az kéne – sziszegi. – Tûnjön el, vagy hívom a rendõrséget!

- Ejj de morgós valaki. Ezzel igazán a szívembe tiporsz – biggyesztem ki az alsóajkam színpadiasan.

- Riley? – lép ki egy kislány a folyosóra.

Õ lenne a hugica, akit annyira megpróbálsz védeni? Egy másodperc alatt összezúzhatnám. Fel sem ismernéd több.

- Vége a tárgyalásnak, hagyjon békén! – morogja. – Engem is, és a családom is, ha nem akarja ismét a bíróságon találni magát zaklatásért!

- Riley, ne légy ennyire mogorva – korholom.

- Hagyjon végre békén, és menjen innen!

- Miért? Már nem az ügyész. Lehetnénk akár barátok is – mosolygok rá sunyin.

- Ha annyira akarnék magamnak barátot, százszor jobb embert választanék magánál.

- Ezt nem kétlem, de jelen esetben abból kéne gazdálkodnia, amije van. Egy vesztes ügye és a baráti jobbom.

Megremeg, ahogy dacosan néz rám. Talán kicsit kemény voltam vele. Bánom, hogy már nem az elején léptem meg ugyanezt.

- Talán egy kis ösztönzés segítene – bólintok.

Leteszem a csomagom a küszöbre, majd kétoldalt a derekára fogok, és az ajtónak döntöm. Megfeszül a teste, és szabadulni akarna, de nem hagyom. Az ölem az övének döntve szorítom az ajtó és magam közé. Gyerünk, ügyészke! Fogj csak meg, ilyen fickót úgysem érinthettél még meg.

- Van egy ajánlatom – búgom a fülébe.

A haja az orromat csiklandozza, a bõrébõl áradó vibráló hõ pedig szinte eléget.

- Eresszen! – feszíti a karjaimnak az ujjait.

A keze jéghideg, a mellkasa pedig gyors, ritmikus ütemet diktál. Szívem szerint a nyakába fúrnám az arcom, és vadul szívnám addig, amíg egy fekete folt nem jelezné, hogy az én tulajdonom. De nem vagyok ennyire vadállat… ráadásul még kurvára nem az enyém.

- Meghallgatod az ajánlatom, vagy tovább otrombáskodsz? – fordulok oldalról az arcához.

Az orrom finoman érinti az arcát, ezért oldalra kapja a fejét. Látszik a nyaka… hm, ne csábíts, ég beléd harapok!

- Tölts velem egy estét – jelentem ki meggondolatlanul.

Rám villantja a tekintetét, felfújja magát, akár egy dühös macska. Akkor esik le a tantusz.

- Ne legyél már ennyire gyerek… úgy értem, még mindig áll a múltkori vacsorameghívás.

- Felejt… –kezdene neki a mondókának, de félbeszakítom.

- Még nem fejeztem be! Ha rosszul érzed magad… és hangsúlyozom, az én hibámból, akkor becsületszavam, soha többé nem foglak keresni.

- Ez is csak egy ugyanolyan hazugság, mint a többi – sziszegi.

- Mikor hazudtam neked? – kérdem teljesen õszintén.

Nyitná a száját, de elakad a beszédben. Hát ez az! Jó, a motoros balesetemrõl füllentettem egyet, de annak semmi köze nem volt hozzá.

- Nos? Megígértem, hogy életben hagylak, élsz. Vagy tévednék?

Lesüti a szemeit, majd enyhülni látszik a szorítása. De biztos vagyok benne, hogy nem a katarzis lódított rajta ekkorát.

- Menjen innen – suttogja szinte.

Hirtelen mintha minden erõ elhagyta volna. Nagyon furcsa.

- Ahogy akarod. De fontold meg az ajánlatom.

Azzal elengedem és ellépek tõle. Felkapom az ajándékom a küszöbrõl, és a kezébe nyomom. Nemigen akarja elfogadni, így duzzogva a lábához állítom a becsomagolt borosüveget. Nem egy olcsó darab, így kurvára ajánlom, hogy ne a kukában végezze.

Ismét köszönés nélkül távozok. Ezúttal azonban nem sofõr jött értem. A ház elõtt ácsorgó motorhoz lépek. Te, baby, legalább nem küldesz el a francba.

***

Másnapra belefáradtam a várakozásba. A borosüveg mellé betuszkoltam a telefonszámom is, ügyészke azonban nem jelentkezik. Magamba temetkezve majszolom a harmadik tál popcornt, és morzsázom össze a mellkasom… a szúrásokból ítélve a nyakam is. A kanapén fekszek, valami régi, ósdi horrort nézek, de egyáltalán nem kapcsol ki. Máskor biztosan összeszarnám magam, úgy röhögnék a vihogó lámpán és a szarvas fejen, de most sokkal inkább dühös kezdek lenni. Mi a faszért nem hív?!

- Hé, Logan! Le tudnál jönni egy kicsit? – hallom meg kintrõl Edward hangját.

Egyértelmû jelzés, hogy zsaruk vannak itt. Csak akkor hív Logannek. Lesöpröm magamról a kajamaradékot, kikapcsolom a filmet, majd levágtázok a hallba. Kicseszett nagy villám van, egyszer el fogok tévedni benne.

- Nocsak, jó napot, biztos urak! – állok eléjük.

Két zöldfülû lehet, ide nem szoktak zsaruk jönni. Lehet, hogy az ügyészke nyomott fel? Kizárt, nincs bizonyítéka ellenem.

***

Délután váratlanul megcsörren a mobilom. Ismeretlen szám hív, így kissé gyanakodva veszem fel.

- Adrien Green.

- Elmegyek – kapom a tömör választ.

Kell pár másodperc, mire beazonosítom a hangot és a szócska értelmét.

- Riley? Micsoda kellemes meglepetés – kuncogok.

- Hagyjuk ezt, Green… Csak mondja, hová menjek…

- Az meglepetés. Elmegyek magáért – húzom ki magam.

Kis csend következik, gondolom, most épp gondosan mérlegel. Bár a franc se tudja, mit, mivel semmiféle részletet nem ismer. Gondolhatja, hogy elröptetem Párizsba, de azt is, hogy megúsztatom a halakkal.

- Rendben… azután békén fog hagyni? – sóhajtja.

- Ha csalódást okozok, akkor egyértelmûen – bólintok.

De ez lehetetlenség. Sohasem okozok csalódást. Ráadásul most csak kettesben leszünk. Se sofõr, se idegesítõ kölykök. 

