Elegánsan és hangtalanul, mint a lord hozzánõtt árnyéka, melyet sosem hagyhat el, úgy állok a fiatal, karcsú fiú mögött, rezzenéstelen arccal, örök mosollyal a szám sarkában, mely annyi inast, hízelgõt és komornát megijesztett már.

Ez az asztal túlcicomázott és giccses, a fiatalúr egyáltalán nem illik bele. Bár a tapéta tetszik. Úgyis újra kell húzatni az egyik szalont, valami hasonlót el tudok képzelni a keleti szárnyba.

Egyik karomon a makulátlan, fehér és keményített kendõ, de szakavatott szemem észreveszik a hibákat. A pacát a tányér szélén, a cseppfoltot az ezüst étkészleten. Ha valami nem tökéletes, azzal tiszteletlenséget mutat a gazdája felé. Egyenes háttal hallgatok, bár érzem a fiú hátából szivárgó ellenségesség-hullámokat, melyeket csipetnyi menekülési vágy fûszerezett meg, de most szórakozva esélyt se adtam neki, hogy elmehessen. Meg kell oldania. Akár tetszik neki, akár nem, ez az õ dolga, nem menekülhet mindig a könyvei közé. A birtok úgymond kellemetlen részeit mindig én intézem, csupán a papírokat kell az orra alá dugni, hogy aláfirkantsa, de mostantól ez nem így fog mûködni. Ez a királyi kiruccanás talán pont megfelelõ koffeinmennyiség lesz, hogy felrázza a gyermekien bájos elméjét.

Bár nekem jobban tetszik, amikor manipulatív éleseszûség lángja villan a szemében, és a formás kis kezében elemészthetné a világot.

Ez a párbeszéd, komikus, komikus. Bármennyire is mûvelt vagy olvasott, a gazdámból hiányzott az irónia vagy a szarkazmus élvezetének finom rajzolata.

- Az országunkat szükség fenyegeti – ezért a méltóságos úr eladná az egyik szolgáját, pedig pontosan tudja, hogyha ez a védtelen gyermek ellene fordul, az egész ország a múlt homályába vész, és nem is fog kelleni hozzá sok idõ.

- Úgy gondolom, hogy a legbölcsebb az lenne, ha a lehetõ legszorosabb kapcsolat kötne minket a szomszédos országhoz.

- És az mi lenne?

- természetesen a koronahercegnõ kiházasítása. Már megbocsáss, felség, de tudjuk, hogy háború esetén a seregünk nem sokáig tudná tartani a helyzetét. Nem vagyunk olyan helyzetben, hogy engedményeket tegyünk. Személyem nem túl fontos, csupán egy gyalog vagyok a táblán, feláldozható, ha úgy tetszik.

Ó, micsoda hazugságok, állok mögötte rezzenéstelen hanggal. az emberek hazudnak, árulnak, becsapnak, legyen szó bárkirõl. Még ez az egész, az ártatlanság és elveszettség álarcát hordó kölyök is rezzenéstelenül hazudik. Ha ez a játék egyetlen hatalmas sakktáblán zajlik, még nem tudjuk, ki az ellenfelünk. Mindenkit feláldozhatunk, de neki, a királynak kell életben maradnia. S majd a megannyi áldozat törmelékével biztosítjuk a gyõzelmet, ha kell.

- Ha leütnek… azaz megölnének, amire nagy esélyt látok ekkora próbálkozási hajcihõben, úgy semmi sem kötne többé minket hozzájuk.

- Hagyjatok minket magunkra! – harsan a király hangja, a megannyi púderozott inas még jobban lesápad a rizspor alatt – A komornyikod is távozhat – néz a szemembe a fenséges úr. Rezzenéstelenül, halvány mosollyal állom a tekintetét.

- Sajnálatos módon még mindig jobban szeretem, ha a közelemben van. Teljes bizalmamat élvezi.

- Kering egy pletyka – lendül támadásba a király. Ennyire fontos lenne neki, hogy az ország egyik pillére meggyengüljön, mint minden itt az udvarban? Mit akar elérni?

- Meglehetõsen sok pletyka kering, felség…

- A komornyikoddal való kapcsolatodról – ez, hogy egyáltalán kimondta, egy nyitott ajtót rúgott be elõttünk, miszerint a gazdám felállhat, távozhat, és a király retteghet, hogy a család mikor fordul el tõle és metszik el a torkát. Minden mocskos dologról, ami folyik az udvarban, az Athelstan család tud, és ezzel a méltóságos királynak is tudnia kell. Rossz emberrel próbálkozik.

- Ahogy a koronahercegnõ és a Longhard megye lordjáról is.

Egy pillanatra, egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem. Ezt talán nem kellett volna. Hajj, fiatalság.

Távozunk.

XxX

Felhívom a figyelmét, hogy az ajánlott szabó már várja. Természetesen nem kell sietnünk, hiszen õ jött túl korán, nem mi késünk, de mégsem kell megvárakoztatni.

Elhiszem, hogy a szabó finoman mondva is begerjedt. Talán magára a fiatalúrra, a hosszú tincseire, a körvonalaira, vékony derekára. Az egész fiú gyönyörû és törékeny, karcsú, kiált valami babaszerû költeményért. Mintha csak leültethetnénk, csak nézni, ahogy hosszú pilláival álmatagon pillant, szép arca puhán fekszik a selymek és szalagok között.

Én lépek közbe. A fiatalúr kora ellenére megkapta a családja rangját, és a kora ellenére a felnõttek világában kell helyt állnia. Nincs szalag, nincs dísz, nincs fodor, nincsenek élénk színek és kényelmetlen, csipkés zsakett.

A szabó méltatlankodik alkotói szabadságának elfojtása miatt, de elég udvarias mosollyal megemlíteni, hogy másnak is adhatjuk a megrendelést. Csak mert õ a legdivatosabb, nem azt jelenti, hogy õ a legjobb. Komolyan mondom, többet érnék el vele, ha én magam varrnám a fiatalúr öltözékeit… nem nagy kihívás.

Összehajtva a kabátot és az ingeket mosolyogva pillantok az ágyon elterült és kifáradtan nyúzott gazdámra.

- Hozzak egy kis frissítõt, lordom? – mosolygok udvariasan, felakasztva és a szekrénybe téve a ruhákat, kalapokat.

- Walt… egy könyvet hozz, meg egy sárkányt az ajtóba!

