- Provokálni akarsz? Hm? Azt gondolod, olyan vagyok, mint a nyomorult, gyerekes kis haverjaid? Elárulom neked, Riley, v elem nem érdemes szórakozni – sziszegi, de már túl vagyok azon, hogy féljek attól, mit váltanak ki belõle a szavaim, így halkan visszavágok.
- Úgy gondolod… velem jó móka?
Miért olyan nagy kérés, hogy ne csak szexre kelljek? Hogy ne sétáljon el olyan hûvösen tõlem, miután megvoltam neki, mintha csak egy lennék a sok kurvája közül…

- Mit akarsz, mit tegyek? – löki el magát tõlem, és a faltól is. Szótlanul, ösztönösen simítok a nyakamra, aminek eddig nekifeszült, és az arca helyett, a padlót kezdem fixírozni. Ha nem látom, sokkal könnyebb kimondanom…
- Menj el… - suttogom ismét. Pár pillanatra csend telepszik ránk, de erõt veszek magamon, és nem nézek fel.
- Majd ha nem leszel hisztis picsa, megkereslek – veti végül felém dühödten, és hamarosan már csak az ajtó csapódását, majd a motorja felbõgését hallom.

Szipogva csúszom le a fal tövébe, de visszautasítom, hogy komolyan sírjak. Nem egy tinilány vagyok, akit élete szerelme dobott, a fenébe is! Még csak… nem is volt közöttünk semmi, úgy tûnik…

***

Makacsul próbálom elfelejteni Adrient és a történteket, de pár óra azért édes kevés hozzá, hogy teljesen úgy tudjak tenni, mintha mi sem történt volna. Így mikor Jane és Tim este hazaérnek a moziból, húgomnak rögtön feltûnik, hogy valami nincs rendben.
Kitartó faggatózása azonban nem vezet sehova. Közlöm vele, hogy nem mentek jól a dolgok, és kész, de nem kell aggódnia, Adriennek eszébe se jutott bántani. Oké, ez talán túlzott szépítés, mert mérget vennék rá, hogy több féle módon kivégzett gondolatban, de végül csak magának ártott, és a falnak, úgyhogy mindegy. Jane egy idõ után feladja, de legalább Kevint se jut eszébe felhívni.
Amúgy is, mi értelme lenne annak? Ex-em nem rég közölte, hogyha kicsúszik a kezembõl az irányítás, csak magamat okolhatom. Akkor se mentem volna hozzá segítségért, ha ez megtörténik, pláne nem így, hogy csak a lelkivilágom sérült. Bármit is mondtam Adriennek a vigaszkeresésrõl, nem gondoltam komolyan, hogy Kevinnél keresném.

Kicsit összefolynak a történések, már magas se tudom, mikor feküdtem le Adriennel, majd mikor küldtem el, de az biztos, hogy a telefonom már negyedszerre szólal meg a mai nap során, majd marad ignorálva általam. Még jó, hogy ma itthon vagyok, és nem az irodában zargatok vele mindenkit.
Arra nem visz rá a lélek, hogy kikapcsoljam, de mindig mikor látom, hogy ki keres, felvenni se akarom. Még hogy hisztis picsa vagyok…
Ingerülten dobom a papírjaimat az asztalra, és némi hezitálás után, sóhajtva felállok, és a dolgozószobából átcaplatok a konyhába. Dinoék tárgyalása holnap lesz, az elsõ alkalom, hogy látni fogják az arcom. Minden bizonyíték stabil lábakon áll, tehát bármit is jelent rám nézve a tény, hogy Adrienhez tudnak kötni, õk nem fogják megúszni a börtönt. Mégis, nem hiányzik a botrány és perpatvar, amit egy rosszul elejtet megjegyzésük okozhat.

A konyhában végül kiverek minden munkával, és katasztrofális „szerelmi” életemmel kapcsolatos gondolatot a fejembõl, és feszültség levezetésként elkezdem az ebédnek szánt húst klopfolni. Hogy kit képzelek éppen szerencsétlen, ütlegelt hús helyére, az édes mindegy…
Hirtelen azonban motorzúgás riaszt ki a monoton kopácsolásból, és abbahagyva a csapkodást, visszafojtott lélegzettel várok. Nem vagyok különösebben boldog, hogy nem csalódom, mikor felhangzik az ajtónkon a kopogás, de még ha izgatottan fel is dübörgött a szívem, halálomig tagadni fogom. Félretolom a húst, megmosom a kezem, és kisétálva az elõszobába, hosszan bámulom az ajtót.
Csak úgy kéne tennem, mintha itt sem vagyok, és kész. Megbántott, kihasznált, semmi okom nincs rá, hogy újra látni akarjam. Valahogy mégis az ajtó elõtt találom magam, kezemben a kilinccsel. Lassan nyitom ki, és erõsen koncentrálok, hogy semmi érzelmet ne tudjon leolvasni az arcomról. Meg se fordult a fejemben, hogy más állhat a küszöb másik oldalán.

- Már nem is köszönsz? – kérdezi, kissé erõltetett könnyedséggel, miután percekig meg se mukkanok. Kifejezetten büszke vagyok rá, hogy nem én törtem meg a csendet. Tény, hogy ehhez a hivatalos viselkedésem felöltése volt szükséges, de továbbra is tartani fogom magam hozzá. Nem fogom megkönnyíteni a dolgát.
- Hello – felelem kurtán, mire megvonaglik az arca, de bármi is játszódik le a fejében, õ se esik ki a könnyed szerepbõl.
- Hívtalak, de nem vetted fel.
Mire számított, azok után, ahogy elválltunk?
- Lehet – bólintok egy aprót, továbbra is elég tömör reakciókra szorítkozva.

- Muszáj ezt csinálnod? Épp beszélni próbálnék veled!
- Már nem vagyok hisztis picsa? – csúszik ki reflexszerûen, mire megforgatja a szemeit, és élesen szívva be a levegõt, megdönti a fejét.
- Nem volt szép, amit csináltam, oké? Erre magamtól is rájöttem… Nekem nem csak a szexre kellesz.
- Hát persze – fonom karba a kezeim. És ehhez idõ kellett, hogy rájöjjön?
- Hidd már el… hadd ne kelljen könyörögnöm!
- Nem kell. Menj el! – pillantok egyenesen a szemeibe. Nincs erõm még egyszer lefolytatni vele ugyan azt a vitát. Belefáradtam abba, hogy õ is, meg Kevin is úgy kezel, mint egy darab húst, ami felett marakodhatnak!

- Ugyan… nem akarod, hogy elmenjek – mosolyog rám, mintha lehetetlen lenne, hogy ne neki legyen igaza. Talán nem téved akkorát, a szívem hevesebben dübörög, és felrémlik elõttem, milyen volt alatta vergõdni, vagy pusztán az ölelésében lenni, a csókjait érezni, de nem! Erõsebb vagyok ennél, és nekem nem pusztán testiség kell.
Nem is mondok semmit, mereven bámulok rá, makacsul rezzenéstelen arcot erõltetve magamra. Talán mindenki más a lábai elõtt hevert, akivel eddig próbálkozott, de ha tõlem akar valamit, akkor ahhoz több kell, mint egy dögös mosoly.
- Kössünk alkut, oké? Hagyod, hogy bebizonyítsam, hogy többre tartalak egy gumibabánál. Mondjuk, elmegyünk ma este vacsorázni.

Kissé felhúzom az egyik szemöldököm, és szenvtelenül bámulok rá, majd jelezvén, hogy ez még kevés, elnézek a válla felett. Már magam se tudom, mire várok, de ha teljesen õszinte akarok lenni, valahol élvezem és imponálónak találom, hogy próbálkozik.
- Szóba sem kerül a szex… és fõként nem is csináljuk… amíg te nem akarod.
Nem engedem, hogy meglátszódjon, de erre azért felkapom gondolatban a fejem, és mikor közelebb lépve, a derekamra simít, hagyom, hogy magához húzzon. Nem lököm el még akkor se, mikor homlokát a halántékomnak döntve, oldalról néz rám, orrával az arcomra simítva.
- Ugyan, Riley…
A fülem alá csókol, és mikor ráadásként még az arcát is a nyakamhoz bújtatja, nem tudom visszafogni a testem megremegését, és szinte önkéntelenül ernyedek el kissé a karjai közt.

- Ü-üdv, gyere be – áll félre, majd besétálok.

Ahogy a nappali felé terelõdik a pillantásom eszembe jut minden. Ahogy részegen izgattuk egymást… na meg az a fincsi szex is. Szívesen belékóstolnék még egyszer, de ezúttal sokkal hosszabban és többször is.

- Hol vannak a kölykök?

- Moziba küldtem õket, Jessicával – feleli. – Hozhatok valamit inni?

- Inkább használjuk ki, hogy üres a ház – lépek mögé, majd egyértelmûen a lába közé vezetem a kezem.

Magam felé fordítom, hogy megcsókolhassam. Meg akarom neki mutatni, hogy mire vagyok még képes.

- Ne most… - sóhajtja. – Beszélnünk kell!

Hogy a… mi? Itt állok harcra készen, de beszélni akar? Ne már… ennél lohasztóbb már csak egy mama bugyi lehet.

- Remek, beszéljünk – nézek rá csalódottan.

- Én… Szeretném tudni, mi van közöttünk…

- Mi lenne? – horkanok fel. – Vonzódsz hozzám, én vonzódom hozzád, adott pár remek éjszaka. Vagy akár délután, ha végre túlléphetünk ezen, és belekezdhetünk valami kellemesebbe.

- Ennyi? – kérdez vissza.

Most… most ez komoly??

- Mit vársz tõlem Riley? – mordulok rá. – Valljak szerelmet? Költözzünk össze, és alapítsunk családot? Jók vagyunk az ágyban, és lehetünk még sokkal jobbak is, mit kell ezen bonyolítani?

- Oh, remek! – nevet fel. – Csak dugunk! Megnyugodtam, mert én még azon aggódtam, hogy miként tudom kettõnk dolgát összeegyeztetni az életemmel és a munkámmal. De ha csak kefélni akartál, az mindjárt más. Megvédted a családom, ezzel elõre fizettél az éjszakáért velem, ahogy egy kurvának szokás!

Letaglóz, amit mond. Ennyire komolyan vette? De hát… de hát én nem ígértem semmit! Én nem mondtam, hogy járjunk! Sosem kezeltem úgy, mintha a párom lenne! Jó a szex, emellett érdekel a belseje is, ez már azt jelenti, hogy el kellene vennem??

- Ne drámázz úgy, mintha gyûrût ígértem volna, Riley! – csattanok fel. – Egész eddig te voltál az, aki minduntalan ellökött, mikor valami kedveset, vagy figyelmeset tettem volna, emlékeztetve rá, hogy köztünk nem lehet semmi!

- De azért engedtem legutóbb, azért mentem utánad, mert hajlandó voltam próbát tenni. Erre, egy éjszaka után olyan vagy, mint egy jéghegy, és közlöd, hogy csak szexre vagyok jó! – vág vissza.

Azért az, hogy csak a szexre kell, túlzás, mert nem így van… már épp nyitnám a számat, mikor teljesen váratlan fordulatot vesz a beszélgetés.

-  De van akinek nem csak egy betömendõ lyuk vagyok, és tényleg fontosnak tart. Akár hálás is lehetek, hogy felnyitottad a szemem, és látom, Kevinnel mennyivel jobban járok!

Végigvág rajtam a hideg, a helyére pedig gyûlölet kúszik. Ezzel akar fenyegetni? Féltékennyé tenni? ENGEM?!

- Ne merészelj ahhoz a köcsöghöz hasonlítgatni, vagy azt mondani, hogy jobb nálam! – a falnak szegezem, az alkarom pedig a nyakának tolom.

- Kevin jó ember! – mekegi. – És te már megkaptad, amit akartál! Megvoltam, kipipálhatsz, reklámozhatod, bemocskolhatod a nevem, ha akarod! Mit érdekel az téged, ki mellett keresek vigaszt?

Ezermilliószor többet érek annál a szaros kis köcsögnél, ez egy percig sem lehet kérdés!! Mit tehetne az, amit én nem? És miért dörgöli mindezt a pofámba? Alázni akar? Egy utolsót belém szúrni? Baromságokat állítani? Ezt akarja?

- Menj el, Adrien – suttogja. – És ha legközelebb csak dugás kell, mást nem akarsz, keress egy kurvát. Drágább, mint én, de biztos többet és jobbat tud…

Elemi erõvel baszok egy kurva nagyot a falba. Érzem, ahogy kisercen a vérem, de nem érdekel. Egy hangyafasznyit sem! Mit képzel ez magáról?!

- Provokálni akarsz? Hm? Azt gondolod, olyan vagyok, mint a nyomorult, gyerekes kis haverjaid? Elárulom neked, Riley, v elem nem érdemes szórakozni – sziszegem.

- Úgy gondolod… velem jó móka? – kontrázik rá halkan.

Kb. a pofám leszakad, olyan kiskutya szemekkel bámul rám. Akarva… vagy akaratlanul is, de annyira szánalmasan fest, hogy nem tudom nem megsajnálni. Ha hülye lennék, tutira azt hinném, hogy belém zúgott. De inkább csak a büszkeségét félti… csak tudnám mi a kurva anyámért…

- Mit akarsz, mit tegyek? – lököm el magam tõle.

Szótlanul a nyakához emeli a kezét, és végigsimít rajta. Már nem néz rám, csak a padlót fixírozza. Egyszerûen képtelen vagyok eldönteni, hogy mi a fasz van.

- Menj el…

A válasz mintha fejbe verne. Már másodszorra kéri, és elsõ alkalommal is kurvára meglepett. Nem vagyok hozzászokva, hogy csak úgy lepattintanak…

- Majd ha nem leszel hisztis picsa, megkereslek – vetem oda, majd kifelé veszem az irányt.

Megáll az ember kurva esze! Morogva csörtetek ki a teraszra, majd pattanok fel a motoromra. Egy nõm se csinálta ezt… jah, kivétel az a büdös kurva. De nem ilyennek ismertem meg ezt a hülye kis ügyészkét. Még én fussak utána, mi? Meg egy nagy faszt…

***

Oké, aláírom bárkinek, hogy megpróbáltam… de ez akis buzi tuti megbûvölte a farkam, mert három kurvát is iderendeltem, de egyikkel sem tudtam kefélni. Egyszerûen… nem áll fel rájuk. Lehet, hogy elkaptam valamit? Vagy rohad le a tököm??

Ebbéli félelmeim nem osztottam meg senkivel, mert mégiscsak legyen már némi magánéletem. Meg kinek picsoghatnék? Ha egy férfi dugni akar, akkor lefekszik valakivel. Ezt senki sem vitatja. Akinek nem így mûködik a berendezése, azt szokták betegnek hívni. Én meg rohadtul nem vagyok az.

Morogva markolom fel a mobilom, majd huppanok le a teraszon. Elmélyülten figyelem a medence vizét, míg próbálok valami behízelgõ szöveget költeni. Allergiás a csak szexre, világos… Máshogyan kell játszanom, ha magaménak akarom tudni.

