- Mutassa az arcát – fogja meg finoman az államat, miután felém irányította a lámpát. Lehunyt szemmel várom az ítéletet a szám állapotáról, bár valójában már nem fáj annyira, ha nem nyitom ki.
- Kicsit megdagadt. De egy hét és rendbe fog jönni – szólal meg, szokatlanul lágyan, szinte suttogva. Mikor a következõ pillanatban, egy csókot nyom az alsóajkamra, kipattannak a szemeim. Közvetlenül elõttem van, homlokát az enyémhez dönti kis ideig, majd hátrébb húzódik, hogy leülhessen mellém.
- Aludjon itt velem – hunyja le, most õ a szemeit.
- Az ágyában? – fordulok felé valamelyest. Szokatlanul viselkedik, egyáltalán nem ezt a kedves, nyugodt hangsúlyt szoktam meg tõle.

- Ühüm. Még mindig áll, hogy vigyázok magára.
Elgondolkodva meredek magam elé, és szinte öntudatlanul nyúlok, hogy megigazítsam a nadrágtartót a mellkasán. Csak egy pillanatra érintem, de ruhán keresztül is érzem bõrének melegét, és különös békesség jár át engem is. Azt hiszem, megint túl sokat ittam…
- De ne próbálkozzon semmivel – nézek fel az arcára.
- Nem fogok – bólint, majd a hátamra simít, és feláll. A tekintetemmel követem, ahogy a szekrényéhez lépve, elõhalászik két alsót és pólót.
- Megmutatom itt fent a fürdõt. Ha végzett, nézelõdjön kedvére. Nekem kicsit tovább tart majd – adja a kezemben az egyik adag ruhát.

Elvezet a folyosó végén található fürdõbe, megmutat mindent, amire szükségem lehet, majd magamra hagy. Sóhajtva, fáradtan vetem le a kölcsönruhát, más ötletem nem lévén, az egyik kisszekrény tetejére téve õket, majd beállok a zuhany alá. Kimosom a hajamból a zselét, alaposan letisztítom magam, kissé több idõt töltve a hasam vizsgálgatásával. Nem hittem volna, hogy itt is ilyen csúnyán be tud lilulni.
Végül gyorsan megszárítkozok, és belebújok a pólóba és alsóba. Egyértelmûen nagyok rám, de kényelmesek, és csak még jobban érzem, mennyire ki vagyok merülve. Na meg, igen éhes is lettem idõközben. Mikor végzek, Green még nincs kész, így a lépcsõn ülve várom, a lenti fürdõbõl szûrõdõ vízcsobogást hallgatva, míg meg nem jelenik.

- Hogy érzi magát? – áll meg elõttem.
- Tûrhetõen – felelem õszintén.
- Nem éhes? – hajol közelebb, és meglepve magam a dologgal, de eszembe se jut hátrébb húzódni.
- De, nagyon – bólintok, lassan feltápászkodva.
Int a fejével, hogy kövessem, és elvezet a konyhába. Letelepedek a konyhapulthoz, míg õ elkezd kutakodni a hûtõben.
- Nem sok minden van.
- Egy sima szendvics is megteszi – ásítom, és hamarosan elém kerül egy halom hozzávaló. Még hogy nincs sok minden a hûtõben.

- Láttam, a lányai már alszanak – jegyzem meg csendesen. Fent teljes a némaság, úgyhogy inkább feltételezem mondjuk, mint láttam.
- Még jó – feleli, miközben elõvesz két tányért is.
- Hány évesek?
- A nagyobbik 13, a kicsi 6.
- Nem lehetett egyszerû olyan fiatalon apának lenni – pillantok fel rá, de már magamat se értem, miért foglalkozom ezzel.
- Ilyet sosem állítottam – érezik a tömör válasz, és miután minden szükséges dolog elõttem van, helyet foglal õ is.
A gondolataiba merül, és jó darabig nem is zavarom meg, azzal foglalkozok, hogy összerakjak egy szendvicset. Mikor azonban túl hosszúra nyúlik a csend, csak kimondom, ami jó ideje a nyelvem hegyén van.

 - Nagyon furcsán viselkedik, Green – pillantok végig rajta. Már az is igen furcsa, hogy nem a jól megszokott, elegáns öltözetében, hanem otthoni, éjjeli ruházatban látom, de a viselkedése az, ami igazán megdöbbent.
- Legalább ma nem hívna Adriennek? – fordul felém. Megforgatom a szemem, és inkább a szendvicsemnek szentelem a figyelmem. Úgy érzem, nem akar belemenni a témába, így nem feszegetem.
Miután befejeztük az evést, visszatérünk a szobájába. Bebújok a takaró alá, az ágy jobb oldalán, míg õ elfoglalja a balt. Óvatosan, halkan lélegezve fekszem jó darabig, azt figyelve, betartja-e az ígéretét, de mivel nem mozdul felém, megnyugodva hunyom le a szemeim.

~oOo~

Nem éppen zökkenõmentesen zajlik az ébredés reggel. Már attól felriadok, hogy valaki kicsapja az ajtót, majd egy gyerekhangot hallok meg, de még túlzottan kába vagyok hozzá, hogy meg is értsem, mit beszélnek.
- Adrien! Te rohadt gyerekrabló, hol a francban vagy?! – Ez már sokkal élesebb, mint a mellettem zajló, fojtottabb beszélgetés, és sokkal inkább segít visszatérnem a valóságba. A hirtelen keléstõl, és a még mindig bennem munkáló fáradtságtól, kissé remegõ karokkal nyomom ülõhelyzetbe nyomom magam.
- Miért kiabál? – Green kisebbik lánya áll az ágy felé esõ oldalán, és néz fel az apjára nagy szemekkel. Green válaszként csak megsimogatja a fejét, majd kisiet a szobából.

Enyhén szólva tanácstalanul pillantok a kislányra, aki nem követte az apját, inkább nekem szenteli a figyelmét.
- Edward bácsi is apa barátja, mégse alszanak együtt. Miért? – kérdezi, gyermeki ártatlansággal, és éleslátással. Feszengve dörzsölöm ki az álmot a kezembõl, és ülök ki az ágy végébe.
- A-apukád és én, nagyon késõn értünk vissza az éjjel. Messze lakom, így megengedte, hogy itt töltsem az éjszakát – motyogom, kissé még álmos hangon.
- Sok szobánk van. Félsz egyedül aludni a sötétben?
- Nem…vagyis, én… - Nesze nekem ékesszólás. Már most felmondhatok, ha még egy 6 évessel se boldogulok. Legszívesebben lemennék inkább, hogy megnézzem, mi zajlik ott, de a felszûrõdõ hangok arról árulkodnak, hogy nem lenne olyan jó ötlet.

Mielõtt azonban kipréselhetnék magamból egy összeszedettebb, megfelelõ mondatot, hirtelen feltûnik Green másik lánya is az ajtóban. Õ azonban nem kérdez semmit, rám pillant, és elõször meglepõdik kissé, de aztán összehúzott szemeiben megvetés, és düh villan. Ez kissé gyomron vág, mert egy kislánytól nem csak szokatlan, de valahogy sokkal rosszabb érzés is ezt tapasztalni, magam felé.
- Gyere Lucy, megyünk! – ragadja meg a húga karját, aki még gyorsan búcsút int nekem, majd megy is utána. Gondolataimba merülve, pár percig még mozdulatlanul ücsörgök az ágyon, próbálva feldolgozni a történteket. Mivel azonban Green még akkor sem jelenik meg újból, mikor lent elhalnak a hangok, lassan feltápászkodom, és óvatosan megcélzom a lépcsõt.

Nem kicsit döbbenek meg, mikor lenézek, és Greent nem messze az ajtótól, lehajtott fejjel pillantom meg. Annyira magányosnak tûnik, hogy akaratlanul is összeszorul a szívem. Eddig végig azon voltam, hogy ne engedjem közel magamhoz, ne érezzek vele együtt, és én se kerüljek közelebb hozzá, de most mégse tudok megálljt parancsolni magamnak.
Csendesen lesietek a lépcsõn, és karnyújtásnyira torpanok csak meg mellette. Még ekkor se emeli fel a fejét, én pedig némi hezitálás után, közelebb lépek, és a vállára fektetem a kezem.
- Gre…Adrien, jól van? – kérdezem csendesen. A neve hallatán felkapja a fejét, és felém fordul. Meglepettség és elégedettség jelenik meg az addigi, elveszett, tompa kifejezés helyett, pedig nem hittem volna, hogy ez ilyen hatással lesz rá.

- Megvagyok – szólal meg végül. – Csak az ex-nejem szeret emlékeztetni rá, miért tartom egy büdös kurvának.
Összerezzen a szóhasználat, és a hangjában rejlõ megvetés és düh miatt, de nem teszem szóvá a dolgot. Azt hiszem, ez nem a legjobb alkalom arra, hogy a viselkedését kritizáljam. Pláne nem úgy, hogy valahol érthetõ, ha a nõ idejött veszekedni, és elvinni a lányait.
- A lányok… - kezdem csendesen, nem igen találva a szavakat arra, hogy megérdeklõdjem, minden rendben lesz a velük, és vele. Hogy mikor láthatja õket legközelebb, vagy ilyesmi.
- Megoldom – jelenti ki, mintha tudta volna, mire gondolok. Bólintok, és elhúzom a válláról a kezem, de mielõtt magam mellé ejthetném, elkapja a csuklómat, és közelebb húz magához.

Egy pillanatra megfeszülök, mikor a mellkasának csapódok, de mikor nem tesz mást, csak átölel, és a hajamba temeti az arcát, nem mozdulok. Fogalmam sincs, miért nem lököm el magamtól, és összeszedve a cuccaim, tûnök el, de nem teszem. Hagyom, hogy addig öleljen, míg az egy helyben állás kényelmetlenné nem válik mindkettõnknek. Ekkor elhúzódik, és már sokkal inkább a szokásos arckifejezésével fordul a konyha felé.
- Reggelizzünk – mormolja, én pedig kissé zavartan bólintok, és követem. Csendben ülök a konyhapultnál, amíg õ összeüt egy omlettet, majd lepakol egy tányérral elém, és maga elé is, ahogy helyet foglal velem szemben.
- Szinte sose jön ide – szólal meg kis idõ múlva. – Megvárja, míg hazaviszem õket, vagy küld valakit értük. Fogalmam sincs, mi ütött belé.

Nem igen tudok erre mit mondani, így csendben eszek tovább, de látom rajta, hogy nagyon elgondolkodtatja a dolog.
- Ráadásul azzal jött, hogy a fõügyész a szeretõm – teszi hozzá, mire félrenyelem a számban lévõ falatot. Köhécselve nyúlok a poharamért, és szinte az egészet fel is hajtom.
- De honnan…? – krákogom. – Mégis ki terjeszti ezt?
- Nem az én saram – vonja meg a vállát, bár látszólag annyira nem borítja ki a dolog. Engem már inkább, és sebesen csapongok a gondolataim közt. Legutóbb az olaszok utaltak ilyesmire, bár õk ezt nem mondták ki nyíltan.
- Az olaszoknak jövõ héten érkezik egy szállítmánya, a legújabb droggal – pillantok fel rá. – Addigra azt akarják, hogy elkerülj az útjukból, én pedig nekik dolgozzak, mondván, azt õk is meg tudják nekem adni, amit te.

Megvillan a tekintete, és látom, ahogy keze megszorul az evõeszközén. Gyûlöl veszteni, ennyit már megtanultam róla. Viszont némi szórakozott fény is költözik a szemébe, és ekkor jövök rá, hogy reflexszerûen váltottam közvetlen hangnemre. Összeszorítom a számat, és félre kapom a tekintetem, de visszaszívni már nem igen lehet.
- Ezt tegnap mondták, vagy már megkerestek elõtte? – érdeklõdik, én pedig nem sietek rászólni, hogy nekem csak megbotlott a nyelvem, nem kell követnie a példám.
- Ha már megkerestek elõtte, szóltam volna – morgom válaszként, bekapva az utolsó falat reggelimet is. – Köszönöm a reggelit, de ideje indulnom.
Kezdek egyre inkább zavarban lenni, így ideje eltûnnöm, amíg nem evezünk még veszélyesebb vizekre.
- Ha nagyon ragaszkodik hozzá, kedves Morlon – vigyorodik el, szépen jelezve, hogy õ nagyon élvezi a helyzetet, és bár visszaváltott a nekem kényelmesebb viselkedésre, valahogy már ezzel se nyugtatja le a gondolataim.

Felrohanok a szobájába a ruhámért, és miután gyorsan magamra kaptam, visszatérek a fölszintre. Az ajtó elõtt vár, kényelmesen a falnak dõlve, és mikor mellé érek, hirtelen elkapja a derekam, és magához húz. Most nem úgy, mint nem rég, ezúttal céltudatosabban, akaratosabban, nem nyugalmat keresve.
- Sajnálom, hogy a reggelünk el lett rontva, és nem láthattam álomittasan, kócos hajjal ráeszmélni a világra – duruzsolja a számra, mire zakatoló szívvel kapok levegõ után. Túl késõn jut eszembe, hogy talán el kéne löknöm, mert késedelmemet engedélynek veszi, és száját az enyémre tapasztva, mélyen megcsókol. Nem tehetek róla, túl sok minden történt mostanában, és bár tagadnám, ha rákérdezne, de valamelyest, ösztönösen viszonzom. Aztán észbe kapok, és megálljt parancsolok magamnak, mozdulatlanul várva ki, míg elenged.
- Ne higgye, hogy nem vettem észre – vigyorogja, és pontosan tudom, hogy mire céloz. Kissé elvörösödve rántom ki magam a karjai közt, és feltépve az ajtót, elviharzok.

~oOo~

Döbbenten, és értetlenkedve meredek a kezemben tartott papírra, egyáltalán nem osztva Kevin lelkesedését, aki kábé két perce elém pakolta.
- Mi van veled Riley? Örülnöd kéne! – jegyzi meg, az arckifejezésemet figyelve. – Végre bezárhatjuk, ez már olyan bizonyíték, amire építhetünk!
- Ez csak egy… óra, Kevin – motyogom. Green órája, amit egy gyilkosság helyszínén találtak, délelõtt. Még lehet el se jöttem tõle…
- Ami ott volt, egy hulla mellett! A közelben megtalált pisztolyon, a gyilkos fegyveren meg, ott voltak az újlenyomatai!
- Ez nem stimmel – ingatom meg a fejem. – Mi oka lenne Greennek megölni a Serleg egyik alkalmazottját, hogy aztán amatõr módon nyomokat hagyjon?

- Tessék? – mered rám Kevin döbbenten. – Az egy állat, Riley, nincs szüksége okra! Azt hittem örülni fogsz, ha végre lesz megint ellene valami. Bezárhatod, és nem kell a fenyegetése árnyékában élned, állandóan aggódva Jane-ék miatt is.
- Én csak… - kezdem, a fejemet ingatva, de az ördögbe is, nem mondhatom neki azt, hogy mivel a gyilkosság hajnalban történt, Greennek van alibije, mert mellettem aludt… Nincs az az isten, hogy ne hallottam volna meg, ha felkel, majd késõbb visszajön. Ráadásul ismerem annyira, hogy tudjam, nem szúrná el így a dolgot, és hagyna ennyi nyomot hátra. Õ ehhez túl intelligens.
Plusz, ha jól emlékszem, az óráját és a fegyverét is az alsó szinten hagyta valahol. Talán elvitték, és… Elkerekednek a szemeim, mikor rájövök, ki vihette el a legkönnyebben. Ez azt is megmagyarázná, miért voltak olyan információi, mint az olaszoknak…

- Elég! Ha még egyszer kezet emel valaki az unokaöcsémre, kilyuggatom! – üvöltöm.

Felipe visszavonulót fúj, így Morlonhoz lépek, és felkaparom a földrõl.

- Mr. Green… – nyöszörgi a kurva Morlon oldalán, érdekes mód, mindketten felé kapjuk a fejünket.

- Mi az ördög folyik itt? – jelenik meg mögöttünk Felice. – Green, fegyver? Megint?

Na, igen. Legutóbb mondjuk engem akartak lelõni… én csak térdre céloztam, de õk meg a fejemre!

- Ne aggódj Felice, ezzel be is fejeztük! – vigyorodok el. – Az unokaöcsémnek már fellõtték a pizsamát, ahogy olasz barátainknak is.

Morlon dühösen néz rám, de pont leszarom, a karjánál fogva vezetem ki. Fenn kell tartani az álcát. Meglepõdök, mikor a kishölgy követni kezd minket. Mit képzel ez?

- Csak nem ápolgatni szeretnéd, babám? – nézek felé.

