|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| makeme_real | 2012. 07. 20. 00:13:13 | #22294 |
 Karakter: Jace Graham
Megjegyzés: (Bajtársnak)
- Valahogy úgy – bólint halálos nyugalommal.
Felháborító. Mi ez a férfi, életre kelt kőszikla?
- Remélem, mire reggel lesz, nem leszel már itt! – fújok.
- Emlékeztetnélek rá, hogy én hoztalak el idáig – morogja.
- Meg is köszöntem. Köszönöm! – erőltetek magamra egy mosolyt, aztán sarkon fordulva otthagyom.
Belépek a lakásba, és bezárom magam mögött az ajtó. Ahogy számítottam is rá, a hely sokkal lepukkantabb, mint ahogy a fényképek mutatták. Egy folyosóról nyílik két szoba, a konyha, a fürdőszoba és a vécé, a bútorok elég lelakottak és a vakolat is kopott már, de nem számít. Nekem bőven megteszi. Alaposan szemügyre veszek minden helyiséget, és örömmel fedezem fel, hogy a konyha, a fürdőszoba és a vécé legalább tiszta, valamint a szobák sem vészesek.
Lepakolom a holmimat az egyik szobában, aztán a konyhában a biztonság kedvéért elöblítem a szekrényben sorakozó tányérokat, poharakat és evőeszközöket. Mindeközben pedig igyekszem nem tudomást venni a szorító érzésről a mellkasomban, amit a lelkiismeretem okoz. Lehetséges, hogy Jack még mindig odakint áll? Nem tudom... Nem értem, miért tenné.
A másik szobába sietek, és kilesek az ablakán. Ez az ablak pont az utcára néz, és ha a kocsija még mindig odalent áll, akkor... És ott van. A kocsi még mindig ott van, és akkor Jack is idekint van az ajtó előtt. Ez így nem helyes, nem hagyhatom, hogy egész éjjel odakint legyen. A lakásban két szoba van, neki is bőven van hely.
Az ajtóhoz lépek, és lassan kinyitom, bár a nyikorgása felér egy rock koncerttel az éjszaka csendjében. Jack valóban ugyanott van, ahol hagytam, a szemközti falnak dőlve áll, de a feje le van hajtva, mintha aludna. Ostoba, ostoba, ostoba! Egy szívtelen dög vagyok, hogy itt hagytam kint. De hát ha egyszer nem értem, miért akar mellettem maradni...
- Hé! – szólítom meg.
- Van nekem is – morogja, de csak utána néz rám.
- Jack... egész éjszaka ott akarsz ácsorogni? – suttogom.
- Van más választásom?
- Éppenséggel van!
- Szerintem meg nincs... menj lefeküdni, ideje fellőni a pizsit.
- Hagyd ezt abba! – csattanok fel. – Rossz érzésem van, hogy idekint ácsorogsz... nem... nem akarsz inkább bejönni?
- Én? Oda be? – emeli fel a fejét lassan.
- Igen! Rosszul érzem magam...
- Rendben – bólint, majd besétál a lakásba.
- Két szoba van. Az egyik lehet a Tiéd – mutatok a jobb oldali ajtóra. – Az én cuccaim itt vannak – mutatok aztán a bal oldalira, miközben elfojtok egy ásítást.
Bepillant a szobába, aztán rám néz.
- Talán jobb lenne, ha felfüggesztenéd a tárlatvezetést, és aludnál egyet.
- Igen, az tényleg rám férne – bólintok mosolyogva, és beletúrok a hajamba.
- Remélem, arról nem is álmodsz, hogy az éjszaka közepén megszöksz – teszi hozzá szúrósan.
- Dehogy! – tiltakozok.
- Ajánlom is – bólint, aztán besétál a szobájába.
Egy pár másodpercig nézem, amint körbekémlel a szobában, aztán inkább én is elvonulok. Ráfordítom a kulcsot a bejárati ajtóban, aztán a szobámba megyek, és becsukom magam mögött az ajtót. Még annyira van erőm, hogy az egész napos göncömet lerúgjam magamról, és előhalásszak egy nagyobb méretű pólót a táskámból, aztán már be is esek az ágyba. Iszonyú jó érzés úgy hagyni a földön a ruhát, ahogy levettem magamról, és csak úgy bemászni a takaró alá. Nem kell katonás rendet tartani, megengedhetek magamnak egy kis kupit... Megkönnyebbült mosollyal hunyom be a szemeimet.
Tizenkilenc éve vártam erre a pillanatra.
***
Másnap reggel kipihenten ébredek, és miután felrángattam magamra egy nadrágot és egy pólót, kisétálok a szobából. Jack szobájának ajtaja csak résnyire van nyitva, de inkább nem lesek be, hátha alszik még. A fürdőszobában megmosakszom, aztán visszatérek a táskámhoz, hogy előhalásszam belőle az övtáskámat. Ebben van a zsebpénzem és az irataim, amire szükségem lesz. Még tegnap este kiszemeltem a kis mindenes boltot a közelben, és ha nem akarunk éhen halni, akkor bizony el is kell látogatnom arra.
Halkan lopózom ki a szobából és a lakásból, lesietek a lépcsőkön, és kilépek a szabad levegőre. Milyen kellemes... Itt lényegesen jobb a levegő, ha visszamegyek, mindenképpen kiszellőztetem a lakást. Míg átszaladok az úttesten, ellenőrzöm, hogy Jack kocsiját sem lopták el – vagy nem menekült el az éjszaka folyamán –, ezután pedig már csak néhány méter, és ott is van a bolt.
Veszek mindent, ami hirtelen eszembe jut, hogy szükséges. Kenyér, tojás, étolaj, tej, gabonapehely, gyümölcslé, üdítő, dobozos süti és chips nasinak, sajt, felvágott, margarin, fűszerek... És még sorolhatnám. Súrolószereket is veszek, hiszen takarítanom is kell majd, valamint illatosítót is dobok a kosárba, hogy ezzel otthonosabbá tehessem a lakást. Így talán kevéssé lesz barátságtalan.
Nem spóroltam a vásárolnivalóval, így igencsak felpakolva lépek ki a boltból, és sétálok visszafelé, viszont csak a jó lelkiismeretemnek köszönhetően nem dobok el mindent rémületemben, mikor a lépcsőház ajtaja hirtelen kivágódik előttem. Na jó, meg egy kicsit Jack erős karjainak is köszönhetek, amik reflexből elkapták az enyémeket, mielőtt ugrottam volna egy nagyot.
- Hol voltál?! – mordul rám.
- Neked is szép jó reggelt – nézek rá szúrósan. – Mint látod, vásárolni – emelem fel kicsit a kezemben tartott zacskókat.
- Legközelebb eszedbe se jusson egyedül elindulni bárhová is. Mindig szólj nekem – utasít, miközben lovagiasan kiveszi a kezemből a zacskókat. – Na, indíts befelé.
- Engedj már fel egy kicsit, Jack, nem kell mindig morogni – mosolygok rá, majd belépek a lépcsőházba, és vele a nyomomban elindulok fölfelé. – Inkább élvezd te is, hogy milyen szépen süt ma a nap.
- Azt hittem, mégis megszöktél, így még nem volt időm a nappal foglalkozni – morogja.
- Megint morogsz – mosolygok rá hátra. Közben felérünk a lakásba, Jack pedig leteszi a zacskókat a konyhában. – Szereted a rántottát? Csinálok reggelire, hátha az felvidít – kacsintok rá.
Mintha megint meglepettség suhanna át az arcán, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Nem olyan fajtának tűnik, mint aki hosszan kifejtené nekem a gondolatait, ha rákérdeznék. Inkább olyan, mint valami morgós medve. A gondolatra fel is kuncogok, mire rám sandít.
- Mi olyan vicces?
- Semmi – rázom meg a fejem vidáman.
Közben elkezdek kipakolni a zacskókból. Jack is besegít, amit adogatok neki, azt beteszi a hűtőbe vagy rá a polcokra. A takarításhoz szükséges dolgokat beviszem a fürdőszobába – újabb meglepett pillantás kíséretében –, az illatosítót pedig kibontom, és a konyha ablakába teszem, mert talán innen átjárja az egész lakást előbb-utóbb.
Mikor mindent kipakoltunk, elégedetten pillantok körbe.
- Már nem is olyan vészes – mosolyodom el.
- Mihez képest – pillant rám.
- Nekem bőven megteszi – vonok vállat, aztán a hűtőhöz lépek. – Szóval, szereted a rántottát?
- Tényleg reggelit akarsz csinálni? – kérdez vissza, hallom a hangjában a kétkedést.
- Inkább éhen halsz? – pillantok hátra a vállam felett.
Pár másodpercig csak az arcomat figyeli, mintha azt várná, hogy elröhögöm magam, de mikor látja, hogy nem viccelek, végül vállat von, hogy szereti. Fura ez a fickó, tegnap találkoztunk először, mégis mintha meggyőződése lenne, hogy ismer. Mindegy.
Kb. fél órával később már a konyhaasztalnál ülünk egymással szemben, előttünk egy-egy tányér gőzölgő rántotta sajttal megszórva, mellé kenyér és egy-egy pohár gyümölcslé. Bár a rántottához tényleg értek – iszonyúan élveztem, mikor Marta, a szakácsnő megengedte, hogy magamnak főzzek, mikor anyáék elutaztak egyik hétvégén –, azért kicsit izgulok, mikor Jack bekapja az első falatot. Amikor mintha megint meglepődne, az ajkamba harapok.
- Nem jó? – kérdezem félve.
- De igen... – Talán most először néz úgy a szemembe, hogy nem látok benne komorságot vagy morgásra készülést. – Nagyon finom.
- Akkor jó – sóhajtok fel megkönnyebbülten, és én is nekilátok.
- Szóval... – szólal meg néhány perc csend után. – Meddig akarsz itt maradni?
- Nem tudom – vonok vállat. – A lakbért kifizettem két hónapra előre, szóval addig biztosan, de ha tetszik, akkor még tovább. – Ránézek, de csak óvatosan teszem fel a következő kérdést. – És te? Ne érts félre, egyáltalán nem zavarsz, sőt, jó, hogy van társaságom és nem vagyok egyedül, csak... Tudod, azt mondtad, munkaügyben jössz, és... – Nem fejezem be a mondatot, csak kérdőn pillantok rá.
- Én hoztalak ide, de mivel még gyerek vagy, úgy érzem, felelősséggel tartozom érted, így...
- Nem vagyok gyerek! – vágok közbe bosszúsan. – 19 éves vagyok.
- Még csak nagykorú sem vagy, Jace – néz rám áthatóan.
Most mondta ki először a nevem... Furcsa, milyen szépen hangzik az ő szájából!
- Nem érdekes – vonok vállat zavartan.
- A lényeg, hogy a munkaügyeket közben is tudom intézni, úgyhogy addig maradok itt, ameddig te is. És nem nyitok vitát erről.
- Rendben, ahogy akarod – egyezem bele. – Én szívesen látlak. De akkor ne morogj egész álló nap, oké? – teszem hozzá.
Csak a szemét forgatja, én pedig mosolyogva folytatom az evést. Ha egyszer ő is elmosolyodik végre vagy ne adj’ isten nevet is egyszer – már ha képes rá –, akkor határozottan jó lesz ez a szökési időszak.
Szerkesztve makeme_real által @ 2012. 07. 20. 00:23:05
|
| Luka Crosszeria | 2012. 02. 11. 16:19:47 | #19131 |
 Karakter: Jack Garcia
Megjegyzés: szökevénynek
Felkapom a táskámat, és kisétálok a szobából. Már most átkozom ezt a napot, hiszen egy olyan ügylet részese lettem, amitől még egy ép elméjű is távol szeretne maradni. Olyan érzésem van, mintha a maffiába léptem volna. Borzasztó!
- Igazán nem kell fáradnod, majd megkérek valaki mást, hogy vigyen el – motyogja a kölyök.
Biztosan így lesz….
- Persze, hogy halálra rémissz valakit, és talán még ki is raboljanak. Gyere, elviszlek.
- Köszönöm – motyogja az orra alatt.
Elég idegesítő, lehetne benne egy kis tartás, ha már az elnök kölyke. Nem gondoltam volna, hogy a kis sas fióka egy visszahúzódó, lányos kölyök. Valamivel jobbra számítottam.
Lemegyünk a kocsihoz, bedobjuk hátra a csomagokat, és már indulunk is.
- Te mindig ilyen szótlan vagy? – kérdem, mikor már nekem kínos a csend.
- Szégyellem magam – motyogja.
- Miért?
- Azért, amit... amit tettem. Nem volt szép dolog fegyvert fogni a fejedhez.
Hát ez teljesen hülye…
- Ritkán találkozik az ember lelkiismeretes csibészekkel.
- Nem vagyok csibész! Én csak... mindegy. Mondtam, hogy menekülök.
- Valóban mondtad.
- De nem ez a lényeg. Tényleg sajnálom... – elhalkul.
Tényleg, még be sem mutatkoztunk egymásnak.
- Jack. Jack Garcia.
- Örülök, Jack – mosolyog rám. – Mármint... a körülményekhez képest – én nem... – Az én nevem Jace... Owens.
Odapillantok rá. Szökik, de elárulja a nevét? Istenem, látszik, hogy nem egy nagy ész, ha a menekülésről van szó. Lenne még mit tanulnia… Jóóócskán…
- Nos... hm... én is örülök..
- És miért mész Springfieldbe? Barátnő?
- Nem – morgom – Munka.
- Ó, értem. És mit dolgozol?
- Hm... megfigyelek.
Miért kérdezősködik ennyire… ??
- Magánnyomozó vagy?
- Nem. Inkább amolyan vigyázó.
- Biztonsági őr?
- Olyasmi.
- Ahh... – sóhajt fel.
Durcásan könyököl az ablakhoz. Legszívesebben tarkón vágnám.
- Mi van?
- Nem szeretem a biztonsági embereket – mormogja.
Én meg nem szeretem a magadfajta kisgyerekeket!
- Ó – nevetek fel színészien. – Jobban tetszett volna, ha azt mondom, pankrátor vagyok?