Mélyet sóhajtva vakarom ki a nevét a névjegyzékbõl, majd felhívom. Döbbenten konstatálom, hogy rohadtul nem veszi fel a telefont. Mikor negyedik próbálkozásra sem szól hozzám senki, felugrom a nyugágyamból, és becsörtetek a hallba. Most komolyan?? Komolyan ezt kell játszani?!

~~~

Morogva ugrok le a motoromról, majd veszek egy nagy levegõt. Csak nyugi, nem kell, hogy lássa, mennyire szét akar baszni az ideg. Becsörtetek a teraszra, majd mély levegõt veszek. Higgadj le, nagyfiú, tudsz te ésszel játszani, emlékszel? Nem fog egy ilyen kis picsogós szemétláda lenyomni. Így van? Így van.

Finoman kopogtatok az ajtón, de nem jön válasz sokáig. Már épp feladnám, mikor halkan nyikorogva feltárul elõttem a bejárat. Riley áll ott, és kb. kifejezéstelenül bámul rám. Elkezdek izgulni, mint egy hülye kis kölyök a versmondás elõtt. Zavartan igazgatom meg a kabátom alját, mert rohadtul nem szól egy mukkot sem.

- Már nem is köszönsz? – kérdem, hogy idõt nyerjek magamnak.

- Hello – feleli kurtán.

Ordítanék, de neeem, Adrien, nyugalom! Nyugalom! Higgadtság, nyugodtság!

- Hívtalak, de nem vetted fel.

- Lehet – bólint egy aprót.

- Muszáj ezt csinálnod? Épp beszélni próbálnék veled!

- Már nem vagyok hisztis picsa? – kérdez vissza csuklóból.

A szemeim forgatva döntöm el a fejem, majd nyomom el ismét a bennem feltörõ agressziót.

- Nem volt szép, amit csináltam, oké? Erre magamtól is rájöttem… Nekem nem csak a szexre kellesz.

- Hát persze – fonja karba a kezeit.

- Hidd már el… hadd ne kelljen könyörögnöm!

- Nem kell. Menj el! – néz fel egyenesen a szemeimbe.

A büdös picsába, most mi a lószart csináljak? Nem vagyok én puha masnis plüsscica, hogy törleszkedjek… meg aztán mit képzel ez magáról?? Úristen, mindjárt felrobbanok!

- Ugyan… nem akarod, hogy elmenjek – mosolygok rá fölényesen.

Továbbra is kõszoborként mered rám. Nem tudom eldönteni, vajon a következõ pillanatban elbõgi magát vagy belém vág egy konyhakést.

- Kössünk alkut, oké? Hagyod, hogy bebizonyítsam, hogy többre tartalak egy gumibabánál. Mondjuk, elmegyünk ma este vacsorázni.

Szenvtelenül bámul rám, majd elnéz a vállam felett. Úgy érzem, muszáj megfejelnem a dolgot… Azzal..

- Szóba sem kerül a szex… és fõként nem is csináljuk… amíg te nem akarod.

Erre sem reagál különösebben, így végsõ fegyverként a derekára simítok, és finoman a halántékának döntöm a homlokom. Oldalról figyelem az arcát, majd az orrommal felsimítok rajta.

- Ugyan, Riley…

A füle alá csókolok, majd finoman a nyakába bújtatom az arcom. Ennél édesebb, kedvesebb nem is lehetnék. Ha nemet mond erre is, akkor feladom, és visszaadom a csábító diplomám a francba. 

- Adrien…  – érkezik a felelet, és miután Tim jó párat pislogott rá, mindketten felém fordulnak. Elvörösödve állok neki kiterelni az öcsémet a szobából. Megígérem neki, hogy sütök palacsintát, ha most szépen visszamegy a szobájába, és kicsit elfoglalja még ott magát.
Visszatérek a szobámba, de elég egy pillantást vetnem Adrienre, hogy maga alá temessen a zavar. Lesütöm a tekintetem, és nekiállok öltözködni. A szemem sarkából látom, hogy követi a példám, de mivel sokkal ráérõsebben csinálja, hamarabb végzek, és lassan felé nézve követem a mozgását. Még az ágyat is rendbe teszi.
- Adhatok egy kávét? – nyitom ki az ajtót, és elõre engedem.
- Nem kérek – feleli, olyan száraz hangon, ahogy elsétál mellettem, hogy akaratlanul is összerezzenek. Hazudnék, ha azt állítanám, ezt vártam.

Ráadásul még csak rám se pillant, a telefonját kezdi nyomkodni, mit sem törõdve azzal, hogy eléri a lépcsõt. Simán és magabiztosan indul el lefelé.
- Adrien? – szólítom meg, utána lépve. A lépcsõsor közepén torpan meg, és felvont szemöldökkel pillant fel rám. Igyekszem kiolvasni valamit a tekintetébõl, de teljesen kifejezéstelenül néz vissza rám.
- Miért sietsz? – érem utol, és nézek végig rajta. Igazából bárhova, csak ne a hûvös pillantását kelljen állnom.
- Dolgom van – feleli tömören. Mint ha hasba vágnának, úgy ér a hangsúly, a szavak, a viselkedés, de ahelyett, hogy összegörnyedve átadnám magam az önsajnálatnak, kihúzom magam, és merev vonásokkal bólintok. Rendben, ha õ így, akkor majd én is…

Kimérten indulok meg lefelé, de mikor elmennék mellette, elkapja a derekam, és magához húz. Megmerevedek, és legszívesebben ellökném magamtól, de mikor az arcomra csókol, majd a számat veszi célba, felengedve simulok hozzá. Lassan húzódik el tõlem, majd nyom egy csókot a homlokomra is.
- Remélem, nem ez volt az utolsó alkalom. Majd hívlak – lép el tõlem. Nem várja meg, hogy összeszedve magam, válaszoljak, vagy elbúcsúzzak, sietõsen távozik a házból.
Némán, a gondolataimba merülve nézek utána. Össze vagyok zavarodva, és nem csak az estét, de a mostani viselkedését se igen tudom hova tenni. Neki ennyi lett volna? Nem…az nem lehet… Azt mondta, felhív…

***

Két nap múlva, úgy érzem magam, mint egy szerencsétlen gimis, akit felültettek. Tudom, hogy nevetségesen sokszor pillantok a telefonomra, csak Dinoék ügyével tudom elterelni néha a figyelmem, de az nem kihívás. Samantha vallomásával, és a rajtaütéskor talált droggal olyan szilárd a vád, hogy egy tankkal se lehetne ledönteni. Így van idõm gondolkodni a történteken, és megõrjíteni magam vele.
Miért nem voltam képes tartani magam ahhoz, hogy nem bonyolódom bele semmibe vele? Ha hagyom elsétálni akkor este, most valószínûleg még mindig eszembe jutna párszor, de nem nõne bennem az a félelem, hogy csak megdugott és kész. Hinni szeretnék neki. Komolyan, nagyon erõsen bízom abban, hogy igazat mondott, és nem játszik velem.

- Bátyó, miért nem hívod fel? – sóhajt fel hirtelen velem szemben Jane. Meglepetten, kérdõn pillantok rá, mire megforgatja a szemeit. – Napok óta bámulod a telefonod, várod valaki hívását. Ha tippelnem kéne, egy bizonyos Adrienét.
- Honnan…? – nyelem félre az ebédem, és érzem, ahogy a vörösség ellepi az egész arcom. Ugye nem hallott minket? Könyörgöm, ugye nem?
- Tim mondta, hogy Adriennel aludtál két napja… - feleli, mire sóhajtva vetek egy pillantást kisöcsémre, aki éppen azzal van elfoglalva, hogy a dinó formájú rántotthúsokkal eljátssza az Õslények országát. – Örülök, hogy már csak aludtatok, mikor bement.

A második mondatra döbbenten felcsuklom, és elkerekedett szemekkel pillantok Jane-re, aki halál nyugodtan eszik tovább.
- Jane!
- Mi van? 15 vagyok, nem 8, hogy ne tudjam, mit csinál két egymáshoz vonzódó ember zárt ajtók mögött! – feleli, felvigyorogva rám. Köldökig pirulva hápogok egy sort, de egy hang se jön ki a torkomon. Õ még pár pillanatig jól szórakozva szemléli a zavarom, de aztán lassan elkomolyodik, és közelebb hajol hozzám. – Riley, õ az az Adrien, aki ellen pert vesztettél úgy egy hónapja?
Megfordul a fejemben, hogy letagadom a dolgot, de egyrészt tudom, hogy pocsékul hazudok, fõleg a hozzám közel állóknak, másrészt, mi értelme lenne? Ha Adrien idejön még, úgyis elkerülhetetlen, hogy egyszer összefussanak.

- Õ az – felelem halkan. Felhúzott szemöldökkel, gondolkodva vizsgálja az arcom pár percig, én pedig zavartan fészkelõdve igyekszem megmagyarázni neki. – Én…nem tudom, hogy jutottunk ide… Gyûlöltem, és minden vágyam az volt, hogy börtönben lássam, sõt, ne is lássam többé, miután odaküldtem, de aztán vesztettem. És jöttek a fenyegetések, meg állandóan ostromolt, és nekem meg nem volt senkim, mármint érted, rajtatok kívül, de szükségleteim meg…khm… mindegy. De el akartam felejteni, mert tudom milyen ember, tudom mivel foglalkozik, és azzal is tisztában vagyok, nekem mi a munkám, de mikor idejött két napja… - Elakadok, halk hadarásom végére szinte már amúgy is csak suttogtam, és olyan kétségbeesett pillantást vetek a húgomra, mintha õ tudná a megoldást.
- Szereted? – kérdezi nemes egyszerûséggel, mire leesett állal hõkölök kissé hátra.

- Én…nem – préselem ki magamból. Még nem… suttogja egy kis hang a fejemben, és mintha Jane is hallaná, felcsillan a szeme.
- De fontos neked. Elfelejtetted neki a tárgyalást, és minden rosszat. Nem engedted volna ide, és magadhoz, ha nem bíznál benne. És vonzódsz is hozzá. – Nem kérdezi, tényként jelen ki mindent. – Így nem lesz egy rossz szavam se, egészen addig, amíg nem bánt téged. Akkor elmondom Kevinnek!

- Tessék? – nyekkenek fel, de továbbra is komoly marad.
- Elfogadom, hogy azzal vagy, akivel akarsz, bátyó, de ha veszélyt jelent rád, ne adj isten bánt, nem fogom ölbe tett kezekkel nézni. Nem vagyok ostoba, hogy én essek neki, de tudok szólni annak, aki Tim és utánam a legjobban szeret.
- Jane, nem vagyunk együtt Adriennel, és Kevin meg én…
- Tudom, hogy már nem vagytok együtt, és örülök, hogy majd félévnyi kiheverés után, újra észreveszel másokat, de azt mondtad barátok maradtatok. Ki másnak szólhatnék, ha nem a barátaidnak? – Fájdalmas emlékeztetõ arra, hogy egymáson kívül, nincs számunkra más. – Most viszont hívd fel azt az Adrient!
- Mi?

~oOo~

Végül a délután során, Jane rávett, hogy felhívjam Adrient. Magam se tudom, mit akarok mondani, és nagyon remélem, hogy nem veszi fel a telefont, de letenni nem tudom az elsõ kicsöngés után, mert Jane árgus szemekkel figyel a fotelbõl.
- Igen? – A fenébe, hosszú kicsengés után, de felvette…
- Szervusz… Adrien – kezdem bizonytalanul, a torkom köszörülve.
- Valami gond van? – kérdezi, magához képest, egészen kedvesen. Bár velem többnyire így beszélt, mikor nem volt dühös, vagy megsértõdve, ki tudja éppen miért.
- Nem hívtál fel, pedig megígérted… - Istenem, de béna… Mindjárt elsüllyedek szégyenemben, és elég egy pillantást vetnem a húgomra, hogy lássam, kifejezetten jól szórakozik rajtam.

- Sajnálom, megbántottalak?
- Nem errõl van szó. – Ha tényleg sajnálja, és nem arról van szó, hogy nem is akart többet, mert megkapta, ami kellett neki, akkor tényleg nem. - Én… nekem ez abszurd.
- Ugyan micsoda, kedves? – Nem tudom eldönteni, hogy csak gúnyolódik-e, vagy komolyan gondolja a becenevet.
- Az egész, ami kettõnk közt van… és volt két napja este.
- Akarod, hogy megbeszéljük? – sóhajtja, és most kiérzem, hogy ahhoz viszont nincs kedve. De nekem tudnom kell, hányadán állunk, mielõtt megkattanok.
- Szeretném – felelem csendesen.
- Egy óra múlva ott leszek nálatok – közli, és mielõtt bármit is mondhatnék, már ki is nyomta a telefont. Nagy szemekkel pillantok a faliórára, majd Timre, aki a szõnyegen legózik, és Janere, aki kíváncsian néz fel rám ültébõl.
- Van kedvetek elmenni moziba Jessel? – préselem ki magamból zavartan.

~oOo~

- Talán azt, hogy legyen végre kurvára õszinte magához, és hozzám is! – sziszegem, de nem tudom nem bámulni. – Nem rég még úgy kapaszkodott belém, a bocsánatomért esedezve, mint akinek az élete múlik rajta. Erre most elhajt a francba?

- Én… én megüzentem Ewarddal, hogy ezt nem… ez így nem…

- Értem én – morgom.– Amíg védelem kellett, tartotta magát a legyen kedves hozzám feltételhez. Most, hogy annak már vége, benyelheti ismét a karóját, nehogy veszélybe kerüljön a jó híre!

- Tessék? – kapja fel a fejét. – Az elmúlt hétben, mit tett a védelmem érdekében? Nem tudom rémlik-e, de én hoztam ki a börtönbõl, Green! Ha nem szerzek magának tanút, ott rohad meg. Ne merjen nekem kihasználásról beszélni, és azzal vádolni, hogy megtévesztettem!

Dühödten közeledek hozzá, hogy megüssem, de végül nem teszem. Olyan erõvel ráz a hideg, hogy legszívesebben szó nélkül elmennék.

- Nem vádolnám semmivel, ha végre eldöntené, mi a büdös francot akar – hajolok hozzá. – Mérget vennék rá, hogy kíván, és azt is tudom, hogy már bizonyítottam, én se csak játszom magával. Miért lök el újra, meg újra?

- Ez az, amit meg se próbál átgondolni és megérteni – feleli.

- Én inkább cselekszem, mint gondolkodom – jelentem ki vigyorogva, majd kapom fel, és dobom az ágyára. – Azt hiszem, magának is inkább a testével tárgyalok, az õszintébbnek tûnik.

Ellenkezne, de leszarom, nem érdekel. A nyakát kezdem csókolgatni, harapni, hogy lássam, milyen hatással vagyok rá.

- Gre…Adrien, ne… - nyöszörgi, de átlátok rajta. – Kérem… a testvéreim fölöttünk alszanak…

- Megint csak kifogásokat keres, kedves Riley – mormogom.

- Nem… tényleg ott vannak – nyöszörgi.

- Tudom – felelem, hisz láttam õket.

Nem érdekelnek a kifogásai, lerántom róla a törölközõt. eleget takargatta azokat a lábakat, amikért megõrülök.

- Adrien… - súgja.

- Ha nem kapom meg most, felrobbanok – motyogom a szájára. – De ezúttal gyors leszek, és csendes. Engedje meg, Riley… Adja meg magát nekem, és olyan gyönyörökbe repítem majd, amikrõl eddig még csak nem is álmodott!

- Az nem lenne túl gyors – lihegi.

Érzem, hogy lassan felengednek az izmai, a gátlásai, így nem kell õt megerõszakolnom.

