|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| ef-chan | 2013. 12. 26. 01:27:34 | #28681 |
 Karakter: Ichinomiya Kantarou
Megjegyzés: (Harukának)
Azt hittem, azzal túl vagyok a legrosszabbon, hogy mellém fekszik, de tovább borzolja az egyébként sem nyugodt kedélyem, hogy - bár nem tudom hova tenni, miért - átölelve von közelebb magához, így már ténylegesen simul hozzám, s bőröm az övétől egyedül hálóruháink választják el. Már ha rajta van valami felül. Fogalmam sincs, mit dobott le, és mit tartott magán, s ez a gondolat nem segít abban, hogy a hevesen kapálózó szívem lenyugodjon. Enyhe görccsel a gyomromban hunyom le a szemem, s miközben próbálom addig kántálni magamban, hogy álmos vagyok, és mindjárt elalszom, míg végül tényleg meg fogom tenni, addig némán tűröm, hogy ujjai végigszántsanak rövid tincseimben, átkalandozva olykor az arcomra.
Végül talán az izgalom miatti stressz vagy a puha és szeretettel teli érintése okozta különös nyugalom hatására valóban elnyom az álom, segítve, hogy sokkal természetesebb módon pihenhessek meg kényelmes karjai közt.
* * *
- Kantarou - dorombolja a fülembe mély hangján, s ahogy felpillantok rá kérdőn, ujjai végigsimítják az arcom. Megremegek, de meg is dermedek egy pillanatra, ahogy ujjai továbbsiklanak, becsusszanva a kimonó alá. Kivörösödve nyögök fel meglepetten, mert belecsippent a mellbimbómba, de a kérdésem csókkal fojtja belém, ahogy teljesen fölém kerekedik, szétfeszítve rajtam a ruhát, hiába feszül a derekamon az obi - mikor öltöztem fel? - Hahh.. Haruka! - kapkodok levegőért, ahogy elhajol tőlem, s mellkasának feszítem a tenyerem, de hiába, ajkai végigbarangolják a nyakam és a vállam vonalát, teljesen elgyengítve, s zihálásomba halk sóhaj vegyül, amelyre még inkább kivörösödöm. Két tenyere a csuklómra forr, s a földnek feszíti őket, még szabadabb teret biztosítva magának, hogy kénye-kedve szerint kóstolja végig a mellkasom, szándékosan elidőzve azokon a pontokon, ahol önkéntelenül is, hiába szorítom össze erősen ajkaim, feltör belőlem valami halk nyögés, s önkéntelenül is megemelem vergődve a csípőm, neki ütközve.
Meglepődve pillant le rám, még a hangja is kérdő, pedig ő kezdte, ő szabadította el a bennem élő szörnyet, amelyet oly nagyon igyekeztem elfojtani. S amely most már nem érzi azt, hogy szót kellene fogadnia nekem, a kezeim önként mozdulnak, s bár én vagyok én, mégis olyan, mintha más szólna a hangomon, ahogy átöleli közelebb húzva magunkhoz, és túlságosan is egyértelműen dörgölőzve hozzá: - Már régóta vágyom erre.
Nem, ez nem lesz így jó!
Meglepetésemre azonban nem riad meg, sőt, inkább közel hajol, s puha ajkai gyengéden veszik birtokba a sajátjaim. Ez egy álom! Legmerészebb gondolataim közepette sem mertem sosem feltételezni, hogy viszonozhat bármit abból a szenvedélyes vágyból, amit iránta érzek, most mégis most már semmi erőszakosabb cselekedet nélkül foglalja el négyzetcentiről négyzetcentire az egész testem, lángba borítva minden porcikám és teljesen elködösítve az agyam, hogy már ne is akarjak semmi értelmesre gondolni, csak arra, hogy akarom, annyira akarom őt. Olyannyira, hogy minden érintésbe beleremegek kissé, hogy valóban össze is rezzenjek, ahogy gyengéd ujjai a nadrágom alá is befurakodnak, s csupasz vágyamon érezhetem őket. Felsóhajtok, nem bírva el azt a boldogságot, amely egyre inkább eltelít...
A sikításra felpattan a szemem, s szomorúan jövök rá, álom volt, hogy aztán teljesen lefagyjak, hogy hiába szűnt meg az álom, ő felettem, az ujjai pedig...
- Ha..Haruka! Mit csinálsz?! - kiáltok fel, hogy arrébb is húzódjak, míg a falnak nem ütközöm, ami nincs olyan messze, s hogy teljesen elvörösödő arcom elrejtsem, magamra rántom a takarót. Mi a fene folyik itt?!
* * *
Sokkal okosabb az ébredésem és az álmom körülményeit tekintve nem lettem, s Youko-channal sem volt kellemes időt tölteni, még ha csak azt jött elmondani, hogy egy férfi keres. A férfi társaságában vártam a megkönnyebbülést, de nem volt nehéz azonnal felismernem, a tegnapi boldog szülő volt az, aki ma megint egész kétségbeesetten keres fel, elmesélve, hogy este még minden rendben volt, de reggel ismét üres volt az ágyuk, és mindent feldúltak, épp mint legutóbb.
Sejtettem, hogy nem végeztünk a tegnapi youkaikkal, de hogy ilyen hamar megint dolgunk legyen velük? Ráadásul ugyanazokat a gyerekeket szállták meg. Vajon mi lehet ennek az oka?
- Haruka, merre vagy? - szólítom egész belemerülve gondolatban az ügybe, és mivel túl sok a kérdőjel, kissé erélyesebbre sikerül a mondat, mint amennyire neki szántam, amelyet kontrasztosan ellensúlyoz, hogy ahogy megjelenik, megint bevillan minden az álmomból és a reggelből - s még mindig nem tudom, melyikben történt pontosan melyik dolog... -, amelynek hatására érzem, hogy megint minden vér a fejembe tódul. De most nem foglalkozhatok ezzel, két gyerek bajban van, ki tudja, milyen veszélynek kitéve.
- Az a két youkai megint megszállhatta a tegnapi srácokat. Reggelre már nem voltak az ágyukban - találom meg a hangom, hogy kibökjem, mi a helyzet.
- Mikor indulunk utánuk? - hangja továbbra is semleges, és nem tűnik úgy, mintha várna valamire, nem tűnik úgy, hogy magyarázatot szeretne a korábbi eseményekre.
- Azt hiszem, minél előbb kellene - felelem, még mindig enyhe bátortalansággal pillantva rá, keresve a tekintetében valamit, amit ott sem találok meg, nem csak a hangjában nem bujkál. Csak bennem fordított fel mindent a reggel?
Nem felel, csak oldalvást áll, hogy utat engedjen. Azt hiszem, hálás vagyok érte, hogy bár továbbra is borzasztóan vacakul érzem magam mellette, nem tudva eldönteni, hogyan is viselkedjek, nem követel tőlem olyan választ, amit nem tudnék megadni. Mert azt sem tudom, magamnak mit kellene mondanom. Igazából azt sem tudom, mi történt.
Ismételten megrázom a fejem, elhessegetve ezeket a gondolatokat. Nekem most a két fiúval kell foglalkoznom.
- Azt hiszem, elsőként azt kell kitalálnunk, milyen kapcsolat van a fiúk és a youkaik között, mert elég ritka, hogy egy youkai ennyire ragaszkodjon a megszállt emberi testhez, hogy másodszor is felkeresse. Kivéve, ha esetlegesen a youkai egy helyhez kötött, míg meg nem szállja a testet - gondolkodom hangosan. Láttuk tegnap azokat, akikről szó van, a gyerekeket is, akik nem tűntek furcsának - bár ez sosem jelent semmit -, s láttuk a youkaikat is, és ők sem emlékeztettek semmi különösebb fajtára, amely magyarázhatná az újbóli, ráadásul ilyen gyorsan bekövetkező megszállást. - Kell legyen valami oka... - mormogom magamban.
Lehet, megidézték őket, és ezzel láncolták magukhoz őket? De akkor látnom kellett volna a kapcsot. S olyan könnyen ki sem lehetett volna űzni őket. A házon sem éreztem furcsát elsőre sem, pedig általában van nyoma, ha maga a ház "fertőzött". Nem, biztos, hogy valami lelki kapcsolódás lesz az oka, valami olyasmi, ami visszavonzza a gyerekekhez a youkaikat.
Bár egy egészen kis lehetőség van arra is, hogy a két gyerek egyszerűen csak valamilyen oknál fogva vonzza alapvetően a különféle szellemeket, és most valami más kerítette őket hatalmába.
- Azt hiszem, elsőként mindenképp megint meg kell néznünk a gyerekek szobáját. Ellenőrizni szeretnék valamit - találok magamnak úti célt, de nem felel erre sem, csak a tekintetét érzem magamon, amelytől megint kivörösödöm, s hogy ezt rejtsem, sietős léptekkel indulok meg, hogy "magam mögött hagyjam".
* * *
- Sajnálom, de nem hiszem, hogy sok értelme lesz benézniük, mert már kitakaríttattam mindent - feleli az aggódó apa.
- Azért lehet, jól jön, hátha találunk valami nyomot, amin elindulhatunk, hiszen a környék óriási, és meg vagyok róla győződve, hogy nem ugyanaz lesz a céljuk, mint múltkor, hiszen az az erdő nem bizonyult megfelelőnek, mert elkaptuk őket - mondok valami nagyon félvállról kitalált indokot.
Egy kis további erőszakoskodás után végül enged, és már a szobában lépdelek, gondosan megfigyelve mindent. Valóban helyre lett pakolva.
- Mondd csak, Haruka, nem tartod furcsának, hogy mindent eltűntet egy aggódó szülő, ami kiinduló nyom lehet, és inkább rend legyen a szobában, minthogy rábukkanhassunk bármi túlvilági nyomra? - mert számomra nagyon furcsa.
- Mintha bármi túlvilági nyomra rá tudnál bukkanni csak annyival, hogy átnézed a szobát - jegyzi meg közömbös ridegséggel, mire rápillantok, igaz azonnal el is kapom megint a tekintetem.
- Ezt ő nem tudhatja, csak mi ketten, hogy ez nem ennyire egyszerű, és valahogy számítottam rá, hogy hasonló fog fogadni.
Nem szól, de azt hiszem, érdekelheti, de ha mégsem érdekli, mire jutottam, ha kimondom hangosan, akkor meg tudja fogalmazni a saját véleményét, és akár olyan aspektussal is gazdagíthatja az elgondolásom, amely vagy alátámasztja az elgondolásom, vagy más út felé terel, mert tévútra terelem magam szép lassan.
- Olyan, mintha valamit el akarna titkolni, ami fontos lehet a youkaikkal kapcsolatban, egy titok, amely az egész ügy mögött lappang. Azok a youkaik tegnap... - visszaidézem az ellenük folytatott harcunk. Persze máskor is harciasak a szellemek, és nem adják olcsón az életük, és nem nyugodnak le egykönnyen, de a tegnapiak, hogy a saját elgondolásomból tekintek vissza a tegnapra, sokkal inkább tűntek védelmezőnek, mint olyanoknak, akik saját maguk védenék, és azt, hogy továbbra is megszállva tarthassák a gyerekeket. - nem tűntek úgy inkább, mintha az életük árán is meg akarnák védeni a gyerekeket? Olyan érzésem van, mintha valami nem lenne kimondva, ami fontos.
- Az emberek már csak olyanok, hogy sosem mondják ki azt, ami igazán fontos - csendül a hangja egészen mögülem, amelyre görcsösebben húzom ki magam, s lassan fordulok meg, hogy egy lépést hátrább tudjak közben lépni.
- Mire gondolsz, Ha... Haruka? - hiába akarok magabiztosnak tűnni, nemcsak a hangom csuklik el ismét, de ismét érzem, egészen kipirulok, még mindig teljesen kipirulok, ha a szemébe nézek. Félre is kapom a tekintetem, még ha el nem is fordulok. Igaza van, én sem törekszem arra, hogy a reggellel kapcsolatban helyretegyem a dolgokat. Vagy legalább megpróbáljam.
Olyan csöndben van, és közben úgy néz rám, hogy ha nem tudnám, akkor is rögtön rájöhetnék, hogy mire gondol, s emiatt csak még inkább megremegek.
- Haruka, én... - nem tudom most sem, mit lehetne egy ilyen helyzet után mondani, végül a legáltalánosabb mellett maradok: - sajnálom.
Furcsán vonja össze a szemöldökét, olyan mérgesen. Az ajkamba harapok, főleg, hogy megint közelebb lép, sarokba szorítva képletesen és szó szerint is. Két keze a két vállamra nehezedik, ezzel szinte kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Tekintete olyan éles, olyan bántó, olyan határozott.
- Én nem sajnálom - jelenti ki, s mondata nyomán a szemem elkerekedik, egyrészt mert nem lehet félreérteni, másrészt mert közelebb hajol, s lágyan végignyal az alsóajkamon, hogy döbbenten hagyjak utat számára, s ezt kihasználva teljesen el is mélyíti a csókot, érzem, ahogy nyelve "bökdösve" igyekszik táncra bírni az enyém. Két tenyerem a mellkasának feszül, el kellene löknöm magamtól, de nem vagyok rá képes, helyette vívódva markolok a zakójába, s mire bármilyen józan gondolatom is támadhatna, már el is lép mellőlem, s erőtlenül rogyok az ágyra.
- Ha végiggondoltad a lehetőségeket, kinn megtalálsz az udvaron - közli még, mielőtt kilépne, én meg csak meredek utána, s két karom az ágyneműre hull. Hogy aztán feltűnjön valami. Az ágynemű, ahogy a szoba többi része, patyolattiszta. Miért volt rá szükség, hogy sima beágyazás helyett le kelljen cserélni az ágyneműt?
Erős gyanú ébred bennem, s felrántom az ágyneműt lepedőstől, hogy magára az ágy matracára is vethessek pár pillantást.
Feldúltan, szememben valami különös tűzzel lépnék ki a folyosóra, de szembetalálkozom vele. Az apa. Arca már nem is olyan kétségbeesett, és még kevésbé tűnik kedves és jóravaló embernek. Ahogy az is feltűnik, hogy szemében természetfeletti fény csillan, s a sebem elviselhetetlenül sajogni kezd, meg is ingok egy pillanatra, de nem hagyom el magam. Azonnal a kezembe kapok pár szent papírt visszahátrálva a szobába.
- Nem kellett volna rájönnöd, szerzetes, egyszerűen csak vissza kellett volna hoznod őket, hogy felfalhassam őket, miután végre megszerzem tisztaságuk, de ehelyett belekontárkodsz mindenbe, épp mint az a két átkozott nyamvadék - lendíti a kezét, de kitérek előle. Legalább is az ütés elől, de nem számítok arra, hogy suhintása nyomán szél keletkezik, s erősen a falnak vágódom. Mielőtt bármit léphetnék, ráadásul ujjai a nyakam köré fonódnak olyan erővel, hogy még kiáltani sem tudok, csoda, hogy nem roppanok össze. Meg is tudom hamar az okát, ahogy a fülembe súg hányingerkeltőn nyalva bele. - Nem baj. Bár véletlen kerültél a képbe, kifejezetten finom falat leszel. Mert érzem az illatodon, még te is érintetlen vagy, nem igaz? Finom, ropogós, nagy erővel rendelkező, amely kapóra fog jönni, és ami a legfontosabb, még szűz.
Ha eddig nem tartottam valami jónak a helyzetem, most egyenesen félelem fog el, hiszen pontosan tudom, mire játszik ez a démon, és ha sikerül neki, akkor nemcsak megöl, de megaláz, és még az erőmmel is gyarapodhat. Ez azonban alátámasztja korábbi feltételezésem, a gyerekek igenis rendelkeznek természetfeletti képességekkel, és nem véletlen, hogy a youkaik megszállták őket ismét, minden bizonnyal a saját védelmükre idézték meg őket, talán barátok is. Ahogy az sem véletlen, hogy egyáltalán nem hasonlítanak az "apjukra", ahogy egyik kép sem a kisebb kastélynak beillő házban, pedig sok a családinak tűnő festmény. A helyzetemen ez viszont nem fog segíteni, ahogy minden bizonnyal az sem, hogy hevesen rúgkapálni kezdek a lábammal, amelyre csak még inkább erősödik a nyakam körül a szorítása, olyannyira, hogy levegőt sem igazán kapok, és kezd a szoba homályossá fakulni, ahogy fogy az eszméletem maradéka, egészen kifolyva az ujjaim közül. Pedig próbálom magamról lefejteni papírjaim eldobva, de semmi értelme, be kellene fejeznem a pánikolást, mert így csak a prédája leszek.
Haruka!...
Nem! Nélküle is erősnek kell lennem, ahogy erős voltam korábban is, meg tudom csinálni, nem kényszeríthetem magam rá még jobban!
Egész elernyedek, mintha feladtam volna, pedig valójában csak ujjaimmal a ruhám redői között bújó füzért kutatom, s várom a megfelelőnek tűnő alkalmat, s remélem, hogy addigra nem esek valóban ájult állapotba. Ahogy megérzem a gyöngyöket, rámarkolok, a fejem teljesen elhagyva, s a szorítás valóban enyhül kicsit, mert semmi haszna nem származik abból, ha megöl.