- Talán inkább a kertbe kéne kimennie, uram. Egy kis friss levegõ üdítõen hat, fõleg ilyen szép idõben – pillantok ki a hatalmas ablakokon. Még ebédidõ sincs.

- Akkor inkább hozz valami frissítõt. Pudingot talán…

- Igenis – hajolok meg.

Könnyedén sietek le a konyhába, felteszem a teavizet nyugodtan, mégis pontos és precíz mozdulatokkal. Puding… sóhajtva csóválom a fejem, miközben feltûröm az ingujjam és felkötöm a kötényt, hogy a ruhám ne koszolódjon össze. Akármivel dolgozok, legyen az tej, krém, liszt vagy tészta, legyen hús, bármi – a kesztyû a kezemen van. Mindig van nálam váltás, de a finoman a kezemre simuló fehér anyag mindig takar. Takarnia kell. Bár a szakács úgy néz rám, mintha mindjárt egyben le akarná harapni a fejem.

Miközben a krémet keverem, beteszem a teafüvet a forró vízbe.
A kesztyûket, a ruhákat még a gazdám apjától kaptam. Sir Vincent… Emlékszem az elsõ találkozásunkra, hogy felejthetném el valaha is. Olyat tett, amivel halálomig a családját fogom szolgálni, minden képességemmel, amivel a sors megáldott vagy megvert.

Õ felemelt, kivakart, maga mellett tartott, s amikor õk eltûntek, az én árnyam a fiatal mesteremé lett.

De emlékszem és örökké emlékezni fogok az elsõ pillantásra, amikor az én jegesen megtört szemem és a Lord örökké ravasz, sötét tekintete összefonódott. Hideg volt, esett. Közel volt, mert tisztán láttam. Hideg volt, átáztam, a csontom is vibrált a jeges idõben. Soha nem mondta, miért tette. Az elsõ dolga az volt, mikor már a kivaxolt és számára tökéletes hátteret nyújtó kastélyban felém nyújtja a kesztyût.

„Így már tökéletes!”

Az erõmnek, a sötétben szerzett híremnek köszönhetõen az õ territóriuma is megnõtt, pláne ha mögötte voltam. Számomra nincs olyan, hogy lelkiismeret, hûen és halálomig az adósa vagyok a családjának.

Most a fiának.

Aki édesen ártatlan, de benne van az apja vére, akinek ugyanolyan ravaszan csillannak meg a szemei.

A puding finoman megdermed a tálkában, kifordítom a mintát és a krémet köré teszem a friss gyümölccsel is. Legalább az alapanyagok elsõ osztályúak, ha már a felhasználás során ez a kontár tönkreteszi õket.

Kitöltöm a teát és a tálcára téve elegáns léptekkel haladok felfelé, hogy két komorna is a sírás szélére kerül, utánam nézve.

XxX

Persze, hogy elaludt… persze, hogy így pocsékba megy a tea. Sóhajtva veszem le róla a cipõjét és kényelmes pózba helyezve óvatosan egy párnát teszek a feje alá, egy vékony pokróccal beborítom. Had aludjon, van idõnk. Becsukom az erkélyajtót, elhúzva a sötétítõket. Majd ebédidõben felrázom.

Addig elmegyek, és körbeszimatolok ebben a hatalmas udvarban. Ahogy a gazdám megparancsolta.

Halvány mosollyal visszanézek. Hát, a vér nem válik vízzé, hajolok le, és egy kiszabadult, kósza tincset finoman elsöprök az arcából. Ahh, egy folt a kesztyûmön. Majd lecserélem.

Becsukom magam után az ajtót, elindulva a cselédszárny felé. Pontosan tudom, kitõl és mit kell megtudnom. És én mindent megteszek azért, hogy a gazdám parancsát kövessem.

Én vagyok a démon, aki édes szavakkal csal a métely sötét és mérgezõ árnyékai közé, és beszennyezve elemészted magad. Én csupán a kísértés leszek, de a döntést mindig meghozzák.

Csendesen állok a háta mögött, és kiszolgálom a reggelizõ kis párocskát, elvégre egy komornyiknak ez a dolga. Kitöltöm a teát, csendesen visszavonulva a háttérbe, de egy szavukat sem hagyom, hogy elsuhanjon a fülem mellett. De igazából nagyon kevés a használható információt nyújt, fõleg ami az udvari dolgokat illeti és többet pletykál az udvari és a báli divatról és divatbakikról, mint ami minket érdekel… De halvány mosollyal figyelem a gazdám, aki tökéletesen el tudja adni az érdeklõdõ aranyifjút. Tökéletes, remekül csinálja…

- Ha ön mondja, akkor tényleg ki kéne próbálnom – biccent elegánsan, a hosszú fonat elegánsan csillan meg a hátán, ahogy kígyószerûen kanyarog… - Bár Walter szerint a múlt héten már így is sok pénzt költöttem el annál a divatos párizsi szabónál.

- Drágám, hogy magácska milyen mázlista! Azt az embert nehezebb megfogni egy rendelésre, mint egy unikornist! – elmosolyodok. Szinte látom lelki szemeim elõtt a gazdám következõ szavait, õ is rájött és meg is ragadja az adódó lehetõséget. Ki kell facsarni minden információt, amit csak lehet és akibõl csak lehet.

- Ha gondolja, szólhatok neki, hogy legalább egy délutánra jöjjön és látogassa meg magát – a modorán azért csiszolunk majd egy kicsit a fiatalúrnak. Újratöltöm a csészéiket, a tincseim alól figyelve az idõsödõ dámát, akinek vén kecske ura a fiatal udvarhölgyeket és a szolgálólányokat kajtatja… mondjuk a férfiak körében is van, aki ezzel a szottyadt szatyorral kedvesebben bánik, megfelelõ apanázsért. Csendesen állok, amikor végre befejezik a nem túl tanulságos csevegést, felsegítem a gazdám és csendesen megyek utána. Hiába térne el a könyvtár felé, most esélytelen, erre most nincs idõ.

- Szóltam az istállóba, már nyergelik a lovat, my lord.

Hiába néz rám megkínzottan, egyenes háttal és nyugodt arccal állom a tekintetét. Kikísérem, hátha a friss levegõ segít majd, de utána mindenképp le kell pihennie. Nem hiszem hogy most lenne a megfelelõ idõ ahhoz, hogy elgyengüljön.

A ló csendesen mozog alatta, mintha a levegõ is megváltozott volna, amint kiérünk a palota területérõl.

