Végre vége a tanításnak, ráadásul most szabadnapom is van a munkahelyemen. Így ki tudom használni az idõt arra, hogy kimenjek a parkba rajzolgatni. A házimat már leadtam, de mivel lassan tavaszodik, és éled a természet, szeretném megörökíteni. Ilyenkor annyi minden történik. Rügyeznek a fák, a virágok kidugják a fejüket a földbõl, madarak csiripelnek, mókusok szaladgálnak a füvön, vagy a fák ágai között. És persze ott vannak az emberek; a szerelmespárok, a kisgyerekes családok. Szeretem a tavaszt, így az utolsó elõadásom után egybõl a kedvenc helyem felé veszem az irányt. A parkba, azon belül is a kedvenc padom felé, amely nem messze van egy kis tótól. Talán láthatok majd néhány vadkacsát, kormoránt, vagy méltóságosan úszó hattyút. Nem is lenne rossz, bár ezek az állatok ritkán maradnak nyugton, de mit lehet tenni?

Felkapom a kabátom, hiszen még azért hûvös van, majd fogom a táskám, a rajztáblám és már indulok is. A többiek tudják, hogy engem elhívni bulizni lehetetlenség. Szívesebben töltöm az idõmet rajzolással, zenehallgatással, vagy egy jó könyvvel, mint egy hangos és zsúfolt szórakozóhelyen. De nem is akaszkodnak rám, tiszteletben tartják, hogy én mit szeretek. Eszembe jut a könyv, amihez az egyik ismerõsöm illusztrációt kért. Nem õ írta, de szeretné, ha az én képem díszelegne a kinyomtatott és bekötött lapok elején. Megígértem neki, és félig már kész is vagyok vele, de még kértem tõle egy hetet, hogy be tudjam fejezni.

Mikor kilépek az épületbõl, mosolyogva nézek fel az égre. A nap szépen süt, de még nem túl melegen, néhány felhõ is úszik lassan odafenn. Azt mondták, egész héten ragyogó idõnk lesz, amit nem bánok. Kár, hogy holnap már nem érek rá kijönni, de hát vár a munka. Valamibõl meg kell élnem, és így is örülhetek, hogy lakbért nem kell fizetnem. A lakás, ahol élek a fõnökömé, és õ szívesen átengedte nekem, mert úgysem használja. Nekem pedig közel van, hiszen a munkahelyem, a Sweet Dreams kávézó felett lakom. Felsóhajtok, majd elindulok a park felé. Ha nem igyekszem, a végén rám esteledik, aztán nem tudok rajzolni. Pedig minden szabad délutánomat odakinn töltöm a parkban, hogy feltöltõdjek energiával.

Nem telik sok idõbe, mire kedvenc helyemen ülhetek, a tó közelében és figyelhetem a természetet. Éppen a tavat rajzolom, rajta a ringatózó kacsákkal és néhány hattyúval. Nem messze tõlem a talajon néhány mókus neszez. Nem jönnek közel, de nem is futnak el, már megszokták az embereket és nem félnek annyira. Mosolyogva nézem az apró, vörös bundás teremtményeket, akik egymást kergetik, és hangosan veszekednek a megtalált mogyorón. Igen, itt sokan etetik a mókusokat és a vízimadarakat, amelyek így kissé néha elszemtelenednek. Már elvárják, hogy a látogatók mindig hozzanak magukkal valamit. Én is hoztam némi diót, mogyorót, meg kenyeret, amit szét szoktam osztogatni az állatok között. Végül visszafordítom figyelmem a rajzomra és folytatom az alkotást. Még kevesen vannak kinn, csak néhány idõsebb nyugdíjas és egy fiatal pár üldögél a közeli padokon. Aztán hirtelen felkapom a fejem, mert mintha zenét hallanék. Nem is akármilyen zene, hanem gitár, ha nem tévedek. Sõt, mintha énekhang is keveredne a gitárszólóba. Kíváncsian fülelek, majd úgy döntök, hogy megnézem, ki is énekel ilyen szépen. Mert még innen is hallom, hogy gyönyörû hangja van az illetõnek. Elhatározásomat tett követi, és felállva a padról elindulok a hang irányába.

Nem is kell sokat mennem, míg meg nem pillantok egy fiút, aki egy padon ül. Fiatalabb nálam, olyan tizenhat-tizenhét körülinek nézem. Gyönyörû arca van, lágy vonású, ajkai dúsak, orra pici, haja ébenfekete és kócos, mintha sosem látott volna fésût. Vékony alkat, ez onnan is látom, hogy az ódivatú, kopottas ruhák szinte lógnak rajta. Az egész fiúban van valamiféle megmagyarázhatatlanul fájdalmas komorság, amit nem tudok hová tenni. De mégis szíven üt. Ahogy a hangja és az egész játéka is. Olyan szomorú, mégis varázslatosan gyönyörû, akárcsak õ maga. Leülök egy vele szemben álló padra és egy új lapot veszek elõ. Nem tudom, milyen indíttatásból cselekszem, de a ceruzám önmagától kel életre, ahogy lassan felvázolom a fiú alakját, arcát, a gitárt, amit a kezében tart. Egyszerûen meg akarom örökíteni, nem is tudom, hogy miért. De úgy érzem, hogy muszáj, képtelen lennék úgy elmenni, hogy nem teszem meg. Csak maradjon legalább addig, amíg befejezem, vagy legalább felskiccelem õt. És ami a legjobb lenne, ha nem venne észre. Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát miattam, mert ez az egész olyan, mintha bámulnám, ami félig-meddig igaz is. De nem bírom levenni róla a szemem. Az arcáról, a hajáról, a kopott kis alakjáról. Olyan, mint aki az utóbbi idõben rossz napokat látott, de hát nem lehet mindenki szerencsés. Az elhaladó emberek hallgatják, valaki némi aprót is dob a lábánál elhelyezett gitártokba. Sokan zenélnek pénzért, nem hibáztathatom. Én sem azért dolgozom, mert nincs jobb dolgom, hanem hogy segítsek anyáéknak. Legalább így fenn tudom tartani magam, megvenni, amire szükségem van. Folytatom a rajzolást, és már sikerül felskiccelnem, így nekilátok, hogy kidolgozzam õt. A szemét nem látom, a haja eltakarja, de annyi baj legyen. Már éppen a felénél járok, éppen a kezét rajzolom, amelyben a pengetõt tartja, amikor véget ér a zene. Felkapom a fejem, és meglepetten veszem észre, hogy engem néz. A szemei sötét színûek, és megpillantom bennük az ijedtséget és valami hihetetlenül mély fájdalmat, ami szíven üt. Annyira, hogy erõvel kell visszafognom magam, hogy oda ne rohanjak, ne húzzam õt magamhoz és ne öleljem meg szorosan. Hiszen a nevét sem tudom, fogalmam sincs, hogy ki õ, mit keres itt, csak azt érzem, hogy valami nagy szomorúság van benne. De akkora, amekkorát még életemben nem láttam. Olyan, mint egy riadt kis állat. Felállok, és elindulok felé, mire összerezzen, és igyekszik gyorsan összeszedni a pénzét, majd a gitárt is sietve tuszkolja a tokjába. Megijesztettem, ez kétségtelen, de nem akarom elengedni. A tekintete fogva tart, mint lepkét a fény.