- Oh, nem is csak mostanról beszélek – vigyorodok el. – Most minél hamarabba akarom!

- Re-rendben – suttogja.

Lendülettel kapok a szájához, a fogunk összekoccan, ahogy akaratosan csókolom. Végre visszacsókol, érzem azt a vágyat benne is, ami mindjárt széttép engem.

Mit két kibaszott kutya, úgy kefélünk. Nem tart sokáig, és volt már jobb is, de elsõnek nem is rossz. Képtelenség egy ilyen szûk lyukban sokáig bírni. Majd ha kicsit bejárattam…

***

- Miért nem Vinnel alszol? – hallom meg egy gyerek hangját a fejemben.

Tompa vagyok és fáradt, elõször fogalmam sincs, hol a picsában vagyok. Ásítva nyitom ki a szemeim, de nem tûnik ismerõsnek semmi.

- Tim, már jó ideje nem Kevinnel alszom – hallom meg Riley hangját.

Dühösen ülök fel, egyszerûen csak arra a kurva névre tudok koncentrálni.  Egy kölyök ül a lábamnál, egy szaros oroszlánt szorongat. Bassza meg, ez a kiscsávó, tudom… emlékszem rá a mekibõl. Hogy a kurva életbe tudnak ezek ilyen korán felkelni?

- Mi a neved? – harapja meg a játéka fülét.

- Adrien…  – szuszogom.

Pislog rám párat, aztán Riley-ra néz. Õ vöröslõ arccal terelgeti kifelé, majd becsukja az ajtót. Felém pillant, aztán lesüti a szemeit és felöltözik. Ráérõsen nyújtózok ki, majd veszem fel az alsómat. Lassan felöltözök, aztán megigazítom az ágyon a takarót, a párnákat. Végig szótlanul figyel, puccba vágta magát már õ is.

- Adhatok egy kávét? – nyitja ki a hálója ajtaját.

- Nem kérek – felelem szárazon, majd sétálok ki a szobából.

A telefonom nyomkodva sétálok le a lépcsõn, úgyis ismerem már a járást.

- Adrien? – indul meg utánam.

Felvont szemöldökkel fordulok meg a lépcsõsor közepénél, mikor utolér.

- Miért sietsz? – néz végig rajtam.

- Dolgom van – rakom el a telefonom.

Látom, ahogy kiegyenesedik, majd blazírt arccal bólint, és elindul lefelé a lépcsõn. Mikor mellém ér, elkapom a derekát, és magamhoz húzom.  Lassan az arcára csókolok, majd a száját veszem célba. Nekem simulva enged fel a teste, hagyom kicsit, hogy élvezze a helyzetet. Lassan húzódok el tõle, majd nézek végig az arcán. Látom rajta, hogy jól esett neki a dolog, ezért a homlokára is csókolok.

- Remélem, nem ez volt az utolsó alkalom. Majd hívlak – lépek el tõle, majd sétálok lefelé.

Nem akarok választ, az csak elrontana mindent. Egyszerûen… ki akarok sétálni innen, hogy egy kicsit gondolkodhassak.

***

Edward és két új emberem, Lenny és Jimmy mögöttem lépdelnek, mikor belépek a Ritz ajtaján. Érdeklõdve figyelem az üres szalont, a portát. Átépítik, teljesen kihalt. Már értem, miért pont ide hívtak minket. Tervem, miszerint elfoglalom a görög negyedet, úgy tûnik, a megvalósulása felé igyekszik. Két nagydarab férfi sétál felénk, mielõtt a recepcióhoz érnénk, ahol egy fiatal, szõke nõ áll. Belaggio, az üzletfelem épp vele hetyeg. A két gorilla átnéz minket, és mivel nincs nálunk fegyver, a fõnökük intésére elengednek minket.

- Késtek, uraim – veti oda a vén köcsög üdvözlésnek.

- A modorod változatlan – fintorgok.

- Ezek a kölykök a kísérõid? – pillant mögém röhögve.

Még négy ember sétál ki a jobb oldalról nyíló helyiségbõl. Mind nagyok, és készek arra, hogy eltiporjanak minket az utolsó szálig. Fintorogva dugom zsebre a kezeim.

- Tárgyalunk is, vagy csak ácsorgunk? – kérdem türelmetlenül.

Belaggio kuncogva csókol a recepciós csaj szája szélére.

- Azonnal jövök, cica. Ha jönnének a festõk, mondd nekik, hogy várjanak egy kicsit – duruzsolja.

A gyomrom forog, ha eszembe jut, hogy egyszer az én farkam is olyan ráncos lesz, mint ennek a vén fasznak. Egyszerûen képtelenség.

A szoba maximálisan be van rendezve, gyanítom, itt szokta kúrogatni a recepciós csajokat. Biliárdasztal, bárpult, italok, drága bõrkanapé. Mi kell még?

- Nos? Mi az üzlet tárgya, Adrien? – hozat magának egy italt, így felém sem néz.

- Akarom a görög negyedet – felelem kurtán.

- Minek az neked? Ott van már a kínai harmada.

- Mert úgy érzem, a fajtád nem tisztelte eléggé a határokat.

- A fajtám? Ha az olyan pitiáner marhákra gondolsz, mint Dino, akkor csak röhögni tudok rajtad, fiam.

- Nem érdekel, mihez van kedved, a Serlegben történtekért kérem a kárpótlásom.

- Kárpótlás? Hol vagyunk, az oviban? Adjak puszit a bibis popsikádra? – nevet fel.

Rezzenéstelen arccal bámulom, nem hagyom, hogy felhúzzon, aztán lelövethessen.

- Nem szeretem, mikor a magadfajta taknyosok megmondják, hogy mit csináljak. Dino is itt hibázott. Ha hagyja, hogy segítsek neki, te már a föld alatt lennél.

- Milyen kár – fintorgok.

Nagyot kortyol a piájából, majd felém néz.

- Tökös fiú vagy te. Adok 5%-ot, de a járulékokat én mondom meg.

Felnevetek, de még Edwardék is vigyorognak mögöttem.

- Ennyire amatõrnek nézel? – vigyorgok rá. – Kártérítésért jöttem, nem pedig adózni neked.

- Ha nem tetszik az ajánlatom, kikísérhetlek.

Gyûlölködve meredek rá, majd felállok, és kifelé indulok. A fiúk is követnek, ahogy a remekül mulató Belaggio is. A gorillák is mind kiözönlenek az elõtérbe, ahol a helyes recepciós hölgy helyén egy vörös szépség álldogál.

- Hol az elõzõ lány? – morogja a vén köcsög.

- Kávészünetet tart, uram – mosolyog rá a hölgy.

Fintorog egyet a férfi, mire int egyet az embereinek, és kifelé indul.

- Odaadhatom a kabátjaikat, uraim? – hajol felénk a nõ.

Edward keletlenül lép oda a pulthoz, majd veszi át a kabátját. Én is így teszek… aztán a kabátjaink alól elõkerül a legrégebbi barátom, Tommy. A dobtár vészjóslóan villan Belaggio bandája felé... aztán felugatnak a fegyverek. Belaggio majmai nyögve hullanak a padlóra, és mielõtt a fõnök is észbe kapna, õt is szétszaggatják a golyók. Felemelem a füstölgõ fegyvercsövet. Imádom a szagát.

- Kijelentkeznek, uraim? – hajol felénk Ebby, hogy a nevén nevezzük a kisasszonyt.

- Inkább adja nekem a nászutas lakosztályt és költözzön be – vigyorodik el Edward.

A nõ kuncogva öleli magához Edwardot, majd csókolja meg. Hihetetlen, ez a nõ már hány évet lehúzott mellette. Ebby és Eddy a nyerõ páros. Emlékszem az esküvõjükre, mennyire odavoltak egymásért, a dolog pedig azóta sem változott, pedig már vagy öt éve is volt.

- Mindig nagy koszt csináltok, fiúk. Ki fog rendet rakni utánatok? – sóhajt fel Ebby.

- Senki. Itt hagyjuk õket üzenetnek – vetem oda, majd indulok kifelé.

Azt hiszem, megtettem az elsõ lépést afelé, hogy visszaállítsam a birodalmam, ráadásul mostantól még keményebben fogok irányítani, mint eddig.

***

A fürdõbõl sétálok ki, mikor hallom, hogy veszettül üvölt a mobilom. Sóhajtva kapom fel az asztalról, majd emelem a fülemhez.

- Igen?

- Szervusz… Adrien.

Elmosolyodok, ahogy felismerem Riley hangját.

- Valami gond van? – billentem oldalra a fejem.

- Nem hívtál fel, pedig megígérted…

Hm, valóban elfelejthettem. De miért lett ez olyan sürgõs számára? Eddig látni sem akart…

- Sajnálom, megbántottalak?

- Nem errõl van szó. Én… nekem ez abszurd.

- Ugyan micsoda, kedves?

- Az egész, ami kettõnk közt van… és volt két napja este.

Ez a nõcis picsogás, mi abszurd ezen? Vonzódok hozzá, õ is hozzám, mit kell ezen ennyit lovagolni?

- Akarod, hogy megbeszéljük? – sóhajtom.

- Szeretném – feleli.

- Egy óra múlva ott leszek nálatok – közlöm, majd kinyomom a telefont.

- Helló – hallom meg az ismerõs hangot, közvetlenül a fejem felett. Kipattannak a szemeim, és döbbenten meredek fel Greenre. Lihegve törlöm ki a vizet az arcomból, és idegesen túrom hátra a hajam.

- Green! – bukik ki belõlem. Minden nyugodtságom egy pillanat alatt semmivé lesz, és lerohannak a gondolatok, amiket eddig igyekeztem távol tartani magamtól. Az ér-érzések, vagy mik, amiket kivált belõlem, a zavarodottság és tanácstalanság, kezd megint maga alá temetni.
- Hiányzott, Morlon, nem keresett.
- Hogy jött ide be? Elment az esze?? – kérem számon fojtottan. Az ördögbe! Ha nem láttam volna soha többet, talán ki tudtam volna verni a fejembõl, de így mindent összekuszál, mindent elront, mindent felforgat!
- Ami azt illeti… igen, el.  Talán zavarom valamiben? – hajol hozzám, én pedig hirtelen nagyon is tudatában leszek annak, hogy meztelenül ücsörgöm elõtte. Erõt vesz rajtam a lányos szégyenlõség, és a düh a magánszférám megsértése miatt.

Ösztönösen cselekszem, és nem csak õt, de magamat is meglepem, mikor lendületbõl pofon vágom. Megszeppenve húzom vissza a kezem a mellkasomhoz, és igyekszem magam összeszedni, úgy bámulok fel rá nagy szemekkel.
- Nem jöhet be csak úgy… - motyogom. Nyoma sincs a határozottságnak, amit most olyan szívesen tudnék magaménak.
Õt persze nem igen érdekli a mondandóm, mégse számítok rá, hogy a következõ pillanatban a hajamba markolva húz közelebb magához, és kifejezetten durván, megcsókol.
- Green, elég! – lökök el magamtól kétségbeesetten, mikor érzem, hogy minden igyekezetem ellenére, kezdek reagálni az érintésére, csókjára, a közelségére…

Felhúzom a lábaim, hogy még véletlenül se lásson olyat, ami felbátorítaná, majd elzárom a vizet, és igyekszem némi habot keresni, hogy magam elé kotorjam.
- Nem akar engem? – értetlenkedik, nekem pedig elakad egy pillanatra a lélegzetem. Hiába tagadom, igenis akarom, de nagyon jól tudom, hogy ez nem ilyen egyszerû. Nem hagyhatom, hogy a vágyam irányítson. Még akkor se, ha már elhiszem, hogy nem átverni akar, hanem érdeklem, még ha csak szexuálisan is.
- Menjen innen, Green… nincs nekünk dolgunk egymással – suttogom fáradtan. Elegem van ebbõl az egészbõl. Felnõtt vagyok, szükségletekkel, és õ állandóan kísértésbe visz, de egy világ választ el minket egymástól.
- Nincs dolgunk? – hajol közelebb hozzám. Sértettséget és dühöt látok a tekintetében, képtelen vagyok állni azt, elfordítom a fejem.

A számat rágom tanácstalanságomban. Olyan könnyû lenne õszintének lenni, és engedni neki. De aztán utána mi lesz?
- Azt hittem, legutóbb õszinte volt velem.
Az ördögbe is, az voltam! Mindent megtettem érte, ami emberileg lehetséges volt. Ha én nem vagyok, még most is a börtönben ücsörögne. Nem tudok ránézni, igyekszem összekaparni magam. Természetesen most meg õ érzi magát megbántottnak. Meg se próbálja magát a helyembe képzelni, csak ítélkezik.
- Elnézését kérem a zavarásért – veti felém fojtott hangon, miután ellökte magát a kádtól, és kisétál a fürdõbõl.

Magam se tudom, mi ütött belém, mikor a következõ pillanatban kiugrom a kádból, és a derekam köré csavarva a törülközõt, csurom vizesen utána csattogok. Még a szobámból se ért ki, ahonnan a lenti fürdõ nyílik.
- Gre…Adrien! – csattanok fel, viszonylag fojtott hangon, túlságosan is tisztában vagyok a ténnyel, hogy a testvéreim az emeleten alszanak. Neve hallatán felém pördül, de meg is akad kissé, mikor rám pillant, és végigmér. – Most játssza a sértettet, és ítélkezik? Mégis mit vár tõlem, a pokolba is!?
- Talán azt, hogy legyen végre kurvára õszinte magához, és hozzám is! – vág vissza ingerülten, de közben kezd kissé zavarba ejteni intenzív pillantásával. – Nem rég még úgy kapaszkodott belém, a bocsánatomért esedezve, mint akinek az élete múlik rajta. Erre most elhajt a francba?

- Én… én megüzentem Ewarddal, hogy ezt nem… ez így nem… - Kifejezetten küzdök a szavakkal, és a fejemet is leszegem kissé, miközben igyekszem összerakni egy értelmes mondatot.
- Értem én – szólal meg ismét, maró dühvel a hangjában. – Amíg védelem kellett, tartotta magát a legyen kedves hozzám feltételhez. Most, hogy annak már vége, benyelheti ismét a karóját, nehogy veszélybe kerüljön a jó híre!
- Tessék? – kapom felé a tekintetem végre, ismét éledõ haraggal és ezúttal sértettséggel is. – Az elmúlt hétben, mit tett a védelmem érdekében? Nem tudom rémlik-e, de én hoztam ki a börtönbõl, Green! Ha nem szerzek magának tanút, ott rohad meg. Ne merjen nekem kihasználásról beszélni, és azzal vádolni, hogy megtévesztettem!
Dühösen lép közelebb hozzám, és bár minden porcikája veszélyt és megingathatatlanságot sugároz ismét, elfeledtetve a börtönbeli állapotát, nem hátrálok meg. Keményebben markolom a törülközõt a derekamon, az egyik kezemmel, és felvetett fejjel állom a pillantását.

- Nem vádolnám semmivel, ha végre eldöntené, mi a büdös francot akar – hajol közelebb, leplezetlenül bámulva le a testemre. Remegni kezdek kissé a pillantásától, de nem hagyom, hogy ez hatással legyen a határozottságomra. – Mérget vennék rá, hogy kíván, és azt is tudom, hogy már bizonyítottam, én se csak játszom magával. Miért lök el újra, meg újra?
A végére egészen elmélyül, és halkul is a hangja, forró bizsegést küldve ezzel végig a bõröm alatt.
- Ez az, amit meg se próbál átgondolni és megérteni – felelem. Érzem, ahogy a közelségétõl megint kezdem tompábban gondolkozni, és a tekintetem akaratlanul is a szájára siklik. Ezt látva, oldódik benne valami, és lassan elvigyorodik.