- Én csak…miattam történt, és…

- Nem a maga hibája volt, Melanie – fordul felé Morlon. – Én kérek elnézést, ha esetleg bajba kevertem.

Jaj, nehogy már a seggét is kinyalja!

- Errõl szó sincs, nem dolgozom neki – rázza meg a fejét.

- Nem hát – mordulok fel. – Felismerlek, tündérem, te a Serleghez tartozol. Csak nem azt hiszi a kölyök, hogy az már az õ területe?

Azt hiszem, nem ártana egy gatyába rázós történet a folytatás során… hihetetlen, mi pofátlanok ezek a kurva kölykök.

- Valami olyasmi – motyogja Morlon.

Morogva nyúlok Morlon mellényébe, majd veszek elõ egy kis pénzt.

- Kárpótlás az estéért, amit Jimmy ígért. Azt hiszem, most nincs éppen olyan állapotban, hogy beváltsa azt – vigyorgok a hölgyikére, mire Morlon elvörösödik.

- Én nem tudom… – habog a kiscsaj. – Kedves volt, és én jól éreztem magam, szóval…

- Ragaszkodom hozzá! – nyomatékosítom az akaratom, mire a lány elveszi a pénzt.

Ostoba kurvák, még mindig hisznek a tündérmesékben.

- Úgy tûnik, szerzett egy csodálót – bököm oda Morlonnak a kocsiban ülve.

- Megérdemelte, hogy valaki kedves legyen hozzá – néz rám.

- Még mindig ugyan olyan naiv, Morlon, mint volt – horkantom.

Nem szól semmit, csak bámul kifelé. Durva este lehetett neki. Nekem is az volt, mert egy pillanatra azt hittem, hogy a szart is kiverik belõle.

A nagy csend viszont nyugtatólag hat a lelkemre. Úgy érzem magam… hát... mintha járnék vele. Megvédtem õt, együtt voltunk este, és most hozzám igyekszünk. Elfelejtem teljesen az olaszokat, a pereket, minden szart…

Hazaérvén leparkolok, majd felvezetem Morlont a szobámba. Leültetem az ágy sarkára, a lámpám fényét az arca felé irányítom.

- Mutassa az arcát – fogom meg finoman az állát.

Halványan mosolyogva nézek végig rajta. Mióta hazaértünk, elöntött a béke. Már isten se tudja, mikor éreztem ezt utoljára. De kurva jól esik. Nincs kedvem vigyorogni és szinte suttogva beszélek. Annyira más minden.

- Kicsit megdagadt. De egy hét és rendbe fog jönni – nézek végig a száján.

Lassan odahajolok, majd az alsóajkára adok egy apró csókot. A homlokom a fejének döntve térdelek mellé, majd ülök a saját lábamra.

- Aludjon itt velem – hunyom le a szemeim.

- Az ágyában? – fordul kicsit felém.

- Ühüm. Még mindig áll, hogy vigyázok magára.

Gondolkodva mered maga elé, majd felém néz, és megigazítja a nadrágtartóm a mellkasomon.

- De ne próbálkozzon semmivel – néz fel az arcomra.

- Nem fogok – bólintok egy aprót, majd a hátára simítva felállok.

A szekrényembõl két gatyát és pólót is elõhalászok. Bár ruhátlan szoktam aludni, ez az opció most nem választható.

- Megmutatom itt fent a fürdõt. Ha végzett, nézelõdjön kedvére. Nekem kicsit tovább tart majd – adom a kezébe az egyik adag ruhát.

Elvezetem a folyosó végi fürdõbe, megmutatom a tisztálkodó szereket, majd magára hagyom. Én magam a földszinti fürdõbe caplatok. Lemosom magamról a drága kölnit, a hajamról a pomádét, az este minden nyomát, amitõl csak megszabadulhatok. Máskor talaj részegen, rúzsfoltoktól tarkítva tántorgok a hálóig… de így józanul egészen fura. Ráadásul a tudattal, hogy Morlon… szóval velem fog aludni. Csodálom, hogy belement.

Megfürdök, megmosom a hajam, majd meg is szárítom, csak ezután lépek ki a fürdõbõl. Felöltözve, persze. Morlon a lépcsõn ülve vár, így csodálkozva sétálok oda hozzá.

- Hogy érzi magát? – állok meg elõtte.

- Tûrhetõen – feleli.

- Nem éhes? – hajolok oda hozzá.

- De, nagyon – bólint, majd áll fel.

Intek a fejemmel, hogy kövessen, úgy vezetem ki a konyhába. Nincs kedvem az étkezõbe teríteni, és szerintem õ sem várja el, hogy hajnal 1-kor gyertyafényes vacsorát rittyentsek neki.

- Nem sok minden van – kutakodok a hûtõben.

- Egy sima szendvics is megteszi – ásítja.

Kipakolok mindenfélét elé… felvágottat, zöldséget, amit csak találok.

- Láttam, a lányai már alszanak.

- Még jó – veszek elõ két tányért.

- Hány évesek? – dönti el a fejét.

Nocsak, valami nincs az aktámban.

- A nagyobbik 13, a kicsi 6 – rakom elé.

- Nem lehetett egyszerû olyan fiatalon apának lenni – néz fel rám.

- Ilyet sosem állítottam – rakok elé egy kést is, majd helyet foglalok.

Emlékszem, egy picsányi kis garzonban laktunk, mikor Gaby megszületett. Én látástól vakulásig melóztam az öregemnek, a kölyök meg egész álló nap sírt. Aztán hazaértem, és nem volt erõm senkivel sem foglalkozni. De a hétvégéink csodásak voltak. Akkor úgy éreztem, még lehet esélyem egy normális családra. Késõbb azonban rá kellett jönnöm, hogy ez a látszólag természetes kiváltság nekem nem adatik meg soha.

 - Nagyon furcsán viselkedik, Green – néz végig rajtam.

- Legalább ma nem hívna Adriennek? – fordulok felé.

Megforgatja a szemeim, majd inkább a szendvicsébe temetkezik. Nem szólok én sem, nincs most kedvem beszélgetni. Csendben megvacsorázunk, majd felmegyünk a hálóba. Õ az ágy jobb oldalára, én a balra fekszem. Elõször elfog a vágy, hogy átöleljem, de ugyebár megígértem, hogy nem próbálkozok. Hátat fordítok neki, majd magamra húzom a takaróm. Sokáig bámulok a sötétbe, zavar, hogy nem hallom szuszogni. Olyan, mintha nem is venne levegõt. Talán õ is éppen hallgatózik.

***

Hirtelen kicsapódik az ajtó, így nem az utána érkezõ, éles visításra ébredek.

- Apa, apa! – rohan felém Lucy, majd megtorpan. – Ki ez a bácsi?

Nyögve emelem fel a fejem, majd túrom hátra a hajam.

- Apa barátja, szívem… nincs kicsit korán ahhoz, hogy felkelts? – ásítom.

- Itt van anya – lengeti meg a babáját.

Egybõl kimegy az álmosság a szemembõl. Hogy… mi?

- Adrien! Te rohadt gyerekrabló, hol a francban vagy?! – hallom meg lentrõl a sátán üvöltését.

Olyan szinten gyûlölöm ezt a nõt, hogy egy kiskanálnyi víz is sok lenne a megöléséhez.

- Miért kiabál? – néz fel rám Lucy, de csak megsimogatom a fejét, és kikerülve kisétálok a szobából.

Nem követ, ami annak tudható be, hogy az idõ közben ébredezõ Morlont sokkal izgalmasabbnak találja. Nem is bánom. Ahogy megpillantom Samanthát, elfut a méreg. Már a neve is felbasz.

- Mit képzelsz magadról, mit ordibálsz? – mordulok rá.

- Én mit képzelek? Elraboltad a saját gyerekeid! – mutat rám.

- Még hogy elraboltam… jogom van hozzájuk!

- Az anyámnál kellene lenniük! – vág vissza.

- Hogyisne, az a szenilis vén kurva már a saját nevét sem tudja! – bökök felé.

Jókora pofon csattan az arcomon. Ettõl csak még dühösebb leszek. Kedvem támadna kitörni a nyakát.

- Nem félek tõled, te rohadék – sziszegi.

- Pedig jobban tennéd… most egyszerre hány zsaruval kúrsz, hogy ennyire kinyílt a pofád, hm?

- És te? Pert nyersz, mert a fõügyész a szeretõd? – fröcsögi.

Elképedek, hogy mindenki hirtelen honnan a büdös picsából szedi ezt! A tekintete azonban rólam a lépcsõre siklik, és csak remélni tudom, hogy a lányokat nézi…

- Gaby, hozd ide Lucyt, indulunk! – szól fel, én pedig megkönnyebbülök.

Felé kapom a fejem, látom, hogy már fel van öltözve. Elmegy a háló felé, nekem pedig majd lesül a képemrõl a bõr. Vajon mit gondolhat, miért feküdtem egy ágyban egy férfival?

- Tartsd magad távol tõlük! – sziszegi Samantha, majd kisétál a kocsijához.

Tanácstalanul állok a hall közepén, mint egy egyedül hagyott kisfiú. Nemsoká meghallom a lépcsõn a lányok lépéseinek zaját. Sóhajtva fordulok feléjük, de Gaby megvetõ pillantásától nagyot bukfencezik a gyomrom. Lehajolnék, hogy megöleljem õket, de szó nélkül elsétálnak mellettem. Utánuk fordulok, de csak Lucy néz vissza. Mosolyogva integet nekem. Nem tudom, mit mondjak. Hirtelen olyan dejavum van, hogy kis híján hanyatt esek tõle. Mikor börtönbe kerültem, ugyanez történt. Az anyjuk minden szarral tömte Gaby fejét, hogy egy gyilkos vagyok… Lucy pedig még nem érti a dolgot. Teszi, amit a nõvére. A büdös picsába már… 

- Korai? Mégis miért?
- Mert le szokták futni a kötelezõ tiszteletköröket. Magánál nem ez a helyzet?
Kezd idegesíteni, hogy úgy beszél, mintha félszavakból meg kéne értenem, de mikor magyarázatként elkapja a derekam, és betol a lépcsõ alá, ahol aztán hozzám simulva az alsó ajkamra nyal, már bánom, hogy értetlenkedtem.
- Ilyen ajtóstul rontani a házba – duruzsolja, mire ingerülten félrerántom a fejem. Nem és nem akarok most a közelségével foglalkozni.
- Maga mindig ezt csinálja.
- Ugyan… ha maga azt tudná…

- Szálljon le rólam… – szuszogom, õrlõdve a nekifeszülés, és a lehetõ legmesszebb való húzódás között.
- Ugyan már, Morlon… miért nem ismeri el, hogy tetszem magának?
- Mert maga egy bûnözõ – próbálok arrébb lépni végül, de nem igen sikerül. És a fenébe is, nem jól válaszoltam. Ezzel csak annyit jelentettem ki, hogy a „szakmájával” van gondom, és nem azt cáfoltam, hogy tetszene.
- És? Mindenki bukik a rossz fiúkra. És ne felejtse el, hogy nem a kezét kértem meg – feleli, szerencsére nem a szerencsétlen válaszomon lovagolva. Amit pedig mond… Nem, nem! Még kikapcsolódásra, futó kalandra se szabad gondolnom, ha róla van szó!

- Lazítson, Morlon. Kezd a való életben is olyan karót nyelt lenni, mint a tárgyalóban. Nem lehet, hogy ezért nincs barátja?
- Ha akarnék, se lenne idõm…  - védekezek kapásból, mire leesik, hogy neki aztán nem tartozom magyarázattal. - különben is, mit érdekli magát?
- Ha eddig nem jött még rá, akkor gondolkodjon kicsit – nyom hirtelen egy csókot a szám szélére, de mielõtt bármit is felelhetnék, vagy tehetnék, témát vált. – Viszont örülnék, ha ma nálam aludna.
- Magánál? Miért?
- Nem akarom, hogy esetleg kövessék. Meg aztán hihetõbb a családi imidzs, ha elhitetjük velük, hogy most nálam lakik.

Ellenkezni akarok, közölni vele, hogy eszem ágában sincs, még egy éjszakát egy fedél alatt tölteni vele, de tudom, hogy igaza van. Mély sóhajjal adom meg, magam, és az oldalánál fogva készülök eltolni, mikor valami fémesen keményre markolok.
- Green? – kapom rá a tekintetem. – Ez egy fegyver?
- Õõõ… lehet – bólogat, mintha meg is feledkezett volna róla.
- Magánál fegyver van? – kérdezem fojtott hangon.
- Miért, magánál nincs?
Ezt már válaszra se méltatom, csak egy halk horkantással feszülök neki, és tolom arrébb. Ezúttal valószínûleg hagyja magát, mert sikerrel járok. Gyorsan körbepillantok, de szerencsére senki nem vett észre minket. Nem lenne éppen hihetõ a rokon sztori, ha rám mászva találnák.

- Vehetné kicsit komolyabban is a dolgot – morgom, kijjebb lépve a lépcsõ alól.
- Ha komolyan venném, megõrülnék – feleli, és még utoljára rásimít a kezemre, mielõtt megcélozza az asztalokat. Kicsit megkésve követem, mire odaérek, az egyik ismerõse már fel is pattant, hogy üdvözölje.
- Andrew – paskolja meg Green a másik hátát, mikor az megöleli.
- A fiúkkal reméltük, hogy idetolod a képed. Annyi szart hallani rólad mostanság.
Gondolom, hogy a felének köze van a perhez, és csak remélni merem, hogy tényleg nem ismer itt fel senki, akiknek még odaint, mielõtt helyet foglal. Kicsit mereven ülök le mellé, de igyekszem nem mutatni az idegességem.

- Be sem mutatod? – bök felém az állával az Andrew nevû, mire egy pillanatra rá pillantok.
- De. Majd idõvel – vigyorodik el Green. Semmi kétség, õ baromira élvezi ezt az egészet. Én meg kifejezetten hálásan fogadom, mikor az egyik pincér pezsgõt tesz le elénk. Eszem ágában sincs berúgni, de rákoncentrálhatok, ahelyett, hogy a környezetemben található bûnözõket venném sorra. Nem lenne egy megnyugtató tevékenység.
- Azt mondják, Emmerson csúnyán lesérült – szólal meg egy másik férfi, a szivarját nézegetve.
- Ugyan ki mondta? – Erre összehúzott szemmel pillantok Greenre. Van valami a hangjában, ami erre késztet.
- A felesége. Azt mondta, egy vadállat betörte a fejével a tévéje képernyõjét.
- Hm, tényleg egy hülye állat járhatott nála – helyesel, és a következõnek feltett kérdés, bennem is megfogalmazódik.

- Te nem voltál nála véletlenül?
A hideg futkos a hátamon a kuncogásától, és a példáját követve, én is felhajtom a pezsgõm. Nem utasítom el, mikor szinte rögtön kapom a következõt.
- Jártam. De mikor bementem, még egyben volt a tévé.
Mély lélegzetet véve nyugtatom magam, mikor egyszerre felröhögnek, és én majdnem kiejtem a poharam a kezembõl. Még hogy tisztességes üzletember…
- Helló, fiúk – hallok meg hirtelen egy nõi hangot, és a következõ pillanatban a tulajdonosa is megjelenik mellettem, nehéz illatfelhõvel tompítva el a szaglásom.

- Nocsak, cica, téged még látni? – hajol elõrébb egy újabb, számomra névtelen férfi.
- Ma ki visz haza? – búgja a nõ, és a következõ pillanatban még közelebbrõl hallom és érzem meg. - Talán te?
- Parancsol? – pillantok fel a vállamon áthajolóra, a poharam tanulmányozásából.
Kissé megfeszülök, mikor válasz gyanánt elõször csak végigsimít a mellkasomon hátulról, mindkét kezével.
- Új vagy itt, kedves? – nyalja meg az ajkait, és bár rég nem érdekelnek a nõk, talán sose tették, de az is tény, hogy mióta Kevinnel szétmentünk, nem sok mindenre volt idõm. Mégse ér el nálam az érintéseivel annyit, mint Green egyetlen megjegyzéssel.

- Igen… Adrien unokatestvére vagyok – köszörülöm meg a torkom, sebesen terelve el saját gondolataim a mellettem ülõrõl.
- Komolyan? – simít végig az arcomon, a kétségkívül õsi szakmában tevékenykedõ hölgy. – Milyen álnok ez az Adrien, még be sem mutatott neked. Mi a neved?
Nyitnám a szám, hogy kitaláljak valamit, szidva magam, hogy nem tettem meg elõbb, de Green megelõz.
- Jimmy Green – feleli helyettem, mire a többiek meglepve pillantanak rá. Hogy miért a meglepettség, az titok marad egyelõre elõttem. Pláne, hogy a hölgyemény tovább próbálkozik az elcsábításommal.

