Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Yoo Tsubasa2015. 05. 16. 16:42:36#32851
Karakter: Felix O´Hara
Megjegyzés: ~ügyvédemnek


 

Időpont, csütörtök a ház nincs olyan mértékben szétdúlva, hogy takarítanom kelljen. Ám van egy apró cseprő  gond amit meg kéne oldani, méghozzá a gyomrom éktelen korgását. Le kéne ugrani a kisboltba, csak két sarokra van ide, reggeli sétának kiváló lesz. Előtte még bekapok egy fejfájás csillapítót, mert az előző éjjel irgalmatlan csapatásban volt részem, így is no meg úgy is. Szó szerint megfejelt az-az ipse. Az ajtó zárva, legalább annyi eszem volt, hogy rázárjam és ne engedjem be azokat a vadbarmokat. Haroldot és Tod-ot,  az utóbbi próbálta bőszen fékezni a kicsit feldúlt férfit. Megint jött a kamu szövegével, hogy miért nem megyek bele ezekbe az ügyletekbe. hadd pontosítsak, miért nem termesztünk cannabist a házamban, mert úgy is olyan eldugott, meg a kutya se jár ide és, hogy mekkorát kaszálhatok ezzel. Így hát miután kizavartam őket a lakásomból, fogtam magam és ahogy voltam elszenderedtem az ágyon. Felkapom magamra az edzős szerelésem, ami egy atlétából, susogós gatyából, na meg tornacipőből állt és meg is kezdődhetett a séta. Tíz perc múlva le is értem az említett helységhez, ahol iy a kedvenc eladóm, e mellett a  bolt tulaja Hanry úr mosolyogva fogadott. Jó fej az öreg, olyan mint ha apám helyett apám lenne, mondjuk jobban is kezel mint az eredeti, apropó, térjünk a tárgyra. Keresgélek a kínálatban, battyogok a sorok között elemózsia után kutatva. Csilingel az ajtó feletti kis szerkezet, majd egy magas alak gyanúsan ismerős barna hátranyalt hajjal jelenik meg szemeim előtt. Na ez már megint az a fazon aki előtt olyan kínos helyzetbe kerültem a miatt az ostoba picsa miatt. Remek, halmozzunk élményt élményre. Késő délután van, s csupán mi ketten tartózkodunk a boltban, plusz egy fő, meg a két eladó. Még egy kis séta és keresgélés, na meg vacilálás után éppen venném le  a megfelelő terméket a polcról mikor megint elvonja a figyelmemet az a kis csengő. Három alak terpeszkedik be az ajtón, mint az orgonasíp állnak sorban, kettőn egy-egy sötétkék mellény, a harmadikon meg csak egy fegyvertáskát taró barna öv ami a hátát kapcsolódik eggyé. Egy kérdés merül fel a reggelizni kívánó mosdatlan fejemben, mi a tökömért vannak ezek itt. Talán bevándorlók vannak a krumpliszsákokban vagy mi?  Hát nincs szerencsém.

 

- Ön, Felix O´Hara? – kérdez rám a fehér inges, én meg készségesen válaszolok, akár egy agyatlan bárány.

 

- Igen. Miben segíthetek? – bólogatok, majd lépek közelebb én is, általában rendőrökkel nem ordibálunk ugye.

 

- Ma kaptunk egy névtelen bejelentést, ami alapján kénytelenek voltunk házkutatást végezni, ennek során pedig nagy mennyiségű heroint találtunk, továbbá többen is állították, hogy Harold Tuckerrel szóváltásba keveredett a halálát megelőző órákban. Letartóztatom, forduljon meg, kérem. A kapitányságon lesz alkalma ügyvédet hívni, amennyiben igényt tart rá. – mikor felfogom, hogy milyen vádakkal illetnek kicsit megszeppenve meregetem a szemeimet a frissen felmosott padló kövére. Szépen végigsorolom, való igaz, hogy veszekedtem Harolddal, de, hogy halott?! Én csak elzavartam őket, a lakásból ki-kizavartam őket én ne-nem bántottam csak elküldtem a francba. Annyira be voltam nyomva, hogy nem tehettem. Állj! Nem mondhatom ki, hogy ittas voltam mert az súlyosbító körülmény! Belemarok a nemrég felvett , eddig karomon hurcolt kapucnisom szélébe. Se köpni, se nyelni nem merek.

 

 - Várjon egy percet! Mégis mi az, hogy névtelen bejelentés? Ennyi elég egy házkutatáshoz? Felix egy áldott jó gyerek, ezek képtelen vádak. Ez nevetséges! – jut eszembe! Hogy a francba mentek fel a lakásba, itt a kulcs, feltörték? Pont akkor mikor én a boltba igyekeztem? Hát én itt halok meg helyben szívrohamban komolyan, most, hogy mossam magam tisztára ezek után? Az öreg meg csak puffog, aranyos, nem tehet semmit a törvény kezei hosszabbak mint egy egyszerű mezei boltosé.

 

- Hanry, kérem hallgasson! – téríti észhez a névtelen ismerős, kicsit szánakozó hangnemmel az öreg fehér hajú úrra szólva.

 

- Nem, nem hallgatok. Mi az, hogy csak úgy bemennek a lakására kutakodni?- még mindig az futószalag asztalát csapkodva tiltakozik a bevitelem ellen, de hát már nem tehetünk semmit. Biztos házkutatási parancs nélkül nem mehetnek be sehova, ráadásul kábítószert találtak pont nálam? Maximum egy doboz sört találhattak volna, az nekem meg már nem illegális, én nem élek viszont olyan szerekkel amik ilyen formában vannak. Szemen szedett hazugság!

 

 - Forduljon meg, nem kérem többször! – szólít fel az eszmefuttatásom kellős közepébe hasítva az éles hangjával az egyik mellényes fazon. Az a fémes surrogás amit a bilincs ad ki már hallható is, és egy billogként feszíti a két csuklómat össze. Hatalmas szemekkel vizslatom a másik kék mellényest, meg a vélt főnöküket, aztán tekintetem áttér a meleg barna színű szemekre. Semleges tekintetet kapok az arcomba, majd lépkedek az engem taszító rendőr előtt, és szállok be az utcán a kék fehér csíkos járműbe. Ezek után következik minden ártatlan ember rémálma. Beültetnek egy sötétre festett szobába, és csupán pár villanyt égetnek, az egyiket majdnem közvetlenül  a szemembe.

 

- Elismeri, hogy maga, Felix O’Hara látta az említett időpontban a később elhunyt személyt?- figyel rendíthetetlen arccal, még én alkarjaimat az asztalra támasztva figyelem az idegesnek látszó fel le járkálását.

 

 - Látni láttam. De nem tettem vele semmit. – teszem hozzá, mire felhúzza az egyik rendőrtiszt a szemöldökét érdeklődve közelebb hajolva.

 

- Valóban? A hallottak alapján ön aznap este vitába bonyolódott az úrral. – taglalja tovább, immár az asztal elé helyezett székből, pont velem szemben foglalva helyet.

 

- Igen, vitáztam vele, de Tod a barátja leállította. – mondanám tovább, de a szavamba vág.

 

- Ki az a Tod? – húzza össze őszes szemöldökét és hunyorog a pofámba. – Egy harmadik személy is jelen volt? – csak bólintással válaszolok, még ő a kollégájára néz, és még egy utolsó kérdés hagyja el a száját.

 

- Mit tud ennek a tasaknak a tartalmáról? – veszi elő a zárható szájú fehér porra teli zacskót, és lengeti meg az asztal fölött, majd helyezi a bútorra. Ránézek a nyomra, ez biztos, hogy nem nálam volt.

 

- Nem emlékszem erre, én sosem fogyasztottam ilyen szereket. – vallom be, majd újsmint bilincsbe fogva a kezemet vezetnek az egyik megőrző cellába ahol addig kellett várakoznom még el nem kezdődött a tárgyalás. Kérhettem külsős segítségét, így felhívtam ezt a flúgos replikát, és elmeséltem neki mindent. Persze, hogy a pártomat fogta, és a lelkére kötöttem, hogy kerüljön bármibe vigyen, illetőleg vitessen ki innen bárhogyan. nem volt rest, és egy börtönben töltött hideg éjszaka után  késő reggel, azaz tíz órakor meg is kezdődött a tárgyalás. Olyan ideges vagyok, hogy ha tehetné  a gyomrom most táncot járna itt az asztalon. Kérdezgetnek, és a tegnap tett vallomásom alapján válaszolom meg azokat. Majd becsinálok, sőt, olyan hideg lett itt hirtelen hogy menten idefagyok. Látszólag másnak pedig melege van éppen a szemeim előtt. Még egy csomó kérdéssel akarnak megbombázni, miközben a most már irritálóan sokat látott ember sétál be szép kimérten a tárgyalóterembe.

 

- A védencem visszavonja a vallomást! – közli harsányan felszólalva, majd becsapja maga mögött azt a hatalmas ajtót. Hogy a fenébe jutott be ide? Lehet, hogy ő lenne az akit ez a flúgos megbízott?

 

- Parancsol? – lepődik meg a bíró megpillantva a megint frusztráló személyt.

 

- Josh Marrow, Mr. O' Hara védőügyvédje. – magyarázza készségesen odavetve a még mindig sokkban fetrengő fejesnek. Én meg megérem névhez kötni az arcot és felismeri a sajátom ami most még fehérebb bőrű mint szokott.

 

- Bocs, ismerjük egymást?- súgom oda neki halkan, de ügyet sem vetve bámulja mereven azt az illetőt aki eddig az izzasztóbbnál izzasztóbb kérdéseket rakta fel nekem.

 

- Mint mondtam, védencem visszavonja a vallomását, továbbá ragaszkodik azon állításához, hogy nincs köze a lakásán talált kábítószerhez, ahogyan nem él további tudatmódsítószerekkel sem. 

 

- Mindig is lenyűgözött a magabiztossága, Mr. Marrow, de talán ésszerűbb lenne a döntés, ha itt lett volna az elmúlt másfél órában, és tudná azt is, hogy az a bizonyos vallomás pontosan mit tartalmaz. 