- Mit gondolsz, Walt?

- Hogy itt minden gyanús – nézek rá nyugodtan. – Senkiben sem szabad megbíznunk.

- A királyban sem?

- A lady szavai alapján az, aki a tegnapi bérgyilkost felbérelte, a királynak dolgozik. A belsõ körébõl valók. Hacsak igazán nagy puccs nem készül – pillantok rá megvillanó szemüveggel.

- Tudom… és most?

- Elõször is, szerezzen szövetségeseket – komorodok el. Ezt neki kellene kitalálnia, nem rám bíznia minden lépést. Õ a király a sakktáblán, én csak a katonája… - És semmi olyat ne tegyen vagy mondjon, ami visszafelé sülhet el.

- Vagyis legyek jó hallgatóság, de ne osszak véleményt? Nem is tudom… - bizonytalanodik el. Mellé léptetek, kizökkentve a pillanatnyi búskomorságából… de ha nem ilyen lenne a szituáció, nem élvezném ennyire a játékot.

- Sosem fogom elárulni, Lordom – nézek rá nyugodtan. Amíg mellette vagyok, semmi baja nem eshet. Nem fog esni.

- Tudom – pillant rám, kihúzva magát. Ez az, amit a legjobban imádok… Lecsúszik a válláról a kezem, maga sem tudja, mennyire tiszteletet parancsolóan néz ki ebben a pillanatban, és egy határozott mozdulattal visszafordítja a lovát.

XxX

- Lord Cyrus Athelstan – jelent be minket a hoppmester. A fiatalúr tökéletes, mint mindig, a sötét királykék ruha kiemeli a vonásait, még ragyogóbbá teszik a szemeit, a haja tökéletes… az egész fiú tökéletes. Elégedetten rejtem el a mosolyom, csupán kedves arcot varázsolva magamra követem mindig, elmaradhatatlan és hû kutyájaként.

- Ah, Rondeln gróf! – lép oldalra, én pedig illõen a háttérben maradok. Egyedül kell intéznie a dolgokat, én csupán a testi épségéért felelek. Fél szemmel a társaságot tartom a figyelmem alatt, egy rossz mozdulat… az arcok, a ruhák és a szagok pezsegnek, facsarja az orrom ez a töménytelen emberbûz.

Nem, a mester elsápad, de tartja magát. Az árnyékokban tartózkodva figyelem az öreg nemes arcát, a szájmozgását, és nem tetszik, amit látok. Hangtalanul siklanak közelebb a lépéseim.

- Na és az anyám nemzedéke? – vonja fel bozontos szemöldökét – Csak két családból kerültek ki. Az egyik végül kihalt, a másik pedig állítólag a király lányával fog véget érni.

- Ez már-már felségárulás, amirõl beszél!

- Csupán tények – villan gonoszság a szemeiben. Gyanakodva húzom össze a szemeim – A szajhák beszélnek, mindenütt ott vannak, még ha át is néznek rajtuk – hajol közelebb, karmos vén kezével elkapja az úrfi karját, meggyûrõdik rajta a fényes atlaszselyem. reflexbõl lépnék mellé, de addigra elengedi a sápadt gazdámat. – Egészségére! Jó szórakozást…

Elgondolkodva, komoly arccal lépek közelebb a mesteremhez, lepillantva rá. A kesztyûim vakítanak a fekete ruházatom mellett, felemelve a kezem igazítom meg a szemüveget.

Szóval az anyai ág okozza majd a legtöbb problémát. Nem fog ártani ennek alaposabban is utána nézni. Ha tényleg rokonciában áll a királyi családdal, még bonyolultabb lesz a dolog feltûnés nélkül elintézni az árulókat. Õméltósága jóindulatúnak, néha talán kicsit habókosan szétszórtnak tûnhet, de sose tudni az embereknél, mi igaz abból, amit mutatnak magukból.

- Ez semmin nem változtat, uram – pillantok rá.

- Épp ellenkezõleg. Ez mindent megváltoztat – keményedik meg a tekintete, én pedig szinte lágyan rámosolygok. Megborzongat, amikor ebben a csöpp fiúban ennyi erõt és elszántságot látok, mintha az ereje megborzongatná minden idegszálam. Áttörve a tömegen, már-már férfiasan, halvány mosollyal figyelem a tartását.

Ez a fiú szebb és karcsúbb, mint megannyi hölgy a teremben.

- Szabad egy táncra? – kéri fel a koronahercegnõt. Csendesen töprengek a hallott információkon, de még nem tûnhetek el és hagyhatom magára ekkora tömegben, sõt, semmikor sem tölt el bizonysággal a gondolat, hogy teljesen felügyelet nélkül hagyhatom.

Figyelem, ahogy táncolnak. A nemesi házak közt nincs olyan, melyek ne lennének kapcsolatban vér vagy frigy által, nem is lenne túl megdöbbentõ, ha kiderülne, hogy a mester túlságosan is közeli rokona a királyi családnak. Viszont mi túl sokat tudunk… A mester ki tudja szedni az emberekbõl, amit tudni akar.

Lassan körülnézek, de egyelõre minden békés, így feltûnésmentesen a háttérbe húzódhatok.

XxX

Este az ágy lábánál van a gyertyatartó, fojtott világossággal látva el a szobát, ahogy az ágy szélén ülõ gazdámnak begombolom vékony nyakán a hálóinget. Búskomor az arca… közelebb hajolok, átfonva a karjaimmal, de csupán annyira, hogy a hajdíszeket egyetlen mozdulattal kihúzhassam a sötét tincsei közül. Megannyi fekete folyamként, gyengéd szépséggel borul a vállára a hajtincsek tömege, gyönyörûen felpillant rám.

- Hosszú este volt ez, fiatal mester – mosolygok rá nyugodtan, mindent a helyére téve. Megemelve a nehéz takarót, hogy alá tudjon mászni, csupán a tincsei és a szemei árulják el a hollétét.

- Hosszú és fárasztó – sóhajt, hanyatt dõlve, amíg betakarom és felegyenesedve veszem a kezembe a kandelábert. – Vágyom arra, hogy hazamenjünk… és utána ki se mozdulok a könyvtárból.

- Ahogy parancsolja – emelem fel a ruháit. Elnézve a dolgok alakulását és az udvari divatot, nem hoztunk magunkkal elég csomagot, az a két bõrönd nem lesz megfelelõ mennyiségû… Lemondóan sóhajtok. Nos, ezek szerint holnap reggeli után hívatni kell a szabót.