- Nagyon örvendek, Jimmy – nyom egy csókot az arcomra, kuncogást váltva ki az asztalnál ülõ, többi férfiból. Én viszont kezdem magam kényelmetlenül érezni, így amennyire meglepõdök, úgy meg is könnyebbülök, mikor hirtelen megmerevedik, majd pördül egyet, és eltûnik a tömegben.
Visszavonulásának okai, pont akkor érkeznek az asztalunkhoz, mikor felpillantok, és bár miattuk jöttünk ide, hirtelenjében nem örülök annyira, mikor megpillantom õket.
- Nocsak, nocsak, a szemétdomb királya – fröcsögi az egyikük Green felé. Rodrigez Dino Felipe, a feltörõ olaszok vezetõje. Van benne ambíció, hisz még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán idõsebb-e nálam.

- Felipe, miért nem mész a többi kölyökkel játszani? Itt felnõttek beszélgetnek – veti neki oda Green, miután ráérõsen kifújta a szivarfüstöt. Észre se vettem, hogy rágyújtott.
- Ki ez a kis nyálgép, ha? A szarkupacod új várományosa? – hajol le hozzá Felipe, majd rám villantja a tekintetét. Nem kapom félre a sajátom, bár tisztában vagyok a veszélyével annak, hogy esetleg felismer.
- Túl sok wax ment a füledbe, hogy nem érted a szép szót? – mordul rá Green egyik barátszerûsége.
- Kinek ugatsz, bevándorló? – hördül fel Felipe egyik embere.
- Ezt pont te mondod, tésztazabáló? – pöccinti a szivarja csikkét felé egy másik asztalnál ülõ.

- Te mocskos… – mordul rá az olasz, és a zakója alá nyúl, mire Felipe figyelmeztetõen a tarkójára vág. Erre lenyugszik az embere, bár az asztalnál szinte tapintható a feszültség.
- Uraim, távozzanak – szólal meg Andrew valaki, aki eddig csendben figyelte az eseményeket. Kissé megkönnyebbülök, mikor szó nélkül távoznak, elhagyva a báltermet.
- Azt hiszem, itt lenne az ideje kémkedni kicsit, hm? – hajol a fülemhez Green.
- Menjek? – fordulok felé, ökölbe szorítva a kezeim.
- Igen. És ne féljen, vigyázok magára.
- Nem kell aggódnia, Green… - morranom, mire elvigyorodik.
- Hát jó. Kér egy sok sikert csókot?
Felhorkanok, majd elnézést kérve, felállok az asztaltól, és belevetem magam a tömegbe. Ha ezt így folytatja, a hülye se veszi be, hogy unokatestvérek vagyunk…

Igyekszem feltûnésmentesen mozogni a vendégek közt, de nem tudom teljesen kiverni a fejembõl, hogy ha itt kiderülne, ki vagyok, nem érnék szép véget. Még ha el is hiszem Greennek, hogy vigyáz rám, kétlem, hogy kockára tenne mindent az érdekemben. Már az is kérdéses, hogy bármit beáldozna… Már attól kezd megfájdulni a fejem, ha csak agyalok rajta, tekintve, hogy egyre kevésbé értem a tetteit, így inkább az elõttem álló feladatra koncentrálok.
Nem olyan nehéz megtalálni az olaszokat, akik a kerti pavilonokhoz húzódtak ki, de megközelíteni õket észrevétlenül, már jóval nehezebb feladat. Ahol még állnak asztalok ételekkel, és jó pár emberrel, és nem olyan feltûnõ, ha megállok, még hallótávolságon kívül vagyok. Ha egyedül húzódom közelebb, az több, mint gyanús.

Sebesen gondolkozva pillantok körbe, mígnem a tekintetem megakad egy lányon, aki igen csak hasonló mód lavírozik az emberek közt, mint a még mindig ruhámon érezhetõ parfüm tulajdonosa. Nem vagyok jó ebben, pláne nem nõknél, és nem is tartom tisztességesnek, hogy felhasználjam a sikerem érdekében, de ha arra gondolok, hogy ezt az egészet a testvéreim biztonsága érdekében teszem, már nem hezitálok annyira mozdulni.
Felkapok egy pezsgõs poharat az egyik tálcáról, majd szándékosan úgy helyezkedem el, hogy mikor a szõke lány újra fordul, észrevegyen. Igyekszem könnyû prédának tûnni, akirõl sokat le lehet akasztani, de legalább jó parti. Elõször megijedek, hogy nem jött be a dolog, de miután többször is felém pillant, viszonozva a pillantásom, közelebb moccanok hozzá. Ezt szerencsére invitálásnak veszi, és pár pillanat múlva azon kapom magam, hogy ismét egy nõi egyed simul hozzám.

- Szép esténk van, nem igaz? – búgja, kezeit a mellkasomra simítva.
- Meglepõen kellemes, az év ezen idõszakában – bólintok, és összeszedve magam, egyik kezemet a derekára vezetem. – Már csak a még kellemesebb társaság hiányzott hozzá. Megtisztel a jelenlétével, kisasszony?
Egy pár pillanatig nagy szemekkel pislog fel rám, látszólag egyáltalán nincs hozzászokva ahhoz, hogy ilyen udvariasan beszéljenek vele. Hirtelen meg is ijedek, hogy elszúrtam a dolgot, de mikor elpirul, és az eddigiektõl eltérõ, õszinte kis mosoly jelenik meg az arcán, megnyugszom. Úgy tûnik nem igen kapja meg azt a tiszteletet és kedvességet, ami véleményen szerint, mindenkinek kijárna.
- Há-hát persze! – feleli a kérdésemre, és mikor kitartom neki a karom, lelkesen belém kapaszkodik. – Én Melanie vagyok. Önt hogy szólíthatom? Még nem láttam egyik rendezvényen se. Új errefelé?

- Eléggé – felelem õszintén. – Az unokabátyámat kísértem ma el, hogy kicsit bemutassa nekem a dolgokat és a társaságot. Jimmy Green vagyok.
- Adrien Green rokona? – kerekedik el a szeme, mire óvatosan bólintok. Nem lesz szerencsés, ha ez elijeszti, de hazudni se jó ötlet. Mázlimra, nem húzza fel a nyúlcipõt, úgy tûnik Green híre nem olyan vészes a munkakörében. – Akkor ezért járja az a hír, hogy nem hozott magával senkit a szokásos kísérõi közül.
- Úgy tûnik kötelességének érezte, hogy felügyeljen – vonom meg a vállam, majd elveszek neki is egy pohár pezsgõt a mellettünk elhaladó pincér tálcájáról. Sétára invitálom az asztalok közt, mindig ügyelve arra, hogy legyen alkohol a poharában. Bókokkal és figyelemmel elérem, hogy teljesen megfeledkezzen az eredeti céljáról, és hamarosan azon kapom magam, hogy a gyerekkoráról hallgatok történeteket.

Szörnyen érzem magam, amiért közben észrevétlenül az olaszok felé terelgetem, de már tökéletesen elengedte magát ahhoz, hogy fel se tûnjön neki. Ahogy az se, hogy miközben beszél, és újra meg újra hozzám simul, kezeit a mellényem alá csúsztatva, én inkább a tõlünk nem messze zajló beszélgetésre koncentrálok.
Hiába telt már el bõven idõ, mióta ott hagyták Greent és társaságát, még mindig õket szidják. Mennyire gyerekes és sajnálatra méltó viselkedés…
- Elég legyen! – vet neki véget Felipe. – Már csak idõ kérdése, hogy levizelhessétek a hullájukat, de ahhoz lépni kell!
Elfintorodom, de közben Melanie-hoz hajolva válaszolok egy kérdésére, és bíztatom a története folytatására.

- Angelo nélkül nehezebb lesz, fõnök – jegyzi meg az egyik embere. – Úgy tûnik egyelõre egy helyben toporognak az üggyel, de neki kellett volna felügyelnie a jövõ heti árut, és Greent, nem?
- Nélküle is megoldjuk! – morran Felipe ingerülten, és hirtelen az az érzésem támad, hogy a mi bizonyos Angelonk fontosabb szerepet töltött be a bandában, mint hittem. A tagok követik Felipét, de úgy tûnik jobban bíztak Angelo képességeiben a szervezések és ötletelések terén.
- Ha az ügyész talál valamit a gyilkosságok terén, nem lesz szüksége a szállítmány lebuktatására se – mondja az egyikük.
- Ha talál valamit, se lesz hasznára. Leállítja magát, ha fontos neki a családja élete. – Akaratlanul is megfeszülök kissé Felipe szavaira. – De még hasznos lehet nekünk. Ha Green rávette valamivel az együttmûködésre, nekünk is sikerülhet, és felhasználhatjuk ellene. Csak képzeljétek el a képét, ha a kis ügyésze szúrja hátba!

Elkerekednek a szemeim, és halkan felszisszenek, de szerencsére nem tûnik fel nekik, hogy Melanie erre elhallgatott, mert hangosan felröhögnek az ostoba ötletükön és képzelgéseiken. Most már az egész alvilág azt hiszi, hogy korrupt vagyok? Az istenért, mégis mennyi idõ múlva fogja a média és a köztudat is felkapni ezt a dolgot? Mindent elveszthetek, amiért eddig dolgoztam…
- Mindenesetre, a jövõ heti szállítmánnyal alaposan keresztbe teszünk Greennek. Neki most meg kell húznia magát, hiába van ott az ölebe az ügyészségen, így mi tudjuk terjeszteni elõször az új drogot. Az ügyészt még felkereshetjük addig, Angelo ügyében.
Mikor ezután már csak Greent és társait szidják, úgy döntök ideje távozni. Csakhogy Melanie túlságosan belelendült idõközben a mesélgetésbe, és mikor indulnék el vele a ház felé, hangos ellenkezésbe kezd.

- Ne menjünk még, kedves Jimmy, túl jól érzem magam! – jelenti ki, és bár már elég messze vagyunk az olaszoktól ahhoz, hogy hallgatózással gyanúsítsanak, nem örülök különösebben, mikor felfigyelnek ránk.
- Ne haragudjon, angyalom, de ideje behúzódni a hidegbõl – csitítom a szõke lányt, szelíden húzva a ház felé. Már majdnem el is érjük a teraszt, magunk mögött hagyva az udvart, mikor hirtelen valaki elkapja a karom, és durván visszaránt.
Felszisszenve nézek farkasszemet Felipével és az embereivel, szidva a balszerencsémet. Bár vannak azért körülöttünk elegen, még ha nem is figyelnek ránk annyira, ahhoz, hogy ne próbálkozzon meg semmi komollyal.
- Csak nem azt hallottam, hogy Green? – köpi felém fintorogva. – Mi dolgod, egy hozzánk tartozó lánnyal, ficsúr?

Melanie-ra pillantok, aki velem együtt visszafordult, és elkerekedett szemekkel, lesápadva mered az elõttünk állókra. Viszont Felipe szavait követve, nem elenged, hanem még inkább belém kapaszkodik. Fél…
- Nem hiszem, hogy a hölgy egyet ért a magukhoz tartozással – felelem, állva a kábé korombeli pillantását.
- Ez csak egy kurva! Senkit se érdekel, mit gondol! – sziszegi. Érzem, hogy Melanie összerezzen mellettem, és a szemem sarkából látom, hogy megszégyenülten lehajtja a fejét. Nem vagyok agresszív, sose verekedtem még, de erre valami kattan bennem, és még magamat is meglepem a következõ mozdulatommal.
Felipét is, mert nem tesz semmit az ütésem kivédése érdekében, és vérzõ orral terül el a földön. Persze mikor a következõ pillanatban az emberei nekem ugranak, esélyem sincs ellenük. Az elsõ ütéstõl felreped a szám, a másodikat gyomorba kapom, és összegörnyedve ingok meg. Valószínûleg én is a földön kötnék ki, ha a következõ pillanatban nem sülne el egy fegyver a közelünkben, és hallanék meg egy jól ismert hangot.

- Elég! Ha még egyszer kezet emel valaki az unokaöcsémre, kilyuggatom!
Megkönnyebbülten, a fájdalomtól kissé homályos tekintettel pillantok fel Greenre, aki a teraszon áll, égnek emelt fegyverrel. Mikor Felipe emberei hátrébb lépnek tõlem, lejjebb ereszti, és pár hosszú lépéssel mellettem terem.
Mélyeket lélegezve, lassan kiegyenesedem, mire a másik oldalamon Melanie tûnik fel, könnyes szemekkel markolva meg a felkaromat.
- Mr. Green… - kezdi, és hirtelenjében fogalmam sincs, melyikünkhöz szól, de nem is folytatja. Nagy szemekkel nézi az arcomat, és a fene se tudja honnan, elõvarázsol egy zsebkendõt, hogy megtörölje vele vérzõ számat.
- Mi az ördög folyik itt? – csattan a házigazda hangja. – Green, fegyver? Megint? – A hangja szemrehányó, de nem dühös, érzõdik belõle, hogy nem elõször fordul ez elõ, és már kezd hozzászokni.

- Ne aggódj Felice, ezzel be is fejeztük! – jelenti ki elvigyorodva. – Az unokaöcsémnek már fellõtték a pizsamát, ahogy olasz barátainknak is.
Dühös pillantást vetek rá, de nem igen ellenkezem, mikor szabad karomat megragadva, hozzá képest szelíden elkezd húzni befelé. Melanie sietve követ minket, mire Green megtorpan az egyik folyosón, és kérdõen rá pillant.
- Csak nem ápolgatni szeretnéd, babám?
- Én csak…miattam történt, és…
- Nem a maga hibája volt, Melanie – fordulok felé, kissé fájdalmas mosollyal. – Én kérek elnézést, ha esetleg bajba kevertem.
- Errõl szó sincs, nem dolgozom neki – ingatja meg a fejét.
- Nem hát – szólal meg mellettem Green. – Felismerlek, tündérem, te a Serleghez tartozol. Csak nem azt hiszi a kölyök, hogy az már az õ területe?

- Valami olyasmi – motyogom. Green felmorran, majd hirtelen a mellényem zsebébe túr, és elõhúzva egy zöldhasút, Melanie kezébe nyomja.
- Kárpótlás az estéért, amit Jimmy ígért. Azt hiszem, most nincs éppen olyan állapotban, hogy beváltsa azt – vigyorodik el, mire kissé elvörösödve fordítom félre a fejem.
- Én nem tudom… - kezdi a lány szégyenlõsen, mintha nem is hivatásos lenne. – Kedves volt, és én jól éreztem magam, szóval…
- Ragaszkodom hozzá! – vág közbe Green. Komolyan, mintha itt se lennék. Melanie végül bólint, és nyom egy gyors csókot az arcomra, mielõtt búcsút intve, visszatért a bálterembe. Mi Greennel megcélozzuk a kocsiját, aminek igencsak örülök.

- Úgy tûnik, szerzett egy csodálót – jegyzi meg, mikor már a kocsiban ülünk. Lehunyt szemmel, hátradõlve süllyedek el a kényelmes ülésben, kezemet fájó hasamra szorítva.
- Megérdemelte, hogy valaki kedves legyen hozzá – felelem.
- Még mindig ugyan olyan naiv, Morlon, mint volt – horkan fel, de egyszerûen nincs már erõm vitázni ma vele. Inkább csendben elmondom, mit hallottam az olaszoktól.

- Itt maradunk, hogy nézhessen, vagy elindulunk végre? – kérdi türelmetlenül.

Vigyorogva nézek a szemeibe. Maradjunk, hadd tépjem le a ruháit!

- Ha már így felajánlotta a választás lehetõségét, mi lenne, ha…

- Csináljon képet, vagy valami, csak menjünk! – vág közbe, mire boldogan kapnám elõ a mobilom. – Csak gúnyolódtam!

- Micsoda ünneprontó! – fintorgok, majd inkább elteszem a telefont.

Kimegyünk a garázsba, és kiválasztom a bálba menõs tütümet. Stílusosan kell megérkezni az ilyen partikra, hiszen sokan a jó megjelenésû üzletembereket kedvelik.

- Remélem értékeli, hogy szinte vakon beleugrottam ebbe az egészbe – ül be mellém. – Szóval, most kérem a részleteket!

Értékelem, Morlon, meg azt a csodás kis seggét is, amit itt riszál, mióta megérkezett.

- A bált Felice bandája rendezi, a rezidenciáján, és szinte száz százalék, hogy a kozanosztra is ott lesz – kezdek neki a tanórának.

- Õ miben utazik? – kérdi. – Mármint ismerem a nevét és hírét, de nem volt még dolga az ügyészséggel.