- Jobban. Határozottan jobban.
Eszement…
A városba érve már kapom is az utasításokat. Ilyen utca olyan utca, menj ide, menj oda. Mintha valami kibaszott sofőr lennék. Nyugi, nyugi, kell az a pénz, igaz? Naná, hogy kell!
- Biztos, hogy ide akartunk jönni? – pillantok felé.
- Biztos – bólint.
Hát, én nem tudom. Még egy komplett fegyverarzenállal a zsebemben se nagyon merészkednék ide. Nem tudom, mit képzel ez a kis mitugrász, de az tuti, hogy halványlila fingja sincs az életről.
- Szerintem határozottan nem kéne bemenned oda. Egyáltalán nem néz ki biztonságos helynek.
Felsóhajtok.
- Na, látod, ezért nem szeretem a biztonsági embereket – szegezi rám a tekintetét.
Én pedig ezért nem szeretem a mitugrászokat.
- Nem érdekel, ide akkor sem foglak beengedni – rázom a fejem. – Lehet, hogy még rendes zár sincs az ajtón. Nem biztonságos, pláne nem éjszaka, olyan kölyköknek, akik egyedül vannak, és még ott a tojáshéj a fenekükön.
- Nem vagyok kölyök! – vág vissza. – És, csak hogy tudd, tíz éves korom óta karatézok.
- Hidd el nekem, egy-két csavaros láb-és karlendítés vajmi kevés egy bicskával szemben.
- És akkor mit csinálsz? – tárja szét a karjait. – Bejössz velem, hogy őrizd az álmom?
- Akár – bólintok.
Van más választásom?
- Hát te teljesen megőrültél.
Kiugrik a kocsiból, és a holmijával együtt a lépcsőház felé vágtat. Morogva kiszállok én is, és követem a házba. Lehet, le kéne ütnöm egy ásóval, beásni nyakig, aztán csókolom. Kevesebb időt és energiát igényelne. Még csajozni is lenne időm mellette!
- Te még mindig itt vagy? – mordul fel, mikor ijedten hátraugrik egy részeg miatt, és a mellkasomnak ütközik.
- Itt is leszek.
Morogva lépi át az ájult fickót, majd előhalász a kopott postaládából egy kulcsot. Tehát valaki segédkezett is neki. Remek, ezt megemlítem majd az elnöknek.
- Komolyan a postaládából veszed elő a kulcsot?
Megperdül megint, és dacos arccal bámul rám.
- Komolyan itt akarsz maradni?! – ripakodik rám.
- Valahogy úgy – bólintok nyugodtan, karba tett kezekkel.
- Remélem, mire reggel lesz, nem leszel már itt!
- Emlékeztetnélek rá, hogy én hoztalak el idáig – morranok fel, de a hangom így is nyugodt.
- Meg is köszöntem. Köszönöm! – villantja rám szabályos fogsorát, majd kinyitja az ajtót, és besétál a sötét lakásba.
Azon se lepődnék meg, ha fél perc múlva sikítva rohanna ki, hogy patkányt látott. Vagy hullát… Nem tudom, mit képzelnek magáról ezek a kölykök, de az biztos, hogy túl sokat. Állítom, még sosem aludt máshol a saját puha, rakétás ágyneműs ágyán kívül.
A falnak dőlve hunyom le lassan a szemeimet. Eléggé elfáradtam. Erről a vezetés is tehet, meg a kerti munka. Letusolnék, aztán mennék is aludni, de nem tehetem. A hideg kőnek dőlve várok. Várom, hogy reggel legyen. Lehunyom a szemeimet, majd lehorgasztott fejjel igyekszem aludni egy keveset. Nem probléma, hogy állva kell, nem egyszer horpasztottam úgy, mint a lovak. A zajokkal sincs gondom, mivel biztonsági őr vagyok, a legapróbb neszre is felfigyelek. Mondhatni, a kölyök biztonságban van mellettem. És ez az, amire a drága elnök úr játszik.
Nem tudom, mennyi idő telhet el, de hallom, ahogy az ajtó lassan kitárul velem szemben. Nyikorog, nem csoda, hiszen elég régi meg széteső félben lévő. A kölyök lassan kidugja rajt a fejét, és pisszent nekem. Lassan kinyitom a szemeimet, de nem emelem fel a fejem.
- Hé!
- Van nekem is – morgom, majd ránézek.
- Jack… egész éjszaka ott akarsz ácsorogni? – súgja.
- Van más választásom?
- Éppenséggel van!
- Szerintem meg nincs… menj lefeküdni, ideje fellőni a pizsit.
- Hagyd ezt abba! – ripakodik rám.
Ó, hogy oda ne biciklizzek…
- Rossz érzésem van, hogy idekint ácsorogsz…. nem…. nem akarsz inkább bejönni?
- Én? Oda be? – emelem fel lassan a fejem.
Az arca kissé riadt, egyszerre vegyül belé félelem és mélységes együttérzés. Furcsa, ezek az úri ficsúrok nemigen szoktak foglalkozni a szolganép ügyivel, pláne, ha az alkalmazott kényelméről van szó. Hát, igen, ilyenek azok, akik bármit megtehetnek. Övék a világ.
- Igen! Rosszul érzem magam…
Ó, te jó ég, tehát mocskosul be van szarva. Gondolhattam volna…
- Rendben – bólintok, majd besétálok.
A cuccaim a kocsimban vannak, de ez érdekel most a legkevésbé. Majd reggel felhozom őket. Bár… ki tudja, meddig akar maradni a kisasszony. Kinézném belőle, hogy még hajnalban megpattan. Mit is mondott? Utálja a biztonsági őröket.
- Két szoba van. Az egyik lehet a Tiéd – mutat el jobbra.
Az egész lakás egy folyosóból áll, abból nyílik két szoba, egy konyha, egy fürdőszoba meg egy vécé. Elég kicsi az egész, csodálom, hogy elfért ez a sok helyiség. A bútorok lelakottak, a falakra is ráférne egy alapos festés. A világítás borzasztóan gyér, de legalább van. A fűtéssel sincs nagyobb baj, bár még nem néztem körül tüzetesebben. Gyanítom, hogy nem is fogok. Ez a hely borzalmas.
- Az én cuccaim itt vannak – mutat be a bal oldali szobába, miközben nagyot ásít.
Bekukkantok oda, hogy nincs-e mumus az ágy alatt, aztán a kölyökre nézek.
- Talán jobb lenne, ha felfüggesztenéd a tárlatvezetést, és aludnál egyet.
Erre elmosolyodik, majd a hajába túr, és bólint.
- Igen, az tényleg rám férne – bólogat.
- Remélem, arról nem is álmodsz, hogy az éjszaka közepén megszöksz.
- Dehogy!
- Ajánlom is – bólintok, majd besétálok a szobába.
Jó alaposan szemügyre veszem, ám ez csak álca. Azt hallgatom, hogy mikor csukja be a saját szobája ajtaját, és heveredik le az ágyra. Mikor hallom az öreg rugók halk nyikorgását, csak akkor heveredek le én is. Alaposan becsukom az ajtót, majd az ablakhoz sétálok, és előkapom a telefonom. Beütök egy számot, és várok. A második csengés után egy nő veszi fel a telefont.
- Fehér Ház, miben…
- Jack Garcia vagyok. Az elnökkel szeretnék beszélni – mormogom, miközben kihajolok az ablakon, hogy még véletlenül se halljon meg a kölyök semmit.
Gondolom, értesítve lettek az alsóbb szervek, hogy az én hívásomat irányítsák elnökapuhoz, hiszen egy perc múlva már ő van a vonalban.
- Halló? – hallom meg a hangját.
- Jó estét, elnök úr – köszöntöm. – Elnézést a késői zavarásért… Jack Garcia vagyok, a…
- Hogy van a fiam? – vág a szavamba.
Seggfej.
- Jól, most ment aludni.
- Aludni? Hol vannak??
- Egy lepukkant bérházban…
- Tessék?? Adtam magának pénzt!! – üvölt rám.
Hajaj, nem tetszik neki, hogy nem egy ötcsillagos szállodában nyalogatom fényesre a kisfia popóját?
- Uram, a szállást a fiú intézte. Gyanús lett volna, ha ellenkezek. De ne féljen, ő így is jól van. És vigyázok rá.
- Ajánlom is, mert az állásával játszik!
Persze, persze. Kinézem az öregből, hogy rám dobat egy hidrogénbombát, ha elpityeredik a pici fia. ch…
- Higgyen bennem egy kicsit, uram – sóhajtok fel.
Erre asszem apuci is visszavesz, megköszörüli a torkát.
- Bízok magában, Garcia. Ne szúrja el! – dörmögi, majd lerakja a telefont.
Hooooggyne… hülye fasz. Leteszem a telefont a rozoga éjjeliszekrényre, majd ledöglök az ágyra. Igazán rám férne már egy kis pihenés. Végül is szabin lennék…. vagy mi a szösz.
|
| makeme_real | 2012. 01. 02. 21:22:08 | #18400 |
Karakter: Jace Graham
Megjegyzés: (Bajtársnak)
- Mindent előkészítettél? – kérdezem fojtott hangon, és újra körbepillantok.
Itt még a falnak is füle van basszus...
- Persze – csicsergi Lindsay vidám hangja a vonal túloldalán.
Az új mobilomon beszélgetünk. Nemrég vásároltam, titokban, és nem is szóltam róla senkinek, hogy ebbe ne tehessenek nyomkövető chipet és ne hallgathassák le. Mert teljesen biztos vagyok benne, hogy abban, amit anyáék vettek nekem, mindenféle ilyen biztonsági cucc van. A szökésem viszont csak úgy van biztonságban, ha senki nem tud róla.
- Tehát – folytatja –, egy kis lakás Springfield külvárosi térségében, Jace Owens nevére, a lakbér előre kifizetve két hónapra. Kulcs a postaládában.
- Oké – sóhajtom. – Mi a pontos cím?
Előveszek egy noteszt, és lefirkantom a címet. Kitépem a lapot, összehajtogatom, és a zsebembe gyűröm.
- Vigyázz magadra azért, jó? – vált aggódó hangra. – Igyekezz olyan kocsiba beszállni, amiben visszafogott valaki ül. A legjobb, ha nő az illető. Bár még mindig nem értem, miért nem vihetlek én... – teszi hozzá morcosan.
- Mert ismerik a kocsidat, Lindsay. – Újabb sóhaj. – Ha biztonságban odaértem, felhívlak, rendben?
- Mindenképpen.
Miután elbúcsúztunk, a BlackBerryt is belesüllyesztem a már odakészített hátizsákba. Van benne ruha, egy kevés hideg kaja, némi víz, és pénz. Sok pénz. A bankkártyáimat nem használhatom, mert lenyomozhatók.
Anyának és apának szent meggyőződése, hogy a suliba kell bemennem, és Lindsay-vel megyek, ezért nyugodtak. Pedig ha tudnák... Valójában kicsit lelkiismeret-furdalásom is van. Valószínűleg halálra fognak rémülni, amikor nem jövök haza, de... Nem bírok itt maradni. Nem vagyok rá képes. Rosszabb itt, mint egy börtönben...
***
- Anya, apa, elmentem! – kiáltom be a nappaliba.
Semmi válasz, talán nincsenek is itthon. Vállat vonok, aztán elindulok kifelé a házból. A folyosókon haladva szabályosan ráz a hideg. Fekete öltöny, fekete öltöny, fekete kosztüm, fekete öltöny, fekete öltöny, fekete öltöny, fekete kosztüm... Fülhallgató, fülhallgató és fülhallgató. Visz-sza-ta-szí-tó. Utálom. Nagyon, nagyon, nagyon utálom.
Simán kijutok a házból. Lehet, hogy valami flancos vendégünk van, mert igazából nem nagyon bagóznak rám a biztonságiak, meg most egyikük sem kezd el könyörögni, hogy hadd kísérjen ki a kocsiig. Mindegy, nekem ez csak kapóra jön.
Seperc alatt a legközelebbi buszmegállóban találom magam, és imádkozom, hogy minél hamarabb jöjjön egy járat. Tökmindegy hova. Az imáim pedig meghallgatásra találnak, mert néhány perc múlva begördül egy busz, én pedig gondolkodás nélkül – és anélkül, hogy megnézném, hova tart – felszállok rá. El kell jutnom valahova messzire, onnan pedig... ráveszek valakit, hogy vigyen el. Ahogy sikerül.
Néhány, köztük a sofőr is furcsán néznek rám, de hála az égnek, nem szólal meg senki, még ha fel is ismertek. Lehuppanok egy üres helyre leghátul, és lopva körülnézek az utasokon. A füleket figyelem. És amikor egyikben sem vélek felfedezni fülhallgatót, megnyugszom, és kényelembe helyezem magam. A jegyet a végállomásig kértem, remélhetőleg eltart egy jó darabig, mire odaérünk.
***
Oké, egy kicsit talán túllőttem a célon.
Már esteledik, és fogalmam sincs, hol vagyok. Mármint, nagyjából kiismerem magam az Államok térképén, de amióta leszálltam, egy árva táblát sem találtam, amiből rájöhetnék, hol vagyok. Így pedig elég nehéz.
Lassacskán összeáll egy terv a fejemben. Az egyik főutcai – legalábbis ez az út határozottan főútnak néz ki – lámpánál állok meg és kezdek várakozni. Az első pirosnál lefékező autóba fogok beszállni. A nagyon is valódinak kinéző gázpisztoly már elő van készítve a kezembe, csak az... „áldozat” kell. Elég lepukkant a környék, és bár nincs bajom a szegényekkel, sőt, sajnálom őket, sosem lehet tudni, hogy nem jár-e erre valami elvetemült.
Megérkezik az első autó. Egy régi, fekete Ford. Tökéletes.
Egy pillanat alatt illanok az utasoldali ajtóhoz, és egy másodperc alatt szállok be, aztán tartom a sofőr halántékához a pisztolyt, és ki is biztosítom. A lelkiismeret-furdalás azonnal, kegyetlenül támad meg, de most leküzdöm.
