Elmerengve figyelem, ahogy falatozik, nyugodt, halvány mosollyal a szám sarkában, majd tányért váltok, letéve a koszosakat az oldalt levõ kocsira. Majd a cselédek rendet tesznek.

- Ez rettentõen finom volt – nyalakodik – Azon tûnõdtem, hogy lehetne-e valahogy ezt az ízt tömöríteni, hogy egy aprócska falatba az összeset. A borral, a tortával, a rizzsel, a salátával, mindennel… - magyaráz, miközben leszedem az asztalt. – Egy harapás, és teljes ízkombináció durran szét a szájában mindenkinek – áll fel, karcsú lábain megvillan a bõr, ahol a combjára feszülõ harisnya szabadon hagyja. A kabátkája hosszú széle repül utána, mint egy kis villám. Nagyban magyaráz, ilyenkor mindig tele van energiával, szinte táncolva-szökdécselve veti bele magát a hatalmas polcok és a véletlenszerûnek tûnõ, mégis határozottan megszabott, precíz rendben levõ kanapén és székek labirintusába.

Az asztalon már sorrendben ott vannak a könyvet, címek szerint kategorizálva, izgatottan simogatja meg õket és kivesz egyet, ami leginkább kedvére való. Természetesen mindenhol ott áll a kis asztalka is, hogy rá tudjuk helyezni a teát, a süteményeket.

Szinte csak lendül, megvillan a szeme és eltolom az egyik karosszéket, hogy ne mellé üljön, így kényelmesen huppan a feneke, azonnal oldalra dõl, felpakolva a lábait.

Nyugodtan állok mögötte. Ehhez a könyvhöz talán Ceylon tea illene.

- Öhm… - pillant fel rám a hatalmas szemeivel. A hosszú pillákkal keretezve olyan, mint egy ártatlan porcelánbaba. – Küldd be Magdát. Pihenj le addig… majd õ elkötöget, amíg olvasok. Minden rendben.

- Igenis, my lord. – hajolok meg nyugodtan, kiindulva, a kezem már a kilincsen. Kint ragyog a nap – Késõ délután felnyergeltetem a lovát.

Duzzogva az arca elé emeli a könyvet, nekem pedig szórakozottan felvillannak a szemeim. Van elég dolgom.

Kipakolva a személyes holmijait a szekrénybe, lekefélem a kabátját, majd lemegyek és elkészítek egy kancsó teát, felküldetem a házi aprósüteménnyel együtt. Nekem felügyelnem kell a vacsora elkészítését.

XxX

Vacsora elõtt két órával jelentik, hogy kész a ló, biccentek és leengedem az ingujjam. Helyes. Kint süt a nap, az idõ pont tökéletes.

- Uram, a lova készen áll – kopogtatom be a könyvtárba, hiába is próbálja magát egyre kisebbre húzni. Figyelem, ahogy kínlódva túr a hajába és megfordult az agyamban az ötlet, hogy rövidre vágom neki, de ragaszkodik hozzá, hát nem is erõltetem. Viszont ekkora loboncot karban tartani… Sóhajtva és mintha büntetésre készülne megy le elõttem az udvarra, ráadom a kabátját, lehajolva emelem meg a lábát, hogy átdobhassa magát a hatalmas telivéren. Milyen apró rajta. Egy mozdulattal, könnyedén dobom fel magam a mellette levõ lóra, bár egy komornyiknak nem illõ lovon ülnie, valakinek vigyáznia kell az úrfira.

- Verseny a karámig! Rajt! – lõ ki, megrántva a zablát. Összehúzva a szemem nyomom meg finoman a ló oldalát, tudja, hogy mit kell tennie. Még azt is értékelem, hogy csalni próbál, elvégre a leglogikusabb és legrövidebb úton ment. Mégis, felrántom a zablát, a kerítést átugratom és befordulva érek be pont elõtte. Olyan jóízûen nevet, ki van pirosodva, a kócos ticnsei lehullanak a vállára, a hátát beterítve. – Nos, innen merre?

- Az erdõ felé? – ajánlom fel, kinyújtva a karom. A ló izgatottan táncol alattam, de nyugalomra intem. megrántja a zablát és arrafelé fordulnak, de ügetésben, szórakozottan megcsóválom a fejem, hátratúrva a kibomló hajszálaim. Kissé talál zilált, pár mozdulattal megigazítom.

- Attól, hogy gyorsabban körbejárjuk, még nem jut vissza a könyveihez hamarabb – mondom mintegy mellékesen, mire rózsák gyúlnak az arcára, talán a méregtõl.

- Walt…? – lassít le, hogy az én nyugdt lovam mellé léptethessem. – Ha feleségül kellene vennem azt a nõt… mindent megváltoztatna, igaz? Én is? – harap az ajkaira – Mert én nem akarok. Tervezem, hogy egy írót fogadok a mentoráltamként. Hallottam, hogy ez valahol most úgyis nagy divat. Gondolj bele, saját író lenne az udvarnál, aki ahogy megírta a könyvet, már olvashatnám… Õt… jobban elviselném – ugorja át a témát, ami érezhetõen kellemetlen számára. – Nem hiszem, hogy a király azért tervelte ki ezt, mert azt hiszi, magányos vagyok. Ugye? De én meghalnék egy olyan nõ mellett! Kiölne belõlem mindent, ami jó, nekem jó így! – rázza meg a fejét, szállnak a tincsei – Nem akarok sose nõhöz közel kerülni. A látványuk se vonz… talán velem lehet a baj.

Csendesen megyek mellette, elõre nézve. Megigazítom a szemüvegem.

- Kétlem, fiatalúr – mondom nyugodtan, halvány félmosollyal. – Egyszerûen nem ez érdekli önt, ennyi az egész. Ha többet mozogna a társasági életben, enyhülne a tartózkodása is – biccentek felé mosolyogva nyugodtan, lehunyt szemmel, macskásan. – De legalább a hölgyekkel szembeni viselkedése finomodna némiképp.

- Ez nem jogos, kiismerhetetlenek!

- Az emberi életre, fõleg a nõi lélekre nem vonatkoznak a játékszabályok – pillantok fel – Egy kör után indulhatunk is vissza – tekintek az órámra – Közeledik a vacsoraidõ.

XxX

Elgondolkodok, mégis felügyelem a tálalást. Egy komorna tálcán hoz egy levelet, feltépve olvasom el. Szóval vendég jön, egy befektetõ, aki a lord üzleteiben is részvényes. Elég késõn szól… elgondolkodva kattintom ki az órám. De legalább holnap. hm, mi is legyen a menü…

Felmegyek a fiatalúrért, aki épp a kezét sikálja. Legalább.

- A vacsora tálalva – hajolok meg finoman.

XxX

Krémleves, utána friss szedres sütemény. Nyugodtan állok mögötte, figyelve, hogy az abrosz megússza a következõ egy-két év bortermését. Halvány mosollyal figyelem, felszolgálva, elkapom a borospoharat, ahogy a lendülettõl leverné.
Egy csepp sem megy mellé.

- Hosszú volt a nap, fiatalúr – biccentek, miután visszakalauzolom a szobájába.

- De még nem fejeztem be a könyvet! – ellenkezik. Megvillan a szemüvegem.

- Megvárja holnapig – állítom fel és hántom le róla a kabátot, felakasztva.

- Ez nem éri – fújja fel az arcát, kiengedem a haját, megfésülve és könnyed fonatva fonom, hogy ne akadjon bele alvás közben. Csendesen nézi, ahogy kigombolom az ingjét, gombonként haladva és feltárom a mellkasát. – Walter, nem válaszoltál…

Csendesen veszem le róla a nappali inget és feladom rá a hálóruháját, összegombolva. Emlékszem. A feleség-ügy.