- Ejnye ügyészkém, hát nem csináltuk meg a házit? – vigyorodok el. – Azt hittem, amilyen buzgó, az egész városi alvilág történetét és összeállítását betéve ismeri. Bár így kezdem magam megtisztelve érezni, hogy ennyire a szakértõmmé kezdett válni a per alatt.

- Elég idõm van még tanulni a maguk világáról – morogja. – Viszont, ha saját embereként visz oda, illene tudnom, mivel foglalkozik a házigazda, szóval felvilágosítana?

- De kis sértõdékeny valaki – nevetek fel. – Rendben, rendben! Szerencsejáték.

- Tehát pénzmosás. Gondolom övé a város legtöbb kaszinója. Ezért is semleges, amíg teheti, mert mindenki hasznot tud húzni belõle, és fordítva. Prostitúció, drogterjesztés… Mindnek hasznos a sok játékõrült, függõ világa…

Meglepõ, milyen gyorsan képes átlátni a helyzetet.

- Tud maga, ha akar, Morlon – fordulok felé. – De már megint gonosz mód vádol, pedig a bíróság felmentett. Ahogy azt mindenki elfogadta, tisztességes üzletember vagyok!

Felhorkant, hogy leplezze a vigyorát, de átlátok rajta. Tudom, hogy kezd megkedvelni.

***

Felice partiján mindenki ott van, aki számít. Páran meg is jegyzik, hogyhogy nem egy csinos kurvával illegek a nagyérdemû elõtt.  Azt hiszem, egy prostinak se örülnék jobban, mint Morlonnak.

- Lazítson Morlon – súgom a fülébe.

Túl feltûnõ, a végén még elbassza az egészet.

- Nem lazítani, vagy szórakozni jöttem! – felesel. – Hol van Dino és a bandája? Õket kéne megfigyelnünk, és nem a többi résztvevõvel bájologni.

- Maga tényleg karót nyelt, kedves Morlon – nevetek fel. – Ha engedné, hogy mást dugjak a helyére, sokkal jobban érezné magát!

Felém kapja a fejét, a szája így viszont az enyémhez ér. Alig bírok magammal, hogy ne csókoljam meg itt helyben!

- Megõrült, Green? – sziszegi. – Vagy máris a fejébe szállt az alkohol? Nem. Ezért. Vagyunk. Itt!

- Nem tehetek róla, õrjítõ ebben az öltözetben, a halál komoly ábrázatával, mint egy igazi profi… - búgom neki. – Nem csak én vettem ám észre! – morgok rá.

- Nem érdekel az öltözetem! – csap vissza. – Derítsünk ki valamit ahhoz, amiért idejöttünk, aztán menjünk, mielõtt tökké változom éjfélkor!

- Milyen reálisak a félelmei, Morlon! – nevetek fel. – Dinoék amúgy öt perce érkeztek meg, és a házigazdánál futják a tiszteletkört. Gondolom hiányolja a jobb kezét, Angelot, aki a fogdájukban csücsül, így nem valószínû, hogy túl jó hangulatban lesz. Ha szerencsénk van, és a közelükben maradunk, megtudhatjuk, mit terveznek.

- Mert magát aztán nem fogják kiszúrni, ha riválisként mellettük kóvályog – morogja, majd sóhajtva felnéz rám. – Majd én elcsatangolok arra.

Milyen bátor és milyen ostoba!

- Várjon még. Túl korai lenne – rázom meg a fejem.

- Korai? Mégis miért? – néz fel rám.

- Mert le szokták futni a kötelezõ tiszteletköröket. Magánál nem ez a helyzet?

Értetlenül néz rám, mire elkapom a derekát, és a lépcsõ alá tolom. Szorosan hozzásimulva nyalok az alsó ajkára.

- Ilyen ajtóstul rontani a házba.

- Maga mindig ezt csinálja – rántja el a fejét.

- Ugyan… ha maga azt tudná…

- Szálljon le rólam… – szuszogja.

- Ugyan már, Morlon… miért nem ismeri el, hogy tetszem magának?

- Mert maga egy bûnözõ – próbál ellépni.

- És? Mindenki bukik a rossz fiúkra. És ne felejtse el, hogy nem a kezét kértem meg – rázom a fejem.

Látom, hogy kicsit mintha gondolkodóba esne.

- Lazítson, Morlon. Kezd a való életben is olyan karót nyelt lenni, mint a tárgyalóban. Nem lehet, hogy ezért nincs barátja?

- Ha akarnék, se lenne idõm… különben is, mit érdekli magát?

- Ha eddig nem jött még rá, akkor gondolkodjon kicsit – nyomok egy csókot a szája szélére. – Viszont örülnék, ha ma nálam aludna.

- Magánál? Miért?

- Nem akarom, hogy esetleg kövessék. Meg aztán hihetõbb a családi imidzs, ha elhitetjük velük, hogy most nálam lakik.

Mélyet sóhajt, majd az oldalamra markolva próbálna odébb tolni, amikor megmerevedik. Hopsz, talán most markolta meg a fegyver csövét.

- Green? – kapja fel a fejét. – Ez egy fegyver?

- Õõõ… lehet – bólogatok tûnõdve.

- Magánál fegyver van? – kérdi fojtott hangon.

- Miért, magánál nincs? – kérdezek vissza csuklóból.

Felhorkant, majd ellök magától, és körbenéz, nem-e látott meg minket valakit. De persze pont leszarnak, mikor ott van töménytelen mennyiségû pia meg nõ. Ezek a bulik errõl szólnak… meg az üzletrõl.

- Vehetné kicsit komolyabban is a dolgot – morogja.

- Ha komolyan venném, megõrülnék – simítok végig az ujjain, majd megindulok az asztalok felé, ahol ismerõs arcokat pillantok meg.

- Adrien! – pattan fel Fisher.

Már öt éves korom óta ismerjük egymást, az õ apja is az enyémnek dolgozott.

- Andrew – paskolom meg a hátát, mikor megölel.

- A fiúkkal reméltük, hogy idetolod a képed. Annyi szart hallani rólad mostanság.

Üdvözlésképp intek a további két vendégnek, majd leülök, mire Morlon mellém telepszik.

- Be sem mutatod? – bök az állával az én kis ügyészkémre.

- De. Majd idõvel – vigyorodok el.

A futkosó pincérek pezsgõt pakolnak elénk. Egészen jó márkának tûnik, bár egy ilyen puccos partin mit vár az ember…

- Azt mondják, Emmerson csúnyán lesérült – emeli fel a szivarját Herreson.

Nála nagyobb stricit nem ismerek a világon.

- Ugyan ki mondta? – kortyolok a pezsgõmbe.

- A felesége. Azt mondta, egy vadállat betörte a fejével a tévéje képernyõjét.

- Hm, tényleg egy hülye állat járhatott nála – helyeselek.

- Te nem voltál nála véletlenül? – vigyorodik el.

Kuncogva hajtom fel a pezsgõm, majd villantom felé a tekintetem.

- Jártam. De mikor bementem, még egyben volt a tévé.

Egyszerre röhögnek fel, mert értik az utalásom, ráadásul köztudott tény, hogy Richard a barátságunk ellenére meglopott engem. Ha pedig üzletrõl van szó, bárki megmondhatja, hogy nincs barátom olyankor.

- Helló, fiúk – libben oda Charline az asztalunkhoz.

A parfümje szinte a vállamra nehezedik, pedig nem mellém, hanem Morlon mellé áll.

- Nocsak, cica, téged még látni? – hajol elõrébb Raymond.

Nagy fegyverkereskedõ, Baltimorban van a fészke.

- Ma ki visz haza? Talán te? – hajol át Morlon válla felett.

- Parancsol? – pillant fel rá a pezsgõspoharáról.

Érdeklõdve figyelem, ahogy a nõ lassan lesimít mindkét oldalt a mellkasán. Képzeletben én teszem ugyanezt, miközben vadul a szájára marok. Egek, Morlon, miért teszi ezt velem?!

- Új vagy itt, kedves? – nyalja meg a vérvörös ajkait.

- Igen… Adrien unokatestvére vagyok – köszörüli meg a torkát.

Elvigyorodok, ahogy végre meghallom a nevem a szájából.

- Komolyan? – simít végig az arcán a nõ. – Milyen álnok ez az Adrien, még be sem mutatott neked. Mi a neved?

Nyitná a száját, mire elõrehajolok.

- Jimmy Green – felelem helyette.

Meglepve néznek felém, de muszáj volt rögtönöznöm. Ez az egyik álnevem, ha esetleg szaglászni kezdenének utána, legalább igazolni tudom a létezését.

- Nagyon örvendek, Jimmy – nyom egy csókot az arcára, mire mindenki felkuncog az asztalnál.

Rágyújtok egy szivarra, hogy premier plánból figyeljem az eseményeket, de Charline egyszer csak megmerevedik, majd sietõs léptekkel eltûnik a tömegben. Felvont szemöldökkel pillantok hátra, mire négy, súlyos fuxokkal megrakott olasz rohadék áll az asztalunkhoz.

- Nocsak, nocsak, a szemétdomb királya – fröcsögi felém.

Mélyet szívok a szivaromból, majd kifújom az orromon a füstöt. Ezt az ordas akcentust, fúj…

- Felipe, miért nem mész a többi kölyökkel játszani? Itt felnõttek beszélgetnek – vetem oda.

Ez a kis huszonéves takony azt gondolja, attól, hogy olyan kurva nagy a pofája, bármit megtehet. Nem tanulta még meg a leckét, de úgy érzem, hamarosan meg fogja.

- Ki ez a kis nyálgép, ha? A szarkupacod új várományosa? – hajol le hozzám.

- Túl sok wax ment a füledbe, hogy nem érted a szép szót? – mordul rá Raymond.

Hallottam, hogy újonnan neki is meggyûlt a baja velük. Mint a férgek… beeszik magukat mindenhová. Ezért lett olyan nehéz kereskedni más városokkal…

- Kinek ugatsz, bevándorló? – hördül felé az egyik alak a gardedámból.

- Ezt pont te mondod, tésztazabáló? – pöccinti a szivarja csikkét felé Herreson.

- Te mocskos… – mordul rá az olasz rohadék, majd a zakója alá nyúl.

Felipe jókorát vág a tagra, mire az elnyugszik. Mint egy idomítatlan kutya, förtelmes.

- Uraim, távozzanak – szól oda nekik az eddig csendben kuksoló Fisher.

A kötelezõ vizit megvolt, árulkodás helyett azonban elhagyják a báltermet. Lassan Morlonra pillantok, majd a füléhez hajolok.

- Azt hiszem, itt lenne az ideje kémkedni kicsit, hm?

- Menjek? – szorítja össze az ujjait az asztal takarásában.

- Igen. És ne féljen, vigyázok magára.

- Nem kell aggódnia, Green…

- Hát jó. Kér egy sok sikert csókot? – vigyorodok el.

Felhorkant, majd elnézést kérve feláll az asztaltól, és Charline példáját követve eltûnik a tömegben. 

- Mit akar? – kérdezem végül, felvont szemöldökkel.
- Csak egy jó éjt csókot – jelenti ki, mintha teljesen egyértelmû lenne. Nos, az õ kifordított, õrült világában talán az is… De az enyémben…
- Hogy… mit?
- Egy csókot – vigyorog rám.
- Felejtsen el – nevetek fel cinikusan, és már nyúlok is a kilincs után.

- Nagy kár. De végtére is el is utazhatok, amíg maga nem vívja meg a csatáját a csúnya gonosz maffiózó bácsikkal – gügyögi, bennem pedig rögtön felmegy a pumpa.
- Jól van! – csattanok fel, tudván, hogy valójában nincs választásom ebben a helyzetben.
Nevetve nyalja meg a száját, miközben hozzám hajol. Bennem reked a levegõ, ahogy jól szórakozva, elõször arcomhoz simítja az orrát, majd bekapva az alsó ajkam, azt kezdi el ízlelgetni. Hirtelen von magához közelebb, a derekamnál fogva, és lassan elmélyíti a csókot. Minden erõmmel azon vagyok, hogy ne engedjek az ösztöneimnek, és csókoljak vissza, és szerencsére sikerül is.
- Green – szusszanom, elhúzva tõle a fejem.
- Már ennyitõl feláll a farkam – mordul fel, és újra megcsókol, mintha elõbbi ellenkezésem meg se történt volna.

Közben elkapja a csuklómat, és ágyékára húzza a kezemet, ami keményen, még nadrágon át is érezhetõen forrón lüktet a tenyerem alatt. Élesen szívom be az orromon a levegõt, és elrántom a kezem.
- Elég ebbõl! – kapom fel a táskámat, és ugrom ki a kocsiból. Még a fülemben dörömbölõ szívverésemen keresztül is hallom, ahogy csókot dob.
- Jó éjt, Morlon!
Vissza se nézek rá, nem is felelek, csak levegõ után kapkodva esek be a házba, zárva magam után az ajtót. Kifejezetten örülök, hogy a testvéreim már lefeküdtek, Jess pedig nagyjából negyed órája elment. Így nincs tanúja, amint egyenetlen légvételekkel elbotladozom a fürdõszobáig, hogy ott aztán vegyek egy hidegzuhanyt.

***

Másnap kora délután a hívásazonosítómon látom viszont a nevét, és bár megfordul a fejemben, hogy ignorálom, pár pillanat után végül elvetem a dolgot, és felveszem a mobilt.
- Green…  – köszöntöm, nem éppen lelkesen.
- Lottózhatna, drága Morlon, honnan találta ki? – nevet fel, mire megforgatom a szemem, még ha nem is láthatja.
- Kijelezte a számát…
Pillanatnyi csend.
- Nyilván.
- Mit akar? – Elég a bájcsevejbõl.

- Ma este bálba megyünk. – Hogy mi? Tündér keresztanyának képzeli magát?
- Tessék? Programom van… Minek mennék magával bálba?
- Nyomozni, drága Morlon. Itt a lehetõség – feleli, és ennek már van némi értelme.
- Mire gondol pontosan?
- Majd elmondom. Jöjjön ide 6-ra, és beavatom.
Sóhajtva veszem számításba a lehetõségeim, de mivel a mai nap egy lépést se haladtunk az üggyel, még ez tûnik a leghasznosabbnak.
- Rendben…
- Ez a beszéd. Tárt karokkal várom – azzal ki is nyomja a telefont. Remek, most egyeztem bele, hogy besétálok az oroszlánbarlangba, az egyik Szimbával az oldalamon…

***

Pontban hat órakor, a küszöbén ácsorgom, az öltönyömet igazgatva, majd végül ráveszem magam a becsöngetésre. Most nem kaptam kíséretet a kaputól, de az ajtót egy szobalány nyitja ki. Mi az ördög, komornyikja nincs véletlenül?
Besétálok az elõtérbe, ahova irányít a lány, majd idegesen toporogva várakozok, míg meg nem jelenik… Egy igazi, hamisítatlan gengszternek öltözve. És milyen jól áll ez neki, bármennyire is nem akarom beismerni eme tényt, még magamnak se.
- Hát maga meg hogy néz ki? – bukik ki belõle a kérdés, miután pár pillanatig bámultunk egymásra.
- Tessék? – hõkölök hátra. Tudtommal semmi baj nincs az öltözetemmel, max idegességemben kicsit meggyûrtem.
- Nem tárgyalásra megyünk – mutat végig rajtam.

- Sajnálom, nekem ilyen öltönyeim vannak – rázom meg a fejem, védekezõen. Nem léphet ki mindenki egy szesztilalmas filmbõl.
- Akkor itt az ideje, hogy beszerezzen valami elegánsabb ruhatárat – ragadja meg a karom, és kezd el húzni maga után, mit sem törõdve ellenkezésemmel.
- Most hová ráncigál?
- Felöltöztetem – jelenti ki, mikor végre kikötünk az egyik szobában. Elnézve a berendezést, az õ hálójában.
Nem kicsit támad menekülhetnékem, mikor lenyom az ágyára, de aztán magamra hagy, és jó pár percig nem tér vissza. Mikor ismét megjelenik, egy halom, számomra idegennek tetszõ ruhadarabot cipel.