Agathat egyszer értem el az utolsó beszélgetésünk óta, de anélkül lepattintott, hogy akár rám nézett volna. Persze nem vagyok ostoba, tudom kinek köszönhetem az informátorom bezárkózását, csak éppen nem tudok tenni ellene semmit.
Rogersék pedig nem jártak sok sikerrel eddig Sophie-nál, bár legalább megtalálták, annak ellenére, hogy csak a keresztnevét tudtam megmondani nekik. Kiszedni viszont nem sikerült belõle semmit se, így ma rám vár a feladat, hogy megpróbálkozzak vele. Utolsó lehetõség szinte, hisz holnap után tárgyalás…

- Föld hívja Rileyt, Riley jelentkezz! – csendül mellettem Kevin hangja, én pedig visszazökkenve a jelenbe, a tömött kávézóban, a pult elõtt találom magam. – A szokásosat kéred?
Felvont szemöldökkel pillantok fel rá, és megfordul a fejemben, hogy csak azért is mást válasszak, de végül is bólintok. Nem ért olyan csúnya véget a kapcsolatunk, úgy is mondhatjuk, hogy jó viszonyban váltunk el, de az igazság az, hogy én kezdeményeztem a dolgot. Kezdett szinte megfojtani a féltésével, féltékenykedéseivel, és nem engedett szinte semmi teret nekem. Azt pedig nem viselem jól.
Miután kézhez kapom, és kifizetem a mogyorós kávém, elindulok kifelé.
- Riley, várj már meg, az ég szerelmére! – morran mögöttem Kevin, az ajtóban érve utol.
- Csak a kávézó elé megyek, nem lesz semmi bajom, amíg te is kézhez kapod a kávéd – forgatom meg a szemem. Makacsul mered rám, de aztán lemondó sóhajjal bólint, és visszafordul. Sóhajtva húzom össze a kabátom, és a poharamra markolva, kilépek a hûvös levegõre. Az októberi napok hol hidegek, hol meg különösen melegek, sose tudom milyen ruhát érdemes felhúzni.

Nem kicsit döbbenek meg, mikor a járdán pont azt pillantom meg, aki ellen mellém rendelték Kevint. Az elsõ gondolatom, hogy visszafordulok testõrömért, és elfogatom, de ezúttal nem úgy néz ki, mint aki miattam van itt. Semmi mást nem tesz, mint a szomszédos kirakat üvegében bámulja magát. Meg kell hagyni, van mit nézni rajta, úgy néz ki, mint aki összeölelkezett egy bivalycsordával.  
- Mi történt magával? – csúszik ki a számon, mielõtt észbe kaphatnék.
- Nocsak, ennyire aggódik, ügyészke? – szólal meg, mikor felismer, és rásimít a könyökömre.
Rögtön arrébb lépek, a szemem sarkából bepillantva a kávézóba, de Kevin még mindig a pultnál áll.
- Álmodjon, Green – felelem félvállról.
- Már nem azért, ügyészke, de nem szólítana Adriennek? Olyan ritkán hívnak így.

- Nem, nem szólítanám – rázom meg a fejem. Tudom, hogy nem kéne belemennem az ostoba játékába, de nem tudom kezelni, elismerem. Hiába próbálkozom, valahogy mindig õ kerekedik felül.
- Legközelebb ne keveredjen bandaháborúba – mondom ki az elsõ gondolatom. Válaszként csak elvigyorodik, még fel is nevet, bár a fájdalomtól összerándul az arca.
- Miket gondol rólam? – kérdezi, a hasára szorított kézzel.
- Tudja nagyon jól – sziszegem, és most már kedvem lenne faképnél hagyni.
- Ha tudni akarja, felbuktam a mocimmal. Épp elképzeltem magát zuhanyzás közben – tûnõdik, mintha egy szerelmes kiskamasz lenne. Csak fel akar húzni, talán már azt is tudja, hogy biszexuális vagyok, és így jelzi…
- Hagyjon a beteges gondolataival, maga aberrált vadállat! – morranom. Cseppet se érzem magam kényelmesen a jelenlétében. A magabiztossága kiborít, fõleg, hogy érzem, nem indokolatlan.

- Most megcsókolnám, de félõ, hogy az baromira fájna – rázza meg a fejét, mire elkerekednek a szemeim.
- Mondtam már, hogy elég! – csattanok fel, türelmemet vesztve.
- Miért? – érdeklõdik, kábé olyan szintû kérdéssel, mint ami egy ötévestõl telik ki.
- Azért, mert utoljára mondom, a fõügyész vagyok, aki le fogja csukni magát!
- Attól én még lehetek a férfi, aki gerincre vágja magát – vigyorog az arcomba. Döbbenten meredek rá, és még a visszavágás is bennem reked. Idõt se kapok rá, minden további társalgást mellõzve, köszönés nélkül lép el mellettem, egyenesen a járda mellett idõközben leparkolt kocsihoz.

- Riley? Minden rendben? – bukkan fel mellettem Kevin, pár pillanattal azután, hogy Green autója elhajtott. Hosszan fújom ki a levegõt, amit már ki tudja mióta bent tartottam, és némi hezitálás után, bólintok. Nincs értelme ezt a találkozást megemlíteni, csak azt érném el vele, hogy létezni se hagy majd utána, nagy féltésében.
- Minden oké, csak fáradt vagyok – felelem, a számhoz emelve a kávét.
- Hamarosan vége ennek az egésznek, és mind pihenhetünk. Akkor talán elmehetnénk…
- Kevin – sóhajtom, kimerült pillantást vetve rá. – Ezt már megbeszéltük.
- Tudom, tudom – mormolja. – Nem hibáztathatsz a próbálkozásért.

~oOo~

Elérkezett a tárgyalás napja, és bár mindent megteszek, hogy ne látszódjon rajtam, alaposan kétségbe vagyok esve. Nincs koronatanúm, Sophie-tól nem tudtam meg semmit, azon kívül, hogy nekem akár kedvezményt is ad a szolgáltatásaihoz, és minden más bizonyítékom harmatgyenge lesz egy korrupt bíró számára. El se jut az ügy esküdtszék elé…
- Sajnálom, Riley – suttogja Thomas, aki támogatásként elkísért. – Ha nem adom le az ügyet…
- Nem a te hibád – felelem õszintén. – Ez az egész… Green olyan hatalomra tett már szert ebben a korrupt rendszerben, hogy az félelmetes. És nem adom fel, még akkor se, ha most felmentik!
- Gondolj a biztonságodra is! – ragadja meg a kezemet, de tekintetemet látva, lemondóan elenged. – Hát persze, hogy téged nem lehet lebeszélni semmirõl…
- Köszönöm, hogy törõdsz velem, de rendben leszek – mosolygok rá, és elõre sétálok a sorok között, az asztalomhoz.