- A király óhaja megkérdõjelezhetetlen – mondom – Ha õ elhatározta magát, mi nem tehetünk semmit – húzom le róla a zoknikat, közben az ujjam végig a bõréhez ér, alig ujjbeggyel érintve végig. – De az akarata megváltoztatható.

- Úgy gondolod? – vonja fel a szemöldökét és eldõl az ágyon, én pedig betakarom. Mellettünk egy háromágú gyertyatartóban vibrál a fénye.

- Igen. És ezt az ügyet nem segíti elõ, ha teljesen bezárkózik. Jó éjszakát, fiatalúr – felveszem a gyertyatartót és kifelé indulok. Nem fordul meg, az ablak felé fordul.

- Walter! – szól utánam, megállva fordulok felé – Maradj itt amíg el nem alszom.

Lassan mosolyodom el, a szemüvegem megvillan.

- Ahogy kívánja – lépek vissza hozzá, az ágy mellé. Csendesen állok fölötte, amíg nem lassul a légzése, mélyen lélegzik… néha a pillái megrebbennek, ahogy álmodik.
Finoman hátrasimítok egy hajtincsét, aztán egy mozdulattal elfújom a gyertyákat. Csak a szemüvegem villan meg a holdfényben.

Remek választás, biccentek magamban elégedetten, egy pillanatra se véve le a tekintetem kis gazdámról. Hallom magam körül a morajt, a suttogásokat, pontosan tudom, hogy mennyien néznek engem és a gazdámat.

Az egész terem mint egyetlen hatalmas háló, és én a közepén, a pók figyelem a háló szálainak rezgését, ahogy a legyecskék vergõdnek. Semmi nem kerülheti el a figyelmem… Még azt is tudom, hogy ki mirõl beszélget épp. Az új tervezetek, a levelezések, a diplomáciai házasságok. Nem tetszik nekem ez az egész ötlet a házassággal, feleséggel kapcsolatban. A gazdám világa szeparált.

Hogy a táncot megússza, elnézést kérve iparkodik vissza az asztalok felé. Bort nem adok neki, de damasztabroszokon, virágok között megannyi apró édesség, sült, szószok.

Fogjuk rá. Egy apró válogatást rendezek az egyik porcelán apróságra, és ahogy az úr mellém ér, a tenyerére teszem. Ezzel leköti magát, és nem merik zaklatni.
Gondolom azért elég elrettentés az is, hogy én, mint egy villámló szemû sötét árnyék, mindig mögötte.

Szinte látom, mi forog abban a szép kis fejében. Elemzi, analizálja a hölgyeket, a lányokat, a megannyi nehéz fûzõt. A nõi élet sem épp egyszerû, pláne manapság. Elég ha szép és buta, és máris tökéletes feleségalany, nemde?

Megrándul a szám széle, lassan visszatolom a szemüvegem, pár tincs az arcomba hullik. Okos… Kinézi a legjobban tartósított matrónát, felkéri, így leköti magát a férjvadász kis vadmacskák elõl. Õ csak ostobának tetteti magát, de még a királyságot is ezerszer jobban elvezetné, ha kihúzná magát és az asztalra csapna.

Figyelem a táncot, a szemem sarkából meglátok két villanást. Összehúzom a szemem, de nem moccanok, egy vagyok a szobrok között.

A két sötét alak sugdolózik kezdetû színmû elsõ felvonása következik. A szeme egy pillanatra megvillan az ezüst étkészleten. A legkisebb erõfeszítésembe sem telne pontosan áthajítva a termen a nyakába állítani, és rám még csak nem is gyanakodnának.

Szemmel kell õket tartanom.

Összehúzom a szemem, figyelve, hogy maga Õfelsége adja a gazdám kezébe a lánya kezét, hogy táncoljanak. Ezzel még talán ki is békülnék, hogy ezt a nyugodt, komoly lányt vegye el, nem lenne vele sok gond.
Vagy talán pont ezért is. Hamar kiismerné a belsõ mozgását a háznak… Nem akaródzik senkit beengedni a mi kis rendszerünkbe.

Csendesen figyelem a táncukat, de mégis megrebben a fejem, ahogy a sötét alakok közül az egyik eltûnik.

Amint a kis gazdám meghajol, még jobban kihúzom a tartásom. Elég látni, feszült, a szeme szikrázik, édes rózsaszín ajkait szorosan összepréseli.

Ezek szerint vége az estélynek. Legalábbis számunkra. Majd kimagyarázom, ez legyen a legkisebb probléma, a megannyi indok közül választani, hogy miért vonult vissza az úr ilyen hamar.

- Erre, my lord – szólok rá csendesen, amikor eltért volna a másik folyosó felé. Zavartan pillant rám, nyugodtan tárom oldalra a karom, mutatva az irányt. Semmi baj, mikor volt?

Nem tetszik neki ez az egész felállás. Érzem a kavargást a fejében, a dacos arcát látva pedig tökéletesen tisztában vagyok a lelkében dúló háborúval.

A szoba csendes és sötét, a vállára borítok egy meleg plédet, amíg begyújtok. Pár gyertya imbolygó fényénél gyújtok a kandallóba; épp felegyenesedek, a kezem a gazdám vállára téve húzom el az ablakból, amikor a szemüvegemben visszaverõdik egy fényes csillanás; megmarkolva a kezét rántom el az ablakból, pont, mielõtt csörrenne, de látom, hogy az éles dobótõr még pár tincs végét pont megnyesi az arcához közel… a mellkasomhoz rántom, a falhoz simulva vele.
Csörömpöl a cserép, villanó szemmel igazítom meg a szemüveget, a szék borításába beleálló késre pillantok. Nem a legjobb kezdés... de most nem lesz vele gond, ha kiürül az elméje.

Lenézek az úrra, lesápad és kimeredt szemmel szûkül össze a pupillája.

Kiszólok az egyik komornának, elég erélyesen ahhoz, hogy halványra sápadjon és azonnal szóljon a testõrség fejének… de azonnal.

Bebugyolálom a pokrócba, Felkarolom, átvezetem egy másik szobába, beszélek a testõrség fejéve és meghagyom a szobalányoknak, hogy precízen pakoljanak össze, most már nem hagyom magára. Nincs olyan állapotban.

- Walt…

- Igenis, my lord.

Persze jönnek érdeklõdni, de egyenesen tartással állom a rohamokat, a kíváncsisággal gyülekezõ udvari embereknek válaszolok higgadt mosollyal… Mindig ott állok a fiatalúr mögött, kérdezgetik, de utána erélyesen felszólítok mindenkit, hogy legyenek szívesen távozni, a lordnak pihennie kell.

Mély elnézését továbbítom õfelsége felé, de mi hazamegyünk. Minden egyes alkalommal, ha hosszabb idõt kell itt töltenünk, próbálkoznak! Mert itt nagy a tömeg. El tudnak vegyülni. Nálunk viszont minden az én irányításom alatt áll, semmilyen külsõ erõt nem furakodhat a közelébe.

- Lordom, a hintó elõállt – emelem fel az utazóköpenyét, az ujjaim között a cilinderét fogva.

Az a csendes katatónia, ahogy ül, az ujjai között a kihûlt teával teli csésze. Megvillan a szemüvegem, letérdelve elé, megfogom a kicsi kezét, elveszem tõle a csészét és a puha, fehér kesztyûvel megérintem az arcát.

Mint egy kiscica, neki nem itt kellene lenni. Nem neki való ez a közeg, bár kimagaslik az egészkörül… lesimogatom a félelem és a stressz könnyeit. Nem lesz semmi baj, most már megyünk haza, minden készen van, hogy angolosan távozzunk.