- Nem túlzás ez egy kicsit? – nézek fel rá kétkedve. Ezek annyira…nem én vagyok.
- Akar inkognitót vagy nem?
Lemondóan felsóhajtok, majd sorban átcserélem a ruháim. Méretügyileg mind passzol, és kényelmesek is, csak éppen nagyon nem illenek hozzám. Pláne, hogy a végén még a hajamat is hátranyalja.
- Tökéletes – néz végig rajtam elégedetten.
- Gondolja, így nem fognak rám ismerni? – fintorgok a tükörbe. Naná, hogy fel fognak, és rövid úton ki is csinálnak. Miért is egyeztem én bele ebbe az egészbe?
- Fiatal csikó még, Morlon. Ráadásul ha Supermannek bejött a szemüveg… - Na azt se értettem soha, vak volt mindenki abban a sztoriban!
- Ha maga mondja – legyintek végül, tudom, hogy értelmetlen vele vitázni. Még ha nem is vagyok annyira ismert szerinte, az õ ügye óta valószínûleg már mindenki látta a képemet valahol. Lényegtelen, ha ki akar nyíratni, legalább stílusosan teszi…

Felé fordulok, és várom, hogy fejtse ki a továbbiakat, de egyelõre szégyentelenül bámul, és én vagyok az, aki egyre kényelmetlenebbül érzi magát a pillantásától.
- Itt maradunk, hogy nézhessen, vagy elindulunk végre? – bukik ki belõlem, mikor már nem bírom tovább. De persze rögtön tudom, hogy rosszul tettem fel a kérdést, mikor felcsillan a szeme.
- Ha már így felajánlotta a választás lehetõségét, mi lenne, ha…

- Csináljon képet, vagy valami, csak menjünk! – vágok közbe, mielõtt kényes területre vezethetné a beszélgetést. Mikor azonban elvigyorodva nyúl a telefonjáért, halkan felnyekkenek. – Csak gúnyolódtam! – csattanok fel, mielõtt valóban lefotózhatna.
- Micsoda ünneprontó! – vág fancsali képet, de végül enged, és elindul kifelé. Egyenesen a garázsba megyünk, ahol persze nem egy kocsi közül, kiválasztja a legelegánsabbat.

Sóhajtva ülök be mellé, és nem szólalok meg újra, míg úton nem vagyunk. Akkor aztán követelõzõ pillantást vetek rá.
- Remélem értékeli, hogy szinte vakon beleugrottam ebbe az egészbe – kezdem szemrehányóan. – Szóval, most kérem a részleteket!
- A bált Felice bandája rendezi, a rezidenciáján, és szinte száz százalék, hogy a kozanosztra is ott lesz – mondja végül, mire a fogamat szívva fordulok kifelé. Felice…Felice… Hallottam már róla, de ügyem még nem volt senkivel a bandából. Persze most se rájuk kell majd koncentrálnom, de nem lenne rossz többet tudni a „semleges területet” biztosítókról sem.

- Õ miben utazik? – bukik ki belõlem, mielõtt kétszer is meggondolnám. – Mármint ismerem a nevét és hírét, de nem volt még dolga az ügyészséggel.
- Ejnye ügyészkém, hát nem csináltuk meg a házit? – vigyorodik el. – Azt hittem, amilyen buzgó, az egész városi alvilág történetét és összeállítását betéve ismeri. Bár így kezdem magam megtisztelve érezni, hogy ennyire a szakértõmmé kezdett válni a per alatt.

- Elég idõm van még tanulni a maguk világáról – morranom. – Viszont, ha saját embereként visz oda, illene tudnom, mivel foglalkozik a házigazda, szóval felvilágosítana?
- De kis sértõdékeny valaki – nevet fel, amit csak egy fintorral reagálok le. – Rendben, rendben! Szerencsejáték.
- Tehát pénzmosás – horkanok fel. – Gondolom övé a város legtöbb kaszinója. Ezért is semleges, amíg teheti, mert mindenki hasznot tud húzni belõle, és fordítva. Prostitúció, drogterjesztés… Mindnek hasznos a sok játékõrült, függõ világa…

- Tud maga, ha akar, Morlon – jegyzi meg, majd egy pillanatra leveszi a szemét az útról, és felém fordul. – De már megint gonosz mód vádol, pedig a bíróság felmentett. Ahogy azt mindenki elfogadta, tisztességes üzletember vagyok!
Nevethetnékem támad, nem a vidámabb fajta, de végül csak megint horkantok egyet, és inkább hagyom az egészet. Ha valamit, azt már megtanultam róla, hogy nem érdemes vele vitázni. Ha kell, bedobja az adut, de nem hajlandó veszíteni.

~oOo~

Felice villája se kevésbé fényûzõ, mint Green-é, sõt, ha az lehetséges, még nagyobb és impozánsabb. Szinte biztos vagyok benne, hogy rövid úton eltévednék, ha nem követném életem megkeserítõjét. Csendben, jó bandatagként viselkedve caplatok utána, és bár éberen figyelem a környezetem, a résztvevõktõl kezdve az épületig, mindig igyekszem a háttérben maradni, mint aki csak árnyékként van jelen. Ez az esetek többségében bejön, de nem egy ember akad, aki megjegyzést tesz Greennek, a nõi kísérõi hiányáról.

Hát persze, aki nagy prostizó, attól meglepõ lehet, hogy látni lehet nélkülük is. De mivel újonc rokonként mutogat be, elfogadják a dolgot. A sok emberközt azonban borzasztóan érzem magam, tekintve, hogy ez pont az a társaság, aminek a börtönbezárásáért küzdök évek óta.
- Lazítson Morlon – jelenik meg hirtelen mellettem Green, a fülembe suttogva. Könnyû neki mondani, hisz olyan könnyedén és magabiztosan mozog a vendégek közt, mint aki ebbe született.

- Nem lazítani, vagy szórakozni jöttem! – felelem fojtott hangon. – Hol van Dino és a bandája? Õket kéne megfigyelnünk, és nem a többi résztvevõvel bájologni.
- Maga tényleg karót nyelt, kedves Morlon – nevet fel halkan, még közelebb lépve hozzám. A lehelete szinte már az arcomat csiklandozza. – Ha engedné, hogy mást dugjak a helyére, sokkal jobban érezné magát!

Döbbenten kapom rá a pillantásom, de mivel igen közel van, fejem oldalra fordításával, szinte összeérintem a szánkat. Hátrahõkölök, de a mögöttem lévõ faltól, nem igen tudok messze menni.
- Megõrült, Green? – sziszegem. – Vagy máris a fejébe szállt az alkohol? Nem. Ezért. Vagyunk. Itt!
- Nem tehetek róla, õrjítõ ebben az öltözetben, a halál komoly ábrázatával, mint egy igazi profi… - duruzsolja. – Nem csak én vettem ám észre! – morranja, mint aki tényleg részeg. Pedig még alig ittunk, szóval biztosan józan.

Szerencse, hogy a terem szélén, egy hatalmas növényt takarásában állunk, szorosan a fal mellett, különben már észrevettek volna.
- Nem érdekel az öltözetem! – vágom rá, ellökve magamtól, bár ez valószínûleg nem sikerül, ha õ nem lép hátrébb önként. – Derítsünk ki valamit ahhoz, amiért idejöttünk, aztán menjünk, mielõtt tökké változom éjfélkor!

- Milyen reálisak a félelmei, Morlon! – nevet fel, de legalább nem tapad rám ismét. Talán a mesére való utalás emlékeztette a lányaira, és hogy miért, kikért is vagyunk itt pontosan. – Dinoék amúgy öt perce érkeztek meg, és a házigazdánál futják a tiszteletkört. Gondolom hiányolja a jobb kezét, Angelot, aki a fogdájukban csücsül, így nem valószínû, hogy túl jó hangulatban lesz. Ha szerencsénk van, és a közelükben maradunk, megtudhatjuk, mit terveznek.
- Mert magát aztán nem fogják kiszúrni, ha riválisként mellettük kóvályog – morranom, majd mély sóhajjal, határozottan a szemébe nézek. – Majd én elcsatangolok arra.

- Sok mindent nem tud még rólam, Morlon – sóhajtok fel.

- Maga meg túl sokat tud rólam. Olyan dolgokat, amiket nem szabadna. Honnan?

Nocsak, milyen kíváncsiak lettünk hirtelen!

- Oh, a jó bûvész nem fedi fel a trükkjeit, nem igaz? – vigyorgok rá.

Mikor megjön a pincérnõ, rendelek a szokásos kávémból, meglepetésemre pedig Morlon is egy drága darabot rendel. Kétlem, hogy nap mint nap ilyen italokat fogyasztana.

- Csõdbe akar vinni? – nevetek fel. – Ez igazán édes, de ennél azért több kell ahhoz. Próbálkozzon csak, elviszem bárhová!

- Nézze Green – sóhajt fel. – Nem tudom miért élvezi ezt, se azt, hogy mi értelme az egésznek, de idejöttem, mert megígérte, hogy vigyáz a családomra, és mert hajlandó vagyok együttmûködni, és megosztani néhány dolgot az új ügyemrõl. Koncentráljunk arra!

- Rendben, elõször a munka, és utána a szórakozás. Szóval, mit kell tudni az új ügyrõl?

- Tömören, letartóztatták az egyik vezetõjét a nem rég megerõsödött, olasz bandának. Nem mondom el melyiket, gondolom a drága informátora majd úgyis felvilágosítja – forgatja a szemeit.

- Informátor nélkül is tudom, kirõl van szó. Az utcán igen gyorsan terjednek a hírek – bólintok. – Ahhoz viszont, hogy bármit is találjanak ellene, igen mélyre kell ásni, jól el tudják tüntetni a nyomokat.

- Maga már csak tudja.

- Kedvesség, Morlon, kedvesség – húzom fel az orrom.

- Én is tisztában vagyok vele, hogy kevés ellene az, amink van. Ráadásul minden jel arra mutat, hogy õk küldték a képeket a gyerekekrõl. Amit nem értek jelenleg, hogy miért vonták bele önt is, ha csak az ügyet akarják ejteni.

- Mert nem csak az a céljuk – állok meg egy pillanatra, mikor a pincérnõ hozzánk lép. – Terjeszkednek, és útban vagyok nekik. Mivel azt hiszik, nekem dolgozik, két legyet akarnak ütni egy csapásra.

- Nem fogom elveszteni ezt az ügyet is! – közli. – Viszont a munkám miatt, nem élhetek a testvéreim állandó veszélyben, ahogy az ön lányai se érdemlik meg, hogy a maga tevékenységei miatt szenvedjenek.

- Látja, ebben egyetértünk. Éppen ezért, együtt fogok mûködni magával, mindenben, hogy a lehetõ leghamarabb elhárítsuk a veszélyt, legális módszerekkel. Sejtem, hogy nem pártolná a bandaháborút.

- Hát nem – mormogja. – A gyerekek érdekében, mindent el fogok mondani, ami kiderül az ügyrõl, és ugyan ezt elvárom öntõl is.

- Ahogy akarja – vigyorgok rá.

Látom, hogy a kabátja után nyúl. Na, azt már nem!

- Csak ne siessen úgy, kedves Morlon! – kapok a csuklója után. – Igazán udvariatlanság elmenni, mielõtt a másik végzett. Ráadásul, ragaszkodom hozzá, hogy hazavigyem.

- Nem szükséges – szusszantja. – Idõm pedig nincs sok, a gyerekek bébiszittere lassan végez, és nem hagyhatom egyedül õket.

- Mi történt a kedves rendõr testõrükkel? – kérdem hirtelen.

- Nem zaklathatom mindig ezzel Kevint! – jelenti ki.

Kevin… a hideg ráz ettõl az idióta névtõl.

- Ezzel egyet értek – bólintok. – Ne is hívja mostantól, majd az egyik emberem mindig vigyáz a kölykökre.

- Nem vagyok benne biztos, hogy jobban érzem majd magam, ha mindig egy maffiózó tartja rajtuk a szemét – forgatja a szemeit. – Kevin tudja, hogy valamiért veszélyben vannak, megígérte, hogy amikor tud, ügyel rájuk.

- Nem! – Kevin, Kevin, Kevin! – Azt mondtam, majd az egyik emberem megvédi õket. Higgye el Morlon, akár az élete árán is. Ha viszont ott lábatlankodik egy rendõr, az komplikációkhoz vezethet. Ha kell a segítségem, elfogadja a feltételeim!

- Rendben – motyogja.

Lassan lecsillapodok, hihetetlen, mennyire kibaszottul gyûlölöm a riválisokat. Bár hányszor kimondja a nevét, eszembe jut, ahogy öleli, és…

Nem húzom sokáig a kávézást, elmegy a kedvem az italozástól. Inkább hazaviszem… Némán ülünk be a kocsiba, kell az az idõ, amíg hazaviszem, hogy lehiggadjak egy kicsit. Ez a kibaszott Kevin rosszabb, mint egy kígyó. Már a puszta említése is mérgez… Viszont Morlon… na, õ egészen más.

Megállok a ház elõtt, majd várakozón pillantok felé.

- Mit akar? – kérdi felvont szemöldökkel.

- Csak egy jó éjt csókot – szegem le az állam.

- Hogy… mit? – hajol elõrébb.

- Egy csókot – vigyorgok rá.

- Felejtsen el – nevet fel cinikusan.

- Nagy kár. De végtére is el is utazhatok, amíg maga nem vívja meg a csatáját a csúnya gonosz maffiózó bácsikkal – gügyögöm.

- Jól van! – csattan fel.

Nevetve nyalom meg a szám, majd hajolok hozzá. Szinte a levegõjét is visszafojtja, úgy bámul rám. Kuncogva simítom fel az orrom az arcán, majd kapom be lassan az alsó ajkát. Már ennyitõl végigbizsergek, a farkam pedig álló ovációval nyugtázza a produkciót. Nagyot szusszanva vonom magamhoz a derekánál fogva, és bár nem viszonozza a csókom, olyan elmélyülten ízlelgetem a száját, a nyelvét, hogy hirtelen azt sem akarom, hogy valaha vége legyen ennek.

- Green – szuszogja, mikor elhúzza a fejét tõlem.

- Már ennyitõl feláll a farkam – mordulok fel, és újra megcsókolom.

A csuklójára markolok, az ujjait a méretes dudorra vezetem. Hamar elrántja a kezét a fejével egyetemben.

- Elég ebbõl! – kapja fel a táskáját, majd kiugrik a kocsiból.

Lihegve bámulok a tüzes kis ügyészke után, majd hangosat cuppantok a levegõbe.

- Jó éjt, Morlon!

Nem felel, csak villámgyorsan eltûnik a bejárati ajtajuk mögött. Bárcsak én is bemehetnék, és megmutathatnám, hogy aki egyszer lefekszik velem, az a rabszolgám lesz örökre.

***

Edward könnyesre röhögi magát, mikor elmesélem, Morlonnak miféle tervvel álltam elõ.

- És bevette?

- Igazat mondtam – fintorgok.

- Igazat? Pont te? Jaj, ne, meghalok – nevet tovább.

- Muszáj imponálnom neki – vonom meg a vállam.

- Csak nem belezúgtál? – vigyorog rám.

- Még az is megtörténhet, ha félreállítja végre azokat a mocskokat – kapom be a szivarom végét.

- Fogadjunk egy százasban, hogy egy hónap alatt sem tudod megkefélni – csap az asztalomra.

Hezitálok, mert én sem vagyok benne olyan biztos, hogy hagyná magát. Inkább agyonütne, semmint megadja magát a vonzalmának. Bár… ha sikerül lesittelni a pomádés bandát, akkor…

- Na? Beijedtél? – vesz el egy poharat és tölt whiskyt magának.

- Állom a fogadást – nyújtom a kezem neki.

- Öröm veled üzletelni – horkant fel, majd megrázza a kezem. – Különben hallottad, hogy Felice bandája kurva nagy fogadást rendez? Ott lesz a város krémje.

- Miféle fogadást? – szívok bele a szivaromba.

- Valami jótékonysági baromság. De gondolom, hátul kõkemény üzlet folyik majd.

- Hm, akkor nem hiányozhatok én sem.

- Tommyt visszük? – vigyorog rám.

Halkan kuncogva nyomom el a csonkot a hamutartómba.

- Nem vérengzeni megyünk, hanem kémkedni.

- Áh, értem. Akkor melyik nõdet hívjam fel? Roxy? Vagy Sophie?

- Morlonnal megyek – rázom meg a fejem.

Meglepetten húzza fel a szemöldökét.

- Szopatsz? – szalad ki a száján.

- Jobban örülnék, ha szopna egy kicsit. Mondjuk a farkam.

Egyszerre röhögünk fel, majd intek neki, hogy menjen. Érdekelnek a parti részletei.

***

Ásítva hallgatom, ahogy búg a telefon. Vegyed már fel…

- Green…  – hallom meg Morlon reszelõs hangját.

- Lottózhatna, drága Morlon, honnan találta ki? – nevetek fel.

- Kijelezte a számát…

Meglepve nézem meg a telefonom, majd vakarom meg a fejem.

- Nyilván – bólogatok.

- Mit akar?

- Ma este bálba megyünk.