Green és az ügyvéde már ott van, amint az elõbbi észrevesz, kajánul rám vigyorog. Még látszik az arcán a pár nappal ezelõtti „motor balesete”, de már közel se annyira, mint a kávézó elõtti találkozásunkkor.
- Jó reggelt, ügyészke! – búgja, hogy szinte csak én hallom, a köztünk lévõ távolság ellenére. Felé se pillantok, csak leülök a helyemre, és a papírjaimat rendezgetem, míg Bethany helyet nem foglal mellettem. Hamarosan a bíró is megjelenik, és elkezdõdik a tárgyalás.
Megint ismertetem a vádakat, a drogterjesztéstõl kezdve a gyilkosságig, megtûzdelve a bántalmazásokkal, de amint a bíró a koronatanúmról érdeklõdik, megakadok. Gyorsan összeszedem magam, és jelentem a hiányát, de érzem, hogy ezzel meg is semmisítettem minden lehetõségem a gyõzelemre.

Elég egy pillantást vetnem Greenre, hogy lássam, ezzel õ is tisztában van. Dühösen szorítom ökölbe a kezeim, és fogcsikorgatva hallgatom, ahogy az ügyvéde elõadja a védõbeszédét. Jól felépített, összeszedett, módszeresen tapos át minden bizonyítékomon, és hiába voltam én is nagyon jó, tanúk nélkül mit sem érek.
Nem ér tehát váratlanul, mikor a bíró nemes egyszerûséggel kijelenti, hogy a vádlott, minden vádpont alól felmentve, és szabadon távozhat. Nem ér váratlanul, de nem is dob fel, sõt, kifejezetten felhorgad bennem a harag. Csak azért nem olvasok be a korrupt bírónak, mert ennél azért jobb az önuralmam, és profibb vagyok, valamint Bethany észrevétlenül kinoszogat a terembõl. Ott azonban nem tudok olyan gyorsan eltûnni, hogy Green ne érjen utol.
- Ugye nem veszi a szívére a vereséget, kedves Morlon – vigyorog rám, gyõzelme teljes pompájában. – De most már akár félre is tehetnénk ezt a hivatalos hangnemet, igaz, Riley?

- Ne bízza el magát Green! – sziszegem, nem titkolt dühvel. – Egyszer még véget vetek az ámokfutásának, addig azonban semmi közünk egymáshoz, nincs szükség a személyeskedésre!
- De csípõs a nyelved még mindig – nevet fel, csak azért is közvetlen hangnemet ütve meg. Fogcsikorgatva fordulok meg, és az aggódó Bethanyval a sarkamban, kiviharzok a bíróságról.
- Tényleg nem tervezed, hogy hagyod az ügyét? – érdeklõdik asszisztensem, amint a taxiban ülünk.
- Egyelõre nem tudok semmit se tenni, szóval de, most hagyom – sóhajtom fáradtan. Az elmúlt napokban nem igen aludtam, és kezdem nagyon érezni a kimerültséget. – De amint megbotlik, ott leszek, hogy felsegítsem, és bilincset rakjak a kezeire.
Nem felel, csak gondterhelten, aggódva pillant ki az ablakon. Tudom, hogy nem ért egyet a makacsságommal, szerinte csak veszélybe sodrom magam, de nem tehetek róla. Green veszélyes, intelligens és még nem akadt, aki megállítaná. Itt az ideje, hogy valaki megtegye!

~oOo~

Két nap telt el a tárgyalás óta, és bár elõször minden gondolatom csak akörül forgott, mikor tegnap Jane és Tim hazaértek, könnyebben zökkentem ki az ügyész énembõl, mint azt elképzelhetõnek tartottam volna. Ráadásul egy hét szabadságot is kaptam, hogy kipihenjem végre magam, ami kifejezetten jól jött.
- Jane, mindent sikerült bepótolni a sulihoz? – kérdezem húgomat, az arckifejezésébõl ítélve, már jó sokadszorra.
- Igen, folyamatosan pótoltam, amíg Jess szüleinél voltunk – forgatja meg a szemeit, kivéve a kezembõl a kést, amivel éppen a virsliket próbáltam felvágni az ebédhez, csomagolásostul. – Neked viszont nem ártana még egy kis pihenést bepótolni.
- Jól vagyok – sóhajtom, nem elõször. Mióta hazajött, tapintatosan nem kérdez a történtekrõl, a hírekbõl viszont tudja az eredményt, és már a vigaszölelést is megkaptam.
- Persze, persze – mormolja, majd a nappali felé bök, ahonnan kiszûrõdik Tim vidám gyerek beszéde, amit mindig a kedvenc meséje vált ki belõle. – Inkább játssz vele egy kicsit, nagyon hiányolt.

Engedelmesen telepszem át a nappaliba, és kirakósozom, valamint autózom kisöcsémmel, miközben a tv-ben megy a meséje. Nyugodt, békés hangulat telepszik rám, már én is nagyon hiányoltam a testvéreim. Jelenlétük miatt, sikerül is elfelejtenem az egész Green ügyet. Egészen addig, amíg erélyes kopogás nem zavarja meg a ház megszokott zajait.
- Hagyd csak Jane, majd én nyitom! – kiabálok ki húgomnak a konyhába, majd Timet, aki eddig az ölemben ülve tologatta rajtam a kocsikat, felkapom, és elindulok az elõszobába. Nem vártunk senkit mára, de ez egy barátságos kertvárosi övezet, talán az egyik szomszédnak kell valami, vagy valamelyik barátom ugrik be egy hirtelen ötlettõl vezérelt látogatásra.
Naiv gondolataim azonnal szertefoszlanak, mikor az ajtót kitárva, ismerõs személlyel találom szembe magam. Rögtön elszáll a könnyed hangulatom, és a feszültséget Tim is megérzi, mert nyûgösen mocorogni kezd. Gyorsan lerakom, és szelíden a konyha felé lökve, utasítom, hogy menjen be Janehez. Kivételesen, azonnal szót fogad.

- Mi az ördögöt keres itt? – préselem ki magamból, Greenre meredve. Szörnyen elüt a környezetétõl, de olyan könnyeden és jókedvûen vigyorog, mint egy jól lakott kandúr, aki valószínûleg a gazdája szerencsétlen kanáriját falta be. Mit is gondolok? Greennek nincs gazdája…
- Gondoltam teszek egy látogatást a kedvenc ügyészemnél, akit olyan rég láttam… - feleli nemes egyszerûséggel, mintha olyan mindennapos dolog lenne, hogy az ex-vádlott tiszteletét teszi az vádlójánál. – Igazán lenne mit tanulnod vendéglátás terén. Be se hívsz?
- Még csak az kéne – szisszenem, idegesen markolva meg a pólóm szélét. Valahogy most, hogy nem öltönyben, hanem egyszerû farmer-póló összeállításban, mezítláb állok elõtte, sokkal gyengébbnek érzem magam, bár ezt nagyon igyekszem nem mutatni. – Tûnjön el, vagy hívom a rendõrséget!
- Ejj de morgós valaki. Ezzel igazán a szívembe tiporsz – vág olyan képet, mintha belerúgtam volna a kiskutyájába.