- Én inkább cselekszem, mint gondolkodom – szólal meg, és a következõ pillanatban, nagyra nyílt szemekkel, nyekkenve landolok az ágyamon. Éppen hogy sikerül magamon tartani a törülközõt, de felülni már nincs idõm, mert máris fölöttem van. – Azt hiszem, magának is inkább a testével tárgyalok, az õszintébbnek tûnik.

Nyitnám a szám, hogy ellenkezzek, és kezeimet a vállaira fektetem, hogy eltoljam, de mikor forró leheletét a nyakam érzékeny bõrén érzem meg, a levegõ is bennem reked. Mikor lejjebb siklik ajkainak érintése, egészen az egyik mellbimbómig, egy halk nyögést se tudok idõben visszafogni.
- Gre…Adrien, ne… - nyöszörgöm, mire ingerülten felmorran, de nem hagyja abban a mellkasom nyelvével való felfedezését. – Kérem… a testvéreim fölöttünk alszanak…
- Megint csak kifogásokat keres, kedves Riley – emelkedik fel a másik mellbimbómtól. Már így is érzem, hogy mindkettõ kemény, ahogy az ágyékom is az, a törülközõ alatt. A francba, a francba, a francba…
- Nem… tényleg ott vannak – préselem ki magamból, két éles légvétel közt. Idõközben a kezeivel vette át a nyelve eddigi tevékenységét, kiélvezve, hogy megtalálta pár kivételesen érzékeny pontom.

- Tudom – feleli nemes egyszerûséggel, és egyik kezével azon kezd ügyködni, hogy helyet csináljon magának a lábaim közt, mindeközben egy rántással szabadulva meg a törülközõvel. Felnyögök, és kapnék utána, de megragadja a csuklóim, és a fejem mellé nyomva õket, ráérõsen végigpásztáz. Érzem, ahogy a zavar vörösre festi az arcom és mellkasom is, de mivel a lábaim között térdel, azokkal se tudom takarni magam.
- Adrien… - kérlelem erõtlenül, levegõ után kapkodva.
- Ha nem kapom meg most, felrobbanok – leheli a számra. – De ezúttal gyors leszek, és csendes. Engedje meg, Riley… Adja meg magát nekem, és olyan gyönyörökbe repítem majd, amikrõl eddig még csak nem is álmodott!
- Az nem lenne túl gyors – lihegem, de közben szép lassan elengedem minden mentségem és félelmem.

- Oh, nem is csak mostanról beszélek – duruzsolja. – Most minél hamarabba akarom!
Félig nyitott szájjal, szabálytalanul kapkodva a levegõ után, felpillantok rá. Remegés fut végig rajtam a vágytól, amit a szemeiben látok, és rögtön tudom, hogy végem, elvesztem.
- Re-rendben – suttogom, de neki ennyii éppen elég ahhoz, hogy állatias, fûtött hangon felmorranjon, és a számra vesse magát.
Durván, követelõzõen csókol, de nem tudok mást tenni, mint lehunyt szemmel, teljesen átadni magam neki, és az érzésnek. Úgy tompul el minden értelmes gondolatom, mintha vattával vonnák be õket, és csak a fölöttem tornyosuló férfinek szentelhetném minden figyelmem. Nem mintha képes lennék bármire is koncentrálni.

A következõ percek, talán órák, napok, magam se tudom, teljesen összefolynak. Tudatában vagyok annak, hogy miközben a nyakamat csókolgatja, szívja és harapja, egyik kezét teketóriázás és idõhúzás nélkül a lábaim közé vezeti. Célratörõen, nem kifejezetten gyengéden, de lelkiismeretesen kezd elõkészíteni, én pedig nem tudok gátat szabni nyögéseimnek, ahogy megérzem magamban az ujjait, szép lassan egyre többet. Honnan szedett egyáltalán sikosítót?
A fejemet hátravetve, lehunyt szemmel vergõdök alatta, és bár ott van a fájdalom is, tekintve, hogy rég voltam bárkivel, a gyönyör lassan kezd felülkerekedni.
- Riley… Riley… - kántálja felettem, és mikor nagy nehezen kinyitom a szemem, majdnem elmegyek a tekintetében égõ vágytól. – Nem bírom tovább, kész van!

Ha meg is fordul a fejemben az ellenkezés, a kimondásáig már nem jutok el, mert hirtelen kihúzza belõlem az ujjait, hogy feltérdelve lerántsa magáról a felsõjét, és gyakorlott mozdulatokkal az alsó öltözetét is.
Nem tagadom, kábultságom ellenére eltátom a szám, mikor elõször tárul elém teljes valójában, és bár eddig is éreztem a ruhái alatt a kõkemény izmokat, így egészben, nem csak egy-egy felvillanó bõrfelületet tárva fel… lélegzetelállító! Szinte fel se fogom, hogy közben óvszert kap elõ a nadrágja zsebébõl, és nem teketóriázva, magára húzza.
- Adrien… - suttogom, remegõ kezeimet végigfuttatva a mellkasán, mikor ismét lejjebb ereszkedik.
- Ha még nem nyögi a nevem, nem végzek elég jó munkát – dörmögi, majd széjjelebb tolja a lábaimat, és miközben lélegzetvisszafojtva várok, kõ kemény férfiasságát a bejáratomhoz vezeti. Felnéz rám, de nem vár engedélyre, egy határozott mozdulattal belém csúszik.

A számra kell szorítanom mindkét kezem, hogy tompítsam a kiáltás hangerejével egyenlõ nyögésem. A hátam ívbe feszül, és oldalra vetett fejjel hunyom le a szemeim. A szívem úgy kalapál, hogy attól félek, kiugrik a helyérõl . Ami vigasztal, hogy látszólag Green… Adrien sincs jobb állapotban. Amint tövig bennem van, kissé fájdalmasan, de gyönyörrel telve feszítve, megdermed, és mélyeket lélegezve igyekszik kissé mozdulatlan lenni, hogy szokjam a méretét.
- Adrien… - préselem ki magamból pár perc múlva, mire szaggatott levegõt véve, lenéz rám. Meg se kell szólalnom még egyszer, látja a szememben, hogy mit akartam mondani, mert lassan mozogni kezd.
- Ah…Adrien… - nyögöm, karomat ösztönösen a nyaka köré fonva, mikor jobban fölém hajolva, szinte teljesen beterít. A számat, a nyakamat csókolgatja felváltva, nekem pedig minden értelmes és értelmetlen gondolat kiszáll a fejembõl.

Megfeledkezve magamról, nyögdécselve fonom köré magam kézzel-lábbal, és semmi mással nem törõdve csókolom vissza, karmolászom a hátát, és fogadom minden lökését. Úgy tûnik, most nem annyira a mélységre, mint inkább a tempóra összpontosít, de így is egyre közelebb hajszol a csúcshoz. Mikor hirtelen közénk csúsztatja az egyik kezét, és merevedésemre fonja, kipattannak a szemeim, és hangos nyögéssel élvezek el.
Az orgazmus maga alá temet, jó pár pillanatra sötétséget vonva az elmémre. Sokkal inkább érzem, mint látom, vagy felfogom, hogy pár lökés után megmerevedik felettem, és vad morranással, õ is elélvez. Rám borul, de az se zavar, hogy megnehezíti ezzel a légzést. A kielégült fáradtság kezd maga alá temetni, de még érzem, hogy kihúzódik belõlem, és bár pár pillanatra eltávolodik, szinte azonnal visszakerül mellém, és határozottan magához húz.
Hagyom magam, elmerülök a testébõl áradó melegségben, és mielõtt megrohannának az ésszerû gondolatok, átadom magam az alvásnak.

~oOo~

A francba, pedig már mindenem bizsereg tõle!

- Hogy maga milyen erõszakos tud lenni, ha akar – emelem fel végül a fejem. – Az élet minden területén tud vadmacskáskodni?

Nagy levegõt vesz, majd csak bámul rám. Jaj, Morlon, nem igaz már! Visszaveszek a lendületbõl, úgy nézek végig rajta.

- Jól van, én is tudom, hogy nem szabad meglátniuk minket együtt – forgatom a szemeim, mire megrázza a fejét.

- Az nem a tárgyalás szempontjából lenne kényes – sóhajtja. – Nem ügyészként jöttem ma ide, csak azért, hogy ezt tisztázzam.

Mivan? Ez valami hülye duma, amit megint nem értek? Vagy micsoda?

- Én…nem lettem volna képes rá – motyogja. – Minden áron vádolni, és a börtön felé taszítani, mikor tudom, hogy ártatlan, és csak egy vallomásomba kerülne, hogy mindenki elhiggye.  De nem tehetem meg, Adrien, nem árulhatom el, hogy magánál voltam, alig pár héttel azután, hogy elvesztettem az ügyét – néz fel rám végre esdeklõn. – Ha kiderülne, korrupcióval vádolnának, és nem csak a munkámat veszteném el, de újravizsgálnának minden ügyet, amit már lezártam. Ki tudja, hány bûnözõ kerülne szabadlábra?

Elõször megijeszt, ahogy pánikolni kezd, de értem már, mi a baja. Halványan elmosolyodok, majd nekidöntöm a homlokom az övének. A szívem kis híján kiszalad a mellkasomból, akkorát dobban. Most… bocsánatot kért tõlem. Teljes megbánással.

- Hé, Riley, lélegezzen – próbálom csitítani. – Elfogadtam, hogy nem ad alibit, és nem köptem be. Az pedig, hogy nem akar ellenem dolgozni, és leadta az ügyet, jobban nem is eshetne.

Nagy nehezen megnyugszik, pontosan tudja, hogy halálosan komolyan gondolom. Azt hiszem, Morlon az elsõ ember, aki kedvezni akart nekem… és nem a pénz reményében, hanem… nem tudom, talán felismerte bennem az embert.

- A helyettesem átlagos. Ha jó az ügyvéde, simán megtámadja a bizonyítékokat. Pár nap haladék, és tényt állíthat a bíróság elé az ártatlanságáról – hiteget. – Még az olaszok vallomása se kell majd. Most viszont menjen, mielõtt bejön maga után az õr.

Még ezernyi kérdést tennék fel, hiszen nem tudom, mire számíthatok, de jobbnak látom menni. Az õr már várt rám odakint, vigyorogva rázza meg a fejét.

- Mondtam, hogy nem tud megszökni.

***

A tárgyalás maga valóban nagyon amatõr volt. Az ügyvédem alkalmazta a szokásos lelki terrort az esküdtek ellen. Milyen könnyû valakit meghatni kisgyerekekkel. Igaz, egy szánalmas üzletembernek tûnök a nagyközönségnek, akit a jó befektetései miatt igyekeznek elpusztítani az alvilág szörnyei. Milyen epikus, milyen naiv…

Örülök, hogy ismét felszámolóban az olasz banda, de félek, hogy a kisebb halak még kivethetnek magukból egy imprózott vezért, ami újabb bajt hozhat a fejünkre. Ezúttal kíméletlenebb leszek. Kezdetnek elfoglalom majd a görög negyedet.

Mikor kilépek a börtön kapuján, mélyet szívok a levegõbõl. Nem a szabadságomnak örülök, inkább igyekszem lehiggadni. Még egy utolsó alázás belefért a fegyõröknek, de ez sem érdekel. Hazamehetek, rendesen megfürödhetek, és olyat ehetek, amit szeretek. Melegen, cseppet sem íztelenül.

- Fõnök? – lép hozzám Edward.

Lekezelünk, majd átveszi a csomagom, és a kocsi hátuljába pakolja. Ásítozva ülök be az anyósülésre, másra sem vágyom, csak egy jó fürdõre meg arra, hogy normálisan alhassak.

- Szar hely, mi? – ül be mellém Edward.

- Te már csak tudod – legyintek.

Pontosan tudja, hányszor hoztam már ki onnan. Az a tény viszont, hogy engem az ellenséges oldalról hozott ki valaki, az rendkívül aggasztó. Ez azt jelenti, hogy nincs senki a megkent embereim közül, akikre számíthatnék. Nagy luxust csináltak maguknak ezzel…

- Morlon azt üzeni… – pillant rám.

Felvonom a szemöldököm, ahogy felé nézek.

- Hogy?

- Áh, semmi, gratulál csak – húzza el a száját.

Vigyorogva kötöm be magam, majd dõlök hátra.

***

Majdnem két napig alszok… megszakításokkal persze. De akkor is csak enni kelek fel kb. Sokat kivett belõlem ez a börtönös sztori, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehezen tûröm a bezártságot. Legutóbb nem tûnt ennyire vészesnek. Talán az volt a riasztó az egészben, hogy ártatlanul csücsültem rácsok mögött.

A hasamat vakarva ballagok le a konyhába, majd egy kiadós ebéd mellett tárcsázom Fischer számát. Gondolkodva méregetem a villám nyelét, mikor felveszi a telefont.

- Szabadon, mint a madár – vigyorog bele a vonalba.

Kuncogva bólogatok, és tolom el magam elõl az evõeszközt.

- Ahogy mondod.

- Jól sejtem, hogy meg kívánod ünnepelni? – kérdi.

- A lehetõ legjobban. Igaz… csak bizalmi körökben. Nem bízom már senkiben.

- Végre felnyílt a szemed, Adrien – kacag fel. – Kicsit sokáig tartott.

- Meglehet, de mind a négyen vendégeim vagytok egy kiadós esti mulatságra.

- Úgy, mint régen?

- Úgy. Szívhatod a kokót a kurváid seggébõl – röhögök fel.

Becsatlakozik hozzám, elõtte is felrémlenek a régi kanpartijainkról megmaradt képek. Sok nõ, sok pia, sok dohány és anyag. Aztán hajnal felé apácás pornó. Hihetetlen, milyen elmélyülten néztük… mintha a világ hetedik csodája lenne. Akkor mindenki pap akart lenni.

- És mikor is szándékozod újraéleszteni a hagyományt? – érdeklõdik.

- Nem tudom… majd a hétvégén. Egyelõre nem nagyon érek rá.

- Fontos üzleti ügyek, mi?

Hát persze. Maximum a homokemberrel.

***

Morlon lassan az ágyra térdepel, és felém kúszik. A vörös, fénylõ ágynemû halkan surrog, ahogy maga után húzza a meztelen lábait. Zihálva kapok utána, de nem engedi, hogy megérintsem. A csípõjét ringatva térdel fölém, de túl nehezek a karjaim, hogy megmarkolhassam a derekát. Az ölemhez simítja az övét, a szája gúnyos mosolyra húzódik. A körmeivel végigszántja az oldalam, halkan kacagva szemléli, ahogy vonaglok alatta.

- Akarsz, Adrien? – leheli a számra.

Hevesen bólogatva kapok utána, de elhajol.

- Mondd ki!

- Akarlak, Riley! – sóhajtom.

Nyögve ülök fel az ágyban, mikor felriadok az álmomból. A nap erõsen süt, bár már lassan lemenõben van. Már megint vele álmodtam. És az isten bassza meg, megint összemûsoroztam a nadrágom! Ez már a harmadik, hogy babalevesben úszva ébredek fel.

Nagyon hiányzik Morlon. Csodáltam, hogy eddig nem keresett. Talán úgy gondolja, mert nincs mitõl tartania, már nem is fogom keresni? Hm, elképzelhetõ.

Felpattanok, majd elviharzok a fürdõbe készülõdni. Még meg sem köszöntem neki, hogy kihozott arról a leprateleprõl.