 

- Ha nincs több kérdése a védencemhez, távoznánk. – vigyorodik el, és az arcán pár pillantás odavonzó gödröcske jelenik meg. A másik öltönyösnek pedig olyan cifra szín kavalkádban úszik az arca, hogy szinte öröm nézni, de Ennek a Josh-nak ilyen nagy hatalma lenne?

 

- Mr. O' Hara sehová nem megy. Őrizetbe marad, hétfőn pedig kérvényezni fogom az előzetes letartóztatását. – felhúzza gunyorosan az egyik szemöldökét, majd magához int, a teremőrök sem ellenkeznek. Furcsa. és most hogyan tovább kérdem én. Eloldoznak, csattan a kulcs miatt a zár és már kiskutyaként követem is az ügyvédem. A bíró csak pislog párat orrán a szemüveggel a papírjaiba és hallgatja a vallató egyén fortyogását.

 

Csak sétálok az öltönyös illető után, aki végigmér az épület bejáratában megállva a hatalmas lépcsősor előtt.

 

- É-és most hogyan tovább? – nyelek egy nagyot az arcát bámulva. Több mint két fejjel magasabb mint én, így elég nehéz nem felnézni rá, igazán törpének érzem magam mellette.

 

- Elmegyünk egy helyre, ahol is szépen elmeséli, hogy mi történt. – lép egy rácsos ajtóhoz, ami igazán nem az a bizalomgerjesztő fajta, bár nem vagyok olyan bátor főleg most, de szemet szúr.

 

- Jönne végre? – figyel a sötét folyosó belsejébe a szép sötét ködbe, ahol is hidegség és monotonitás fogad. Én meg megilletődötten ráncolom a szemöldököm, szóval még ide is bekerülhetek. Remek. Alig pár lépésnyit robogunk, csak pár lépéssel maradtam le az övéitől. Egy kis néma csend nem árt az embernek, de úgy, hogy közben egyfolytában őt figyelik. Győzök meredni a kopott falakra mikor beérünk,  összefogom hátul a hajam egy csinos kis copfba. Csak, hogy eltöltsem az időmet a hajamat buzerálom, de ez nem segít még a kialakult kínos helyzetre sem, így kénytelen vagyok az ügyvédemre szegezni a szemem.

 

- Miért kell egyfolytában engem bámulnia? – pillogok megtámasztva a fejemet az egyik kezemmel. nem is szól hozzám, csupán néz azokkal a hatalmas boci szemeivel, azonban azon kell kapjam magam, hogy leállította megköszörülte a torkát, és kiszakít az ábrándozásból. Lepakol, és egy akkurátusan összerendezett táskát dob az asztalra, ami igazán elegáns, amolyan öreges.

 

- Üljön le, nem tegeződhetnénk? – helyet foglalok vele szemben a fekete bőr széken, és kucorgok kicsit benne, majd lejjebb húzom a felsőm cipzárját, eszméletlen milyen meleg van, pedig ahogy látom az ügyvéd úr majd meghül annyira rekedt idebent a levegő.

 

- Ám legyen. – masszírozom homlokomat serényen, kicsit megráztak azok a történések, amik az elmúlt húszon négy órában forgatták fel az életemet gyökerestől.

 

- Nos, akkor kezdjük is. Hogy történt ez az egész? – könyököl tenyereit egymásba fonva a bükk színű alkalmatosságra.

 

- Éppen egy buliban voltam, és jött ez a fickó meg a barátja Tod. Mivel később értem haza, ezért fel sem tűnt, hogy beszöktek valahogy a lakásomba, és ott kutattak valami után. – nyelek egyet, majd a szemeibe nézek és közelebb súgom csíkra húzott szemekkel – Viszont… kellemesen becsíptem. Egyszóval nem annyira, hogy önmagamról sem tudjak, csak éppen annyira, hogy kizavarjam őket és magamra zárjam az ajtót.

 




Szerkesztve Yoo Tsubasa által @ 2015. 05. 17. 11:58:08


linka2015. 05. 03. 15:36:51#32818
Karakter: Josh Marrow
Megjegyzés: Védencemnek


 A fél napom ismét – fő a változatosság alapon – munkával megy el. Ha nem szeretném a munkám, most nagyon sajnálnám, hogy ezzel kell töltenem több órát is. De mivel számomra ez szórakozás egy bizonyos szintig, így nem bánom. Miután egy étterembe fixálom le a találkozót, így a vacsorára sem lesz később gondom. Az ügy, amellyel megbíztak már rutinnak számít, még a helyszínen begépelem a szerződést, majd egyeztetve a munkaadómmal továbbítom a titkárnőmnek néhány utasítás keretében. 
Az órámra pillantva megállapítom, hogy még van időm, így el tudok ugrani venni magamnak ruhát is. Nem vagyok rászorulva különösebben, mert számtalan öltöny sorakozik a szekrényemben, ugyanakkor soha nem árthat meg, ha veszek egy újabbat. Legalább lesz tartalékom a kocsimban. 
Nem vagyok gép, lehetek figyelmetlen én is, így nem kizárt, hogy otthon felejtek időnként valamit. 
Halkan sóhajtok, egy óra is eltelik akár, mire a városon átérek, nem kis manőver, ezért az autómhoz sétálva elteszem a laptopot a csomagtartóba, én magam pedig a kormányhoz ülök. 
Túl nagy a forgalom még így is, nem számítottam ennyi emberre, ilyenkor bánom, hogy nem a tömegközlekedést használom. De ki látott már olyat, hogy egy ügyvéd busszal utazgat? 
Szeretek utazni, mindössze azt bánom, hogy nézelődni nincs szemernyi időm se. Milyen szórakoztató, hogy itt élek már évek óta, és mégsem vagyok tisztában egyik látványossággal sem. Remekül tájékozódom a városban, de azt nem tudnám megmondani, hogy hol vannak itt szép helyek, parkok, vagy szórakozásra alkalmas épületek. 
Ismerem az éttermeket, mert azokra szükségem van és ennyi. Itt kifújt minden ismeretem, ami ezzel a várossal kapcsolatos. 
Szomorú, de egyenlőre még nem áll módomban változtatni ezen. Múlthéten is hiába csak egyetlen tárgyalásom volt délelőtt, de adathibák miatt eléggé elhúzódott az egész. Ha meg éppen nem dolgozom, hát foglalkozom minden mással, amit addig háttérbe szorítottam. 
Árnyas helyre leparkolva gyors léptekkel vágok át az embertömegen. 
Fiatalok sokasága mind, javarészt csak lebzselnek, értelem és cél nélkül, ahelyett, hogy tanulnának, hogy legyen is belőlük valaki a későbbiekben. Csodálatos a mai generáció. 
Egy módosabb üzletbe belépve már ösztönösen villantja rám mosolyát az eladó. Pénzlehetőséget lát bennem, ami érthető is. Biccentve viszonzom köszöntését, aztán célirányosan az öltönyökhöz lépek, ahol hamar meg is találom, ami nekem kell. 
Tőlem valamivel messzebb két kölyök duruzsol, ami nem zavar, egyszerűen figyelemfelkeltőek, így én is feléjük fordulok. 
Semmiben nem különböznek a korabeliektől, javarészt az öltözködés is ugyanolyan mindegyiknek. Azonos sémára épül, ahogy nagy átlagban a jellemek is. Legalábbis látszólagosan, az már kérdés, hogy kik rejtőznek a maszkok alatt. Érdeklődve nézem, ahogy a lány súg valamit a tőle alacsonyabb barátja fülébe, az meg fejét felemelve egyenesen felém fordul. Viszonozom pillantását, de ez egyszer nem próbálok meg olvasni a kék tekintetben. Nem érdekel, hogy mi zajlódik le a kölyök fejében. 
A következő pillanatban meg már nem csak külsőleg, de jellemileg is alátámasztják mind a ketten, hogy gyerekek még. 
Nem jellemző rám, hogy szétszórt lennék, ugyanakkor úgy tűnik a fáradtság már most kezd úrrá lenni rajtam. Nem is csodálom, hiszen reggel óta talpon vagyok, dolgoztam, és még az ebédemen kívül nem igen ettem ma mást. A korábbi fiúnál éles csipogás hangzik fel, mikor az megközelíti az ajtót. Különös, nem néztem volna ki belőle, hogy bármikor is lopáshoz folyamodna. Félszeg mosollyal, zavartan totyog vissza a pénztárhoz, hagyva, hogy a nő elvegye tőle a ruhákat és leszedje az utolsó lopásgátlót is. Figyelmetlenséget halmoznak figyelmetlenségre. 

- Hi-hi elfeledkeztem leszedni! - kacarászik zavartan az eladó.

Magához veszi a fiú a vásárolt holmikat, aztán minél hamarabb elsiet az üzletből, barátnőjével a nyomában. 



*


Még egy hét elteltével sem változik szemernyit sem a napirendem. Majdhogynem minden ugyanúgy zajlik. Reggel korán kelek, átnézem a leveleimet, megreggelizem, aztán hozzáfogok a munkának, ami csakugyan ezúttal is elhúzódik késődélutánig. Pohár narancslével a kezemben térek vissza a nappaliba, ahol a helyet, hogy az asztalomhoz ülnék, végre már a kanapén foglalhatok helyet. Mára már végeztem. Éppen ideje volt, legalább marad időm megnézni a híreket. Különösen fontos dolgokat nem mondanak be, leginkább apróbb hülyeségeket ecsetelnek;  árfolyamváltozások, időjárás jelentések,  néhány napos kisállatok apró, csetlő-botló lépteik, most viszont meglepetésemre egy gyilkosságot is bejelentenek. Fiatal fiú, tizenkilenc éves, és egy nő talált rá a folyópartnál. Egyértelmű az idegenkezűség, azt viszont senki nem tudja, hogy mi történt pontosan. Nem ismerős a fiú, még úgy sem, hogy a képét mutatják. Elviekben egy férfisztriptízbárnál látták őt legutoljára a múlt éjjel. 
Veszélyes világ, amiben élünk, ugyanakkor, ha nem keresi magának a bajt az ember, nem fordulnak vele elő ehhez hasonlók.  
Kinyomom a televíziót, aztán tárcámat magamhoz véve leszaladok a boltba. Nem olyan, mint a nagyobb bevásárlóközpontok, itt kevés a kínálat, de legalább mindenről tudom, hogy mi minden van bennük. Olcsó vackokat nem fogok letuszkolni a torkomon, annál jobban értékelem az egészséget. Többre  is tartom. 
Halvány mosollyal köszöntöm az öreget, majd biccentek a tegnap látott fiúnak is pusztán illemből. Nem láttam eddig még erre. Az se biztos, hogy a közelben lakik, talán csak ez a bolt eset neki kézre, így ide jött be, még mielőtt tovább menne. Kevesen időznek idebent, javarészt négyen. Az eladóval együtt. 
Néhány pillanat múlva a kisboltba három férfi lép be, egyikük magas, széles vállú, a másik túlontúl alacsony, míg a harmadik úgy állt ott a kettő között, mintha csak ellensúlyozni akarná a magasságkülönbségeket. Szórakoztató látvány, az azonban már kevésbé, hogy mindháromról jól látszik, hogy rendőrök, és munkaügyben vannak itt. 