- Riley? – hallom meg bentrõl Jane óvatos hangját, mire vetek a hátam mögé egy riadt pillantást, de mikor ismét elõrefordulok, elrejtem a félelmem.
- Vége a tárgyalásnak, hagyjon békén! – morgom fojtott hangon. – Engem is, és a családom is, ha nem akarja ismét a bíróságon találni magát zaklatásért! 

- Ne legyen már ilyen undok, csak felajánlottam egy fuvart – küldöm a

- Saját kocsival jöttem, hazajutok.

Nocsak, hazudunk?

- Oh, nem… Maga taxival jött, kedves Morlon, ami nem várta meg magát, így igazán semmi oka visszautasítani – fitogtatom a hatalmam.

Bizony, bárkit és bárhol szemmel tudok tartani. Még téged is, penge kis ügyészke.

- Jóval több okom van elutasítani, mint elfogadni az ajánlatot. Vegye le rólam a kezét, vagy letartóztattatom!

- Ugyan már! – nevetek fel. – Itt helyben megerõszakolhatnám, és nem érdekelne senkit a dolog. Ez itt nem a kényelmes, kispolgári negyed, drága ügyészkém.

Látom, ahogy leesik neki a tantusz, ezért nem pazarlom az idõmet további felesleges udvariaskodással.

- Fogalmazhatok úgy is, hogy vagy beszáll szépen a kocsi hátsó ülésére, vagy bepakolom a csomagtartóba. Ott aztán se ablak, se fény…

Lesápad, ahogy megint koppan egy hangosat a dolog. Bizony, Morlon. Bárhol… bárkit…

- Ha úgyis megöl, teljesen mindegy, hol utazok. Nem igaz? – sziszegi felém.

Morlon, már megint kezded??

- Mint már említettem, egy újjal se fogok önhöz érni – forgatom a szemeim.

Azt hiszem, ezt elsõre is igazán megérthette volna, ha ennyire híres az eszérõl. Bár kezdem gyanítani, hogy a magabiztos fellépésén túl akadnak hiányosságok.

- És a maga fajtája olyan megbízható – felesel, ám mikor a csomagtartó felé cibálnám, megadja magát. – Rendben! Rendben! Beülök…

Helyes. Betuszkolom a kocsiba, aztán beülök mellé. Annyi sütnivalója még akad, hogy ne próbáljon meg azonnal menekülni. Bár nem tennék vele semmit, de nem örülnék, ha pont itt kezdenénk el bújócskázni.

- Ugye tisztában van vele, hogy ezzel nem nyer jó pontokat. Az elrablásommal csak az ügyészség munkáját segíti, még ha engem félre is állít – fordul felém.

- Nem akarom én megölni, drága Morlon, az túl egyszerû lenne – felelem könnyedén.

Abban semmi szórakoztató nem volna.

- Akkor mit akar?

- Egy kis szórakozást, unalomûzést, egy partnert hozzá – fordulok felé, miután intettem a sofõrnek.

- Nem a játszótársa vagyok, Green! – sziszegi. – Az ügyéért felelõs államügyész vagyok, aki börtönbe fogja küldeni!

- Hát persze! – nevetek fel.

Hányszor jön még ezzel… és hányszor fogom még kiröhögni miatta!

Durcásan az ablak felé fordul, de nem igazán érdekel. Örülök, hogy kicibálhattam innen, és nem szed ki még több infot az itt lebzselõ rohadékokból.

Az ügyészség környékére parolunk, látom, hogy megdöbben. Nem erre számított, így talán bezsebelhetek egy plusz pontocskát. Na? Jár Adriennek a piros pont?

Megfeszül mindene, úgy ugrik ki a kocsiból, ám mielõtt elrohanna, elkapom a csuklóját. Ennyire ne siessünk elõre.

- Mit szólna, ha holnap vacsorázni mennénk el, a tömött klub helyett? – búgom negédesen.

- Ha még egyszer a közelembe jön, a rendõrség már várni fogja! – fenyeget, majd elrántja a kezét tõlem.

Nagy kár, de ha kell, kiírtok mellõle bárkit, hogy végre komolyan vegye a szándékaimat.

***

Ásítva huppanok le a dolgozómban az asztalom mögé. Semmi kedvem melózni, ezért felnyitom a laptopom, és vadul nyomogatni kezdem a böngészõ ikonját. Ez a szar állandóan befagy, ideje volna venni egy újat… bár amennyit elõtte ülök, nem nagyon érné meg.

Mire végre feljön a lap, elolvasom a híreket – különösen ügyelve a gazdasági hírekre. Zuhannak a részvények, ami kurva jó. A közel keleten zajló akciók miatt nem csodálom, hogy szinte értéktelennek számítanak a tõzsdések összekuporgatott szarjai. Már 14 évesen tudtam, hogy drogban és fegyverben utazni a legkifizetõdõbb biznisz. Egyszerû, mindig kelendõ áru, ráadásul nem árt, ha van egy kicsi nálam is.

Elégedetten dõlök hátra, ahogy meglátom a nevem a belföldi híreknél. Mindenki velem foglalkozik, milyen megtisztelõ. Most már ott tartunk, hogy aki soha a büdös életben nem hallott rólam, az is ismer. Bevarrni úgysem fognak, nem aggódok, így a szerelmes levelek legalább a lakásomra érkeznek.

Erõs kopogtatásra kapom fel a fejem. Hátratúrom a hajam, majd lecsukom a gép tetején.

- Gyere! – szólok ki.

- Helló, fõnök! – lépdel be Edward.

- Mit akarsz? – fogok egy tollat.

- Elintéztük Agathát – húzza ki magát.

Egy pillanatra a szívem nagyot dobban, vulkánszerûen tör ki belõlem a düh.

- Megöltétek?! – mordulok fel.

- Dehogy. Csak kihuzigáltuk a fogait – rázza meg a fejét.

Mélyet sóhajtok, ahogy minden feszültség távozik belõlem.

- Igaz, így csak megkönnyítettük a munkáját. Szopásnál nem fog fogazni – vigyorodik el.

Felnézek a markára, ahogy imitálja a dolgot, és nem tehetek róla, kitör belõlem a röhögés. Boldog vagyok a tudattól, hogy a kis kurva nem fog beszélni többet.

- Nem szeretném, ha elszarnátok valamit, és az ügyész rám szállna – emelkedek fel a székbõl.

- Úgy tûnik, inkább te szálltál rá – igazítja meg a fegyverét a tokjában.

Gondolkodva pillantok ki az ablakon. Meglehet.

***

Este úgy döntök, jó lenne mulatnom egyet. Szokás szerint a Serlegbe mennék, de a kibaszott kozanosztra miatt inkább egy másik helyre, a Spoonba megyünk. Nem épp a legjobb zene szól, de pár óra erejéig simán elmegy. Felcsípek egy bigét, hazaviszem, megkefélem, aztán reggelizek egy jót. Ennyi a tervem mára.

- Nem hiszem el, odanézz! – hajol hozzám Edward.