Istenem, egy porcikám se vágyik arra a tortúrára.

- Jó éjszakát, gazdám – hajolok meg, lassan elfújva a gyertyát. A szoba teljes sötétségbe borul, hogy a lehetõ legpihentetõbb legyen az úrfi számára.

XxX

Másnap tökéletes a reggel, napsütéses, egyetlen felhõ nélkül. Bármennyire is sötéten pillantanak rám az inasok, magam készítem el a fiatalúr reggelijét a konyhában, de valahol érzem, hogy ez nem csak a jelenlétemnek, inkább a képességeimnek szól. Gyorsabb vagyok és pontosabb, mint ez a lomha csürhe.
Felviszem a tálcán a reggeli teát, az újságot, csendesen nyitok be és helyezek el mindent, majd egy lassú mozdulattal széthúzom a nehéz függönyök anyagát.

- Fiatalúr – nézek rá halvány mosollyal, ahogy sóhajtva összehúzza a szemeit. Csak az ujjbegyei lógnak ki a meleg dunyha alól. – Ifjú mester, ideje felébredni.

Ahogy ásítva, nyújtózva felül, a vállára borítom a plédet, a kezébe adom a frissel leszûrt teát.

- Engedelmével, reggeli után találkozó van a szabóval, ugyanis úgy vélem, kevés lesz az öltözés az itt tartózkodásunk idejére – nézek rá, a kezemre véve a ruhadarabokat.

A reggeli rituálé helyszíntõl függetlenül a következõ: a fiatalúr ébredése után puha, nedves és illatosított ronggyal áttörlöm, lemosva róla az esti alvás izzadtságát és kábult látomásait, majd az aznapra elõkészített ruhát adom rá.
Ez a mai nap folyamán egy burgundi borvörös elegáns nadrág, fekete harisnyával és hosszú, fûzõs, emelt sarkú csizmával, melyen szintén egy vörös szalag van csokorba kötve. Az ing nyaka emelt és decens fodrokkal öleli körbe a nyakát, fekete szegés, fekete mellény és a vörös zakó. Letérdelve kapcsolom be a gombokat, mindent tökéletesen eligazítva rajta, majd helyet foglal, hogy az iszonyatos mennyiségû haját is elegáns és mégis felnõttes fazonba igazíthassam.

- Walter? – pillant fel rám, amikor az utolsó hajtût is elhelyezem a hajában, ami felfogatja a fonatait.

- Igen, uram? – pillantok rá, hátrébb lépve. Felhozom neki a reggelit, természetesen, bár… mielõtt bármit is mondhatna, kopogtatnak és az egyik udvari komorna hajol meg az ajtó nyitásakor. Átad egy levelet, majd illõen távozik, én pedig az úrfi vékony ujjai közé adom. Gyorsan fejti ki a borítékból, átfutva.

- Õfelsége reggelire invitált – néz fel rám, én pedig biccentek. Nem látom semmi akadályát.

- Akkor indulhatunk is – hunyorítok kedélyesen, bár õ még mindig komor. Nem neki való ez az udvari közeg. – Ne aggódjon, fiatalúr, nem történhet semmi baj. Õméltósága közvetlen jelenlétében nem is történhet semmiféle incidens, mert a pletykák több, mint rossz fényt vetnének rá.

- Azt tudom – morog, ahogy elindul az étkezõ fel. – De nagyon remélem, hogy nem a nem kívánatos-leendõ házasságomról akar beszélni, mert egy csepp étvágyam se marad!

- Majd a tea mellett pótoljuk – mosolygok, majd elegánsan meghajolok, ahogy a hatalmas, szolgákkal teli étkezõbe lépünk. A hosszú asztal tele van mindenféle étellel, a sültektõl kezdve a hideg sajtokon keresztül… magamban csak imádkozok, hogy ne kelljen ugyanazt a mûsort eljátszanunk, amit otthon szokott a reggeli közben. Nem venné ki magát túl jól a dolog.

Csendesen állok a fiatalúr mögött, néha megrándul a szemöldököm. Megértem, hogy miért nem szereti a hasonló audienciákat, de élvezem nézni, ahogy játssza ezt a szerepet. Annyira felnõttes, arrogáns, nemesi, és mégis annyira gyermeteg maradt.

De ami a leginkább lenyûgöz, hogy mennyire precízen képes hazudni. Romlatlan gyermeki lélek, tiszta, még nem mérgezte meg semmi, pedig a sötétség folyamatosan körbelengi.
Természetesen egy pillanatra sem hagyom magára, bár ha olvas, ágyút is elsüthetnék a füle mellett. Leforrázom neki a kedvenc teáját, és csendesen mögé állok.

- A király jól fogadta a múltkori távozásomat – dõl hátra, az ölébe ereszti a könyvet, keresztbe dobja karcsú lábait. A cipõje csatján megcsillan a fény. – Talán csak azért, mert nem neki kellett nekiindulnia az udvarral, hogy utánam jöjjön. – felpillant rám, a tincsei alól kivillan a szeme – Gruton grófnõje pedig meghívott holnap reggelire a lakosztályába. Még nem döntöttem róla… - hagyja nyitva a mondatot.

- Ha javasolhatom, akkor fogadja el.

- Mert a látszat – szûri a fogai között.

- Így van, mylord. A jó kapcsolatok ápolása itt elsõdleges.

- Persze, persze – legyint, megtámasztva az állát az ujjain – Kicsit elfáraszt, hogy mindenki nevét fejben kell itt tartanom. Egy rossz elszólás, és botrány lenne belõle. Ha ma nem vagy ott, akkor az õrgrófot egy csúnya ügybe kevertem volna. Olyan egyforma nevük van – ábrándozik – Nem lehetne, hogy kis névtáblácskát hordjanak?

- Páran talán sértõnek találnák.

- Na igen – biccent lemondóan, hangosan sóhajtva egyet.

- My lord, ideje visszatérni a szobánkba – figyelmeztetem az órámra pillantva – A vacsora nemsokára tálalva lesz.

- Minek ez a felhajtás minden körül…

A hatalmas lakosztályban minden fényes, friss harangvirágokat hozattam fel az úrfi számára. A napirendbe bevettem a ladyvel való reggelit, teljes nyugalomban igazítom meg a hosszú zokni szárát a combján, õ két kicsi kezével a vállamba kapaszkodik. Befûzöm a csizma selyemkötõjét, megigazítom a szalagot a nyakában. Kész is. Tökéletes.

