A doki nem tétlenkedik, azonnal leszól a biztonságiaknak,  akik nemsokára belépnek és elszállítják az ájult férfit.

- Maga – szólítom meg a dokit – megmentette az életem – dadogom kitisztult fejjel.

- Ne legyen dramatikus. Ha eltalálja sem szenvedett volna nagyobb sétüléseket – tartja fel bal kezét, hogy alátámassza bizonyítékkal is mondatát, akkor tûnik fel, hogy épp mit csinál.

- De hát, maga vérzik – rohanok oda azonnal és kiveszem kezébõl a fertõtlenített vattát.

- Inkább menjen haza, és felejtse el az egészet – mondja mogorvá nézve és látom rajta visszaszerezné a kezemben tartott fertõtlenítõt.

- Nem! Segíteni fogok! – mondom makacs magatartással és elkezdem finoman végigtisztítani és tapogatni a fertõtlenítõvel sebét. Úgy tûnik megunta a dacolást, mert nem ellenkezik, hagyja magát.

- Megmaradok? – kérdi irónikusan, miután felkuncogok, elvégre, nem mindennap látja el a beteg az orvost.

- Minden jel arra utal, doktor úr – mondom kedvesen és bekötözöm a sebet, szerencsére mivel anyumét állatorvosok, remekül bánok az elsõsegély szintû dolgokkal.

- Mostmár menjen haza – szól mogorván.

- És a köszönöm hol marad – nézek rá, amikor befejeztem, csak nézi a kezén a kötést.

- Ezt hol tanulta?

 Elmosolyodom.

- A szüleim állatorvosok, sokszor segítek be nekik, így tudok egy-két dolgot – mondom, majd kicsit elszégyenlem magam. – Elnézést kérek azért, mert felfordulást okoztam azzal, hogy behoztam azt a férfit.

- Csak segíteni akart rajta – von vállat.

 Egy nõvérke lép be, aki lihegve néz a dokira.

- Nem mondhat fel, Dr. Taylor, önön kívül csak egy sebésze van a korházunknak, nagy szükségünk van magára – mondja közben megigazítja nõvérkeruháját, majd rám nézve meglepõdik. Igaz is, már rég el kellett volna mennem.

- Ha komolyabban vennék a munkájuk, és nem szakképzetlen rokonokat alkalmaznának, hanem legalább egy olyen nõvért, aki a férfi katétert nem téveszti össze a nõivel, akkor még maradnék is – mondja és olyan hideg a pillantása, ahogy a nõvérkére néz, majd kiráz a hideg.

 Úgy tûnik a nõ kicsit elszégyenli magát.

- Az igazgató úr elrendezett mindent, nyugodtan távozhat – mondja és biccent, majd kimegy.

 Nem bírom ki, hogy ne szólaljak meg, pedig semmi közöm hozzá.

- Már felmondott? Akkor nem is volt kötelessége ellátni azt a férfit – motyogom.

- A beteg az beteg, az orvos meg orvos – jelenti ki, majd elfordul az asztalka felé, hogy összeszedjen valami papírt. – Viszlát!

 Felsóhajtok, látom, hogy nem vagyok szívesen látott vendég, de azért nem kéne így az orrom alá dörgölni.

 Bólintok aprót. – Viszont látásra, doktor úr!

 oOoOoOoOoOo

Nyújtózom egy nagyot, két nap telt el azóta, hogy bekísértem azt a férfit a korházba. Azon gondolkodom, miko meghallom az állatorvos klinika csengõjét, hogy jött valaki.  A szüleim épp vacsorázni mentek, szóval ma este én vállaltam el az ügyeletet, bár fáradt vagyok, mert még a kisállatkereskedésben is dolgoztam délután háromig.

 Futok elé a váróba.

- Jó estét! – köszönök, amjd meglepõdöm. – Doki?

 Az ám, és milyen fess férfi még köpeny nélkül is. Jó ízlése van ruhák terén. Azonban fehér Hugo Boss ingjén éktelenkedik pár folt, amit valószínûleg az ölében lévõ kiskutya varázsolt oda.

- Hát te? – tegez le, majd mindtha eszébe jutna, mit mondtam a szüleimrõl, a kezembe nyomja a kiskutyát, aki nyüszög és nagyon kába.

- Mi történt vele? Az ön kutyája? – kérdem és a vizsgállóasztalra helyezem a kutyát óvatosan. Végigsimitok fején. – Szegényke nagyon rossz állapotban van.