Ahogy feláll, elszánt tekintettel, csak kinyújtom az utazóköpenyt, összefogva a brosst a nyakánál, nekiadom a pálcát és a cilindert.

Nem reagálunk a hátsó szavakra, a suttogásra, a felszólításra, a fekete lovak már toporzékolnak, mint a pokolból kirángatott vérebek, hogy elragadhassanak minket. Kinyitom az ajtót, és magam is fekete árnyként olvadok a hintó sötétjébe, csak a szemüvegem villan a kilépõ fõméltóságra, a kocsis megperdíti az ostort.

Sápadtan mered maga elé.

- Egy kis süteményt, my lord? – nézek rá, felemelve a kis díszcsomagot felé nyújtva, levéve a díszdoboz tetejét. Egy porcelántányér, evõeszköz, minden van a kosárban, direkt elõkészítve.

Nem mond semmit, csak elmosolyodik halványan. Könnyed mozdulattal veszem le a kezérõl a kesztyûket, finoman elõkészítve mindent, egy kis elegáns pohárba öntök a még meleg és nyugtatóan édes forró csokoládéból is.

Lassan falatozik, látszik, hogy az édesség és a cukor, majd késõbb a forró ital egy kis színt varázsol az arcára. Pár mozdulattal elpakolok, csörömpölés nélkül, Figyelem, ahogy lassan átül a mellettem levõ ülésre, csendesen összefonva az ujjait.

Nem mondok semmit, nem kell, nincs rá szükség. Nemsokára otthon vagyunk, reggel gond nélkül az ágyában fog ébredni és vesz egy forró fürdõt. Minden a legnagyobb rendben lesz, mire magához tér.

Puha nyomást érzek a vállamon, a cilinderét óvatosan leveszem a fejérõl és hagyom, hogy nekem dõlve szundikálja végig az utat.

XxX

Egész este nem aludtam, nem is érzem hiányát. Nagyon mélyen és kisimult arccal alszik, amire a hintó begördül a kastélykertbe, meghagyom a szolgáknak, hogy mindent pakoljanak ki, én pedig finoman a karjaimba emelem a fiatalurat, a feje a vállamra biccen, kicsi keze a mellkasomon. Elmosolyodva simítom a fejem a dús, sötét tincseihez, és fekete fellegként felreptetem az emeletre, a hatalmas, frissen vetett ágyába.

Levetkõztetem ingre, elfújom a gyertyát és felügyelem a lepakolást.

- Ebéd elõtt töltsék meg a kádat meleg vízzel – adom ki az utasítást, megigazítva a fehér kesztyûim. A cselédek egyszerre hajolnak meg, én pedig visszamegyek a fiatalúrhoz.

Minden rendben. Lassan pirkad, már vöröslik az ég alja.

Az egész estét végigaludta, de uzsonnáig nem is számítok rá, hogy felébredne, hiszen a rázkódó hintóban aludni nem leányálom. Lemegyek a konyhába, felügyelem az ebédet, utána kipakolok a fiatalúr bõröndjeibõl.

- Uram, megjött a kalmár – lép be egy cseléd, meghajolva.

- Azonnal megyek, Katrin, mondd meg neki, hogy várjon – hajtom össze a sálat és biccentek. A fiatalúr még összegömbölyödve ölelgeti a párnáját, biccentve merem magára hagyni, hogy lemenjek, átnézve a hozott könyvszállítmányt, a gyógynövényeket. Minden egyes darabot egyenként megvizsgálok, a fejemben van a lista a rendelésrõl, a gyógynövényeket személyesen ellenõrzöm, nehogy valaki így akarjon mérget becsempészni.

- Rendben van – biccentek rá és csettintek, a markos legények fogják a ládákat, és nekilátnak behordani.

- Mindig öröm üzletelni, Sir – vigyorog a kalmár, de csak jegesen megvillannak a szemeim az üveg alatt. Elõrenyújtom a szütyõt a pénzzel, a tenyerébe ejtem, majd intek neki, hogy távozzon.

Az ebéd curry lesz. Az úr nagyon szereti.

XxX

- Jó reggelt, a fürdõ készen áll – húzom szét a függönyöket. Kiporolták õket, ahogy meghagytam, tökéletes.

Figyelem, ahogy csendesen fekszik a hátán, a nyakán szétnyílt a hálóing kötõje. Ez az állapot még el fog tartani egy darabig, de egy arcizmom sem rándul.

- Mennyi az idõ?

- Hamarosan tálalva az ebéd. Engedelmével fûszeres curryt készítettem, desszertre pedig baracktorta lesz.

- Jól hangzik – ül fel, kidugva vékony lábait, pont a selyempapucsába ugorva. Biccentek, feltartva a háziköntöst, hogy átmenjünk a fürdõbe. Egy hatalmas rézkád áll a közepén, puha szõnyegeken, polcokon illõszeres üvegcsék, habfürdõk, állványon meleg törülközõk sorakoznak, az egészet pedig körbefuttattam növényekkel, mint egy igazi lugast. Leszedek róla mindent, felakasztva, rezzenéstelen arccal fogom a kezét, amíg a kis székrõl belecsúszik a hatalmas, mély kádba, kényelmesen leülve. A meleg víz illatos és habos, ülve is a mellkasáig ér.

Leveszem a kabátom és a fekete kötõkkel felfogatom az ingujjam. Pár mozdulattal engedem ki a kócos tincseit, megszabadítva minden flanctól. Így a legszebb, kipirulva a melegtõl, minden cicoma nélkül.

- Megjöttek az új könyvei, fiatalúr.

- Komolyan? – szikrázik fel az érdeklõdés a tekintetében.

- Hiánytalanul – biccentek.

- Szerinted kell számítani valamire az estével… kapcsolatban?

- Mindenképp – biccentek, letérdelve a kád mellé illatosítom és nedvesítem be a szivacsot, nekiállok megmosni a hátát.

A kesztyût még most sem veszem le. Nem nyúlhatok csupasz bõrrel az úrfihoz.

- Mire?

- Mivel õfelsége szintén bocsánatkérését akarta kifejezni az incidens miatt, számítanunk kell a látogatására a közeljövõben… vagy egy újabb meghívóra – mondom átmasszírozva a vállát a finom, balzsamos olajjal. Szeretem érezni, ahogy ellazul a kezem alatt. – Feltételezésem szerint a palota testõrsége is ki szeretné hallgatni önt.

- Minek? – pacsál egy kicsit a kezével a habfürdõ között. – Úgysem találnak semmit – macskásan elmosolyodok, biccentek és ráhagyom. – De te észrevettél valamit, igaz?

- Lehetséges – fogom meg a tarkóját és hátra engedem a testét, hogy a haja átnedvesedjen. Az arca lebeg a puha habfellegek között, sötét csíkot húz a szempillája a képben.

- Csak lehetséges? – hajtja hátra a fejét és hagyja, hogy átmossam az olajjal a tincseit egyenként, átfésülve.

- Nem akarok rágalmazni – töltöm meg a meleg vízzel a kancsót és leöblítem. – De van okunk feltételezni, hogy egy komplex terv része lenne az, hogy Önt eltegyék az útból.

- Vigasztaló – dünnyög és feláll a kezembe kapaszkodva, ráborítok egy meleg törülközõt, a másikkal a haját törlöm ki, ahogy térdig a vízben áll. – Tehetünk valamit ellene?

- Minden idejében kiderül, kis gazdám – segítem ki a vízbõl, a puha szõnyegre állítom. Kezdõdik a rutin, némi csúszással. Komoly arccal törlöm át, kifésülöm a haját és puhán befonom, könnyû inget adok rá, puha vajsárga mellényt, kényelmes rövidnadrágot. A hosszú zoknit gyengéd simítással húzom a combjáig, egyesével kötöm be a hosszú cipõit, megigazítom a szalagot a nyakában és lesimítom a kabátja vállát. Tökéletes. Rám pillant, megnyalintva az ajkát.