Az étkezõben nem merik kijelenteni, hogy nem állhatom a mesterem mögött. Megvillan a szemüvegem. Pontosan tudom, hogy mit terjesztenek rólunk, egy mozdulattal feltolom a szemüveget.
A gazdámról… és rólam.
Kíváncsi lennék, mennyire döbbennének le, ha tudnák az igazságot. Muszáj elmosolyodnom.

- Walt – rebbennek meg az ujjai, azonnal közelebb lépek hozzá. Egy pillantás elég, hogy felismerjem, ezt nem az õ gyomrának találták ki. Semmi bajom nem lenne az étellel, de a király ízléséhez kell alkalmazkodnia a szakácsnak, és õfelségének – bocsánat – de rémesem olcsó az ízlése ilyen téren.

- Igenis, my lord – hajolok meg kissé, elvéve tõle a tányért. Csendesen viszem ki, még egy pillantást visszavetve az ajtóból, hogy minden rendben legyen. De csupán két perc az egész… ahogy belépek az inasok folyosójára, látom, hogy a következõ fogást viszik ki, pont az úrfi felé. Két tálcáról teszik le, a jobb oldalról.
Így csinálták azelõtt is, és az azt megelõzõ fogásnál is.
De ez most másik inas… ahogy épp elém érne, megcsap egy illat, amit nem tudtak elnyomni a fûszerek. Nem… és ez pont a jobb oldali tányérból jön. Megrándulnak a szemeim egy pillanatra, de azonnal össze is húzom, gyanakodva. Nem tetszik ez nekem.

A következõ pillanatban kirepül az egyik villa, pont belsõ combon találva a férfit, aki megrémülten dõl össze, a tányérok felreppennek a tálcáról, halkan csendülve, a leves kiemelkedik belöle.

Reflexbõl megfordulok, elkapva a tálcát és pont a holtponthoz emelve esnek rá vissza a tányérok, épp csak meghullámzik bennük a folyadék. Elmosolyodok, ahogy összeszedi magát, és visszaadom a kezébe.

- Minden rendben? – érdeklõdök oldalra biccentett fejjel.

- I-igen… köszönöm. Elnézését kérem – morog meghajolva, és kisiet. Ahogy csukódik az ajtó, még visszapillantok a szemem sarkából, és látom, hogy az inas a jobb oldali tányért leteszi az úrfi felé. Megvillannak a fogaim. Kíváncsi leszek, hogy a másikat ki kapja meg.

De nem lennék az Athelstan ház komornyikja, ha ennyire se lennék képes.

XxX

Elgondolkodva állok az úrfi mögött, már a desszertet fogyasztják, de valószínûleg teát fog kelleni kevernem, hogy ez a sok étel ne feküdje meg a gyomrát.
Micsoda feszült várakozás, kíváncsi lennék, hogy a merénylõk vajon honnan figyelik az eseményeket. Innen, az asztaltól? Vagy… akad más?

A szemeim a tükörre villannak. Lassan megérintem az állam, elmerengve figyelem a gyertyafényben ringatózó árnyainkat.

Hirtelen fojtó köhögés, mintha csak félrenyelt volna az egyik nemes, a mellkasát paskolja, próbálja a kezével tompítani a hangokat. De csak nem megy le az a nyomorult mócsing… elégedetten mosolyodok el halványan. Megvagy.

A köhögés lassan fulladásba torkollik, rámehet a tüdejére. Unottan figyelem. Legalább egyel kevesebb, nem nagy kár érte, elõfordul az ilyen.

Amikor nyilvánvaló, hogy mi történt, egy inas megvizsgálja, kijelenti, hogy meghalt, egy-két hölgy felsikolt. Az uram elkapja a kezem, lepillantok rá: az arca elborzadt és sápadt, a szemei remegnek. Ezen még dolgoznunk kell. Nevelni.

- Elnézést – áll fel, megszorítva az ujjaim. Nem jó, hogy most távozna, de nem ellenkezek, meghajolva hagyom, hogy belém kapaszkodjon és kivezetem. Az ujjai remegve szorítják a karom, nyugodtan megyek, meghatározva egy tempót, amit kénytelen felvenni. Már nem fogja sokáig bírni, látom rajta, hiába feszült és szoborszerû az arca.

Amint beérünk a szobába, átkarolom a derekát, mert érzem, hogy megrogynak a térdei.

- Ifjú mester – nézek rá nyugodtan hátrasimítva a tincseit. – Minden rendben?

- Igen – vesz pár mély levegõt, egy fürge mozdulattal megengedem a nyakkendõjét, hogy levegõt kapjon. – Nyiss ablakot!

- Igenis – kapom fel, leültetem az ágyra, és kitárom a hatalmas ablakot. Becsap a hûs, kertillatú esti levegõ, kiszorítva az állott, nedves szagot. Gyertyát gyújtok, csendesen figyelem, ahogy a tenyerébe rejti az arcát, és az egész karcsú teste remeg… nem szólok semmit, ellátom a feladatom, hagyom, hogy rendezze a gondolatait.

- Csak ültek… és nézték – villannak ki a szemei az ujjai mögül. Elbûvölve figyelem azt a jeges ürességet, ami a tekintetébõl sugárzik. Annyira erõs. – Undorító.

Lassan elmosolyodok.

- Ennek nem lesz vége, igaz? Walt? – pillant rám, hanyatt dõlve a puha paplanon, én pedig elé térdelek, lefejtve róla a kecses bõrcsizmát.

- Nem, fiatalúr.

- Sejtettem – néz ismét a plafonra. – Derítsd ki mindent, amit az esetrõl mondanak.

- Igenis – biccentek. Lehámozom róla a ruhákat, felgombolom a hosszú, fehér inget és felemelem a takarót, amíg alá nem mászik. A haja hosszú fonatként terül el mellette a fehér párnán.

- Walter – szólít meg, a ruháival a karomon fordulok felé. – Nekem szánták a mérget, igaz? – csendesen állok, félig a homályban. – Válaszolj! És ne hazudj.

- Igen – biccentek nyugodtan.

- De akkor… - formálja lassan a szavakat, rám pillantva, különösen csillanó szemekkel Ahogy elmosolyodom, a sötétség jótékonyan takar, mégis csupán a széles mosoly és a szemüvegem villannak át az éjfél mélyén.

- Bizonyára tévedés történt, ifjú gazdám. Önnek nem esik baja.