- Ön, Felix O´Hara? - kérdi egyikük a vörös hajú fiúhoz lépve. 

- Igen – biccent előrébb lépve. - Miben segíthetek? 

- Ma kaptunk egy névtelen bejelentést, ami alapján kénytelenek voltunk házkutatást végezni, ennek során pedig nagy mennyiségű heroint találtunk, továbbá többen is állították, hogy Harold Tuckerrel szóváltásba keveredett a halálát megelőző órákban. Letartóztatom, forduljon meg, kérem. A kapitányságon lesz alkalma ügyvédet hívni, amennyiben igényt tart rá. 

A fiú ajkai pengevékonyra préselődnek, lassan és mélyen szívja be a levegőt, én ellenben egyre kíváncsibban figyelem őket. Felix ujjai görcsösen marnak bele pulóvere anyagába. Aggódik és fél, az viszont egyértelmű, hogy nem ő a tettes. Nem azért, mert csak egy egyszerű kölyök, hanem mert képtelen lenne bárkit is megölni. A heroin vádjával nem tudok mit kezdeni. De azt se nézem ki belőle. 

- Várjon egy percet! - emeli fel egyik kezét a pult mögött álló öreg. Nyilván ismeri a fiút, ha szólni akar az érdekében. - Mégis mi az, hogy névtelen bejelentés? Ennyi elég egy házkutatáshoz? Felix egy áldott jó gyerek, ezek képtelen vádak. Ez nevetséges! 

- Hanry, kérem hallgasson! - szólok halkan az öregnek. 

- Nem, nem hallgatok – vágja kezeit a pultra. - Mi az, hogy csak úgy bemennek a lakására kutakodni? 

Az alacsonyabb rendőr felvonja a szemöldökét, míg találkozik a tekintetünk. Tudom, hogy megismer, de nem teszi szóvá. Nekem viszont van egy elemi sejtésem, hogy találkozunk még ezzel az üggyel kapcsolatosan. 

- Forduljon meg, nem kérem többször! - lép a fiúhoz közelebb az egyik egyenruhás. 

A bilincs fémesen kattan Felix csuklóin, aki kétségbeesett zavarodottsággal hol az egyik, hol a másik járőrre néz, majd tekintete pár pillanat erejéig az én szemeimet is megtalálja. Szótlanul figyelem, azt, ahogy kivezetik, majd beültetik őt a rendőrautóba. 


A Manmouth Caffe emésztő csöndje meg-megtörik az újságlapozásokkal, a kávéscsészék óvatos koccanásával a tányérjaikon, esetleg egy-egy udvariasan visszafojtott köhögéssel. Egyenes háttal ülve, kényelmesen belesüppedek a kávézót uraló melankolikus, önmagát felemésztő állapotába. Már-már majdnem elalszom, a lapos, elnyújtott pislogásaim közepette minden kép elmosódik a szemeim előtt, lebegő színkavalkáddá olvadnak össze a bútorok és emberek egyaránt. Ölembe hajtom az újságot, míg a kávémba kortyolva megpróbálom magam felfrissíteni. Utána olvastam a halott fiú ügyének, és csak egyre biztosabb leszek benne, hogy az egészhez Felixnek az égvilágon semmi köze. Emiatt is fogadtam el a meghívását a barátnőjének. Amint megtudta, mi történt szerencsétlen fiúval, azonnal segíteni próbált neki. Keresés folyamán akadt rá az én nevemre is és azon nyomban megkeresett, bízva abban, hogy elfogadom a felkérését. Összerezzenek a dobogó léptekre, de rögvest rendezem vonásaimat, majd körbe pillantva  hamar ráakadok az asztalom felé igyekvő lányra. 

- Maga ügyvéd! Segítenie kell. Kérem, elnézést, nem is köszöntem magának – hajtja le bűnbánóan a fejét, majd a további illemről megfeledkezve folytatja könyörgését. 

Egy idősebb férfi leplezetlenül bámulja a kettőnk közti párbeszédet, morcos arckifejezéssel tudatva velünk, hogy megzavartuk eddigi nyugalmát. A lány meredek kérésére felvonom a szemöldökömet. Kétségtelenül élvezem, hogy segítséget kér tőlem, de nem tudom miből akarja finanszírozni az egészet. Nem dolgozom ingyen. 



Késve érkezem meg, holott még siettem is, hogy időben megérkezzek. 
Végül mégis csak elvállaltam, megígértem a lánynak, hogy segítek a barátján, így ő nyugodt szívvel hagyhatta el a kávézót. Kisebb vitámba került, hogy bejussak a kihallgatásra, majd miután a nememet kimondtam könnyedén beengedtek. Röhejes, hogy elég lenne a nevemet mondanom ahhoz, hogy akár még a Buckingham-palotába is könnyűszerrel bejussak ahányszor csak akarok. 
A kihallgatóterem hidege csontig hatolóan éles, bár a fiúval szemben ülő férfi többször is jelét adja, hogy kifejezetten melege van. Még éppen időben léptem be hozzájuk, mert Mr. Burn, akár az áldozatra leső ragadozó, hamar megérezte, hogy a fiú ellenállása lassan megtörni látszik. Már jó ideje tarthatott a kihallgatás, mire én becsatlakoztam hozzájuk. Felix dühösen az asztalra csap, majd utána az eddigiektől eltérően egészen más válaszokkal rukkol elő. Olyan neveket említ és helyet említ, amivel könnyedén bajba sodorhatja magát, de Burn érdeklődő homlokráncolással jegyez le mindent. 

- A védencem visszavonja a vallomást! - morranok fel, miután becsapom magam mögött az ajtót. 

- Parancsol? - fordul felém meglepetten Burn. 

- Josh Marrow, Mr. O' Hara védőügyvédje. 

Felix hol a vele szemben ülő férfira, hol rám pillant, végül félénknek rajtam állapodnak meg a szemei. 

- Bocs, ismerjük egymást? - kérdi halkan. 

Nem tartom lényegesnek, hogy feleletet adjak a kérdésére, így ügyet sem vetve rá, szúrós, hideg tekintettel figyelem a kihallgatója arcát, várva, hogy megmozduljon, vagy mondjon végre valamit. 

- Mint mondtam, védencem visszavonja a vallomását, továbbá ragaszkodik azon állításához, hogy nincs köze a lakásán talált kábítószerhez, ahogyan nem él további tudatmódsítószerekkel sem. 

- Mindig is lenyűgözött a magabiztossága, Mr. Marrow, de talán ésszerűbb lenne a döntés, ha itt lett volna az elmúlt másfél órában, és tudná azt is, hogy az a bizonyos vallomás pontosan mit tartalmaz. 

Elmosolyodom. 

- Ha nincs több kérdése a védencemhez, távoznánk. 

Mint akit pofon vágtak, arca ráncba gyűrődik, majd halványan kivörösödik a lassan fortyogó méregtől.  Aztán vonásai teljesen kisimulnak és ahogy feláll, megigazgatja az öltönyét, majd kihúzza magát.

- Mr. O' Hara sehová nem megy. Őrizetbe marad, hétfőn pedig kérvényezni fogom az előzetes letartóztatását. 


Szerkesztve linka által @ 2015. 05. 03. 18:14:11


Yoo Tsubasa2014. 11. 01. 13:46:52#31777
Karakter: Felix O´Hara
Megjegyzés: ~ leendő ügyvédemnek


Egy újabb unalmas nap, egy újabb unalmas pofa, meg persze egy kis dilemma reggelire. Az ebédlőasztalomnál üldögélve, fejemet két karó is támasztja, mert a tegnap esti kiruccanás Benjaminnal kicsit sokáig tartott. Jó haver meg minden, de kicsit időzavaros. Na de. Most Ezt az energiaitalos flakont kapjam fel, vagy ezt a finom kis kávét fogyasszam el. Hm, nagy dilemma. Végül a kávé landol az arcomban, így már teljesen felébredve indulok a dolgomra. Egy kis kikapcsolódás senkinek sem árt, így ma úgy döntöttem hogy shoppingolni megyünk. Igen, megyünk, mert meghívtam ezt a flúgos barátosnémet Christint is. Kis gyerek korunk óta együtt ökörködünk, jó fej nőszemély, dettó ugyan abban a helyzetben tengetjük az életünket. Ő is szeret bulizni, én is , ő is szereti a csajokat. Ööö , hát én már más tészta vagyok. Folyton macerál hogy miért nincs már valakim, miért ha lenne akkor aztán könnyebb helyzetben lennék nem? Megcsörgetem, így legalább hallhatom a rikácsolását hogy ő nem lesz kész időre.

- Tudd hogy még az ágyamban vagyok? – köszörüli meg a torkát szép sejtelmesen. Én közben a fejemmel a vállamnak szorítom azt a nyamvadt ketyerét, és rángatom fel magamra a kék fekete csíkos gatyámat.