-     -  Várj! – szólalok meg, mikor indulni akarna. – Ne félj tõlem, nem akarlak bántani. Bocsáss meg, amiért megijesztettelek, nem állt szándékomban.

Megáll, és bizonytalan tekintettel néz rám. A szemei tele vannak aggodalommal, fájdalommal, félelemmel. Mint aki nem szokta meg, ha kedvesen szólnak hozzá. Még mindig a kezemben tartom a félig kész rajzot, és õ is észreveszi a kezemben a lapot.

-     -  Gyönyörû hangod van, és nagyon szépen játszol – mondom, mikor odaérek hozzá. A tartása tartózkodó, görnyedt, sõt, még hátrál is egy pár lépést. – Ne haragudj rám, de egyszerûen képtelen voltam levenni rólad a szemem. Bár még nem készültem el a rajzzal – mutatom meg neki a félkész alkotást.

-     -  Ez… Ez… én vagyok? – kérdi döbbenten, halk hangon. Édes hangja van, bár remeg. – De… miért? – néz rám félve.

-      - Nem tudom – vonok vállat mosolyogva, vigyázva, hogy ne vegye támadásnak. – Hirtelen jött az ihlet, tudod, hogy van ez. Az ihlet csak úgy jön, aztán az ember elkezd alkotni. Egyébként Frederick vagyok. Frederick Hudson – nyújtok kezet udvariasan, mire újabb bizonytalan pillantást kapok jutalmul.

-       - Én… én Layton Bourne vagyok – válaszolja alig hallhatóan, de elfogadja a kézfogásomat.

-     -  Örvendek, hogy megismerhettelek, Layton – biccentek még mindig mosolyogva, ahogy kezet rázunk. – Ha elkészül a kép, neked adom. Mármint, ha elfogadod.

Nem is tudom, miért mondom ezt, de ez a fiú egyszerûen megbabonázott. Van benne valami, ami arra késztet, hogy újra látni akarjam. Valami, ami miatt meg akarom védeni, pedig nem is tudok róla semmit. De önkéntelenül érzem, hogy valami nincs rendben vele.

-Persze… nem foglak, megígérem. Akkor mondod el, amikor akarod, teljesen megértem. – jól esik az érintése, de magam se értem miért. Talán azért, mert jó végre egy gyengéd érintés aminek semmi hátsó szándéka nincsen? Meg lehet…

- Köszönöm. – mosolyodom el hálásan.

- Tudod, sokan nem veszik észre mások baját, mert a sajátjukkal vannak elfoglalva. Lehet én azért vettelek észre rögtön, mert nekem is van épp elég bajom, de azokon segíteni nem lehet. Ha már neked tudok egy kicsit segíteni, akkor már érdemes volt fölkelni. – ezzel teljesen meglep. Érdemes neki miattam felkelnie? Hiszen alig ismer. Furcsa ez a srác, de megértem amit mond ugyan ezt érzem. Hiába mondja rajta már nem lehet segíteni én mégis szeretnék. - Na de elég volt a depressziózásból… - erre csak bólintok.

Bent várom õt, hogy visszajöjjön. Berak egy filmet rég néztem már valaki együtt még a baleset elõtt azóta nem.  Jól elvagyunk jó ismét kikapcsolódni. Igen csak elmegy az idõ és megkérdezi nem alszom e ott. Elõször nemet mondok végül megfûzz és maradok. Tovább filmezünk majd szépen lassan elalszok olyan mélyen, hogy arra se kapcsolok, hogy együtt alszunk.

~

- Yuuta… - õ hangjára ébredek fel, de nem igen kapcsolok még.

- Mmm… - morgok édesen. Nagyon nem akarok még felébredni.

- Yuuta… nem baj, ha aludni akarsz még, de nekem munkába kell mennem. – várjunk csak most kapcsolok, hogy nála vagyok. Felülök és próbálok magamhoz térni.

- Mi? – dörzsölgetem a szemem.

- Nemsokára indulnom kell, ha gondolod, maradhatsz még, kaja a hûtõben, aludj még nyugodtan, úgyis szombat van, neked nincs suli. – ez most komoly? Még így kómásan is veszem, hogy milyen kedves. Visszanyom és betakargat. - A kulcsot, ha elmész, dobd be a postaládába, kivéve, ha nem hozzám jössz. – mielõtt bármit is mondhatnék el is megy. Nem tudok már visszaaludni csak ott fekszek. Olyan furcsa minden most. Tegnap még délután azt hittem mindenek vége, de most meg itt vagyok nála és nem is akarok elmenni olyan jól érzem magam vele annak ellenére, hogy nem indult zökkenõmentesen a dolgok és igen csak különbözünk, de mégis hasonlítunk.

Kicsit még fekszek majd kimegyek a konyhába és megreggelizek utána benyomom tévét. Felveszem a megszáradt ruháim az övéit meg kimosom kézzel és kiterítem. Kicsivel késõbb elmegyek wc-re, de rossz helyre nyitok be.