***

Megvárom, míg lemegy a Nap. Már egy ideje figyelem a házukat, így elégedettséggel tölt el a tény, hogy már minden villanyt leoltottak. A testvérei alszanak, a kölökpásztor pedig meglépett. Átsunnyogok az utca egyik felérõl a másikra, majd hangtalanul lopózok fel a bejárathoz. Még az utcán tanultam meg, hogy kell zárat nyitni, így nincs nehéz dolgom a bejutással. Hallom, hogy tompán csobog valahol a víz. Hm, tehát épp fürdik, a legjobbkor jöttem.

Ráérõsen csukom össze a késem, majd nézek körül a nappaliban. Emlékszem, legutóbb miért jártam itt. Ezúttal többre vágyom. Sokkal… sokkal többre.

A hang irányába veszem az utam, hallgatózni kezdek, mikor megállok az ajtó elõtt. Ha jól emlékszem, a kádja háttal van az ajtónak. Szusszanva nyitok be lassan, de nem látom õt a kádban… legalábbis elõször. A víz alá merülve fekszik a kádban. Vigyorogva lépek oda, majd ülök a szélére. Csukott szemekkel relaxál, azért megtámasztom magam az átellenes oldalon, és a víz fölé hajolok. Lassan felbukik, ám mikor kinyitja a szemeit, összerándulva nyög fel.

- Helló – vigyorogok el.

Lihegve törli meg az arcát, majd túrja hátra a haját. Idegesen összehúzza magát, az arca önkéntelenül is vicsorba torzul.

- Green!

- Hiányzott, Morlon, nem keresett.

- Hogy jött ide be? Elment az esze??

- Ami azt illeti… igen, el.  Talán zavarom valamiben? – hajolok hozzá.

Egy vizes pofon csattan az arcomon. Meglepettségemben oldalra fordulok, majd visszanézek rá. Õ legalább olyan döbbenten bámul rám, ahogy visszahúzza a mellkasához a kezeit. Vadul szeretnéd? Hm?

- Nem jöhet be csak úgy… - motyogja.

Nem izgat különösebben a mondandója, a hajába markolva csókolom meg. Durván, finomkodás nélkül. Érezze, mennyire odavagyok érte, hogy valójában mennyire kívánom.

- Green, elég! – lök el magától.

Teljesen felhúzza a lábait, a vizet pedig elzárja. Halkan csöpög a csapból a víz, mégis olyan rohadtul hangosan visszhangzik a fejemben, hogy kis híján megõrülök.

- Nem akar engem? – értetlenkedek.

Olyan hévvel kapaszkodott belém a tárgyalás elõtt… bocsánatot kért, láttam a szemében, hogy nem vagyok közömbös neki!

- Menjen innen, Green… nincs nekünk dolgunk egymással – motyogja.

Csodálkozva nézek végig rajta. Teljesen más, mint eddig volt. Én… én komolyan elhittem, hogy akarhat valamit… átvágott csak? Kicsalta belõlem a védelmet? Nem, kizárt… vagyis azt hiszem.

- Nincs dolgunk? – hajolok kicsit közelebb hozzá, de elfordítja a fejét.

Látom, hogy rágja a száját… úgy tûnik, mégis beigazolódni látszik, amitõl tartottam.

- Azt hittem, legutóbb õszinte volt velem.

Nem néz rám továbbra sem, amitõl csak elönt a harag. Összeszorítom a fogaim, majd ellököm magam a kád szélétõl. Nagyot nyelve igazítom meg az ingem, majd indulok kifelé.

- Elnézését kérem a zavarásért – vetem oda fojtott hangom, majd sétálok ki a fürdõszobából.

Hülyének érzem magam, hogy olyan kitörõ örömmel jöttem, mintha lenne bármi is közöttünk. Csak be akarta biztosítani magát velem… én meg elhittem, hogy… 

- Ha vallanak, a fõnök szabad, ugye? – szólal meg Green jobb keze, mikor Dinoékat már tuszkolják be a kocsikba. Pár lövés eldördült, de elég volt egy vagy két olasznak kidõlnie, hogy a többiek inkább megadják magukat. Én ennek személy szerint örülök, mert nagyon nem kedvelem a vérontást.
- Ha magukra vállalják Mary halálát, akkor igen – felelem csendesen, majd a hajamba túrva, fáradtan felpillantok rá. – Utánuk vinne? Ott akarok lenni a kihallgatásoknál.
Bólint, és elindul elõttem, mindig leellenõrizve minden folyosót, pedig szinte biztosak lehetünk benne, hogy senki nem maradt itt, egyik oldalról se.

Amint beérek a központba, rögtön meg is célzom a kihallgatót. Egy nap van Green tárgyalásáig, és a nyomozók közül, igen kevesen akarják látni az összefüggéseket, és kissé alaposabban átvizsgálni Mary halálát. Hogy mi történt a sok korrupt zsaruval, akikkel Green olyan könnyedén üzletelt, az számomra rejtély. Olyan, mintha most, hogy omlik össze a birodalma, mindenki menekülne. Kivételesen, hogy én akarnék segíteni neki, mert tudom az igazat, teljesen egyedül érzem magam a szándékommal.
- Nem akarnak mondani semmit – fogad Rogers, mikor belépek a kihallgatók mögött mindig megtalálható kisszobák egyikébe, hogy tükrön keresztül figyeljem a procedúrát.
- Mióta vannak bent? Fél óra? – sóhajtok fel. – Majd fognak, csak idõ és módszer kérdése.
- És van idõnk? – horkan fel, sokatmondó pillantást vetve rám. Nem felelek, csak némán figyelem, ahogy Kevin és a társa igyekszik megtörni Felipet. Sosincs elég idõnk.

~oOo~

Elérkezett a tárgyalás napja, és semmivel se vagyunk közelebb az igazsághoz. Személyesen még nem próbáltam meg faggatni Felipét, mert meg vagyok gyõzõdve róla, hogy nem belõle fogom kiszedni, amit akarok. A személyt viszont, akit akarok, nem olyan egyszerû megtalálni, pláne úgy, hogy hivatalos szervek helyett, Green emberei keresik, Edward vezetésével. Ami viszont nagy változás, azt szeretném én közölni Greennel, mielõtt a teremben szembesül vele.
Így mikor látom, hogy az ügyvédje kíséretében, egy õrrel az oldalán megjelenik a folyosón, jobban kihúzom magam a mosdó ajtajában. Addig szuggerálom, míg észre nem vesz. Alig láthatóan, a mosdó felé intek, majd remélve, hogy meg tudja oldani a bejutást, eltûnök az ajtó mögött. Behúzódom az egyik fülkébe, és hallgatózva várom, hogy megjelenjen.

Mikor biztos vagyok benne, hogy egyedül van, óvatosan elõlépek a fülkébõl. Rögtön feltûnik, hogy az elegáns öltöny ellenére, nincs valami jó állapotban. Fõleg nem az arca.
- Mi történt magával? – mérem végig a lila-zöld-fekete foltokat, összehúzott szemekkel.
Megvonja a vállát, és látszólag nagyon nem akar válaszolni. Ez viszont nem mehet így tovább, ezért elé lépve markolom meg a zakóját, és húzom kissé lejjebb, hogy jobban lássam.
- A fegyõrök voltak? Tudja, hogy ezért akár meg is büntethetik õket? – Mióta féltem én így, pont õt? Kezd teljesen elmenni az eszem, és lassan már a fáradtságra se foghatom, mert úgyis kezdem megközelíteni a holtpontom, amin túllendülve, már nem is fog hiányozni a stresszmentes pihenés.

- Attól tartok, aki csinálta, nem fogják elítélni emiatt – rázza meg a fejét, mire értetlenül vonom fel a szemöldököm.
- Ugyan miért nem? – A raboknak is vannak jogaik, és ezt nem teheti meg velük egy õr se, pláne akkor nem fair, ha ártatlanul van bent, mint most õ.
- Tudja, Morlon, ha valamit megtanultam, az az, hogy a törvény elõtt senki sem egyenlõ. Kevin barátja álló közönségtõl kapna vastapsot, ha megmutatná, mit mûvelt – fintorog, én meg elképedve meredek rá.
- Kevin?
Meggyötört arccal, kimerülten billenti oldalra a fejét, és ha ez nem lenne elég, már az eléggé elbátortalanító, hogy ilyen hangsúlyt, és panaszt hallok, pont tõle.
- Azt hiszem, féltékeny – jegyzi meg, és te jó ég… talán nincs is olyan messze az igazságtól.

- Féltékeny? Beszélek vele – mormogom. Nem várom túlzottan azt a társalgás.
- Kérem, Morlon. A feletteseitõl már biztosan megkapta a magáét ezért a meggondolatlan viselkedésért. Ne kínozza, mert olyasmire vetemedik, amit nem volna szabad.
- Kevin nem egy vadállat, mint…
- Mint én? – kérdi, mikor elakadok, kissé megbántottan. Most nem rá gondoltam…
- Mint… egy bûnözõ – kapom félre a fejem.
Hirtelenjében nem felel semmit, de aztán azon kapom magam, hogy átvetette rajtam a karjait, és bilincsét a tarkómnak feszítve, közelebb húz magához. Zavartan emelem fel a fejem, hogy láthassam az arcát, de kár volt megtennem, mert mikor látom, milyen állapotban van, nem vagyok képes ellökni.

A fenébe is, minden teljesen kusza, fáradt vagyok, kimerült lelkileg és testileg is, és bár a felelõsség ezúttal nem nyom olyan nagyon, mégse tudok szerezni magamnak, egy nyugodt percet se. Állandóan rajta kell agyalnom…
- Hiányzott, Morlon – fúrja orrát az arcbõrömhöz, mire megrezzenek, de továbbra se teszek semmit a szabadulásomért. - Hogy halad az üggyel? – csókol a homlokomra.
- Megvannak az emberek… de nem akarnak vallomást tenni. Így lassítják az ügyet – felelem, és odáig eljutok az eltolásában, hogy tenyerem a mellkasára fektetem. Mikor azonban megérzem a kemény izmokat mozogni, a meleg bõr és ruharéteg alatt, már nem siettetem annyira a szabadulást.

- Ez jó hír – mosolyodik el, a számhoz hajolva. Bennem reked a levegõ, és egy pillanatra majdnem elfelejtem, miért is vagyok itt.
- Green… - igyekszem felhívni magamra a figyelmét, és komolyra venni a dolgokat.
- Hogy mondja? – simít végig a számon, mire egy pillanatra lecsukódnak a szemeim.
- Ah… Adrien… ha meglátnak… - nyöszörgöm, bár azt kéne inkább mondanom neki, hogy muszáj beszélnünk.
- Akkor reszeltek mindkettõnknek, mert egy helyiségben sem tartózkodhatnánk. Ugyan, Morlon…
Sóhajtva rázom meg a fejem, de mielõtt közölhetném vele, hogy most nem ez a gond, mosolyogva kapja be a szám, majd olyan mélyen csókol meg, hogy egy pillanatra úgy érzem, mindjárt összecsuklanak a lábaim.

Nem tudom mennyi ideig állunk a mosdó közepén, szorosan egymáshoz simulva, a nyelvével a számban, de végül a levegõhiány véget vet az egyre forróbbá váló csóknak, megmentve attól, hogy szégyenszemre, teljesen megadjam magam.
- Gre…Adrien, elég lesz! – suttogom, nem bízva benne, hogy normális hangon tudnék megszólalni. Fõleg, hogy közben a számról áttért a nyakamra, és most azt csókolgatja. Zakatoló szívvel igyekszem összeszedni magam, és mivel esze ágában sincs abbahagyni tevékenységét, tarkójánál beletúrok a hajába, és kissé meghúzom. Ahelyett azonban, hogy ettõl magához térne, úgy tûnik, csak még jobban felizgul. Halkan nyekkenek, mikor megpróbálja lejjebb csúsztatni a kezeit, hogy ott is jobban magához húzzon, de a bilincsek miatt nem igen sikerül neki. Vagyis sikerülne, ha nem emeltem volna fel a fejéhez az egyik kezem, így most azt igyekszik visszatornázni az oldalamhoz, hogy lecsúsztathassa a derekamhoz a kezeit.
- Figyeljen már! – húzom meg durvábban a haját, annál fogva el a fejét a nyakamtól. – Ez fontos!

- Hogy maga milyen erõszakos tud lenni, ha akar – emeli fel végre a fejét, szórakozottan hagyva kezeit a nyakam körül. – Az élet minden területén tud vadmacskáskodni?
Figyelmen kívül hagyom a tónust, amit megütött a hangjával, és mély levegõt véve, komolyan pillantok fel rá. Ezt látva, õ is megembereli magát.
- Jól van, én is tudom, hogy nem szabad meglátniuk minket együtt – forgatja meg kissé a szemeit, mire megingatom a fejem.
- Az nem a tárgyalás szempontjából lenne kényes – sóhajtom. – Nem ügyészként jöttem ma ide, csak azért, hogy ezt tisztázzam.

Meglepetten, értetlenül pillant rám, és ki se kell mondania, látom a kérdést a szemében.
- Én…nem lettem volna képes rá – préselem ki magamból, makacsul kerülve a pillantását. – Minden áron vádolni, és a börtön felé taszítani, mikor tudom, hogy ártatlan, és csak egy vallomásomba kerülne, hogy mindenki elhiggye.  De nem tehetem meg, Adrien, nem árulhatom el, hogy magánál voltam, alig pár héttel azután, hogy elvesztettem az ügyét – pillantok fel rá kétségbeesetten, bocsánatért esedezõ tekintettel. – Ha kiderülne, korrupcióval vádolnának, és nem csak a munkámat veszteném el, de újravizsgálnának minden ügyet, amit már lezártam. Ki tudja, hány bûnözõ kerülne szabadlábra? – Szaggatottan kapkodom a levegõt, az elmúlt napok stressze kezd kiütközni rajtam. Nem kicsit lepõdök meg, mikor homlokát az enyémnek dönti, és az elõbbinél jóval szelídebben, és rövidebben érinti száját az enyémhez, hogy lenyugtasson.
- Hé, Riley, lélegezzen – búgja, én pedig azon kapom magam, hogy jóval rendezettebben kezdem szedni a levegõt. – Elfogadtam, hogy nem ad alibit, és nem köptem be. Az pedig, hogy nem akar ellenem dolgozni, és leadta az ügyet, jobban nem is eshetne.

Lehunyom a szemem és mély lélegzeteket véve, szabályozom a szívverésem, és csak azután nyitom ki õket ismét, belenézve Green kékjeibe.
- A helyettesem átlagos. Ha jó az ügyvéde, simán megtámadja a bizonyítékokat. Pár nap haladék, és tényt állíthat a bíróság elé az ártatlanságáról – ígérem neki. – Még az olaszok vallomása se kell majd. Most viszont menjen, mielõtt bejön maga után az õr.
Látom rajta, hogy tovább kérdezne, de végül bólint, és még egy utolsó csókot nyomva a számra, visszahúzza a kezeit, és távozik a mosdóból. Halk sóhajjal túrok a hajamba, és nagyon hosszú percekig maradok még egyhelyben, mozdulatlanul.
Csak akkor távozom, mikor a mosdón kívül elülni látszanak a hangok. Kezdetét vette a tárgyalás. Nem megyek be, szinte biztos vagyok benne, hogy elnapolás lesz a vége. Inkább ellenõrzöm a telefonom, és nem kis örömmel látom, hogy Edward sikerrel járt. Megtalálta Green ex-nejét.

~oOo~