Hirtelen mozdul, és az ágynak csapódom, de mivel csukva van a szemem, nem tudhatom, hogy pontosan mire is készül, de hamarosan a bőrömön érzem. Mert máris szétfeszíti a ruhám, amennyire csak lehet, kicsomagolva belőle, s mohón undorító ujjai simítanak végig a combjaimon. Komolyan koncentrálnom kell, hogy ne hányjam el magam, és hogy a legkisebb mozdulattal se áruljam el, még eszméletemnél vagyok. Szorítása még inkább enyhül a nyakamon, ahogy továbbra is mozdulatlanul fekszem, s bár még erősebben kell összeszorítanom a fogam, ahogy ujjai sokkal intimebb területre tévednek, az erőfeszítéseim végre gyümölcsöt hoznak, mert teljesen elenged, ahogy nekiesik az obimnak, hogy még inkább hozzám férhessen, ekkor mozdulok, erőm koncentrálva tépem el a gyöngyfüzért, hogy azok szanaszét guruljanak, s kántálni kezdek villámgyorsan, hogy lebéníthassam, és aztán megtisztítva el is űzhessem erről a világról, vissza oda, ahonnan jött.
Imám nyomán energiaszálak indulnak meg a gyöngyökből, hogy lebénítsák, ám utolsónak tetsző esélyem legnagyobb döbbenetemre kártyavárként dől össze a szemem láttára, pedig beleadok mindent, ahogy újabb lendülettel suhint, mielőtt teljesen elkaphatnám, s az energiafonalak semmivé foszlanak, ahogy a gyöngyök a hirtelen támadt szélben ezerfelé szaladnak, s karja a csuklóimra fonódva egyszerűen mozdul, s hatalmas roppanás tölti be a fülem, miközben minden agysejtem elönti a csuklómban keletkezett irtózatos fájdalom, amely hatására ordítás tör fel belőlem, hogy elnémítson egy jó irányzott pofon, s vér buggyanjon elő az ajkaim közül, ahogy felköhögve tolul elő belőlem elharapott számból az éltető, vörös folyadék a nyálammal keveredve. Beleremegek, ahogy végignyalva takarít meg minden cseppjétől, s bár a kezem mozdulna, újból csak a fájdalom önt el, megdermesztve a mozdulatom, ő viszont nem tétovázik: anyag szakadása tölti be a fülem, és rettegés tölti el a szívem, mert derékig végigsimít rajtam a hűs levegő, majd nyomában a nekem nyomódó alfele, combom külső felének dörgölt, mereven lüktető férfiassága.
"Haruka, segíts!" sikít fel bennem megint minden, mikor fekete szárnyak villannak, s a következő pillanatban ezerfelé robban az ablaküveg, s a testem fogságban tartó nyomás teljesen megszűnik rajtam, ahogy az ablakon át besuhanó test eltarolja az ellenfelem. Bár mostanra a csontomig hatolt a félelem, most egyszeriben végtelen nyugalom önt el, ahogy gyengén és összetörve süppedek bele saját érzésem szerint még inkább az ágyba, elernyesztve minden izmom, mert biztos vagyok benne, hogy Haruka végül kezelni fogja tudni szituációt. Mert itt van, hogy megmentsen.
Apró könnycsepp buggyan elő a szemem sarkában: olyan gyenge vagyok, még magam sem vagyok képes megvédeni, hogy védhetném meg őt? Miért szeretem olyan önzőn, hogy nem tudtam lemondani róla, ha még csak arra sem vagyok képes, hogy megpróbálhassam megvédeni?!
|
| yoshizawa | 2012. 10. 04. 21:02:50 | #23632 |
 Karakter: Haruka
Megjegyzés: (Kantarounak)
Bosszús sóhajjal nyugtázom a Kantarou szobájából kiszűrődő halovány fényt, majd térek vissza a teraszra, hogy tovább szürcsölgetem azt a vízízű teát, amit még Youko-chan csinált nekem a távozása előtt abból a pár forrázott tealevélből, ami még maradt.
Annyira közelében szeretnék már lenni, hogy most még az éjszaka neszei sem tudnak megnyugtatni.
Nem hiszem el, hogy pont ma este kapott kedvet a sokáig fenn maradáshoz, morcosan kortyolok ismét egyet a tálamból.
Mi a fenéért van még ébren egyáltalán?! Ember, ráadásul egy nehéz napon van túl.
Pár órába telik, mire teljesen elfogy az italom, viszont mivel mesterem még mindig nem feküdt le aludni, úgy döntök, hogy bemegyek hozzá, és kikérdezem arról, vele lehetek-e.
Talán engedékenyebb is lesz így, mintha csak beosonnék hozzá…
- Haruka? – néz felém döbbenten - Történt valami?
- Mert csak akkor jöhetek be? – ha azt mondja igen, akkor úgy eltűnök, hogy többé meg se talál.
- Nem erről van szó, - magyarázkodik mosolyogva, tollát is leteszi a kezéből - csak jobbára akkor sem nézel be ide, ha baj van, ezért lepődtem meg. De ne ácsorogj ott, gyere beljebb - már lépek is hozzá közelebb.
Hiányzott…
- Akkor – fordul felém - mi hozott erre? – jókedvűnek tűnik, ezért bejelentem neki az igényem:
- Itt akarok aludni. Veled – hogy komolyan vegye azt, amit mondtam, gyönyörű szemeibe fúrom a pillantásom.
- Itt? Velem?... – nem is a nagyanyám szellemével - Mármint ugyanazon a futonon? – mivel nem szerzett be újat a vendégek részére…
Bár… Most ennek örülök is. Ha több lenne, talán nem gyönyörködhetnék zavara miatt elpirult arcában, és zaklathatnám fel jobban egy biccentéssel…
Még megszólalni se tud, de legalább nem utasít el, bólintása miatt elmosolyodok.
Persze… Ezt már nem is látja, hogy leplezze vörös arcszínét, és gyengeségét, visszafordul az asztal felé.
Mmm… Ezzel rátekintést engedve nyakának kecses ívére, hátára, és még combjaira, valamint fenekére is ezüstszín tincsei mellett…
Elégedetten a látvány miatt húzódom hozzá olyan közel, hogy enyémhez hasonlóan gyorsan verő szívét is hallhassam, mialatt a nyaka felé hajolok.
- Min dolgozol? – faggatom, meg is csókolnám, ha nem tudnám, attól valószínűleg visszavonná az engedélyét.
- A bon fesztiválról és a hozzá kapcsolódó teoriákról, hiedelmekről írok épp – ír? Ezt értem…
De… Azt nem, hogy akkor miért pakol el, és bújik be már jó pár ruhával kevesebbel az ágyba.
Úgy felzaklatta a jelenlétem, hogy nem tudja tovább folytatni?
- Csak egy takaróm van - kucorodik a futonja tőlem távolabbi sarkába, még mindig nekem háttal, mosolyogva dobok le magamról én is pár ruhadarabot, majd mászok mögé, valamint húzom magamra a takarónak azt a felét, amit erre a célra hajtott rá az övére.
Mindegy… Így legalább közel lehetek hozzá.
A kis szobát körbelengi finom illata, de itt, ennyire érzem a legerősebben, mosolyogva ölelem át, húzom még jobban magamhoz.
Így, a társaságában tényleg ezerszer jobb, mint egyedül. Minden egyes pillanat…
Addig, amíg nem alszik el, én se tudom lehunyni a szemeim, annyira tetszik, hogy cirógatni is hagyja puha tincseit, valamint finom vonású arcát, mialatt teljesen hozzá simulok a hátához.
Mindig így kéne lennünk, egymással.
Ez járt a fejemben, az alapján, hogy mélyebben, szaggatottabban veszi a levegőt ténykedésem következményeként, az övében is hasonló gondolat üthetett fejet, határozottan érzem rajta, tetszik neki az, amit teszek vele.
Miért nem megyek ez, és iránta érzett vágyaim ellenére mégse tovább nála, és cirógatom kicsit lejjebb is a testét?
Úgy érzem, a folytatásra még nem csábíthatom, mert akkor megpróbálna ellökni magától.
***
Szólít, mialatt mellbe csap egyik kezével, úgyhogy mivel jó volt mellette feküdni, morcosan tápászkodom ülő helyzetbe, és hajolok fölé, hogy arról faggathassam, mi a baja.
Nem értem, miért ennyire durva már hajnalok hajnalán. Máris valami újabb őrült feladatba akar belerángatni?
Kizárt… Akkor nem feküdne még itt…
Kérdésem nem tudom neki feltenni, ismét a nevem nyögi, mialatt csípőjével a plafon felé lök, hogy láthassam, hol van nála a gond.
Az arca kipirult, a levegőt gyorsabban veszi, de a szemei csukva vannak, teljesen ledöbbent.
Most nem játszik… Inkább… Álmodik… És… Minden jel arra utal, hogy piszkos képek foroghatnak az agyában rólam, rólunk…
- Kantarou! – próbálom arca végigsimításával felébreszteni, amikor kezeivel felfelé kezd el tapogatózni, hogy amikor megtalálja a testem, a hátamra fonva őket húzhasson magához közel, és dörzsölhesse merevedését az enyémhez, viszont hangomra sem reagál.
- Már régóta vágyom erre. – szólal meg ismét, kijelentése miatt merevedésem még keményebben, és fájóbban kezd el lüktetni, mialatt az ajkaihoz hajolok, és egy gyengéd csókot hintek rájuk.
Tényleg mélyen alszik, de az, amit öntudatlanul tesz, már átmegy minden határon. Annyira nincsenek kötélből az idegeim, hogy ezt a fajta terrort bírjam.
Főleg nem úgy, hogy arra, amit csinál már én is vágytam…
Összerezdül a csókra, de nem ébred fel higgadt mosollyal puszilom meg újra, csak most nyakának puha bőrét. Közben pólója alá is benyúlok, és ujjaimmal mellkasa minden egyes négyzetcentiméterét végigsimítom.
Mellbimbóit kicsit meg is morzsolgatom.
Egyre szaporábban veszi a levegőt, ahogy cirógatásommal lejjebb haladok a testén, amikor elérem, és ruháin keresztül cirógatom vágyát, kezei már maga mellett, hogy a futont szoríthassa.
Gyönyörű látvány…
Mégis… Kicsit rontja az illúziót, az, hogy még mindig mélyen alszik.
- Ideje lenne felébredned, és teljesen átadnod magad nekem. – hajolok vissza fölé, és duruzsolok a fülébe talán éppen emiatt, viszont merevedéséről még most se vettem le az ujjaim, már a ruha alá benyúlva húzogatom rajta végig őket. Lassan fel, majd lassan le.
Jó érzéssel tölt el, hogy érezhetem, mennyire vágyik rám.
De… Ha nem így, ilyen formán keltegetném, akkor mondjuk az ajtót ránk törő Youko-chan, se rémülne halálra, és sikkantana.
Éles hangja miatt Kantarou hirtelen nyitja ki, és emeli rám vörösesbarna lélektükreit.
Chh… Ami azt jelenti, hogy lebuktam…
Érzelemmentes arccal viszonzom mesterem hatalmasra tágult szemeinek döbbent tekintetét addig, amíg ő felméri a helyzetünket, valamint készítem magam arra a pánikra, ami Youko-chan további sikoltásai miatt ki fog rajta törni…
Igen…
Kétségbeesett kiáltással kérdi, hogy én meg mit művelek, és ugrik tőlem távolabb, mielőtt még válaszolhatnék neki, bugyolálja be magát teljesen a takarójába.
Sóhajtva kelek fel, majd lépdelek el mellette, mielőtt elküldene. Tudom, hogy azt szeretné, távozzak.
Úgy érzem, egy darabig nem is akar majd látni.
De… Azzal is tisztában vagyok, hogy annak, Youko-chan ébresztgette, és annak, hogy az a fickó, aki tegnap fizetett neki a gyerekek megtalálásáért, fontos oka van, szüksége lesz rám, úgyhogy nem megyek messzire majd…
***
A háztetőig jutottam, még mindig azon gondolkozom, mi lett volna, ha Youko-chan később, vagy egyáltalán nem nyit ránk, mialatt hallgatom, ahogy a férfihoz beszél.
Azt, hogy miről tárgyalnak, nem nagyon érdekel. Amikor az ipse elmegy, úgyis meg fogom tudni. Jobban szeretném már ismét érezni…
Annyira jó volt…
- Haruka merre vagy? – kérdi szigorúan, semlegesen válaszolom neki, hogy itt, mielőtt még leröppennék elé.
Látványom miatt elpirul, viszont talán amiatt, amit a gyerekek apjától hallott hamar összeszedi magát, és komoly hangon a tárgyra tér:
- Az a két youkai megint megszállhatta a tegnapi srácok. Reggelre már nem voltak az ágyukban. – pff…
- Mikor indulunk utánuk?
Magamban már eldöntöttem, hogy nem fogok mentegetőzni a reggel történtek miatt. De… Ha felhozza őket, akkor a fejéhez vágom, ő mászott rám először.
|
| ef-chan | 2012. 08. 24. 02:52:27 | #23086 |
Karakter: Ichinomiya Kantarou
Megjegyzés: (Harukának)
Azért váltunk ketté, mert így hatékonyabban megtalálhatjuk őket. A pech csak az, hogy nekem sikerült mindkettejükre bukkanni. De nem baj. Egyedül kell elbánnom velük. Azok után... nem kényszeríthetem Harukát, hogy újra harcba keveredjen. Nem akarok feltépni még több sebet!
Miután félreugrom a rám támadók elől, s egy ügyes mozdulattal messzebb kerülök tőlük, kezemben az imafüzéremmel, belekezdek erőm koncentrálásába.
- Kantarou! - hallom a hangját, de nincs időm arra, hogy elveszítsem a koncentrációt. Sajnos megint arra kell támaszkodnom, hogy majd megóv, míg felkészülök arra, hogy végezhessek az üggyel. Elrebegem az utolsó szótagot is, majd spirituális energiám kiáramlik belőlem, elűzve a gyerekekből a youkaikat.
Fura... szegények csak azért fertőződtek meg, mert a düh bennük különböző okok miatt felgyülemlett, s idevonzotta ezeket a szintén dühtől túltengő lényeket. Az lenne az igazi, ha kibékíthettem volna őket, de mivel a düh forrására nem sikerült rájönni, csak a gyerekek esetében, így ezúttal csak félmunkát végeztem... A gondot azonban elhessegetem, ahogy vigyorogva felé fordulok.
- Időben érkeztél, Haruka. Már csak haza kell őket vinnünk, és besöpörhetjük a jutalmat a szüleinktől - megillet, hogy kokit nyom a fejemre. - Naaa, ez fájt... Miért kaptam?! - durculok be, pedig azt hiszem, tudom az okának legalább az elsődleges részét. - Tudtam, hogy vissza fogsz érni addigra, amire szükségem lesz rád... - magyarázom hát megdörzsölve a fejem. Ez fájt...
- Nem sokon múlt, hogy eltaláljanak - felel, majd felkapja az egyik gyereket és faképnél is hagy meglepődöttségemmel. Komolyan aggodalom csendült ki a semleges hangsúlyú szavak mögül? Halványan elmosolyodom. Haruka, olyan buta vagy. Inkább magad miatt kellene aggódnod, mert én, ahogy korábban sem, most sem vagyok képes még arra, hogy ha kell, megmentselek...
Erősebbé kell válnom. Valami úton-módon, de sokkal erősebbé!...
- Fél szemem rajta tartottam - érem utol a másik gyermekkel, de csak lemondóan sóhajt és rázza a fejét. Azt hiszem, nem győztem meg. S ez az, ami ha lehet, még jobban bánt. Mert ő is tudja, nem bízhat az erőmben...
* * *
A csend zavar, így megpróbálom megtörni a lehető legártatlanabb módon: - Újabb elégedett ügyfelek. Ennek a kis pénznek köszönhetően mi is megleszünk egy darabig - a derűs témák általában szerencsések, ha az ember beszédet akar kezdeményezni. A hatás itt azonban nem mutatkozik, továbbra is csendbe burkolózva suhogtatja szárnyait, repülve.
A távoságot ilyenkor, bár karja körbefon, s a mellkasa melegíti a hátam, áthidalhatatlannak érzem közte és köztem...
* * *
Ritkán fordul elő, de most van kedvem írogatni. Még Reikot is meg fogom vele lepni, azt hiszem. Nem mintha a kedvében akarnék járni, egyszerűen csak így koncentráltan gondolkodom, s nem szaladnak fájó irányba szét a gondolatcseppek. Mondjuk törhetném a fejem a két youkain is, mert a problémát nem sikerült véglegesen megoldani, és valamiért úgy érzem, lesz még velük dolgunk, most mégis kényelmesebb komoly gondokat kerülő lelkemnek, ha ezt is félretolom, és inkább írok a bon fesztivál kialakulásáról, és a szertartások fontosságáról, meg egyéb maszlagokról. ez legalább kellemesen untat, és szépen bealszom, ahogy az szokás, és remélhetőleg álmomban egy bon fesztiválon fogok rohangálni, mert ez volt az utolsó, ami lefoglalta az agyam.