- Nem csoda. Elütöttem – jelenti be egyszerûen és csúnyán nézek rá, mire megvonja a vállát. – Nem az én hibám, dudáltam – mondja, de nem hat meg.

 Felsóhajtok és elkezdem vizsgálgatni a kutyust.

- Úgy tûnik nincs nagyobb baja, csak megijedt, de a biztonság kedvéért csinálunk majd egy röntgent, hogy nincs-e belsõvérzése, bár akkor jobban nyüszítene – mondom és a géphez lépek. Láttam aput, hogy hogyan kezeli, de az az igazság, én még nem próbáltam soha. Bizonytalanul nézek a gépre.

 1.
Joshua Lasse Venne

 Nagy mosollyal arcomon csukom be a kisállatkereskedés ajtaját és indulok haza. Ma volt itt az elsõ napom és remekül sikerült, bár érzem azt az olmos fáradtságot. Nagyon kedvesek voltak velem és az állatkákkal is úgy tûnik tudok bánni. Rengeteg kutya meg cica almot takarítottam ki, meg vizet cseréltem pár teknõsnek és megetettem minden létezõ papagájt meg kígyót. Nos, mozgékony napom volt. Kisállatról jut eszembe, hogy Chris is már biztosan éhes, szóval fordulok én az üzlet felé, hogy vegyek neki ennivalót meg magamnak is. Anyuék sokáig dolgoznak ma amúgy is.

 Már rövidíteném le az utat, mikor meglátok két embert, kik szó szerint elállják az utam. Ahogy közelebb lépek valami megcsillan az egyik fickó kezében és akkor látom, hogy egy kés az. Picit lemerevedek, hogy most mi is történik itt. A férfi hatalmas lenülettel teperi földre a másik papast és egy hirtelen mozdulattal döfi a kést társa hasába, aztán meg dörmög neki valamit és elhúz, mintha semmi sem történt volna.

 Én meg ott állok, mint egy nagy rakás szerencsétlnség.

 Gyorsan kapcsolok és a férfi segítségére sietek. Akadékoskodik, hogy hagyjam békén, de én is makacsan ragaszkodom, hogy elkísérjem a korházig. Végül kötéllnek áll és hasára szorított kézzel, segítségemmel sikerül elbicegnünk a közeli korházig. Az úton persze mindenki megbámul minket és a többi, én meg azon filozófálok, hogy rendõr bácsit is kéne hívni, mert én láttam annak a pasinak az arcát meg minden.

 A korházi recepciónál elakadunk, mert a pulton egy rózsaszín táblácska van igényesen kifüggesztve miszerin kávézni van az illetõ, aki ott kéne csücsüljön a kis széken és várja a betegeket. De nagy szerencsémre meglátok egy fehér köpenyes alakot névjegykártyával. Tuti orvos, hát akkor én rá is sózom vállamon támaszkodó kollégámat.

- Elnézést, tudna segíteni – hívom fel magamra a figyelmét és jön is közelebb, és zsebredugott kézzel néz végig rajtunk.

- Mi történt? – kérdi és az üresen lévõ recepciós székére néz, majd vesz egy mély levegõt. – Jöjjenek utánam közben – mondja tök nyugodtan.

- Az utcán voltam mikor láttam, hogy dulakodnak és õ szerzett egy szúrt sebet is, aki tette elfutott én meg betámogadtam ide – mondom és leteszem az egyik ágyra betegünk, aki már nagyon rossz színekben pompázó arccal és szédülve fekszik el, hasára szorított kézzel.

- Ön talán rokona? Vagy ismerõse? – kérdi, ahogy kesztyût húz precízen és egy ollót vesz kezébe, nem szöszmötöl, levágja a ruhát a fickóról, hogy szabad legyen a sebhely. Közben nagyon furcsán méregeti az újdonsült betege arcát, mintha ismerné vagy ilyesmi.

- Nem, dehogy, mondtam, hogy csak láttam az eseményeket.

 Nem is szól többet, míg le nem ápolja betegünket annyira, hogy mostmár renben legyen.

- A többi teendõt, majd a nõvérkék elintézek – mondja és felvesz egy kartont, a beteg meg mintha elaludt volna vagy legalábbis elábult kicsit a fertõtlenítõktõl meg a kapott injekciótól. – Tehát csak szemtanú. Õt elátjuk és értesítjük a rendõrséget meg a hozzátartozóit. Valószínûnek tartom, hogy õ is egy bûnözõ, ezért legyen óvatos majd, ha feljelentést tesznek és behívják a bírózságra szemtanúnak. Távozhat is, viszont látásra – mondja gyorsan kapargatva valamiket a kartonlapra én meg meglepõdök teljesen.