Elgondolkodva szemlélem az asztal túloldalán ülõ nõt, aki kissé megviselten, de sértetlenül, villámló tekintettel mered vissza rám. Talán nekem is ugrana, ha Edward nem az én oldalamon támasztaná a falat.
- Szóval maga az a hímkurva, akit a férjem mostanában kúrogat – sziszegi, és önkéntelenül is elfintorodom az obszcén szóhasználat miatt, amit az ember mindig nehezebben fogad egy nõtõl.
- Riley Morlon – mutatkozok be egyhangúan. – A férfi, akinek igenis szándékában állt rács mögé juttatni az ex-férjét, vagy legalábbis messze elkerülni, ha már vesztett ellene. Akinek eszébe se jutott volna szóba állni vele, ha nem fenyegetik meg a családját, az ön és Green lányaival egyetemben.
Erre elkerekednek a szemei, és kissé kihúzva magát, közelebb hajol.
- Mi van a lányaimmal?
Nem jó anya, ha arra hagyatkozom, amit Green mondott róla, de legalább szereti a gyerekeit, és aggódik értük. Bár azután, hogy az olaszokat elkapták, az anyjánál hagyta mindkettõt, és igyekezett elbújni.

- Mikor Felipe és bandája úgy döntött, hogy Green területét akarják, úgy gondolták, én is útban vagyok. Ahogy maga, úgy õk is abban a téves hitben éltek, hogy szexuálisan közöm van Adrien Greenhez. Így fenyegetni kezdték a családomat, és ezzel egy idõben Greenét is. Ezért fordultam hozzá.
- Felipe nem… nem bántotta volna sose a lányokat – jelenti ki, elárulva ezzel, hogy köze volt az olaszok vezéréhez. Bár nem tûnik olyan magabiztosnak, mint amennyire akar.
- Biztos ebben? Megölt egy 19 éves lányt, mert hallott valamit az átadásról. Mi akadályozta volna meg abban, hogy bántson egy fiatalabbat?
- Miért olyan biztos benne, hogy az nem Green volt? – morran fel, visszaszerezve valamit a határozottságából.

Pár pillanatra elgondolkodva tanulmányozom az arcát, majd megingatva a fejem, közelebb hajolok.
- Itt voltam akkor éjjel – szólalok meg csendes, de hûvös hangon. – Hogy megvédjem a családom, összefogtam Greennel, és eljátszottam az unokaöccse szerepét. Hallottam Felice bálján, hogy terveznek valamit, majd visszajöttünk ide, és itt töltöttem az éjszakát. Elég közel Greenhez ahhoz, hogy tudjam, ha elment volna. Hallottam magát reggel, és tudom, hogy elõbb itt volt, mint ahogy mi felébredtünk. Tudom, hogy elvitte a pisztolyát és az óráját.
Döbbenten mered rám, és a száját nyitogatva próbál visszavágni valamivel, de nem találja a megfelelõ szavakat. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a vallomásommal a karrieremet veszélyeztetem, de nem fog beköpni. Fél…egyenesen retteg, és szerintem nem tudja eldönteni, hogy Greentõl, vagy inkább az olaszoktól inkább.

- Kössünk alkut – szólalok meg határozottan. – Green tárgyalását 2 nappal halasztották el. Addig az ügyvéde még megkeresi, és a bíróságon tanúskodni fog. Elmondja, hogy Felipe önt is a gyerekei életével fenyegette, kényszerítette rá, hogy hamisítsa meg a bizonyítékokat. Én elintézem, hogy ne vonják ezért felelõségre, és szabad lesz. Azt is megígérem, hogy Green nem fogja veszélyeztetni az életét, Felipe és a bandája pedig rács mögé kerülnek. Csak annyi a dolga, hogy elmondja mit csinált.
Sokáig mered rám szótlanul, látszólag alaposan átgondolja az eshetõségeket, de én már tudom azt, amire a végén õ is rá fog eszmélni; az én ajánlatomnál nincs jobb megoldás számára.
- Rendben – morogja végül fogcsikorgatva. – Kiszabadítom azt az állatot, de utána intézze el, hogy ne jöhessen a közelembe!
- Kap egy távoltartási végzést – bólintok, és napok óta most elõször úgy érzem, már látom a dolgok végét.

~oOo~

Nem lepõdök meg, mikor a két nap múlva újra megtartott tárgyaláson, minden simán megy a védelem számára, és Greent ismét felmentik. Én azonban nem vagyok ott, Edwarddal megüzenem, hogy ezzel leróttam minden tartozásom, ami a családom védelme miatt illette õt, és innentõl elválnak útjaink. Félek, ha ezt szemtõl szemben kéne megmondani neki, nem menne…
Felipe és bandája ügyével is remekül haladok. Miután Samantha vallott, megtört náluk is a hallgatás. Úgy elkezdtek egymásra mutogatni, hogy öröm volt nézni. Szinte anélkül el tudtam rendezni mindent, ami a tárgyalás elõtt szükséges, hogy találkoztam volna velük.
Attól még mindig tartok, hogy felismernek, ha látnak, így az arcomat igyekszem a lehetõ legkésõbb megmutatni. Nagyjából egy hét van az elsõ tárgyalásig, addig még akár ki is találhatok valamit, hogy minél kevésbé hasonlítsak a bálos külsõmhöz.

Mivel azonban mindent elõkészítettem, így van némi szünetem, amit végre Janel és Timmel tölthetek, majd pár szabad estét is beszervezek, mikor egyedül lehet otthon. Egy ilyen alkalommal lehet beszélnem kéne majd Kevinnel, mert bár elég csúnyán viselkedett az elmúlt idõszakban, és nem kezdeném újra vele, barátként hiányzik. És ha Green most kilép az életembõl, õs is újra normálisan fog majd viselkedni.
Green pedig… Rá nem akarok gondolni, mert rögtön eszembe jutnak a csókjai, az érintései, és bármennyire is akarom tagadni, nem csak fizikailag volt rám hatással. De nem! Õ most már szabad, nincs veszélyben egyik kicsi se, nincs dolgunk egymással!

- Azt hittem, már meg se látogat többet – morgom, amint megpillantom.

- Sok volt a dolgom – feleli. Ez nem mentség… – Holnap viszont eldõl minden, így gondoltam tartok egy jelentést.

Jelentést, remek! Azt sem tudom, milyen nap van ma, semmit nem mondanak nekem…

- Remek ötlet – dõlök hátra érdeklõdve.

- Ha holnap elkapják a kozanosztrát a droggal, akkor rögtön elég bizonyítékunk lesz ellenük, hogy eljárást indítsunk. Valamint kiderült, hogy a Serleg alkalmazottját, Maryt valószínûleg azért ölték meg, mert tudott részleteket az átadásról. Ez már a kozanosztrához fogja kötni, és nem önhöz. Ami problémát jelent, az a fegyver és az óra – ecseteli.

Szép munka.

- Elõször azt hittem, maga vitte el a házból – mormogom gondolkodva.

- Sejtettem – feleli színtelen hangon. – De nem én voltam, így felmerül a kérdés, kinek állt érdekében besegíteni az olaszoknak.

- Van tippje, ha jól sejtem – nézek végig rajta.

Hezitál a válaszadással, végül bólint, majd nekikezd az elméletnek.

- Miután visszaértünk a bálról, lent hagyta õket a földszinten, a magas komód legfelsõ fiókjában. Feltételezem azért, hogy a lányok ne találják meg, még véletlenül se.

- Mindig tartok ott egy fegyvert, az óra kivételesen került oda – bólintok.

- Mire felkeltünk a lányok már fennvoltak, de rajtuk kívül csak mi voltunk a házon belül, az embereit nem láttam. Vagyis egészen pontosan, járt még ott aznap reggel valaki… ­– célozgat.

Elemi erõvel vág gyomron a felismerés. Azt a…. azt a kurva!

- Az a mocskos ribanc! – mordulok fel. – Nem rendõrökkel kúr, hanem valamelyik tésztazabáló rohadékkal, feltételezem a taknyos kölyökkel! Hogy dögölne meg mindegyik!

Hát így akar megfizetni nekem? El akar tenni láb alól? Ennyire pedig nem ártottam neki!

- Dino hataloméhes, viszont nem õ a banda agya. Az Angelo volt, aki még mindig elõzetesben ül, de látogatták õt, gondolom információt is cseréltek, mert kellett valaki, aki tervez. Ha holnap elkapják a többieket, könnyû lesz vallomásokat kiszedi belõlük, ha azt mondjuk, a másik már köpött. Õk nem olyan hûségesek egymáshoz, mint hiszik magukról…

Elképedek, milyen ravasz tud lenni ez a fiú, ha akar.

- Nocsak Riley, hát nem elkezdünk cselezni? – vigyorgok rá.

Tényleg kurvára meglepett, ügyes kölyök!

- Nem szeretek tisztességtelenül játszani, de ez más helyzet – feleli, majd feláll. – Most mennem kell. Drukkoljon, hogy holnap elfogjuk õket, és vallomást tegyenek. A fele… ex-feleségével együtt, mert akkor a tárgyalására sort se kell keríteni, azonnali hatállyal szabadlábra helyezik.

Válaszolnék neki, de nem hagyja, csak kisétál a terembõl. Megmosolygom a naivitását. Még hogy azonnali hatállyal… ha tudná, hány embernek érdeke, hogy nyugton maradjak, el sem hinné.

***

Furcsállom, hogy eddig rohadtul nem hallgattak ki. A rajtaütésrõl sem tudok semmit, látogatót sem fogadhatok, ezért Edward nem tudott beszámolni semmirõl… Morlon meg… õ meg nem jön.

Felszisszenek, ahogy éles fény szûrõdik be a magánzárka ajtaján. Megdörzsölöm a szemeim, majd felállok. Nyeldekelve iparkodok kifelé, ahogy a fegyõrök láncon vonszolnak át a társalgón. Beleélem magam, hogy Morlon jött meglátogatni, de egy egészen más helyre visznek. Egy másik kihallgatóba… ezen nincs ablak. Mikor lebilincselik a karom az asztal közepére, már tudom, hogy nem számíthatok semmi jóra. Csinálták már velem, a procedúra neve, kihallgatás. A filmbéli jó zsaru, rossz zsaru dolog a való életben is hasonló. Egy ablakon át figyelnek. Elõször egyedül hagynak, megnézik, mit ténykedek. Ideális, ha elfoglalom magam valamivel, igyekszem úgy tenni, mint akinek nincs vaj a füle mögött. Most viszont kurvára nehezemre esik nézelõdnöm, pedig teljesen ártatlan vagyok. Nem tudom, pontosan mennyi idõ telik el, mire bejön valaki. Egyenesen a pofámba világít, amitõl pár másodpercre megvakulok. Fintorogva nézek felé, mikor már eligazgatta a lámpát. Meg sem lepõdök, hogy az a faszszopó Kevin az.

- Mit akar már megint? – hördülök fel.

- Valljon, Green! – hajol felém.

- Ugyan miért? Semmi közöm az ügyhöz.

- Kinek akar hazudni, Green? Ennyire szégyelli, milyen amatõr módon hagyta ott a nyomait?

Felsóhajtok, majd a fejem rázva dõlök hátra.

- Maga olyan amatõr, hogy ezt beveszi.

- Valljon, Green, még nem késõ! – hajol felém.

- Ugyan miért? Azt gondolja, így bevágódhat majd Morlonnál? – ásítok.

Összeszorítja az állkapcsát, így örömmel konstatálom a tényt, hogy felhúztam.

- Nézze, rendõrke, engem rohadtul nem érdekelnek az érzelmei. Egyszerûen csak felháborítónak tartom, hogy nem tudja rendesen végezni a munkáját. Megkérdeztek bárkit is, aki tudná biztosítani az alibimet az estére?

- Ugyan ki tudná, Green? – ül fel fél seggel az asztalra.

- Nem aludtam egyedül – szegem fel az állam.

Akkora aduászt tudnék kirántani elé hirtelen, hogy nem bírok ellenállni, öntelten elvigyorodok. Bizony, te korcs, együtt aludtam azzal, akit annyira szeretsz, és már csak idõ kérdése, hogy le is feküdjek vele. De tudod mit? Már nem elégszem meg ennyivel. Teljesen el akarom venni tõled Morlont. Azt akarom, hogy belém szeressen, téged pedig elfelejtsen. Meg akarsz kínozni? Viszonzom a szívességet, ott fogok ártani, ahol a legjobban fáj.

- Ki aludt magával? – hajol a képembe.

Kuncogva döntöm oldalra a fejem.

- A lányaim.

Megint összeszorítja az állkapcsát, gondolom, másra számított.

- Ó, igen, õk bizonyosan észrevették volna, ha kisurranok egy gyilkosság helyszínére pakolni a holmijaim. De honnan is tudhatná egy magafajta besavanyodott buzi, milyen is, ha valakinek gyereke van.

Élesen szívja be a levegõt, aztán valamikor akkor kapom meg az elsõ öklöst az arcom bal oldalába. Csak nevetni tudok a szánalmas próbálkozásain. Még egy két cifra beszólás, és érzem, ahogy az egész fejem zsibbadni kezd. Remélem, ez a tárgyalásra mind rendre be is lilul, így biztos vagyok benne, hogy kapok egy-két jó pontot Morlonnál. Végtére is mi szívszorítóbb lehet egy megkínzott, ártatlanul lecsukott embernél?

***

Bazisok ember gyûlt össze megint, én pedig nem gyõzök feszengeni az öltönyömben. Az ügyvédem persze pampog, mint mindig, de nem tudok rá figyelni. Morlonon jár az eszem. Fogalmam sincs, mi történhetett vele. Kurvára remélem, hogy sikerült valamit alkotnia. Kétlem, hogy a mai nap lezárnák a tárgyalást, ezért kicsit lelomboz a tény, hogy nem mehetek el rögtön. De nem baj, kibírom, ha nem kell éveken át börtönben lennem…

- Kurvára idegesít, hogy nem tudok semmirõl – morgom, mikor az ügyvéd visszasétál két-két pohár kávéval.

- Majd megtud mindent, nyugodjon le.

Persze, könnyû azt mondani a szar automatás kávéddal, te seggfej. Épp hörpölném be a vízízû moslékot, mikor megpillantom Morlont az egyik mosdónál. Engem figyel, és szinte észrevétlenül int a fejével, majd bemegy a mellékhelyiségbe.

- Hé, fõnök, brunyálnom kell – nézek fel a mellettem ácsorgó õrre.

Az lenéz rám, majd bólint, és elindul a mosdó felé.

- Hé, egyedül is megy – fintorgok.

- Úgysem tud megszökni – vigyorog rám gúnyosan.

Megforgatom a szemeim, majd a kávém az egyik virágra öntve elsietek a pár méterre lévõ wc felé. Benyitok, de nem látok elõször senkit. Csak hosszú másodpercek múlton lép ki Morlon az egyik fülkébõl. Hirtelen rohadtul kiráz a hideg, ahogy végignézek rajta. Eddig oké, egyben van. Megkönnyebbülök.

- Mi történt magával? – néz végig az arcomon.

Megrántom a vállam, mint akinek ez csak egy vacak kis semmiség lenne. A zakóm hajtókáira markol, úgy lép közelebb hozzám.

- A fegyõrök voltak? Tudja, hogy ezért akár meg is büntethetik õket?