- És? Ha kell kirugdoslak drága. Nah csipkedd magadat, a pláza előtt találkozunk igyekezz! – azonnal le is csapom a telefont, mindig a hármas bejáratnál szokásunk találkozni, ő sem lakik messze, meg én sem hát akkor meg ? Felkapom a bőrdzsekimet és már vágtatok is le a buszra. Sok ember van most is rajta, tömegnyomor alakult ki a következő megállóban állókkal együtt. Nagy szusszanással állunk meg a gigantikusra tervezett épület előtt. Végre sikerül kijutnom a fullasztó tömegből, felhúzom a kabátom cipzárját a számig, és már indulok is a nagyra nőtt törpe felé. Ugyan is majdhogynem tíz kerek centivel magasabb mint én, nő létére kis seggdugasznak érzem magamat mellette.

- És én csipkedjem magam törpi ? – öleli át a nyakamat, és fejét a vállamra hajtja. Remek, szerelmespárnak nézünk ki, párszor már sikerült megtéveszteni az embereket ezzel a köszöntéssel, de már hányszor leszögeztük hogy én a pasikra bukom, ő meg a csajokra.

- Csend legyen már, és eressz el, a vénasszonyok már csorgatják ránk a nyálukat. Naa eressz! – lököm el magamtól kicsit elutasítóan. Nyugtázza a dolgot, én pedig megindulok a komplexum felé. Sétálgatunk a hatalmas folyosók között, én pedig követem a hatalmas melírozott barna fejet. Hol egy- egy cipőket kínáló üzletbe ténfergünk be, hol pedig ruhaboltok tömkelegébe.  Viszont az egyikben megakadunk , mert egy ruhán akad meg Christinke szeme, elkezd nekem hurrogni meg jajogni hogy hú de cuki, az oké hogy aranyos, mert rövid, és hivalkodó de…

- Fogd meg ezt! – pontosabban ezeket, mert egy rakatnyi szatyor zsúfolódik már az alkaromra biggyesztve a papír fülnél fogva, és lassan úgy nézek ki velük mint egy karácsonyfa.

- Ö izé?! Figyel csak Chris’ nem lesz az kicsi? – rakom le szépen sorban a szatyrokat a finom sötét színezetű bőrrel bevont ülőgarnitúrára, és várom hogy előbukkanjon a függöny takarása mögül. Csak a lábszárát látni, ahogy lerángatja magáról a gatyáját, és öltözik át abba a csinos ruhába. Óva óhatatlan elszólom magamat, visszakapja még a törpés beszólást.

- Szexi combok! – kuncogom saját magam hülyeségén, mert legalább van mivel piszkálnunk egymást.

- Ha- ha talajradar. – lépdel ki a túlvilágított helységből, és fordul körbe . Valóban szép ez a valamiii , de rövid, nagyon nagyon rövid, le se lehetne hajolni benne mert mindene kint lenne.

- Na? Szakértő úr, milyen? – húzogatja szemöldökét rám, én pedig egyik kezemmel államat dörzsölöm serényen . Most mondjam meg azt hogy rövid, vagy legyek mezei bunkó?

- Túl… - morfondírozok még egy kicsit, hogy a szavaimat szépen körbeburkoljam kissé szebb kifejezésekké. Ő meg ál egyhelyben csípőre tett kézzel, és engem fixíroz.

- Túl, hm ? –

- Túl rövid! – vigyorodom el csábosan, bár ez rá nem had, de bizonyosan elér a rudatáig hogy ez a gönc nem rá való. – Keressünk másikat! – gyorsan visszaöltözik, és már keresgélünk is a többi pasztell színű holmi között. Vannak olyanok is amik olyanok mint ha öreganyám padlásáról szalajtottak volna, de vannak egész tűrhetőek is. Ez egy olyan üzlet, ahol mindenféle elegáns ruha megtalálható, férfiaknak és nőknek is. Harsány böködésre figyelek fel, amint elbújtam a ruhák között.

- Te! Az a faszi egyfolytában téged bámul. – súgja hozzám a mondata végét, és tekint a magas anti albínó fazonra. Sötét szemeivel engem figyel, minden mozdulatomat, Chrisrin pedig csak bíztat.

- Na! Milyen jól néz már ki, ez kihagyhatatlan esély Félix!  - lerántom a fejét a ruhássor mögé és finoman közlöm vele vörös fejjel.

- J-jó, csak egyszerűen nem illenénk össze . – utálok erről beszélni, majd ha akarom akkor megfogom, esetleg. De biztosan nem most.

- Miért nem? Minden lehetséges ! – kihajol megint a sor fölé, és körbenéz. Az alak éppen fizet , engem pedig ez a másik alak buzerál mellettem.

- Na persze ő nagysága. Mi minden nem lehetséges! – húzom fel magamat ezen a barátságos libán. Tudom én hogy jót akar , de nem így akarjon segíteni, mert akkor fix hogy minden az ellenkező módon fog elsülni. Nincs több türelmem , három ruhát kap a kezébe, én pedig intézkedem valamit a csomagoknál. Felkapom őket és fizetni indulunk, a pasi még visszaszalad valamiért, legalább addig sem hoz zavarba. A pénztáros csaj pötyög, prüttyög, csacsog egy csomót ez alatt és végre beteszia bankókat a pénztárgépbe. Éppen mennénk már ki, amikor is a szatyor tartalma becsipog, és kinek a kezében van? Na?

 Aranyos pofával visszatipegek, leszámolom neki a három ruhát, majd ő alaposan végigkutatja őket. Igen, egy lopás gátló miatt volt ez az egész. Űzött vadhoz hasonlító lihegés küzdtet a nyakamban hogy nézzek hátra, az előbb kiszemelt fickó vizslat át a vállam felett nagy érdeklődést mutatva a bűntény helyszínére.

- Hi- hi elfelejtettem leszedni! – vigyorog bárgyún a csaj, én pedig az egyik kezemmel a fejemhez kapok, és akkor még én vagyok szemtelen, és fogyatékos. Azonnal le is szedi a ketyerét .  Nagyot szusszanok, és sarkon fordulunk végre, a fickó pedig sietősen robogok az igen okos tüneményhez, lehet hogy elfelejtett még valamit venni, fingom sincs. Bár, ha ő is ki lett volna akasztva akkor lehet hogy őt is elhozzuk, ha ezen a túlbuzgó pártfogottamon múlik.

 



timcsiikee2012. 05. 18. 21:29:49#21022
Karakter: Jurriaan Witziers
Megjegyzés: ~ Genemnek


 

Jury:



Lassacskán haladunk, lerójuk a szokásos köröket. Ismertetés, figyelmeztetés, kiemelve a szépet és jót. Én csak fordítok. Már egy ideje tárgyalunk, amikor a vendéglátó vállalat főnöke felveti a sziesztát. Oh… valahol hallottam, hogy ez van, de… eddig nem tudtam mit, és hogyan csinálják. Vagy hogy ezt hogyan osztják bele a munkarendbe. Egész kellemes lehet így, bár nem ismerem a szokásokat. Annyit tudtam eddig, hogy… az olaszok inkább éjszaka élnek, olyankor itt pezseg az élet.

Egy étterembe megyünk, amit Ő maga ajánlott fel, avagy hívott meg minket. Én kicsit előrébb haladok, hogy tudjam mit mond, főnökömnek fordítok. Míg az irodájukból haladtunk kifelé, csak vele beszéltem. Megbízhatónak találja a céget, bár vannak még kételyei. Nyilatkozni csak annyit tudtam felé, hogy én szó szerint fordítottam. Nem vagyok igazán jó emberismerő, de… belül úgy érzem hogy komolyan vesz minket, és hogy ha tovább tárgyalunk jó üzlet lehet belőle.

- De szép hely! – jegyzem meg ahogy egy asztalhoz vezetnek minket.

- Igen, valóban az, és jól is főznek

Most az étteremben is inkább hozzám beszél. Talán azért mert figyel arra, hogy csak én értem amit mond, és hogy tudjak fordítani. Persze volt már ráá példa, hogy pontosan tudták ezt, és csak a főnökömhöz beszéltek. Kultúrája válogatja, én csak igyekszem a munkámat végezni, és tökéletesen megfelelni Daniëlnek.

A fiatal, kedves, csinos nő egy hátsó asztalhoz vezet minket, közben végig megcsodálhatom az egész épületet. Igazán stílusos és… és olyan… nem is tudom. Csak azt tudom mondani, hogy olasz. Az étterem csendes, amit nem hittem volna, bár nincsenek sokan. Ekkor esik le, hogy siesta. A siesta a pihenés helye, ilyenkor biztosan nem hangoskodik senki.

Mindenki kap étlapot, én segítek Daniëlnek megérteni, hogy mi van a lapon. Bár egy vagy két dolog van, amit megért, így azt választ. Én is azt kérek, amit Ő. Nem azért mert így egyszerűbb kérni, mert… ha akarnák tudnék különlegeset kérni, de szeretném azt megízlelni, amit Ő is.

- Döntöttek, uraim? – kérdezi a hölgy, és a szőke férfi felénk fordul.

- Csak Ön után! – válaszolom tekintetére.
- Un acqua minerale con gas, e un risotto frutti di mare, perfavore! – hmm, az is biztosan finom lehet, amit Ő kért, de… maradok az eredeti ötletemnél.
- E Loro? – néz ránk a nő, de csak én felelek.
- Ancora due acqua minerale e due lasagne, perfavore.
- Anche un Lambrusco Bianco! – ital? Szoktak inni ilyenkor? Nem is tudom miért lepődök meg mindig más országban, ha olyat tesznek amit mi nem. Jó lenne leszoknom az ilyesmiről.

Daniël noszogatni kezd, hogy valamit kérdezzek meg tőle. Szólok, hogy a másik férfi siestáról beszélt, ami pihenőidőt jelent náluk, de hajthatatlan. Mindenképp vissza akar térni a tárgyra és hamar végezni. Nem tudom miért ilyen sietős. Pedig kezdek fáradni a délelőtti úttól. Végül beadom a derekam, amikor szigorúan pillant rám. Hátjó… ha nekem nem hisz.
- A munkára visszatérve… - jegyzem meg félénken olaszul, mire a férfi az asztalra csap.
- Á-á. Most ebéd van. Aztán siesta. Aztán pedig újra munka. Siesta alatt nincsen munka – ebből már Daniël is látja az indulatot, nem kell szó szerint fordítani, hogy mit mondott. Olaszra fordítom szavait.