- Az ebéd tálalva – egyenesedek fel, meghajolva. Biccent, kesztyût nem vesz, visszaveszem a kabátom, és megigazítom, mintha mi sem történt volna. A belsõ zsebembõl kiveszek egy másik pár, tiszta kesztyût, lecserélve a vizes-olajas párat, és nyugodtan lépek ki utána. Lekísérem a tökéletesen megterített, hatalmas étkezõig, kihúzom a széket. Látom, megint mereng, forognak a gondolatai, nemsokára kibuggyan az ajkain, hiszen akkor tudja a leginkább letisztázni a szövevényes ötletek árját, ha kimondja, leírja.

Az ebéd tökéletesen vibráló, narancsos-vöröses-barnás árnyalatú zöldséges ragu, a legfinomabb, friss marhahúsból, jázminrizzsel, zöldég és gyümölcssalátával, elõtte egy pohár fûszeres vörösbor.

- Jó étvágyat – biccentek, megállva mögötte, kezemen a fehér kendõvel. Elvégre a vörös bor kellemetlen foltot hagyna.

Csendesen nyitok be a hatalmas faragott ajtón, betéve magam után, hang nélkül. A vastag perzsaszõnyeg és a lakkozott fapadló elnyelni a lépéseim, egy mozdulattal kihúzom a vastag bársonyfüggönyöket s a mozdulat után összehúzom a szemem; ki kell poroltatnom a baldachint, enyhén felverte a port. Ez nem megfelelõ.

A hatalmas, talán négy személynek is megfelelõ ágyban az egyiptomi pamut és levendulaillatú ágynemû közepén mocorog egy kis kupac, ami a gazdám bújtatja. Kiemelem a mellényembõl a zsebórám, és megvárom, hogy pontosan ébresszem.

Lassan bukkan elõ a fekete hajtömeg, a sápadt arc, ahogy a párnába fúrja a fejét, a térdéig felcsavarodó hálóing, megszorulva a derekán, elõvillan a vékony, fehér lábszára. Esélytelen, a reggelit már tálalják.

- Jó reggelt, Lord Athelstan – mosolygok, figyelve az összegömbölyödõ ellenkezést. – Az ébresztõóra kétségtelenül nagy találmány, úrfi, de ideje lenne felkelni. Nemsokára jön a tánctanára – válogatom ki a hatalmas mahagóni szekrénybõl a megfelelõ toalettet mára.

- Szerinted, ha a másolatomat küldeném oda, akkor észrevenné? – morogja, összedörgölve meztelen talpacskáim, pici öklével a szemét dörzsöli.

- Kétségtelenül – biccentek és kiszedem az ágyból. Ha elmereng, a figyelme kikapcsol vagy csak túl szûk rétegre korlátozódik, így olyan, mint egy marionette-bábu: öltöztetem, fésülöm, és még nyoma sincs az ellenkezésnek. Csak figyelnem kell rá. Nehogy összetörjön.

- És ha sikerülne mondjuk egy klónt csinálnom? A tegnapi könyvem említett errõl valamit. Állítólag… - kezd bele, én pedig néha biccentek, hozzászólva a témához. Könnyedén mosom át tiszta, illatosított vízzel, feladom rá a fehér inget, a sötétkék térdnadrágot, megkötöm a nyakkendõjét, feladom rá a zakót, a harisnyát, letérdelve elé a combomra támasztja a pici lábát, bekötöm a cipellõjét.

Megint gyönyörû. A haja pár tincse lefésülve, lefonva, hogy ne zavarja, szép smaragdzöld szalaggal összefogva.

- Óhajt valamit, lordom?

- Olvasni! Nem akarok táncolni. Fõleg nem azzal a tanárral, fura szaga van! Mint egy titánbuzogánynak – vált témát. Legalább a másolatok útjáról letértünk. – Tudtad, hogy az a virág teljesen egyedi a földön? Egyszer szívesen megnéznék egy ilyet. Nem csak képen. Persze, azt mondják, hogy olyan szaga van, mint egy oszló hullának. Nem vagyok benne biztos hogy az jó – költözik egy réveteg csillogás a tekintetébe – Walt, milyen szaga lehet…

- Elnézést, Lordom, a reggelije.

Reggeli. Egy külsõ nézõnek kész tortúra, leültetem az asztalfõre és nyugodtan állok mögötte, egy fehér kendõvel a karomon. Legalább már arra rá lehetett venni, hogy reggeli közben ne olvasson, és erre is csak úgy, hogy rávilágítottam: összekoszolja a könyvet.

Persze kétnaponta terítõt kell mosatnom.

- Azt hiszem, ez nem lesz jó kombináció, úrfi – veszem el finoman tõle a borsszórót. Érdekes kombináció. Talán legközelebb komplett reggelit kell felszolgálnom, minimális választékkal. Így kisebb lenne a gyomorrontás esélye.

- Pedig biztosra veszem, hogy ez bizonyíthatóan nem csak egészséges, de tápláló is. Ananászt meg padlizsánt is akarok enni… - rám pillant, én pedig felveszem az egyik ezüst teáskancsót.

- Akkor javasolhatnék a tej helyett inkább ananász ízesítésû teát a padlizsánkréme mellé? – töltöm ki neki, és figyelem, ahogy végre rendesen elfogyasztja a menüt. Az étkészlet csörgését megszakítja a csengõ kellemes dallama, de a szemüveg villanása eltakarja a rosszállásom. Bár ha korábban jött az oktató, természetesen átkísértetem a szalonba. De nem… Felvonom a szemöldököm, megpillantva a vörös viaszpecsétet, benne a királyi címerrel. Fürge ujjakkal varázsolok elõ egy levélbontót, feltépve a pecsétet és felé nyújtom.
Már megint a haját piszkálja, rezzenéstelen arccal felírom a teendõim listájára, hogy újra kell csinálnom, mielõtt kimegy a kastélyból.

- A mai táncóra elmarad, csomagolunk – pattan fel, húzza a terítõt, a porcelánt, villámgyorsan szedem össze a csészéket, még mielõtt földet érnének. Visszapakolok mindent, intek a cselédeknek, hogy szedjék le az asztalt és kiadom az utasítást, hogy készítsék elõ a bõröndöket, két órán belül a lovakat és a hintót is.

XxX

Az úrfi kényelmesen hátradõl, rajta a sötét köpeny, a cilinder, a kezében a sétapálca, elmerengve néz ki a függönyözött ablakon, miközben a díszes hintó a négy lóval komótosan visz minket a palota felé. Hosszú út lesz.

- Vajon ha szárnyunk lenne, mit látnánk? Walt, be akarok szerezni egy sárkányt! – csukja össze a regényt.

- Tudomásom szerint azok jóval az Ön születése elõtt kihaltak – rebben meg a szemöldököm. Másokat talán idegesítene, hogy ilyen kis szétszórt, álmodozó, de engem szórakoztat. Nem hétköznapi.

- De gondolj csak bele! Könnyen elképzelhetõ. Rengeteg egzotikus holmit vásárolunk. Nagy az esélye, hogy egy kereskedõ egy rejtélyes tojást ad. És akkor etetnénk a kikelt fiókát mondjuk rókákkal. Nem is, inkább pingvinekkel! Akkor hideg állatok lehûtenék. Talán néhány jegesmedvétõl átszokna a tûz helyett valami jég vagy hóokádásra! És úgy hívnám, hogy Oscar! – hatalmas váltás. Némi logikai hibák azért akadnak a felvetéseiben.