- Bûnözõ? – kérdek vissza nem-e rosszul hallottam. Nehogy  már életem nagy mentûakvciójával egy bünözõt mentsek meg.

 Felnéz rám, mintha azt nézné, hogy még mindig itt vagyok, miután elküldött. Aztán bólint.

- A képe egyezik egy korábban látott fantomképpel, amit nekem mutattak meg – szól hûvösen, mintha türelmetlen lenne, hogy nem távoztam.

- És nem veszélyes? – kérdem közelebb lépve az ágyhoz.

 Ebben a pillanatban az alvónak hitt férfi nagy lenületet véve tart felém és kezében az az olló csillan, amivel az elõbb a doki levágta ruhája darabkáját.

 Magam elé tartom a kezem védekezõen.

 o0o0o0o0o ~*~ o0o0o0o0o

Egyik barátom helyettesítem a kórházban, de unatkozom. Ide mindenki csak torokfájással, náthával jön, és ebbõl mára már elegem van.

Még ha azt is hiszik emiatt rám a kórházban dolgozók, pökhendi vagyok, nekem akkor is igazi esetek kellenek. Legalább olyan speciálisak, mint amilyenekkel rendelõmben is foglalkozok. Az ilyen kis egyszerû nyavalyákkal már nem tudom magam képezni.

Na de egyenlõre mindegy is, én mit akarok, sóhajtva rakom le a most hajtogatott repülõt kezembõl.

Újabb beteg ment be a várók egyikébe, mehetek hozzá és meghallgathatom, mit is szeretne pontosan. Bár már most tudom, hála profizmusomnak hamar túlleszek rajta is.

Vagyis mennék, ha felkelésemmel nem löknék fel valakit.

Hmm…

Egy igen szép valakit.

- Elnézést. – szabadkozok, miközben jobban szemügyre veszem a majdnem ütközés miatti sokktól épp magához térõt.

Nemcsak sovány, de magas termete, középhosszú, sötét haja, karakteres arca, valamint szemceruzával kiemelt szemei a feltûnõek rajta, hanem piercingjei, nyakláncai is. Valamint remegõ kezei. Beteg?

- Semmi gond. Én voltam túl közel önhöz. – válaszol édesen, és ha hagynám, megpróbálná sasszemeim elõl elhúzni kezeit.

- Nagyon remeg a keze. – közlöm vele. - Ki kéne vizsgáltatnia magát. – szívesen elvállalnám a vizsgálatok… Könyörgök Istenem, engedje… Az õ esete biztos érdekesebb lenne, mint azé, akihez eredetileg indultam.

- Felesleges. – tépi ki ujjait szorításomból, és lép a pulthoz fásultan, hogy a gyógyszereit kérje.

- Honnan tudja, hogy milyen gyógyszerek kellenek, ha egyszer ki sem vizsgáltatja magát? – kérdem õszinte döbbenettel, amire csak sóhajt.

- Elsõ stádiumú Parkinzon kóros vagyok. Egyszer már ki lettem vizsgálva és nincsen szükségem több vizsgálatra, hogy megtudjam, rosszabbodik az állapotom. – aham értem… Ez a betegség gyógyíthatatlan. De… Talán amíg nem súlyosbodik az állapota annyira, lenne remény…

- Sajnálom. Nem tudtam. – legyinteni akar, de látva keze állapotát félbehagyja a mozdulatot, és inkább a receptért nyúlva jelenti ki nem tudhattam, valamint köszön el tõlem.

- Kérem, várjon. – lépek utána.

- Igen? – fordul felém újra kérdõm, ezért büszkén a kezébe adom a névjegyemet. Ha annyira nem akarna látni, mint orvost, akkor elsietett volna, ezért elégedetten mutatkozok be neki, nyert ügyem van nála:

- Arizo Monome vagyok és van egy magánrendelõm. Kérem, jöjjön el hozzám majd valamikor, ha gondolja.

- Szerintem nincs rá szükség. – forgatja meg a névjegyem, majd nyújtaná is vissza, ha nem kérdeznék rá nála egy nyilvánvaló dologra:

- A gyógyszerek már nem elég erõsek igaz? – hallgat, szóval biztosan jól tippeltem.

- Mindegy. Nem kell kivizsgálás köszönöm. Viszlát. – szólal meg végül zavartan, és szinte futva indul is el kifelé.

Mosolyogva nézek még egyszer távolodó alakja után, mielõtt újra belevetném magam az egyszerû náthák, és fertõzésecskék okozta bajok kezelésébe.