- Értem, ez esetben elnézést kérek.
- Semmi gond, hiszen nem tudhatta – nyugszanak le vonásai. Így sokkal helyesebb - Mit szólnak az országunkhoz, és szerény kis városunkhoz? – kérdi kedélyesen, visszavéve a kellemes, társalgó hangnemet.
- Olaszország gyönyörű, viszont a városban nem igazán tudtunk körülnézni – sorolom magamtól. Ehhez kérdezni sem kell, hogy választ adhassak. Bár remélem Daniël nem bánja, majd mondok vsalamit. - Mielőtt a tárgyalás kezdődött volna, akkor szállt le a repülő gépünk.
- Reggeli repülővel jöttek?! Akkor a tárgyalást holnapra tesszük át. Maguknak pihenésre van szükségük, és kikapcsolódásra. Végül is, ez Olaszország, nemde bár?
- De igen, de… - kezdek szabadkozni, mert tudom, hogy Daniël ennek nagyon nem fog örülni. Elszúrtam… nagyon.
- Nincsen de. – hangja egyszerre kemény és lágy. Utasítást nem tűrő, de nem erőszakos. Hihetetlen, hogy tud bánni a gesztusaival, csodálom érte.  - Ebéd után szépen visszamennek a szállodába, kipihenik magukat, majd este, mikor felpezsdül itt az élet, városnézésre megyünk! – elkezdek fordítani. Mindenképp szeretne este körbevezetni a városon minket, és csak holnap folytathatjuk a tárgyalást. Az asztalon keresztül felém hajol kicsit a pasi -  Éjjel gyönyörűen ragyognak a csillagok, mégis, biztos vagyok benne, hogy Önnél egy csillag sem fog szebben ragyogni – kipirul az arcom szavaira, és mikor Daniël megkérdezi mit mondott, csak megrázom kicsit a fejem, majd annyit mondok, csak azt mondta szép éjszaka a város.  - A tárgyalás meg nem rohan el sehová holnapig. Rendben?

A végét szó szerint fordítom le és várom főnököm válaszát. Homlokát ráncolja, és gondolkodni kezd. Ebből már tudom, hogy valami nem tetszik neki.

- Este Abigel-el kell beszélnem, de nem akarom az ajánlatát visszautasítani, mert félő hogy sértésnek venné. Jurriaan, kérlek menj vele. – Erre viszont tényleg nem számítottam.

- De… Én? Egyedül? – kezdek aggódni – mi van, ha valami rosszat mondok, vagy…

- Hidd el én sem szívesen teszem. – Egy futó pillantást vet a férfire, majd visszanéz rám. – Sajnos muszáj. De ha most sem akart üzletről beszélni, este sem fog.

- Ez igaz, de…

- Jury, kérlek – rég nem szólított így legutoljára akkor, amikor…

- Jó, rendben – egyezem bele egy sóhajjal. Érte megteszem. Megmutatom, hogy én többet vagyok képes tenni érte, mint más. Többet akár a nejénél is. Én igazi szeretetet adtam neki, most pedig elintézem neki azt amit csak tudok. A minket figyelő férfi felé fordulok.

- A főnököm nagyon sajnálja, de este dolga lesz – mivel nem mondom ki így ebből ő is tudhatja, hogy nem akarja elmondani – De én szívesen megnézném a várost – arcán kiszélesedik a mosoly, tekintete megtelik élettel, mint egy gyereknek, aki azt kapta karácsonyra amire régóta várt.

- Rendben, megértem – ölt kissé komolyabb arcot, amikor mondja. – Melyik szállodában szálltak meg?

- A Europa La Griffe-ban – válaszolom kedvesen. Közben kihozzák az ételt, egyszerre tálalják elénk. Ebből is látszik, hogy sok csillagos étterem.

- Remek, fél kilenckor Önért megyek – mosolya több, mint kedves - Buon appetito! – nyúl az evőeszközökért, s követjük mozdulatait.

- Buon appetito! – viszonzom a köszönést, és nekilátunk enni.

~*~

Nemsokára fél kilenc. Még utoljára megnézem magam a tükörben. Laza ing, nyakkendő nincs, öltöny helyett csak egy kényelmes zakó, színben hozzá illő nadrággal. A hajam most nincs annyira beállítva, nem rég mostam ki belőle a zselét és szárítottam meg, hogy friss legyen. Mikor legközelebb az órára nézek, már fél kilenc. Igaz nem lenne szabad az olasz sztereotípiákra építenem, de ha fél kilencet mondott, az elméletileg kilencet jelent. Ennek ellenére, saját szokásomhoz híven már most elindulok, hogy a szálloda előtt várhassam. Igyekszem ötvözni a saját és az ő szokásaikat is.

Lehet kicsit várok majd rá, de a jó üzlet érdekében megéri. Kényelmesen lépkedek, bezárom az ajtót, majd megállok a folyosón a szomszéd ajtót figyelve. Vajon már most telefonon beszél vele? Az étteremből a szállodába vezető úton szinte semmit nem mondott. Alig szólt hozzám, csak a kocsiablakból bámulta a várost. Persze megértem, szép város meg minden, de… de annyira hiányolom a hétköznapi beszélgetést, a figyelmét… vagy ahogy érint.

Nem szabad erre gondolnom. Megrázom a fejem, így pár tincs a szemembe hullik, de csak hátra simítom és rendben. A lifttel szépen lemegyek, a recepciósokra mosolyogva vágok keresztül az aulán. Meglepetten pillantom meg a hallban az egyik terebélyes fotelban. Meglepett. Azt hittem, hogy később fog jönni, bár én is késtem úgy öt percet. Azt hiszem.

- Buona sera! – mondom félénken, mire felém fordul és mosolyogva áll fel a székből. Remélem ilyenkor náluk már estét kell mondani.

- Ciao, mio uccello – karját felém emeli, vállamra majd hátamra simítja, hogy terelgessen. Megszólítására kipirulok. Vajon az olaszoknál így szokás? Nem szólok bele.

- Remélem nem várakoztattam meg nagyon – szabadkozom félénken, egyenesen és magabiztosan haladva mellette.

- Csak most érkeztem. – sóhajtok egyet megnyugodva. Szerencsém volt. Kiterelget egy nagyon szép kocsihoz, és kinyitja nekem az ajtót. Óvatosan biccentve köszönöm meg, majd beszállok előtte, és mellém ül. – Remélem nem vacsorázott a szállodában.

Megrázom a fejem. Nem volt rá időm. Izgatott voltam, hogy megfelelő ruhát keressek, és hogy megfeleljek mindennek, valamint Daniëlnek intéztem el pár papírt, és segítettem neki eligazodni, hogy mit tegyen ha szüksége van valamire, és épp nem vagyok itt. Durcázhattam is volna, hogy hagy elmenni amikor szüksége lehet rám, de… akkor nagyon gyerekes lettem volna.

- Remek, akkor a városnézést megbolondítjuk egy kellemes vacsorával is. - Mosolyog rám hihetetlenül sármosan.

- Alig várom – mosolygok vissza sokkal visszafogottabban, mint Ő.

A sofőrje hátra szól, és mintha zavarodott lenne megmondja neki, hogy hová menjünk. Valami szép kiejtésű helységnévnek tűnik.

- Igazából jobban szeretek magam vezetni, ritkán használok sofőrt – szabadkozik, mintha szüksége lenne rá. Pedig ez jó dolog, hogy ilyen módos létére is inkább maga vezet. – De ha egy jó estéhez később szükségünk lesz rá – gondolom ezzel arra akar utalni, hogy italozni is kíván, úgy pedig nem vezethet. Milyen figyelmes.

- Megértem – biccentek aprót. – Én néha kényelmetlenül érzem magam, ha hátul kell ülnöm, például taxiban. Bár ritkán taxizom.

- Végre valaki, aki átérzi – közelebb csúszik hozzám az ülésen, érzem hogy az izgatottságtól gyorsabban ver a szívem. Kicsit távolabb csúszom tőle, de csak fele annyira, mint ahogy közelített. Karját elfekteti a kocsi háttámláján így a nyakam mögött húzódik, de mivel az Ő autója úgy kényelmesedik el benne, ahogyan akar, nem illene rászólnom, hogy cseppet kellemetlenül érzem magam. Nyugi Jury, Daniëlért csinálod. Nagyon kedvesnek kell lennem hozzá.

- Milyen nyelveken tudsz még csillagom? – a megszólításaitól feszengeni támad kedvem, mégis csak kiül arcomra pír és bugyuta mosollyal válaszolok.

- Spanyolul és németül, de gyakorlom az angolt, és már gondolkodtam a magyaron is – ahogy beszélek, közben kicsit feloldódok. Remek, rájöttem hogy érezhetném magam kevésbé feszélyezve.

- Szép kis repertoár. Úgy hallottam, a magyar nehéz. – kicsit mintha felém dőlne, de lehet csak képzelem.

- Egy kicsit, de tetszik a nyelv. – forróságot érzek a vállamban és a mellkasomban, tenyereim a combomon pihennek, de ujjaimmal kicsit belemarkolok, majd gyorsan kisimítom a ruhát. Nem képzelődöm. Túl közvetlen. Khm… Oldalra fordulok, ki az ablakon – Tényleg nagyon gyönyörű a város. Szeretem az éjszakai fényeket – mereven bámulok kifelé. Érzem parfümje illatát de ez csak fokozza zavarom. Tetszik… ez még jobban zavarba hoz.

Amikor a sofőr megszólal, hogy megérkeztünk az adott helyre legyőzöm a késztetést, hogy azonnal kimeneküljek a kocsiból. Elhajol tőlem, és mikor a sofőr kinyitja az ajtót, kiszáll. Illik nekem is megvárni, így mikor nyílik az ajtó, csak akkor szállok ki. A friss levegő kijózanít és máris jobban érzem magam. Gyönyörű a látvány. 