- Szokatlan név egy háziállatnak – jegyzem meg nyugodtan.

- Persze, nem háziállat lenne. Kedvenc! Mint az a majom, annak a… annak a… hm… Tudod, az a lapátfogú…

- Lady Blackswellre gondol – nézek rá nyugodtan. Az estélyek is így szoktak telni, szorosan mögötte állok, és ha közeledik felénk valaki, megsúgom a nevét. A mai este is ilyen lesz, feltételezhetõen.

- Az! – inkább Õ. – Neki van az a selyemmajma. Mennyivel különlegesebb annál egy sárkány!

- Talán elõbb kezdhetnénk egyszerûbbel. Gyakorlásképp. Nehogy valami hiány miatt veszteség érjen minket.

- Hmm – dobol az ajkain finom mosollyal, fehér ujjait fekete bõrkesztyûbe bújtatva. – Igaz. De nem akarok kutyát. Az olyan unalmas.

- Amíg nem találnak a világban sárkánytojást, kénytelenek leszünk beérni valami mással – hívom fel rá a figyelmét.

- Tudom! Egy krokodil! Némi klónozással talán kaphat szárnyat! Azt olvastam, hogy azok régen úgyis szárnyasok voltak. Repülni akarok!

- Majd megnézem, mit tehetek az ügy érdekében – biccentek.

- Köszönöm.

Csendesen nézek ki, és egy pillantással kiszúrom, hogy mikor pislog laposabban, kiveszem a könyvet a kezébõl és le a cilindert, hogy kényelmesen el tudjon dõlni az egyik párnára. Annyira a könyvekben él, hogy nem veszi észre a környezetét. Talán nem is baj, megfertõzné a világ. Így fehér marad, mint a patyolat bõre.

XxX

Leveszem róla a köpenyt, a kezemre terítem, ott tartom a cilindert és a pálcáját is, elegánsan állok mögötte, a háttérben maradva. Mint egy friss rügy a gyomok között. Élvezet nézni, amit csinál, ez az egész egy kis színjáték: az örök ötletelés, találgatások, mégis annyira simulékonyan beleillik az udvari menetbe…

Elfoglaljuk a palotában foglalt lakosztályt, behordatok mindent a szolgákkal, meghagyom és a felügyeletem alatt kipakolnak. Kivéve a gazdám személyen holmiját, az az én felelõsségem. A szememet semmi nem kerülheti el.

Átöltöztetem a gazdám, lefejtve róla az utazás alatt meggyûrõdött ruhát, tiszta ing, mellény, térdig elõ kabát, a haját újra felfogatom.
Nem kell más. Nem érdekel más véleménye, õ az Én gazdám, my lord. A kis gazdámnak szüksége van minden támogatásra, nehogy a friss bimbót letaposhassák. Nem bánom, nincs nehezemre. Még élvezem is. Egy élõ, valódi baba.

Figyelek a beszélgetésünkre, az úrfi sosem marad négyszemközt senkivel. Én mindig szemmel tartom. Ez még a királyra is vonatkozik, hiába a teázás, akár tárgyalás, még a bizalmas ülés: akkor is, én ott vagyok mögötte. Megvédem, óvom és törõdöm vele.

Megvillan a szemem, ahogy a méltóságos úr elmondja, hogy mi is a csalárd terv nyitókulcsa. Ajaj… és már a várható reakció, futó meghajlás, bocsánatkérés és szinte tiszteletlenül, sértõen távozik. Csendesen hallgatom, intek, hogy hozzák a forró teavizet, szüksége lesz rá.

- Idehív egy cseles kis üggyel, hogy az arisztokrácia nem akar adózni, és az esti bálon meg a feleségemmel ismertetne meg! Azok a… nõk… teljesen haszontalanok! – pirul ki két rózsa az orcáján, szervírozom a teát és a süteményt. Az édességtõl mindig megnyugszik. – Üresfejûek, felszínesek és érthetetlenek. Teljesen ellentmondásosak. A klónozás kialakulásával még csak arra sincs szükség, hogy hozzáérjek egyhez is! Utódok tömkelegét tudnám a jövõnek hagyni!

Kissé elkapkodott gondolat, a másolás egyelõre a távoli jövõ esetleges zenéje. Nem kéne ennyire hivatalosnak venni.

- Talán mégiscsak jobb lett volna ma táncórára mennie, lordom – igazítom meg a nyakkendõjét.

- Hát, mivel kihagytam az órát, ma este nem kell táncolnom.

- Úrfi, a mai bált Önnek rendezték, bár hátsó szándék miatt, de ma Ön a díszvendég. El fogják várni, hogy táncoljon.

Pár pillanatig figyelem azt a tehetetlenséget, ahogy próbál megszabadulni a kis kabátjától, de utána a fehér kesztyûs kezemmel lefogom a kezét, leültetem a székre.

- Most akarom azt a sárkányt! Azzal a vállamon senki se jönne a közelembe.

- Ha akkora lenne, nem tudna rajta repülni – hívom fel rá a figyelmét, megigazítva a haját, szinte átkarolva. bár mindig hozzáérhetek, én fürdetem, mintha még mindig totyogó kisgyermek lenne, ezek az érintések mások.

- Nem tudok táncolni!

- Akkor kénytelenek leszünk az órákat gyorsan pótolni – biccentek.

Mindent elintézetek, addig olvashat, és nem tetszik neki, amikor kiveszem a kezébõl és megjelölve az oldalt összecsukom a nyomdaterméket.

Elõttem áll, a tincsei édesen keretezik az arcát.

- Hát, nem is tudom – tipródik – Magasabb is vagy. Meg férfi.

- Sajnos más tanárra nincs idõnk – hajolok meg szórakozottan, a tincseim elõre hullnak, egy mozdulattal hátradobom õket.

- De én nem…

- A kezét, lordom – nyújtom felé a kesztyûs kezem. Mivel most én játszom a partnerét, kéz a derékon, nem feljebb, nem lejjebb, a tartására vigyázzon, és a lépések… könnyedén fekszik a karomban, egyre lejjebb kell simítanom a karommal, hogy ne pördüljön ki a karjaimból… egy ideig tud csak figyelni. Pedig ezt nem tudja könyvekbõl megtanulni, de egyébként sem hagynám, hogy szégyenbe hozza magát bármilyen körülmények között.

Teljesen hagyja magát ellazulni, már végkép nem figyel, meg is állok. A szemüvegem megvillan.

- Egy tea most jól esne… azt hiszem, fáradt vagyok - szorítja meg a kezem. Rávillantom a szemem a zsebórámra. A teafû tökéletesen kiázott.

- Minden rendben?

- Azt hiszem. Talán egy fürdõ most jól esne. Közben felolvashatnál. Annyi idõt elpocsékoltam így is… - a karosszékhez vezetem és a kezébe adom a csészét. – Ugye, van még idõm…? – pillant rám, de ahogy lehunyja a szemét, reflexbõl kapok a csésze után, ki sem löttyen. A másik kezemmel átkarolom a derekát, nehogy elõre bukjon a székben, nyugodtan a tálcára helyezem a készletet és könnyedén felkapom a karjaimba. Kimerítette az út, törékeny az egészsége. Több gyümölcsöt kell beszereztetnem.

Végül is, kihagyhatjuk a vacsorát, csak a bálon kell megjelennie, felhozatom az ételt.

Az ágyra teszem, leoldom róla a cipõjét, az inget, a nadrágot, csak az ing marad rajta. Könnyedén teszem a selyem ágynemûbe, betakarom és meggyújtom mellette a kedvenc illatosított gyertyáját, hogy pihentetõbben aludjon.