- Tessék? Programom van… Minek mennék magával bálba?

- Nyomozni, drága Morlon. Itt a lehetõség – teszem fel a lábam az asztalomra.

- Mire gondol pontosan?

- Majd elmondom. Jöjjön ide 6-ra, és beavatom.

Mélyet sóhajt, majd hallgat vagy fél percig.

- Rendben…

- Ez a beszéd. Tárt karokkal várom – azzal ki is nyomom a telefont.

Nekem sem ártana készülõdni egy keveset.

***

- Uram, Mr. Morlon itt van – nyit be a szobámba a szobalányom.

Bólintok, majd a hajam hátranyalva sétálok le hozzá. Elegáns, fekete-fehér makkos cipõ van rajtam fekete, halványan csíkozott öltönnyel. A mellényem oldalába rejtett Magnum a szerelésem igazi éke. Lecaplatok a lépcsõn, majd megrettenve nézek Morlonra. Õ s nagy szemekkel bámul rám.

- Hát maga meg hogy néz ki? – bukik ki belõlem.

- Tessék? – hõköl hátra.

- Nem tárgyalásra megyünk – mutatok végig rajta.

- Sajnálom, nekem ilyen öltönyeim vannak – rázza meg a fejét.

- Akkor itt az ideje, hogy beszerezzen valami elegánsabb ruhatárat – ragadom meg a karját.

- Most hová ráncigál?

- Felöltöztetem – húzom fel a hálószobámba.

Leültetem az ágyra, majd intek neki, hogy maradjon ott. Átsétálok Edwardhoz, és elkunyerálom a legszebb öltönyét, cipõjét, mellényét, ékszereit, majd visszasétálok hozzá.

- Nem túlzás ez egy kicsit? – néz fel rám.

- Akar inkognitót vagy nem? – hüledezek.

Felsóhajt, majd sorban felveszi a ruhákat. Pontosan passzolnak rá mindenhol, így elégedetten nyalom hátra a haját, miután felöltözött.

- Tökéletes – nézek végig rajta.

Mint egy kiköpött rosszfiú. Szívesen magamra rántanám, hogy meglovagoljon.

- Gondolja, így nem fognak rám ismerni? – fintorog.

- Fiatal csikó még, Morlon. Ráadásul ha Supermannek bejött a szemüveg…

- Ha maga mondja – legyint, majd fordul felém.

Elmélyülten nézek végig rajta. Nagyon tetszik. Tényleg… nagyon, nagyon tetszik!

Legszívesebben bebújnék az ágyamba, és fel se kelnék, míg minden el nem rendezõdik körülöttem, de mivel az úgyse történne meg, felesleges álmodoznom a pihenésrõl. Továbbra is fejfájósan, émelygõ gyomorral baktatok le a földszintre. A nappaliban Tim és Jane valamiféle mesét néznek, elterülve a szõnyegen, a konyha felõl pedig illatok és zajok szûrõdnek ki. Máskor összefutna a nyál a számban, hisz Kevin remekül tud fõzni, de most csak megszédülök tõle. Gyûlölök másnapos lenni…

- Máskor megmondhatod ám, ha azért kell vigyáznom a srácokra, hogy lazíthass – szólal meg Kevin, anélkül, hogy felém fordulna, mikor belépek a konyhába. Meg se próbálja elrejteni a hangjából a csalódottságot, dühöt, megbántottságot és féltékenységet. Túl sok ez így nekem, de tudom, hogy jogosan érzi, amit. Nem hazudtam, mert ügyet intéztem, de a végkimenetel miatt szégyellem magam. Nem akartam kihasználni, szörnyen érzem magam még emiatt is. Hát még ha belegondolok, mit szólna, ha megtudná, ki hajtott el rögtön az érkezésük elõtt, és kivel hozott össze fejben…
- Kevin – sóhajtom fáradtan. – Sajnálom, ha átverve érzed magad, de valóban el kellett intéznem valamit, utána pedig nem történt semmi komoly.
- Semmi komoly? – pördül felém. – Azt mondtad, veszélyben vannak a gyerekek, gondolom Green miatt, aki a lehallgatós dolog óta nem jelentkezett. Elvállaltam, hogy vigyázok rájuk, bár szerintem neked se ártana, ha biztonságban maradnál. Erre kiderül, hogy szépen kikapcsolódtál! – bök a kiürült borosüvegek, és poharak felé.

Összerezzenek kissé a látványuktól, ugyanakkor nem igazán díjazom, hogy úgy beszél velem, mintha még mindig tartoznék neki elszámolással azzal kapcsolatban, kivel töltöm az estéim. Mérges, mert közben õ vigyázott Jane-ékre, ezt elfogadom. De nem játszhatja a megcsalt barátot!
- Nem így terveztem, rendben? – váltok át ingerültebb hangnemre, de fojtott erõvel, hogy a nappaliba ne hallatszódjon ki. – És nem kamuzok, mikor azt mondom, nem történt semmi komoly! Kérlek Kevin, hagyd ezt abba. Belementem, hogy maradjunk barátok, mert jó ember vagy, és fontos nekem, ahogy a gyerekeknek is, de ha megint elkezded ezt, akkor a barátságunknak is búcsút…
- Rendben, rendben! – vág közbe, égnek emelt kezekkel, majd lemondó sóhajjal, szomorúan néz a szemembe. – Nem hibáztathatsz, én még mindig…ha lenne rá mód, hogy visszakapjalak… Meg tudom változtatni a viselkedésem, Riley!

Reszketegen szívom be a levegõt, majd elé lépve, az arcára simítok, úgy nézek fel rá. Te jó ég, a különbség közte és Green közt, ég és föld… Nem azért, mert nem néznek ki mindketten úgy, mint két lábon járó kísértések, de míg Green vonásai élesek, kemények, a tekintete pedig hûvösebb, mint az Antarktisz, addig Kevin arca nyílt és barátságos, cseppnyi komolysággal, zöldes-kék szemei pedig meleg nyári napokat idéznek. Ott kezdõdik a probléma, hogy hasonlítgatom õket…
- Sajnálom, tényleg! – suttogom, lejjebb húzva a fejét, hogy homlokomat az övének dönthessem. – Hidd el, hogy könnyedén találsz majd nálam jobbat.
Halkan felnevet, mindennemû öröm nélkül, de nem lök el, nem folytatja a vitát. Hosszú percekig állunk így, egymással szemben, de aztán valami bugyogni kezd a tûzhelyen. Elhúzódom tõle, és szelíden felmosolygok rá.
- Túl kevésre becsülöd magad, Riley – mondja, majd visszafordul a fõzéshez. – Ha mást nem, legalább a barátságodat szeretném megtartani.
- Az a tiéd – biztosítom, majd nekiállok besegíteni a konyhai teendõkben. Addig se gondolok semmi olyanra, amire nem kéne…

~oOo~

Kora estére úgy elfáradok, mintha legalább egy maratont lefutottam volna. Gondolkodok is a korai fekvésen, hiszen holnaptól újra dolgozom. Timet azonban nem olyan könnyû ágyba rakni, mire megbirkózom vele, már kilenc múlt. Sóhajtva indulok el én is a hálószobám felé, mikor megcsörren a mobilom a dohányzóasztalon. Felkapom, és már nyomnám a fogadást, mikor feltûnik, hogy nem ír ki számot. Gyanakodva méregetem, de végül a zöld kis telefon mellett döntök.
- Riley Morlon – mutatkozom be kapásból.
- Jó napot a legfincsibb ügyésznek – érkezik a válasz, nem mástól, mint reggelem megkeserítõjétõl. Ráadásul az ide küldött emberei majdnem akkor jöttek, amikor még Kevin itt volt. Azt hittem legalább szól elõtte. Bár szerencsére poloskát azt nem találtak.

- Nemrég ment el, mit akar már megint? – szisszenem halkan. Nem kell, hogy Jane fültanúja legyen a Greennel folytatott társalgásaimnak.
- Õrületeset keféltünk álmomban, gondoltam, megosztom magával – nevet fel.
- Hagyjon már a beteges tudatalattijával!
- Ugyan már! – Megint hallom a hangján, hogy vigyorog. Menjen a pokolba, nem volt szükségem erre az emlékeztetõre. – Muszáj megismételnünk a tegnap estét… csak ruha nélkül.
- Nem lesz semmiféle ismétlés! Ne felejtse el, hogy…
- Maga a legszexibb ügyész a világon – vág közbe, szinte dorombolva, és a tény, hogy enyhén végigbizsergek tõle, nem kicsit rettent meg.
- Maga meg egy elmebeteg! – csapom le a telefont, és zakatoló szívvel hajítom a kanapéra. Nem jó döntés, az a bútordarab is csak emlékeztetõül szolgál.

***

A taxiban ülve, elgondolkodva veszem át a nap eseményeit. Az új ügyemnek valóban köze van az olaszokhoz, mivel sikerült az egyik fejesüket letartóztatni gyilkosságért. Ez viszont még kevés, fõleg, hogy a vezetõség az egész bandát akarja. Sokat viszont nem tudni róluk.
A hab a mai napomat jelképezõ tortán pedig Green hívása volt, melyben „elhívott” egy találkozóra. Csak kicsit éreztette, hogy ez nem kívánságmûsor. De legalább azt elértem, hogy nyilvános helyen fussunk össze. Most azonban késésben vagyok, piszok hosszú napom volt.
Mikor a taxi végre leparkol a megbeszélt helyen, sietve kipattanok, és elindulok Green felé, aki éppen akkor löki el magát az újságos bódéjától. Nyitnám a szám, hogy közöljem vele, nem fogok úgy ugrálni, ahogy õ fütyül, de hirtelen megragadja a karom, és magához rántva, megcsókol.

- Hello – búgja a számra, mire döbbenten kapom félre a fejem, és lököm el magamtól.
- Elment az esze?? – Az utcán vagyunk, az ég szerelmére!
- Mikor meglátom, mindig elmegy – vigyorodik el, mint egy eszelõs.
- Miért csinálja ezt velem? – törlöm meg a szám, kissé dedós módon jelezve, hogy mennyire nem vagyok erre vevõ.
- A válasz kézenfekvõ. Tetszem magának, és nem fogom megfosztani magamtól – kacsint rám, mire válaszként csak egy horkanásra futja, és mikor ismét hozzám ér, elhúzódom.
- Poloska biztos a ház? – érdeklõdik.
- Igen – motyogom magam elé.
- Remek! – csapja össze a kezeit, és ragadja meg az enyémeket, nem kis kényelmetlenséget okozva nekem a tettével.

- Levegyem? – hajol egyszer csak a fülemhez. Felkapom a fejem, és értetlenül pislogok rá.
- Tessék?
- A ruháit. Látom, nagyon zavarják – kuncog fel, mint egy ötéves.
- Nem a ruháim zavarnak – rázom meg a fejem, jelentõségteljesen elhúzódva tõle. – Örülnék, ha végre békén hagyna…
- Ejnye, Morlon, hát a kedvesség? Eddig olyan szépen ment – karolja át a derekam. Látszólag minél inkább igyekszem lerázni, annál inkább ragaszkodik az érintésemhez. Így mikor megint arrébb lépek, már nem teszek akkora távolságot közénk.
- Parancsol egy kávét? Meghívom – dugja végül inkább zsebre a kezeit. Én pedig nagyon is jól tudom, miért kell kedvesnek lennem, fõleg az emlékeztetése miatt. Addig védi a családom, amíg õ gondolja, márpedig ahhoz…
- Köszönöm… Green… – préselem ki nagy nehezen, hogy a kedvére tegyek.
- Látja? Megy ez magának! Ügyes fiú – cirógatja meg az állam, és nem kissé esik nehezemre, hogy ne lökjem félre a kezét. De kibírom, és mikor elindul az utcán, követem.

- Green! – sipítja, amitõl kis híján szétmegy a fejem.

- Pofa be! – mordulok rá.

Nem törõdik vele, hogy aludnék még, lefejt magáról, majd felpattan. Megemelném a karom, de valami elemi erõvel ragad oda a kanapéhoz.

- De kibaszottul elzsibbadt a karom! – morgom, mikor végre zubog belé némi vér.

- Úristen… – hallom meg a suttogását.

Mi az? Még sincs rajtam ruha? Áh, akkor már rég a farkamon pörögne.

- Kurva rég ittam ennyit – állok fel lassan. – Legközelebb limitet kell szabnunk…

- Legközelebb? Nem lesz legközelebb, Green! Ez egy baleset volt. Egy ostoba botlás, amirõl soha, de soha…

Baleset? Vigyorognom kell ezen. A baleset, ami a nadrágunkban van, semmi más.

- Megint hazudik magának, Morlon – hajolok felé, majd lehelem a szájára. – De ami még rosszabb, megpróbál meggyõzni engem is, hogy igaza van. De valljuk be, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy az ember nem botlik ekkorát, jó ok nélkül. Vonzódik hozzá, és ha egy kicsit is jól emlékszem, igen készségesen nyögött alattam bizonyítékként.

Kurva jó ügyész lehetnék én is, hát milyen prímán vádolok már?!

- A francba! – nyögi, majd felpattan, és ellök. – El kell tûnnie!

- Milyen klisé – fintorgok rá. – Együtt töltünk egy éjszakát, és ki is dob?

- Most nem arról van szó! Azt majd megbeszéljük…mondjuk soha! De most kérem! Induljon azonnal!

Na, na, na, mi a franc?

- Miért? – billentem oldalra a fejem. – Kezdõdik a sorozata?

- Nagyon humoros – sziszegi. – Mindjárt visszaér a családom, és ezt nem… errõl nem kéne tudniuk…

Ja, hogy… jaaa… Pedig nekem egészen tetszik így. Sokkal emberibb, mint öltönyben. Pedig azt terveztem, hogy ébredés után lecsekkolom azt a feszes segget.

- A kis Jess barátnõjénél nem igen lesznek a legnagyobb biztonságban – indulok az ajtó felé.

- Nem vele vannak, hanem Kevinnel. Õ meg tudja védeni õket .

Ke… Kevin?

- Õ lenne az a pasi, aki a félresikerült vacsoránk után itt várta? Milyen kapcsolata van vele, Morlon? – morgom rá.

Ahogy ölelte… na, nem! Kizárt dolog, Morlonnak nem lehet senkije csak én!! Én és senki más! Ha kell, megölök mindenkit, kiirtom a családját is, de csak én lehetek vele!

- Õ az ex-em – sóhajtja. – És rendõr, így menjen, mielõtt eldurvul a helyzet – kérlelem, de megint nehezen szánja el magát a távozásra.

- Rendben – morgom. – De ez a beszélgetés még nem ért véget, folytatjuk, amint lehet!

Kivágtázok a kocsimhoz, szinte úgy vágom be az ajtót, hogy leszakad. Rohadtul felidegesített… már megint!

***

Odahaza nem állok szóba senkivel, ledõlök a hálószobámban. Egy marék gyógyszert tömök a pofámba, remélve, hogy végre elmúlik a fejfájásom. Lucy persze figyelmen kívül hagyja, hogy a papa haldoklik, és a hátamra mászva ölel meg. Emlékszem, kisebb korában is sokszor csinálta ezt, mikor megpróbált felébreszteni. A fülembe nyúlt, vagy addig cibálta a szemhéjam, amíg fel nem ébredtem. Most azonban finomított a technikáján, egyszerûen csak simogatja az oldalam. De kurva jó érzés…

Kis híján leesek az ágyról, mikor estefelé felébredek. A fejem már nem fáj annyira, de a szájízem borzalmas. Leöblögetem egy kis vodkával, az másnaposságra a legjobb. A telefonom után nyúlok, hogy megnézzem az idõt, mikor eszembe jut Morlon. vigyorogva rejtem el a számom, majd hívom fel. Nem telik sok idõbe, mire felveszi.

- Riley Morlon – hallom meg a hangját a vonal túlsó végén.

- Jó napot a legfincsibb ügyésznek – morgom a telefonba.

- Nemrég ment el, mit akar már megint? – fogja halkabbra a hangját.

- Õrületeset keféltünk álmomban, gondoltam, megosztom magával – nevetek fel.

- Hagyjon már a beteges tudatalattijával!

- Ugyan már! – vigyorgok. – Muszáj megismételnünk a tegnap estét… csak ruha nélkül.

- Nem lesz semmiféle ismétlés! Ne felejtse el, hogy…

- Maga a legszexibb ügyész a világon – dorombolok szinte.

- Maga meg egy elmebeteg! – csapja rám a telefont.