Geneviev2012. 05. 11. 00:41:51#20869
Karakter: Callisto Felicita
Megjegyzés: ~Timcsinek


- Signore, no.1 – Határozott hangom egyből elvágja hadaró beszédét. Nem bízom benne. Tejesen ésszerűtlen feltételeket akar megszabni, ráadásul izzadásán látszik, hogy hazudik. Át akar verni? Engem? Ugyan, előbb kell ahhoz felkelnie. – Maga hazudik – jelentem ki egyszerűen.

- Na de… Mister! – hebeg zavartan, és még jobban izzadni kezd. Köpcös testén feszülő ingje már csurom víz, arca teljesen vörös. Undorító látvány. Amerikai… heh, mit is vártam az amerikaiaktól? Csak hazudnak, és még csak rendes feltételeket sem tudnak összehozni.

- Nincs „na de”. Maga hazudik. A feltételei, és a cégének céljai pocsékak. Elfogadhatatlan – mondom, és eddig kényelmes ülésemből fölpattanok. A kezemben tartott papírokat lecsapom az asztalra, és neki támaszkodva a férfi szemeibe nézek. – Nem kötjük meg a szerződést – suttogom.

- Ké… kérem, Uram! – könyörög a férfi, ami undorral tölt el. Tárgyaláson nem könyörög az ember. És semmikor nem könyörög az ember, csak a hálószobában. Mindenhol máshol megalázó. Undorodó grimasszal hajolok el tőle, és hátat fordítok neki.

- A viszont nem látásra! – Egy utolsó pillantást vetek az összezuhant férfira, és nyugodtan kisétálok az ajtón. Olyan üzletet nem kötök meg, aminél első pillantásra látni, hogy pár hónapon belül befuccsolna. Semmi értelme. Remélem, a következő tárgyalás gyümölcsözőbb lesz. A hollandok általában jók az üzleti életben, és egy elég nagy cég igazgatója jön úgy… tíz perc múlva. Francba, sietnem kell.

Nem lenne túl szerencsés kezdés, ha túl sokat késnék, bár valószínűleg tényleg késni fogok, mert bár nem az egész várost kell átutaznom, de azért a forgalom nem túl jó errefelé. Nem akarok úgy kezdeni, hogy kések, mert az pofátlanság, és nem is túl professzionális. Meg eléggé nagy pofátlanság, hogy én beszéltem meg az időpontot, és nem jelenek meg addigra. Persze, nem tudhattam, hogy az előző tárgyalás ennyire elhúzódik a hazudozás miatt, de akkor is.

Kocsimba gyorsan bepattanok, és a közlekedési szabályokat figyelembe se véve, elhajtok. Gyalogosokat kerülgetve, autókba majdnem beleszaladva, de pont időben parkolok le az irodám előtt. Még szerencse, hogy saját helyem van, ahová csak én parkolhatok, mert különben még többet késnék. Így viszont csak befarolok, és a motort leállítva, egyből pattanok is ki a kocsiból. A portásnak biccentek, és ahogyan a liftbe érek, kicsit kifújom magam. Nem elég, hogy kések, még az állapotom is zilált… Nem túl jó első benyomás.

Mire fölérek a lifttel, már minden teljesen rendben van. Nem szedem gyorsan a levegőt, nem izzadok, és ami a legfontosabb: teljesen nyugodt vagyok. Határozott léptekkel sétálok végig a folyosón az irodámig, ahol az egyes szekciók főnökei már várnak. Ők nem voltak ott a másik tárgyaláson, mert az csak elő-tárgyalás volt, hogy lehet-e róla szó, a cégeink közti együtt működésről. Ez viszont más. Még nem beszéltünk velük, de ez a kapcsolat mind a kettőnknek igazán jól jönne, ezért is jönnek a többiek is.

- Buongiorno, signore. Mi chiamo Callisto Felicità2 – mutatkozok be, és kezet fogok a hozzám hasonló testfelépítésű férfival. A férfi értetlenül tekint rám, és kétségbeesetten mögém néz. Áh, értem, szóval ő nem tud olaszul. Én viszont nem tudok hollandul, ezért is szerencse, hogy egy vékony alak felénk lép, mert biztos vagyok benne, hogy a tolmács az.

 

 

– Elnézést… - szólal meg olaszul, mire egyből kinyújtom a kezem. Szemeim először elkerekednek látványára, de aztán rendezem arckifejezésemet, és csak magamban csodálom törékeny szépségét. Oh, mio Dio, che bello ragazzo!3 Szemeit bármeddig szívesen nézném, hiszen valami eszméletlenül gyönyörűek. A legszebb zafír nem tud versenyre kelni ezekkel a csodás ékkövekkel. Bőre puha, és édes. Ahh, de szívesen harapnék bele. Ahogyan nyakának csábító íve kicsit kivillan a szigorú ingje és haja takarásából… pillanatra le kell hunynom szemeimet, hogy ne támadjam le egyből.

- Oh, szóval ez a gyönyörű csillag az Ön tolmácsa – bókolok, és ha nem tartanám magamat bolondnak emiatt, akkor legszívesebben kezet csókolnék neki, majd… no, de térjünk vissza a tárgyra. Zavarban levő arca nem nagyon segít abban, hogy tényleg visszatérjek a jelenbe, de valahogy csak sikerül nem letámadnom.

- Igen. A nevem Jurriaan Witziers, örvendek. Ő itt a főnököm, Daniël Stilman – mutatkozik be, és mutatja be a főnökét. A főnökének tudom a nevét, szóval az nem igazán érdekel, mivel ez csak formalitás, de az ő neve… na, azt nem tudtam.

- Jurriaan – halkan megismétlem nevét. Különleges. Kicsit kemény a nyelvük furcsasága miatt, mégis lágy. Tökéletesen illik hozzá. – Nemtámadomlelegyenbármilyenszépis! – motyogom ahhoz elég halkan, hogy ne értse más, mit mondok, de elég hangosan ahhoz, hogy ténylegesen tudatosítsam magamban. Lassan, de sikerül a fejembe verni, hogy ez egy tárgyalás, majd miután megkötöttük a mindannyiunk számára igazán gyümölcsöző szerződést, esetleg az is feltétel lesz, hogy itt kell maradnia Jurriaannak.

Immáron a tárgyalás teljes tudatában engedem el puha kezét, és a székek felé intek. – Kérem, foglaljanak helyet. – Mind a ketten helyet foglalnak, míg a kíséretem inkább csak háttérben maradva, a szoba falánál ülnek le. Így meg van az az illúzió, hogy ők is beleszólhatnak, de tudják, hogy a döntés az én kezemben van.

Jurriaan szemeibe nézve mondom el a tudnivalókat cégünkről, illetve hogy mi az, amit célunknak tekintünk. A gyönyörűség zavart tekintete, és piros arca sokszor elvonja figyelmemet a témáról, de ilyenkor mindig rápillantok a főnökére, aki… szúrós tekintettel néz engem? Csak nem…? A drága főnök úr, akinek felesége van, féltékeny rám, csak mert a tolmácsa annyira gyönyörű, hogy felhívta magára a figyelmem? Ejnye… munkatárssal nem szabad kezdeni. Hát még nem úgy, hogy felesége van az embernek, és az a munkatárs férfi… Ez bizonyított tény.

Közben mindent elmondok amit tudnia kell Daniëlnek, vagyis signore Stilmannek. Rövid szüneteket iktatok be, amikor Jurriaan lefordítja mondani valómat. Gyönyörű hangja csak még inkább rabjává tesz. Kell nekem ez a fiú!

- Uram, sajnálom, de tudja, mi, olaszok kényesek vagyunk az időre. Nemsokára itt a siesta, szóval elnézését szeretném kérni, de csak délután tudjuk folytatni a megbeszélést, esetleg holnap, hogy ki tudják magukat pihenni. Meghívhatom Önöket ebédelni esetleg? – kérdezem nem kis hátsó szándékkal. Igaz, hármasban lennénk, de ha eltekintünk a főnöke jelenlététől, meg is van az első nem hivatalos randi.

Jurriaan tolmácsolja bocsánatkérésemet és kérdésemet, mire sg. Stilman elgondolkozik, és mond valamit. A fiú bólint egyet, és halványan elpirulva felém fordul, és végre ténylegesen a szemembe néz, nem csak a homlokomat nézni.

- Örömmel elfogadjuk ajánlatát – válaszolja halványan elmosolyodva a fiú. Hmm… fiúnak mondom, de vajon hány éves lehet? Nem hinném, hogy sokkal fiatalabb lenne nálam, dacára fiatalka külsejének. Aki már ilyen pozícióban tolmács, az nem hinném, hogy olyan 20 éves lenne. Talán olyan huszonhárom-huszonöt? Így viszont már annyival nem is fiatalabb nálam. De nekem akkor is fiú marad addig, amíg csillagomnak, vagy hasonló becéző néven nem szólítom. Esetleg mostantól?

- Akkor kérem, kövessenek – állok föl a székemből. Példámat követve, mindenki föláll az irodámban, és látom, hogy vezetőim közül mennyien megkönnyebbültek, hogy még éppen nem késsük le az ebédet. Mert ugye kettőkor már minden étterem bezár, most meg dél van, szóval sietni kell, különben nem kapunk ebédet. Azt meg ugye nem akarjuk.

Szótlanul sétálok ki az irodámból, mögöttem a két, beszélgető hollanddal. Nem tudom, miről beszélnek, és ez zavaró. Eddig miért nem jutott eszembe hollandul tanulni?! Mondjuk… akkor nem is találkozhattam volna Jurriaannal, hiszen akkor nem kellett volna tolmács. Szóval mégis csak jó, hogy nem tanultam, de ez akkor is zavaró, hogy nem értem, miről beszélnek. Lehet, hogy éppen engem beszélnek ki. Vagy az is lehet, hogy éppen arról társalognak, hogy mit fognak csinálni a szállodában, amikor visszatérnek. Na jó, nem gondolok erre.