- Attól tartok, aki csinálta, nem fogják elítélni emiatt – rázom meg a fejem.

- Ugyan miért nem? – csodálkozik el.

- Tudja, Morlon, ha valamit megtanultam, az az, hogy a törvény elõtt senki sem egyenlõ. Kevin barátja álló közönségtõl kapna vastapsot, ha megmutatná, mit mûvelt – fintorgok.

- Kevin? – képed el.

Belül veszettül hahotázok, de kívül próbálom megtörtnek, kiszolgáltatottnak beállítani. Mint egy igazi áldozat. De én sosem leszek az, mert nem veszítek.

- Azt hiszem, féltékeny – billentem oldalra a fejem.

- Féltékeny? Beszélek vele – morogja.

- Kérem, Morlon. A feletteseitõl már biztosan megkapta a magáét ezért a meggondolatlan viselkedésért. Ne kínozza, mert olyasmire vetemedik, amit nem volna szabad.

- Kevin nem egy vadállat, mint…

- Mint én? – kérdem, mint akit megbántott.

- Mint… egy bûnözõ – csapja oldalra a tekintetét.

Elmosolyodok, ahogy figyelem, majd a bilincsem láncát a tarkójának szorítom, ahogy megpróbálom átölelni a nyakát. A láncnál fogva vonom közelebb magamhoz, hogy végignézhessek az arcán. Zavartan pislog fel rám. Nem tudom, mire gondol épp, pedig veszettül érdekel, mi járhat a fejében.

- Hiányzott, Morlon – fúrom az orrom az arcához.

Azt hiszem, sikerül valamelyest meghatnom, mert nem tol el egybõl. Bár úgysem tud…

- Hogy halad az üggyel? – csókolok a homlokára.

- Megvannak az emberek… de nem akarnak vallomást tenni. Így lassítják az ügyet – simítja el az ujjait a mellkasomon.

- Ez jó hír – mosolyodok el, majd hajolok a szájához.

- Green…

- Hogy mondja? – simítok végig a száján.

- Ah… Adrien… ha meglátnak…

- Akkor reszeltek mindkettõnknek, mert egy helyiségben sem tartózkodhatnánk. Ugyan, Morlon…

Felsóhajt, majd a fejét rázva néz fel rám. Mosolyogva kapom be a száját, majd csókolom meg bizsergõ ajkakkal. Tényleg rohadtul hiányzott már…                                                                                    

- Csak oda kell hívnod, Riley – sóhajtja, szelídebb, gyõzködõ hangsúlyra váltva. – Nem kell félned, mi is ott leszünk, rögtön elkapjuk. De így sokkal biztonságosabb és egyszerûbb, mint rátörni az ajtaját.
Leesik kissé az állam, és értetlen pillantást vetek rá.
- Egy szóval se mondtam, hogy azért nem akarom, mert félek! – morranom, mire bizonytalanság jelenik meg a tekintetében. – Hidd el Kevin, itt valami nincs rendben. Ez nem Green stílusa. Az ügyeivel foglalkozom már jó ideje, õ ennél okosabb. Nem fogom lecsukni valamiért, amit nem õ követett el.

Kevin arcán csúnya fintor jelenik meg, azzal egy idõben, hogy elsötétedik a tekintete.
- Nem akartam elhinni, mikor hallottam, de a viselkedésedbõl kezdek arra következtetni, hogy igaz a pletyka, miszerint a mi drága kis fõügyészünk befeküdt Green alá – sziszegi, olyan dühvel és maró féltékenységgel, amit még sose hallottam tõle.
Szavai miatt azonban elönt a harag, és lesápadok szégyenemben, mikor belegondolok, hogy mennyire közel álltam hozzá, hogy igaz legyen. Mégse állítom le magam, mikor felpattanva, sebes mozdulattal húznék be neki. Nem volt felesleges azonban a kiképzése, reflexszerûen kapja el a kezem, bár alaposan megleptem kirohanásommal.
Ahogy magamat is. Sose az volt rám a jellemzõ, hogy erõszakkal oldom meg a dolgaim. Mindig megvoltak a visszavágásaim, és elég volt a szavaimat használni ahhoz, hogy elérjem, amit akarok. Mióta azonban Green belépett az életembe, ez már nem olyan könnyû…

- Menj a pokolba! – préselem ki dühödt kétségbeeséssel, és megpróbálom elhúzni a kezem, de szorosan tartja a csuklóm. – Hogy mondhatsz nekem, pont te ilyet? Honnan szeded egyáltalán?
Egy pillanatra meginognak a tekintetében a negatív érzelmek, és bár igyekszik visszazökkenteni magát, szinte könyörgõen szólal meg.
- Bizonyítsd be, hogy nincs igazság a rágalmazásban! Juttasd oda, ahová való.
- Azt kéred tõlem, hogy a jó hírem érdekében, csukjam le olyanért, amit nem õ követett el? – suttogom, a fejem ingatva. – Azt nem… Én nem…
- A francba Riley, ez nem kívánságmûsor! – dörren, és rászorít a csuklómra. Mikor az arcom megvonaglik a fájdalomtól, kissé riadtan enged el, és hagyja, hogy hátrébb lépjek. Mindkettõnk a tûréshatára végén jár, és szinte sose láttam õt ennyire idegesnek, mikor velem beszélt.

Ha elutasítom a „kérését”, következõnek Rogers, vagy a feletteseim keresnek fel ugyan ezzel, és ha õk is nekem szegezik a kérdést a kapcsolatomról Greennel, az már sokkal hivatalosabb, és veszélyesebb a munkámra nézve.
- Rendben – préselem ki végül magamból. – Nem tudom honnan szedtétek, hogy Green majd úgy ugrál, ahogy én fütyülök, de megpróbálom elhívni estére. Viszont, csak azért mert az aki, nem fogjuk alapos kivizsgálás nélkül lefolytatni a tárgyalást!
Nem szól semmit, csak összeszorított szájjal, kifejezetten boldogtalanul bólint, és felkapva a telefonomat az asztalról, felém nyújtja.

Kissé remegõ kezekkel veszem el, és abszolút kelletlenül állok neki elõkeresni a számát. Túl késõn jövök rá, hogy több mint gyanús lehet Kevin számára, hogy benne van a kapcsolataim közt. Inkább fel se nézek rá, miközben a mobilt a fülemhez emelem.
- Nocsak,Riley, eddig bírta nélkülem? – csendül az ismerõs hang, és szinte magam elõtt látom a vigyorát.
- Khm… szeretnék találkozni magával.
- Csodás, és mikor? – Szörnyen érzem magam, és nem is értem miért. A fenébe is, igaza van Kevinnek, örülnöm kéne az ölembe hullott lehetõségnek, de csak az elmúlt napok, fõként a ma reggel jár a fejemben. A magányos alakja, miután a felesége elvitte a lányait… De talán sikerülhet megoldanom ezt az egészet, az olaszokat is beleértve.

- Ma este. Tudja… hol a belvárosi kávézó?
- Persze, odatalálok.
- Akkor jöjjön oda…  - Kevinre pillantok, aki kifejezéstelen arccal mutatja fel nyolc ujját - este 8-ra.
- Ott leszek. Hozza magával a szép száját is – búgja, és egy pillanatra elakad a lélegzetem. Megfordul a fejemben, hogy lemondom az egészet, hogy kihúzom magam ebbõl, de ha megteszem, nem marad senki, aki tisztázná.
Inkább lerakom gyorsan a telefont, mielõtt olyat mondok, amivel mindenkinek csak ártok. Égõ tekintetemet Kevinre emelem, aki összeszorított szájjal viszonozza a pillantásom.
- Amint kikerült az életedbõl, minden a régi lesz – jelenti ki végül, és bár nem akarok, de mielõtt lehetõségem lenne bármit is mondani rá, kiviharzik az irodámból.

***

Szinte már fizikailag is rosszul vagyok, miközben egy csésze kávéba bámulva várakozok. Kevin és pár társa a kávézó különbözõ pontjain igyekszik elvegyülni, én pedig legszívesebben felpattannék, és eltûnnék.
- Jó estét, Morlon! – jelenik meg hirtelen mellettem Green, mire összerezzenve nézek fel rá egy pillanatra, majd vissza a csészémre.
- Jó estét – kavarom meg a barna, már ég kihûlt italt, és mikor a szemem sarkából látom, hogy felém mozdul, elhúzódom.  
- Valami baj van? – Hát persze, hogy feltûnik neki, valami nem stimmel.
- Nem, nincs – rázom meg a fejem, majd erõt véve magamon, felpillantok rá. Igyekszem a tekintetemmel sugallni, mennyire sajnálom a dolgot, de egyelõre nem értheti.

- Ártottak a családjának? – hajol közelebb hozzám, de csak megingatom ismét a fejem.
- Sajnálom – suttogom, mivel látom, hogy Kevin lép az asztalhoz. Bennem reked a levegõ, mikor pisztolyt tol Green arcába.
- Adrien Logan Green, New York állam törvényeinek értelmében letartóztatom szándékosan elkövetett emberölés vádjával – szavalja, olyan gyûlölettel, amitõl görcsbe rándul a gyomrom. Mi ütött belé? Õ nem ilyen szokott lenni…
- Álljon fel! – utasítja Greent, aki megszokott viselkedése ellenére, szinte lesokkolódva mered fel rá. Te jó ég, mit tettem…? Ez miattam van, bízott bennem, és leeresztette a védelmét. Én meg…?

Nem bírom nézni, de így is hallom, ahogy Kevin társai felrántják az ülõhelyérõl.
- Végre megvagy, rohadék! – sziszegi ex-barátom, és mikor oldalra pillantok, keserûen látom, hogy durván hátrafeszíti Green kezeit, és szinte az asztalra vágja õt, miközben megbilincseli. Nyitnám a szám, hogy ellenkezzek a bánásmód miatt, fõleg, mikor a hajába markolva kezdi el kifelé húzni, de közben engem is megajándékoz egy sötét pillantással, belém forrasztva a szavakat. - Most oda kerül, ahová való.
Felpattanok, hogy kövessem õket, és emlékeztessem Kevint a jogokra, melyeket Green teljes mértékben a magáénak tudhat, még így is, de társai elállják az utamat, mit sem törõdve dühödt pillantásommal, míg a kocsi el nem hajt.
- Ez igazán bátor dolog volt, Dr. Morlon – pillant rám elismerõen az egyik rendõr, mire meglepetten pillantok rá. Egyikük arcán sincs nyoma megvetésnek, vagy undornak. Különös, úgy tûnik nem terjedt még el a pletyka. Ám valahogy, most ez sem dob fel…

***

Idegesen pillantok újra és újra az ajtóra. Nem igen tudom, mire számítsak most Greentõl, de akkor se lepõdnék különösebben meg, ha puszta kézzel nekem esne, vagy másik végletként, teljesen ignorálna. Mikor végre bevezetik, nagyot bukfencezik a gyomrom. Nyúzottnak tûnik, nem igen látom nyomát annak a magabiztosságnak, amit a legutóbbi, ellene zajló eljárás során mutatott.
- Ül a kutyus! – nyomja le a fegyõr a székbe, az asztal túloldalán. Szerencsére megkaptuk a kihallgatót. Az õr viselkedésére viszont elkerekedik a szemem, és bár nem foglalkozik vele, szúrós pillantást vetek rá. Távozása után azonban, rögtön Greenhez fordulok, és nyitnám a szám, hogy megmagyarázzam a tettem, de megelõz.
- Erre ment ki az egész? – üvölt rám, mire összerezzenek, és megpróbálok szóhoz jutni.

- Nem…  Adrien… - Egyszerûen nincs bennem erõ a hevesebb felszólaláshoz, reméltem, ha a nevét hallja, azzal elérek valamit, de most nem igen jön össze.
- Ez az új divat? Hm? Szóljon, ha igen, hadd haladjak a korral!
- Ha végighallgatna… – szakítom félbe. – Nem akartam ezt az egészet…
- Megtudhatnám, hogy akkor miért nem tudott szólni?
- Mert… ez a dolgom… a rendõrök kényszerítettek rá… - Nem is értem, miért szeretném olyan kétségbeesetten, hogy higgyen nekem. Ennek nincs semmi értelme.
- Hogy ártatlan embereket sitteltessen le? – hajol közelebb hozzám, mire felpillantok, hogy a szemébe nézhessek.

- Adrien… higgadjon le – suttogom –, tudom, hogy nem maga tette…
- Még szép, hogy tudja! – sziszegi fojtott hangon. – Ott feküdt mellettem!
- Nézze, én… - Tudom, a fenébe is, tudom! De nem mehetek ezzel a bíróságra, mert elveszteném minden hitelem. Akit eddig bezártam, vagy aki ellen eljárást folytatok, mind szabadulnának. De õ talán még úgy se…
- Feltételezem, nem fog alibit biztosítani nekem. Fontosabb a hírneve meg a pénze…
- Ez nem igaz! – csattanok fel, kissé erõteljesebben. Mindenki korrupcióval, lefizethetõséggel, kurválkodással gyanúsít mostanában, kezd kissé elegem lenni. Csak annyit akartam, hogy a családom biztonságban legyen!

- Már hogyne volna igaz. Ugyanolyan elvakult, mint az összes többi… – állna fel, de ösztönösen kapom el a csuklóját, hogy visszatartsam.
- Van egy tervem…
- Micsoda? Hogy villamosszékbe ültet? – rántja el a karját. Miért pont most kell ilyen gyerekesen viselkednie?
- Oda fog, ha most nem ül le ide… hallgasson már végig!
Morogva csapja le megbilincselt kezeit az asztalra, és ül vissza a székbe.
- Hallgatom, Morlon, meséljen!

- Pontosan tudjuk, hogy Dino bandája mit tervez. Most, hogy félreállt az útból, biztos vagyok benne, hogy megkísérlik átvenni a helyét. Tudnom kell, mire számítsak.
- Úgy érti, áruljam el az üzleteim részleteit? – képedik el, látszólag nagyon nem örülne az ötletnek. De a fenébe is, nem kell nekem minden! Most az olaszok jelentik a legfõbb problémát, nem az õ bûneit jegyzem.
- Csak egy hely és idõpont kell… amit egy névtelen informátortól kapunk majd. És lefüleljük az egész  bandát.
- Célravezetõbb lenne kitalálni valamit – forgatja meg a szemeit. Nem bízik bennem, amit mondjuk megértek, de jelenleg nincs jobb ötlete szerintem neki se. – Nem hiányzik még egy vizes lepedõ…

- El tudja hitetni az olaszokkal? – folytatom.
- Komolyan kérdezi? – emeli fel megbilincselt kezeit.
- Bocsánat, nem így értettem – rázom meg a fejem. Ebben õ most nem igen tud majd részt venni, és gondolom nem is dobja fel különösebben, hogy a szabadulása az én kezemben van.
- Beszéljen Edwarddal… õ majd elterjeszti.
- De… – hõkölök hátra. Nem untam még meg az életem, nem biztos, hogy össze szeretnék futni, az egyik bosszúszomjas emberével.
- Ne féljen, nem harap. Tudja, hogy kedvelem magát.
Erre nem tudok hirtelenjében mit mondani. Mindig kételkedtem abban, hogy valóban kedvel, vagy érdeklõdik, mert úgy gondoltam, számára csak játék az egész. De most már nem vagyok annyira biztos a dologban.