Alig 10 perce érkeztünk, 4 tagbaszakadt, szétzselézett fejû állat lép be az ajtón. Szívom a fogam, mert nem balhézhatok. Edward persze rögtön lép, és a fiúkkal kivonszolják a vendégeket, hogy odakint rendezzék le a balhét. Képzelem, hogy szétverik majd a fejüket.

Mit sem törõdve a dologgal a pulthoz sétálok és kikérek magamnak egy konyakot. Nem valami nagy parti ital, de mit tegyek, ha egyszer imádom. A táncolókat figyelem, miközben a pultos elém csúsztatja a párás poharat. Egy kígyótestû lány felkelti az érdeklõdésem. Úgy ringatja a csípõjét, mint egy bölcsõt, a lágy mozdulatsor teljesen beleég az agyam hátsó részébe. Bassza meg, az a fenék!

Felhajtom az italom, és az ingem igazgatva lépek oda hozzá. Legalábbis lépnék, ha két tagbaszakadt, szõrös gorilla nem kapná el a karjaim, és vonszolnának a sloziig. Fájdalmas leckét kapok arról, hogy… mirõl is?

Mielõtt kérdezhetnék, az egyik tag kis híján lerúgja a lépem, aztán a vesém is leszedálja. Nyögve esek a szutykos járólapra, amíg ezek puhára vernek. Valószínû, hogy nem tudják, ki vagyok…

- Megdöglesz faszszopó! – hörgi bele a képembe a nagyobb vadbarom.

Ha eddig nem lettem volna túl ideges, most végképp bepöccenek. Egész nyugisan viseltem a verésem, hiszen nem szabadna vétkeznem, de nem nézem tétlenül, ahogy kínoznak. Jókorát vágok az ékesszóló pofájába, hallom reccsenni az állkapcsát is. Ha lenne erõm, még vigyorognék is, de felordítok, mikor éles fájdalom hasít az oldalamba. A másik rohadék egy bökõvel igyekszik kiontani a beleim. Nem ölhetem meg, nem ölhetem meg!

A saját véremben tapicskolva rúgom térden a nyomorultat. Szintén egy bazi reccsenés jelzi, hogy a csont megadta magát nekem. Ordítva kap a lábához a rohadék, én pedig nem várom meg, míg újból rátör a harci kedv. A kézszárítóba kapaszkodva tápászkodok fel, és sietek el, amilyen gyorsan csak tudok. Ha a kinti balhé miatt nem is, a sok vér miatt biztosan kihívják a zsarukat.

***

Rekedten krákogok, ahogy elkapom a tekintetem az üzlet kirakatáról. A szám hússzín nyílása szinte ordítja, hogy itt bizony egy balfék ácsorog, és sajnálja magát, hogy szilvára verték a fejét.

Azt hittem, pár új alkatrész a motoromba majd felvidít, de semmi kedvem vásárolni. Két nap sem volt elég, hogy kiheverjem ezt az egész szarságot. Már épp indulnék az utcasarok felé, mikor egy kávézó ajtaja nyílik, és legnagyobb meglepetésemre Morlon sétál ki rajta. Mintha valakivel lenne, de az visszafordul az üzletbe. Biztos csak képzelõdtem.

- Mi történt magával? – szegezi nekem kertelés nélkül a kérdést.

- Nocsak, ennyire aggódik, ügyészke? – simítok a könyökére, amiben a kávéját fogja.

Rögtön hárít, oldalra lép, hogy véletlenül se érjem el. Legszívesebben utána marnék, de az oldalam nem díjazná a kis produkciót. Valószínûleg a saját húgyomban fetrengenék kínomban és nyüszítenék, mint egy kurva kutya.

- Álmodjon, Green – feleli hetykén.

- Már nem azért, ügyészke, de nem szólítana Adriennek? Olyan ritkán hívnak így – sajnálkozok.

- Nem, nem szólítanám – rázza meg a fejét.

Látszólag letörve bámulom a dacos arcot, majd elnézek a válla felett. Megérkezett a fuvarom. Legalább nem gyalog kell hazáig vánszorognom.

- Legközelebb ne keveredjen bandaháborúba – szólal meg hirtelen.

Vigyorogva pillantok rá, majd halkan fel is nevetek, ám a hasfalam erõs nyilallása miatt az emócióhullám csak egy fintorban ér véget.

- Miket gondol rólam? – kérdezek a hasamra tapasztott tenyérrel.

- Tudja nagyon jól.

Csak azt tudom, mit akarsz elhitetni velem.

- Ha tudni akarja, felbuktam a mocimmal. Épp elképzeltem magát zuhanyzás közben – tûnõdök.

Nagy levegõt vesz, de elõször nem mond semmit. Azt hiszem, felhúztam.

- Hagyjon a beteges gondolataival, maga aberrált vadállat!

Mintha ideges lenne… a szokottabbnál is jobban. Rossz híreket kapott? Vagy csak letörte, hogy nem patyolatban lát?

- Most megcsókolnám, de félõ, hogy az baromira fájna – rázom meg a fejem.

- Mondtam már, hogy elég!

- Miért? – teszem fel a legidegesítõbb kérdést a világon.

- Azért, mert utoljára mondom, a fõügyész vagyok, aki le fogja csukni magát!

- Attól én még lehetek a férfi, aki gerincre vágja magát – vigyorgok pofátlanul a képébe.

Egy pillanatra megrökönyödve bámul rám, én pedig kihasználom az alkalmat. Köszönés nélkül lépek el mellõle, majd indulok a kocsim felé. Nincs most túl sok kedvem bratyizni, mert kurvára fáj. Nagy nehezen behajtogatom magam a kocsiba, majd intek a sofõrnek, hogy mehetünk haza. Ideje lenne átkötözni a sebeim. 

Ráadásul az utcalányos ötletemet követve, úgyse vagyok sokat egy helyen, Rogersnek kifejezetten szerencséje van, hogy mikor berobban az irodámba, éppen ott talál.
- Megõrült, Morlon? – acsarog, akkorát csapva az asztalomra, hogy csak a reflexeimnek köszönhetem, hogy a papírjaim nagy része nem a padlón köt ki. – Mégis milyen eszement gondolattól vezérelve császkál a város legrosszabb környékein, Green után kérdezõsködve, mint a legbénább amatõr?!