Szembe vele foglalok helyet, rendet teszek, elõkészítem az estélyi ruhát, kifényesítem a cipõt, forró vizet hozatok, hogy le tudjon fürdeni elõtte. Bár a z udvarban nem feltétlenül dívik a fürdés divatja, nem engedtem neki, hogy akár egy kicsit is megkoszosodjon a tintafoltokat kivéve.

- My lord, ébresztõ – világosítok ki, finoman ébresztem.

- Tessék? Nem akarok, korán van… - nyüszít.

- Fiatalúr, két órán belül meg kell jelennie az Önnek rendezett bálon – nyitom ki az erkélyajtót, hogy kiszellõzzön a nehéz, álmosító illat.

- Ó, még mindig? – fancsalodik el. – Azt hittem, átalhattam…

- Szomorú – segítem ki az ágyból és levetkõztetem, átmosom a meleg vizes ronggyal, letisztítva róla a mély alvás izzadtságát és illatát. Már csak az hiányzik, hogy ez a sok vén kecske mindenhol õt kövesse a szemével. Így is meglesz a híre miatt, de én is ott leszek mindjárt mögötte. – És muszáj lesz táncolni?

- Feltételezem – adok rá tiszta inget, alsónemût, a sötét nadrágot és a mellényt. Lassan ékszerezem fel, elegánsan és férfiasan feltûzöm a hosszú tincseit. Egyedül otthon lehet kiengedve.

- Fáradt vagyok.

- Készítettem egy csésze forró csokoládét – magyarázom nyugodtan, az ad majd némi energiát vacsora után. Megigazítom a gallérját, az brosst a nyakkendõjét, a szalagot. Tökéletes, az én tökéletes kis gazdám. Gyönyörû.

- Kész. Foglaljon helyet, vacsorázzon meg az estély elõtt.

- Nem szeretem az ilyen felvágásokat!

- Legyen tapintatos és kedves a fiatal hölgyekkel – mondom tálalva – így is elég nehéz nekik.

- Rendben – biccent, de csak pár falat megkotorászása utána inkább a forró csokit hörpintgeti.

XxX

A hatalmas bálterem csupa csillogás és fény, A legtöbb nõ a legutolsó divat szerint felöltözve, én pedig hátul állva gondolkodok sötéten megvillantva a szemüvegem. Feltolom két ujjal.

Ha a király kinézett neki egy menyasszonyt, akármennyire is hadakozik ellene, el kell vennie feleségül, hiszen a királynak nyíltan ellent mondani felér egy felségsértéssel. Nem… Még a fiatalúr is tudja, hogy ez veszélyen játék.

És ha valami rossz, öreg hercegné? Nem lenne meglepõ, de nem érintene túl jól. Senkit sem.

A tekintetem le sem veszem a gazdámról, figyelem, ahogy egy miniszterrel társalog. Õ a legcsodálatosabb ékkõ az egész teremben… megrándul a szám sarka.

- Aimo. Szólíts Aimonak. Most nem a palotában vagyunk Stephen, itt nem fog ez senkit érdekelni.
- De… nekem az… nem megy – rázza meg a fejét. Látom, kétségbe van esve és tanácstalan, de segítenem kell neki. Neki is jobb lenne és én is hamarabb érezhetném édes ajkait.
- Kérlek Stephen – nézek rá, de ezzel sem hatom meg. Akkor van egy tervem. – Rendben, akkor ez esetben, kivételesen parancsolom! Legalább akkor muszáj lesz a nevemen szólítanod, ha kettesben vagyunk!
Látom, hogy egy picit ledöbben, majd halkan nevetni kezd, amitõl nekem is mosoly szalad az arcomra.
- Értettem – feleli illemtudóan, majd követ, mikor elindulok befelé.

- Mit szólnál, ha reggeli után, lemennénk a partra? Elég meleg van már a fürdéshez is – nézek rá.
- Én… nem tudok úszni, és egyébként is a környezetre kell figyelnem – kezdene tiltakozni, de csak rá kell néznem, már õ is tudja, ez felesleges. – Értettem.
- Helyes, menjünk akkor gyorsan reggelizni! – jelentem ki, és az ebédlõben is magam mellé ültetem.
- Régebben elég sokat jártam ide apámmal, de mostanában a külpolitika problémássága miatt jóval ritkábban jut ideje bármire is. Itt se jártam már egy jó ideje – mesélem neki, hogy oldottabb legyen és kicsit jobban értsen mindent.
- Én még sose jártam a tengernél, ezért se tudok úszni. Apám birtokán neveltek, az pedig mélyen a hegyekben van. A környéken akad ugyan pár nagyon tisztavizû tó, de nagyon hidegek, nem alkalmasak arra, hogy az ember több ideig tartózkodjon bennük egy tisztálkodásnál.
Meglep, hogy ennyit mesél hirtelen, pláne a múltjáról. Arról mindig hallgatott eddig.
- Még sose meséltél a családodról Stephen. Magadról se sokat - jegyzem meg vidáman.
- Sajnálom, nem akarlak untatni.
- Kifejezetten kérlek, mesélj! - pillantok rá. Szeretem hallgatni.
- Én… nem tudom mit mondhatnék.
- Bármit. Meséld el milyen a birtokotok, mit szerettél csinálni, milyen a családod…
- Nagy családom van – kezd bele végre. – Van három lánytestvérem, és egy bátyám. Mindig jól kijöttünk, bár bátyámmal sokat vetélkedtünk. Nem a birtokért, hisz egyértelmû volt, hogy õ örökli, ráadásul nekem is ki volt már jelölve az utam, de szerettünk egymás agyára menni.
- Mikor láttad õket utoljára?
- Két éve, mikor elküldtek a palotába. Amikor ideküldtek, nagyon dühös voltam, habár erre neveltek, árulásnak éreztem apám részérõl, hogy szinte eladott. De már nem bánom, semmi pénzért nem mondanék le a védelmedrõl… Aimo.
Ahogy kimondja a nevem elõször ledöbbenek, majd eddig ismeretlen fokú boldogságot és örömet érzek. Ezt követi a tény: nem tudom visszafogni magam. Éreznem kell, muszáj, vagy bele fogok bolondulni.
Kirángatom magammal, és a falhoz döntöm.
- Ne haragudj Stephen, de eddig bírtam – suttogom, majd válaszra sem várva szépségem ajkaira tapadok.
Elõször azt gondolom, nem találok viszonzásra, de utat enged nekem, majd lassan ráérez õ is, és kicsit talán el is lazul.

A pillanat végtelen és bele sem akarok gondolni, hogy ha vége lesz mit teszek vagy mondok, ha kérdõre von. Mert minden esély megvan rá. Eddig nem vette észre, hogy minden gondolatom körülötte forog és mindent azért teszek, hogy neki jobb legyen - hát gondolom, ez most meglepetés neki.