Nem messze az irodától van a város legfinomabb étterme. Ide elég csak átgyalogolni, nem kell kocsikázni miatta. Csak mi hárman megyünk, ami nem is gond, hiszen pontosan így terveztem. Na jó, nem pontosan így, mivel azt legszívesebben nem terveztem volna bele, hogy a főnöke is velünk ebédel, de na. Lesz még időm elcsábítani, mivel egy ideig még itt kell maradnia ilyen, és olyan okok miatt. Hogy miért, még kitalálom, de igazán jó vagyok improvizációban is.

- De szép hely! – ámul el Jurriaan, amit meg is értek. Mintha visszatérne az ember a Római Birodalom fénykorába. Mindenhol díszes oszlopok, kerevetek, és csupa-csupa tógás pincér. Egy kis, eldugott helyen van, ahová csak nagyon kevesen járnak, és csak pár törzsvendég tud erről a helyről. Nagyon komolyan veszik azt, hogy családias legyen a légkör, így fontosabb partnereket mindig ide hozok munka után, kicsit felfrissülni. Igazán megkapó élmény, ahogyan a természet körülvesz minket. Egy kis kert van átalakítva étteremmé, amit borostyánnal övezett kerítés választja el a külvilágtól. Víznek a csobogása hallatszik a szökőkutakból, és madarak csiripelése teszi még varázslatosabbá ezt a helyet.

- Igen, valóban az, és jól is főznek – felelem mosolyogva. Sg. Stilman nem igazán érdekel, és bár rajta is látom a csodálkozás és ámulat jeleit, Jurriaan reakciója sokkal jobban érdekel. És nem csalódok. Ragyogó tekintete szebben csillog bárminél, amit eddig láttam. Kicsit el is kell fordulnom, hogy ne legyen ennyire hatással rám ez a fiú. Furcsa érzés, hogy van valaki, aki ennyire a hatása alá tud vonni. Pedig még csak ma ismertem meg!

- Kérem, kövessenek! – jelenik meg előttünk egy tógába öltözött, mosolygós nő, és nekünk hátat fordítva, a kert egy távoli sarkába vezet minket. Ez az én asztalom. Na jó, nem az enyém, de mindig ezt az asztalt foglalom le, és olyan nincsen, hogy akár véletlenül is, de foglalt legyen ez az asztal, még ha nem is foglaltam le.

Három étlapot oszt ki a nő, mikor helyet foglalunk a kereveteken. Én ellazulva dőlök hátra, a vendégeim viszont kicsit mereven ülnek. Biztosan nincsenek hozzászokva ehhez a kényelemhez, de biztos vagyok benne, hogy egy kis idő múlva ők is feloldódnak majd. Ha meg nem… még mindig lehet rendelni kis vörös bort, amitől viszont biztosan elmúlik a gátlásosságuk.

Én meg se nézem az étlapot, tudom, hogy azt fogom rendelni, amit mindig: tenger gyümölcsei rizottót, szénsavas vízzel. Mivel vezetek, nem ihatok bort, amelyik fajtáját viszont ihatnám, azt meg nem szeretem, mert túl édes. Viszont… szerintem rendelek nekik kis édes fehérbort. Bár attól függ, hogy mit fognak rendelni.

- Döntöttek, uraim? – jelenik meg előttünk ismét a pincérnő. Kérdőn a hollandokra pillantok, akik viszont szintén rám néznek.

- Csak Ön után! – mondja Jurriaan, és biccent is kicsit. Egy pillanatig elveszek tekintetében, de aztán a pincérnőre nézek, és rendelek magamnak.

- Un acqua minerale con gas, e un risotto frutti di mare, perfavore4 – hadarom rendelésemet, és a tógás nővel együtt vendégeimre pillantok.

- E Loro?5 – kérdezi kedvesen a pincérnő. Jurriaan még egyszer kérdőn rátekint a főnökére, aki bólint.

- Ancora due acqua minerale e due lasagne, perfavore.6 – Hangja selymes, mint a méz, és bár kis akcentusa van, mégsem zavaró, inkább édes, és különleges.

- Anche un Lambrusco Bianco!7 – teszem hozzá a rendeléshez ezt a habzó fehérbort. Nem a kedvencem, mert édes, de még mindig jobban szeretem, mint a pezsgőt. Ez pedig megfelelő alkalom az ünneplésre, tekintve, hogy cégeink hamarosan üzleti partnerekké válnak.

A pincérnő gyorsan elviszi az étlapokat, és itt maradunk hármasban. Az étteremben még vannak emberek, ám ezek a hátsó kis részen csak mi vagyunk. Ezért is szeretem ezt a helyet, mert bár étterem, de nem olyan zajos, mint a többi, hanem valami más. És én szeretem a mást.

- A munkára visszatérve… - szólal meg Jurriaan, tolmácsolva főnöke szavait. Élesen pillantok először rá, majd főnökére. Az embert még étkezni se hagyják normálisan?! Minek így rohanni? A miénk a világ összes ideje, nem kell úgy rohanni. Minden megvár, semmi nem szalad el.

- Á-á. Most ebéd van. Aztán siesta. Aztán pedig újra munka. Siesta alatt nincsen munka – magyarázom el tisztán, és érthetően, hogy ők, de főleg sg. Stilman megjegyezze. A siesta szent és sérthetetlen, ahogyan a reggeli, az ebéd, és a vacsora is. Bár vacsoránál még elő jöhet talán a munka, de az ebéd és a reggeli az a pihenésé.

- Értem, ez esetben elnézést kérek – kér bocsánatot ismét a főnöke nevében. Megbocsájtóan mosolyodok el, de csak azért, mert Jurriaan olyan édesen viselkedik. Pedig igazából nem is csinál semmi különöset, csak eszik, de már maga a létezése is édes. Nem is ember, hanem egy földre hullott csillag! Mint abban a filmben… hogy is hívják? Csillagpor, az!

- Semmi gond, hiszen nem tudhatta – legyintek nagylelkűen, és elterelem a témát élvezetesebb dolgok felé. - Mit szólnak az országunkhoz, és szerény kis városunkhoz? – kérdezem. Mondjuk… városunk nem feltétlenül a „szerény” jelzőt kapná, hát még a „kis”t, de miért ne mondhatnám?

- Olaszország gyönyörű, viszont a városban nem igazán tudtunk körülnézni – mondja, bár nem tudom, hogy a saját szavait, vagy ismét csak tolmácsol. Nem tudtak körülnézni? Az hogy lehet? Pedig nem is volt olyan korán a tárgyalás kezdete. - Mielőtt a tárgyalás kezdődött volna, akkor szállt le a repülő gépünk – magyarázza értetlen tekintetemet látva. Hogy? Ők…

- Reggeli repülővel jöttek?! – kérdezem meglepetten. Ezt nem gondoltam volna. Azt hittem, hogy tegnap délutánival, és akkor még volt idejük körülnézni, és pihenni is, de ha csak tárgyalás előtt nem sokkal szálltak le, akkor nem igazán tudhattak pihenni. Mert jó-jó, nem valami hosszú az út, kicsivel több talán, mint egy óra, de akkor is. A légnyomás-változás eléggé megterhelő tud lenni, tapasztalatból tudom. -  Akkor a tárgyalást holnapra tesszük át. Maguknak pihenésre van szükségük, és kikapcsolódásra – jelentem ki határozottan, ahogyan látom a válasz-bólintást. Igazán szólhattak volna, hogy pihenés nélkül jöttek… - Végül is, ez Olaszország, nemde bár? – kérdezem egy kacsintás kíséretében. Minket, olaszokat úgy ismernek, hogy mindig csak pihenünk. Hát, akkor pihenjenek ők is, ha már egyszer itt vannak.

- De igen, de… - ellenkezik a főnök nevében, miután lefordította mondanivalómat, és meghallgatta a férfi válaszát.

- Nincsen de. – Hangom határozott: ebből nem engedek. A pihenés pontos dolog. Majdnem olyan fontos, mint az étkezés és a szex. - Ebéd után szépen visszamennek a szállodába, kipihenik magukat, majd este, mikor felpezsdül itt az élet, városnézésre megyünk! – mondom mindkettejüknek, bár reménykedek. Csak a főnöke ne jöjjön velünk, csak a főnöke ne jöjjön velünk, csak a főnöke ne jöjjön velünk. Egy kis fordítási szünet után csak Jurriaannak címezem szavaimat, ahogyan fölülök a kereveten, és mélyen a szemeibe nézek. -  Éjjel gyönyörűen ragyognak a csillagok, mégis, biztos vagyok benne, hogy Önnél egy csillag sem fog szebben ragyogni –– bókolok, de komolyan is gondolom. Arcán megjelenő pír tökéletes reakció, így kissé könnyedebb hangnemben folytatom, a főnökének szólóan. - A tárgyalás meg nem rohan el sehová holnapig. Rendben?