- Mikor legutóbbi beszélgetésünkkor felvetettem, hogy érdemes lenne egyelõre erõszak miatt elõállítani, és ennek érdekében az utcalányok népes seregét kérdezgetni, elhajtott azzal, hogy ilyen piti dolgokra nincs idejük, oldjam meg – felelem, halál nyugodtan, majd felpillantok rá a papírjaim rendezgetésébõl. – Követtem a tanácsát. Mi a probléma?
Már attól tartok, a feje vörösségét nézve, hogy mindjárt agyvérzést kap, de nem tudom, mi mást mondhatnék. Mikor Green látogatása utáni nap megosztottam vele és a csapatával az ötletem, nagyjából úgy kezeltek, mint egy óvódást, aki bele akar szólni a nagyok dolgába. Jó hogy a szobámba nem küldtek…
- Maga szerint ez egy játék, Morlon? – hörgi, közelebb hajolva. Erre már nekem is megtörik kissé a higgadtságom, és szikrázó szemekkel állok fel.
- Kettõnk közül ki az, akinek megfenyegette az az állat a családját? – morranom dühösen. – Mivel maguk nem képesek minden lehetõséget számításba venni, cselekedtem! Börtönbe KELL küldenem õt! Már nem csak másokért, de a saját szeretteimért is.

Egy kissé mintha lehiggadna erre, de a hangja még mindig inkább morgásnak hat, mikor újra megszólal.
- Én is rács mögött akarom õt látni, de pont a családjaink miatt nem cselekedhetünk elhamarkodottan. Green veszélyesebb, mint ahogy ön azt hiszi, ügyészúr.
Erre keserûen felnevetek, és az asztalomat beborító papírokra bökök.
- Gondolja, nem tudok róla eleget? Maga szerint nem ástam a lehetõ legmélyebbre, próbálva minél több és megingathatatlanabb bizonyítékot gyûjteni annak érdekében, hogy Green ne lássa újra a szabadságát? De nincs semmink, Rogers! Minden nyomát eltûnteti, minden ellenlábasát megöli. Félelmetesen jó ebben az egészben, és a tanúnk nélkül elvesztünk. Ezért is keresgélek mindenhol.
- Csak kinyíratja magát – morogja, de sokkal inkább rezignáltan, mint valódi éllel.
- Az legyen az én dolgom. Maguk foglalkozzanak a tanúval, valamint a nyomokkal, amiket összeszedek – felelem, majd az órára pillantva, sóhajtva nyúlok a kabátom után. Már ideje indulni, és megkeresni a „hölgyet”, akitõl további információt várok. – Viszlát, Rogers!

Kint aztán mély levegõt véve igazítom meg magamon a kabátot, és gyorsan leintek egy taxit. Mikor bemondom a sofõrnek a címet, nem túl lelkesen méreget, de elég egy nagy adag borravalót ígérnem ahhoz, hogy a gázba taposson.
Míg a forgalommal bajlódik, én leellenõrzöm, megvan-e a sokkolóm. Tudom, hogy nõi fegyver, de sose lõttem még, és fegyvertartási engedélyem sincs, csak úgy, minden nélkül pedig nem mehetek a város legrosszabb környékére, pláne nem Green klubjába. Egyértelmûen nem a legokosabb lépés, ha nem tudnám biztos forrásokból, hogy már nagyon rég nem járt ott. Mennyi az esélye, hogy pont most bukkan fel?
- Megjöttünk – szólal meg a taxis. – Biztos benne, hogy ide akart jönni?
- Teljes mértékben – felelem, és a kezébe nyomom a beígért összeget.
- Hát jó… De nem várom meg!
Nem felelek, csak búcsút intve kiszállok, és mély levegõt véve, hezitálás nélkül indulok meg a Serleg bejárata felé.

Ahogy belépek, megcsap a fojtott, nehéz levegõ, és a villogó fényektõl pár pillanatig nem látok. Miután azonban kitisztult a tekintetem, rosszallóan pillantok körül. Nem arról van szó, hogy ne tudnám élvezni az életet, de ez nagyon nem az én világom, valószínûleg sose látogatnám a helyet, ha nem lenne itt dolgom.
Így azonban beljebb küzdöm magam, és mikor megtalálom az általam keresett személyt, jelzek neki, s az általa mutatott, üres asztalhoz telepszem. Pár pillanat múlva õ is felbukkan. Agatha Darling, szinte biztos nem a valódi neve. 28 éves, de a drogok miatt többnek tûnik, és a dohányzástól rekedtes a hangja. Azonban hajlandó beszélni.
- Nekem nem sok dolgom akad Greennel – kezd bele, miután túlestünk a formaságokon, és megkapta az információért járó pénzt. – Hallani viszont lehet ezt-azt. Elõfordult párszor, hogy nem jöttek vissza a lányok, akik elmentek vele. A víz se mindig mossa õket partra, ugye érted szivi… Aki meg visszajön, sokszor lilább, mint Stacy haja – bök az egyik táncos, igen lila hajú lány felé. – De Sophie jóval több idõt tölt vele, és… - Itt hirtelen elakad, és elkerekedett szemekkel felpattan.

- Várjon, hová megy? – kiáltok utána, de mielõtt felállhatnék, ismerõs alak bukkan fel mellettem.
- Maga követ engem? – szólal meg kedélyesen, és gyorsan beül mellém, maga és a fal közé zárva engem. - Nem tudtam, hogy kedveli a helyet – támasztja meg karjait az asztalon, és a háttámlán. Szó szerint szorult helyzet, és komolyan küzdenem kell, hogy visszanyeljem a bezártság okozta pánikot.
- Mert nem kedvelem – rázom meg a fejem.
- Nem volt okos dolog idejönnie – pillant végig rajtam, mintha csak a ruházatommal lenne itt a probléma.
- Miért? Talán megöl? – nézek a szemébe kihívóan. Az irodában tudják hova jöttem, ahogy Rogers és a csapata is. Ha megöl, rögtön a nyomában lesznek, és el fogják kapni! Nem azt mondom, hogy meg akarok halni mondjuk… Belõle viszont csak a nevetés tör ki, amit a keze mögé rejtve tompít kissé.

- Elnézést. Rég hallottam ilyen jó viccet.
- Nem viccnek szántam – sziszegem ingerülten.
- Oh, nos… ez esetben biztosíthatom, ügyészke, hogy egy ujjal sem érek magához. Kivétel, ha maga szeretné – kacsint rám, amit teljesen figyelmen kívül hagyok. - Különben nem értem, miért ilyen ellenséges velem.
- Maga is tudja, miért – felelem. Gyûlölöm, hogy játékként fogja fel az egészet. Mintha csak azt akarná a tudomásomra hozni, hogy úgyse nyerhetek, de jól szórakozik a próbálkozásaimon. Szeretném hinni, hogy nincs igaza, és el fogom kapni.
- Ugyan, kérem, ártatlan vagyok – vigyorog rám.
- Ezt maga sem gondolja komolyan.
- Na, jó… talán egy kicsit rossz fiú voltam. De a maga kedvéért megjavulok – dönti nekem a combját, még az elõzõnél is egyértelmûbb célzással.