De az édes csók csak véget ér és én szuszogva húzódok el tõle - akármennyire nem akarok.
- Herceg… - suttogja.
- Sajnálom - simítok végig az arcán.
- Mióta érzel… vagyis mióta tervezted ez? - kérdezi pár pillanattal késõbb de talán pozitívum, hogy nem löki el a kezem. Annak viszont örülök, hogy feltette a kérdést és nem jött a nem-vonhatlak-kérdõre szabállyal.
- Mióta megláttalak - ismerem be õszintén. Meglepem, talán jobban, mint a csók.
- De… de te nem… mármint így hogy lesz királynéd? - Tetszik, hogy van annyira zavarban, hogy fel meri tenni minden kérdést.
- Még az érkezésed elõtt bejelentettem apámnak, hogy nem vonzanak a nõk. Abban állapotunk meg, hogy ha találok valakit, aki férfi és igazán szeret engem és én is õt, akkor az udvari gyógyító megoldja, hogy lehessen gyerekem testiség nélkül - mesélem neki, majd lassan elhúzom egy padig, ami a teraszon áll. Ez a hely minden oldalról védett, itt biztosan nem tudna senki sem megtámadni, és egyébként is a környék tele van a katonáinkkal. - És mielõtt megkérdeznéd, azért te, mert te vagy a legszebb, legfinomabb és legnemesebb férfi, akit valaha láttam.
Ismét közelebb hajolok, de nem tiltakozik, viszont csók helyett csak egy kis puszit nyomok az ajkaira.
Nehezen hiszem el, hogy ez történik, azt hittem, ellök vagy meggyûlöl, de nem. Bár azt nem tudom, hogy õ mit és hogyan érez, remélem, nem csak kötelességtudatból hagyja magát. Az rosszabb lenne mindennél.
* * *

Végül a túl nagy meleg miatt nem megyünk ki fürdeni, hanem a könyvtárban ülünk le. Olvas õ is és én is. Õ nem tudom mit, én egy történelemkönyvet az õseimrõl, az ország régi mûködésérõl, amikor érdekes dolgon akad meg a szemem.
Gondolkodva olvasom a sorokat, majd eszembe jut, hogy ezt tudatnom kell apámmal.
- Stephen, maradj kérlek, levelet kell küldenem apámnak - mondom, mire felnéz, aggodalom szalad végig az arcán, de nem ellenkezik, csak bólint.

Én meg írok. Azt, hogy az õ jelenlegi testõrkapitányának ükapja bizonyítottan részese volt az én ükapám elleni merényletnek. Ezt tudnia kell! Postagalambot küldök, csak a királynak pecséttel. Így egyenesen neki fogják elvinni. Aggódom és dühös vagyok, amiért ilyen fontos információra csak most bukkanok rá, és féltem apámat, hiszen most nem vagyok ott és Stephen sem. Talán jobb lenne ha visszamennénk. Ha a jelenlegi parancsnoknak köze van az engem is ért támadásokhoz, akkor itt is rám fognak találni a bérencei.
De mielõtt ezt elmondanám Stephennek, tudnom kell, hogy mit gondol és érez velem kapcsolatban.

Közvetlenül elé lépek és egy mozdulattal csapom be a könyvet, amit olvasott. Meglepve néz fel rám.
- Csak azért engedted a csókot és a vallomást, mert nem mersz nekem, mint hercegnek és trónörökösnek ellent mondani vagy komolyan érzel te is irántam akármit, ami több mint tisztelet és hûség az uradhoz?
Kérdésem kimondva kicsit igazságtalannak tetszhet, de tudni akarom, hogy mi történik mielõtt egy ilyen fontos dolgot közölnék vele. 

- Ez nem szükséges – préselem ki végül magamból, igyekezvén nem figyelembe venni, hogy elég lenne picit elõrehajolnom, és csók lenne belõle. Nem szabad, nem szabad, nem szabad!

- De... veled kell lennem és meg kell hálálnom a kedvességet és a figyelmet – feleli, bár nem tudom pontosan, hogy érti. Testõr vagyok, az õ testõre.

- De Aimo herceg... nekem ez a dolgom – nyekergem, õ pedig elhajol kissé, így újra merek lélegezni.

- És ezért már nem érdemelsz pihenést és jutalmat?  Senki nem tud az útról csak apa, te és én. Nem lehet semmi baj – jegyzi meg. - Pihenünk, fürdünk a tengerben és élvezzük a napfényt – áll fel mosolyogva, õ látszólag már nagyon várja. - Pakolj össze, addig én is ezt teszem – kacsint rám, majd kilép a szobából.
Elvarázsolódva bámulom még egy darabig a csukott ajtót, és igyekszem összekaparni értelmes gondolatokat. Nem mondom, hogy ez egyszerû. Mióta beismertem magamnak, hogy vonzódom hozzá, túlságosan szeretném azt hinni, hogy õ is hozzám. Ilyenkor még remény is ébred bennem, de aztán emlékeztetem magam, hogy õ herceg, a trónörökös, én meg egy szolga vagyok…
Még ha ez õt nem is érdekelné, a másik gond, hogy fiú vagyok…
Sóhajtva mászok ki az ágyból, és kicsit ügyetlenül fél kézzel, de rendbe szedem magam, és összepakolok.

~oOo~

Vacsoraidõben halkan kopogtatok hercegem szobájának ajtaján.  

- Gyere be, Stephen – adja meg az engedélyt, és már meg se lepõdök, hogy tudja ki áll az ajtóban. Mindig jól ráérez. Tétován lépek mégis be, még mindig nem tudom igazán hova tenni ezt a kirándulást. - Összepakoltál?

- Hercegem – hajolok meg illedelmesen. - Igen. És a király hívat – egyenesedek ki, átadva az üzenetet.
- Induljunk. Visszafelé lemehetünk vacsorázni is. Már ha jobban vagy – fordul felém aggódva.

- Remekül vagyok hercegem, nem kell aggódnod értem – mosolygok rá hálásan a törõdésért. Hirtelen közelebb lép, és végigsimít az arcomon.

- Muszáj aggódnom érted – suttogja, ismét heves pirulást váltva ki belõlem. Miért… miért csinálja ezt? Szörnyen kíváncsi lennék, mit gondol ilyenkor. De nem kérdezhetek rá, nincs hozzá jogom, ráadásul mennünk is kell az apjához.

***

- Ma éjszaka indultok - jelenti be a király, amint elé érünk.

- Mi történt? – kérdezi a herceg aggódva, és aggodalma megalapozottnak látszik. A király gondterheltnek tûnik, fáradtnak és öregebbnek, mint valaha. Éberen figyelek a válaszra, hisz minden bizonnyal köze lesz a legutóbbi merénylethez.

- A merénylõd – kezdi, majd elmeséli, hogy fogták el, és hallgatták ki. Ledöbbenve hallgatom, hogy valaki a palotából bérelte fel. Ez azt jelenti, hogy a veszély nagyobb, mint hittem. Aimo herceg életét vajon ki akarhatja az udvarból?

- Mennetek kell, azonnal. Ha bajod esik, Aimo, akkor az országnak is vége – lép a fia elé a király.

- Amíg velem van Stephen, nem lesz baj – mosolyodik el a herceg, nekem meg összeszorul a torkom. Ez túl nagy felelõsség, ráadásul nem hiszem, hogy megérdemlek ekkora bizalmat. - Azonnal tudunk indulni.

- Üzentetek a konyhára, hogy csomagoljanak nektek ételt, és menjetek. Stephen, kérlek, szólj a cselédnek, hogy a lovászok hozzák elõ a fekete hintót és a négy, fekete csõdört – utasít a király, én pedig meghajolva lépek ki az ajtón, hogy teljesítsem a feladatom.
Hamarosan már a hintóban ülünk, de egészen addig nem tudok engedni feszült éberségembõl, míg jó messze nem kerülünk a palotától, gond nélkül. Ekkor azonban az is feltûnik, hogy a herceg meglepõen sokáig csöndben van, és csak bámul maga elé.

- Herceg – szólítom meg óvatosan egy idõ után. - Jól vagy, hercegem?

- Persze – feleli mosolyogva, de valahogy most ez se tûnik olyan õszintének. Bár ki lenne egészen jól, mikor az életére törnek?

- Nekem elmondhatod – hajolok kicsit elõrébb, aggódva figyelve az arcát. - Remélem tudod, hogy bízhatsz bennem. – Hirtelen megfogja a kezem, és valamivel felszabadultabban mosolyog.

- Hidd el, nincs semmi bajom. Picit aggasztanak az ország ügyei és apám egészsége, de nincs bajom – vallja be végül.