- Egy szót se! – szólok rá.
Ahogy végigmérem, egy kicsit elbizonytalanodom. Sikerült egy hatalmas termetű férfi kiválasztanom. Könnyűszerrel, egyetlen mozdulattal eltörhetné a nyakam, azt hiszem...
Hiába vált zöldre a lámpa, meg sem mozdul.
- Hajtson! – mordulok rá.
Igyekszem határozott, valami gyilkos-féle hangot megütni. Fogalmam sincs, mennyire megy... Mindenesetre a férfi engedelmesen továbbhajt.
- Hová is megyünk? – kérdezi feltűnően nyugodt hangon.
- Az... mindegy! – felelem.
Nem sokáig bírom már a fejénél tartani a pisztolyt. A lelkiismeretem lassan szétszaggatja a szívem. Ez... nem helyes. Nem szabadna ilyesmit művelnem egy ártatlan emberrel. Attól, hogy mindenáron meg akarok szökni, még nem szabadna ilyen önző módon viselkednem.
- Én... igazán sajnálom – eresztem le a pisztolyt.
- Mi... – fordul felém döbbenten.
- Tudja, menekülök... valami elől – sütöm le a szemeimet szégyenkezve.
- Vagy úgy.
- Megtenné, hogy elvisz egy darabon? – kérdezem, és elteszem a pisztolyt.
- Különben lelősz? – morogja.
- Ugyan – mosolygok zavartan. – Ez csak egy gázpisztoly.
- Hová vigyelek? – kérdezi egy kis csend után.
- Hol vagyunk most? – kérdezem az ajkaimat harapdálva.
- Arlingtonban – feleli, meglepve vonva fel a szemöldökét.
Na igen... furcsa lehet, hogy még azt sem tudom, hol vagyok.
- Aha – felelem. – Én Springfieldbe igyekszem.
- Micsoda véletlen, én is oda megyek épp – sóhajt fel.
- Tényleg? – kérdezek vissza kissé szkeptikusan. – Akkor miért Washington felé mentél?
- Mert előbb haza akartam menni a ruháimért – feleli.
Oké, végül is... jogos.
Talán felelőtlenség – Lindsay egészen biztos, hogy leszedné érte a fejem –, de elmegyek a férfivel a lakására, hogy összeszedhesse a ruháit, aztán tovább indulhassunk Springfieldbe. Leültet a nappali kanapéjára, hogy ott várjam meg, aztán bemegy egy másik szobába, gyanítom a hálószobába. Úgy hallom, mintha beszélgetne valakivel. Talán éppen a barátnőjét vagy a feleségét hívja fel, aki Springfieldben lakik, és akihez éppen igyekszik.
Engedelmesen a kanapén várom, de közben körbepásztázom a nappalit, és amit látok a lakásból. Igen szerény otthon, de egyébként szépen van berendezve. Olyan igazi férfilakás. De vajon miért nem a barátnőjével lakik? Biztosan van neki. Bár fényképet sem látok... igazából semmilyet, néhány családi fotót leszámítva.
Körülbelül negyed óra múlva nyílik a hálószoba ajtaja, és a férfi kilép rajta, a kezében egy kisebb méretű, fekete sporttáskával. Elég fáradtan, és kissé szúrósan pillant rám, én pedig rögtön elszégyellem magam.
- Igazán nem kell fáradnod, majd megkérek valaki mást, hogy vigyen el – mondom lehajtott fejjel.
- Persze, hogy halálra rémissz valakit, és talán még ki is raboljanak – feleli morogva. – Gyere, elviszlek.
- Köszönöm – motyogom.
Felállok a kanapéról, magamhoz veszem a hátizsákomat, és csendben követem ki a lakásból, vissza a kocsihoz. Beülünk, a táskák hátrakerülnek, aztán elindulunk.
- Te mindig ilyen szótlan vagy? – kérdezi a férfi hosszú hallgatás után.
- Szégyellem magam – vallom be.
- Miért?
- Azért, amit... amit tettem. Nem volt szép dolog fegyvert fogni a fejedhez – pillantok rá bocsánatkérően.
Egy kicsit furcsállóan néz rám.
- Ritkán találkozik az ember lelkiismeretes csibészekkel.
- Nem vagyok csibész! – ellenkezem elpirulva. – Én csak... mindegy. Mondtam, hogy menekülök.
- Valóban mondtad.
- De nem ez a lényeg. Tényleg sajnálom... – elhallgatok.
A francba, még azt sem tudom, hogy hívják.
- Jack – segít ki. – Jack Garcia.
- Örülök, Jack – mosolygok rá. – Mármint... a körülményekhez képest – helyesbítek zavartan. – Az én nevem Jace... Owens.
Egy kicsit mintha meglepve pillantana rám, de aztán rendezi a vonásait.
- Nos... hm... én is örülök.
Keserűen elmosolyodom. Legalább megpróbált hazudni.
- És miért mész Springfieldbe? – kérdezem. – Barátnő?
- Nem – feleli. – Munka.
Érdekes, talán tényleg nincs barátnője. De... azt hogyan? Ó, persze. Biztosan ő is nőfaló. Igen, egészen biztos... A külseje tökéletesen meg is van hozzá. Valahonnan ismerős is, az arca, de fogalmam sincs, honnan. Biztosan valamelyik színészre hasonlít.
- Ó, értem. És mit dolgozol?
- Hm... megfigyelek.
- Magánnyomozó vagy? – vonom fel a szemöldököm.
- Nem. Inkább amolyan vigyázó.
- Biztonsági őr? – húzom el a számat.
- Olyasmi.
- Ahh... – sóhajtok fel.
A könyökömet az ablakhoz támasztom, az arcomat pedig a tenyerembe támasztom, és morcosan bámulok a mellettünk elsuhanó tájat. Jellemző. Az apa-fajta biztonságiak elől menekülök, erre találok egy biztonsági őrt. Nem is én lennék...
- Mi van? – kérdezi.
- Nem szeretem a biztonsági embereket – mormogom.
- Ó – nevet fel kárörvendően. – Jobban tetszett volna, ha azt mondom, pankrátor vagyok?
- Jobban – sóhajtom, de azért elmosolyodom egy picit. – Határozottan jobban.
Mikor Springfieldbe érünk, a zsebembe rejtett kis noteszlapról elmondom Jacknek is a címet, ahova igyekszem. Sikeresen oda is navigál minket, aztán összevont szemöldökkel méri végig a kétes kinézetű társasházat a kihalt utcán.
- Biztos, hogy ide akartunk jönni? – pillant rám.
- Biztos – bólintok.
Már nyúlnék is a hátizsákomért, de vasmarokkal fogja meg a karom, és megállít.
- Szerintem határozottan nem kéne bemenned oda. Egyáltalán nem néz ki biztonságos helynek.
Felsóhajtok.
- Na látod, ezért nem szeretem a biztonsági embereket – nézek rá.
- Nem érdekel, ide akkor sem foglak beengedni – morogja. – Lehet, hogy még rendes zár sincs az ajtón. Nem biztonságos, pláne nem éjszaka, olyan kölyköknek, akik egyedül vannak, és még ott a tojáshéj a fenekükön.
- Nem vagyok kölyök! – csattanok fel. – És, csak hogy tudd, tíz éves korom óta karatézok.
- Hidd el nekem, egy-két csavaros láb-és karlendítés vajmi kevés egy bicskával szemben.
- És akkor mit csinálsz? – tárom szét a karom. – Bejössz velem, hogy őrizd az álmom?
- Akár – néz a szemembe elszántan, szigorúan.
- Hát te teljesen megőrültél – rázom meg a fejem.
Megragadom a hátizsákomat, kipattanok az autóból, és a lépcsőházhoz csörtetek. Nos... a lépcsőház ajtaja valóban tárva-nyitva van. Nem érdekel, nem foglalkozunk vele... nincs gáz. Megyek tovább, a harmadik emelet a célom, és ott a 13-as lakás. De amikor a másodikon kivágódik az egyik lakás ajtaja, és egy holtrészeg ember úgy dől elém, mint egy zsák, felsikkantva ugrok hátrébb...
Egyenesen egy széles, kőkemény mellkasnak.
- Te még mindig itt vagy? – fordulok meg fújtatva.
- Itt is leszek – feleli tömören, de határozottan.
Felhorkanok, átlépem a magatehetetlen férfit, és folytatom az utamat. Előbb-utóbb csak lekopik a fickó. Megtalálom a lakást, és az ajtón lévő postaládába nyúlva kihalászom onnan a kulcsot.
- Komolyan a postaládából veszed elő a kulcsot?
Dühösen pördülök meg. Jack még mindig itt van, karba tett kezekkel áll, és lazán a szemközti falnak támaszkodik a hátával.
- Komolyan itt akarsz maradni?! – kérdezek vissza.
|
| Luka Crosszeria | 2012. 01. 01. 14:36:01 | #18383 |
Karakter: Jack Garcia
Megjegyzés: szökevénynek
Csörög az órám, ideje felkelni. Még csak fél öt, a francba!Mindegy, kelnem kell, hiszen segítenem kell anyámnak. Utálom, hogy még mindig nyomorúságban élnek, pedig már ketten is kirepültünk otthonról. Egyedül élek, így a fizetésem egy részét mindig odaadom nekik. Legalább így tudok könnyíteni a lelkiismeretemen. Mindig is úgy éreztem, hogy egy élősködő féreg vagyok, aki eleszi előlük a kaját.
- Jack! – hallok meg magam mögül egy vékony hangot.
Ah, ez tuti a tegnapi csaj. Mi is a neve? Rose? Cassandra? Jennifer? Összefolynak a napok, már azt sem tudom, kivel bújtam ágyba. Őrület.
- Szedd össze a holmid, és tünés – legyintek, majd a fejemet vakarva a fürdő felé igyekszem.
- Tessék?? – ripakodik rám a vörös csaj.
- Mondom! Szedd össze a holmid… és tünés – direkt lassan mondom, hogy ő is megértse.
- Egy aljas rohadék vagy! – kiált rám a szoknyáját felnyalábolva.
- Tudom, drágám – sóhajtok színpadiasan.
Kifelé menet bevágja az ajtót, mire rezignáltan legyintek, aztán besétálok most már ténylegesen is a fürdőbe. Nagyokat ásítozva mosom meg az arcom, majd öltözök fel. Egyszerű ruhába bújok, hiszen csak kertészkedni megyek. Hamarosan beülök a kocsimba, aztán elhajtok anyámékhoz. A ház ugyanúgy néz ki, mint gyerekkoromban. Kopott, színtelen, a drótkerítésből pedig hiányoznak a darabok. A kert dugig van növényekkel, amik alig várják, hogy megszabaduljanak a gaztól. Az udvaron futkosó kutya ugyan próbál ezen segíteni azzal, hogy felássa a fél kertet, igaz, a termést is jócskán hazavágja. Hülye kutyák, nem szeretem őket.
- Jack! – tárja ki a karjait anyám, ahogy megpillant.
- Szia, anya – mosolyodok el, és megölelem.
A piciny házból hamarosan a legkisebb húgom, Maria ront ki. Üdvrivalgás közepette ugrik a nyakamba, majd nyom egy cuppanós csókot az arcomra. Kuncogva dobom fel őt, mintha csak egy kisgyerek lenne. 15 éve is ugyanezt csináltuk.
- Mintha híztál volna – méregetem a derekát, mire jókorát sóz a fejemre.
- Bunkó! – morogja, majd mosolyogva egy halvány puszit nyom az arcomra. – Hogy van az elnök?
- Nem tudom, szabadságon vagyok – vonok vállat.
- Biztos fél, mert nem Te őrzöd – mosolyog rám anya.
Olyan nagy dolog nekik, hogy a Fehér Házban dolgozok. Én, a lecsúszott, bevándorló fattyú bekerült a fehérek közé. Csodálom, hogy még nem értek atrocitások, pedig nem vagyok egy kedves ember, sőt! Az sem dob az imázsomon, hogy nem vagyok tősgyökeres amerikai.
Egy kicsit beszélgetünk, majd mindannyian kivonulunk a kertbe. Hárman hamar végzünk, bár könnyebb lett volna, ha apám is segít. Ő különben valahol épp földet hord egy teherautóra, szóval egy szavam sem lehet. Épp azért jöttem segíteni, hogy pótoljam az erős férfikéz hiányát.
A munka után letelepszünk a konyhába, hogy megebédeljünk. A nővérem megterít, én pedig gondolkodva bámulok ki az ablakon.
- Na, és hogy van a barátnőd? – kérdi anyám hirtelen.
Időm sincs felocsúdni a döbbenetből.
- A mim? – kérdezek vissza reflexből.
- A barátnőd – ismétli anya.
- Honnan…
- A húgod mesélt róla – mutat anya Mariára.
Szájtátva fordulok felé, majd ráncolt homlokkal hajolok oda hozzá.
- Oh, Alex nem volt a barátnőd? – kérdi mosolyogva.
- Nem! – morgom.
Te jó ég, nem gondoltam volna, hogy elmondja anyámnak. Talán három hete, hogy Maria meglátogatott a lakásomban, és rajtakapott, ahogy épp henteregni készültem egy szőkével. Nem értem, miért kell egyből kombinálni…
Anyám persze nem hisz nekem, váltig állítja, hogy csak szégyellős vagyok. Persze, én meg a szégyellőség… Még csak köszönőviszonyban sem vagyunk egymással. Mindig is büszke voltam arra, amit tettem, sosem fogott el a szégyenérzet bármely tettem után sem. Ez így jó.
Estefelé elköszönök anyáéktól, apa épp befut, így egy atyai ölelés is belefér. A konyhapulton hagytam nekik borítékban pénzt, így nem tehetik meg, hogy nem fogadják el. Érezniük kell a hálámat. Lehet, hogy sosem látják rajtam, de mérhetetlenül szeretem őket. Büszke vagyok rájuk, hogy képesek voltak előrelépni, pedig az élet annyi akadályt állított eléjük. Született túlélők, és ezt a tulajdonságot belénk, kölykökbe és belenevelték.