Aha, a legszexibb elmebeteg. Nevetve fekszek a hátamra, majd rakom le a telefont. Meg kéne keresnem a kölyköket…

***

Másnap aggasztó hívást kapok, amitõl olyan szinten elönti a szar az agyam, hogy kis híján felrobbanok tõle. Remegõ kezekkel rakom le a kagylót, majd tápászkodok fel az íróasztalom mögül. Ennyi idõ kellett, hogy egy jól összerakott kis hazugság darabokra hulljon. Ez van, ha valaki olyan emberekkel dolgozik, akik hajlandóak köpni…

- Hová mész? – kérdi Edward meglepetten, mikor lerobogok a lépcsõn.

- El – morgom -, meg kell látogatnom egy régi barátot.

Nagyot bólint, sejtheti, miféle baráthoz indulok tajtékozva. Bepattanok a kocsimba, majd áthajtok a város másik végébe. Richard, ez a mocskos pióca egy melegítõnadrágos, nagypofájú suhancként kezdte. Az én kezem alatt lett két év alatt nehézfiú… bár ahogy látom, visszaminõsült egy piti kis tolvajjá. Egész szép kecót dobott össze magának. Kár, hogy az én pénzembõl.

Kiszállok a kocsiból, majd kinyitom a kovácsoltvas kiskaput, és meg sem állok a bejáratig. Ha szembejön velem egy rottweiler, azt is kettétöröm a térdemen. Bekopogok, mire egy takaros nõci nyit ajtót. Csodálkozva mered rám, én sem láttam még sosem. Állítólag amíg sitten ültem, addig házasodott össze vele Vegasban.

- Jó napot – motyogja.

- Helló! – húzom széles vigyorra a szám. – Richard régi barátja vagyok, gondoltam, benézek!

- Oh, kerüljön beljebb – tárja ki az ajtót.

Belépve megcsap a frissen sült sütemény illata. Szóval valami ilyesmi lehet egy igazi otthon. Különös, egyáltalán nem vonz ez a mézesmázos cukorvarázs.

- Máris szólok neki, épp a fészerben barkácsol – mosolyog rám a nõ, majd hellyel kínál.

Bólintok, mire eltûnik az erkélyajtó mögött. Nem kerüli el a figyelmem az új parketta, a friss tapéta… az összképen viszont ront az a batár, régi tévé, ami a szoba közepén ácsorog. Valami kurva antik darab lehet, csoda, hogy egyáltalán mûködik.

Ásítva fordulok az erkélyajtó felé, mikor kinyílik. Richard legnagyobb meglepetésére bizony, itt vagyok.

- He…. Hello, Adrien – kap a tarkójához.

- Hello, Richard – mosolygok rá hidegen.

- Nem vártalak – krákogja.

- A közelben jártam, gondoltam, benézek. Nagyon szép házad van.

- Ehm… köszönöm – bólogat.

- Árulj el valamit, Richard… hogy fordulhatott elõ, hogy míg ültem, egyszer sem jöttél meglátogatni? Úgy emlékszem, nagyon jó cimbik voltunk – lököm meg egy függõdísz legalsó nyúlványát.

- Én… én akartam, csak…

- Csak? – kérdem felé fordulva. – Lekötött, hogy elköltsd a pénzem?

- Nem, Adrien, ez… !

- Hol van a kokain fele? A zsaruk nem a teljes szállítmányt találták meg, mikor lekapcsolták a hajóm! – ordítok rá.

- Én csak vigyáztam rá! – igazítja meg a bolyhos pulóvere alját.

- Hm… csak vigyáztál. Értem – bólintok.

- Tudod, hogy sohasem lopnálak meg – a hangja undorítóan behízelgõ.

- Tényleg nem? – billentem oldalra a fejem.

- Esküszöm neked!

- Ezt jó hallani… mert szükségem van rád. Mostantól újra együtt fogunk dolgozni, és azt teszed majd, amit én mondok – mutatok magamra.

- Hát persze, Adrien, amit csak akarsz – bólogatok.

Elvigyorodok, majd kitárom a karjaim.

- Gyere, ölelj meg, vén kurafi!

Lassan elmosolyodik, majd szintér kitárja a karjaim, és megölel. Megszorítom, majd megpaskolom a hátát.

- Emlékszel még a régi álmodra? – kérdem a füléhez hajolva.

Ráncolt homlokkal esik gondolkodóba.

- Mire gondolsz? – kérdi hümmögve.

Mosolyogva könyöklök a gyomrába, mire nyögve elõregörnyed. A hajánál fogva cibálom a tévéje elé, majd addig verem a képernyõt a fejével, amíg az szikrázva be nem törik. Richard ájultan nyúlik el, a felesége pedig élesen felsikít.

- Maga beteg állat! – üvölti, mikor a férje mellé guggol.

- Ugyan – legyintek –, mindig benne akart lenni a tévében.

Megigazítom a kabátom, majd kedélyesen elköszönök a zokogó nõtõl. A mai napom is remekül indul!

***

Kértem egy találkozót Morlontól. Egyre többet gondolok rá, és kurva zavaró, hogy alig tudom kiverni a fejembõl. Ha kell, erõszakkal itatom le, de akarom, hogy megint úgy beszéljen velem, mint részegen.

Lassan fél tíz, de még sehol. Kezdenék ideges lenni, mikor látom, hogy sietve kiugrik egy taxiból. Na, végre! Ellököm magam az újságos oldalától, majd lépek hozzá. Nyitná a száját, de üdvözlésképp a kezénél fogva húzom magamhoz, majd csókolom meg.

- Hello – búgom a szájára, mire elkapja a fejét és ellök magától.

- Elment az esze??

- Mikor meglátom, mindig elmegy – vigyorodok el.

- Miért csinálja ezt velem? – törli meg a száját.

- A válasz kézenfekvõ. Tetszem magának, és nem fogom megfosztani magamtól – kacsintok rá.

Felhorkan, de nem felel rá semmit. A számat megnyalva simítok végig a felkarján, de elkapja tõlem. Még mindig szúrósabb, mint egy kaktuszba forgatott sündisznó.

- Poloska biztos a ház? – érdeklõdök.

- Igen – motyogja maga elé.

- Remek! – csapom össze a kezeim, majd fogom meg a kezét.

Elhúzza tõlem, látom, ahogy kényelmetlenül feszeng a ruháiban.

- Levegyem? – hajolok a füléhez.

- Tessék? – kapja felém a fejét.

- A ruháit. Látom, nagyon zavarják – kuncogok fel.

- Nem a ruháim zavarnak – rázza meg a fejét elhúzódva. – Örülnék, ha végre békén hagyna…

- Ejnye, Morlon, hát a kedvesség? Eddig olyan szépen ment – karolom át a derekát.

Elhúzódik ismét, de ezúttal nem hagy sok helyet köztünk.

- Parancsol egy kávét? Meghívom – dugom inkább zsebre a kezeim.

- Köszönöm… Green… – préseli ki a fogai közt.

- Látja? Megy ez magának! Ügyes fiú – cirógatom meg az állát, majd indulok meg az utca egyik eldugott kávézója felé. 

- Kezdetnek átnézném a házát – krákogja, mire meglepetten kapom felé a pillantásom.
- Miért?
- Hogy nincsenek-e kamerák… vagy mikrofonok. Maga aztán tudhatná. – Az eszem megáll, ha még mindig a sértettségén lovagol. Nem is mondok erre semmit, csak fintorogva kikötöm magam, és kiszállok a kocsiból. Nincs kedvem vitázni vele, inkább megvárom az ajtóban, míg õ is követi a példám.

- Lehetek itt poloskák? – kérdezem, miután bezárom mögöttünk az ajtót.
- Mondjuk. Van egy emberem, aki a poloskákra specializálódott. – Miért nem vagyok meglepve?
- Nem lehet, hogy üldözési mániája van? – jegyzem meg, szinte csak magamnak, de persze meghallja.
- Nem lehet, hogy két másodpercre befogja a pofáját? – morran fel, és nekem már a nyelvem hegyén van a válasz, de végül visszanyelem, és csendben követem, míg átnézi a házat.
Még jó, hogy Kevin nem itt vigyáz a srácokra, hanem magánál, mert igen kellemetlen lenne megmagyarázni, miért kóvályog az egyik legismertebb maffiózó az otthonomban, velem a sarkában.

- Holnap Edward és a poloskás fazon meglátogatják – jelenti ki, miután a konyhában befejezzük a körutat. Nem vagyok boldog a dologtól, de ha ez kell ahhoz, hogy Jane-ék biztonságban legyenek, hát rendben van.
- Kinyithatná az egyik bort – telepszik le hirtelen az asztalhoz, mint aki otthon van.
Megfordul a fejemben, hogy elküldöm a francba, de túl tompa és fáradt vagyok hozzá, sokkal egyszerûbb az üvegért nyúlni, ami még mindig az asztalon pihen. A másikkal együtt.
- Nem lesz sok?
- Csak koccintsunk… az üzletünkre – töri végig az arcát.
Vállat vonva húzok elõ két poharat, és öntök magunknak, megfogadva, hogy utána kitessékelem.

Persze megint nem úgy alakulnak a dolgok, mint terveztem. Az elsõ poharat követi a második, majd a harmadik, és ott el is vesztem a fonalat. Azon kapom magam, hogy kissé kába és részeges, de komoly beszélgetésbe elegyedtünk, és úgy felengedek, ahogy már nagyon rég nem.
- Kap egy utolsót... de… de utána már elég – jelentem ki akadozva, mikor felém nyújtja a poharát… megint.
Kissé ingatag lábakon állva fordulok a pult felé, hogy kiöntsem az utolsó kortyokat az üvegbõl. Ez már a második lenne? Nem rémlik, hogy kinyitottam még egyet… Bár az se, hogy ennyit megittunk… Kizökkenek csapongó gondolataim közül, mikor váratlanul, egy meleg test simul hozzám hátulról. Kezeit a derekamon érzem meg, orrát a hajamnál, majd a nyakamon, és végigbizsergek, ahogy bele is csókol.

- Green… – préselem ki magamból, de a testem ösztönösen reagál az érintéseire. Rég voltam bárkivel is, a gondolataim lassúak, nyugodtak, és ötletem sincs, mikor engedtem el magam ennyire legutóbb. Az alkohol mindent sokkal szebbé és jobbá tett, elmosva a gátlásaim, felszínre hozva a legmélyebbre rejtett vágyaim.
- Mivel vádol? – szusszan a nyakamba, az egyik legérzékenyebb pontomra, mire mosoly kúszik az arcomra, a testemen végigfutó, jólesõ érzéstõl.
Eddig bírtam. Minden gondolatszerûséget kikapcsolok, és teljesen átadom magam az ösztöneimnek.

Kezemet a hajába túrva húzom közelebb a fejét, szaporán dobogó szívvel tûrve, hogy végigharapdálja a nyakam, elégedett sóhajjal nyugtázva, hogy ölével is nekem simul. Mindketten azon vagyunk, hogy a lehetõ legkisebb rést hagyjuk egymás közt, és ennek érdekében elhúzódom egy pillanat erejéig, hogy megfordulhassak a karjai közt. Ködös, kába tekintettel pillantok fel rá, de meg se próbálom igazán összeszedni magam, átadom neki az irányítást.
- Ezt... nem… – kezdem sután, a második szó után el is felejtve, mit akartam mondani.
- Hm? – néz a szemembe, én pedig még inkább elveszek a jeges kékségben.
- Nem gondolja… komolyan. – Valami ilyesmi volt…

Kezei, melyekkel az enyémeket helyezte a vállára, ismét utat találnak a derekamra, és homlokát az enyémnek döntve, lassan közelebb hajol.
Szinte visszafojtott lélegzettel fogadom, ahogy ajkait lassan és finoman az enyémhez érinti, szép lassan elmélyítve a csókot. Szinte elolvadok az ölelésében, ajkai kényeztetésében, de közben egyre inkább a pultnak nyom, és kezdek a levegõ hiánytól még tompább lenni.
- Green… – lehelem, mikor egy pillanatra szabad lesz a szám. Nagyot szusszanva húzódik el kissé, a szemeimbe nézve.
- Agyonnyom – lököm meg ölemmel kissé, jelzésértékûen, de az érzés forrósággal önt el. Hát még az, hogy hirtelen a fenekem alá nyúlva, könnyedén felkap. Lábon maradnia viszont, már nem olyan könnyû neki se.

- Ha elejt… – szuszogom, karjaimat jobban a nyaka köré fonva.
- Kuss legyen – harap a vállamba, és ennek nem kéne olyan kéjkeltõnek lennie, de mégis halkan felnyögök, és lehunyt szemmel szorosan fonom körbe kézzel lábbal.
Cseppet se ellenkezek, mikor a szobám helyett, a óval közelebbi, kanapén kötünk ki. Masszív, lélegzetelállító testével egészen befed, én pedig apró mocorgással reagálok az õ egyre sürgetõbb mozgására. Közben egyik kezemmel, kíváncsian lesimítok a hátán, egyáltalán nem számítva a reakcióra.

- Még egyszer! – hajtja le a fejét.
Gondolkodás nélkül megismétlem a mozdulatot, majd élvezve a remegést, amit kiváltok belõle, kissé durvábban, körömmel is megismétlem a dolgot. Hangos nyögéssel rándul össze rajtam, én pedig elveszve a kéjben, egyik lábamat a háttámlára lökve, a fenekénél fogva húzom közelebb. Nyers, de izgató mozdulattal mar a combomba, és veszi a nyakába a lábam, hogy a lehetõ leginkább összeérinthesse ágyékunkat.
Semmi másra nem tudok figyelni, csak a rajtam, hevesen mozgó testre, mely szinte minden elárhetõ porcikájával, az enyémhez simul. Egy pillanatra elnyel a fehér köd, mikor teljesen váratlanul lecsap rám az orgazmus. Le se esik, hogy mindez ruhában történt, míg a következõ mozdulatnál, meg nem érzem a nedvességet a nadrágomban.

Ha másnak nem is, ennek ki kellett volna tisztítania a fejem, de továbbra is ellenkezés, és gondolkodás nélkül hagyom, hogy elrendezzen minket a kanapén, továbbra is szilárdan az ölelésében tartva.
- Menjen haza, Green – motyogom fél álomban, csak úgy tessék-lássék módon.
- Ühüm. Megyek – érkezik a hasonló állapotú válasz, de semmiféle mozgás nem követi, én pedig teret adva kimerültségemnek, elmerülök a kellemesen meleg, bizsergetõ sötétségben.

~oOo~

Nem emlékszem, mikor volt legutoljára ilyen rossz reggelem. A fejem már akkor hasogat, mikor még ki se nyitottam a szemem, a nyelvem olyan, mint a csiszolópapír, a torkom helyén meg mintha szögesdrót lenne.
Pár pislogás elég, hogy rájöjjek, már világos van, és igen, ez bizony fájdalmasan érinti mind a fejem, mind a látószervem. Halk morranással állok neki mocorogni, hogy megforduljak, el a fénytõl, de ekkor az is leesik, hogy nem éppen az ágyamban vagyok, és nagyon nem egyedül…

Az este történtek szinte villámcsapás szerûen tértnek vissza, legalábbis egy részük. A többi ködös, kusza, tele megmagyarázhatatlan dolgokkal. Szemeim szinte kipattannak, és bár a fejemben lüktetõ fájdalom kétszer olyan rossz lesz, megfûszerezve némi hányingerrel, fel tudom mérni a környezetem.
A nappali stimmel, ahogy a kanapén is töltöttem már éjszakákat, mikor túl fáradtan értem haza, vagy tv-zés közben aludtam el, viszont a mellettem fekvõ, meleg test tulajdonosa minden, csak nem megszokott szereplõje a reggeljeimnek.
Élesen szívom be a levegõt, és olyan hirtelen mozdulok, hogy csak Green körém kulcsolt végtagjai miatt nem kötök ki a földön. Heves mocorgásomra, viszont õ is felébred, és elégedetlen morgással szorítja meg az ölelését, igyekezvén visszasüllyedni a sötétségbe.

- Green! – csattanok, halk nyögéssel kísérve, mikor a hangerõtõl majd szétrobban a fejem. Látszólag neki se tetszik különösebben.
- Pofa be! – szisszeni, jobb kezét elvéve rólam, hogy a fülére szoríthassa. Így valamivel szabadabban tudok mozogni, szép lassan lehámozva õt magamról. Mikor lábainkat is kicsomóztam, szédelegve felülök, arcomat a tenyereimbe temetve.
- De kibaszottul elzsibbadt a karom! – érkezik mögülem a már valamivel éberebb hang, pedig nagyon igyekeztem meggyõzni magam, hogy ez az egész csak egy rémálom. De mozgás közben a nadrágomon belüli, kicsit ragacsos, kényelmetlen érzés is arra utal, hogy az igen hiányos emlékeim darabkái nem hazudnak.