Komolyan pillant rám, és befordul, magára húzva a takarót.

- Maradj itt… amíg el nem alszom – súgja csendesen, én pedig elfújom a még égõ gyertyát.

- Ahogy kívánja – súgom, és megállok mellette.

XxX

Csendesen pillantok rá és behúzom a függönyöket, bezárok mindent, majd az utamra indulok, ahogy a gazdám megparancsolta. A halott Lord Balist egy pincében helyezték el addig, amíg pár óra múlva érte nem jönnek, a király nem szereti a hasonló dolgokat a kastélyban tudni.

Nincs itt senki, ki õrizné? Nem megy ez már sehova.

Ez a szag… csendesen lépek közelebb az asztalon fekvõ, letakart hullához és lehúzom róla a leplet, kissé meghajolva.

- Mélységes elnézését kérem, méltóságos úr – mosolyodok el, és alaposan megvizsgálom az érdekes, néhol bíbor foltokat az arcán. Ez még nem lehet véralvadás, ami a halál után keletkezik, de a hullamerevség is csak épp kezd beállni. Nincs sok idõm.

Ez a bûz, förtelmes. Mint a…

Megvillannak a szemeim, lehúzom a holttest elkékült ajkát. A szájpadlása és a nyelve… Van egy olyan érzésem, hogy holnapra a méltóságos Lord Balis nyelv nélkül marad.

Elõveszek egy kést a mellényzsebembõl, megvágva egy folton a nyakát, az ütõér fölött, de nemhogy megalvadt vér préselõdne ki, de semmi. Ez új.

Nem árt óvatosabbnak lenni.

XxX

Reggel széthúzom a függönyöket, így a gyönyörû napsütés ébreszti a fiút.

- Jó reggelt, uram – mosolygok rá nyugodtan, a hajam hosszú copfja a vállamra omlik. – Remélem, pihentetõen aludt.

- A tegnapi történteket tekintve meg is vagyok döbbenve, hogy mennyire jól aludtam – nyújtózik ki. A hátára terítek egy meleg szõttest, hogy ne csaphassa meg a hideg.

- Ezt örömmel hallom. Ma reggelre indiai jázminos fehér teát készítettem - töltöm ki neki a díszes csészébe. Biccentve veszi el, kócos tincsei közé túr. – Remélem, nem felejtette el a fiatalúr, hogy ma Lady Gruton grófnõvel reggelizik.

- Ó, tényleg – biccent. – És, megtudtál valamit?

- Ha ajánlhatom, a lady elég sok mindenrõl tud az udvarban – hajolok meg kissé. Konszolidált megfogalmazása annak, hogy reménytelenül pletykás.

- Hogy én hogy úúúútálok itt lenni – húzza a fejét a vállai közé, fintorogva borzong meg. elmosolyodva villannak meg a szemeim a szemüveg alatt.

 A komornyik élete nem túl izgalmas, legfõképp egy kialakult rutinhoz kell alkalmazkodnia. Ilyen a reggeli rituálé, az ébresztés, a reggeli kiválasztása, a reggeli tea, az öltözés. Komoly arccal gombolom be rajta az inget, húzom fel a térdéig a zoknit. Olyan vékony a lába, át tudnám fogni az ujjaimmal… nem járásra találták ki a vonalait.

- Ma szeretném szabadon hagyni – dobja hátra a tincseit, így majdnem a csípõje alatt hintázik.

- Igenis, lordom – biccentek.

- Lemegyek a könyvtárba olvasnivalóér – áll fel – Aztán a lugasba kérek egy kis pudingot. Nem is, süteményt!

- A reggelihez bõven elég sütemény volt – mondom felállva, a karomon az ingjével.

- Akkor is – fordul el – Sütit Walt!

- Igenis, my lord – hajolok meg könnyedén, és egyenes háttal, nyugodt lépésekkel megyek ki mögötte. Tudom, hol van. Ha nincs szem elõtt, akkor is szemmel tartom.
Lemegyek a konyhába, egy ujjal megütögetem az ajkam, megigazítom a kesztyûim. Akkor sütemény lesz. Mondjuk Viktória-torta, eperrel és tejszínes vaníliakrémmel.

Csendesen dolgozok, az órámra pillantok elégedetten; hamar meg is lettem, és ragyog minden. Egy jó komornyik alapos.

Tálcára teszem, leöntök neki egy csésze teát, mellé a tejet, és szervírozom. Elgondolkodva ül a karosszékben, lapozgatva, hát csendesen visszavonulok. Az úrfi is szeret egyedül lenni, én pedig nem zavarom meg benne. Pont van elég dolgom, amit el kell végezni a háztartás körül.

- Uram – nyit be az egyik szolga, meglepve fordulok felé. – Egy futár van itt.

- Értem – biccentek, megigazítva a gallérom indulok ki utána, nyugodt lépéssel. A frakkom szárnya elegánsan lebben utánam, megállva a küldönc elõtt biccentek kissé. Egy levelet nyúlt át, rajta a király pecsétjével. Értem, szóval postafordultával jött a válasz…

A merényletek mostanában egyre nyíltabbak, gondolkodok el, a tálcát az oldalamhoz szorítva. A cipõm sarka halkan koppan a fényesre polírozott parkettán. Mintha sietnének, de ennek nem sok értelme lenne. Annak pedig még kevesebb, hogy itt az isten háta mögött temessük magunkat el, élve… Nem, így nem oldódik meg a probléma, elé kell mennünk.

- Úrfi, a… - nézek be a szobába, de nincs fent. Meglepve pislantok körül, az órámra nézek. Kissé késõ van már, nemsokára ebédidõ. Hm… Becsukom magam mögött az ajtót, és lemegyek a kertbe. Biztos elmászkált. Nem is õ lenne.

- Tálaljatok – intek a szolgáknak, kilépve a hátsó kapun.

XxX

- Uram? – hajolok le hozzá, még mindig egyenes háttal, halvány mosollyal. Nyitogatja smaragd szemecskéit. – Megkérdezhetem, miért volt erre?
Felegyenesedve nézek körül. Elég messze van, nem túl biztonságos.