- Vajon itt ki lakhat? – teszem fel magamnak a kérdést. Tudom ki kéne mennem, hiszen megkért, hogy ne jöjjek be ide, de akkor meglátok egy üveggömböt amiket imádok. Nem bírom ki és odamegyek majd leakarom venni, de akkor ügyesen leejtem.

- A francba. – morgok magamra. Tuti kapni fogok persze jogosan.

- Yuuta! Merre vagy? – meg is hallom a hangját.

- Yuuta… - szólal meg ismét és akkor fejezem be a darabok összeszedését.

- Ne haragudj, véletlen volt… - tényleg az volt, de tény rögtön ki kellett volna fordulnom, amikor bejöttem. - Én… - folytatni szeretném, de nem hagyj rá lehetõséget.

- Mi a faszt mûvelsz!? – üvölt rám és kirángat. Nagyobb a baj, mint hittem.

- Mégis minek tépem a szám, ennyire nem lehetsz egy szerencsétlen balfasz!!! Hogy a faszba mertél bemenni!? Megmondtam, hogy ne… ráadásul eltörted, a kurva életbe. – egyre jobban üvölt. Nem tudom miért van ki ennyire, de akkor se kéne így beszélni velem. Erõsen megragadja erõsen a karom, mire felszisszenek és még meg is lök.  - Mi a jó istent képzelsz magadról!? – nem enged szóhoz jutni. Megijeszt nem is kicsit. - Takarodj innét, bazd meg! Takarodj! – nem kell és elrohanok ismét egészen a parkig.

Én ezt nem értem. Most tényleg ezt érdemlem? Nem akartam semmi rosszat nem szándékosan csináltam mégis úgy üvöltözött velem. Nem tudom ki van vagy volt abban a szobában, de igen fontos lehet neki, de akkor se kellett volna így üvöltenie velem. Én hülye meg tényleg azt hittem jóban leszünk. Most már tudom ez nem így lesz. Ezek után nem akarom látni és biztosan õ sem akar.

Haza megyek legalább nincs itthon anyám. Most még inkább rosszabbul érzem magam és magányosnak, mint amikor akkor rohantam el amikor rám mászott. Tényleg bele kéne törõdnöm a sorsomba nekem ez jutott. Minek is reménykedjek tovább? Nincs értelme, ahogyan az egész életemnek se.

Nehezen alszom el nem tudom kiverni a fejembõl. Hajnal tájt nyom el az álom.

~

Következõ egy hétben még inkább zombi vagyok. Minden nap gondolok rá bármennyire próbálom kiverni a fejembõl, de még se keresem. Nem megyek a lakása a munkahelye sõt a park közelébe se és õ se engem. Közben anyám is haza ér és most még többet akar, mert hogy mindent be kell pótolni. Nem érdekel mit tesz most már tényleg. Látja, hogy bajom van, de nem kérdezz rá neki csak az a fontos, hogy legyek vele na meg el se mondanám, hiszen neki az a jó, ha nincs egy barátom se.

Egy héttel késõbb éppen fent voltam a szobámba, amikor szól anyám.

- Yuuta, gyere ide! – amikor leérek és meglátom Drew nem hiszek a szememnek. Minek jött ide és honnét tudta, hogy itt lakom? Egyszer se mondtam el. Nem nézzek rá egyszerûen nem megy. Vegyes érzések kavarognak bennem, de még a dühöm nagyobb.

- Miért jöttél? – szólalok meg végre és rápillantok.

- Nana, kisfiam, nem beszélünk így egy vendéggel, menjetek csak beljebb. – persze, hogy megjátssza magát. Régen tényleg ilyen volt és minden barátom imádta - Vezesd körbe a barátod kisfiam. – felsóhajtok és elindulunk fel a szobámba. Érdekel miért jött és nem akarom, hogy anyám hallja. Felérve felé fordulok, de nem mondok semmit.

- Ne haragudj, amiért úgy lekiabáltalak… nem tudom, miért mentél be, mikor megkértelek. – mert talán nem engedtél szóhoz jutni. - Az a szoba… a volt páromé tudod és… az a hó gömb, nagyon fontos volt nekem… ezért akadtam ki… Nagyon sajnálom… csak elszállt az agyam. – szóval a volt párjáé így kezdem kissé érteni, de azért tényleg nagyon kiborult vagyis szerintem. - Tavaly… elveszítettem… baleset érte és... – Amint folytatja viszont egy csapásra mindent megértek. Nem mondja ki de biztosan meghalt a párja. Most már tudom miért borult ki annyira. Nem haragszom már rá csak magamra. - A lényeg, hogy nagyon sajnálom, de miért mentél be? – nem tudok elsõre megszólalni most szégyellem magam.

- Én csak…. eltévesztettem az ajtót véletlenül azt hittem a wc és amikor bent voltam kíváncsi lettem majd megláttam a gömböt, amiket imádok és hát véletlenül leejtettem. Nagyon sajnálom nem akartam rosszat. – suttogom bûnbánóan.

- Értem és felejtsük el tényleg nem kellett volna úgy kiborulnom, de kérlek ha majd még feljössz hozzám és remélem így lesz kérlek ne menj be oda. – olyan szomorú a hangja és ennek nem örülök. Több közös van bennünk, mint hittem.

- Hát nem hittem, hogy valaha látlak még, de szívesen felmennék és vigyázni fogok ígérem, hogy többé ne menjek be. – mondom komolyan és ezek után alap volt, hogy ott folytatom veled ahol vége lett mindenek úgy mond. 

- Oké. – mosolyodik el picit. Úgy érzem ezek után én is jobban megnyílhatok. – Drew gyere üljünk le. – leülök a díványomra, mert az is van a szobámba. Megvárok amíg így tesz, majd kicsit hallgattok végül belekezdek. – Tudod én átérzem a helyzeted vagyis ez pontosan így nem igaz, de tudom milyen valakit így elveszíteni. – picit megremeg a hangom. – Amikor meséltem a balesetrõl szóval nem fejeztem be, de ezt gondolom sejtetted. – elhallgatok nehéz errõl beszélnem. – Az apukámmal voltam és õ nem élte túl a balesetet. – csuklik el a hangom.