Épp azt részletezem, milyen fontos az ősök tisztelete, és ez az, ami megadja ennek az ünnepnek a jellegzetes fontosságát a japánok számára, s amely miatt gyakran történik ilyenkor, hogy bizonyos embereket vagy tárgyakat szellemek szállnak meg, mikor nyílik az ajtó. Kíváncsian fordulok az érkező felé, elvégre későre jár, és Youko-chan ilyenkor már nem szokott...
Még a gondolat is megfagy bennem, ahogy totálisan ledöbbenve nézek az érkezőre.
- Haruka? - teljes lemerevedésem tök jogos, még sosem jött be csak úgy hozzám, főleg nem éjszaka. - Történt valami?
- Mert csak akkor jöhetek be? - kérdez vissza, süt belőle a csalódottság.
Elfintorodom, miért kell engem állandóan félreérteni?
- Nem erről van szó, csak jobbára akkor sem nézel be ide, ha baj van, ezért lepődtem meg. De ne ácsorogj ott, gyere beljebb - mosolyodom el, s a tartóba teszem a tollat, amit eddig a kezemben tartottam, mielőtt valamit összetintázok, mert egyrészt Youko-chan megöl, másrészt drága a tinta arra, hogy a ruhám tegyem vele tönkre például. Meg a ruha is drága, hogy összetintázzam. Egyszóval nincs pénzem semmire... Aztán felé fordulok egész testemmel várakozón. De mivel nem kezd bele, hát magam kérdezem meg, elébe menve a dolgoknak.
- Akkor mi hozott erre?
- Itt akarok aludni. Veled - tekintete, amely eddig került, most egyenesen meglepődéstől elkerekedő tekintetembe mélyed.
- Itt? Velem?... Mármint ugyanazon a futonon? - a lehetőségre teljesen elvörösödöm. Már az is váratlanul ért, hogy Haruka benézett hozzám, ez a kérés pedig végképp övön alulinak bizonyul. Nem is kicsit!
Hát még az mekkora sokk és hidegzuhannyal vegyes áramcsapás, mikor bólint helyeslőn, hogy igen, épp úgy gondolta, ahogy mondtam. Hirtelenjében azt is elfelejtem, hogy fiú vagyok-e vagy lány, nem hogy válaszolni képes lennék, s bár kinyílnak ajkaim, vissza is csukom őket, miután harmadszori nekifutásra sem jön ki értelmes hang belőlem, nem hogy értelmes szó vagy mondat! Jobb híján igenlően bólogatni kezdek válasz gyanánt, majd zavarommal tovább küzdve fordulok vissza az írás fölé. De hiába fogom meg a tollam ismét, képtelen vagyok bármit is megfogalmazni. Nem csoda, hiszen egyre csak az világít a fejemben, hogy itt fog aludni. Mellettem. Ketten leszünk egy ágyban. Csak mi ketten. Reggelig! Hogy fogom én azt kibírni?
S mintha nem is érezné, hogy feszélyez teljesen, telepedik le most egész közel mellém, s magamon érzem a tekintetét. A szívem ezerszeres tempóra kapcsol, s a paradicsomvörösségemmel sem tudok hatékonyan mit kezdeni azon kívül, hogy amennyire lehet, a hajam mögé bújtatom tekintetem összegömbölyödve írás közben.
- Min dolgozol?
Felé fordulok, de csak a kezem alól kukucskálok ki. Tényleg úgy tűnik, mintha érdekelné. Felsóhajtva egyenesedem ki, s kezdek neki az elpakolásnak.
- A bon fesztiválról és a hozzá kapcsolódó teoriákról, hiedelmekről írok épp - próbálok minél természetesebbnek hatni, majd a gyors elpakolás után felállok, s ledobom magamról a felső ruharéteget, hogy csak az alsó köntösszerű gi marad rajtam. Lábaim kissé fázósan szorítom egymáshoz.
- Csak egy takaróm van - jelentem ki zavartan, azt már meg sem jegyzem, hogy csak ez az egyszem futon, inkább az emlegetett takaró alá bújok, háttal neki heveredve el, de azért a takaró sarkát felhajtom, hogy beinvitáljam, ha akar, és így is megfelel neki. Szívem hatalmasat dobban, mikor nem sokkal később megérzem teste melegét magam mögött, s a takaró sarkát megfogva hajtja magára a neki juttatott részt. Izmaim megfeszülnek a gondolatra, hogy teljes valójában most ott fekszik mögöttem, akkor pedig végképp, mikor hirtelen átölel egyik karjával, még szorosabban magához húzva. Egy picit felnyikkanok, de végül visszafogom magam, s szó nélkül hagyom a tevékenységét. Egy valamivel viszont már most tisztában vagyok: ha ez így marad, képtelen leszek akár egy percet is aludni, s ha reggel nem jutok ki előbb a fürdőbe, vagy nem várom meg, míg egyedül hagy mindenki teljesen, játszva a lustát, bizony kellemetlen élményben lesz részem, mert hogy odalenn sem leszek képes megnyugodni, az is borítékolható.
|
| yoshizawa | 2012. 07. 12. 23:05:51 | #22150 |
Karakter: Haruka
Megjegyzés: (Kantarounak)
- Kantarou! – kiáltok mesteremre, aztán már szállok is felé egy határozott szárnycsapással, hogy megállíthassam egyik ellenfele támadását addig, amíg ő befejezi kántálását.
Ch… Annyira figyelmetlen tud lenni…
Simán leütötték volna hátulról, pedig megígérte pár perce, amikor külön utakon indultunk el felderíteni a környéket, hogy ha nem vagyok mellette is fog magára vigyázni…
- Időben érkeztél Haruka. – jelenti ki hatalmas, büszke vigyorral, amikor a youkaiok elhagyják az általuk megszállt gyermekek testét imája hatására, és elmenekülnek előlünk - Már csak haza kell őket vinnünk, és besöpörhetjük a jutalmat a szüleiktől - dühösen sózok a fejére egy kisebbet.
Nem hiszem el, hogy képes azok után, amin keresztül mentünk ennyire könnyedén venni a dolgokat. Mi lett volna, ha később hagyom abba a gyerekek keresését azon az úton, és indulok el őutána?
- Naa ez fájt… Miért kaptam?! Tudtam, hogy vissza fogsz érni addigra, amire szükségem lesz rád… - dörzsöli meg a fejét ütésem nyomán.
Ha arra gondolok, mennyire könnyen összetörhettem volna őt is, amikor elvesztettem az uralmam magamon, és Haruka visszaváltozott démonevő tenguvá, kicsit szomorúvá tesznek szavai, de ugyanakkor boldog is vagyok attól, hogy még tud bennem bízni.
- Nem sokon múlt, hogy eltaláljanak. – válaszolok neki tömören, mialatt az előtte összeesett apró testet kezeim közé kapom a földről.
Aztán… Döbbent nézésével mit se törődve indulok el a gyerekkel jelenlegi megbízóink háza felé.
Nem szeretném, ha pont Kantarout tenné rövidebbé azt az időt, ami alatt egymással lehetünk.
Mulandó a halandók élete, de ennek ellenére megkedveltem őt, úgyhogy minden egyes vele eltöltött pillanatot ki akarok élvezni.
Máshogy még ennél is szívesebben lennék vele, napról napra jobban vonzanak ezüstfehér tincsei, különleges vörösesbarna szemei, gyönyörű, széles mosolya.
És a jelleme…
Na az az, ami őrületes változáson ment keresztül, mióta feltörte a pecsétem, és nevet adott nekem.
Első találkozásunkkor úgy éreztem, csak erősnek mutatja magát, hogy elrejtse sebezhetőségét de most… Erős lett. Borzasztóan erős, ami miatt csak még vonzóbbnak találom.
- Fél szemem rajta tartottam – ér utol a másik sráccal, lemondó sóhajjal rázom meg a fejem.
Inkább nem vitatkozom vele.
Biztosra veszem, hogy azt se érezte meg, ott van mögötte. Annyit már ő is tud, nem fordítunk hátat az ellenségnek.
***
- Újabb elégedett ügyfelek – számolja hazafelé repülésünk közben azt az összeget, amit kaptunk a feladatért – Ennek a kis pénznek köszönhetően mi is megleszünk egy darabig.
Sok tartozásunk van, úgyhogy ezt nem hinném, viszont semmi kedvem elvenni jókedvét, szótlanul figyelem a mosolyát.
Ártatlan, és imádnivaló.
Sajnálom, hogy nem aludtunk úgy együtt, mint ahogy azon az éjjel tettük, amikor aggódott az elvesztésemért.
Bár… Ha jobban belegondolok tehetnék ennek érdekében…
Éjjel be fogok szökni hozzá.
Igen… Az lesz a legjobb.
Ha emiatt Kantarou egy rontást küld rám, vagy elveszi a tálam, akkor legalább tudom, Youko-channak igaza van, és tényleg csak a pénzszerzés miatt van rám szüksége.
|
| ef-chan | 2011. 10. 21. 02:07:01 | #17359 |
Karakter: Ichinomiya Kantarou
Megjegyzés: (Harukának)
Nem reagál semmit, csak ellép szó nélkül.
- Haruka... - suttogom, de képtelen vagyok folytatni, s kegyetlenül az előbbi kérést lényegében parancsba foglalva vágni el magamtól teljesen. Gyenge vagyok, olyan gyenge, pedig az ő érdekében is erősnek kellene lennem, hogy ne jusson hasonló sorsra, mint a youkai, akit meg kellett ölnöm végül...
- Minden ember aljas - vágja a fejemnek, visszapillantva, szemeiben fájdalom, amit nem akartam. Kitárja a szárnyait, hogy elmenjen, el, ki tudja merre, s meddig ismét.
- Várj! - de nem tudom megfékezni, nem tudom elmagyarázni neki, hogy az ő érdeke az egész, s ismét csak boldogtalanná vagyok képes tenni, pedig azt szeretném, ha boldog lenne ezen a világon, elfeledve mindent, ami eddig nyomasztotta. Jó barátja akarok maradni, de az, hogy magamhoz láncoltam, csak fájdalmat okoz neki újabban egyedül, semmi mást...
* * *
Csak ülök a szobában, és bambulok magam elé. Hiszem, hogy helyesen próbálok cselekedni, de az egész iszonyatosan nehéz. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből a tekintetét, amely becsapottságot és mérhetetlen fájdalmat sugárzott magából, s amely apró cafatokra marcangolja egyébként is nehéz szívem. Ujjaim az ajkamra siklanak, amelyeket csókolt... Elég az emlék, s a saját ujjam érintése, hogy felsóhajtsak, s megmozduljon bennem valami.
De azonnal riadt vörösséggel kapom el kezem.. Egyrészt, mert megrémiszt a bennem motoszkáló érzés hevessége, másrészt mert valaki belép. Felállok, hogy ezzel is húzva az időt, rendezhessem a vonásaim. Mikor végre hátra pillantok, Suginot pillantom meg, a fehér tengut, akit most először látok feldúltnak, és érzem először azt vele kapcsolatban, hogy tartanom kellene tőle. Kezem ösztönösen a mellkasomra siklik, felkészülve az esetlegesen belenyilalló fájdalomba.
- Mi járatban?... - érdeklődnék udvariasan, feltételezve, hogy megint Muu-chan miatt jött, akit ugyan még nem láttam, de nem jelenti azt, hogy ne somfordálhatna a környéken, de elnémít, ahogy közel lépve kever le egy akkora pofont, hogy beletántorodom. Tágra nyílt szemekkel nézek elfojtott dühtől ziháló alakjára.
- Su...Sugino-san?... - nyögöm felköhögve, fájdalmasan, ahogy ismét fölém tornyosul. Nem felel, csak a ruhámnál fogva húz fel, a falnak préselve. Egyszerűen nem értem, mi ütött belé.
- Miért kell neki egy ilyen nyomorult féreg, mint te? - tör fel belőle a szó.
- Sugino-san, én... - nyugtatnám, hogy Muu-chant igazán nem kell féltenie tőlem, meg az egész egy félreértés, de minden szó belém fagy, s a mellkasom szorítani kezd, ahogy nem törődve velem, folytatja.
- Haruka sokkal jobbat érdemelne nálad! - dörgi. Lehajtom a fejem, hogy ne találkozzon a tekintetünk. Hiszen pontosan tudom ezt én is, azért cselekedtem úgy, ahogy. - De ne légy elbizakodott - hajol közel, a fülembe suttogva a fenyegető szavakat. -, minden szavad, minden cselekedeted az én karjaimba vezeti, s eljön az idő, mikor még hevesebben csókol majd, mint tette ma - rá kapom apróra szűkült pupilláim. Megcsókolta?
Elenged, s leroskadok a fal tövébe.
- Adok egy jó tanácsot - néz rám lesajnálón, de eme félelmetes arca mögött, mintha megcsillanna valami a kedves, angyalarcú Suginoból. -, addig döntsd el, mit akarsz, amíg még téged választ hasonló esetben, mert utána már túl késő lesz mindkettőtöknek, pedig, bár fáj kimondani, veled tudna jelenleg a lehető legboldogabb lenni, s fogalmad sincs, milyen szörnyeteggé tennéd azzal, hogy ellököd magadtól.
Csak tollak maradnak utána, fehér tollak, amelyek lágyan vitorláznak a levegőben a föld felé.
* * *
Csak feldúltan fel-alá járkálni vagyok képes. A fejemben a gondolatok csak úgy zakatolnak, hozzájuk képest a villamos, amit korábban láttunk, lomha állat lehetne csupán. Szánalmas vagyok, mert örülnöm kellene neki, hogy mást is.. még ha Sugino-san is az a más...
"fogalmad sincs, milyen szörnyeteggé tennéd azzal, hogy ellököd magadtól"
Nem értem, miért mondott hasonlót Sugino-san. Feldúlja, persze, mert azt hiszi, szeret, de majd elfelejt... Sugino szereti Harukát. Ha ez így van, nem akarná magának megszerezni? Akkor miért mond nekem ilyeneket?
" bár fáj kimondani, veled tudna jelenleg a lehető legboldogabb lenni"
Talán annyira szereti, hogy képes lenne lemondani róla, hogy boldog lehessen? Sugino-san...
Megrázom a fejem. Hisz én is ezt szeretném, de nekem nem elég, ha addig boldog, míg vele vagyok. Azt akarom, hogy mindig boldog legyen! Hogy úgy léphessek át a másik világba majd, hogy bizonyos lehessek benne, boldog, és az is marad. De ez, ha velem lenne, elképzelhetetlen lenne. Talán ha nem akarna belém szeretni, ha az egész csak a fizikai vonzalomról szólna, de ő annyira komoly... Nekem kell látnom, nekem kell okosabbnak lennem, s nekem kell megóvnom attól a fájdalomtól, amelyet ez az egész voltaképp jelentene neki hosszú távon.
De épp ez az, amire én sem vagyok képes! Nem, amíg ilyen feldúltá tesz a gondolat, más valakit érintett bizalmasan, sőt, hogy egyáltalán engedte más valakinek, hogy megérintse...
Szárnyak susogása üti meg a fülem, s testem ösztönösen mozdul, csak arra eszmélek, előtte állok, s az egyetlen titkos óhajom legeslegbelül, hogy ne legyen igaz, hogy Sugino szavai csak egy kegyes hazugság részeit képezzék, s kiderüljön, azok az ajkak senki mást nem érintettek rajtam kívül.
- Merre voltál? - bukik ki belőlem a kérdés, és olyan nem idevalónak tűnik.
- Mint mesterem kérded, vagy mint más? - kérdez azonnal vissza provokatívan. Az ajkamba harapva próbálok gondolkodni, de a zöld ködben iszonyatosan nehéz, amely az agyamra telepedett. Ha mint más kérdezek, tudni akarja majd a jogalapot, s mit mondok majd akkor? Ráadásul mondhat bármit... De ha a mestereként kérdezek, ismét fájdalmat okozok... De tudni fogom az IGAZAT.
Bizonytalan susogásként jönnek a szavak az ajkaimra: - Mint a mestered.
- A fehér tengunál voltam - feleli, majd faképnél is hagyna, de nekem ez nem elég. Nekem tudnom kell, még ha fáj is! Tudnom kell!...
- Mi történt nála? - ragadom meg a csuklóját, s olyan ingerülten pillant rám, inkább elengedem a kezét. Túl messzire mentem még mesterként is.
- Megcsókolt - kapom meg a "hőn áhított" választ, s az egész letaglóz. Üres fejjel sajgó mellkassal fordulok meg, s visszavánszorgom a házba. Hogy elrejt a négy fal, s már nem kell erősnek és határozottnak mutatnom magam, összeroskadva temetem az arcom a ruhám ujjába, hogy minél nehezebben lehessen felismerni, vagy egyáltalán észrevenni, hogy könnyeim visszafojtott, mégis hangos sírásban törnek elő. De ki kell bírnom, következetesnek kell maradnom bármi áron.
* * *
Egész éjjel nem alszom, csak várom, hogy hazaérkezzen. Ez így nem jó, nem ezt akartam. Lehet, hogy másképp nem működhet? Nem akarom teljesen elveszíteni, nem akarok végleg lemondani még a jelenlétéről is, arról, hogy láthassan, hogy fantáziálhassak róla, miközben titokban bámulom, hogy lopva megérintsem, hogy tudjak arról, mi van vele, mi foglalkoztatja, kivel tölti az idejét.