Bennem reked a levegõ egy pillanatra, és felerõsödik a bezártság érzésem.
- Tartsa távol magát tõlem – préselem ki magamból, és igyekszem elhúzódni tõle, de nem sok helyem van erre.
- Hm, ezt én is javasolhatnám magának.
- Nem én követem – jegyzem meg, az igazságnak megfelelõen.
- Viszont maga kérdezõsködik butaságokról. Biztosan nem örülne, ha faggatni kezdeném Jesst vagy Jane-t a szokásairól.
Elkerekedett szemekkel, összeszoruló torokkal meredek rá. Bármennyire is akartam, nem tudtam idõben gátat szabni a reakciómnak, és elkendõzni azt. Válaszadásra pedig nem hagy lehetõséget.
- Most viszont jobb lesz, ha távozik, Mr. Morlon – karolja át a derekam, mintha nem is a legnagyobb ellenségének kéne jelenleg tartania.

- Hagyjon békén! – feszülök neki, újból feléledõ dühvel.
- Higgye el, nem akarom, hogy baja essék. Túl szórakoztató ez a macska egér játék.
- Ugyan ki akarna bántani magán kívül?
- Nos… gondolom, furcsa, de vannak, akik nem kedvelnek engem – tûnõdik.
- És miért lenne érdekük bántani engem? – Végre sikerül lefejtenem a karját magamról, de továbbra se tudok szabadulni mellõle, és kezdem úgy érezni, hogy percrõl percre fogy a levegõm.
- Az én klubomban ücsörög… az én karjaimban. Talán vannak, akik félreértenék – vonja meg a vállát, mintha ez egyáltalán nem lenne olyan nagy dolog. Egy pár pillanatba viszont beletelik, míg oxigénhiányos aggyal összefüggést találok a dolgok között.
- Maga egy beteg állat! – sziszegem válaszként. Az még csak hagyján, hogyha valamelyik ellenlábasa meglát így, de ha a médiából valaki… Nem csak ezt az ügyet vesztem el kapásból, de a fedhetetlenségemet, a karrieremet is!

- Mondtam, vagy tettem bármit, ami fenyegetésnek tûnt? – kérdezek vissza csuklóból. – Én csupán szerettem volna megosztani önnel a tényt, hogy közösen lettünk híresek.

Nem mond rá semmit, pedig valóban rohadt szórakoztató a dolog. Én legalábbis nem bírom abbahagyni a vigyorgást. Pláne akkor, mikor látom, hogy erõt vesz magán, és kiegyenesedik. Ágaskodik a kiscsikó.

- Maga egy pszichopata állat, Green. Egy elmebeteg, aki azt hiszi, bármit megúszhat, ha elég embert fizet le, vagy félemlít meg. De ennek vége! – sziszegi. – Az ügye esküdtszék elé kerül, ahol már nem menti majd meg korrupt bíró, vagy lefizetett rendõr se!

Pszichopata állat? Ez meglep, ám amint felfogom a mondat többi részét is, elemi erõvel tör ki belõlem a röhögés. Atya ég, hát miféle beszéd ez??

- És én még azt hittem, megríkatom önt az elsõ édes-kettes találkozásunkkor, kedves Morlon – kuncogok.

- Ez nem csak az elsõ volt, de az utolsó is! – morogja. – Most pedig távozzon!

Milyen kis naiv vagy, ennyire nem ismernél? Pedig tele az asztalod az aktáimmal.

- Ugyan, nem sietek sehová, megvárom, amíg végez, és szívesen hazadobom.

- Tûnjön el, vagy hívom a biztonságiakat! Bár ha jobban belegondolok, maradjon csak, és adjon okot a letartóztatásának!

Eszméletlen, milyen dacos! Egyszerûen lenyûgözõ! Végre valaki, akit nem tudok elsõre szétkenni, mint egy bogarat. Felettébb szórakoztató, hogy ilyen keménynek hiszi magát. De ha õ a vas, akkor én vagyok a tûz.

Az asztalához lépek, de nem hátrál el. Pedig tudhatná, hogy csupán egy mozdulat lenne, és ráboríthatnám, majd kivághatnám az ablakon. Álcázhatnám öngyilkosságnak, bárminek.

- Van magában kurázsi, Morlon. Érdekes lesz letörni a szarvait… Még találkozunk, ügyészke!

Azzal kisétálok az irodájából. Furcsa bizsergés tölti el a gyomrom. Élvezem ezt a játékot. Végre valami izgalom, nem csak fegyverropogás és vér. Ezt a csatát szavakkal vívjuk… egyelõre.

***

Jó érzés egy szemétdomb királyának érezni magad. Mindig csodálattal tölt el a gondolat, hány hûséges féreg kúszik a porban, hogy kiszolgáljon. A napokban megtudtam, hogy Morlon élénken érdeklõdik az alvilági ügyeim iránt. A figyelme azonban a kokóról és a fegyverekrõl sokkal sikamlósabb téma felé terelõdött. Jó pár szeretõm keresett meg azzal, hogy a fõügyész egymaga nyomoz. Buta kis ügyészke, még a zsaruk sem mertek leereszkedni a mocsokba, nehogy piszkos legyen a kezük… ha egyáltalán maradna a kalandjuk után kezük.

Úgy döntöttem, magam veszem kezelésbe a dolgot. Felesleges volna embereket küldeni rá, inkább a személyem varázsával igyekszem hatni a baba kék lelkére.

Mélyet sóhajtva dõlök hátra a bõrülésben. Már vagy egy órája itt szobrozok. Valami hasonló érzés lehet vadállatnak is lenni. Lesni, várni az áldozatod, amíg az egy óvatlan pillanatban meg nem jelenik. Zavar a füles, hogy Morlon már a 10. kerületben szimatol. A végén még baja esik.

- Ott van! – szól hátra a sofõröm.

Rezignáltan pillantok az ügyészség kopott lépcsõi felé, ám ahogy Morlon alakja kirajzolódik a szürke masszából, eszelõs vigyor ül ki a képemre. Végre!

- Kövesd – adom ki az egyértelmû parancsot.

Taxiba ül, így nem nehéz követni a sárga villanást az éjszakában. Bolond, ha sérthetetlennek hiszi magát… pláne egy olyan helyen, ahová épp menni készül. Elképzelhetõ, hogy fegyver van nála. Milyen izgalmas!

Fél óra kocsikázás és két dugó után Morlon végre partot ér. Lehorgonyzik a Serlegnél, aminek nem igazán örülök. Szinte bármikor kirobbanhat a háború köztünk és az olaszok között. Azt hiszem, illõ volna kicsalni onnan, mielõtt szitává lövi valamelyik pomádéfejû.

- Bemész, fõnök? – fordul hátra a sofõr.

Nem felelek neki, elég egyértelmûen szállok ki a kocsiból. Határozott léptekkel veszem be magam a Serleg mocskába. Már nem olyan, mint régen volt. Beették magukat a rosszarcú digók. Odabent senki sem figyel rám, legalábbis mindenki igyekszik elkendõzni a kíváncsiságát, vajon miért lehetek itt. Semmi különösebb okom nem volna rá, elvégre én vagyok a tulaj. Akkor jövök, amikor csak kedvem tartja. Arról a nem kevés kokainkészletrõl nem is beszélve, amit az alagsorban rejtegetünk. Nem árt, ha néha ellenõrzöm, nem csappan-e meg túlságosan a készlet.