Hirtelen magához ölel. Nem mond semmit ez többet mond minden szónál. Átérezzük egymás fájdalmát. Percekig csak így ölelkezve vagyunk annyira jó érzés. Igen szükségem van ez e fajta szeretetre így kicsit legalább erre az idõre enyhíti a fájdalmam.

- Köszönöm, hogy megosztottad velem. – simít az arcomra.

- Ne köszönd ezek után már természetes volt és el akartam mondani idõvel, de nem szeretek róla beszélni. – suttogom.

- Megértelek nem kell magyarázkodnod. – mosolyog rám. – Még alig ismerjük egymást és már ennyi mindenen vagyunk túl, azért ez nem semmi. - nevet fel. Sokkal jobban szeretem amikor nevet és mosolyog ilyenkor nekem is jobb kedvem lesz, de még mindig nem tudok úgy mosolyogni, mint régen, de úgy érzem ez mellette változni fog.

Kopogást hallunk majd anyám lép be egy tálcával. Rajta szendvicsek és üdítõ és még egy kis rágcsa is van. Lemerem fogadni ezek után nem érti, miért nem szeretek itthon lenni.

- Csak egy percre zavarok.  – leteszi. – Be se mutatkoztam. Ayu vagyok. – mosolyog kedvesen rá.

- Ohh igazán nem kellett volna. Drew vagyok nagyon örvendek. – fog vele kezet.

- Én is nagyon örvendek kedveském. Mond csak hol ismerkedtetek meg? Persze csak, ha nem vagyok túl kíváncsi csak Yuuta nem mesélt rólad. – picit megremegek. Legszívesebben megszólalnék de nem teszem meg. Jobb így, hogy nem tudja az igazat az még tényleg nagyon korai lenne.

- A helyi képregényben boltban dolgozok és ott ismerkedtünk meg. – ez félig igaz elég ha csak ennyit tud. Nem akarom, hogy megismerje.

- Értem. Látom rendezõdtek köztettek a dolgok ennek nagyon örülök. Nem is zavarok, ha kértek valamit akkor csak szóljatok. – anyám nagy színésznõ, de én látom a szemeim, hogy majd megeszi a féltékenység.

- Igen szerencsére és köszönjünk. – anyám kimegy. – Nagyon kedves anyukád és milyen szép. Nem is értem miért nem szeretsz itthon lenni. – jegyzi meg.

- Lényegtelen. – tudom le ennyivel. Elveszek egy szendvicset és majszolni kezdem.

- Oké oké vettem. Mond holnap bejössz a boltba suli után? – õ is elvesz egy szenyát és jó étvágyat kíván.

- Igen szívesen. – bólintok rá.

Kicsit még dumálunk, de semmi komolyról a balesetet na meg, hogy miért nem szeretek itthon lenni azt nem feszegetjük tovább. Nem örülök, hogy itt van, de próbálom tartani magam, hogy ezt ne vegye észre bár eddig is sokszor átlátott rajtam. Érdekelne vajon mit gondol, hogy miért nem szeretek itthon lenni. Talán sima vitákra gondol ami anya és fia között zajlik. Bárcsak ennyirõl lenne szó.

Lekísérem anyámmal ismét összefutunk.

- Köszönöm szépen a vendéglátást és elnézést a zavarásért. – olyan udvarias tud lenni, ha tudná az igazat.

- Nem zavartál bármikor szívesen láttunk. – elköszön majd amint becsukódik az ajtó anyámról lehullik az álca.

- Milyen viszonyban vagy ezzel a fiúval? – remeg meg a hangja.

- Csak egy haver semmi több nem kell aggódnod amúgy is folyton nézeteltéréseink vannak. – ez tényleg így van igaz utána megbeszéljük, de nem akarom, hogy többet tudjon a végén még elvenné tõlem már most is van bennem egy kis félelem.

- Nagyon remélem, mert te csak az enyém vagy. – csókol meg. Ismét le kell vele feküdnöm és csak hajnalba hagyj elaludni.

~

Másnap suliban már arra várok, hogy mehessek hozzá és nem is sejtem, hogy közben anyám színre lép.

- Szia Drew. – lép be a boltba. Nem ment dolgozni csak, hogy a kis tervét megvalósítsa.

- Jó napot Ayu. Micsoda meglepetés. – mosolyodik el.

- Kérlek tegezz azért annyira nem vagyok idõs. – nevet fel. – Remélem nem zavarlak csak kíváncsi voltam a boltodra meg hát kicsit hátsó szándékkal jöttem. Arra gondoltam, ha van kedved ma átjöhetnél hozzánk vacsorázni. A másik meg kicsit Yuutáról szeretnék beszélni. – szomorodik el.

- Rendben van és nem is tartalak annak sõt nagyon csinos vagy. Köszönöm a meghívást szívesen elmegyek. –bólint rá. – Hallgatlak valami baj van? Gyere ülj le. – kimegy a pult mögül és leülnek egy – egy székre.

- Ne hozz zavarba. – nevet fel. – Remek akkor mond meg majd mikorra érnél oda. – elhallgat picit. – Nem tudom mennyire vagytok közeli viszonyban, de hallottál a balesetrõl?

- Igen mesélt róla. Õszinte részvétem. – ha tudná, hogy mind ez csak egy álca.

- Köszönöm. Tudod már lassan egy éve történt. Megviselt mindkettõnket. Fiam azóta megváltozott. Teljesen magába zárkózott nem barátkozik senkivel, ezért is örülök neked nagyon. Tudod a baleset után költöztünk ide, mert a kicsikém ezt akarta én meg belementem hiszen itt is kaptam munkát, de nem ez a lényeg. Nagyon aggódom érte, de én nem tudok segíteni. Nagyon jó viszonyban voltunk, de azóta alig szól hozzám és akkor is csak támad. Tudod a baleset miatt engem hibáztat, mert mielõtt elmentek kocsival összevesztem picit a férjemmel és szerinte ezért történt a baleset, mert ideges volt pedig ez nem igaz, de mégis elhiszem neki. Nem haragszom Yuutára, mert tudom nem gondolja komolyan csak nem bírja feldolgozni apja halálát és talán neki így könnyebb, hogy engem hibáztat. Talán te jó hatással leszel rá. Nagyon jó gyerek õ és olyan nagy szíve van, de teljesen magába fordult. Amikor itthon van bezárkózik, de sokszor kint kószál fõleg a szakadó esõben és annyira aggódom érte. Tudom nem fog butaságot csinálni, de szeretném boldognak látni végre. – nagyon meggyõzõen adta elõ magát bárki bevette volna még könnyezni is elkezdett. – Sajnálom nem akartalak így letámadni.