Amíg nagyban elmélkedek, lefékezek a piros lámpánál. Az ujjaimmal a kormányon dobolok, aztán valami kattan jobb oldalról. Mi a… ?
- Egy szót se! – szegezi egy fiatal fiú a halántékomhoz a pisztolyát.
Meg sem lepődök, valami pitiáner zsebtolvaj lehet. Biztos pénzt akar, ami persze nincs nálam. A lámpa közben zöldre vált, de nem mozdulok meg.
- Hajtson! – mordul rám.
A hangjából bizonytalanság szűrődik ki, egészen biztos vagyok benne, hogy még sosem volt pisztoly a kezében. Sőt, abban sem vagyok egészen biztos, hogy az igazi a kezében. Egyelőre belemegyek a játékba, hajtok egyenesen előre.
- Hová is megyünk? – kérdem nyugodtan.
- Az… mindegy! – feleli a fiú.
Kissé zavar, hogy nem látom az arcát, na meg a testét. Így esélyem sincs, hogy kikapjam a kezéből a fegyvert. Hm, majd talán egy óvatlan pillanatban. Vagy húsz perce megyünk már, mikor elveszi a fegyvert a fejem mellől.
- Én… igazán sajnálom – néz fel rám.
Az állam kb. az ölembe hullana, ha nem illeszkedve tökéletesen a koponyámhoz. Egy lelkiismeretes bűnöző?? Na nee….
- Mi… - fordulok felé, ám elakad a lélegzetem.
Kikerekedett szemekkel bámulok a mellettem ülő fiúra. Ez… az… elnök… fia?! Mi a szart keres a nagyfőnök kölyke az én kocsimban?!
- Tudja, menekülök… valami elől – süti le a szemeit.
Képzelem, mi elől. A fényűzés, a partik meg az a kurva sok kaviár olyan rossz lehet!
- Vagy úgy – préselem ki magamból a szavakat.
- Megtenné, hogy elvisz egy darabon? – teszi el a fegyvert.
- Különben lelősz? – mordulok fel.
- Ugyan – mosolyodik el szerényen. – Ez csak egy gázpisztoly.
Annyira tudtam… Legszívesebben belevezetném a fejét a szélvédőbe, aztán kidobnám a kocsiból. Ostoba kölyök! A szülei meg halálra aggódhatják magukat. Bármennyire is szeretném széttrancsírozni a fejét, nem tehetem. Nem eshet baja ennek a kis szarrágónak, mert az apja tuti élve megnyúzna. Vagy rosszabb… Valahogy értesítenem kell őt, hogy rátaláltam a fiára. Vagyis, ő talált rám.
- Hová vigyelek? – kérdem.
- Hol vagyunk most? – kérdi a száját rágva.
- Arlingtonban – vonom fel a szemöldököm.
Ez az életképtelen lárva tuti felpattant a legközelebbi buszra, és meg sem állt idáig. Azt sem tudja, hol van, erre bepattan az első ember kocsijába, és fegyvert fog a fejéhez. Ami még csak nem is igazi! Ha felismerik, tuti nem ússza meg ép bőrrel. Picsába!
- Aha. Én Springfieldbe igyekszem.
Nocsak, egy határozott úti cél. Csoda, hogy egyáltalán tud térképet olvasni ez az ütődött.
- Micsoda véletlen, én is oda megyek épp – sóhajtok fel.
- Tényleg? Akkor miért Washington felé mentél??
- Mert előbb haza akartam menni a ruháimért – vágom rá.
Meggyőző lehetek, mert beveszi a mesémet. Végtére is sikerül meggyőznöm, hogy tényleg oda készülök. Hazafurikázok, és meghagyom neki, hogy maradjon a nappalimban. Bevonulok a hálószobába, majd felhívom az idősebbik húgomat, Christient.
- Jack? Ezer éve, hogy…
- Megtaláltam az elnök fiát! – suttogom a telefonba.
- Mi?? Hol van??
- Itt a nappalimban.
- Te jó ég, Jack, mibe keveredtél??
- Majd később elmesélem, beszélnem kell az elnökkel… most!
Jó sokára ugyan, de végre a nagyfőnök kerül a vonalhoz.
- Hol van a fiam?? – kérdi türelmetlenül.
- Jack Garcia vagyok, uram…
- Tudom, ki maga, már tájékoztattak róla.
- Bocsánat – fintorodok el.
- Magánál van a fiam?
- Igen, uram, itt van. Amint tudom, visszaviszem őt.
- Ne!
Miih? Mi az, hogy ne??
- Parancsol, elnök úr? – kérdem értetlenül.
- Úgyis elszökne. És nem lenne akkora szerencsénk, hogy pont maga akad rá. Kérem, vigyázzon rá. Ha kell, figyelje távolról, de kövesse őt! A bankszámlájára annyi pénz utalok, amennyi csak a feladathoz szükséges.
Pislogok, mint a hal a szatyorban, ez azért több mint durva…
- Vigyáznia kell rá, Mr. Garcia! Ígérem, kellően megfizetem a fáradozásait.
Egy pillanatra gondolkodóba esek. Kell ez nekem? Egy nyivákoló, taknyos kölyök, aki a nap 24 órájában velem van? Pontosabban… én vele? Persze, hogy nem, viszont nagy szükségem van a pénzre, így egy mély sóhajtás után bólintok.
- Számíthat rám, uram.
|
| Andro | 2011. 08. 04. 20:43:27 | #15580 |
Karakter: Ichihara Ren
Megjegyzés: (Yumének) VÉGE!
Játék vége.
|
| Laurent | 2011. 06. 22. 13:40:56 | #14444 |
 Karakter: Ismert neve: Yume
Megjegyzés: ~Rennek~
Őrületem óriási méreteket ölt, és bár ezernyi démon és szörnyűség vesz körbe, mégsem ettől rettegek a legjobban. Teljesen egyedül kell állnom eléjük, és tűrni, egyre csak elszenvedni azon bűnökért a büntetést, amiket nem is én követtem el, de csak egyedül vagyok, túl aprócska ennyi kínhoz...
Valaki a vállamat fogja, és bár ráz, mégsem vájnak belém hosszú karmok, nem a beleimet markolásszák, és nem akarják a torkomon leönteni azt a szörnyű borzalmat, amit minden este külön nekem kotyvasztanak a saját részeimből. Halk hang szólítgat, és én próbálok odafigyelni, de a saját véremben fuldokolok...
-... Yume, ébredj! Ébredj már!
Sürgető hang, mégis olyan meleg, és olyan... Szokatlanul törődő, talán aggódó is... Kinyitnám a szemem, de valahogy nem látok... Rá kell ébrednem, hogy a sötét és a könnyek miatt nem látok az orromig sem. Reszketek, minden idegszálam megfeszül, és egy darab vudubábunak érzem magam. Ahogy megszokom a sötétet, tekintetem lassan téved valakire, és elsőre elugranék, nehogy még a rémálomból felkelve egy rosszabba csöppenjek, de ekkor felismerem a vonásokat, szemeim egyre inkább ki tudják venni a csodaszép szemeket, a karcsú vonásokat, az arisztokratikus jellegzetességeket...
-Hool... Mi... mi az...
Rettegek, hogy ez megint csak egy újabb szörnyűség, ahol a jó álcájába bújnak a manók, és a pokolfajzatok hogy aztán belülről marcangolják szét őket...
-Semmi baj. Rosszat álmodtál. - puha kéz simít végig arcomon, az enyémhez képest tűzforró- Azért jöttem,hogy jó éjt kívánjak, de meghallottam, hogy nyöszörögsz és aggódtam miattad.
Álom, és ez a valóság. Nem sokban különböznek, sőt szinte semmiben, itt a sötét és a kegyetlen magány, hogy mindennel nekem kell megküzdenem...
-Bocsánat. Nem akartam bajt keverni.
Könyörgöm, valaki öljön meg, nem akarok szenvedni! Segítsen valaki...
-Rosszat álmodtál?
-Azt hiszem. Nem emlékszem rá. - nem kellenek neki az én démonjaim, neki is vannak, tudom jól- Köszönöm! De... nem kéne itt maradnod. Úgy értem... megvagyok egyedül is.
Sírva könyörgök, maradj itt!!!.... Istenem, miért vagyok most is ilyen magabiztos? Rettegek attól, hogy ki kelljen szállnom az ágyból, mindenhonnan szinte látom még kínzóim arcát vicsorogni, állkapcsaik csattognak felém, nyáluk fröccsen... Ne menj el! Istenemre, ne hagyj egyedül!
-Akkor jó. - és elenged a kéz, helye még egy ideig bizsereg, majd újra hideg nyelvek nyaldosnak- ha bármi gond van, nyugodtan szólj, rendben? Nem fogok haragudni. -és mosolyog. Ó, Allahra, ha van olyan odafent, ez egy olyan valami, amitől felrepes a szívem, és belül is megnyugodni látszok. - Szerintem öltözz át, én meg hívok valakit, hogy húzzon neked fel új ágyneműt.
-Nem szükséges. Én is meg tudom csinálni.
Sőt, inkább fel sem kelnék, ha lehet inkább szeretnék örök jobblétre szenderülni... A fuvolámra nézek, és visszazuhanok az ágyra. Ennyit az egészről. Ezerszer meg egyszer akartam meghalni, újságok és a média ezzel foglalkozott, de ahányszor a kis dobozka vagy a hangszer a kezembe akadt, mindig megnyugodtam, és hinni tudtam, hogy van még jó a világon. Ren rávesz, hogy fogadjam el a segítségét, de csak nehezen visz rá a lélek. Nem szeretek másra támaszkodni, gyengének érzem magam tőle. Pedig többezernyi tonna súllyal nehezedik már a vállamra az út, amit megtettem, és csak nem látom még a végét. Lassan készülök el, nem húzom az időt, de egyszerűen remegnek a kezeim és mindent elejtek. Rémesen festhetek. Végre újra az ágyban vagyok, és Ren itthagy. A démonfattyúkkal. Felületesen és kevesebbet alszok így, szinte alig.
~**~
Ahogy megvirrad, felkelek, és halkan öltözök meg készülök el, a cuccaim még mindig abban a pár táskában vannak, bár tegnap mindet kimosták nekem a szorgos kezek, én mégis oda pakoltam vissza. Amint lehet, a saját lábamra állok, nem tervezek itt tovább lenni a kelleténél. Nem Ren miatt. Nem is csak magam miatt, hanem a légkör miatt. Fojtott, hideg, és ezerszer rosszabb, mint a saját lakásaim vagy ideiglenes albérelt kuckóim szoktak lenni. Rennel egyszerre lépek ki a szobából, egyből lesütöm a szemem, hiszen a tegnap este... Nem is tudja elképzelni hogy mekkora segítség volt ő nekem. Mindig könyörögtem a felsőbb hatalomhoz egy apró jelért, hogy van-e valami célom ezen a sárgolyón, de legtöbbször szinte semmi jelét nem adták.
-Jó reggelt!
-Neked is. Bocsánat a tegnapiért.
-Semmi gond. Egyáltalán nem haragszom. A rémálmokról senki sem tehet. Néha én is álmodok rémeket. Inkább menjünk reggelizni.
Bólintva válaszolok, és már megyünk is, s bár nem vagyok éhes, mégis eszek pár falatot, amennyit le tudok a torkomon tuszkolni, hisz az ember sosem tudhatja, hogy mikor eszik legközelebb. Együtt indulunk el, és a szokott helyen búcsúzik tőlem, ő táskával megy tovább, én meg a dobozommal maradok. Furcsa, hogy ma este várom majd őt, amikor végzett, mert együtt megyünk... szívszorítóan furcsa.
A napom eléggé unalmas volt, csak zenéltem, szinte megállás nélkül, amikor már nem bírtam, és a szám is elzsibbadt, akkor felálltam, és a közönség közé lépve itt-ott jósoltam. Hittek is meg nem is, de azért adtak pár aprót, néha valami zsebesebb szép ropogós bankókat... Csendben pakolok el, ahogy végeztem, a pénzt egy kis rejtett szütyőbe dugva, ahonnan majd egyszer egy szép nagy összegben a bankszámlámra kerül majd... Nem is tudom, mire gyűjtök, mert ha marad, mindig beteszem, és csak ott ül magának a pénz...
A bolt falának támaszkodva várom Rent, és amikor sudár alakja felbukkan, elsőre látom, hogy kemény volt a napja. Elmosolyodok, és együtt indulunk el.
-Hogy telt a napod?
-Egész jól. Az emberek adakozóak voltak. És a tiéd? - lágyan mosolyogva lépkedek, könnyedén.
-Fárasztóan. A rendező kihajtja belőlünk a lelket is.
-Melyik darabot próbáljátok?
-A Szentivánéji álmot. Én játszom Oberont. - azta! A szemeit nézem, és azt hiszem, valahol meg tudom érteni, miért ő lett a szerencsés- Nehéz szerep, az egyik legfontosabb.
-Szeretem Shakespearet. -mondom, ám felmorran a gyomrom, kajaidőt sürgetve. - Bocsi.
Ren felnevet, én pedig mosolygok ugyan, de belül lehunyt szemmel hallgatom a gyönyörű hangot. El tudnám napestig hallgatni... de szaporázzuk a lépteinket. Ahogy a házuk elé érünk, látom rajta, hogy megváltozik az arca, én pedig azt vonom le, hogy az autó ami ott áll, olyasvalakit vagy valakiket hozott, akiket nem éppen a szívében hordoz. Belépve megoldódik a rejtély, egyértelmű hogy a szülei jöttek, hiszen le sem tagadhatnák. A vonások, a szemük vágása, a mozdulatok, a színek és a büszke tartás... De a jéghideg tekintet... Ha ők így, hát én is. Nem tudom, mivel szolgáltam ki, de amíg nem biztos, inkább nem szólok.
-Ez meg mi?! Mit keres egy ilyen hajléktalan csavargó a házban?!
-A neve Yume. - biztos kéz telepszik a vállamra, mint egy madárka. Tudom, hogy ő nem olyan határozott, mint mutatja. - A barátom.