Megőrülök!
A teraszon állok, mikor megérkezik. Alig múlt el a hajnal, s még épp csak elkezdett a reggel uralkodni.
- Hol voltál megint?! - ingerült vagyok, pedig nem szabadna, de az álmosság sokszor kiöli belőlem a türelmet, amiből egyébként sem rendelkezem túl sokkal.
- Ott, ahol te nem vagy - a válasz mérges tőr a szívembe.
- Haruka! - dörrenek fel, de nincs esélyem befejezni, amit szeretnék, fenyegetőn hajol közelebb.
- Bele se kezdj. Úgyis be kell fejezned - vágja a fejemhez, majd kitárja a szárnyait, s faképnél hagy, csak a tollai érintése ég még sokáig az arcomon.
* * *
- Kan-chan, kész az ebéd - kopogtat be Youko-chan, de nincs erőm válaszolni. - Kan-chan? - lép beljebb, s az arcára aggodalom ül ki. Biztos borzasztóan nézhetek ki. - Kan-chan, jól vagy? Megint történt valami... - kérdezi óvatosan, de nem meri befejezni a mondatot.
Nemet intek a fejemmel, s halvány mosolyt erőszakolok az arcomra: - Csak fáradt vagyok. Kimerített ez a legutóbbi ügy.
Látszik, hogy nem hisz nekem, de nem meri firtatni a dolgot, inkább kimegy. Szerencsére. Legalább levethetem ezt az idióta álarcot a béna félmosolyommal, s betakarózva bújhatok el a gondjaim elől.
Meg ahogy én azt hittem. Reiko hangja olyan élesen hasít bele a levegőbe, hogy a legnagyobb depresszió közepette is felállna a szőr a hátamon. Már csak ő hiányzott, ahogy szokták volt mondani...
- Sensei! - nyargal be a szobába, s mintha hallanám még Youko-chan tiltakozását ezügyben, de ő aztán végképp nem tud megállítani egy Reiko-sanhoz hasonló nőszemélyt.
- Reiko-san, én mondtam, hogy... - kezdene bele Youko-chan, de Reiko-san nem foglalkozik semmivel, csupán lerántja rólam a takarót, de ahogy rám pillant, visszahőköl.
- Sensei, rosszul érzi magát? Elkészült a kézirattal? - teszi fel az első kérdést udvariasságból, a másodikat pedig, mert valójában az érdekli.
Tőlem szokatlan megadással kelek fel, majd nemes egyszerűséggel rároskadok az asztalra. Nem mindegy, hol esek szét teljesen, az ágyban vagy az asztalon? Nagy sóhajtás kél mögülem, majd meglepetésemre Reiko kicsattog, és már előre rosszat sejtek... De csak egy csésze teával tér vissza.
- Idd ezt meg, felpörget - mosolyog rám ellentmondást nem tűrően. Beleszagolok, de az illata minden, csak nem bíztató.
- Öhm... mi ez? - érdeklődöm kissé bizonytalanul. Nem hinném, hogy a jelenlegi problémáimra valódi megoldást hozhatna.
- Egy nyugati növény, amit egy rajongód küldött. Azt a mellékletet kaptam hozzá, hogy minden gondot elűz - mosolyog rám továbbra is úgy, hogy inkább hümmögve megiszom. Nem is tudtam, hogy rajongóim is vannak... Bár, akkor nem zaklatna azzal, hogy írjak, ha eladhatatlan lenne, amit produkálok.
Furcsa, meleg érzés tölt el, s magam sem tudom, de sikerült Reiko-sannak tök akaratlanul megitatnia egy olyan növénnyel, amely bódulatba ejtve segít az embernek levetkőzni gátlásait, s őszintén megered a nyelve minden témával kapcsolatban, de ami még ennél is "jobb", az ember ezerszer érzelmesebb és érzékenyebb lesz, de mindezt a lehető legnagyobbb fapofával és a témák és érzelmek közötti ingadozással...
* * *
Ilyen gyorsan még sosem írtam meg semmit, s a kellemetlen illatú mégis magát itató teából is megittam még vagy két bögrével, annyira jól esett. Lehet, mégis tud valamit. Kicsit megkönnyebbültebben, mintha kiírtam volna magamból egy csomó mindent, ülök a teraszon csodálva az esti égboltot, mikor koppanások zaja üti meg a fülem a tetőről.
- Haruka - nem igazán tudom, hogy ki is mondtam-e a nevét, vagy csak képzeltem. De hirtelen olyan heves vágyat érzek arra, hogy lássam az arcát, hogy beszéljünk, hogy tudjam, mi jár a fejében, hogy annak fényében segíthessek neki, s egyúttal a korábbi státuszba állítsam vissza a viszonyunk. Nem kell szeretnie, csak legyen itt velem... Mint korábban, ellézengve, de hozzám nem nagyon szólva.
- Megint parancsolgatni és vitázni szeretnél? - förmed rám, de csak megrázom a fejem. Nem, semmi ilyesmit nem szándékozom tenni.
- Beszélgetni - a hangok lágy szellőt megszégyenítő észrevétlenséggel születnek a világra. Lehet, ki sem mondom őket? Furán könnyűnek érzem magam egész délután. - Kérlek... mondd el, mi történik. Hogy érzel? - a legnagyobb természetességgel nézek a szemeibe, olyan szép feketék.
- Nem akarod hallani - távozna, de ez nem igaz. Megragadom a kezét, érzem, a mai kellemesen hűs estén pontot teszünk majd az egész végére. - Szóval akarod? - bólintok, de csak kirántja a kezét a kezemből. Kissé az ajkamba harapva figyelem, ahogy felszívja magát, s belekezd. Nem számít, mit, hogyan, csak mondja. Hallani akarom a hangját.
- Önző ember vagy, semmi más - sóhajt fel. - Amikor te úgy érezted, hogy akarod, feltörted a pecsétemet, nevet adtál nekem és magadhoz láncoltál. Nem volt alkalmad rá, hogy megkérdezz: akarom-e. Most, hogy én is akarnék valamit, olyan kifogással rázod le magad részéről a dolgot, amit, ha végiggondolsz, te is csak mondvacsinált dolognak tartanál! Egyáltalán minek születtél meg, ha úgyis meg kell halnod? Miért nem akarsz velem lenni?! Én akarom. És Haruka csak addig él, ameddig Kantarou is - csak nézek rá, fogvatart tekintete, nem ideillő mosolya, a szavak bilincse, s a szívem egyre hevesebben ver a mellkasomban, míg végül nem is érzékelem, csak kibuggyannak a könnyeim. Mégis, mikor megszólalok a hangom annyira könnyű még mindig, mintha lebegnék. Mintha nem lennék önmagam, hanem valaki az én testemből beszélne hozzá.
- Ha megengedem magamnak, hogy szeresselek, magam veszem el az életed, én öllek meg, nem a kezemmel, nem a képességeimmel, a szerelmemmel... Tényleg azt hiszed, hogy ezt szeretném hallani? Szerinted örülnöm kellene ennek? Annyira szeretlek... - a gondolataim szétgurulnak, mint az üveggyöngyök, meg sem próbálom utolérni őket, csak a tekintetem válik messzivé, s fáradtan dőlök a terasz padlójára. Olyan melegem van!... - Fontos vagy nekem, olyan boldog lennék, ha tudnám, halálom után is boldog maradsz. Mindig is az motivált, hogy megtaláljalak, miattad lettem erős, de ez olyan kevésnek tűnik. Amíg csak álomkép voltál, sokkal egyszerűbb volt, csak álmodoztam, milyen lehetsz, milyen jó barátok leszünk majd, mi mindent megteszek majd érted. Amikor rád akadtam, olyan boldog voltam, de ez a boldogság annyi kérdést és gondot hozott magával. Olyan nehéz volt kicsit megismerni, olyan titokzatos voltál, aztán meg a szokásos fölé-alá-mellérendeltségi pozícióharcok jellemezték a viszonyunk, s mikor már kezdtem úgy érezni, hogy közel engedsz, jött Minamoto Raikou... - felsóhajtok. Már rég elveszett a törekvés, hogy legyen értelme annak, amit összezagyválok. Csak dől belőlem, épp úgy dől belőlem a szó, mint az írás délután. Csak mondom, ami eszembe jut, néha furán felkuncogva, néha egész elszontyolodva, nem is foglalkozva egyre értetlenebb pillantásával. Csak annyit változtatok, hogy oldalt fordulok, felé, kissé összébb gömbölyödve. Ha nem tudnám, hogy nem lehet, azt hinném, berúgtam a teától.
- Az is igaz, neki köszönhetem, hogy ráébredtem, milyen fontos vagy, s akkor megígértem az ágyad mellett, átölelve, hogy nem engedem többé senkinek, hogy bántson, s megtanítalak mosolyogni. Olyan szép mosolyod van. De idővel másra is rá kellett jönnöm: csak a bajt hozom rád... Tudni azt, hogy ha önzőn engedek vágyaimnak, amelyeket könnyedén rád erőltethetek, mennyire tönkre tehetlek... Az a youkai csak a szerelmét akarta visszahozni a halálból, beleőrült az egészbe. Nem tudtam megmenteni... Soha többé nem lehetnek együtt. A lelkük két külön síkba került. Én nem akarlak a pokolba lökni látszólag magamhoz szorítva. Akkor lennék önző, ha elfogadnám ezt. De én jobban szeretlek ennél, én nem akarlak a halálba, az örök kárhozatba, a vég nélküli szenvedésbe lökni. De végül mégis csak egy szánni való szerencsétlen vagyok, mert nem vagyok képes megtenni azt, ami a legfontosabb lenne abban, hogy biztosítsam azt, hogy megtaláld azt, ami igazán boldoggá tehetne az életben, azt, amit látva majd el is feledkezel rólam: elengedni téged, s feloldani a köteléket. Mert ha megtenném, örökre elvesztenélek - az arcomhoz érek, s ujjammal szétmaszatolom a könnyeim. S belefeledkezek egy pillanatra abba, hogy a nedves foltot nézzem az ujjaimon.
- Kantarou - hallom, ahogy kiejti a nevem, s lehunyom a szemem felsóhajtva. Csak felidézem, mégis olyan valóságos az érintése, ahogy ujjai végigsiklanak a bőrömön. Még nagyobb hőség önti el a testem, s ösztönösen húzom széjjelebb a mellkasomon a kimonot.
- S ha belegondolok, hogy megcsókolt, hogy az ajka az ajkaidra tapadt, hogy a nyelve a szádba furakodott... úgy beverném a képét... - a kezem ökölbe szorul a mellkasomon. - Olyan aljas volt. Azt hittem, amit teszek, végül a javad szolgálja majd, de összezavart. Azt mondta, el sem tudom képzelni, mekkora szörnyeteggé tennélek azzal, hogy ellöklek magamtól. Nem értem! Ha valóban szeret, miért tud ilyen könnyen lemondani rólad?! Miért ülteti el bennem a kétség magvait? S miért nem hiszi, hogy megszerezhet, ha kikerülök a képből? - hirtelen ülök fel, megragadva az ingjét a gallérjánál két oldalt, kétségbeesetten. - Mit tegyek, Haruka? Csak ez a két választásom van? Csak szörnyeteggé tudlak tenni vagy kárhozatra tudlak csak juttatni? Nincs harmadik út?
- Mit ittál? - kérdezi, s az egyik kezemmel elengedve a gallérját, teszem mutatóujjam az államhoz gondolkodva, teljesen kizökkenve.
- Reiko-san hozott valami teát. Borzasztó szaga volt, de tényleg bevált, egy délután alatt megírtam a legújabb művem - felelem nagy sokára, a fejem a homlokának döntve, olyan nehéz lett hirtelen. - Olyan megnyugtató lenne, ha a halálod helyett azt ígérnéd meg, élsz értem - folytatom aztán, mintha mi sem történt volna. - Ha megfogadnád, a halálom után sem keresed a halált, és továbbra is észreveszed az élet apró szépségeit, és rájuk csodálkozol, mint a színes üvegtárgyakra a polcodon - bódulok rá a szempilláira. Olyan ívesen hosszúak és irigylésre méltóan tökéletesek. Bár mi nem az rajta? - Ezért az ígéretért bármit megadnék! Bármit!
Arra eszmélek, könnyű csókot lehelek szemhéjára, s riadtan távolodom el, majd megtántorodva támaszkodom a terasz egyik tartóoszlopának különös szaporasággal véve a levegőt. Ha szólna, sem érteném, úgy dübörög a szívem. - Én... olyan furán érzem magam... talán jobb, ha most lefekszem... - ha ellököm innen magam, akkor az ajtótáblának dőlnék jó eséllyel... a testem viszont nem hajlandó engedlemeskedni, s térdre esve ölelem körbe magam. Fázom, most annyira fázom, pedig az előbb a közelében szinte felperzselt a forróság.
- Gyere – ragad meg, s a levegőből nézhetem hűlt helyem az oszlop mellett, a fejem kábulatba süllyedve támasztva a mellkasának. Ha most bevisz az ajtón, átlépve a küszöböt, férj és feleség leszünk, ahogy az nyugaton szokás? Azután mi is jön? Hálószoba… nászéjszaka… s a mézes hetek… Nincs mézem. Youko-chant el kell küldeni majd érte, szerezzen egy keveset, úgyis most kaptam némi fizetséget, talán egy kevéske kijön belőle…
Belekapaszkodom az ingbe. Jó illata van annak ellenére, hogy nincs frissen mosva. A jó illat forrása amúgy sem a friss levegőn száradt ruha, hanem a fűszeres illat, amely belőle árad. Mézes-gyömbéres csirkehús, zöldséges rizzsel… ha étel lenne, valami hasonló lenne biztosan. Összegyűlik a számban a nyál. Lehet, éhes vagyok kicsit. Pedig mintha ettem volna. Yokou-chan mondta, hogy megmelegíti az ebédet vacsorának. Melegedne még?
Olyan üresség van bennem.
- Haruka, sajnálom, hogy megint gondot okozok – súgom még erősebben markolva az inget. Megáll, s lassan süllyedünk. Érzem a hátsóm alatt a földet, s a mozdulatában, hogy el fog engedni. Ne menj el, kérlek, még hagy maradjak így egy kicsit. Csak míg elalszom.
Valamit mond, miközben a kezemre teszi a sajátját, s próbálja lefejteni az ujjaim. A félelem megnő bennem. Felébredek, és nem lesz sehol! Nem akarok még aludni! Nem akarom, hogy menj! Minden erőmmel nekifeszülve ragadom meg, s lendületből döntöm le a földre, rázuhanva.
- Kantarou! – bármit mondott is, csak a nevem értettem ki, s beleremegek, annyira jól esik, mondja akármilyen zöngével, legyen haragos vagy közömbös, meghökkent vagy épp figyelmeztetően dörgő. A mellkasának döntöm a homlokom, ujjaim a gombjaival játszanak, feltűnés nélkül oldva ki zárjuk, hogy az orrom már csak a bőrének illatát érezze, ne keveredjen bele a zavaró vászonillat.
A hajamba túr, hogy a következő pillanatban fájdalmasan nyögjek fel, ahogy tincseimnél fogva emel el magától, hogy szabaduljon, de nem akarom, inkább elhagyom magam, ellentmondva az ösztöneimnek, amelyek enyhíteni akarnák a feszítő érzést. Bánts, marj belém még jobban, hogy úgy érezzem, törlesztesz abból a sok mindenből, amelyet én zúdítottam a fejedre. Vájd belém magad, vagy tépd ki belőlem, ami hozzád köt, hogy ne szenvedj többé!
Csak egyszer tudnék maradéktalanul jót tenni neked!
Tenyerem a férfiasságának nyomom, s ingerelni kezdem az anyagon keresztül. Szorítása először erősödik, majd mintha megtörne, gyengül.
- Hagy tegyek egyszer legalább jót neked – súgom úgy, mintha egy egész gondolatfolyamot fejeztem volna be ezzel a mondattal, de nem nézek rá, a zúgó csend a fejemben elég beleegyezés. Ellentmondással mit sem törődve, nem is érzékelek jobbára semmit, csak a saját forgószélként kavargó ösztöneim. Mennyi idő volt kiszabadítani a férfiasságát? Pár pillanat, vagy hosszú percek, fogalmam sincs, csak ráhajolok, hogy ajkaim közé fogadjam, s végigbizsergessen a tőle eredő remegés. Egész kitölti a gondolataim, épp ahogy a szám, az íze a jelenléte, a lüktetés.
Enyhén lihegve tartok kis szünetet a hajrában, nyelvemmel végignyalva teljes hosszán, majd körkörösen kényeztetve a makkját, csókokat lehelve rá, vagy csak érzékien végigcsiklandozva az ajkaimmal, hogy aztán új lélegzethez jutva fogadjam ismét magamba boldogan hallgatva a zaklatott lélegzetvételét. Nem élvezhetem sokáig a gondolatot, hogy tehetek érte valamit, a teste megfeszül, s a számban szétterjed markáns íze.