A hezitálásából biztosra veszem, hogy egy, maximum két héten belül újra látni fogom.

***

- Szabad! – szólok ki a kopogónak, majd mosolyogva teszem hozzá, üdvözlöm, amikor beljebb lép, és meglátom a tegnapi srácot. Szegénynek tényleg nagyon rossz lehet, ha már egy nap után megváltoztatta a véleményét, és meglátogatott.

- Örülök neki, hogy eljött, foglaljon helyet. – intek is a velem szembeni szék felé, még mindig mosolyogva, amikor beljebb lép, és beteszi maga mögött az ajtót, de amikor szúrós tekintettel néz felém leülése közben inkább visszakomolyítom vonásait.

- Nos… Elõször talán kezdjük azzal, hogy ön is bemutatkozik nekem.

- Kérem, tegezõdjünk. – sóhajt bosszúsan, mintha meg is bánta volna már azt, eljött, majd ugyanolyan unottan, mint ahogy elkezdte folytatja:

- Eric Sonery vagyok, és elhoztam magammal az eddigi összes vizsgálatom eredményét is. – nyom egy köteg papírt a nála lévõ táskából kezembe. - Ha annyira akarja, akkor nézze át õket, egyszer szabadidejében, én pedig visszajövök, amikor végzett. – hehh… Mert ez így mûködik.

Öröm látni, hogy a gyógyszerek használnak valamicskét, és nem remeg olyan súlyosan a keze, viszont százszor jobb lenne neki is, ha nem csak a tüneteket, hanem magát a betegségét kezelnénk.

- Várjon már! Izé… Várjál! – rakom le a kezembõl asztalomra dokumentumait, és lépek utána, hogy vállát átkarolva megállítsam. – Ha komolyan gondoltad azt, hogy kezelhetlek, akkor elõször nem a régebbi vizsgálatok elolvasásával akarok kezdeni, hanem téged akarlak alaposan kivizsgálni.

- Azt már nem. – tépi ki magát kezembõl és tesz pár lépést ellenségesen az ajtó felé.

- Könyörgöm… - lépek utána. – Nagyon szeretnélek kezelni. Bízz bennem, menne, biztos találnánk gyógymódot a betegségedre. – kétkedve figyel, és hátrál még egy kicsit, a kilincset is megfogva. – Észrevehetek rajtad olyan tünetet is, ami más orvos figyelmét elkerülte. Jó vagyok. Az egyik legjobb.

- Miért olyan fontos magának mi van velem?! Mi köze hozzá? Velem akar dicsekedni a kollégáinak, ha sikerül megmentenie? Vagy olyan jó játéknak tûnik valakit áltatnod a gyógyulással, mielõtt bejelentenéd neki, tényleg nincs reménye, adja fel az életét?! – fújja fel magát az eddigieknél jobban, és lép vissza ökölbe szorított kézzel.

- Kérlek… - próbálkozok ismét. – Nem veszítenél semmit egy egyszerû vizsgálattal. Sõt… Ha hagyod magad, úgy intézem, az egészséged mellett mást is nyerj. Mert… Mert megteszek valami olyasmit érted, amit nagyon szeretnél. Akármit…

Gonosz vigyorra húzódnak ajkai, miközben szavaim hatására közelebb hajol hozzám, hogy az elõbbinél kissé jobban remegõ kezeit nyakam köré fonhassa.

- Olyasmit, amit szeretnék?

- Igen azt mondtam. – válaszolom kissé bizonytalanabbul, amikor megnyalja ajkait. Nem tudom, mire gondol most épp. Annyira más most… A reménytelen, és elveszett fiú helyét mintha átvette volna egy mindenre elszánt ragadozó állna.

- Nem fogod meggondolni magad, akkor sem, ha piszkos gondolatok járnak a fejemben? – miféle piszkos gondolatok? Szeretném róla megkérdezni, de minden világos lesz elõttem akkor, amikor szájon csókol. Vadul, szenvedélyesen.  

Nem csak õ tetszik nekem.

- Amit mondtam megmondtam. – pihegem mosolyogva, amikor sikerül egy hangyányit arrébb tolnom. Biztos, hogy ugyanúgy megérezte merevedésem, mint ahogyan én is megéreztem az övét, azonban az irodában nem tehetünk semmit egymással. Bármikor betoppanhat a mára várt betegem. - Viszont valamit tényleg csak valamiért. Kérlek vedd le a pólód, hogy meghallgathassam a szívedet.

- Doki… Az most legalább annyira gyorsan dobog, mint a magáé. De ezt érezheti is…