Odabent dübörög a zene, fények villódznak, izzadt testek tapadnak össze. Majdnem meztelen táncosok vonaglanak a megemelt színpadokon. A piáspult hibátlan, hátul el lehet vonulni kefélni. Igaz, a mosdó színültig nemi beteg kurvákkal, de ettõl eltekintve a legjobb hely az egész államban. Sõt... az országban is. Elégedetten mustrálom a táncoló tömeget, majd körözni kezdek, mint egy cápa. Érzem, hogy Morlon itt van valahol. Remélem, nem azért nincs meg, mert meglátott, és elbújt. Akkor kurva dühös leszek.

- Hello, baby – simít fel a mellkasomon egy vörös leányzó.

Vigyorogva nézek a huncut arcra. Ez a nehéz röptû bombázó azóta ápolgatja a farkam, hogy kinyitott a hely. Egyszerûen bolondulok a formás derekáért és azért a vastag szájáért. Ráadásul ilyen csöcsök sem a fán teremnek.

- Bocs, szivi, de dolgom van – markolok a csípõjére, és tolom el magamtól.

- Legalább egy puszit adhatnál. Úgy hiányzol – cirógatja meg az állam.

Gondolom… meg a pénzem is. Sóhajtva túrok a kabátom zsebébe, és halászok ki egy húszast. Utálok készpénzt tartani a zsebemben.

- Vedd úgy, hogy meghívtalak – nyomom a kezébe.

Meglepve pillant a pénzre, majd halkan nevetve néz vissza rám.

- Ha lesz idõd, meghálálom – kacsint rám.

Búcsúzóul kapok még egy lábujjgörbítõ csókot, épphogy csak a farkam nem áll fel tõle. Mire feleszmélek, már csak az illatát érzem, õt magát már nem is látom. Hûha…

A számat nyalva keringek ismét, mikor végre megpillantom Morlont. Egy asztalnál ül, a tekintete igazán szigorú… már amennyit látok a sötét miatt. Nagyon titokzatos, mint egy vámpír… vagy mi a faszom. Hátulról közelítem meg, így pontosan látom, kivel beszélget. Egy barna, feslett ribanccal. Azt hiszem, Agathanak hívják. Valami külföldi szerzemény, közöm nincs hozzá. Látom, ahogy jár a szája, így ideje lesz a kis murink után befogni. Kicsit közelebb hajol Morlonhoz, majd a tekintete felém terelõdik. Megakad a beszédben, majd hirtelen felpattan és elszelel. Késõ, babám, késõ!

- Várjon, hová megy? – kiált utána Morlon.

- Maga követ engem? – lépek hozzá kedélyesen.

Idõt sem hagyok neki, hogy feleljen, a mellette árválkodó helyre csüccsenek. Nem tud hová menni, vagy kirágja magát a falon, vagy átmászik rajtam. Utóbbi mondjuk nem volna ellenemre, mivelhogy Sophie-tól, a kis vörös démontól egészen kanos lettem.

- Nem tudtam, hogy kedveli a helyet – támasztom a karjaim az asztalon és a háttámlán.

Teljes korlátot vonok az ügyészke és a kijárat felé. Kíváncsi vagyok, egy efféle szorult helyzetben mit reagál. Most én vagyok hazai pályán.

- Mert nem kedvelem – rázza meg a fejét.

- Nem volt okos dolog idejönnie – nézek végig rajta.

Még a ruhája miatt is kilóg innen.

- Miért? Talán megöl? – néz dacosan a szemembe.

Az arc kifejezése láttán kitör belõlem a nevetés. El kell takarnom a számat, nehogy elhatalmasodjon rajtam.

- Elnézést. Rég hallottam ilyen jó viccet – kuncogok.

- Nem viccnek szántam.

- Oh, nos… ez esetben biztosíthatom, ügyészke, hogy egy ujjal sem érek magához. Kivétel, ha maga szeretné – kacsintok rá.

Úgy látom, nem reagál a bujtatott utalásomra, ezért tovább ostromlom.

- Különben nem értem, miért ilyen ellenséges velem.

- Maga is tudja, miért – feleli.

Hihetetlen, hogy mindig van egy jó válasza!

- Ugyan, kérem, ártatlan vagyok – vigyorgok rá.

- Ezt maga sem gondolja komolyan – ráncolja a homlokát.

- Na, jó… talán egy kicsit rossz fiú voltam. De a maga kedvéért megjavulok – döntöm a combom az övének.

Teljes elnyomás. Ironikus, hogy pont a zsaruktól tanultam ezt. A személyes tér totális hiánya. Kíváncsi leszek, mikor törik meg.

- Tartsa távol magát tõlem – próbál elhúzódni.

- Hm, ezt én is javasolhatnám magának.

- Nem én követem – rázza meg a fejét.

- Viszont maga kérdezõsködik butaságokról. Biztosan nem örülne, ha faggatni kezdeném Jesst vagy Jane-t a szokásairól.

A hatás nem marad el, nagy szemekkel bámul csak rám, a szavak a torkára forrnak. Kettõ null.

- Most viszont jobb lesz, ha távozik, Mr. Morlon – karolom át a derekát.

- Hagyjon békén! – feszül a karomnak.

- Higgye el, nem akarom, hogy baja essék. Túl szórakoztató ez a macska egér játék.

- Ugyan ki akarna bántani magán kívül? – kérdi még mindig viaskodva.

- Nos… gondolom, furcsa, de vannak, akik nem kedvelnek engem – tûnõdök.

- És miért lenne érdekük bántani engem? – fejti le a karomat magáról.

Egy pillanatra elfog megint az önkéntelen vigyorgás.

- Az én klubomban ücsörög… az én karjaimban. Talán vannak, akik félreértenék – vonom meg a vállam.

Megint megrettenve néz, kissé lassú neki az adatfeldolgozás…

- Maga egy beteg állat! – sziszegi.

- Jó, jó, hallottam már. Jöjjön! – marok ismét a derekára, és húzom ki az ülésbõl.

Nem engedem tiltakozni, bár erõsen szitkozódik, ahogy kifelé cibálom. Magam is mennék már, mert nem érzem magam biztonságban. Kíséret nélkül… akár le is puffanthatnak, és még csak annyi idõm se lenne, hogy azt mondjam, fapapucs.

- Hagyjon már! – lök félre.

Dacos kis szimatszatyor vagy, ügyészke, meg kell hagyni.

- Szálljon be – mutatok a kocsimra.

- Még mit nem – utasít el.

A szemeim forgatom, nem hiszem el, hogy ennyire… kurvára idegesítõ.