-Barát?! Nekünk mindenesetre nincs szükségünk mindenféle ingyenélőkre. Te éppen elég vagy. Na, kifelé! - a karcsú, és szigorú nő feláll, és akár egy macskát, zavar kifelé- Kifelé, te kis korcs!
Az álmok! Istenem! A tekintet, a hang, az aura, a helyzet... a szavak! Sehol sincs helyem, nincs senkim és semmim... A fuvolámat szorítva sarkonfordulok, és vékony termetemnek köszönhetően szinte kiillanok a házból. Fojtogatnak a könnyek, de csak kitalálok, nem is mentem messzire. A Mindenhatónak nevezett valaki, akit a homo sapiens nevű lény olykor alibinek, bűnbaknak vagy imádata tárgyának szólított, pedig folytatta kínzásomat. Ahol a part szakad. És most merre? Hogyan tovább? Mindenem bent van, de talán még arra megkérhetem Rent, hogy hozza majd el őket ha megy iskolába... Valahol csak akad valaki, aki befogad egy napra! Panzió vagy kis lyuk! Két kéz szorít meg, én pedig összerándulok, várom az ütést vagy a fájdalmas, tőrként sebző szavakat, de más áll előttem.
Mikor kezdtem sírni?
A visszatartott könnyek miatt rebben meg a vállam, lesütöm a szemem is, nem akarom hogy a szánalmat lássam már az Ő szemében is. Karok fonódnak körém, és húznak, én pedig mint rémálmaimban, csak hagyom magam, jobb rajta túlesni.. De egy biztos mellkashoz húznak a kezek, és továbbra sem engednek el, én pedig a várakozással teli pillanat után mint egy fuldokló kapaszkodok az utolsó szalmaszálba, odabújok, el a világ elől mert ki tudja meddig tarthat ez a pillanat. Lehet mindjárt eltaszít, és újra egyedül leszek, aztán mehetek amerre látok, esetleg még hogy egy jó nagyot rúgjanak belém, némi aprót a mellénykéjük zsebéből előhalászva hozzám vágnak, mert kegyesek, és fel is út, le is út. De csak ölelnek és simogatnak, nyugtatnak engem, én pedig megborzongok ettől.
-Ne félj, téged senki sem küldhet el, Yume. - bézs színű felsőmmel lopva felitatom a könnyeim javát, és úgy nézek fel a meleg, elszánt szempárba, megdöbbenve- Anyámék kapják be, nem érdekelnek! Mi lenne, ha kibérelnénk egy kis lakást inkább? Van elég pénzem és te is dolgozol. Mit szólsz hozzá?
Elbizonytalanodó arcát nézve azt hiszem, fura arcot vághatok, tekintetében átsuhan, hogy talán mégsem kellene. Lazul az ölelés is, visszavonulóra indulva, egészen míg meg nem érzi, hogy a mellkasánál ujjaim lágyan fogják az ő ruháját, szinte kapaszkodva. Elértem a lejtő alját, innentől már megint csak felfelé mehetek. Nem? Miért adjak más véleményére?
Apró, és bizonytalan mosolyt kaparok elő, mely bármikor eltűnhet, mégis mielőtt megtörténne, bólintok. Mosoly villan arcán, majd kézen fog, és az előszobáig húz vissza a házba, majd otthagy. Az ottani fogasnál látok egy tükröt, többé-kevésbé rendbe szedem magam, de még így is hallom a nő rikácsolását, és egy férfi hang parancsoló hanglejtését. Nem fogják elengedni. Egy kis cselédlány hozza a táskáimat, megköszönöm, és már indulnék is, amikor Ren lép mellém valahonnan, néhány szatyorral megrakva, sarkában a nővel.
-Megtiltom! Hallod? Nem mehetsz el! Kitagadunk! Ezzel a kis korccsal akarsz elmenni? Éhen pusztulsz!
-Ég veletek.
-Ezzel mész?
Megragadja a karom, és elkezdi rángatni, igaz csak két ujjal ért hozzám. Az, hogy szemtől szembe engem vádol, az rendben. De hogy más előtt mond olyasmit, amihez nincs köze! Amiről semmit sem tud? Mivel a jobbomat szorongatja, balom lendítem, csattan a tenyerem a nő képén, és ő elrebben tőlem, rémülten nézve rám. Kihúzom magam, hiszen így nagyobb is vagyok, és azért nem egy csavargó kinézetű akárki vagyok, mert hát mutasson nekem odakint valakit, aki olyan, mint én! Aki annyit átélt, mint én! Engem ne vádoljon semmivel, amíg a férjén élősködik!
-Hogy merészelsz?
-Hölgyem. - hangom hűvös, és némileg udvarias. - Hogy engem hogyan szid, nem érdekel, mert sajnos nem minden szülő neveli meg a saját kölykét. -nézek végig rajta egyértelművé téve, hogy kiről is van szó- De hogy más előtt olyasmit hordjon össze, amiről fogalma sincs, azt kikérem magamnak. Agyonápolt kezei csak azt mutatják, hogy a pénz miatt van itt, és a család szót úgy nézem, pletykákból ismeri, vagy onnan sem. Lehet, hogy egyedül vagyok, és saját két kezemmel keresem meg a napi megélhetésemet, mégis szánom önt, és örülök, hogy nem kell az önhelyében lennem. Adiou madame!
Megfordulok, és háttal neki köszönök el tőle tökéletes franciával, s a legszomorúbb, hogy az egész csak arra volt jó, hogy legyen min csámcsognia a következő pletykapartin.
-Várj!
Pár sietős lépés, majd utolér Ren is, és egy ideig szótlanul megyünk egymás mellett, én szigorúan az utat nézve, de érzem, hogy Ő néz engem. Egy idő után lassítok, s eddig arcomon uralkodó kifejezést valami másra cserélem. Szomorúság önt el. Annak idején én is a ranglétra tetején kezdtem. Tudom, mi az a jólét, amikor délig heverészik az ember és habos süteményeket töm magába nyakra főre, megkap mindent, amit csak hirtelen megkíván szeme-szája. De a bujdosás kemény évei arra is megtanítottak, hogy mindennek két oldala van, és a pénz nem hoz szeretetet a házhoz. Soha.
- Elmegyünk egy hivatalba nem messze innen, telefonálok egyet, és a többit látjuk. - pillantok a kezére, mert nem akarok a szemébe nézni. Félek attól, mi lehet ott. - Még visszamehetsz. Letagadhatod, hogy ismersz... Sajnálom, hogy így viselkedtem. -Meg akar szólalni, de csak keserűen rámosolygok, és halkan mesélni kezdek. - Nagyon sok családot, helyet, nyelvet, kultúrát, szokást, kifejezést, és életmódot ismerek. Én, aki minden hónapban szinte más országban vagyok, én aztán elmondhatom magamról. A legtöbb helyen szegénység van, mégis valami meghitt kis légkör, amit elnézve az ember nem oda valónak érzi magát, mert összeszokottak, és boldogok. Mintha egy kis hógömbben lennének, és hiába is piszkáljuk, nem nagyon tudja megtépázni őket semmi, mert egy egészet alkotnak, szinte egy test az egész. De mindennek két oldala van. - megfogom a kezét, és most nem a tenyerét, hanem a másik oldalát nézem. Mintha csak táncba kísérném- Vannak helyek, ahol viszont úgy dúskálnak mindenben, hogy nem tudnak magukkal mihez kezdeni, mert azt hiszik, mindent megkaphatnak, kedvükre tiporhatnak, csak mert van nekik valamiből sok, és ettől úgy érzik, rettenthetetlenek. Egy ingatag kis kártyavár az egész, amit az ember öt-hat évesen épít, és elfúj. Könnyedén cserélik a család tagjait, baráti körük is egy szívószálból készült kerítés. Kívülről tökéletesek, -simítok végig a kézfején – gyönyörűek, csodálatra méltók, és irigylésre... - megfordítom a kezét- de ők is csak emberek, akik hamis álomba ringatták magukat, és hiszik, hogy aki különb, az szánalmas. Hibáikat eltakarhatják, de nem tüntethetik el egy kis púderrel vagy milliókkal. Ritka az, aki ezekből a bűvkörökből kilépve mást választ, de nem kevesebb, mint bárki más. Mindenki a saját szerencséjét kovácsolja, helyetted nem dönthet senki sem arról, hogyan élj, hogyan halj meg. A lényeg, hogy mennyire akarod, s ha elkezdted, végig bírod-e csinálni.
Megérkeztünk egy kis sarki irodaféle elé, de megállok, és nem lépek be helyből. Érdekes kis zug, csak este van nyitva, olyan hely, amin az ember átnéz, sőt nem is látja tán, csak ha keresi.
-Ez hát a lényeg. Megírta már rég Exupery: Jól csak szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. De akar-e az ember látni?
Kérdezem tőle, vagy talán magamtól, majd belépek a kis puruttyba. Nem milliárdos hely, sőt, egy kis gyufás skatulya az egész. Indiai nő ül most az asztalnál, némi beszélgetés után kapok egy kis speciális (vagy speciálisan recsegő) telefont, és beszélni kezdek. Miután bontottam a vonalat, Renre nézek, de inkább csak deréktól lefelé, félek, mit szól ő ehhez. Nem sokára a nő kulcsot ad és térképet, majd japánul szerencsét kíván, és távozunk.
-Van egy kétszobás kis lyuk az Y utcában, egy emeletes házban. Az első próbahét ingyenes, a házmester kicsit bogaras, és a szomszéd egy nagy kukkoló. Érdekel? Megnézzük? Vagy inkább szeretnél más felé indulni? Megértem...
Még mindig nem nézek rá, csak a válla felett fixírozok egy pontot, hol meg a kezemben lévő lakástartozékokat lesem.
|
| Andro | 2011. 05. 30. 21:36:58 | #13978 |
Karakter: Ichihara Ren
Megjegyzés: (Yumémnek)
- Remélem, így lesz. S bár nem minden a küls
ő, hiszen az sokszor megtéveszt, remélem, hogy a lehető legkellemesebb csalódásban lesz részed. Nem fogok senki kedvéért hazudni, és amint lehet, vagy tudok, a saját lábamra állok – nagy levegőt vesz, mintha még mondani akarna valamit, de végül elhallgat. Rám néz és elgondolkodva fürkész.
-Mi az? – kérdem kiváncsian, de csak megrázza a fejét.
-Csak eszembe jutott az els
ő találkozásunk. A Sorsnak irtóra félresikerült humora van, tuti nem erre gondoltál, amikor találkoztunk, és meséltem a tenyeredben megírt jövőről.
Elmosolyodom az emlékre. Valóban így találkoztunk annak idején. Elnéz, mintha gondolkodna valamin, majd ismét felém fordul. Olyan szomorúnak, magányosnak látszik, mint akinek már egyszer összetörték a szívét.
-Szeretnék kicsit egyedül lenni. Kés
őbb átjöhetsz, hiszen a te házad, te szabod meg, ellenemre sincs... De most azt hiszem, a legjobb, ha egyedül maradok.
-Hát persze. Megértem. Majd átjövök, és ha kell valami, csak szólj – mondom türelmesen.
Nem szívesen hagyom magára most, de tiszteletben kell tartanom a magánéletét. Nem akarom magam ráer
őltetni, hiszen már azt is annak veheti, hogy hazahoztam. De nem hagyhattam az utcán. Azt sem tudom, vannak-e rokonai, barátai, ismerősei, bárkije is ezen a világon. Ő is úgy tűnik, ugyanolyan egyedül van, mint én. Akaratlanul is az arcomhoz kapok, és megérintem a tetoválást. Egy kis absztrakt dolog, amit még Sakaki tett rám. Nekem tervezte, csak nekem, és most, még évek után is hiányzik. Sóhajtok egyet és lemegyek a konyhába, ahol már készül a vacsora. Lassan vacsoraidő van. Mikor kész a vacsora és meg is van terítve felmegyek hogy szóljak neki. Bekopogok, majd benyitok.
-Minden rendben?
Rám néz és azonnal látom, hogy semmi sincs rendben. Hogy is lehetne. Egyedül van, a házát lerombolták,
őt elűzték és nincs senkije. Ostoba dolgot kérdeztem.
-Hogy fogom ezt a sokmindent visszafizetni neked? Mivel?
- Ugyan, nem azért csináltam – rázom a fejem.
-Elfogadnám.
Látom, hogy tanácstalan, elcsigázott, fáradt, ahogy ujjaival végigszánt a haján. Fél, hiszen itt minden idegen neki, nem tudja, bízhat-e bennem igazán.
-Amúgy azért jöttem, mert kész a vacsora.
-Megyek.
Kibújik a paplan alól és követ az étkez
- Yume! – szólongatom halkan. – Yume, ébredj! Ébredj már!
Lassan magához tér és kinyitja a szemeit. Szemecskéi könnyben úsznak, arca sápadt, riadt és verejtékes. Teljesen összeizzadta a ruháját, ágynem
űjét és ijedten tekint körbe, míg végül a tekintet megállapodik rajtam. Kezében a fuvolás dobozkáját szorongatja, mint valami talizmánt. Halálra van rémülve, biztosan szörnyű dolgokról álmodhatott szegény.
- Hol… mi… mi az… - suttogja végül félve.
- Semmi baj. Rosszat álmodtál – simítom meg a homlokát. – Azért jöttem,hogy jó éjt kívánjak, de meghallottam, hogy nyöszörögsz és aggódtam miattad.
- Bocsánat… - sóhajt. – Nem akartam bajt keverni.
űt.
őbb mindennel készen is vagyunk. Yume kényelmesen elfekszik az ágyban és magára húzza a takarót, én pedig jó éjt kívánok neki és átmegyek a saját szobámba. Még tanulnom kéne, de egyszerűen nem jön álom a szememre. Nem tudom, hogy Yume igazat mondott-e arról, hogy nem emlékszik az álmára, vagy pedig csak nem akarta elárulni, hogy ne okozzon kellemetlenséget. Végül belealszom a gondolkodásba.