- Ne kérj bocsánatot én megértelek és azon leszek, hogy segítsek Yuutának én is látom rajta, hogy baj van és már mindent értek. Ígérem próbálok rá hatni. – anyám pont erre a válaszra számított.

- Köszönöm szépen. Mond mikor tudsz jönni ma? Kérlek ne mond el ezeket Yuutának és a vacsora is legyen meglepetés, mert kifogásokat találni ki.

- 6-ra oda tudok érni. Igaz behívtam, de azt mondom dolgom van és akkor majd váratlanul megjelenek.

- Ez így remek lesz. Akkor este várlak. – int és elmegy.

Suli után rögtön megyek hozzá teljesen gyanútlanul.

- Szia. – lépek be.

- Hello. Bocsi, de a mai nap még se jó a fõnök kijelentette, hogy leltározunk akartam szólni, de hát nem tudom a számod. – sóhajt fel.

- Nem gond akkor jövök amikor ráérsz. A számom pedig megadom oké? – rossz, hogy dolga van, de elsõ a munka.

- Alap és persze ad meg. – számot cserélünk. – Még egyszer bocs még hívni foglak, hogy jó e holnap. – mosolyog rám, de van valami furcsa  a mosolyába, de magam se tudom, hogy mi.

- Akkor jó munkát és kitartás. Szia. – intek és elindulok.

Ez lett volna a mai napomban a jó, de hát neki is meg van a maga élete. Tudom hívni fog bár tényleg olyan furcsa volt, de biztos fáradt.

Otthon senkit nem találok szerencsére. Felmegyek a szobámba majd tanulni kezdek. Idõközben haza esik anyám mintha csak a munkából jött volna. Felköszön, de megy is fõzni, de tudom utána betalál.

Lecke után csak tévézek, majd hallom anyám hangját. Lemegyek a hozzá a nappaliban fekszik a díványon a blúza már szét van gombolva az fel se tûnik, hogy kicsit szét is szakította.

- Gyere édesem ma játszunk valami újat. Bilincselj ki. – lóbálja meg a levegõben a játékát.

- Micsoda? Én nem akarom. – akadok ki. Nem elég, hogy dugnom kell még ez is.

- Akarni fogod meglátod. Most gyere és csináld ne bosszants fel. – szól rám jobban. Felsóhajtok végül így teszek. Olyan az egyik díványunk, hogy a kerethez kitudom bilincselni. Ismét elfog a hányinger.

- Ügyes fiú és most izgasd a mellem és dugj fel az ujjaid, ahogyan szeretem. – nyal végig az ajkain. Most fõleg letudnék lépni, de anyám kárt tenne magában, ahogyan megmondta és volt rá példa, hogy tényleg megvágta magát. Na meg bennem is kárt tenne.

Ismét elmondja mit akar. Kéjsóváran nézz rám ez másnak biztosan szexi, de nem nekem. Úgy teszem ahogyan kér. Egyik mellét simogatom majd benyúlok a bugyijába, de remegek most is.

- Ahh igen eddig jó és a nyakam is csókolgasd. – így teszek és kényeztetni kezdem. Érzem ma is sokáig fog kínozni.

Szól a zene legalább ez elnyomja kissé anyám nyögéseit, de nem csak azt hanem, hogy csöngõt is, ami több perce szól és nem sokkal utána egy hangot hallok meg. Ez nem lehet.

- Itt mi a fasz folyik? – Drew az. Felé fordulok és látom rajta az undort. Gyorsan lepattanok anyámról aki még sírni is kezd.

Csapdába ejtett minket saját anyám. Szólni akarok, de nem megy. Odajön hozzám és hatalmasat behúzz nekem szám is felreped és hátraesek.

- Te undorító féreg. Nem elég, hogy lelkileg meg testileg is kínozd a saját anyád? – esik nekem anyámat meg elengedni és betakarja. – Jól vagy?

Micsoda? Lelkileg? Miket mondott anyám és mikor? Biztosan bent volna nála most már minden összeáll az egész nap, hogy miért nem ért rá és miért volt olyan fura.

- Nem akartam.... hogy lásd..... kértem hogy hagyja abba..... de nem rossz õ..... – zokog anyám. Nagyobb színész mint hittem.

- Ez ez nekem sok. Te pedig felejts el. – üvölt rám és kirohan.

Sokkosan ülök a földön, azért ezt nem hittem volna, hogy ennyire messzire képes elmenni anyám.

- Remélem tanultál az esetbõl Yuuta. Te az enyém vagy mint mondtam. – hangja betegesebb mint eddig.

Elindul felém, de akkor felpattanok és kirohanok. Nem érdekel, hogy mezítláb vagy nem bírok ott maradni. Üvölt utánam, de nem izgat most az se ha tesz valamit, de úgyse fog, hiszen tudja gyõzött, mert én úgyse vallok. Fáj, hogy anyámnak hitt pedig én vagyok itt az áldozat. Igaz minden ellenem szól, de hogy elhitte a dumáját is azok után, hogy abban a pár napban mik történtek köztünk bár lehet én is anyámnak hinnék elsõre fõleg, hogy ezt most látta.

Csak rohanok és rohanok és azon veszem észre, hogy nála vagyok. Egy undorító szemét állatnak tart. A szavai a tekintete annyira fájt fõleg, hogy meg se érdemlem. Nem akarom, hogy ezt gondolja rólam nem akarom, hogy eltûnjön az életembõl.

A lépcsõház nyitva így bemegyek majd elkezdek dörömbölni az ajtón amíg ki nem nyitja, de azzal az erõvel rám akarja csapni, de nem engedem.