- Igyekezzen, ez a narancssárga kezeslábas rohadtul kövérít – mormogja, majd feláll. Követem a példáját, míg az egyik fegyõr kinyitja neki az ajtót, és kifejezetten gúnyos mosollyal lép elé, a bilincsére akasztva egy láncot. Összerezzenek, mikor durván megrántja a karját, úgy vezetve ki a szobából.
Hallom, ahogy fojtottan társalognak valamit, miközben egy másik fegyõr engem vezet el a folyosón, az ellenkezõ irányba, de nem értem mit. Hátra-hátra tekintek, de csak akkor torpanok meg, mikor hirtelen ordítás hasít a levegõbe.
Tekintetemet az õr, és Green párosára kapom, és látom, ahogy elõbbinek ömlik az orrából a vér. Elakadó lélegzettel lépnék vissza, de az õröm megingatja a fejét, és elkezd kifelé terelni, miközben az egy másik kiabálva siet sérült társuk segítségére. Jó isten… ha nem hozom ki innen hamarosan, abba valaki belehal, és õszintén szólva, ötletem sincs, ki.

~oOo~

- Bementél hozzá – morran fel hirtelen Kevin, éppen csak hogy belépve az irodám ajtaján. Még két óra se telt el azóta, hogy kijöttem Greentõl, és nem kérdezi, hanem szóvá teszi azt, ami tény. Gyorsan terjednek a hírek.
- Be – felelem tömören, egy fél pillantás után, visszafordulva az asztalomat borító papírokhoz. Nem ér meglepetésként, mikor a következõ pillanatban mellém toppan, és az asztalra csap, hogy rá figyeljek. Rezignált nyugalommal pillantok fel, állva villámló tekintetét.
- Mirõl beszéltetek, az ügyvédje jelenléte nélkül? – sziszegi.
- Tisztáztam vele, hogy tudom, nem õ tette, és igyekeztem rábírni az együttmûködésre – felelem, az igazságnak megfelelõen, de persze ez még annyira se tetszik neki, mintha hazudtam volna valami ostobaságot.

- Megõrültél, Riley? – csattan fel. – Azt akarod, hogy elhiggyem, nincs köztetek semmi, de rögtön rohansz hozzá, hogy biztosítsd a hûségedrõl!
- Nem biztosítottam semmirõl! – állok fel, hogy legalább egy picivel közelebb kerüljek ahhoz, hogy egy szintben legyek vele, és a hangom is kezdem megemelni. – Nem tudom honnan szedted, hogy neki dolgozom, de ismerhetnél már annyira, hogy tudd, errõl szó sincs. Az igazság érdekel, és ennyi!
- Hát persze! – horkan fel gunyorosan. – Ezért ugrott rögtön, mikor hívtad, és tûnt olyan közvetlennek. Félre ne értsd, Riley. Nem feltételezem, hogy lefizet, tudom, hogy nem szándékosan vesztetted el a pert. De azt már szinte biztosra tudom, hogy mindannak ellenére, ami, te szépen elcsábultál, és széttetted neki a lábaid!
- Még ha meg is tettem volna – kezdem hidegen, a dühtõl remegõ hangon -, neked ahhoz semmi közöd se lenne, Kevin. Ha nem akadsz le a témáról, azt kell hinnem, te terjesztesz ilyesmit, féltékenységbõl. Ne akard, hogy ennyire lesüllyedj a szememben!

Hosszú percekig nézünk egymással farkasszemet, mindketten haragtól és egyéb érzelmektõl remegve, de végül õ az, aki felhorkanva félrekapja a pillantását, és elindul az ajtó felé.
- Ha kicsúsznak a dolgok a kezedbõl, és megszívod, emlékezz rá, hogy én figyelmeztettelek – morogja még, majd elviharzik. Sóhajtva rogyok vissza a székembe, arcomat a kezembe temetve. Mikor csúszott ennyire félre az életem? Azzal veszekszem, aki a legfontosabbak közé tartozott számomra, azért, hogy megvédjek valakit, akit nem rég még élete végéig börtönben akartam látni.

~oOo~

Észre sem vettem, hogy idejött, pedig nagyon is közel áll most… a keze pedig a vállamon. Mi a franc történik itt?

- Megvagyok – krákogom. – Csak az ex-nejem szeret emlékeztetni rá, miért tartom egy büdös kurvának.

Elönt a düh, amiért ezt mûvelte velem az a rongyos ribanc…

- A lányok… – kezd neki, de elakad.

Sejtem, mit akar mondani…

- Megoldom – felelem.

Elhúzza a karját, de nem akarom, hogy eltávolodjon. A csuklója után kapok, majd magamhoz ölelem. A hajába fúrom az orrom, még mindig kellemes az illata. Megnyugtat. Fura ember ez a Morlon. Mindig valami kettõsséget érzek vele kapcsolatban. De azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.

- Reggelizzünk – mormogom.

Nem szoktam én ilyen nyálas lenni, pláne nem egy faszival. Bár meg sem lepõdnék azon se, ha belészeretnék.

A konyhába megyünk, ahol tojást sütök neki meg persze magamnak is. Vele szembe ülök, majd neki is látunk a kajának. Az igazat megvallva nem vagyok nagyon éhes, így csak turkálok.

 - Szinte sose jön ide – bukik ki belõlem. – Megvárja, míg hazaviszem õket, vagy küld valakit értük. Fogalmam sincs, mi ütött belé.

Nem felel rá, nem is kell. Ostobaság ilyen baromságokról beszélnem. Valamit azonban tudnia kell…

- Ráadásul azzal jött, hogy a fõügyész a szeretõm – bököm oda.

Köhögve kapkod egy pohár víz után, majd fuldokolva pillant rám.

- De honnan…? – köhécsel. – Mégis ki terjeszti ezt?

- Nem az én saram – vonok vállat.

Nem zavar a tény, tudják csak, hogy Riley Morlon az enyém.

- Az olaszoknak jövõ héten érkezik egy szállítmánya, a legújabb droggal – néz felém. – Addigra azt akarják, hogy elkerülj az útjukból, én pedig nekik dolgozzak, mondván, azt õk is meg tudják nekem adni, amit te.

Meglepetten nézek rá. Most… most letegezett? Komolyan? Engem? Riley Morlon letegezett?

- Ezt tegnap mondták, vagy már megkerestek elõtte? – követem a példáját, és váltok tegezésre.

- Ha már megkerestek elõtte, szóltam volna – morogja. – Köszönöm a reggelit, de ideje indulnom.

Mosolyogva törlöm meg a szám, majd tápászkodok fel.

 - Ha nagyon ragaszkodik hozzá, kedves Morlon – vigyorgok a növekvõ zavara láttán.

Felrohan a szobámba a ruháiért, én pedig lent öltözök át. Alig várom, hogy hazaérjek és a Morlon illatú hálómban fetrengjek. Tán még a farkam is kiverem rá!

Sietve toppanna ki az ajtón, de megállítom. Na, hová siet? A derekánál fogva húzom magamhoz, az ujjaim bizseregnek.

- Sajnálom, hogy a reggelünk el lett rontva, és nem láthattam álomittasan, kócos hajjal ráeszmélni a világra – búgom neki.

Szusszanva bámul rám, csodálkozok is, hogy nem lök el, ezért úgy veszem, szabad a vásár. Elõször finoman, majd kicsit rámenõsebben csókolom meg. Érzem, ahogy az ajkai összezáródnak, amitõl majdnem feláll a farkam. Megáll, de még mindig nem lök el, ezért vagy fél percig csemegézhetek a száján különösebb következmények nélkül.

 - Ne higgye, hogy nem vettem észre – vigyorgok rá.

Nem szól semmit, csak vöröslõ képpel elviharzik a kocsim felé. Ejnye, Morlon, szabad ilyet?

***

A délutánt a dolgozómban töltöm, mivel Edwardra feladatot bíztam, így magam ellenõrzöm a beérkezõ fegyverszállítmányok pontos adatait. Nem kis meglepetésemre csörögni kezd a telefonom, a hívó féltõl pedig görcsbe rándul a gyomrom.

- Nocsak,Riley, eddig bírta nélkülem? – vigyorgok.

- Khm… szeretnék találkozni magával.

- Csodás, és mikor?

- Ma este. Tudja… hol a belvárosi kávézó?

- Persze, odatalálok – pakolom fel a lábaim az asztalra. Rossz szokás.

- Akkor jöjjön oda… este 8-ra.

- Ott leszek. Hozza magával a szép száját is – búgom.

A vonal hirtelen megszakad, csodálkozva teszem le a telefonom. Én sem vagyok az a nagy búcsúzkodó, de hát… na. Biztos zavarban van, hogy õ kért randit tõlem. Már biztos, hogy odáig van értem.

***

Este 8, ahogy megígértem. Kiszállok a kocsimból, majd megigazítom magamon a bõrdzsekim. Nem tudom, mihez lenne kedve, nem mertem zakót húzni. Nem az én stílusom… kurvára nem. Túl száraz, én pedig kedvelem a… hm, sikamlós dolgokat.

Széles vigyorral a képemen nézem meg magam a kocsim tükrében, majd mászok fel a járdára. Kis nyugalmat erõltetek magamra, nem tûnhetek túl lelkesnek. Mindig ez van, ha érzem, valaki a hálómba keveredett.

- Jó estét, Morlon! – lépek hozzá.

- Jó estét – kavar egyet a kávéján.

Hajolnék hozzá, de már akkor elhúzódik, mikor leülnék vele szemben. Valami nem stimmel, ennyire ideges lenne? Kizártnak tartom. Olyankor tajtékzik.

- Valami baj van? – ráncolom a homlokom.

Baja esett valakinek? Vagy mi ez a nyomott hangulat?

- Nem, nincs – rázza meg a fejét, majd rám pillant.

Kérdõn nézek rá, valamiért azt súgják az ösztöneim, hogy hazudik, és rohadt nagy baj van.

- Ártottak a családjának? – hajolok közelebb hozzá.

- Sajnálom – rázza meg ismét a fejét.

Hirtelen egy férfi lép az asztalomhoz és egy hideg pisztolycsövet dug az arcomba.

- Adrien Logan Green, New York állam törvényeinek értelmében letartóztatom szándékosan elkövetett emberölés vádjával – fröcsögi felém a rendõr.

Épphogy a szám nem tátom el, úgy pillantok a mellettem szobrozó rendõrre. Hát hülye ez?! Aztán felismerem azt a buzgómócsing Kevint. Már értem, miért volt rossz elõérzetem…

- Álljon fel! – löki meg az arcom a pisztolyával.

Mivel szólni sem tudok, nemhogy felállni, ezért két kéz ragad meg, és ránt fel az ülõhelyemrõl. Most veszem csak észre azt a még három rendõrt, akik mögöttem állnak. Mi a franc folyik itt??

- Végre megvagy, rohadék! – hörgi Kevin, majd hátrafeszíti a karom.

A pisztolyát elrakva igyekszik megbilincselni. Szinte rávág az asztalra, felszisszenek, ahogy nagyot csattan a mellkasom a fehér felületen. A bilincs a csuklómra kattan, mire felránt.

- Most oda kerül, ahová való – markol a hajamba, majd vezet kifelé.

Oké, oké, higgadj le, ne pánikolj! A büdös kurva életbe, rohadtul pánikolok, mi az, hogy emberölés?! Morlon… bassza meg, Morlon hozta a nyakamra ezeket!

Elrántom magam a zsarutól, hogy hátranézzek rá, de akkorát sóznak a fejemre a gumibottal, hogy majdnem megszédülök. Ez… ez már biztos, hogy nem vicc…

***

Remegve kuksolok a cellámban, mire megjön végre a smasszer. Õrizetbe vesznek, ha? Inkább bezárnak egy sintértelepre. A kisfaszomat a szájukba, mi a kurva istenért csuktak le? És miért jön ide Morlon egyáltalán? Élvezkedni?!

Kivezetnek a cellámból, majd be a kihallgatóba. Ennyi könnyebbséget adtak legalább, hogy nem a nyomorult telefonos beszélõben kell ücsörögnünk. Mikor meglátom Morlont az asztal mögött, kis híján nekirontok.

- Ül a kutyus! – nyom le a székbe a fegyõr, aki kísért, majd sétál ki.

Dühösen fordulok Morlon felé, aki nyitja a száját, hogy szóljon. Nem, most befogod!

- Erre ment ki az egész? – üvöltök rá.

- Nem…  Adrien…

- Ez az új divat? Hm? Szóljon, ha igen, hadd haladjak a korral!

- Ha végighallgatna… – szakít félbe. – Nem akartam ezt az egészet…

- Megtudhatnám, hogy akkor miért nem tudott szólni? – morgom felé.

- Mert… ez a dolgom… a rendõrök kényszerítettek rá…

- Hogy ártatlan embereket sitteltessen le? – hajolok oda hozzá.

- Adrien… higgadjon le – suttogja –, tudom, hogy nem maga tette…

- Még szép, hogy tudja! – sziszegem fojtott hangon. – Ott feküdt mellettem!

- Nézze, én…

- Feltételezem, nem fog alibit biztosítani nekem. Fontosabb a hírneve meg a pénze…

- Ez nem igaz!

- Már hogyne volna igaz. Ugyanolyan elvakult, mint az összes többi… – állnék fel, de a csuklómra markol.

- Van egy tervem…

- Micsoda? Hogy villamosszékbe ültet? – rántom el a karom.

- Oda fog, ha most nem ül le ide… hallgasson már végig!

Morogva csapom a bilincstõl sajgó karjaim az asztalra, majd leteszem a seggem.

- Hallgatom, Morlon, meséljen!

- Pontosan tudjuk, hogy Dino bandája mit tervez. Most, hogy félreállt az útból, biztos vagyok benne, hogy megkísérlik átvenni a helyét. Tudnom kell, mire számítsak.

- Úgy érti, áruljam el az üzleteim részleteit? – képedek el.

Hogy… önként rakjam hurokba a nyakam? Komolyan??

- Csak egy hely és idõpont kell… amit egy névtelen informátortól kapunk majd. És lefüleljük az egész  bandát.

- Célravezetõbb lenne kitalálni valamit – forgatom a szemeim. – Nem hiányzik még egy vizes lepedõ…

- El tudja hitetni az olaszokkal?

- Komolyan kérdezi? – emelem fel a bilincsbe vert kezeim.

- Bocsánat, nem így értettem – rázza meg a fejét.

- Beszéljen Edwarddal… õ majd elterjeszti.

- De… – hõköl hátra.

- Ne féljen, nem harap. Tudja, hogy kedvelem magát.

Hirtelen nem szól semmit, de jobb is. Úgyis lejárt a beszélõkém, így slattyoghatok vissza a cellámba.

- Igyekezzen, ez a narancssárga kezeslábas rohadtul kövérít – mormogom, majd felállok.

Az egyik fegyõr kinyitja a rácsozott ajtót, majd gúnyos mosollyal hozzám lép. A bilincsemre akaszt egy láncot, amin keresztül megrántja a karom.

- Helyedre, kutyus! – cuppant a fülembe.

Megremegek, úgy önt el a düh és a gyûlölet.

- Hogy van a kis kezed? Nem fáj még? – vigyorog a képembe.

- De… kedves, hogy kérdi. Hogy van az orra? – érdeklõdöm.

Értetlenül ráncolja a homlokát.

- Az orrom?

Elmosolyodok, majd teljes erõmbõl fejelem le az említett testrészt. Nem túlzok, ha azt állítom, legalább 3 darabra törik. A reccsenéstõl kiráz még engem is a hideg. A rohadék felordít, az eldeformálódott orrhoz tapasztja a kezét, de még így is elborítja a mellkasát a vér. Utálom, ha cicáznak velem.

- Green, a büdös picsába már! – ordít rám egy másik fegyõr.

Nevetve lépem át az elõzõ remegõ testét, majd indulok hátra a cellák felé.

- Megkapom végre a magánzárkám? – kérdem panaszosan.