Felköhögve, varázsból szabadultan keresem meg tekintetemmel az arcát, hogy elraktározhassam mélyen magamban elégedetten kisimult arcát, de nem az vár, amire számítok. A fekete lélektavak zavarosak, bennük vegyes érzelmek kavarognak, s elönt a csontomig maró érzés: becsaptam? átvertem? összetörtem benne mindent végleg?
Megsemmisülten borulok az izmos, lapos hasfalára, magamhoz ölelve lehellve ki magamból a szakadatlan ismétlődő mondatot: - Csak jót akartam... Csak jót akartam. Csak jót akartam!
Szerkesztve ef-chan által @ 2011. 10. 23. 18:47:57
|
| Rauko | 2011. 09. 12. 18:36:33 | #16659 |
Karakter: Haruka
Megjegyzés: ~ Hyuuuchanomnak
- Szó sem lehet róla! - szólal fel magához képest is hangosan, amivel kicsit meglep.
- Arról sem, hogy te aludj a földön - felelem vigyorogva, hiszen háttal áll, nem lát.
- Akkor egyikünk sem fog ott aludni. Tessék - nyom a kezembe egy tányért, rajta étellel, majd leül, messze tőlem, de mivel ez nekem nem tetszik, mögé sétálok, az övének támasztom a hátam.
- Ha... Haruka? -
- Szeretnék így enni. Azt mondtad, rendelkezésre fogsz állni.
- Valóban - szólal meg végül, lezárva a témát. Elkezd a youkairól beszélni, de igazából engem nem a youkai érdekel.
- Ideje ledőlnünk! - kiabálja, mikor kicsit megpróbálnék közeledni. Dühösen cisszenek egyet, majd várok. Mire beérek, már a takaró alatt fekszik, a futon távolabbi végében. Nem foglalkozom a távolságtartásával, átölelem, de a nevemet suttogva szakad ki a karjaimból, és fordul felém.
- Időt akarok tölteni veled - suttogom, majd közelebb hajolok. - Te? - Végigsimítok ágyékán, és ... kellemes. Szeretem ezt.
Megint a nevemet nyögi, de az ajkai hazudnak nekem, így a testét kezdem kényeztetni, aminek hamarosan meg is van az eredménye.
Végigsimítok mellkasán, majd, megszabadítva a kimonó övétől, amin felbátorodva, elkezd ölelgetni, majd az ingemhez nyúl, de annyira remeg, hogy ha nem segítek neki, gyanítom, erővel tépte volna le másodperceken belül. Aztán, egyre bátrabb, ahogy egyre kevesebb ruha van rajta. Végigsimítja ajkaimat, majd a m4llkasom után a nadrágomba akasztja ujját. Viszont, mielőtt leveszem, akarom, hogy izgasson fel, így a kezét megragadva a férfiasságomra vezetem.
- Fájni fog így minden nélkül - suttogom, hiszen innen már nem fog visszakozni, olyan kemény, hogy fáj ránézni is, a teste megadta magát nekem.
- Nem érdekel - vallja be, mire kicsit meglepődök. De mielőtt mélyebben belemerülhetnék a kényeztetésbe, felordít, és összegömbölyödik, úgy rászorítva testével a már benne dolgozó ujjaimra, hogy majdnem eltöri őket.
- Kantarou? - szólítom meg.
- A youkai - sóhajtja, csalódott hangon, majd felrohan. Utána szaladok, de éppen utolérném, mikor hirtelen becsapódik az orrom előtt az ajtó.
- Haruka!
- Kantarou! Kantarou! - Hiába hívom, nem felel, nem hallok semmit, mintha nem is lenne bent. Pedig az előbb hallottam, ahogy hív! De már semmi!
* * *
Már azt sem tudom mióta dörömbölök, akárhonnan próbálok bejutni, reménytelen, ablakon sem megy, ajtón sem! Aztán egyszer, teljesen magától kitárul előttem az ajtó, és megpillantom a földön fekvő Kantarout. Fölé hajolok... még él. Ekkor kezd ébredezni.
- Haruka? - kérdezi kicsit kábán, majd mesélni kezd.
* * *
- Végül mégis mindenki épségben megúszta - mosolyog rám, mikor már hazafelé megyünk, majd hirtelen belép egy sikátorba, és én persze követem.
- Milyen sok gondot kavar, ha a nem beszélünk arról, amit érzünk, nem igaz, Haruka? Ez az eset... Ne szeress belém! - Hogy mi?! - Ne érts félre, vágyom rá, s az este... olyan álom, amelynek talán sosem szabad teljesülnie, mert mi marad nekünk? Te nem változol, sokáig élhetsz, ha nem győznek le, de én... ha nem más, az idő forgácsol fel. Van még talán tíz, szerencsésebb esetben húsz évem, míg nagyjából így nézek majd ki, de aztán? Felesleges belekezdeni... - Ezt nem hiszem el...!
Szó nélkül lépek el, egy arcizmom sem rezdül, miközben furcsán fáj a szívem.
- Haruka... - suttogja a nevet.... a nevet, amit tőle kaptam, pedig sosem kértem.
- Minden ember aljas - pillantok rá a vállaim felett. Tekintete egy pillanatra összekapcsolódik az enyémmel, majd kitárom szárnyaimat.
- Várj! - kiabál utánam felpattanva, de nem érdekel. Nem foglalkozom vele. Ha most visszamennék, bántanám, azt hiszem. Hiszen miatta volt minden. Megölhettem volna. Csak azért adtam neki esélyt, hogy együtt lehessünk és megpróbálhassuk. De neki ez sem jelentett semmit.
Nem tudom, hova kellene mennem és mit kellene tennem... Aztán már csak egy dolog jut eszembe, amit tehetnék.
Sugino... el kell mennem hozzá.
- Gyere be - mondja, és ellép mellőlem.
- Muu-chan merre van? - kérdezem, mire megrántja a vállát.
- Nem tudom, de gyanítom, nem ő neked a fontos most - mosolyog rám, és leül, én pedig mellé helyezkedem. Megfogja a kezem, de nem számít. - Kantarou...?
- Majdnem a magamévá tehettem - vallom be, kissé színtelen hangon. - De megjelent egy youkai, utána pedig elutasított - morranok fel.
- Mit mondott? - suttogja kérdését.
- Arra próbált utalni, hogy felesleges, mert ő meghal, megöregszik, én pedig örökké ilyen maradok - mondom, és lehajtom a fejem. Így kimondva olyan buta indoknak hangzik... nem teszem, mert be kell fejezni.
- Ő nem érdemelt meg téged - jelenti ki, mire felkapom a fejem. - Emlékezz, mit mondtam. Egy youkai és egy ember nem illik össze, Démonevő.
- Ezt hogy érted?
- Ez bonyolult - morogja, és felpattanva kitárja a szárnyait, majd repülni kezd. Utána ugorva szállok mellé. Ahogy a fekete és a fehér, kihullott tollak karöltve hagyják, hogy a szél játsszon velük... olyan szép. - Látod? - szólít meg, és mellém repül.
- Mire próbálsz célozni? - kérdezem. Gyanús nekem...
- Nem érdemel meg téged - suttogja, és még közelebb repül. Nem tudom, mit kellene tennem.
- Sugino - szólítom nevén, mire megcsillannak a szemei.
- Mond még a nevem - kéri, és szinte nyög, ahogy még közelebb ereszkedik, és már alig van köztünk távolság.
- Hagyd ezt abba - nézek rá. - Nekem ott van Kantarou, neked pedig Muu-chan. Nem lenne jó ötlet, ha mi...
- Ő semmi! De te vagy a Démonevő! - Ujjai az arcomra simulnak és hirtelen átjár valami furcsa. - Sosem jutott eszedbe, hogy valójában miért akartam feltörni a pecsétedet? - Nemet intek a fejemmel, és egyre jobban érdekel, hogy miért is. - Bolond vagy - mosolyog rám, és már időm sincs ellenkezni, az ajkaimra mar, és olyan szenvedéllyel csókol, amivel Kantarou sosem szokott és tudott.
Mégsem érzem ugyanazt. Nem remegek meg, nem akarom azonnal érezni a bőrét a bőrömön érezni... csak hagyom neki.
- Menj, pihenj le - suttogja, mikor elválnak tőlem az ajkai. - Elmegyek, megkeresem Muu-t. - Tudom, hogy hazudik, ilyenkor mindig furcsa az arca, de nem mondok semmit. Ha menni akar, menjen. - Ha visszajövök, majd visszamész te is, rendben? - kérdezi mosolyogva, és beletúr a hajába. Olyan szép... sokkal szebb, mint Kantarou, mégsem tudom megkívánni.
Nem szólok, nem bólintok, csak megfordulok, és a faházba repülök.
Nem értem magam.
Sugino fajtámbeli. Fehér tengu... és mégsem érzem azt, ha velem van, amit Kantarouval. De Kantarou nem akar engem, a tudtomra hozta. Ha akarna, nem ilyen mondvacsinált kifogásokkal állna elő, hanem kész tényekkel. Nem azzalé, hogy ő egyszer öreg lesz.
Ez... én talán szeretném akkor is. Öregen is. Akkor is Kantarou lenne, ha már felkelni sem bírna az ágyból, annyira öreg lenne. Ráncosan is ilyen szép lenne... és ez neki mégsem számít.
Hiba volt visszajönnöm vele. Hatalmas hiba.
***
- Démonevő - suttogja a nevem Sugino. - Kelj fel.
- Nem alszom - felelem még mindig lehunyt szemekkel.
- Tudom... de vissza kell menned. Muu hamarosan hazaér, és te nem lehetsz itt. - Na, erre már kinyitom a szemem, de kérdeznem sem kell, megértem, miért teszi.
- Nehéz lenne eljátszanod a szerelmest, igaz? - kérdezem közömbösen, mire bólint. Nem szólok semmit, nem kérdezem, hogy hol volt, ezért is lep meg, amit mond.
- Kantarou vár téged - mondja, mire a vállam fölött hátrapillantok, meglepetten csillannak a szemeim, de inkább elrugaszkodom.
Az életem több, mint zavaros.
Sugino, akinek eredetileg az ellenségemnek kellene lennie, úgy viselkedik, mint én Kantarouval. De én... akarom Kantarout, aki viszont úgy viselkedik velem, ahogy én Suginoval.
De csak egy gondolat zúg az agyamban végig, ahogy hazafelé repülök.
Visszautasított, mert egyszer vége kell, hogy legyen.
Meg kell neki mutatnom, hogy rosszul látja. Hogy nem kötelezően rossz a vége mindennek.
Hogy Haruka vele együtt fog meghalni... és akkor már újra csak a Démonevő leszek.
***
- Hol voltál? - áll meg előttem Kantarou, ahogy leszállok az udvaron.
- Mint mesterem kérded, vagy mint más? - fordítom felé a fejem, mire picit elpirul, beharapja az alsó ajkát és látom: vívódik. Percekig csend van., én nem mozdulok, ő meg-megfeszül az ingerültségtől, majd halkan, suttogva szólal meg.
- Mint a mestered - ejti ki a durva szavakat, mire egy pillanatra nem tudok uralkodni magamon, és kiül az arcomra a csalódottság.
- A fehér tengunál voltam. - Nem akarok többet mondani, de ujjai a csuklómra fonódnak. Kicsit ingerültebben nézek először az ujjaira, majd rá, mire elenged.
- Mi történt nála? - teszi fel a sorsdöntő kérdést. Nem tudom, hallani akarja-e a választ, és ha nem a mesteremként szólna, megkérdezném, mit akar hallani, de mint a mesterem, el kell viselnie minden fájdalmat, amit neki okozok.
- Megcsókolt - foglalom össze a történteket, mire lehajtja a fejét. Nem szól, megint nem szól, csak hátat fordít nekem, és besétál a házba. Mintha szipogást hallanék, de ebben nem vagyok biztos. Viszont ha őt nem érdeklik a miértek, engem nem érdekelnek az ő problémái.
***
Nem tudom, hova kellene mennem és mit kellene tennem. Tartok attól, hogy visszamenjek Suginohoz, de azt sem akarom, hogy távol legyek a háztól. De most nem tudnék a tetőn fekve csillagokat nézni, miközben a szobájából hallom, ahogy álmában szuszog. Mert mindig így van.
Az utcában levő, elhagyatott ház tetejére fekszem le, és onnan bámulom a csillagokat.
Furcsa érzés, ami most bennem van. Nem tudom pontosan, minek kellene nevezzem, de bánt, hogy a mesteremként szólt hozzám, bánt, hogy nem akart tudni mindent és nem próbált jobb belátásra téríteni.
De a baj az, hogy én maradni akartam vele. Azt akarom, hogy megtörténjen az az éjszaka. Nem csak egyszer... minden egyes éjszakán olyan éjszakát akarok. Olyan szenvedélyt, olyan tüzet... azt akarom, hogy olyan kába szemekkel nézzen rám és úgy suttogja a nevem... könyörgőn, szinte remegve.
De ilyen úgysem lesz. Ő maga mondta. Egy álom, aminek nem szabad megtörténnie.
***
- Hol voltál megint?! - kérdezi, önmagához képest is meglepő szigorral a hangjában.
- Ott, ahol te nem vagy - felelem flegmán.
- Haruka! - dörren a hangja, de csak fenyegetően ránézek, és közelebb hajolok.
- Bele se kezdj. Úgyis be kell fejezned - sziszegem, és kitárva szárnyaimat, felrepülök. Azt hiszem, sikerült az arcához érnem a tollakkal, de nem érdekel. Most nem. Ha maradok, kárt tettem, volna benne.
De éjszakára hazamegyek. Nem bírom ki, hogy ne lássam. Furcsa érzés, és butának érzem magam tőle, de nem tudok ellenállni.
De ahogy leszállok a tetőre már tudom, hogy nem alszik, nem szuszog.
- Haruka - hallom meg édes, lágy hangját a teraszról, így sóhajtva leereszkedek.
- Megint parancsolgatni és vitázni szeretnél? - kérdezem, de nemet int a fejével.
- Beszélgetni - suttogja. - Kérlek... mond el, mi történik. Hogy érzel? - Rám néz, egyenesen a szemembe.
- Nem akarod hallani - felelem, és már szállnék újra, de elkapja a karomat. - Szóval hallani akarod? - Bólint, én pedig kirántom a kezem a szorításából. - Önző ember vagy, semmi más - sóhajtok fel. - Amikor te úgy érezted, hogy akarod, feltörted a pecsétemet, nevet adtál nekem és magadhoz láncoltál. Nem volt alkalmad rá, hogy megkérdezz: akarom-e. Most, hogy én is akarnék valamit, olyan kifogással rázod le magad részéről a dolgot, amit, ha végiggondolsz, te is csak mondvacsinált dolognak tartanál! - nézek rá szigorúan. - Egyáltalán minek születtél meg, ha úgyis meg kell halnod? Miért nem akarsz velem lenni?! - teszem fel kérdéseimet. - Én akarom. És Haruka csak addig él, ameddig Kantarou is - mosolygok rá finoman. Még mindig haragszom rá, de nekem már nincs mondanivalóm...
|
| ef-chan | 2011. 07. 19. 00:09:46 | #15175 |
Karakter: Ichinomiya Kantarou
Megjegyzés: (Harukának)
- Elképzelhetetlennek tartod, hogy akarlak, és ezért tettem, amit tettem? - csak nézek rá értetlenül. Most miért mond ilyeneket? - De ne aggódj, ha zavar, akkor nem közeledek feléd - lép ki morogva a szobából, s utána nyúlnék, de olyan távol van. Sóhajtva engedem le ismét a kezem, a combomba markolva. Nem értem, egyszerűen nem értem, hogy akkor most valójában mi is történik kettőnk között...
Figyelmem csak és kizárólag a férfire koncentrálom, ha hagynám, hogy magától vándoroljon, amerre szeretne, szabadon, végül ismét a mellettem lépdelő Haruka körül kötne ki, s félek, túlzott és idealisztikus következtetéseket volnék hajlamos levonni korábbi szavaiból. Akarna? Engem? Annyiszor elképzeltem, de valójában fel vagyok rá készülve? Valóban képes lennék hagyni, hogy valóban megtegyük?
Basszus, azt mondtam, nem gondolkodom rajta!
Szerencsére megérkezünk a kórházba végre. A nő valóban mély kómában fekszik, nem is lenne rajta semmi különös egy valamit kivéve: a szívétől induló, s a messzeségbe nyúló piros fonal, amelyen úgy járnak-kelnek keresztül, hogy minden bizonnyal csak mi vagyunk képesek látni Harukával... Még sosem láttam ilyet. Vajon mi lehet a pontos funkciója? Az biztos, hogy egyfajta kapcsolatban áll a youkaival, de pontosan milyen kapcsolatban?
- Elmennénk a házhoz - zavarom meg Tomoru-sant egy egészen rövid pillanatra.
- Én maradok, menjenek csak - feleli, s már ott sem vagyunk. Van egy olyan érzésem, nem állunk jól idő-ügyileg.
- Szerinted mi volt az? - kérdezi azonnal, ahogy kiérünk az épületből.
- Talán ez köti össze a nőt és a youkait, de egyelőre ebben sem vagyok biztos - felelem magamba mélyedve s nem nézve rá.