- Hazudott neked. Nem tudom miket mondott, de én vagyok minden szarnak kitéve. A látszat csal és minden más is hinned kell nekem. – szinte már hisztérikusan üvöltök. Ezek után meg kell tudnia az igazságot, hiszen látott mindent csak fordítva gondolja. Most csak annyit akarok, hogy tudja én jó vagyok és nem bántom az anyám. – Kérlek hallgass végig. – fogom erõsen az ajtót, hogy be ne csukja, de akkor se mennék el. – Könyörgöm hinned kell nekem. – itt nem bírom tovább és sírni kezdek pedig rég tettem már, hiszen mindent elnyomok magamban pedig sokszor legszívesebben sírnék és üvöltenék, de senki nem hallaná meg úgyse akkor meg minek, de most túl sok. Most már túl messzire ment anyám és nem engedem, hogy elvegye õt tõlem. – Kérlek..... – zokogtam keservesen.

Lassan visszaérünk és akkor elengedi a kezem.

- Te dohányzol? – megrázom a fejem. Nincs bajom azzal aki csinálja, de nem az én világon igaz csak egyszer próbáltam, de bõven elég volt. - Oké, én kimegyek rágyújtani, már muszáj.

Bólintok egyet. Nem értem miért törõdik velem ennyire ez a srác, hiszen tényleg nem ismer. Furcsa mégis jól esik. Nem csinálok semmit csupán csak nézzek magam elé, ahogyan máskor is szoktam. Miután végezz visszajön hozzám.

- Ha van kedved, munka után feljöhetsz hozzám. Nincs nagy lakásom, de el lehet ütni az idõt, na meg pár óra múlva úgy is zárunk. Addig se kell hazamenned. – lakására menni? Bár nem tûnik veszélyesnek meg igazából az otthoni helyzetnél kétlem, hogy van rosszabb és azért gyilkosnak meg nem tûnik, ha meg igen akkor így jártam.

- Hát… - kicsit még elgondolkodom. - Végül is rendben, de… - hozzá akarnám rakni, hogy nem maradnék sokáig, de õ megelõz.

- Csak két utcával lakok arrébb, szóval a közelben, ne aggódj. – az pont jó legalább, ha kell hamar haza tudok lépni.

- Akkor jó.

- Haza fele be kell ugranunk a boltba és akkor meghívlak vacsira is, de semmi kaja nincs már otthon. Remélem nem gond.

- Nem, persze. Mehetünk. – még senki nem hívott meg vacsorára persze társasági életet se élek.

- Oké. – mosolyodik el.

A délután úgy telik, mint tegnap. Õ beszél én meg hallgatom. Tényleg jó vele. Most vagyok vele igaz másodjára, de ahogyan tegnap most így úgy érzem, hogy ismét élek. Mikor kimegyünk már sötét, de ma nem esik az esõ ahogyan ma egész nap nem esett.

- Tudod… Én utálom az esõt. Nem értem, te mit szeretsz benne. – szólal meg hirtelen.

- Miért utálod? – ez tényleg érdekel.

- Mert mindig elvesz tõlem valamit. – értetlenül nézzek rá. Nem értem mire gondol pontosan, de mivel csak ennyit mond nem kérdezek többet gondolom nem akar róla beszélni és én ezt tiszteletben tartom. - Akkor menjünk a boltba, még mielõtt bezár.

Tényleg hamar végzünk. Ráhagyom a vásárlást, de közben az jár a fejembe amit mondott. Mindenkinek megvannak a maga titkai amik olykor igen fájdalmasak és szörnyûek. Mosolyog de mégis a tekintete nem. Vajon õ mit titkolhat?

A bolt után felmegyünk hozzá.

- Érezd magad otthon. - tetszik a lakása illik hozzá. Kicsit kupi van, de nem zavar olykor nálam is van de nem ekkora azért.. - Egyedül abba a szobába ne menj be, kérlek. – erre furcsán nézek. Vajon miért nem mehetek be? Nem kérdezzek rá erre se, de igen érdekelne. Biztos nem azért mert csatatér van bent. Sok titka van, ahogyan nekem is.

- Rendben. – bólintok. Követem a konyhába és nézem ahogyan pakol. Két sört vesz elõ és az egyiket nekem adja.

- Tessék. – elveszem tõle. Ittam már sört, de amúgy nem szoktam inni. Nincs kivel egyedül meg nem fogok.

- Öhm, köszi. – leülök vele. Biztos nagyon hülyének nézz. Körbenézzek mintha csak a boltban lennék annyi képregény van. Mikor meghallom a kérdését teljesen ledöbbenek.

- Mond csak Yuuta… van párod? – minek kell ilyeneket kérdeznie? Miért ilyen kíváncsi.

- Nem… Nincs, de mi közöd neked ehhez. –akadok ki, de zavarba is jövök. Ja persze van párom az anyám.

 - Csak mert tudod… elég aranyos vagy és meglepõ, ha nincs. -  meglepõ? Aranyos? Bár tényleg mindig kedveltelek a lányok csak egy hát csóknál tovább nem jutottam és most már hála anyámnak nem is akarok tõlük semmit. Elvigyorodik és közelebb jön még a sört is elveszi. Arcomra simít majd hirtelen megcsókol. Kikerekednek a szemeim, de mielõtt bármit reagálnék már alatta is vagyok. Teljesen lefagyok és miért? Mert anyám is ilyen szokott lenni. Rám mászik az akaratom ellenére. Leveszi a sálam túl gyors nem tudok reagálni.

- Uhh… azt mondtad nincs, de a nyakad szerint meg van. Bocsi, bár nem tûnsz olyan típusnak, mint akinek ilyen vadmacskája van. – egyre jobban megremegek. - Kár… pedig szívesen eltöltöttem volna veled egy estét… - szóval csak ezért hívott fel? Milyen hülye vagyok istenem hát persze ezért volt velem kedves, mert megakart dugni. Nincs bajom a melegekkel, de azt utálom, amikor így letámadnak. Anyám miatt meg még inkább érzékenyebb vagyok erre.
Felülök lassan és visszateszem a sálam, de a kezem remeg egyre jobban.