- Úristen… - suttogom magam elé. Elsõ reakcióként, legszívesebben felpattannék, hogy elküldjem a francba, elhordjam mindennek, átkozzam, mert kihasznált, mert hozzám mert érni… De tudom, hogy képmutató, hazug dolog lenne tõlem. Annyira nagyon is jól emlékszem, hogy semmit, de az égvilágon semmit nem tettem azért, hogy megállítsam. Sõt…
Ahogy térnek vissza az este történtek, úgy önt el a szégyen, és leszek még rosszabbul. Összerezzenek, és nem sokon múlik, hogy felpattanjak, és valószínûleg el is vágódjak, mikor mocorgás támad mögöttem.
- Kurva rég ittam ennyit – morogja Green, miközben lassan feltápászkodik. – Legközelebb limitet kell szabnunk…

Elkerekednek a szemeim, és döbbenten pillantok fel rá.
- Legközelebb? – ismétlem meg, rekedten, alig hallhatóan. – Nem lesz legközelebb, Green! Ez egy baleset volt. Egy ostoba botlás, amirõl soha, de soha…
Elakadok, ahogy neki elsötétül a tekintete, és gunyoros mosollyal lejjebb hajol, hogy egy szintben legyen a tekintetünk.
- Megint hazudik magának, Morlon – leheli a számra. Gyûlölöm magam, amiért jó pár pillanatba beletelik, hogy elhúzódjak tõle, és kiverjem a fejembõl a csókjaink homályos emlékeit. – De ami még rosszabb, megpróbál meggyõzni engem is, hogy igaza van. De valljuk be, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy az ember nem botlik ekkorát, jó ok nélkül. Vonzódik hozzá, és ha egy kicsit is jól emlékszem, igen készségesen nyögött alattam bizonyítékként.

Lesápadok szavai hallatán, és dühösen, szégyenteljesen vágnék vissza, hogy legalább a maradék méltóságom megõrizzem, mikor tekintetem véletlen a nappali faliórájára siklik. Rögtön elönt a pánik, mikor háromnegyed tizenegyet pillantok meg rajta.
- A francba! – nyögöm ki, miközben kissé bizonytalanul, de felpattanok, visszahúzódásra kényszerítve ezzel Greent. – El kell tûnnie!
- Milyen klisé – horkantja. – Együtt töltünk egy éjszakát, és ki is dob?
- Most nem arról van szó! Azt majd megbeszéljük…mondjuk soha! De most kérem – fogom szinte könyörgõre. – Induljon azonnal!

Kevin bármikor befuthat a srácokkal, és nagyon nem kéne, hogy itt találjon Greennel, olyan megjelenésben, ami szinte kétséget sem hagy afelõl, mivel töltöttük az estét. Még magam se fogtam fel, nem hiszem, hogy magyarázatot tudnék adni neki.
- Miért? – érdeklõdik. – Kezdõdik a sorozata?
- Nagyon humoros – szisszenem. – Mindjárt visszaér a családom, és ezt nem… errõl nem kéne tudniuk…
Hosszú pillanatokig méreget, miközben én idegesen igyekszem elfogadhatóbbá tenni a megjelenésem. Végül nem túl boldog fintorral megindul az ajtó felé.

- A kis Jess barátnõjénél nem igen lesznek a legnagyobb biztonságban – jegyzi meg, mikor már az ajtónál járunk.
- Nem vele vannak, hanem Kevinnel. Õ meg tudja védeni õket – csúszik ki meggondolatlanul a számon, mire a következõ pillanatban a falnak nyomva találom magam.
- Õ lenne az a pasi, aki a félresikerült vacsoránk után itt várta? Milyen kapcsolata van vele, Morlon? – sziszegi ellenségesen, mire én tanácstalanul, elkerekedett szemekkel meredek rá. Nem tudom eldönteni, tudja-e , hogy rendõr, de akár igen, akár nem, nem értem miért húzta fel magát ennyire.
- Õ az ex-em – felelem, az igazságnak megfelelõen. – És rendõr, így menjen, mielõtt eldurvul a helyzet – kérlelem, de megint nehezen szánja el magát a távozásra.
- Rendben – morogja végül. – De ez a beszélgetés még nem ért véget, folytatjuk, amint lehet!

Alaposan megkönnyebbülök, mikor elhajt, de pont látom, hogy Kevin leparkol a házunk elõtt. Amint kiszállnak, és közelebb jönnek, látom a gyanakvást az arcán.
- Ki volt az ilyenkor? – kérdezi, rosszallóan mérve fel az állapotom.
- Egy régi barátom – motyogom, bár szörnyen érzem magam a hazugság miatt. Mégse mondhatom azt neki, hogy Green volt az, és ja, nem mellékesen együtt töltöttük az éjszakát. De ne aggódjon, mert igazából nem mentünk végig, mivel nem fáj a hátsóm, csak a nadrágomat élveztem tele…
- Vele volt dolgod tegnap?
- Kicsit kirúgtunk a hámból – sóhajtom. – Szükségem volt erre, Kevin!
Erre már csak bólint, miközben beljebb tereli Jane-éket, és elküld engem is fürdeni, mondván, hogy õ addig összeüt valami tízórai/ebédszerûséget.

- Pontosan – szûkítem össze a szemeim.

Felhorkan, mire megfeszülnek az izmaim. Szívesen pofán vágnám végre. 

- Árulja már el Green, hogy mivel tapostam ennyire a lelkébe? Komolyan azon húzta fel magát ennyire, hogy bebiztosítottam magam a vacsoránkra, mivel maga…nos, maga, én meg én vagyok?

Vissza kell fognom magam, hogy ne essek neki. Komolyan… ennyire nem érti?!

- Békejobbot nyújtottam, maga meg átvert! – mordulok rá.

Nem tûröm az árulást. Sehol… semmilyen körülmények közt.

- Békejobbot? – nevet fel. – Csak azért, mert véget ért a tárgyalás, és vesztettem, nem szûntünk meg azok lenni, akik voltunk! Ön egy maffiózó, Green! Egy drogterjesztõ, erõszakos, gyilkos, és a jelek szerint jó apa, de a felsoroltak fényében, az utolsó vajmi keveset javít a profilján.

Felpattanok, de kis híján elesek. Kurvára szédülök, és nem tudom, a piától vagy az idegtõl… 

- Tényleg ennyire kiöli magából az alkohol az életösztönt, vagy csak halálvágya van? – sziszegem a képébe.

- Ha nem egyenesedhetek ki, le fogom hányni – közli egyszerûen.

Kis híján felröhögök, de megemberelem magam. Túlságosan felhúzott ahhoz, hogy megnyugodjak.

- Azt egészen biztosan nem élné túl! – morgom.

- Kár lenne, ha összevérezné a szõnyeget – hadakozik.

Elegem van belõle…

- Ugye nem hiszi, hogy ne tudnám megoldani másképp – szorítom meg a nyakát.

Mint egy nyúl, úgy reszket, nekem pedig csak ki kéne törnöm a nyakát. Ennyi lenne az egész… 

- Tudom, hogy képes lenne rá – suttogja szinte. – De annak ellenére idejöttem figyelmeztetni önt, hogy legutóbbi beszélgetésünkkor, enyhén szólva megfenyegetett, és nekem nincs szükségem a dolgok visszakapására, kamatostul, vagy anélkül. Nem a rendõrségre mentem elõbb, hanem ide, hogy meg tudja védeni a lányait. Ezzel fizetné vissza a szívességet? 

- Felajánlottam az üzletet – vágok vissza. – Maga az, aki inkább játszik a családja életével, minthogy belemenjen. 

- Rendben – sóhajtja, majd a szemeibe néz. – Sajnálom, hogy kijátszva a bizalmát, a háta mögött a rendõrséghez fordultam. Nem tudtam mire vélni a tetteit, és megijedtem. Gyáva dolog volt, elnézését kérem. Mostantól igyekszem az elvárásainak megfelelõen viselkedni.

Meglep, hogy végül rászánta magát. Azt hittem, meg kell úsztatnom ahhoz, hogy végre meghajoljon az akaratom elõtt… 

- Megvédem a családját, és önt Morlon, de ehhez kell az együttmûködése. Ha az új ügyének, melyet a napokban kap, köze lesz a kozanosztrához, minden részletet hallani akarok.

- Honnan tud róla, hogy új ügyet kapok? – hitetlenkedik. 

Elvigyorodnék, mint mindig, mikor megvillantom az egyik ászom, de visszafogom magam. Ha csak sejtené, ki az informátorom…

- Hazaviszem – terelem inkább a témát.

- Nem ivott ahhoz kicsit túl sokat?

- Ha nem lettem volna elég részeg, már nem élne. Ha viszont túl részeg lennék, szintén halott lenne. A kocsit még simán elvezetem – felelem egyszerûen.

A karjánál fogva rángatom ki a kocsihoz, majd tuszkolom be. Nem ellenkezik, ennek külön örülök.

- Hogy tervezi megvédeni a családomat? – kérdi. – Nem lehetnek amatõrök, ha úgy meg tudtak minket figyelni, hogy egyikünk se vette észre õket.

Leparkolok a ház elõtt, majd felé pillantok. Egyre nehezebb a fejem, de még nem túl gázos a dolog. Kicsit leülepedett bennem a pia. 

- Kezdetnek átnézném a házát – krákogok.

- Miért? – hõköl hátra.

- Hogy nincsenek-e kamerák… vagy mikrofonok. Maga aztán tudhatná – túrok a hajamba.

Fintorogva köti ki a biztonsági övét, majd száll ki a kocsiból. Ez egy fasz.

Követem a példáját, mert látom, hogy engem vár. Beriasztom a kocsit, aztán besétálok a házba. Meleg, otthonos kis hely, sosem laktam hasonlóban. De akkor ilyen lehet a kertváros. 

- Lehetek itt poloskák? – kérdi, miután bezárta az ajtót.

- Mondjuk. Van egy emberem, aki a poloskákra specializálódott – pillantok körbe ismét.

Direkt nem hozakodok elõ konkrétumokkal. Nálam naponta fésülik át a villát… sosem tudhatjuk.

- Nem lehet, hogy üldözési mániája van? – fintorog rám.

- Nem lehet, hogy két másodpercre befogja a pofáját? – kezdek el kutakodni a nappaliban.

Nem szól semmit, csak jön utánam, mint a sarkamra ragadt vécépapír. Gondolom, azt figyeli, nem-e lopok el valamit… mondjuk az egyik gatyáját, heh. Szerencsére besegít a kutatásba, így nem tart olyan sokáig, mint gondoltam. Nem találtunk semmit, ám ez csak az elsõ lépés volt.

- Holnap Edward és a poloskás fazon meglátogatják – jelentem ki a konyhába érve.

Látom, hogy nem igazán örvend, de két félrészeg biztosan nem játssza olyan jól a titkos ügynökös keresõs játékot, mint a profik. 

- Kinyithatná az egyik bort – telepszem le az asztalhoz.

Gyanakodva méreget, de a tekintete még nem tiszta. Hú, baszdmeg, de fáj a fejem.

- Nem lesz sok? – bök felém a borosüveggel a kezében.

- Csak koccintsunk… az üzletünkre – törlöm végig a képem. 

Megrántja a vállát, majd kiporciózza az adagokat… aztán megint és megint. Sorban csúsznak le újabb pohárkákkal, de alig veszem észre, mert beszélgetni kezdünk. Megint azt érzem, amit a vacsora közben… az a de jó lenne, ha… rég zsizsgett a gerincem bárkitõl is. 

Azt hiszem, az alkohol kimossa a szemébõl a rosszat, amit bennem lát. Már nem megvetéssel pillant rám. Olykor el is mosolyodik. Persze… még mindig próbál távolságot tartani tõlem, de én már unom. 

- Kap egy utolsót... de… de utána már elég – rázza meg a fejét.

A pult felé fordul, majd kitölti a maradék pár korty bort a pohárba. Nem várom meg, hogy végezzen, nagy nehezen feltápászkodok, és odaszédelgek mögé. A derekára simítok, majd a hajába fúrom az orrom. Finom illat árad belõle, kedvet kapok máshol is szimatolni. Végigvezetem a nyakán az orrom, majd bele is csókolok. 

- Green… – morran fel, de nemigen ellenkezik.

- Mivel vádol? – szusszanom a nyakába, mire elmosolyodik.

Az ujjait hátul a hajamba fúrja, és hagyja, hogy végigharapdáljak a nyakán. Elégedetten felsóhajt, mikor a sátorozó nadrágom az alfeléhez tolom. Eltolom a pulton a poharat, majd kicsit elõredöntöm, hogy a csípõjére markolhassak. Fel-le mozgatom a csípõm, szinte beleõrülök, hogy nem tudok közelebb férkõzni hozzá. Felszakad belõlem egy sóhaj, ahogy egy pillanatra teljesen elönt a kéj. Elégedetlenül mordulok fel, mikor elhúzódik tõlem, de az egész csupán pár másodpercig tart, amíg megfordul. Várakozón pillant fel rám, mire a csuklóira markolok, és a karjait a vállamra fektetem. 

- Ezt... nem… – vigyorog a képembe. 

- Hm? – nézek a szemeibe.

- Nem gondolja… komolyan – rázza meg a fejét.

Újból a derekára fogok, a homlokom pedig az övének döntöm. Teljesen komolyan gondolom. Sosem gondoltam ennyire komolyan. 

Lassan érintem a szám az övéhez, mintha most csókolnék meg valakit elõször. Finoman kóstolgatni kezdem az ajkait, amit a legnagyobb meglepetésemre szó nélkül hagy. Reszketegen veszek levegõt, mielõtt újból megcsókolnám. Talán az alkohol, talán valami más, alig tudok lélegezni. A mellkasom nehéz, a gyomrom görcsbe rándul tõle. 

- Green… – leheli a számra.

Nagyot szusszanva húzom el a szám tõle, hogy valahogy a szemeire irányíthassam a tekintetem. Szédülök.

- Agyonnyom – löki meg az ölével az enyém.

Valóban, csaknem a konyhapultba passzíroztam. Idiótán vigyorodok el, majd kapom fel a fenekénél fogva. Elõször baromi jó ötletnek tûnt, ám mikor megindulok vele a hálószobája felé, érzem, hogy túlságosan is kilengünk. Nem fog sikerülni.

- Ha elejt… – szuszogja. 

- Kuss legyen – harapok a vállába.

Végsõ mentsvárként megpillantom a kanapét, így nem kell szégyenben maradnom. Együttesen dõlünk a széles ülõkére, majd újból csókolózni kezdünk. Nem sietjük el, bár a nadrágom már így is rendkívül feszesnek mondható. Morlon aprót moccan alattam, kellemesen végigbizserget a mozdulat. Az ülõrész oldalába kapaszkodva kezdem el körkörösen mozgatni a csípõm. Még így több réteg ruhán át is baromi jó érzés. Morlon lesimít a hátamon, miközben kapaszkodót keres, rajtam pedig végigcikázik a hideg az érintése nyomán. 

- Még egyszer! – hajtom le a fejem.

Azt hiszem, élvezi a kapott hatalmat, mert elõször lassan simít fel a vállaimhoz, majd a körmeit belém vájva hasít végig a hátamon. Nagyot nyögve rándulok össze, hirtelen minden összefolyik. Jobb híján a farpofáimba kapaszkodik, a belsõ lábát a kanapé háttámlájára teszi. Végigmarok a combján, úgy veszem a nyakamba a formás virgácsot. Jobban ráizgultam, mint egy nõre. Már egészen biztos, hogy részeg vagyok…

Egyikünket sem zavarja látszólag, hogy ruhában „szexelünk”. Csak akkor tudatosul bennünk, mikor mindketten a gatyánkba rondítunk. Lihegve támaszkodok fölötte, levegõ után kapkodva bámulom a kipirult arcát. Az ölem zavaróan nedves, egyáltalán nem vagyok hozzászokva ehhez… de most még ez sem érdekel.

Fáradtan fordítom az oldalára Morlont, majd fekszem mögé. Hosszasan rendezgetjük a lábainkat, míg végül megunom a dolgot, és egyszerûen átkulcsolom a felsõ lábszárammal az övéit. A bal kezemet a fejünk alá teszem, míg a jobbal átölelem a derekát, le ne pottyanjon, ha esetleg megálmodja a tényleges dugást.

- Menjen haza, Green – motyogja.

- Ühüm. Megyek – motyogom vissza a nyakába.

Persze… eszem ágában sincs mozdulni. Túl meleg és illatos ahhoz. Ráadásul az ajtót sem találnám meg most. Az egyetlen biztos pont jelenleg õ maga.