őben ébredek. Mikor felöltözöm és kimegyek, Yume is akkor lép ki a szobájából. Amint meglát, kissé lehajtja a fejét és olyan bátortalanul néz rám, hogy menten meg tudnám ölelni, habár én is tudom, nem lenne jó ötlet.
- Jó reggelt! – üdvözlöm.
- Neked is! – viszonozza halkan. – Bocsánat a tegnapiért.
- Semmi gond – rázom a fejem. – Egyáltalán nem haragszom. A rémálmokról senki sem tehet. Néha én is álmodok rémeket. Inkább menjünk reggelizni.
őre és valahogy örülök, hogy nem kell egyedül ennem. Yume bátortalanul csipeget és nekem sem igen van étvágyam. Még mindig a tegnapin gondolkodom, de nem merem szóba hozni, hiszen nem akarok Yumének még több gondot okozni. Reggeli után felmegyek a cuccaimért, majd látom, hogy Yume is összekészülődik. Gondolom, dolgozni megy. Együtt indulunk el. Ő a kis dobozát szorongatja, én pedig a táskámat kapom a hátamra. Elkísérem addig, ahol minden nap találkoztunk, majd én megyek tovább – persze megbeszéljük, hogy itt találkozunk -, ő pedig leül egy padra és nekiáll játszani. Olyan szépen játszik, és az emberek azonnal gyűlni kezdenek köré, hogy hallgassák. Mosolyogva sétálok a suli felé.
ően nehéz volt, egészen kifáradtam, így már majdnem negyed hét van, mire a bolthoz érek. Yume már vár rám a bejárat mellett. Mikor meglát halványan elmosolyodik, én pedig intek neki. Odalépek hozzá és elindulunk haza.
ő kihajtja belőlünk a lelket is.
őtt parkol és elég rossz érzés fog el. De hát úgy volt, hogy két hétig maradnak el. Nem értem, mit keresnek itthon és látom, hogy Yume is észreveszi a zavaromat és szorongásomat. Intek neki, hogy menjünk be. Odabenn anyámat és apámat pillantom meg, amint a nappaliban ülnek. Felnéznek és nem is rám figyelnek fel, hanem Yumera szegeződik a pillantásuk.
- Ez meg mi?! – néz rá undorodva anyám. – Mit keres egy ilyen kis hajléktalan csavargó a házban?!
- A neve Yume – szólalok meg, mialatt megfogom Yume vállát, és bátorítóan megszorítom. – A barátom.
őkre. Te éppen elég vagy. Na, kifelé! – áll fel, és elkezdi kiterelgetni a fiúcskát. – Kifelé, te kis korcs!
Látom, hogy Yume szemében könnyek gy
űlnek és kiszalad. Dühösen nézek anyámra, majd Yume után rohanok. Még a kapu előtt elkapom, és mikor elérem és megfordítom látom, hogy sír. A vállai rázkódnak, és annyira megsajnálom, hogy magamhoz ölelem. Megdöbbenve dermed meg egy pillanatra, de végül mégiscsak győz a sírás rajta és hozzám bújik. Csak ölelem és simogatom a hátát lágyan, gyengéden.
- Ne félj, téged innen senki sem küldhet el, Yume – suttogom halkan, mire rám néz, szemében döbbenet, ahogy meglátja elszánt tekintetem. – Anyámék kapják be, nem érdekelnek! Mi lenne, ha kibérelnénk egy kis lakást inkább? Van elég pénzem és te is dolgozol. Mit szólsz hozzá?
- Barát?! – anyám úgy néz Yumera, mintha egy undorító féreg lenne. – Nekünk mindenesetre nincs szükségünk mindenféle ingyenél
- Melyik darabot próbáljátok?
- A Szentivánéji álmot. Én játszom Oberont – mondom, mire tiszteletteljesen rám néz. – Nehéz szerep, az egyik legfontosabb.
- Szeretem Shakespeare-t – hallom a hangját, majd megkordul a gyomra. – Bocsi.
Elnevetem magam és gyorsabbra vesszük a tempót. Mikor hazaérünk fura látvány fogad. Anyámék autója a ház el
- Hogy telt a napod? – kérdem udvariasan.
- Egész jól. Az emberek adakozóak voltak – válaszol. – És a tiéd?
- Fárasztóan – sóhajtok. – A rendez
~*~
Este fél hat van, mire végzek. A próba rettent
Bólint és lemegyünk. Szokás szerint már meg van terítve, ezúttal két f
~*~
Másnap reggel a szokott id
- Nem szükséges. Én is meg tudom csinálni – ül fel, de látom, az álom kimerítette, mert visszazuhan.
Így végül kénytelen-kelletlen elfogadja a segítségem. Tudom, hogy nincs ínyére, de nem is utasítja vissza. Végül egy háromnegyed órával kés
- Rosszat álmodtál? – kérdem halkan, nehogy megijesszem.
- Azt hiszem. Nem emlékszem rá – válaszol. – Köszönöm! De… nem kéne itt maradnod. Úgy értem… megvagyok egyedül is.
- Akkor jó – engedem el. – Ha bármi gond van, nyugodtan szólj, rendben? Nem fogok haragudni – mosolygok rá halványan. – Szerintem öltözz át, én meg hívok valakit, hogy húzzon fel neked új ágynem
-És éppen ezért rosszabb nekem. Az én helyemben mit tennél?
|
| Laurent | 2011. 04. 29. 14:30:28 | #13297 |
Karakter: Ismert neve: Yume
Megjegyzés: ~Rennek~
-Mennem kell.
- Elkísérlek. Ilyen állapotban bajod eshet
Nem tudom, miért ilyen kedves velem, pedig én semmit sem tettem érte, sőt, még csak nem is tettem semmit, amivel ezt kiérdemelném. Legszívesebben elmondanék most mindent valakinek, csak az a nagy helyzet, hogy nem csak egy valakim vagy valamim nincs, de még egy akárkim se. tehát marad megint a párna, vagy a tükörkép. Szánalmas vagy, Yume, nem is, több mint szánalmas! Le voltam törve, ki tudja hogy mikor lehet ez ennél sokkal rosszabb, nem? Hát igen, ahogy az utcánkba kanyarodtunk, máris arcon vágott valami, talán hogy reggel elfelejtettem megnézni a kicsinyke jövőmet, vagy bal lábbal keltem, én nem tudom, de tényleg... Pár nagy autó állt a ház előtt, amit bérbe kaptam, hála az égnek, elég alacsonyan. Ja persze, azért, mert mint odarohanva kiderült, éppen leépítik, mert valami gáz van vele. Most hogy érjem el Nagato-t hogy új lakás kell gyorsan, hogy elköltözök, hogy hol leszek, egyáltalán mi lesz velem? A kukák mellett néhány, lassan már bepakolásra váró ruhadarab hever, pár fénykép meg némi limlom, amiket emlékként őriztem. Egy törött üvegbaba... Szorítom magamhoz a kis faládikómat, meg a hirtelen felkarolt ruháimat, és nézek ki a fejemből. Ez nem lehet, ez képtelenség, ilyen nincs! Egy munkaruhás lép mellém, és mond valamit, nem értem, nem is hallom igazán, de csak a fejem tudom rázni.
-Nem...
Motyogom, de nem hallják, és nem is kíváncsiak rá. Valaki odasiet és nekem ekkor esik le, hogy azt a Ren nevű csávót is elvonszoltam ideáig... szegény most nézheti, hogyan lesz egy napról a másikra szar az egész élet. Végig nézi az én szégyenemet, az én újabb sebemet... De mivel már úgyis annyi van rajtam, képes vagyok a könnyeimet eltenni, és próbálok hideg fejjel gondolkozni.
-... nem maradhat itt. Ezt a házat lebontjuk.
- Nem bonthatják le! –Az otthonom, az én fészkem, a... NEM! Nem akarom! Valaki!– Ez az otthonom! Nem vehetik el! Nem engedem!
- Nézd, ez a ház évek óta lakatlan és veszélyes. Táguljatok innen!
Lábaim megint csak felmondják a szolgálatot. Mintha le is lassult volna az idő, egyik pillanatról a másikra szinte mindent elvesztettem...Kihez mehetnék, ki fogadna be? Szúrnak a szemeim, és a gombóc a torkomban egyre nő, de nem szabad elesnem, fel kell emelni a fejem, és büszkén átlépni az egészet! Csakhogy nem tudom, hogy a szakadék hol ér véget. Valaki leguggol mellém... Istenem, Ren, hát még mindig itt van? Ha nem érezném ezt a kongó ürességet, lehet elpirulnék, hogy ilyet kell látnia, az én nyomoromat. A könyv teljesen eltörpül a többi mellett...
-Yume – bizonytalanul nézek fel, nem vagyok benne biztos, hogy mindennek hullámoznia kellene...– tényleg nincs hová menned? Mert ha így van, jöhetsz hozzám.
- Nem akarlak terhelni – ennyit arról, hogy a hangom határozott, és magabiztos... Mint egy lepkepuki – Ez… nem a te gondod. Nem is ismersz.
- Te se engem. És mellesleg, jólesne a társaságod. A szüleim úgyis olyan ritkán vannak otthon, hogy meg sem ismerem már őket, a személyzetnek meg nem teregetek ki mindent.
- Biztos nem lennék útban? – bennem azonban valami fura kérdés motoszkál: a szülei... – Mert ha csak könyörületből ajánlod fel, akkor nem megyek. Nem szeretem a könyöradományokat, ezt jól jegyezd meg!
- Nem könyörület. De neked is jobb lenne, ha lenne hol aludnod és én sem lennék egyedül. Anyámék meg le vannak ejtve.
- Akkor rendben. Csak meg ne bánd, hogy befogadtál.
- Nem fogom. Ennyi az összes cuccod? Akkor menjünk.
Segít még összepakolni is, alig tesz ki az összes cuccom négy táskát, azok is inkább nagyok és ducik mint nehezek. Szótlanul lépegetek Ren mellett, a fejem ólomnehézségű, és lángol is talán, vagy csak én érzem már így... Megérkezünk, és nem tudom ki lepődik meg jobban, én az egész birtokon, vagy pedig a bentiek rajtam. Kíváncsi lennék, mit gondolnak rólam, de nem merek felnézni. Amíg beszélnek, én körbenézek, mindent alaposan megszemlélve, a képeket, a díszítést... Csupa pompa és hivalkodás, a felsőbbrendűségét hivatott világgá kürtölni, hogy akik itt élnek, többek, mint az én kisemmizett, egész kis vakarcs életem egyben. Mégis... Fiatalabb éveimből feldereng egy előkelő ház, cselédsereggel, kedves hangokkal, puha dolgokkal és meleggel, olyan meleggel, ami még télvíz idején is melegen tart... Talán az én emlékeim? Hallgatom fél füllel, hogy s mint rendelkezik Ren a sorsom felett, én pedig szótlanul, csendben tűrök, várom, hogy eldőljön végre minden, és hogy egy pár percre is, de egyedül maradhassak. Fojtogat a keserű bánat, a szégyen pengéje által hasított seb tátong, és vérzik.
Ren persze nem hagy az önsajnálat mezején, a szobámba kísér, az új lakóhelyemre, ahol ki tudja, eztán meddig lakhatok. A táskákat leteszem az ajtónál, és az ablakhoz lépek. A fura régi képek kattognak a fejemben. Tölgyből készült ósdi párkány, mégis tele volt virágokkal, s az egész házban az a jellegzetes illat terjengett... Egy mosoly, melyhez sem személyt, sem hangot vagy semmi mást nem tudok párosítani. Csak egy meleg mosoly. Egy puha simogató kéz... Mintha egy párhuzamos világba csöppentem volna! Kiráz a hideg, kellemes libabőr rohangál rajtam, de a látvány még mindig lenyűgöz. Hosszú, szinte emberöltőnyi idő óta nem láttam ilyenféle fényűzést, csak ha a munkám az ilyesmit megkövetelte.
-Csodálatos! – fordulok Ren felé, kissé bizonytalanul. – Köszönöm, Ren. De… hogy háláljam meg? Milyen fizetséget kérsz érte?
- Az égvilágon semmilyent – és valami olyasmit bányász elő a táskájából, aminek látták megint csak összeszorul a torkom. – Ezt neked vettem. Akkor akartam odaadni, amikor találkoztunk, de nem volt rá alkalmam.
- Ez… - odalebbenek, és elveszem a Könyvet. Istenem, ez az!– Ez… az a könyv! Honnan tudtad, hogy…
- Megkérdeztem az eladót. Ő mondta, hogy egy fura, fehér hajú fiú minden nap ezt a könyvet nézegeti. Én meg megvettem neked. De ha baj, akkor visszaviszem.
- Nem kell! Köszönöm! Meg sem érdemlem.
Mit tettem én, ő Felsőbb Hatalom, hogy ilyen jót és rosszat dobsz a nyakamba? Netán játszani támadt kedved, és egy magamfajtán éled ki efféle beteges játékaidat, mert nem elég, hogy az én múltam árnyékát magammal kell cipelnem, még ilyeneket is a nyakamba szakasztasz! Jön később az az M betűs cselédlány, hoz pár ruhát, és küldenek zuhanyozni is... Mégsem mozdul Ren, pedig tudom, hogy nem tudom sokáig megtartani ezt a fura ürességet, lassan túlcsordulnak az érzelmek, és nem akarom, hogy a kelleténél jobban sajnáljon.
- Remélem, jól fogod itt érezni magad, akármeddig is maradj nálam.
-Remélem, így lesz. S bár nem minden a külső, hiszen az sokszor megtéveszt, remélem, hogy a lehető legkellemesebb csalódásban lesz részed. Nem fogok senki kedvéért hazudni, és amint lehet, vagy tudok, a saját lábamra állok. - nagy levegőt veszek, mintha folytatni akarnám, de aztán mégsem szólalok meg. Csak nézem Rent, és kissé tanácstalanul töprengek.
-Mi az?
-Csak eszembe jutott az első találkozásunk. - fura csend telepedett a szobára – A Sorsnak irtóra félresikerült humora van, tuti nem erre gondoltál, amikor találkoztunk, és meséltem a tenyeredben megírt jövőről.