- Szeretnél beszélgetni róla? – kérdezem halvány mosollyal, engedve némileg a merevségembõl. Szinte csak akkor tudok mosolyogni, ha vele vagyok.

- Elég, ha itt vagy – sóhajt fel, és ha ez nem okozna elég nagy döbbenetet, hirtelen átül mellém, és magához ölel.
- Herceg... – nyekkenek fel, igyekezvén palástolni feldübörgõ szívverésem.

- Pszt – kéri, belém fojtva a kérdõ szavakat. - Csak hadd maradjunk így, kérlek. Olyan jó...
Kicsit szabálytalanul lélegezve maradok nyugton, de végül egészen elengedem magam, élvezve a testébõl áradó melegséget, és a biztonságot nyújtó ölelést. Nem is tudom, mikor ölelt bárki is legutóbb…

Arra riadok, hogy megérkeztünk, és szégyellem is magam, hogy testõr létemre elnyomott az álom uram karjaiban. Ha ezt megtudnák az udvarban, már jogosan kritizálnák képességeimet.

- Voltál már itt? – kérdezi hercegem, mikor kiszállt.

- Nem – felelem, de közben már a tájban gyönyörködöm. Nem igen jártam még a tengernél, fõleg nem ilyen részén, de ez egyszerûen lélegzetelállító.  

- Nappal sokkal szebb. Meg a naplemente... az is csodás a teraszról – meséli a herceg, miközben elindul. Fognám meg a táskákat, de leint. - Kijönnek a szolgák.

- De én is az vagyok – mosolygok rá szelíden, tökéletesen tisztában vagyok a helyzetemmel.

- Nekem nem – vágja rá gondolkodás nélkül, mélyen a szemembe nézve. A pír ismét az arcomra kúszik, és hihetetlenül boldoggá tesznek a szavai, de még mindig nem tudom, mire merhetek gondolni.

- Én… köszönöm, hercegem – motyogom zavartan, elkapva róla a pillantásom.
- Aimo – szólal meg, rávéve ezzel, hogy újra felé forduljak. – Szólíts Aimonak. Most nem a palotában vagyunk Stephen, itt nem fog ez senkit érdekelni.
- De… nekem az… nem megy – rázom meg a fejem kissé riadtan. Egy szolgának hatalmas tiszteletlenség lenne az. Tudom, hogy õ nem tart annak, de mindenki más igen, és akármennyire bántja a büszkeségem, ez az igazság.
- Kérlek Stephen – pillant rám valóban kérlelõen, ezzel még inkább megijesztve. Õ kér tõlem? Látva, hogy ezzel se engedek igazán, csalódott sóhajjal ingatja meg a fejét, majd hirtelen felcsillan a szeme. – Rendben, akkor ez esetben, kivételesen parancsolom! Legalább akkor muszáj lesz a nevemen szólítanod, ha kettesben vagyunk!
Egy pillanatra egészen ledöbbenek, majd halkan felnevetek, és ezzel még zavaromat is sikerül részben lepleznem.
- Értettem – hajtom meg magam kissé, majd mikor elégedetten elindul a kastély felé, követem. Még mindig õ a legkülönösebb herceg, akivel valaha találkoztam. Ám pont a jelleme miatt, valóban örömmel szolgálom, és tényleg az életemet áldoznám érte. Másért nem tenném meg…

- Mit szólnál, ha reggeli után, lemennénk a partra? Elég meleg van már a fürdéshez is – pillant rám a herceg, mikor a reggelihez készülõdve, az ingjét segítem fel rá.
- Én… nem tudok úszni, és egyébként is a környezetre kell figyelnem – ellenkezek csendesen, de rögtön látom a szemében, hogy ebbõl ismét nem fog engedni. Nem is kell megszólalnia, végül beletörõdve, halvány mosollyal sóhajtok fel. – Értettem.
- Helyes, menjünk akkor gyorsan reggelizni! – jelenti ki derûsen, és mutatva az utat, elsiet az ebédlõbe. Maga mellé ültet, és úgy tûnik, az itteni szolgálóknak ez tényleg nem okoz nagy fennakadást.
Talán úgy gondolják, a herceg barátja vagyok, hisz a viselkedésébõl senki nem mondaná meg, hogy szolgaként kéne mellette lennem.
- Régebben elég sokat jártam ide apámmal, de mostanában a külpolitika problémássága miatt, jóval ritkábban jut ideje bármire is. Itt se jártam már egy jó ideje – meséli a herceg reggeli közben.
- Én még sose jártam a tengernél, ezért se tudok úszni – vallom be csendesen. Meglepetten pillant rám, én pedig rögtön úgy érzem, valami magyarázatot kell adnom. – Apám birtokán neveltek, az pedig mélyen a hegyekben van. A környéken akad ugyan pár nagyon tisztavizû tó, de nagyon hidegek, nem alkalmasak arra, hogy az ember több ideig tartózkodjon bennük egy tisztálkodásnál. – Gyorsan elhallgatok, így is jóval többet beszéltem egyhuzamban, mint szoktam.
A herceg is meglepettnek tûnik, de mosolyogva támasztja az állát a kezébe, és úgy figyeli az arcom.
- Még sose meséltél a családodról Stephen. Magadról se sokat.
- Sajnálom, nem akarlak untatni – szabadkozok gyorsan, de csak felnevetve rázza meg a fejét.
- Kifejezetten kérlek, mesélj!
Pár pillanatig meglepetten, kissé elnyílt szájjal pillantok mosolygós arcára, majd magamhoz térve kapom félre a tekintetem. Ugyan mit mesélhetnék én egy hercegnek?
- Én… nem tudom mit mondhatnék.
- Bármit. Meséld el milyen a birtokotok, mit szerettél csinálni, milyen a családod..
- Nagy családom van – bököm ki, majd igyekszem kissé összeszedettebb lenni. – Van három lánytestvérem, és egy bátyám. Mindig jól kijöttünk, bár bátyámmal sokat vetélkedtünk. Nem a birtokért, hisz egyértelmû volt, hogy õ örökli, ráadásul nekem is ki volt már jelölve az utam, de szerettünk egymás agyára menni. – Elhalkul a hangom, ahogy visszaidézem gyerekkoromat, és egészen elbambulhatok, mert a herceg szólal meg végül.
- Mikor láttad õket utoljára? – kérdezi csendesen.
- Két éve, mikor elküldtek a palotába – felelem tompán, majd gyorsan megrázom a fejem, és rámosolygok a hercegre. – Amikor ideküldtek, nagyon dühös voltam, habár erre neveltek, árulásnak éreztem apám részérõl, hogy szinte eladott. De már nem bánom, semmi pénzért nem mondanák le a védelmedrõl… Aimo.
Egy pillanatra lefagy döbbenetében, majd olyan sugárzóan mosolyodik el, hogy abba belepirulok. Ennyire örülne, hogy végre a nevén szólítottam?
Felpattan ültébõl, és a kezemet megragadva, maga után húzva siet ki a teraszra. Meglepetten hagyom magam, és a levegõ is bennem reked, mikor kint a naptól már melegedõ falnak dönt, távol a bent sürgölõdõ emberektõl.
- Ne haragudj Stephen, de eddig bírtam – suttogja, de idõm sincs rákérdezni mi is, száját hirtelen az enyémre tapasztja.
Ledermedek, és remegés fut végig a testemen, de mikor végignyal alsóajkamon, gondolkodás nélkül nyitom ki neki a szám. Szenvedélyesen mélyíti el a csókot, egyik kezével a hajamba túrva húzza még közelebb magához a fejem. Ellazulva, ösztönösen viszonzom nyelve játékát, és karolom át a nyakát, egészen hozzásimulva.
Ez csak egy álom lehet, egy gyönyörû álom, és nem akarok felébredni belõle…