- Hmm… nem is tudom pontosan – ül fel, a nyakát masszírozva – Azt hiszem, a kúriába akartam visszajutni. Rég voltam ennél a tónál. Kedvet kaptam a festéshez. És csónakázni is akarok a tavon! – kezet nyújtok neki, felsegítem, és csak néha biccentek az ismételten elindult szövegáramláshoz. – Az hiszem, úszásra most nem túl kellemes. Pedig milyen jó lenne egy ruha, ami megtartja a test hõjét, így nem fáznánk meg a vízben… vagy egy csónak, ami nem ringatózik annyira, hogy olvasni lehessen a tavon is… bár – felpillant rám, kérdõn villan meg a szemüvegem – Ha jobban belegondolok, most nincs kedvem olvasni – piszkálj a könyvet. Összehúzom a szemeim. Bár nem tetszik, hogy túl sokat aggódik, egyszerûen nem neki való, de mostanában igencsak eseménydús életünk lesz. a tálcán szinte ragyog a királynõ levele.

- Jó étvágyat – hajolok meg kissé, mögé állva az étkezõben. néha megállítom a borospohár ingását, vagy hogy az étkészlet a földön kössön ki, mindezt mozdulatlan, nyugodt arccal.

- A festéshez minden megvan itt, Walt? – teszi le a kanalat és csak a bort pörgeti a pohárban.

- Igen, fiatalúr. Ha óhajtja, megyek és elõkészítem õket.

- Köszönöm – meghajolok finoman, követem, ahogy kivonul. Még visszaszólok a szolgáknak, hogy a terítõt mossák ki.

Csendesen állok meg a sarokban, ahogy finoman nekiül játszani. Némán, mozdulatlanul, csupán a szemüvegemen tükrözõdik vissza a fény, lassan visszatolom.

- Arra gondoltam, hogy lefestelek – állítja meg az ujjait a billentyûkön, miután lejátszotta a strófákat. Felemelem a fejem.

- Igazán hízelgõ – teszem a mellkasomra a kezem, kissé meghajolva. – Úrfi, levele jött.

- Máris? – egyenesedik ki, én pedig a tálcán át nyújtom oda neki a királyi pecséttel ellátott levélpapírt. Két mozdulattal nyitja fel és átfutja, összepréselve az ajkait.

- Talán rossz hírek? – érdeklõdök, õ pedig visszafordulva a zongora felé nyújtja nekem a levelet. Átolvasom, felvonom a szemöldököm. Elmosolyodva hajolok le mellé.

- Micsoda kivételes lehetõség.

- Mirõl beszélsz? – támasztja meg a fejét. Összehajtom a levelet és lemondóan legyintek.

- Ezzel a bujkálással semmire nem jutunk – pillantok rá, megvillanó szemmel – Szerintem el kéne fogadnunk õfelsége ajánlatát.

- Menjünk egyenesen a kígyófészek közepébe? – húzza össze a szemeit, de lehajolva csippentem meg az arcát, kicsit elhúzva a bõrt, mint amikor még nagyon kicsi volt.

- És legalább tegyen úgy, mint aki élvezi.

- Eressz! – üti el a kezem, megdörgölve az arcát. – Nem szeretem az ilyet, egy kicsit sem tetszik az ötlet.

- Valóban, de Ön egy nemes – nézek rá, felegyenesedve – Részt kell vennie az udvari életben.

- Chh – húzza össze a szemeit. Felemelem az ujjam, halvány mosollyal, a szemem elõbukkan a tükrök alól. Már elõre várom, igazán szórakoztató lesz.

- Õk csupán bábok lesznek, fiatalúr – mosolyodok el – De a királyt akarják leütni. És minél jobban elbízzák magukat, nekünk annál nagyobb könnyebb dolgunk lesz.

- Látom, már van terved – egyenesedik ki, Lehunyt szemmel biccentem oldalra a fejem, kiegyenesedve és meghajolok.

- Én csupán az ön komornyikja vagyok, fiatalúr. Az ön parancsait teljesítem.

Elgondolkodva mered ki az ablakon, megszorítva az ujjait. Tudom, hogy az eszébe jut az a fellengzõs, beképzelt álca, amivel a felnõtteket szokta bosszantani. Egy intelligens, nagy hatalommal bíró… kölyök, aki könnyed arroganciával szereli le a pénzéhes alakokat. És mindezt, ha a király közvetlen közelében tesszük…

Nyílt kihívás. Felszólítás a célpontra.
És imádom, amikor az az elszánt, kegyetlen fény ragyog a szemében, igazi vezér, a Király a sakktáblán.

Felnéz rám, biccentve.

- Csomagolj. Üzenj haza, hogy pakolják össze a holminkat, és írd meg a választ Õfelségének, hogy amint tudunk, megyünk.

- Rendbe hozassam a városi házat?

- Nem szükséges – préseli össze az ajkait, sápadtan. Egyik kezem a fejére ejtem, nyugtatóan.

- Ne aggódjon, fiatalúr – mosolyodok el macskásan, halványan – Nem lesz semmi baj. Vigyázok Önre.

Másnapra elkészítem a vacsorát, amikor bejelentik a vendéget, felegyenesedek. A tea… hm, csak egy személyre készítettem. Most pocsékba fog menni. Lemondóan sóhajtok. Akkor teszek fel még egy adag teavizet.

Meghajolva engedem be a vendégek, a szalonba kalauzolva, ahol a gazdám már kényelmesen hever a karosszékben, az egyik karcsú lábát a támlára dobva. Hosszú, díszes fonata majdnem a földig ér, listán pillant fel a fehér lapokról. Megrándul a szemem, a szám sarka. Kellemes… Szeretem ezt a fényt a szemében.

Felszervírozom a teát és a süteményt, meghajolva állok be a gazdám mögé, rezzenéstelen tekintettel, csupán a szemüvegem veri vissza a napfényt.

Érezni lehet a feszültséget a levegõben, míg én második árnyékként állok mögötte.

Nem tetszik ez nekem. Megrándul a szemem, picit oldalra csúsznak a hajszálaim, épp csak egy rándulás az egész. Ez a férfi…

- Mylord… Azért jöttem…

- Egy pillanat, még ezt befejezem – villannak fel a smaragd szemei, meglebbentve a hosszú pillákat. Rossz az elõérzetem… Erre a hangra pedig nem árt figyelnem.

Egy hintó jött. Csak õ meg egy inas, semmi más. Mégis… Lehunyom a szemem, megigazítva a szemüvegem, visszaidézve az érkezése pillanatait. Megérkezett, az inas kinyitotta neki az ajtót, õ pedig ahogy kiszállt… félrenézett. Csak egy pillanatra, balra, megvillantva a szemét.
Összeszorítom a szám. Nem lesz olyan békés a délután, mint szerettem volna. Pedig már lassan kész az ebéd.