Mosoly jelenik meg az arcán, és ettől olyan barátságos lesz, annyira bájos, és olyan gyönyörű, hogy a szívem facsarodik össze-vissza tőle. Sóhajtok egy nagyot, majd visszanézek rá.
-Szeretnék kicsit egyedül lenni. Később átjöhetsz, hiszen a te házad, te szabod meg, ellenemre sincs... De most azt hiszem, a legjobb, ha egyedül maradok.
-Hát persze. Megértem. Majd átjövök, és ha kell valami, csak szólj...
Látom, nem szívesen távozik, de végre kívül tudhatom, be is csukom utána az ajtót, majd amikor a zár halkat kattant, szinte azzal egy időben buggyan ki első könnycseppem is. A könyvet leteszem az ágyra, és veszek egy hideg zuhanyt, saját kis házi készítésű tusfürdőt meg löttyöket használva, de még az alól is kilépve szinte ömlenek a könnyeim. A hozott ruhákból veszek fel egyet, kissé remegve, hiszen a meleg csaphoz nem nagyon nyúltam. A ágyra kucorodok, és a könyvet kézbe véve lapozni kezdem. Nem sokára halkan kopognak, majd Ren lép be.
-Minden rendben?
Kék szemeim ráemelem, és nem tudok rá igennel válaszolni. A házam romokban, ahogy az életem és én is, egy félidegennél kell megszállnom, akinek ráadásul annyival tartozok!
-Hogy fogom ezt a sok mindent visszafizetni neked? Mivel?
-Ugyan, nem azért csináltam.
-És éppen ezért rosszabb nekem. Az én helyemben mit tennél?
-Elfogadnám.
Öt ujjammal szántok a hajamba, hátratúrva minden tincset, és bár igyekszek gyorsítani rajta, a mozdulat kissé vontatott, és elcsigázott volt. Hosszú hetek és hónapok álltak mögöttem, kínokkal és egyéb Sorsszarral telve, nem akartam még egy lapáttal a nyakamba. Tényleg nem. Ez csak úgy jött égi áldásként.
-Amúgy azért jöttem, mert kész a vacsora.
-Megyek.
Kibújtam a meleg paplan alól, a kitett cipőbe bújva, és hangtalanul követtem Rent az ebédlőig. Nem tudtam volna megmondani, hogy vajon csak miattam lett nagy pompázatos vacsora, vagy minden nap ez van, de a fényesen megterített asztalhoz leülve automatikusan ragadtam szalvétát, és tettem az ölembe, majd oda sem figyelve enni kezdtem. Finom volt minden, pedig alig tudtam a torkomon lenyomni, idegen és új, más és ismeretlen keveredett, de ettől még az udvariasság összes szabályát követve ettem, mintha csak a felső tízezerből szalajtottak volna ide. Nem sokat beszélgettünk Rennel, ő nem feszegette, én pedig hálás csöndbe merültem, és vacsora után máris visszamenekültem a szobámba. Érdekes, senki sem jött be az után... Csend és sötét volt sokáig,
A fuvolám dobozát szorongatva aludtam el, mély, és rémes álmom tárt karokkal fogadott odaát. Mindenféle alakok közelítettek felém késekkel és másokkal, gyilkos vörös szín szemük ragyogott a sötétben, szinte világított, hörögtek, és felém dobálták a kést, kegyetlenül megtépázva engem, szinte ordítottam minden egyes vágásnál. Mintha a valóságban is mélyen a húsomba merülne egy undorító hang kíséretében a kés pengéje, hidegen és fémes csengéssel szelve bőrt-húst egyaránt. Nem tudom, álom volt-e vagy sem, de vadul menekültem, kezeiket félrelöktem, hangjuk elmosódott az én fojtott hangom mellett. Forgott az egész világ, én pedig nem tudtam már, hol a lent és a fent, dőlök-e, vagy egyenesben állok... Sodort az ár, én pedig küzdöttem, mint malom a szél ellen... Végeláthatatlanul.
|
| Andro | 2011. 04. 29. 13:35:51 | #13296 |
Karakter: Ichihara Ren
Megjegyzés: (Yumémnek)
Végig őt nézem és tudom, hogy jár valami a fejecskéjében. Nem buta a gyerek, és ő is engem bámul, habár nem láthatóan, nem bámul bele a képembe, de igenis, kiváncsi rám. Ahogy én is rá. A kezeimet nézi, miután kiitta az utolsó kortyot is a poharából, én pedig akaratlanul is elmosolyodom. Igaz, csak halványan, de mosolygok, pedig mostanában nem nagyon szoktam. Sokáig tudnám még nézni ezt a fiút, az arcát, a szemeit, amelyek ugyan gyönyörűek, de titokzatosak és igyekeznek mindent eltitkolni a kiváncsaik elől. Megértem őt, én sem szívesen mutatom meg azt, ami bennem van. Aztán hirtelen felugrik, mintha darázs csípte volna, én pedig döbbenten nézek rá. Nem értem, mi baja lehet. Talán rosszat tettem valamivel? Hiszen nem is csináltam semmit sem.
-Mennem kell, már várnak. Későre jár.
-Várj, elkísérlek! Pincér! – szólalok meg, ám mire fizetek és indulok, Yume már sehol.
A pincér egy papírt ad oda nekem a következőkkel:
“Mosolyogj, a ráncosodás úgyis elkerülhetetlen...”
Megrázom a fejem, de nem értem, ez mit jelent. Talán egy intelem, vagy újabb jóslat? Talán egy figyelmeztetés, vag inkább tanács? Mosolyogjak? Elköszönök, és hazafelé veszem az irányt. Útközben anyámék felhívnak, hogy ma sem jönnek haza. Már megszoktam. Csak dünnyögök valamit, hogy rendben. Túlságosan elfoglaltak, vagy inkább szégyellik, hogy a fiúk színésznek készül. Bezzeg a bátyám, szokták mondani, elismert üzletember, én meg nem érek semmit. Az ő szemükben semmi és senki sem vagyok, amit már régen megszoktam. Kéne valaki, akivel tényleg tudok beszélgetni. Mert mi tagadás, igenis magányos vagyok abban a nagy, üres házban, a személyzettel pedig nem tudok mindent megbeszélni. Egyre Yume jár a fejemben. Vajon mit csinálhat? Ő vajon hol lakik? Vajon ő is magányos, vagy vannak barátai, szerető szülei, testvérei, akikhez hazamehet?
~*~
Másnap korábban indulok el, mint szoktam. Anyámék egész éjjel nem jöttek haza, gondolom vagy dolgoznak, vagy valakikkel múlatják az időt. Én nem érdeklem őket. Elgondolkodva sétálok végig a szokásos útvonalon, amikor hirtelen nekemjön valaki. Lenézek és Yume az, aki egy könyvesbolt előtt áll.
-Szia! – köszön zavartan, mire meglepetten nézek rá, hogy ugyan mit kereshet itt. Ám észreveszem nála a fuvolás dobozát. Végre köszönök én is.
-Hát újra találkozunk. Gondolom, erre azt mondanád, hogy ez a Sors keze, igaz?
A szemembe néz és szélesen elmosolyodik. Igazán szép így, olyan megkapó és bájos.
-Hát igen, mert véletlenek még mindig nincsenek. Csak nem hiszel benne?
-Kezdem kétségbe vonni a létezését. Vásárolgatsz?
Fejemmel a bolt felé intek, hiszen kétségkívül vásárolgat, ha egy boltból rohant kifelé. Ő azonban csak beharapja az ajkát, mint aki nem akar mondani semmit, vagy inkább nem mer mondani semmit. Majd megrázza a fejét.
-Mennem kell, majd még találkozunk.
Mielőtt utána szólhatnék, már el is tűnik a tömegben. Gondolkodóba esek. Vajon milyen könyvet kereshetett? Kiváncsiságomnak engedve, bemegyek a boltba és beszélek az eladóval, hogy a most távozott fiú milyen könyvet nézegetett. Hátravezet a bolt leghátsó részébe és rámutat egy már igen öreg, kissé töredezett, de igen szép és értékesnek látszó zenei könyvre. Tehát ezt nézegette. Igazán gyönyörű könyv, és ahogy belelapozok, rá is jövök, miért tetszett annyira Yumének. Hiszen ő zenész, itt pedig a zenetörténet minden hatalmas alakja és zeneműve megvan. Kottával együtt. Elmosolyodok és felemelem a könyvet, majd a kasszához sétálok vele és fizetek. Oda fogom adni Yumének ajándékba, már ha elfogadja egyáltalán.
Az órámra nézek és rohanni kezdek. Késésben vagyok.
Délután sietek hazafelé. A próba ma elmaradt valami értekezlet miatt, így van időm. Épp a könyvesbolt előtt haladok el, amikor valaki újfent belém ütközik. Yume az és igencsak rosszkedvű.
-Szia!
-Hali – viszonozza siralmas hangon, mintha meghalt volna valakije.
-Levertnek tűnsz – biccentem oldalra meglepetten a fejem, ő pedig kedvtelenül néz fel rám a felsőjébe bújva.
-Véletlenül rossz kedvem van – nyomja meg az első szót, mintha gúnyolódni akarna.
-Nem azt mondtad, hogy véletlenek nincsenek?
-Pont azért.
Tőmondatban válaszol, én pedig el sem tudom képzelni, mi baja lehet. Talán, ha odaadnám neki a könyvet, felvidulna, de talán még úgy sem. Nem tudom, miért ilyen életúnt, hiszen semmi oka rá. Habár, még nem ismerem olyan jól, hogy véleményt alkothassak róla.
- Mennem kell – szólal meg végül.
- Elkísérlek. Ilyen állapotban bajod eshet – ajánlom fel, mire vállat von.
Tehát megengedi, hogy vele menjek. Haladás. Elindulunk az utcán. Yume nagyon magába van mélyedve, mintha valami igencsak bántaná, én pedig nem merek kérdezni, hiszen nem akarom sem megbántani, sem faggatni olyasmiről, amihez nincs sok közöm. Sokáig megyünk, míg végül elérünk egy házig. Ám amint Yume meglátja, elkerekednek a szemei. A ház előtt munkások állnak, akik éppen bontani készülnek az épületet, az épület előtti kuka mellett pedig ruhák és néhány apróság hever. Yume a szája elé kapva a kezét rohan a cuccokhoz és térdel le, magához ölelve őket. Itt lakott volna? Ebben a romos, ócska házban? Látom, hogy az egyik munkás odamegy hozzá és valamit mond neki. Yume a fejét rázza kétségbeesetten, mire odasietek.
- Mi a baj? – kérdem.
- Mondja meg kérem a fiúnak, hogy nem maradhat itt. Ezt a házat lebontjuk – mondja a munkás.
- Nem bonthatják le! – sikít Yume és feláll. – Ez az otthonom! Nem vehetik el! Nem engedem!
- Nézd, ez a ház évek óta lakatlan és veszélyes. Táguljatok innen! – int a férfi, majd visszamegy a többiekhez.
Yume utána néz, majd a földre rogy. Tehát tényleg itt lakott, ezek szerint senkije sincs. Csak öleli magához azt a néhány ruhát és pár kacatot, és olyan szívettépő, hogy nem tudok mást tenni, mint leguggolni mellé.
- Yume – szólalok meg csendesen, mire rám néz – tényleg nincs hová menned? Mert ha így van, jöhetsz hozzám.
- Nem akarlak terhelni – suttogja halkan. – Ez… nem a te gondod. Nem is ismersz.
- Te se engem. És mellesleg, jólesne a társaságod. A szüleim úgyis olyan ritkán vannak otthon, hogy meg sem ismerem már őket, a személyzetnek meg nem teregetek ki mindent.
- Biztos nem lennék útban? – kérdi gyanakodva. – Mert ha csak könyörületből ajánlod fel, akkor nem megyek. Nem szeretem a könyöradományokat, ezt jól jegyezd meg!
- Nem könyörület – biztosítom. – De neked is jobb lenne, ha lenne hol aludnod és én sem lennék egyedül. Anyámék meg le vannak ejtve – mosolygok rá halványan.
- Akkor rendben – egyezik bele. – Csak meg ne bánd, hogy befogadtál.
- Nem fogom – nevetek fel halkan. – Ennyi az összes cuccod? Akkor menjünk.
Segítek összeszedni a cuccait és mivel a táskám tele van, egy a kukában talált szatyorba pakolunk. Majd otthon kimossuk, koszosabbak már nem lesznek. Yume ugyan még mindig kissé kétkedve néz rám, de úgy látom, azért már jobban bízik bennem. Hála égnek nem lakom messze, így hamar hazaérünk. Kasei-san igencsak meglepődik, mikor beállítok Yumével, de biztosítom, a fiú nem fog kellemetlenséget okozni. Ő csak kedvesen bólint, majd utasítja az egyik lányt, hogy hozza rendbe a mellettem levő vendégszobát. Yume pedig ide-oda forgatja a fejét. Biztos nem látott még ilyen szépen berendezett, hatalmas házat. Nem tudom, hol élt eddig, honnan jött, és merre tart, de nem is igazán érdekel még most. Remélem, sokáig velem marad, mert igazán jólesik valakivel beszélgetni.
A szoba hamar készen van, a lányra bízom Yume ruháit, hogy mossa ki és adjon valamit neki, amit fürdés után magára vehet. Az én ruháim nagyok lennének rá. A lány – Michiru – azonnal elszalad, hogy teljesítse a kérésemet. Én nem utasítgatom a szolgákat, mint mások, hiszen nem vagyok gonosz. Aztán felvezetem Yumét a szobájába, aki még mindig a nappali és az előtér csodálatával van tele. Mikor belépünk a szobába, szája tátvamarad. Körbejárja a szobát, majd a hatalmas ablakhoz megy, és kinyitva kinéz rajta. Innen látni az egész kertet, ráadásul most kellemes szellő lengedez a fák között. Az idő egészen tavaszias.
- Csodálatos! – suttogja áhítattal, majd felém fordul. – Köszönöm, Ren. De… hogy háláljam meg? Milyen fizetséget kérsz érte?