* * *
A számításaim helyesnek tűnnek, mert a fonal itt is folytatódik, befelé szaladva tekintetünk elől. Végül egész az említett emeleti szobáig jutunk. De hiába, sem a sebem, de mégcsak a csengők sem jeleznek semmi nem odavalót... Nem értem, ez így valahogy nem áll teljesen össze...
- Haruka, nézd - mutatok az ajtóra, a kilincsen keresztül fut tovább oda be, ahol ki tudja, mi vár.
- Nem lenne jó ötlet kinyitni - ez igaz, mégis, ha közelebb akarunk jutni a megoldáshoz, akkor meg kellene tenni.
- Maradj itt, és ne nyisd ki, értetted? - szólal meg váratlanul mellettem, s aztán már ott sincs. Csak nézek utána, s jobbára, kivételesen, szót fogadok.
Enyhén az ajtónak döntöm a fejem. Épp olyan ridegen viselkedem vele, mint ő szokott velem, és ez így kényelmetlen. miért nem tudok feloldódni, végtére is, örülnöm kellene, nem igaz? Hiszen megcsókolt... Azt mondta, akar... mit akar vajon? A testem?... Ha megkapná, mellettem maradna, vagy eltűnne ismét? Egyáltalán valóban arra vágyik, amit nyújthatnék, vagy valami egészen másra? Nem tudok róla semmit, az ég adta egy világon semmit sem. Sem az érzéseiről, sem a gondolatairól, még csak azt sem tudom, jobbára, mit szeret és mit nem. Csak foszlányok lógnak a kezemben, foszlányok, ennyi a tudásom vele kapcsolatban, semmi több... kérdésem? Lenne több tonnányi...
- Kantarou - összerezzenek, s zavartan nézek rá, hallgatva. - A fonal az ajtótól pár centire eltűnik, de nem láttam bent semmi különöset - gondolataim visszakalandoznak a fonalhoz, s kezem az ajtó fáján pihentetem meg. Jó lenne többet megtudni róla... Ellököm magam az ajtótól, majd lesétálok a kinti tornácra telepedve le.
- Nem tudom, hogy kellene ezt a legegyszerűbben és a legbiztonságosabban megoldani - sóhajtok fel.
- Lehet, hogy most nem tudjuk a kettőt együtt - rá pillantok, mintha rólunk is beszélnénk... Inkább visszafordulok a kert felé.
- Ha csak úgy elvágjuk a fonalat, minden esély megvan rá, hogy Mire meghal és a youkai is eltűnik, vagy elszabadul, és másokban is kárt tesz. Már ha tényleg olyan a természete. Azt hiszem, a megfelelő lépés mindenképp az lenne, ha megbeszélnénk a szomszédokkal - felejtem rajta a tekintetem, s mikor erre rádöbbenek, zavarba jőve néznék félre, de ahogy közelebb lép, ismét arra kényszerít, hogy rá nézzek, s megremegjek közelségétől, ahogy az ajkaimra suttogja: - Igazad lehet, Kantarou - mélybíborszínt öltve magamra nézek rá meredten, s a szívem zakatol. Akar. Azt mondta, akar. Most és itt meg fog megint csókolni?
De egyszerűen csak ellép mellettem. Akar? Nem tudom... nem merem hinni...
* * *
Hát, a szomszédtól mindent megtudhattunk a pletykák és hiedelmek természetéről, mert az elbeszélése tele volt egyértelmű badarságokkal, amelyeket csak hozzáragasztott az elméje a sztorihoz az évek során, kiszínezve és eltorzítva teljesen. Tehát egy lány lakott a szomszédban, akinek nem igazán volt senkije, s sok szóbeszéd lengte körül. Magányos lehetett...
De megrázom a fejem, nem szabad a saját személyes érzelmeim belekevernem. Ha hangokat hallottak a házból, talán mégis volt valakije. Talán egy szellem, aki megértette, vagy saját magával társalgott volna? De akkor miért tűnt el nyomtalanul? Talán valahol konzerválta a testét, vagy felhasználta valamihez? Nem vagyok járatos a fekete mágiában, de minek egy romlandó, rothadó valami bármihez is? Hiszen az emberi test konzerválhatósága véges.
- Mi a véleményed? - kérdezem meg Harukát is, hátha ő sejt valamit, amiről én nem tudok.
- ha a nő megkeseredett életet élt, könnyen lehet, hogy most ő az, aki ott kísért. De akkor sem tudom elhinni, amiket ez az asszony mondott - fintorog, s egyet kell értenem, de egyelőre inkább megtartom a gondolataim. Ha valóban megkeseredett lány lenne, miért nem bántotta a férfit is, hiszen boldog pár voltak.. miért csak a nőt?
Tomoru-san jelenik meg a tornácnál, s valóban, későre jár lassan... Kevés, ez így roppant kevés.
- megtudtak valamit, Ichinomiya-sama? - kérdezi reménnyel telve, de egyelőre nem ringathatom felesleges bizakodásba. Sokkal nagyobb lenne a fájdalom és a csalódás, ha mégsem járnánk sikerrel.
- Talán, Tomoru-san, de nem akarok semmit elhamarkodni. Viszont... szeretnénk itt éjszakázni a házában, ha lehetne - meglepődik, szerintem én is meglepődnék fordított helyzetben, de ha hihetünk a szomszédnak, akkor csak éjszaka fog előjönni, máskor nem nézhetünk szembe vele. - Van valami rokon, akihez mehetne ma éjjelre?
- Hát... éppenséggel akad. De miért kell ezt? - kérdezi.
- Mindenképp szükséges lenne, de ne féljen, semmi kárt nem teszünk a házban - bár ez lehet, felelőtlen kijelentés, ki tudja, mit művel majd a youkai.
- Nos, legyen... - egyezik bele. - de egyet azért én is kérnék.
Természetesen semmi akadálya.
* * *
Értem én, hogy frissen ideköltözve, szinte senkit sem ismerve a környéken, az ember bizalmatlan, de ez már szinte sértő! Mintha ki akarnám rámolni a házat...
- Tényleg csak a vendégszoba és a konyha van nyitva - Haruka tagadni sem tudná a meglepődését, engem inkább felháborít. Azt hiszem, nem leszek szégyellős, amikor a jutalomra kerül majd sor.
- Legalább van hol főzni és aludni, amíg nem jelenik meg a youkai - vigasztalom magam is, amikor tekintetem a vendégszobára téved. mintha tarkón vágtak volna, tántorodom meg kissé bizonytalanul.
- Hideg lehet a padló - állapítja meg közömbösen Haruka. - Pláne éjszaka. De nem akarom zavarni a köreidet, majd én alszom a földön, aludj csak a futonon.
- Szó sem lehet róla! - csattanok fel, majd észbekapva kezdek feltűnően babrálni valamivel háttal. Nem akarom, hogy a földön aludjon, igazán jól bírom az ilyesmit, de ha ezt mondom, nem fog beleegyezni.
- Arról sem, hogy te aludj a földön - mintha mosolyogna a hangja. Provokálsz?
- Akkor egyikünk sem fog ott aludni - motyogom félhangosan. - Tessék - nyújtom felé a Youko-chan készítette vacsorát, s amint rásóztam, már el s iszkolok a lehető legmesszebb, hogy ott telepedjek le, s fogjak a saját adagomhoz. Pár pillanattal később mégis a torkomon akad a falat, ahogy a hátamnak támaszkodva ül szorosan mögém.
- Ha... Haruka? - lepődöm meg teljesen.
- Szeretnék így enni - feleli. - Azt mondtad, rendelkezésre fogsz állni.
Egy rövid ideig még csendben dolgozom fel az információt, aztán leesik, a korábbi mondandómra utal, s rendes ellentámaszt nyújtva dőlök én is kissé hátrébb. - Valóban - felelem válaszul. Vajon érzi, milyen hevesen dobog a szívem?
- Szerinted eljön ma este? - kérdezem, el akarom terelni még a saját gondolataim is magamról, és arról, hogy csak pár ruha választ el attól, hogy bőrömön érezhessem bőre melegét.
- Ki tudja - vonja meg a vállát. Olyan érzésem támad, mintha őt a lehető legkisebb mértékben sem érdekelné az egész.
- Én valamiért úgy érzem, eljön - folytatom, ragaszkodva a témához. Csak a hátam mutatom, s mégcsak beszélni sem vagyok hajlandó másról. Sajnálom, Haruka, azt hiszem, félek, félek kettőnkkel kapcsolatban mindentől. Nem tudnám elviselni, ha megint elmennél...
- Kantarou - megint olyan érzékien ejti ki a nevem. Tudom, hogy csak a képzeletem játszik velem, de elvislehetetlen.
- Ideje ledőlnünk! - kiáltok fel kétségbeesetten. Nem mintha akkor jobb lenne. De nem baj, akkor nem kell beszélni. Legalább beszélni nem kell!
Mondandómnak megfelelően fel is pattanok, letéve az edényt, s a kimono felső részét levéve fekszem a futon egyik szélére, betakarózva. Hallom a lépteit, ahogy követve engem, belép a szobába, hallom a ruhák susogását. Vajon mit vehet le épp? Aztán libben a takaró, s a gyertya kihúny. Belemarok a takaróba vágytól és félelemtől feszülten, ahogy karja, átölel, s beborít teste melege.
- Haruka! - fordulok szembe vele, kicsusszanva karjaiból, tenyerem mellkasára tapasztva, vörösen, bár ez utóbbit jótékonyan takarja a sötét.
- Időt akarok tölteni veled - súgja, s kezem megremeg, amit ki is használ, s félretolva a “gátat” hajol ajkaimhoz közel, de megtorpan, csak a tekintete fúródik az enyémbe, rabul ejtve. - Te? - kérdezi, hangja végigbizserget. Hogy aztán ismét merev görcsbe ránduljon a testem, ahogy keze, igaz, csak a ruhán keresztül, de férfiasságom kezdi simogatni.
- Haru...kah... - sóhajtok bele a nevébe, megragadva a kezét. A szívem lassan az agyam helyén lüktet, vagy nemes egyszerűséggel kiszakad a mellkasomból, még nem döntötte el végleg, azt hiszem...
- Beszélni akarok, kettőnkről, de veled nem lehet - folytatja, s nem értem, mit akar ezzel.
- De hiszen... - röpke csókkal forrasztja ajkaimra a szót.
- Az ajkaid nem válaszolnak őszintén, inkább a testeddel akarok beszélni - jelenti ki, ismét ajkaimra marva, mély, észvesztő csókra invitálva, teljesen elgyengítve. Ujjai odalenn magamra hagynak, mire belesóhajtok a csókba, hogy aztán bele is nyögjek, amikor utat talál a kimonó alá, végigsimítva a mellkasomon, beleütődve az “övbe”. Elhajol ajkamról, s egy rántással szabadít meg az övtől is, a kimonó már csak hevenyészve takar, s libabőrös leszek a hűs levegőtől, mely végigcirógat. Aztán elönt a forróság ajkai nyomán, melyek módszeresen kezdik bebarangolni a “felszabadított” területet. Ujjaim először csak a takaróba marnak, s próbálom fékezni magam, de képtelen vagyok, hisz annyit álmodoztam erről... Kezem bizonytalanul indul meg, de hevesen ér célt, ahogy megölelem, magamhoz húzva, mégis szabadon hagyva, tegye, amihez kedve van. - Haruka - suttogom átszellemülten, s hirtelen zavaróan soknak tűnik ez a kevés ruha is, mert a bőrömön akarom érezni, mégha ez az első s egyben az utolsó alkalom is... Gyengéden tolom messzebb, s fürkésző tekintetét kerülve, remegő kezekkel kezdek babrálni ingjének gombjaival. Ha nem segítene be, talán az életben nem végeznék, így viszont szorosan bújhatok az előbukkanó izmos mellkasához, belélegezve jellegzetes illatát, s belékapaszkodva segítek, hogy könnyebben emelhessen ki a kimonó nadrág részéből, visszafektetve. A pír az arcomon már nem zavar, tömény vágy, szégyellős próbálkozásként siklik végig ujjam az ajkain, leszánkázva a mellkasán, a nadrágig, hogy aztán beleakasszam, s meghúzzam, némán jelezve, az most nagyon nem az alkalomhoz illő, hiába elegáns. egyelőre azonban mintha nem reagálna, ragadja meg a kezem, s lejjebb vezetve nyomja a nadrág rejtekében igen is ébren levő férfiasságához. Igazán méretes lehet...
- Fájni fog így minden nélkül - hajol ismét fölém, ujja a fenekemre siklik, ingerelve.
- Nem érdekel - már nem. S mintha csak ennyire várt volna, ujja belém hatol. A levegőm bennszakad, s már ettől könnyek csillognak a szemem sarkában, s a kellemetlen érzéstől megfeszülnek a záróizmaim. Arcom csókokkal halmozza el, s nyugtatóan búg fülembe, férfiasságom is gondjaiba véve. Ha így folytatja, én belehalok a lázba, mely kínoz!
Ösztönösen nyitom széjjelebb a lábaim, utat engedve.
- Kérlek, Haruka, kérlek... - szakad fel belőlem. - beszélj még hozzám ilyen gyengéd “szavakkal”!
- Látod, milyen odaadó is tudsz lenni - feleli közelebb helyezkedve, s csípőm megemelve. Érzem egész valóját a bejáratomnál, s megremegek. Annyiszor elképzeltem, de sosem mertem beleélni magam, akár valóság is lehet.
A fájdalom hirtelen önt el több hullámban, s megfeszülve, összegömbölyödve kapok a mellkasomhoz összeszorítva a fogaim.
- Kantarou? - hallom aggódó hangját, s a fájdalom, bár érzem, kissé enyhül, s azonnal fel is ülök.
- A youkai - sóhajtom csalódottan, ahogy pofán vég a valóság, majd felpattanva mellőle, a kimonó fölső részét és a gyöngyfüzért felkapva szaladok a lépcső felé. Hallom, hogy összekapva magát szalad a nyomomban, kissé lemaradva, ami megnyugtat. mert vele biztonságban vagyok, történjék bármi.
Ahogy felérek az emeletre, az ajtó tárva nyitva, s nem tétovázom, belépek rajta, bár a fájdalom, a perzselő érzés egyre elvislehetetlenebbül kínoz. Szétnézve még mindig nem látok senkit, amikor hirtelen Haruka a nevem kiáltja, s hátrapillantva még látom, ahogy hatalmas lendülettel csapódik be az ajtó az orra előtt.
- Haruka! - lépek vissza az ajtóhoz, megpróbálva kinyitni, de hiába, az ajtó nem enged, csak rángatom zaklatottan, mikor felnevet valaki mögöttem. A bökkenő csak az, hogy mély, férfihangon...
Gyors mozdulattal pördülök meg, a füzérem magam elé emelve, még épp időben védve ki a támadás. Miért férfi? Nem értem... Valamit nagyon elnéztünk, de tény, nem voltam elég alapos, mert túlságosan lefoglalt a saját problémám.
- Kantarou! Kantarou! - hallom odakintről Haruka hangját, ahogy próbál bejutni a szobába. Semmi értelme. Az ajtót azért nem lehet kinyitni, mert ez itt benn már egy másik dimenzió, mintha két világ nyílt volna egybe, a youkaié és a miénk.
- Végre egy profi - szólal meg az ismeretlen szellem, teljesen olyan, mintha ember lenne, s igen jóvágású férfinek számítana, csak szemei világítanak sárgán. Lihegve próbálok szétnézni, fél szemmel figyelve mozdulatait, hogy támpontot kereshessek. ez a vesztem, hirtelen tűnik fel mellettem, s ahogy felé fordulok, végigsimít az arcomon, mielőtt másik kezével a mellkasomba vájna, belé hatolva, anélkül, hogy sebest ejthetne rajtam, s csak annyit érzek, elhagy a testem. Értetlenül pillantok még vissza önmagamra. Csak egy valami ragadja meg a figyelmem, mielőtt elnyelne mindent a sötétség: egy a szívemből kiinduló piros fonal. Én most... meghaltam?...
* * *
Fájó tagokkal ébredezem, s hirtelen ülnék fel, de a láncok visszatartanak. mindenre elkészülten pillantok körbe, de nem látok először senkit, s csak később tisztul ki annyira a látásom, hogy megpillantsam Mira-san testét... vagyis hát... inkább talán a lelkét? Egy biztos, halálra van gyötörve, tele van súlyosabbnál súlyosabb sérülésekkel, s a lélegzése ritkás és nehéz. Borzasztó állapotban van. Feszegetni kezdem a láncaim, próbálgatva, de elég masszívnak tűnnek.
- Felesleges - hallom meg a kellemes, lágy női hangot, s azonnal odapillantok, mire megilletődve pillant vissza rám. - Te hallasz engem? - kérdezi megrökönyödve.
- Természetesen és látlak is - felelem, bár nem értem, ez miért különös, de a lány szemeibe könnyek gyűlnek. - Annyira sajnálom! - suttogja.
- Öhm... Igazán nincs mit... Megkérdezhetem, hogy ki vagy? - esem zavarba, nem vagyok az a nagy vigasztaló típus.Sosem volt igazán barátom, aki rászorult volna...