Összecsattannak a puha lapok, épp csak a szememmel követem a mozdulatot, ahogy egy kecses mozdulattal, egy lendületbõl kiegyenesedik és keresztbe dobja a lábait, összefonja karcsú ujjait. Elégedetten mosolyodom el.
Így… határozottan, vezetve a csõcseléket, az övé lenne az egész ország… pár tincs a szeme elé hullik, elégedett arisztokratizmussal néz az elõtte ülõ férfira.
Szinte belecsikordul a fogam.

Egyetlen szemvillanás, az arca rándulása, miközben a percmutató lassan elõre vált.

Kikerekedik a szemem egyetlen pillanatra, a ruhaujjamba csúszik a penge, kintrõl pedig felharsan egy vérfagyasztó sikoly. Gazdám halványra sápadva dobbant a lábaival, megmarkolva a karfát.

- Walt – pillant fel rám. Egy mozdulattal mérem fel a terepet, A férfi arcát… meglendül a kezem, a penge pont a homloka közepébe áll, én pedig megpördítve fiatal gazdám, hogy véletlenül se láthassa a lehanyatló testet, ölbe kapom és kirontok vele.

El kell innen menni, jelenleg a kissé sokkos gazdám kell biztonságba helyeznem, ez az elsõ és a legfontosabb feladatom.
A többi áldozat nem számít. Minden más pótolható.

- Walt…? – suttog, de így is remeg. Hol van már az a magabiztos, csábító démon, aki karjának egyetlen hosszú mozdulatával hívott és hessenti el a porszemeket, smaragd szemében a vércsepp parázslik… valahol mélyen, és csak ritkán jut levegõhöz.
Menjünk.

XxX

Hosszú órák óta lovagolunk, a ló már tajtékos a vágtától. Lassan állítom le, a fiatalúr teste a mellkasomnak simul, fél kézzel átkarolom a vállát. Minden rendben. Kellõen messze vagyunk.

- Megállunk pihenni, lordom – szólalok meg csendesen. Egy tisztáson csusszanok le a ló hátáról, könnyedén megfogva vékony derekát és leemelem, a karomba kapva. Cipõje alatt megreccsennek a levelek, átkarolja a derekam, ujjacskái alatt megszorul a mellényem és a kabátom szára.

Átkarolom, a kezem a tincseire teszem, halvány mosollyal nézem, ahogy remeg… semmi baj.

Leülünk a frissen leterített pokrócra, hagyom, hogy hozzám bújjon. Neki ez kell, a csendese fizikai kontaktus, hogy lassan lenyelve az indulatait gondolkodik el. Elég csak lefognom hozzá a testét, hogy az elméje dolgozhasson, átfonom a két karommal.

- Szerinted… túlélte valaki? Vissza fogunk tudni oda menni?

- Nem tudom, uram – villan a szemüvegem.

- Én… Walter – pillant fel rá, leejtve a kezeit. – Ugye velem maradsz?

- Természetesen, my lord – biccentek.

- Mennyi idõ a toungi birtokig? Lóháton – húzza ki magát, leengedem a kezeim. Hm.

- Nagyjából három nap. De fiatalúr – mosolyodok el, a szemeim összehúzva. Ez igazán kedvemre való.

- Akkor induljunk. Nem szoktunk oda járni. Jó lesz az. Az van a legközelebb – áll fel, kicsit imbolyog, ahogy megdõlne, felállva kapom el a derekát.

- Fiatalúr – pillantok rá, de utána elégedetten elmosolyodok. – Ahogy kívánja.

Könnyedén a vállamra kapom és felteszem a lóra, majd utána ugrok könnyedén. Akkor irány a birtok.

XxX

Szerencsére hamarabb is odaérünk, bár biztos vagyok benne, hogy egyhamar nem fog lóra kívánkozni.
Elaludt… leemelem a lóról és felpillantok a hatalmas kapura. Mindig van itt valaki, aki rendben tartja a birtokot. Könnyedén megyek be, felviszem a hálójába és leveszem róla a poros útiruhát. Nem neki való ez a megerõltetés.

Elmosolyodva simítom ki puha arcából a tincseit, végigcirógatva a homlokát, szinte már gyengéd mosollyal. Minden rendben van.
Elfújom a gyertyákat.

XxX

Másnap hagyom, had aludjon, de azért ebéd elõtt belépek a szobába, letéve a tálcát a kis asztalra. Tökéletes teáskészlet, elégedetten nézem a zöld indamintát.

Elhúzom a függönyöket,

- Jó reggelt, fiatalúr – mosolygok rá összekötve a függönyök szárát. Puha tincsei közé borulva alszik a széles ágyban, a fehér takarók között.

- Walt? – dörgöli meg a szemeit, lassan felülve. Milyen kócos már megint, megigazítva a szemüvegem, megcsóválom a fejem. Legyen…

- Engedelmével az ágyba szervírozom a reggelit – hajolok meg kissé, az ölébe téve a tálcát. A kedvenc palacsintája, szederöntettel, friss gyümölcsökkel, forró csokoládé és tea.

- Earl Grey illatát érzem?

- Igen. A legfrissebb, édes termésbõl készítettem – töltök ki neki a csészébe. Nyugodtan várom, hogy megreggelizzen, a villája szórakozottan ró jeleket a csokoládéöntetbe, megtámasztva a fejét.

- Tudsz valamit a kastélyról? – pillant fel rám, egy tincs az arca elé hullik.

- Igen – veszem elõ a papírokat. – Nem olyan nagy a veszteség. Pár szolga megsérült, halálos áldozat nincs. Az ajtót nemsokára megjavítják.

- Ez jó hír – sóhajt. Biccentek, kiegyenesedve. – És mikor mehetünk haza?

- Véleményem szerint eltölthetne itt egy kis idõt – villan meg a szemüvegem – Utólagos engedelmével írni merészeltem a õfelségének, tájékoztatva a merényletrõl.

- Ó – teszi le a villát – És…?

- Még nem jött válasz – biccentem oldalra a fejem – De nem írtam meg a tartózkodási helyünket. Így most van lehetõsége pihenni, és azzal a feltétellel, hogy a lugasban tölti az idejét, olvashat.

- Te aztán tudsz alkudni – húzódik félmosolyra a szája, felém intve a villával. A mellkasomra téve a kezem hajolok meg kissé. Mindent az én ifjú gazdámért.