 

1 Nem, Uram.
2 Jó napot, Uram. Callisto Felicità-nak hívnak.
3 Oh, Istenem, de gyönyörű fiú!
4 Egy szénsavas ásványvizet és egy tenger gyümölcsei rizottót kérek.
5 Önök?
6 Még két szénsavas ásványvizet és két lagasgnet, legyen szíves.
7 Egy Lambrusco Bianct is!


timcsiikee2012. 05. 08. 22:51:01#20851
Karakter: Jurriaan Witziers
Megjegyzés: ~ Gennek


 

Jury:

A repülő úttól mindig elálmosodom. Akkor is, ha aludtam a gépen. Szerencsére nem utaztunk át olyan sok időzónát. Biztos vagyok benne, hogy sokkal fárasztóbb lenne, de szerencsémre, ilyenre még nem került sor. Ahhoz profibbnak kéne lennem az amerikai angolban. Azt hiszem az lesz a következő nyelv, amire majd jobban ráfekszem. Viszont bármennyire is álmos vagyok, aludni nem fogok tudni. A szállodák mindig idegenek számomra és ide nem hozhattam magammal Altot, a csacsimat. Pedig nagyon fontolgattam, hogy magammal kéne hozni, de féltem attól, hogy ha netán véletlenül pont most gondolná meg magát Daniël úr akkor biztosan újra kiábrándulna ha meglátná hogy egy plüssállattal alszom. Nem… inkább kibírom ezt a hetet és mással próbálom elaltatni magam. Menni fog. Eddig is ment… valahogy.
A terminálban
 milliónyi gurulós bőrönd recsegi egyedi dallamát, amitől fejfájásom lenne, ha nem vettem volna be gyógyszert már a repülőgépen. Olyan érzésem van, hogy ezt soha nem fogom megszokni.  Korán kelés, utazás és habár csak pár óra mégis úgy érzem kiesett az életemből egy kis idő. Nem beszélve a szintváltozásokról.
Míg mások kiérve taxit intenek le vagy ismerősök kocsijához sietnek addig mi az út szélén várjuk az érkező limuzint. Na igen… ez futja egy olyan hatalmas cég vezetőjének, mint az én főnököm.
Oldalra pillantva látom ahogy egy fiatal lány hirtelen elengedi a bőröndjét, kivirult arccal futni kezd és egy férfi karjaiba veti magát. Milyen megható. Egyszer szeretnék én is így fogadni valakit… bárkit… na jó nem bárkit, de a vágy akkor is megvan rá. Kár, hogy esélytelen.
Nagyot sóhajtva feszengek egy kicsit. Remélhetem azt, hogy talán most? Egy hétig itt leszünk biztosan szüksége lesz majd társaságra a tárgyaláson kívül, hisz ha tolmács kell számára, több mint valószínű, hogy rajtam kívül mással nem is nagyon tudna beszélni. A remény hal meg utoljára… ugye?
Másképp miért engem hívna még mindig? Eleinte féltem attól, hogy e-miatt kirúg a cégtől, de még mindig mellette dolgozom. Lehet csak a diszkréciómat teszteli? Képes lenne így megkínozni ilyennel? Végül is… megteheti. Bármit megtehet.
Megérkezik a nagy fekete autó, és amikor a sofőr kiszáll, hogy ajtót nyisson, főnököm előre enged. Pirulva köszönöm meg és besietek előtte, hogy gyorsan követhessen.
Mellettem foglal helyet. Sokkal közelebb van így, mint a repülőn a hatalmas székekhez képest. Érzem a karjából áramló meleget, és kicsi szívem hevesen ver már csak ennyitől.
Túlizgulom a dolgot. Nem lenne szabad ilyen erősen reménykednem és vágynom arra, hogy történjen valami, mert ismét csalódni fogok, és hazaérve egy hátig csak fekszem majd Alttal a karjaimban és elpanaszolom neki az egész életemet. Pedig biztosan már kívülről fújja Ő is.

- Amint bejelentkeztünk a szállodára csak egy kis felfrissülésre lesz idő. Utána mennünk kell tovább.

- Értem – válaszolom halkan. Csak pár perc? Nagyon sürgős lehet. Pedig reméltem, hogy előtte lesz egy kis időm aludni. Azt hiszem kávé lesz helyette, hogy ne legyen karikás a szemem. Az felfrissülési időbe belefér ugye?

A nagy szálloda látványa és a luxus csillogása már nem kápráztat el úgy, mint eleinte. Már kezd megszokottá válni számomra. Túlságosan elszálltam volna magamtól? Azt hiszem nem… legalább is remélem. Sosem szoktam ilyenekkel dicsekedni, hisz… nem az én pénzemből megy, és nem a saját sikeremnek köszönhetem. Puszta szerencse. Ráadásul ki hallgatná meg a nélkül, hogy ne mutatna gúnyos irigységet? Inkább csendben maradok mások előtt, és csak teszem a dolgom. Mint mindig.

A recepciónál, míg én várom a személyzetet, addig főnököm nekem háttal állva szemléli a nyüzsgő környezetet. Csendes, de mégis siető emberek raja. Kulturált környezet, nem vitás.

- Miben segíthetek? – jön egy női hang olaszul balról és azonnal odakapom fejemet, picit zavartan.

- Jó napot. – a kiejtésemen talán még javítanom kell, de az biztos, hogy megért, mert nem mosolyodott el külön, haladás – az Erbelain-tól érkeztünk, foglaltattunk két szobát.

- Ó igen – és máris szélsebesen pötyögni kezd a gépébe. Pár pillanat és máris felénk nyújtja a kártyákat, amik a szoba ajtajához valók. Kellemes időtöltést kíván és megy is tovább a dolgára, de szigorúan csak az után hogy bólintottam, és elfordultam a pulttól.

Főnököm kezébe nyomom az Ő nevére szóló kártyát, amit mosolyogva fogad el. Most helyben itt és azonnal el tudnék olvadni. Szeretem a mosolyát. De nekem nem szabad, csak szám sarkába szorítom a kitörő vigyort, így megtartva a nyugodt külsőt. Ügyes vagyok ugye?

A bőröndök meg is érkeznek, egy szomszédos szobát kaptunk, ami nem meglepő. Mindig ez van. Kérek a szobaszerviztől egy kávét, amíg gyorsan rendbe szedem magam a fürdőszoba tükre előtt. haj oké, bár kicsit hátra kell fésülnöm, a szemem kicsit fáradtnak tűnik, de nem karikás. A kávé segíteni fog.
Jelez egy kis hang, hogy megérkezett a frissítőm, ki is nyitom az ajtót.

- Ne menjen messzire – mondom hadarva miközben  felkapom a csészét, és gyorsan fel is hörpintem a forró kávét. Na ha eddig nem esett le neki akkor már tuti rájött, hogy nem vagyok olasz. Persze egy ilyen szállodában ritkán szállnak meg olyan emberek akik ebből az országból is származnak.
Délután fél kettőkor, ilyen helyen, ilyen helyzetben csak én vagyok képes forró kávét ilyen gyorsan eltüntetni. – Köszönöm – mosolygok rá, a csészealjra finoman illesztem a csészét és újra eltűnök az ajtóm mögött. Fogmosás… hova is tettem a fogkefémet?
Oh hogy miért nem adtam borravalót? Mert a főnököm általában ezt is elintézi… borsosan.

Percekkel később már az ajtaja előtt állok és várok, mintha csak a személyzet egyik tagja lennék a szállodának. Alig tűnik fel, hogy teljesen más a ruházatunk. Amíg ők sötét piros egyenruhában vannak és éjkék öltönyben, világoskék ingben és szintén sötét nyakkendőben. A cipőről ne is beszéljünk.

- Ohh, máris kész. Remek, akkor mehetünk.

Újabb kocsikázás, közben városnézés. Egyszer voltunk már Olaszországban, de nem ennél a cégnél. Sőt nem is végnél voltunk… régi szép idők. Most viszont ez egy elég fontos tárgyalás lesz.

Egy hasonlóan nagy épülethez érünk, mint amilyen a mi irodaházunk is. Igaz nekem nincs külön szobám, sőt nem is alkalmaznak olyan hivatalosan mint egy titkárt, de mégis jártas vagyok az épületekben.

Egy titkár fogad minket mélyen szabadkozva, hogy főnöke nincs jelen, de épp egy másik fontos megbeszélése van viszont azonnal jön, és máris bevezet minket.

Csak én beszélgetek vele, válaszolok, és eljátsszuk a szokásos köröket. Kérünk-e inni, szükségünk van-e valamire, stb. stb. Már mindig előre tudom mit fogok mondani vagy kérni mert a kérdések általában ugyan azok. Egyetlen bizonytalan tényező a főnököm akitől néha kérdeznem kell, de Ő is csak egyszerű utasításokat ad.

Hamarosan megérkezik a másik fél kísérőivel. Nem is késett sokat, sőt… alig egy percet. Talán ha a hétköznapokban nem is az üzletben pontosak. Egy hihetetlenül sármos, északi férfinek néz ki, világos öltönyben, de nem egyszerűen észak itáliainak. Nem, ettől több. Szemei akár a habos tenger, maguk alá mosnak. Pislognom kell párat, hogy észrevegyem éppen kezet fognak, a szőke férfi neki beszél, már bemutatkozott, ha jól vélem és főnököm kétségbeesetten fordul felém. Jaj nekem elkalandoztam.

Szerencsére nem annyira szelektív a hallásom.

- Elnézést… - lépek közelebb és azonnal felém is fordul kezet fogni elég dominánsan… Nagyon is.

- Oh szóval ez a gyönyörű csillag az Ön tolmácsa – először elkerekedik a szemem, zavartan dadognék majd csak hülye mosoly rajzolódik arcomra, de amint ezt észreveszem köhécselve tüntetem el. Nem merem elengedni a kezét, nehogy elutasításnak vegye.

- Igen. A nevem Jurriaan Witziers, örvendek. Ő itt a főnököm, Daniël Stilman.

- Jurriaan – ismétli meg kicsit halkan a nevem, majd motyogni kezd valamit amit nem értek, ennek ellenére kivörösödik az arcom, érzem hogy forró, de igyekszem végig komoly arcot vágni. Nyugalom, csak nem szoktam hozzá hirtelen a közvetlen olasz gesztusokhoz. Csak ennyi az egész. Lassan elereszti a kezem. – Kérem, foglaljanak helyet – int a székek felé ahonnan felálltunk és szememmel utalok főnökömnek, hogy üljön le. Szemben ülnek velünk, és azt veszem észre, hogy Daniël helyett engem néz… de nem is akárhogy. Kicsit… kezdem kényelmetlenül érezni magam, de igyekszem nem nagyon figyelni, a tekintetére. Csak a szavaira. A szájára koncentrálok inkább. Miért ilyen szépek még az ajkai is? Nem hiszem el. Nyugi… nyugi… tárgyalás hivatalos nézése, a szemek és a homlok zár be egy háromszöget. Homlok, ez az!

Hallgatom, ahogy beszél és minden befejezett részlet után mindent pontosan elmondok a főnökömnek. De még így is néha véletlenül találkozik tekintetem az övével. Komolyan mindjárt felemészt, pedig csak én szürke kis mókusként próbálom a munkámat végezni. Észre sem kéne vennie, csak egy eszköz vagyok, egy kommunikációs csatorna. Remélem, hamar végzünk. 


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).