- Kérlek, ne törődj velem, ha látsz, talán képes leszel elmenekülni. A lánc valójában lélekkötés. Siess, kérlek! - tűnik el a semmiben.
- Várj, hallod, kérlek! - kiáltok utána, de felesleges. A fenébe! Nem értek semmit, és ez kifejezetten zavar. De ha ez csak kötés, akkor talán fel tudom oldani.
* * *
Lihegve, de mosolyogva nézem a lehullott láncokat. nem volt egy egyszerű kötés, de sikerült megtörnöm. Már csak Mira-sant kell kiszabadítanom, hogy visszajuthasson a testébe! Msot, hoyg tudom, pontosan hogyan is kell, sokkal egyszerűbb megszabadulni a láncoktól. Mira-san, ahogy a súlyok eltűnnek a testéről, bágyadtan felpillant, s szintén meglepődik.
- Te? - kérdezi elhalón, de csak gyengéden pisszenek egyet.
- Ne aggódjon, Mira-san, azért jöttem, hogy hazavigyem - mosolygok, amikor is visszatér a lány, aki az előbb csak úgy eltűnt.
- Majd segítek - térdel le mellénk, s Mira-san homlokára teszi a kezét, s a nő lelke hirtelen gombolyaggá változik, amely tekeredni kezd felfelé. - Visszajut, már nem érdekli, nem elég a céljaihoz.
- Ki az a youkai, és mi köt hozzá? - kérdezem a lányt, mire lágyan elmosolyodik.
- Ilyen egyértelmű? - kérdezi fájdalmasan. Bólintok, mire felsóhajt. - A neve Mukuro, az egyetlen barátom, később szerelmem - meglepődöm.
-Szóval te vagy a lány, aki a lakásban élt? - bólint. - De mit akar Mukuro a lelkekkel? Azt hittem, velük táplálkozik.
Arca komorrá válik. - Nem volt mindig ilyen - kezd bele. -, szeretett, tisztán és őszintén, s én is szerettem, csak képtelen voltam rendesen elmondani neki, ahogy ő sem volt képes bevallani. Mikor megtettem, késő volt, a karjai közt haldokoltam betegségtől legyengülten, utolsót sóhajtva. Talán nem lett volna szabad, jobb lett volna, ha a sírba viszem a titkom... Mert nem volt képes elfogadni a halálom, s meg van róla győződve, hogy mások idő előtti halálával visszahozhat cserében engem.
- De miért nem állítod meg?
Tekintete még nagyobb belső fájdalomtól torzul el: - Nem hall. Eltaszított magától, s nem hajlandó látni, csak a rögeszméjének él.
Elkomorodom, majd nagyot sóhajtok. De azonnal össze is rezzenünk mind a ketten, mikor léptek zaja hallatszik fel, s megjelenik ő. Szemöldökét összevonja, majd rám pillant egyenesen, mintha valóban nem látná a lányt. Fura, mert épp az után vágyakozik oly nagyon, akit megtagad vágyakozásával.
- Úgy tűnik, alulbecsültelek - dörgi, s azonnal megindul, csak annak köszönhetem, hogy kitérek csapása elől, hogy a lány félrelök.
- Mukuro, fejezd be! - csattanok fel, mire meglepődik, hogy a nevén szólítom. Meg is torpan, majd lassan sziszegi a szavakat.
- Honnan tudod a nevem?
- Az a valaki mondta, akire a legjobban vágysz - felelem, mert most esik le, a lány nevét nem is tudom. Szívás...
- Mit tudsz te róla! - üvölt fel, ismét nekem ugorva, de támadása lepattan valami villámszerű burokról. mind a ketten meglepődve nézünk a másikra.
- Kana? - a youkai hangja megrökönyödéssel teli, s hirtelen kezdi szemével kutatni a szobát. A lány mellettem terem a semmiből, szellemként változtatva helyét, majd csak ennyit súg: - Kérlek, szabadítsd meg, én képtelen vagyok végezni vele - tekintete esd, könyörög.
- Biztos, hogy ez az egyetlen mód? - nem akarom, nem akarok végezni vele, ő csak ... szerelmes...
- Kérlek - feleli, kezembe adva egy kardot.
Mukuro tekintete megragad a tőrön. - Az honnan van? - kezd megint őrjöngeni, s nekem ugrik. A pillanat műve volt. Kana közén állva ragadta meg a karjait, megállítva karmai mozgását, s én csak szúrtam, kettejüket egybe... Sokkosan nézem összeolvadt alakjukat, s patakzani kezd a könnyem megállíthatatlanul.
* * *
Hirtelen riadok fel, s felegyenesednék, de melegség fog körbe, s visszatart. Értetlenül pillantok fel, s az arcát pillantom meg, ahogy eddig aggódó vonásai végre kisimulnak.
- Haruka? - kissé elvesztve a fonalat, pillantok körbe, s a szobában fekszem, a karjai közt, miközben odakinn lassan hajnalodik, pedig még csak most kezdődött az éjszaka...
* * *
- Végül mégis mindenki épségben megúszta - mosolygom kissé megtörten, a pénzzel játszva, amit kerestünk a kis kalanddal. Az eset azonban elgondolkodtatott, s erről most mindenképp beszélnem kell, főleg annyi minden után, ami történt. Egy félreesőbb sikátorba fordulok be, s felé fordulok.
- Milyen sok gondot kavar, ha a nem beszélünk arról, amit érzünk, nem igaz, Haruka? - fürkészőn pillant az arcomra, de nem szól. - Ez az eset... - sóhajtok egyet, majd egyenesen a szemeibe nézve végre, belekezdek: - Ne szeress belém! - szemei tágra nyílnak. - Ne érts félre, vágyom rá, s az este... olyan álom, amelynek talán sosem szabad teljesülnie, mert mi marad nekünk? Te nem változol, sokáig élhetsz, ha nem győznek le, de én... ha nem más, az idő forgácsol fel. Van még talán tíz, szerencsésebb esetben húsz évem, míg nagyjából így nézek majd ki, de aztán? Felesleges belekezdeni... - mosolygom rá erőltetetten, miközben visszacseng Kana utolsó mondata, amelyet mukuronak suttogott, miközben eggyé váltak a mindenséget betöltő energiákkal: ”Ha igazán szerettelek volna, elengedtelek volna már rég...”
|
| Rauko | 2011. 05. 28. 20:45:52 | #13920 |
Karakter: Haruka
Megjegyzés: ~ Hyuuuchanomnak
Valaki durván félbeszakítja a pillanatot, de Kantarou is elég furán viselkedik.
- Hmm, ezt nem értem... Lehet, vissza kell sétálnom a szobába - jelenti be. Mintha azt hinné, hogy álmodik. Épp lépnék utána, amikor megjelenik egy ismeretlen. valamit a menyasszonyáról beszél, én nem nagyon figyelek most rá. Inkább Kantarou reakciója érdekel, amikor rádöbben, hogy ez valóság. És meg is éri!
Ez az arc mindent megér!
* * *
A szobában aztán Kantarou teát főz, és direkt nekem háttal ül le, de most nem figyelek rá, inkább a történet érdekelne.
- Nemrég sikerült szereznem egy igen tágas és előkelő otthont igen kedvező áron. Mira-val boldogok voltunk és azt terveztük, következő hónapban összeházasodunk, s nekikezdtünk kicsinosítani a lakást. Azonban a szomszédok furcsán sutyorogtak, és fejcsóválva tekintgettek minket. Megpróbáltunk barátkozni, s nagy nehezen sikerült kiszedni belőlük, a ház átkozott. Nem hittünk nekik... mégis, elkerültük az emeleti szobát, hogy ne legyen baj, s úgy terveztük, felszenteltetjük és megtisztítjuk majd a lakást. Mira azonban alvajáró, s éjjel arra ébredtem, hogy nyikorog az emeletre vezető lépcső. Könyörgő hangokat hallottam, síró és kétségbeesett hangot, amely hívta magához, s ő gondolkodás nélkül ment. Meg akartam állítani, de nem sikerült, az ajtó becsapódott az orrom előtt, s sikoltozást hallottam, dörömbölést, és sírást, de akárhogy próbáltam, nem tudtam betörni az ajtót. Mire az ajtó végre engedett, már elkéstem, Mira kómába esett, s a teste vészesen hideg, de még él, de semmi más nyoma nincs annak, hogy történt volna valami is.. Kérem, úgy hallottam, ön járatos a szelleműzésben, segítsen a menyasszonyomon, bármit megtennék érte, hogy visszakapjam!
Elvállalja. Nem is kérdés. Ez érdekesnek ígérkezik, és én épp ezért tartok vele.
* * *
Bent még szólok neki, hogy vele tartok, de aztán ő szólít le engem.
- Haruka! Ha nyitni szeretnél felém, nem muszáj azt csinálnod... Tudom, hogy mostanában valóban kerültelek, de nehéz... Nem szeretném még jobban elrontani. Szóval... ha szeretnél közösen valamit csinálni, vagy csak tölteni az időt, ígérem, megpróbálok a rendelkezésedre állni, és nem kerülni többé. Sajnálom, hogy ilyen elkeseredett lépésre kényszerítettelek... de tudod, jobb, ha nem erőlteted, amit nem érzel, majd túllépek. Csak adj egy kis időt, hogy megtanuljam kontrollálni magam.
- Elképzelhetetlennek tartod, hogy akarlak, és ezért tettem, amit tettem? De ne aggódj, ha zavar, akkor nem közeledek feléd - morgom, és kilépek a szobából. Miért kell ilyeneket mondani?!
A lakás megnézése előtt beszaladunk a nőhöz, de ott semmi érdekes. Tényleg kómában van, tényleg rosszul néz ki, és... a szívétől tényleg elindul egy kis fonal, amiről nem szóltak. Azonnal észreveszi úő is, tudom, de nem szól.
- Elmennénk a házhoz - szólal meg Kantarou.
- Én maradok, de menjenek csak - mosolyog ránk a férfi szomorkásan, majd elköszönök és kilépünk.
- Szerinted mi volt az, - kérdezem, ahogy sétálunk, Kantarou a fonal mellett, én mellette.
- Talán ez köti össze a nőt és a youkait, de egyelőre nem vagyok ebben biztos.
***
Kantarou végül úgy dönt, hogy menjünk vissza, és nézzünk szét a házban. Nekem kétségeim vannak, hogy csak így, felkészületlenül megyünk, de ezt nem fogom vele megosztani, hiszen így is eléggé feszült köztünk a levegő. Nem akarom még azzal is fokozni, hogy ellent mondok neki. Majd megvédem, ha történne valami rossz.
A ház tipikus, japán stílusban épült, de nem nézelődünk odabent sokáig, hiszen a fonal továbbra is látszik, és egyenesen befelé vezet. Belépünk, és szó nélkül haladunk tovább, egyenesen afelé az emeleti szoba felé, amiről hallottunk, és ahova eddig elég egyértelműen vezet a fonal. Nekem egyre rosszabb érzésem van, de ha Kantarou nem szól, én sem fogok. Így is túl sokat beszéltem, és ő ennek ellenére sem mutat semmi hajlandóságot arra, hogy foglalkozzon kettőnkkel is. neki csak az ügyek meg a cikkek a fontosak, de ha így van, akkor mégis mi a fészkes fenét keresünk mi egymás mellett?! Miért hívott vissza és mit akar tőlem, ha a maximum, amit nyújtani tud, az egy általam kezdeményezett csók megszakítása?!
- Haruka, nézd - szólal meg, mire odakapom a tekintetem. Már az emeleten vagyunk, az ajtó előtt. - Nem lenne jó ötlet kinyitni. - Látom, hogy gondolkodik, de azt hiszem, nekem van egy megoldásom.
- Maradj itt és ne nyisd ki, értetted? - kérem, de választ nem is várva megyek a ház azon falához, ahol annak a szobának az ablaka van, és felemelkedek. Ahogy előre sejtettem, innen semmit sem látni. Az azonban érdekes, hogy a fonal az ajtótól még pár centire él, ott pedig mintha elvágták volna, nincs tovább. Akkor csak igaza lesz Kantarounak abban, hogy a szellem valamilyen formában működteti ezt a fonalat, mint egy energiaelnyelőt, de csak elvágni nem lehet, mert a nő minden bizonnyal azonnal meghalna.
- Kantarou - szólítom meg, mire összerezzen, mintha nagyon el lett volna gondolkodva. - A fonal az ajtótól pár centire eltűnik, de nem láttam bent semmi különöset. - Felém fordul, picit elpirul, aztán visszafordul az ajtó felé, és amikor már elhiszem, hogy ki fogja nyitni, megfordul és hümmögve, gondolkodva lesétál. Követem, egészen addig, amíg meg nem áll és le nem ül a tornácon.
- Nem tudom, hogy kellene ezt a legegyszerűbben és a legbiztonságosabban megoldani - sóhajt fel.
- Lehet, hogy most nem tudjuk a kettőt együtt - világítok rá, mire rám néz, aztán visszafordul a kert felé.
- Ha csak úgy elvágjuk a fonalat, minden esély megvan rá, hogy Mira meghal és a youkai is eltűnik, vagy elszabadul, és másokban is kárt tesz. Már ha tényleg olyan a természete - elmélkedik tovább. Azt hiszem, én már tudom, hogy mi jön, de nem szólok egy szót sem, hadd lyukadjon ki ott ő. - Azt hiszem, a megfelelő lépés mindenképp az lenne, ha beszélnénk a szomszédokkal - áll fel és néz rám azokkal a szép szemeivel, majd rádöbbenhet, hogy engem néz, mert elpirul. Viszont most leengedte a védelmét, ahogy azt szokták mondani, így közelebb lépek, felé hajolok és ajkaira suttogok, de hozzájuk sem érek.
- Igazad lehet, Kantarou - suttogom, és a nevét is próbálom a lehető legizgatóbban kiejteni.
Mélyvörös színt vesz fel az arca, látom a zavart az arcán és a tüzet a tekintetében, de nem lép. Kantarou... kit akarsz becsapni? Ugyanarra vágysz, amire én. Már csak arra leszek kíváncsi, hogy mikor vallod ezt be.
***
- Óó, hát az egy érdekes történet - rikkant fel a szomszédjukban lakó, idősebb hölgy. - Aki Mira-chanék előtt lakott itt, évekkel ezelőtt meghalt. Azt hiszem, tizenegy éve is megvan már - gondolkodik el. - Igen, tizenegy éve lehet. Egy kicsit furcsa nő volt, azt hiszem... ahh, nem tudom. A nevére sajnos nem emlékszem - mondja szomorúan.
- Nem voltak jó viszonyban? - kérdezi Kantarou.
- Nem volt az a kislány senkivel sem jóban, higgyék csak el nekem - mondja tudálékosan. Ahh, ezért nem szeretem én az öregeket. - Nappal nem is jött ki a házból. Csak éjszaka lehetett látni, akkor sem mindig. - Na, persze... és vajon ez a némber mit csinált éjszakánként? - Azt rebesgették, hogy emberi vért iszik és emberhúst eszik. -MI?! Erre felkapom a fejem. - Igen, igen! Komolyan beszélek, nem mese ez! Látták is néha, ahogy kisfiúkat csal be a házba - szörnyülködik, és most az egyszer egyet kell értenem vele. - Az azonban teljesen biztos, hogy minden éjszaka égett a villany az emeleti szobában, és kiabálásokat lehetett néha hallani - mondja, és felfelé mutat arra, ahol Mira összeesett. - Ezért is óvtuk Mira-chanéket, szegényeket. Az előttük lakó nő egyszer csak eltűnt, egyik napról a másikra, és soha nem találták meg sem őt, sem a holttestet. Ezért is óvtuk őket a háztól, de nem hallgattak ránk, és most meg is lett az eredménye - szomorodik el, és már várnám, hogy faggatózni kezd, hogy hogy van Mira, amikor fogja, és bemegy a kapun. Se szó, se beszéd. Érdekes népek laknak erre, az szentigaz.
- Mi a véleményed? - kérdezi Kantarou.
- Ha a nő megkeseredett életet élt, könnyen lehet, hogy most ő az, aki ott kísért. De akkor sem tudom elhinni, amiket ez az asszony mondott - fintorgok egyet, Kantarou viszont nem szól, visszasüpped a gondolataiba, és nem is beszélünk percekig, amíg aztán fel nem bukkan Tomoru-san.
- Megtudtak valamit, Ichinomiya-sama? - kérdezi reménykedve.
- Talán, Tomoru-san, de nem akarok semmit elhamarkodni. Viszont... szeretnénk itt éjszakázni a házában, ha lehetne. - A férfi látszólag meglepődik. - Van valami rokon, akihez mehetne ma éjjelre?
- Hát... éppenséggel akad. De miért kell ezt? - A számból vette ki a szót.
- Mindenképp szükséges lenne, de ne féljen, semmi kárt nem teszünk a házban - mosolyog rá bíztatóan Kantarou.
- Nos, legyen... de egyet azért én is kérnék.
***
Még hazamentünk a holmikért, amik kellhetnek, de siettünk is vissza, hiszen már esteledett. Tomoru-san megvárt minket, aztán el is tűnt, mondván, hogy reggelig az anyjánál lesz. Erre mi rá is bólintottunk, megfelelő lesz így.