- Most minek rejtegeted? Láttam már olyat, nekem is van egy pár, bár ha nem haragszol, most nem mutatnám meg, hogy hol. – nem tudja ezzel mit mûvelt és tovább szórakozik velem. - Mindegy... ígértem egy vacsit, igaz? – hát ez tiszte hülye. Végre összetudom szedni magam és megszólalok.

- Semmit nem tudsz rólam az égvilágon…azt hiszed csak úgy kedved szerint szórakozhatsz? Csak ezért hoztál fel, hogy megdugj? – förmedek rá.

- Nyugodj már meg. Basszus mit kell mindent így felfújnod? – morog rám.

- Még te vagy kiakadva? Most én vagyok hibás még? Hát bazd meg. – emelem a hangom és kirohanok.

Erre vagy csak jó? Hogy egyesek kedvük szerint használjak a testemet? Bedõltem a kedvességének és a barátságos viselkedésének. Ez az én formám. A parkig rohanok és leülök egy padra.

Vicces csak az tartotta vissza, hogy meglátta a foltokat. Most azt hiszi van valakim és kamuztam pedig nem, de mégse mondhatom neki, hogy az anyám csinálta ezeket és emiatt igen csak érzékenyen érint, ha csak így rám másznak. Talán jobb ez így, hogy vége lett ennek az ismertségnek vagy minek is nevezem. De miért zavar ennyire? Hiszen nem is ismertem akkor mégis miért? Talán mert tényleg szükségem lett volna valakire egy barátra, de hát neki csak a testem kellett semmi több.

Nem akarok haza menni és jelen pillanatban anyám se érdekel. Egyedül akarok lenni. Felnézzek az égre és lehunyom a szemem. Legalább egy kis ideig úgy éreztem, hogy ismét élek. Most ismét csak a magány és a csalódottság maradt. Sokszor elgondolkozom azon vajon miért történt így minden? Meg volt írva elõre, hogy ez a sorsom? Kis boldogság jár nekem utána meg elég hamar elér a végzet? Tudnék egyáltalán rajta változtatni? Száljak szembe az anyámmal? Próbáltam már rá hatni, de hiába és én bántani nem fogom és bajt se akarok neki okozni. Talán ostoba vagyok, sõt biztos, de ez vagyok én. Picit remény még van bennem hátha véget ér ez a rémálom és ismét boldog lehetek. Olyan semmi se lesz, mint régen, hiszen édesapám halott, és amiket anyám tett kifog hatni az egész életemre, de attól még lehetne életem, de elõtte véget kell érnie ennek a pokolnak és ha lehet minél elõbb mielõtt teljesen összeomlok vagy megkattanok.

Elmélkedésem közben az arcomon egy hideg esõcseppet érzek meg. Kinyitom lassan a szemem. Perceket alatt beborult az ég. A tavasz már csak ilyen szeszélyes és bolondos. Egyre több csepp éri az arcom. Legalább ennyi jó történik ma velem. Rövid idõn belül szakadni kezd az esõ jobban mint amikor találkoztam vele. Én csak ülök, és lehunyt szemmel élvezem az esõt. Milyen jó lenne, ha elmosná minden fájdalmam és bántanom, de az sajnos nem így mûködik.

Hajamat hátra simítom így látszódik a vágásom, de nem baj úgyse lát senki. A sálamat is leveszem. Megremegek többször, azért már hûvös kezd lenni fõleg, hogy lassan megy le a nap. Maximum megfázok az se érdekel, ahogyan semmi más se. A szél is egyre jobban fújni kezd. Az idõ mintha az én lelkiállapotomat mutatná be.

A hangot hallok meg de nem értem csak azt, hogy üvöltözik. Biztos nem nekem szól így ki se nyitom a szemem. Egyre élesebb lesz a hang és egyre inkább értem.

- Yuuta bassza meg te tényleg idióta vagy. Ítéletidõ van te pedig itt ülsz kint. – üvölt rám. Ez nem lehet. Hogy kerül ide? Kinyitom a szemem majd felé fordulok, de nem szólalok meg.

- Ne játszd nekem a süketet. – ér oda hozzám. Ernyõ van nála, de ígyis csurom víz. Minek jött ide? Ennyire biztos nem akarhat megdugni meg úgy tûnt le is mondott róla, de akkor minek? Fõleg hogy nem szereti az esõt õ maga mondta.

- Komolyan szólalj már meg. – emeli felém az ernyõt nem mintha sokat érne.

- Miért jöttél ide? Honnét tudtad, hogy itt vagyok? Mit akarsz tõlem? – szegezem neki a kérdéseket. Semmit se értek. Megzavart nem is kicsit.

- Nem beszélhetnénk meg valami száraz helyen ezt? – sóhajt fel.

- Nem mozdulok. Válaszolj. – utasítom szinte. Morran egyet gondolom rájött nincs esélye.

- Azért mert aggódtam oké? Ismét úgy elviharoztál. Figyelj nem azért vittelek fel, hogy megdugjalak vagyis nem csak azért, de hidd el ha csak ennyire kellenél már a boltban rád másztam volna. Túl édes vagy és nem tudtam neked ellenállni. Perverz vagyok és hát nem az önuralmamról vagyok híres amúgy meg egy próbát megért. Nem akartalak megkeresni ma meg akartam várni, hogy lenyugodj, de aztán szakadni kezdett tudtam amennyire idióta vagy na meg az eset után tuti kint leszel és mint mondtam láttalak már a parkban. – hadarja el egyszerre. – Most végre velem jönnél már? – nyújtja felém a kezét.

Még jobban ledöbbenek. Most, hogy így elsorolta a dolgokat talán tényleg én túloztam, vagy lehet ez csak egy csapda? Biztos nem. Õszintének tûnik, talán tényleg lehetnénk barátok?

- Yuuta könyörgöm gyere már. – fogja meg a kezem, de nem erõsen, vagyis eltudnám húzni.

Nem mondok semmit csak megszorítom a kezét. Picit elmosolyodik, majd felhúz és rohanni kezdünk. Fel sem fogom a dolgokat annyira gyorsan történt mindent. Felérve leveszi a cipõjét, ahogyan én is.