- Az égvilágon semmilyet – rázom nevetve a fejem, majd elővéve a táskám, kibányászom belőle a könyvet. – Ezt neked vettem. Akkor akartam odaadni, amikor találkoztunk, de nem volt rá alkalmam.
- Ez… - szalad oda és veszi át tőlem – Ez… az a könyv! Honnan tudtad, hogy…
- Megkérdeztem az eladót. Ő mondta, hogy egy fura, fehér hajú fiú minden nap ezt a könyvet nézegeti. Én meg megvettem neked. De ha baj, akkor visszaviszem.
- Nem kell! – öleli magához. – Köszönöm! – mondja halkabban. – Meg sem érdemlem.
Nem értem, miért mondja ezt, de nem akarom faggatni. Később elküldöm fürdeni, amikor Michiru felhoz neki pár ruhát, majd szól, hogy a többi ruha holnapra megszárad. Yume furán néz rám, a könyvre, a lányra, aki távozik. Nem tudom, mit gondoljak róla. Végül megszólalok.
- Remélem, jól fogod itt érezni magad, akármeddig is maradj nálam – mosolygok rá kedvesen.
|
| Laurent | 2011. 04. 28. 21:52:26 | #13292 |
Karakter: Ismert neve: Yume
Megjegyzés: ~Rennek~
Furcsa gondolatok kergetőznek a fejemben, és csak nem tudom kiverni a fejemből azt a Ren nevű férfit. Annyi fura árny volt a szemében, és annyi kavargás őbenne, hogy még most is emlékszem, ahogy bizalmatlanul méregetett, mégis a szavaimon elcsodálkozott, vagy talán valami máson, a merészségen talán, hogy miután úgy letepertem, még volt merszem csak úgy olvasgatni benne, mint egy könyvben, ami a polcon ücsörög, és szinte sóvárogva néz rám, pislog, hogy vegyem meg... Csak tudnám, miből... Pedig senki sem mondhatja, hogy a japán kultúra errefelé nem fontos, nem? Ahogy a tartalmát elolvastam, egyből tudtam, hogy az kell nekem, márpedig csak egy példány van belőle, és ha azt nem én veszem meg... Ah... Mennyi lemondás van az én életemben! Nemhogy egy kis hörcsögöm nem lehet, de még az utolsó fillért is be kell osztanom. Kicsit rosszkedvűen hagyom el a boltot, lévén még korán reggel van, szinte senkinek sem tűnik fel eme hangulat, meg hát van rajtam kivételesen kapucnis felső is, amiben kedvemre rejtőzködhetek, mégis hófehér lévén nem tudok minden pillantást elkerülni. Alig van még nyolc óra, hát hogy akkor mit keresek itt? Nos, ez a könyves lassan olyan nekem, mint egy zarándokbolt, minden nap elmegyek oda, és körbenézek, már fejből tudom, mit hol találok, és el is gondolkoztam azon, hogy megkérdezem, nem kell-e kisegítő munkás mondjuk... akármikorra. Mert az a japán zenéről, művészetről és történelemről szóló könyv alapból megfogott... De mi az égért kell olyan nagy és sok nullás számot írni rá!
A napom mondhatni úgy telik, mint a többi. Semmi extra nem történik, délelőtt, amíg kevesen vannak, inkább csak jósolgatok, dél környékén, amikor sokan vágtatnak ebédelni vagy ide-oda akkor leülök és fuvolázok pihenésképpen, majd munkaidőben újra jóslás, és vissza a végén fuvolázni.
zene
Azt hiszem, egyedül a zene miatt nem hagytam fel ezzel a dologgal, vagy talán csak hiszek abban, hogy a zene minden ember belsejében él, és kinek mi tetszik, azzal meg lehet fogni, sőt, rabul ejteni egy életre. Eszembe jut egy régebbi dalocska, amit már a jó ég tudja, hogy hol szedtem fel, melyik országban, vagy helyen, csak azt tudom, hogy ha néha eszembe jut, akkor nem bírom napokig a fejemből kiverni, mindig azon kapom magam, hogy ezt dudorászom. Ahogy véget ér a szám, az emberek megjutalmaznak némi borravalóval- amiről nem tudják, hogy tulajdonképpen a napi keresetem, vagy ha tudják sem érdekli őket, hiszen megvan a saját bajuk. Ám mikor felnézek, olyasvalakit látok meg, akit nem hittem volna, hogy látni fogok még.
-Gyönyörűen játszol. Reméltem, hogy találkozunk.
Azt hiszem, most illetlenül nagyra gúvasztottam a szemeimet, és lehet a végén vissza kellesz őket nyomkodni a helyükre, de hát...
-Ren, igaz? Úgy tűnik, ez a Sors keze. A Sors akarta, hogy ma találkozzunk.
Vagy csak teljesen a nem létező véletlen miatt cövekeltem le pont itt, ahol tegnap lerohantam. Sosem lehet tudni, és lám, ha erre jár minden nap, akkor egy ideig még láthatom, legalábbis reményeim szerint. Ha mégsem, hát akkor tévedtem, úgyis pár hét, és elmegyek.
-Lehetséges. Végeztél mára?- mintha régi ismerősök lennénk... Mégis, mi a fenéért bólintok?- Éhes vagy? Meghívlak vacsorára, hálából a tegnapi jóslatért.
Ha nem ő lenne, akkor durcásan állnék fel, és kicsit fellengzősen, mert ha egyszer tényleg nem azért ütöttem el, mert mindenképpen ki akartam belőle zsarolni egy jóslásért járó fizetséget... de mivel róla van szó... Miket hordok itt össze!
-Nem szükséges. - A gyomrom erre hangosan tiltakozni kezd. Hú, ez nagyon ciki. - Rendben. De ne költs rám túl sokat!
-Gyere, tudok egy kellemes kis étkezdét a közelben. Nem túl drága, de finom ételeket adnak.
Megnyugszok, de akkor is kicsit feszélyez, hogy meghív, azt sem tudom, hova, vagy ki ő... Na jó, az utóbbi nem teljesen igaz, hiszen tudok róla egyet s mást. Például ahogy kinéz... Amíg összepakolom a cuccaim, akaratlanul is mindig rá kalandozik a tekintetem, így a szemem sarkából pásztázom őt. Megvár engem, míg mindent szépen elteszek, s a végén elindulunk. Én egyik kezem zsebre vágom, másikkal meg a dobozkát szorongatom, míg meg nem érkezünk. Hangulatos, csendes kis hely, nem éppen erre számítottam egy Ren féle embertől, sokkal inkább valami giccses helyre. De ez egy kicsi, és mondhatni meghitt hely, ízlésesen díszítve. Az ablak mellett ülünk le, ahonnan egyből a parkra látni, néhány gyerek rohangál, kutyát sétáltatnak, futnak, és idős nénik galambokat etetnek... Hamar ki is hozzák a rendelt kaját, én pedig azt hiszem az első pár falat után megfulladok. Mikor voltam én ilyen helyen utoljára? Vagy ki vett nekem egyáltalán bármit is? Az elején nem hittem, hogy le tudom gyömöszkölni a torkomon a falatot, magamban készültem megfulladni, mert egy másik gombóc is nőtt a torkomban.
-Ízlik?
- Nagyon finom. Igazad volt, tényleg kellemes hely és remek az étel.
Nyugi, Yume, csak mosolyogj és integess, tudod, ahogy mindig. Arcom most kicsit talán közömbös lehet, mintha minden nap meghívna valaki, szemeim pedig mint az üveggolyó: mikor azt hiszed, mindent látsz már, kiderül, hogy csak a túloldali árnyakat látod, de az üveggolyó maga rejtve marad az erőlködéstől.
-Örülök neki. Szép a furulyád. Régi darab, ugye?
- Kiskorom óta megvan. Érdekel a zene? -vonok vállat
- Szeretem a komolyzenét, a színházat, a sétát. Színésznek készülök.
- Tudtam, hogy művész vagy.- csapok le, majd' diadalmasan - A kezed elárulta.
- Na és te? Jósolgatsz és zenélsz?
- Olyasféle. Szabadúszó vagyok.
Vagy legalábbis tényleg sok mindennel foglalkoztam. A bébisintérkedéstől a táncig minden, fel- és kiszolgálás, telefonközpont, és el-, ki-, leárusító, meg sorolhatnám, hol mire kerestek dolgozót. A beszélgetés megakadt, én pedig úgy érzem, mintha kutatni akarna bennem az a két szempár, mit hosszú világos tincsek takarnak itt-ott jótékonyan. A sötét szempár mintha forralna ellenem valamit, és én annak ellenére, hogy sikerült a földre szegeznem egy teljes fél pillanatig, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy erőfölényben van. Hiába, neki kell. Legurítom az utolsó kortyot is, és alulról fölfelé pislantok a férfire. Nem mondom, tényleg vonzó, van kisugárzása, nem bamba, nem tutyika, határozott és van saját akarata, amit véghez is visz, ha töriik, ha szakad. Ezt tudom, és látom is. Kíváncsi, de ettől függetlenül más véleményével ritkán ért egyet. Újra a kezeire esik a pillantásom, mire Ren mosolyra húzza a száját. Vajon... Vajon mosolyogni láttam már, vagy nem néztem meg rendesen? Nagyon őszinte mosolya van, mégha ez egy halvány példány is, de hihetetlenül kedves, és még csábítóbb lett tőle, mert be kell látni, hogy az arca, ami eddig is tökéletesen finom és kecses volt, most mintha varázsütésre kisimult volna, és valaki más ült volna velem szemben.
Zavartan pislogtam, talán kicsit túlságosan megbámultam, de úgy kell nekem, elemezgetek én itt mindenfelé. De ezért látom, hogy tetszik neki, hogy én itt pislogok mint hal a szatyorban. A szemei szépen csillognak. Felállok, kicsit gyorsabban a kelleténél.
-Mennem kell, már várnak. Későre jár.
-Várj, elkísérlek! Pincér!
Elsietek a bejárathoz, és az ott álló pincérhez szólok. Ren még éppen fizet, én meg addig akár egy macska, kislisszolok az ajtón, és eltűnök a tömegben a felsőm segítségével, és egy jó kis helyismerettel. A pincér egy papírt ad majd oda Rennek a következőkkel:
“Mosolyogj, a ráncosodás úgyis elkerülhetetlen...”
Mosolyogva, de hátra-hátra pislogva mentem vissza a szállásra. Vagy otthonomra, a fene tudja. Egész este nem tudtam se a játszott dalt kiverni a fejemből, se az ő arcát. Annyira különleges volt, olyannyira kitűnt a többezer közül, és nem tudtam megmondani miért... Csak azt, hogy ez a kis meghívás több volt, mint egy jóslás, és valamit kellett adnom helyette... de hiába törtem a fejem, és aludtam el a probléma felett, nem találtam megoldást.
~*~
Másnap megint a könyvesben voltam. Kicsit később léptem ki onnan, és ugyan kibe botlottam? Ren teljes életnagyságban állt előttem.
-Szia.
Köszöntem zavartam, míg ő meglepetten nézett rám, hogy ugyan honnan az ördögből ugrottam ki megint. A fuvolás dobozomat rázogatom egy ideig, mire köszön.
-Hát újra találkozunk. Gondolom, erre azt mondanád, hogy ez a Sors keze, igaz?
A szemébe nézek, és szélesen mosolyodom el.
-Hát igen, mert véletlenek még mindig nincsenek. Csak nem hiszel benne?
-Kezdem kétségbe vonni a létezését. Vásárolgatsz?
Int fejével a bolt felé, én pedig beharapom az alsó ajkam, és rázom a fejem szótlanul, kicsit erőltetett mosollyal. Vállat vonok, és lépek egyet hátra.
-Mennem kell, majd még találkozunk.
Ha szól is utánam, nem hallom, legalábbis igyekszek nem meghallani. Igencsak sietősen hagyom el a tetvek mezejét. Délig megint csak dolgozok, és mint mindig, megint elmegyek a könyvesbe. Talán nevetségesnek tűnhet, mégis mintha egy lyukat ütöttek volna a mellkasomba: a polcon a helye kétségbeejtően üres volt, és nagyon nem volt ott a könyv. Maga az eladó mondta, hogy fél éve senkinek sem kellett, azért volt leghátul, akkor meg ki vitte el? Mintha meghalt volna valakim. De érthető, hiszen nincs senkim sem, még egy nyomorult pókom se, a könyvek, a tudás és a zene az, amit a magaménak mondhatok csupán. A fuvolás dobozomat a felsőm nagy zsebébe süllyesztem, kezeimet szintén mellévágom, csuklyát fel, és eléggé leverten távozok a színről. Mintha egy rokonom halt volna meg. Vagy mint akinek szerelmi csalódása van. Nem is nagyon nézek magam elé, itt-ott nekimegyek valakinek, de nem érdekel. Nem tud érdekelni. Csak az, hogy kinek kelhetett az a régi kiadású könyv, hiszen még az eleje is kissé meg volt nyomva... A fene érti...
Újra Renbe ütközök. Fene, kell nekem ennyi gondolkodni való, meg fog fájdulni a fejem.
-Szia!
-Hali.- hát, siralmasan élettelen hangom van.
-Levertnek tűnsz. -a hangja kicsit meglepett, és a fejét is oldalra biccenti, én meg a hajam és a felső alól lesek rá, eléggé magamba zárkózva.
-Véletlenül rossz kedvem van. - kicsit megnyomom az első szót, de azt hiszem, nem értette, vagy csak nekem nincs most poénos kedvem, nem tudom.
-Nem azt mondtad, hogy véletlenek nincsenek?
-Pont azért.
Válaszolok neki újra röviden és eléggé tőmondatban, láthatóan nem egy társas kedvemben vagyok. Rohadt élet, pedig tartozom neki nem is ennyivel, hanem egyszer ennyivel, vagy ezerszer annyival. Sóhajtok, és szomorkás mosolyra húzom a szám. Nem fogom az orrára kötni, hogy egy hülye könyv az oka mindennek. Főleg mert akkor mesélhetek az életemről. És az az utolsó elmesélendő történetem akárkinek is.
|
|