Belépve aztán a házba, meglepő dolog fogad.
- Tényleg csak a vendégszoba és a konyha van nyitva - képedek el egy kissé.
- Legalább van hol főzni és aludni, amíg nem jelentik meg a youkai - jegyzi meg Kantarou, de mintha ekkor tudatosulna benne is a tény: a vendégszobában ide látni: egy futon van, és a csupasz föld.
- Hideg lehet a padló - nézem. - Pláne éjszaka. De nem akarom zavarni a köreidet, majd én alszom a földön, aludj csak a futonon.
Szerkesztve Rauko által @ 2011. 05. 28. 20:47:06
|
| ef-chan | 2011. 05. 08. 00:26:01 | #13472 |
Karakter: Ichinomiya Kantarou
Megjegyzés: (Harukámnak)
Csak nézem a papírt, amelyen egyre sorakoznak a betűk. Tüntetőlegesen menekülök mindig ebbe, pedig gyűlölöm. Ki szeret naphosszat görnyedni egy asztal felett, s tanulmányokat írni olyan dolgokról, amelyeket nem kutatni kell, hanem átélni, találkozni vele, szembenézni, majd megérteni a miérteket, és megoldani? De ha nyomozni kezdek, ott lesz ő is. Jön velem, ami csak fájna, mert arra emlékeztetne, belementem, a köztünk felrajzolt vonalat nem lépem át. Csak azzal a feltétellel jött vissza, hogy vállalom és elfogadom, annyi időt tölt másokkal, amennyit szeretne, ahogy azt is elfogadom, bármikor megtörténhet, hogy az életemre tör majd. Így csak ülök, s írok, vagy legalább úgy teszek, mintha írnék, s azon gondolkodom, vajon visszatérhet valami a régi önmagunkból, abból a viszonyból, s mikor jön le hosszabb időre a tetőről.
Bár talán ő is érzi, nehéz. Mert jó lenne, ha a kapcsolatunk nem a hűvös felé haladna tovább, hanem végre bizalmasabb lehetne, ha végre megnyílna, ha együtt ennék, teáznánk a tornácon a csillagokat bámulva, ha a vállára hajthatnám a fejem... De ha ezt megtehetem, majd többet akarok, és talán már ez is túl sok. Mert mi van, ha provokációnak veszi mindezt, ha azt hiszi, szándékosan keresem a lehetőséget, hogy előcsaljam azt a másikat, amely talán nem fog elgondolkodni rajta, megöljön-e, s talán ő sem fogja tudni megállítani a benne felerősödő vérszomjat.
Mélyet sóhajtok, az élet nehéz, s mióta felbukkantak, még nehezebb lett. Sokkal komolyabb, és fel kell készülnöm, mert nem adták fel. Erősebbé kell válnom, sokkal erősebbé, hogy megvédhessem mindannyiunk. Most szerencsénk volt, de legközelebb?
- Youko-chan, csinálnál nekem egy teát? - semmi válasz. - Youko-chan? - úgy tűnik, elment. Lehet, hogy mondta is, de nem igazán figyeltem rá az előbb. Ez esetben kénytelen leszek feltápászkodni, és “csináld magad” akciót hirdetni.
A tea hamar elkészül, s kiülök vele a tornácra. Ha belegondolok, hogy ő most felettem valahol a tetőn bámulja a felhőket, vagy a kis üvegcsét, amit még Suzu-chantól kapott... Ujjaim saját arcomra kúsznak, s lehunyom a szemem. Az ő ujjai vajon...
Szárnysuhogást hallok, s azonnal “rendbe” szedem magam, normális ülőpózt véve fel. Aztán, mintha mi sem történt volna, pillantok rá, hogy felálljak, s bemenjek, úgy hogy lehetőleg azt higgye, épp most végeztem, s már mennem is kell.
- Várj - szólal meg, mire megtorpanok. Rá pillantok, de a szívem hevesebben kezd verni, így inkább mosolyogva félrefordulok. Jobb, ha most nem maradok, kissé védtelennek érzem magam...
- Sok dolgom van - muszáj itt hagynom, annak ellenére, hogy épp arról álmodoztam eddig, hogy végre megpróbálunk beszélni, s újra megpróbálunk barátkozni, vagy legalább valami hasonlót. Azonban döbbenten kell tapasztalnom, hogy megszokott nyugodtsága és elgondolkodó tétlensége helyett határozottan mögém lépve kapja el a csuklóm, s a mellkasának csapódva pislogok fel rá teljesen elpirulva vágyott közelségétől, az illatától, amely rabságba ejti az orrom...
- Persze, tudom. Ezért kerülsz napok óta - hányja szememre azt, amit én is tudok, de ő sem kereste a társaságom különösebben, szóval én csak... na jó, kerülöm, mert mindig elkalandoznak a gondolataim, s a legrosszabbkor jelenik meg, amikor már zavarbaejtő a jelenléte.
- Engedj el kérlek, írnom kell a cikkeket, és én...
- Hát persze, Kantarou - vág a szavamba vészesen közel hajolva. Szándékosan hergel, pedig tudja, biztosan tudja, hogy nekem ez milyen nehéz! - Ha nem akarod, csak le kell állítanod engem - búgja, majd ajkaival ostromolni kezdi az enyémeket. Szemeim elkerekednek a döbbenettől, de engedelmesen, szorosan markolva meg zakóját, engedek utat, amint nagyjából felfogja legalább a testem, mi történik, s ahogy nyelvünk táncot jár, lehunyom a szemem.
Bizonyára álmodom. Észre sem vettem, s elaludtam. Mikor felébredek, megint majd tiszta tinta lesz az arcom, és kezdhetem újra a lapot, mert minden bizonnyal, főleg, ha ilyeneket álmodom, még össze is fogom nyálazni, vagy rosszabb esetben nyalogatni. De kit érdekel, hiszen annyira valós: teste óvó melegsége, jellegzetes illata, erős karjai, melyek körbefonnak, s édesen sós íze, amelytől elvesztem az eszem. S ha már úgyis csak álmodom, miért ne lehetnék mohó, s mélyíthetnék a csókon? S ahogy ujjai lejjebb siklanak... Még sosem volt ennyire merész és élethű álmom. Nem szeretnék felébredni!
- Ichinomiya Kantarou-sama? - csendül egy ismeretlen hang. Nem hiszem el, mindig a legjobb pillanatokban törik ketté az ember nyugodt pillanatait!
De miért nem ébredek fel? Talán túl kellemes a pillanat, és nem tudok elszakadni.
- Haruka... - tépem el magam ajkaitól, s ujjaim, amelyek eddig erőteljesen szorították ruhája szövetét, most kisimulnak, s tenyeremmel tolom el magamtól. -, fel kell ébrednem, jött valaki - mosolygok rá még kissé kipirulva, de nem akar hirtelen vége szakadni.
- Hmm, ezt nem értem... Lehet vissza kell sétálnom a szobába - indulok meg, feltárva a tornácra vezető ajtót, amikor valaki “letámad”, s a ruhám megragadva, térden állva könyörögni kezd.
- Ichinomiya-sama, kérem, segítsen, a menyasszonyom!... -sírja el magát, én pedig csak bután pislogok vissza rá. Legalább is én úgy érzem, igen butára sikeredik az a pislogás, mert valahogy nem akar összeállni a kép. Az előbb még azt álmodtam, hogy én és Haruka, most meg felébredés nélkül már itt vagyok, és hát...
Elkerekedő szemekkel nézek hátra, s még mindig ott áll, arca ismét kiismerhetetlenségbe burkolózott, de a ruháján még egyértelműen látszódnak a gyűrődésnyomok, amelyeket az ujjaim égettek belé. Elkapom róla a tekintetem, és elönt a forróság, amely minden bizonnyal az arcomra is kiülhetett. Muszáj megcsípnem magam!
* * *
Vendégem elé helyezem a teát, mivel Youko-chan még mindig nem került elő, majd leülök vele szemben, szándékosan hátat fordítva a most bezzeg eltűnni nem akaró tengumnak.
- Szóval, miről is lenne pontosan szó? - érdeklődöm. Nem kis művelet volt szanaszét hullott lelkiállotban megnyugtatni a férfit annyira, hogy abbahagyja végre a sírást. Vagyis hát, szüneteltesse, mert megint kezd nagyon picsogósra állni az ábrázata, miközben a teát fixírozza.
- Nemrég sikerült szereznem egy igen tágas és előkelő otthont igen kedvező áron. Mira-val boldogok voltunk és azt terveztük, következő hónapban összeházasodunk, s nekikezdtünk kicsinosítani a lakást. Azonban a szomszédok furcsán sutyorogtak, és fejcsóválva tekintgettek minket. Megpróbáltunk barátkozni, s nagy nehezen sikerült kiszedni belőlük, a ház átkozott. Nem hittünk nekik... - hangja kezd megint elbicsaklani, miközben az úgy kezdi végre magával ragadni a figyelmem, s lassan sikerül koncentrálnom is. -, mégis, elkerültük az emeleti szobát, hogy ne legyen baj, s úgy terveztük, felszenteltetjük és megtisztítjuk majd a lakást. Mira azonban alvajáró, s éjjel arra ébredtem, hogy nyikorog az emeletre vezető lépcső. Könyörgő hangokat hallottam, síró és kétségbeesett hangot, amely hívta magához, s ő gondolkodás nélkül ment. Meg akartam állítani, de nem sikerült, az ajtó becsapódott az orrom előtt, s sikoltozást hallottam, dörömbölést, és sírást, de akárhogy próbáltam, nem tudtam betörni az ajtót. Mire az ajtó végre engedett, már elkéstem, Mira kómába esett, s a teste vészesen hideg, de még él, de semmi msá nyoma nincs annak, hogy történt volna valami is.. Kérem, úgy hallottam, ön járatos a szelleműzésben, segítsen a menyasszonyomon, bármit megtennék érte, hogy visszakapjam!
Elgondolkodom. Még nem hallottam olyanról, hogy valaki minden nyom nélkül kómába essen. Vajon mi mozgathatta a támadó youkait? Miért hívta, ha aztán ártott neki? Miért pont a nőt választotta és nem a férfit?
- Szemügyre kell vennem a szobát - jelentem ki. - De előtte ki kell deríteni, mikortól vált kísértetszobává a lakás emeleti szobája.
- Tehát elvállalja az ügyet? - néz rám hatalmas bociszemekkel a férfi, amit hajlamos lennék félreérteni, ha nem láttam volna az előzményeket, és a férfi eddig is dagályos viselkedésmódját. Félve bólintok, s lám, meg is van az oka, már is ismét sírva fakadva ugrik a nyakamba.
* * *
Pár dolgot összeszedek, míg kinn vár rám Tomoru-san, s már épp indulnék, mikor belép.
- Haruka? - jövök rögtön zavarba. Ez így most szinte kellemetlen...
- Kantarou... - szinte sejtem, mi jön, beszélnünk kell meg ilyenek, de mégis, valahogy nem tudom elképzelni, hogy megbeszélnénk valami ilyesmit... - veled tartok. Veszélyesnek tűnik.
Nem épp erre számítottam, s ez kiül arcomra is, amelyet meglepve emelek rá.
- Rendben, bár nem kel aggódni, egyelőre csak nyomozok - nem áll szándékomban felkészületlenül a szobába menni. Meg aztán meg kell várni a pillanatot is, amikor majd hív valakit a youkai ismét. Vajon csak nőket szemel ki, vagy férfiakat is? Azt is tudni szeretném, mi lehet a választás alapja.
- Hmm - feleli, s már ki is lépne a szobából, amikor valamiért szükségét érzem, hogy megállítsam.
- Haruka! - kérdő tekintettel fordul vissza, amitől az egész még nehezebbnek tűnik. - Ha nyitni szeretnél felém, nem muszáj azt csinálnod... Tudom, hogy mostanában valóban kerültelek, de nehéz... Nem szeretném még jobban elrontani. Szóval... ha szeretnél közösen valamit csinálni, vagy csak tölteni az időt, ígérem, megpróbálok a rendelkezésedre állni, és nem kerülni többé. Sajnálom, hogy ilyen elkeseredett lépésre kényszerítettelek... de tudod, jobb, ha nem erőlteted, amit nem érzel, majd túllépek. Csak adj egy kis időt, hogy megtanuljam kontrollálni magam.
|
| Rauko | 2011. 04. 17. 22:53:18 | #13026 |
Karakter: Haruka
Megjegyzés: ~ Hyuuuchanomnak
Ő kérte, hogy jöjjek vissza. Ő maga akarta, ő kért rá, vállalta a kockázatot is. Bár az biztos, hogy most sem értem igazán. Amikor ott állt velem szemben, és azt mondta, hogy én vagyok a legfontosabb ember az életében, boldog voltam. Annyira boldog, hogy nem tudtam, mire gondoljak. Muszáj volt eltöltenem azt a pár hónapot Suginoval, mert azt hiszem, hibát követtem volna el. Hiába érzem ezt a furcsa érzést a testemben, ha lopva megpillantom, vagy a közelében vagyok, félek. Még mindig, pedig már nem kellene, hiszen ő maga vállalt mindent. De olyan naiv tud lenni. Annyira gyerekesen hiszékeny, mégis olyan erős. Ezért veszélyes ő.
Mióta visszajöttem, alig beszélünk, alig találkozunk. Neki is lenne ideje és nekem is, hiszen Reiko-san kevesebbet jár ide, szóval úgy gondolom, hogy semmivel nincs annyira elkésve, mint szokott. Az igaz, hogy mikor visszatértem, két napig a színét sem láttuk egyfolytában írt. Youko azt mondta, hogy amíg nem voltam itt, egy kanjit sem tudott papírra vetni. Sajnálom is emiatt, de azt hiszem, én nem tehetek semmit. Mármint neki semmivel nem lenne jobb, ha ott ülnék én is felette, csak elvonnám a figyelmét, vagy elragadna az indulat és megint úgy kapnék észbe, mikor már a nyakánál járnak az ujjaim.
Pedig milyen formás nyaka van... szép, kecses és vonzó, akárcsak ő maga. De miket is beszélek. Lehet, hogy már tényleg csak barátnak tart hiába voltak a célzások, a kétértelmű pillantások. Mondjuk Sugino szerint időt kell neki adnom. Ma is itt volt, még most is emlékszem a beszélgetésre, pedig órákkal ezelőtt elment.
- Mégis, mit akarsz tőle?
- Nem tudom, Sugino... fogalmam sincs.
- Akkor miért jöttél vissza? Így csak gyötröd őt, nem veszed észre?
- Ha ilyen okos vagy, mond el, mit kellene tennem.
- Szállj magadba, és gondold át ezt. Amikor nekünk ilyen gondunk volt régen Muu-channal, mi mindig megpróbáltuk megbeszélni, igaz, Muu-chan?
- Muu~.
Megrázom a fejem, és újra az eget kezdem kémlelni. Mennyire könnyű lenne most csak leszállni elé, megfogni a karját, magamhoz hőzni, és megcsókolni. Milyen egyszerű lenne... de nem rohanhatom le csak így, hiszen nem tudhatom, mit akar tőlem.
...
Miért is nem csinálom csak ezt? Mármint sosem érdekelt túlzottan, ha ilyen helyzetben voltam, hogy mi történhet. Oké, nem voltam eddig nagyon gyakran ilyen helyzetben, de ha többször lettem volna, biztos vagyok benne, hogy...
Sokat gondolkodom, mióta vele vagyok. Túl sokat.
Kitárom a szárnyaimat, és felemelkedem. Youko épp a szomszédhoz igyekszik, és ha csak rajtuk múlik, akkor estig haza sem jön. Mostanában feltűnően jól elbeszélget az idős nővel. Reiko-san nem hiszem, hogy jönne, hiszen bejelentés nélkül nem jelenik meg, és Youko nem mondta a reggelinél, hogy számítsunk rá. Akkor a legbizonytalanabb becsléseim szerint is ketten vagyunk. Kantarou, és én.
Leereszkedem, ő pedig a tornácon ül. Rám pillant, és már lépne is be, de nem hagyom.
- Várj - szólítom meg, mire persze meg is áll. Rám néz, elmosolyodik, és elfordul.
- Sok dolgom van - jelenti be, és már menne is, de nem hagyom. Mögé lépek, megragadom a csuklóját, és magamhoz rántom. ez tényleg nem bonyolult...
- Persze, tudom. Ezért kerülsz napok óta - mondom, és érdekes, most nyoma sincs a haragnak és az ölési vágynak. Csak arra tudok figyelni, hogy kipirult arccal mennyire szép látvány.
- Engedj el kérlek, írnom kell a cikkeket, és én...
- Hát persze, Kantarou. - Közelebb hajolok, szinte rózsás sajkaira suttogok. - Ha nem akarod, csak le kell állítanod engem - suttogom, és ajkaimat az övére tapasztom. Tudom, ezt meg kellett tennem. Korábban kellett volna, még az emlékeim visszanyerése előtt. Ő menthetetlenül szerelmes belém, ebben biztos vagyok, és nekem sem közömbös... nincs okunk, hogy ne közeledjünk egymás felé.
|
|