- Menj el fürdeni adok törülközõt meg száraz ruhát. – mielõtt bármit mondanék már hozza is.

- Elõször menj te, hiszen miattam áztál meg. – szólok utána.

- Vagy elmész elsõre vagy együtt megyünk választhatsz. – nyomja a kezembe a ruhákat meg a törcsit.

- Oké megyek. – rohanok szinte be.  Leveszem a ruháim, és most látom meg, hogy írt anyám. Az üzenetén elmosolyodom. Elfelejtette mondani, hogy elutazik 3-4 napra. Imádom, amikor üzleti utakra megy. Végre lesz egy kis nyugtom. Leveszem a vizes ruháim és csapba pakolom. Beállok a zuhany alá és magamra eresztem a meleg vizet ami azért jól esik. Kicsit áztatom magam majd megtörülközök felveszem a ruhákat. Kicsit nagyok, de most pont megfelelnek. Boxert meg egy pólót kaptam. Hajam törölgetve kimegyek.

- Kész vagyok, majd miután végzel elintézem a ruháim. – motyogom.

- Majd kicentrifugázom. Vittem a nappaliba teát idd meg jól fog esni és van pokróc is, ha kell. Mindjárt jövök. – mondja de csak egy száll alsóba van. Én meg ettõl kissé zavarba vagyok bár nem tudom miért.

Bemegy õ is fürdeni addig én a nappaliba megyek. Tisztán iszom, de pakolt ki hozzá cukrot meg ciromot. Bocsánatot fogok tõle kérni tényleg most én voltam hülye.

- Huuu de jól esett. Ezt az idõt. – jön ki nem sokára. – Na mindent elintéztem. – leül mellém õ is törli még a haját.

- Köszönök mindent és sajnálom, hogy kiakadtam meg ahogyan viselkedtem. – pillantok rá zavartan.

- Ugyan semmi gond és ne köszönd. Komolyan neked mániád elfutni. – nevet fel majd hirtelen elkomorul.

- Nem muszáj rá válaszolnod, de mond mi történt a szemeddel? – basszus elfelejtettem, hogy most szabadon van. Egy ideig nem szólalok meg, de végül beszélni kezdek picit.

- Autóbalesetben sérültem meg lassan egy éve. Emiatt ilyen a hajam meg alig látok ezzel a szememmel. – felelem, de csak ennyit mondok. Nem kell többet tudnia túlságosan fájdalmas téma és még nem is ismerem annyira majd talán egyszer megtudja.

- Értem sajnálom, de meg kell, hogy mondjam nagyon szép szemeid vannak. – mosolyog rám.

- Köszönöm. – most még jobban zavarba vagyok fõleg, hogy tudom meleg és vonzódik hozzám valamennyire.

- Figyelj Yuuta. Tudom mindenkinek meg vannak a maga titkai, ahogyan nekem is, de tényleg bármit elmondhatsz nekem vagy ha bajban vagy segítek neked. – fogja meg a kezem. Hogy láthat belém ennyire? Vagy ennyire látszódnak a dolgok csak nem mindenki akarja észrevenni?

- Oké ezt megjegyzem, de nem szeretnék róla beszélni oké? Kérlek ne kérdezzél és ne faggassál majd talán egyszer, ha jobban megismerkedünk elmondom talán, de most még nem akarom. – remélem megérti. Már most is önmagamhoz képest sokat mondtam.

Ma ismét szakad az esõ. Mindig is szeretem az esõt vagyis nem volt vele bajom, de mióta édesapám meghalt kifejezetten imádok kint az esõben fõleg a szakadóban kint sétálni. Alig vannak emberek az utcán és mindenki ha teheti menekül haza vagy legalábbis valami száraz helyre, de nekem már nincs olyan, hogy otthon. Mindennek lehet nevezni csak meghitt otthonnak nem. Nem ez mindig így sõt nagyon boldog életem volt egészen addig amíg apám meg nem halt és azóta minden pokollá vált.

Kint az utcán alig vannak vagy akik kint vannak a legtöbben ernyõvel mennek és sietõs léptekkel kivéve engem. Nálam esernyõ sincs sõt csak felül csak egy hosszú ujjú van rajtam. Nincs hideg igaz hiszen már tavasz van, de azért az esõben fázik az ember, de én nem vagy nem is érzem már.  A park felé sétálok, ahogyan legtöbbször. Párszor megremegek, mert most még a szél is fúj, de akkor se megyek haza. Igaz még nincs otthon anyám, de akkor se szeretek otthon lenni. Tegnap éjszaka is le kellett vele feküdnöm, ha otthon vagyok még inkább élénkek az emlékek. Néha úgy érzem ennek a borzalomnak soha nem lesz vége. Kicsit megállok és felnézzek az égre. Lehunyom a szemem és élvezem ahogyan az esõ mossa az arcomat.

- Hé. – hallok meg egy ismeretlen hangot, aki megkocogtatja a hátam. - Mi a fenét csinálsz a szakadó esõben?

Felé fordulok igen csak meg vagyok lepve.

- Öhm… sétálok. – felelem. Nem szoktak leállítani. Mindenki csak saját magával törõdik és ez jobb is így. Pedig milyen sok barátom volt régen, de ez mind a múlt.

- Már bõrig áztál… gyere a boltba… ott van törölközõ, meg talán tudok kölcsönadni egy pólót. – ezzel most még jobban meglep. El is felejtettem, hogy milyen, ha valaki kedves hozzám. Elindul, de én csak meredten nézzek elõször utána.

- Gyere már! Karót nyeltél vagy mi!? – förmed rám mire kicsit megremegek. Picit még gondolkodok végül bemegyek hiszen bajom nem lehet belõle.

- Tessék… szárítkozz meg, meg fogsz fázni. – nyomja a kezembe a pólót meg a törcsit.

- Kösz. – veszem el, de többet nem teszek. Nem szeretnék elõtte öltözni.

- Bemehetsz hátra, ha gondolod. – bólintok és be is megyek. Nem vagyok szégyenlõs, de nem akarom, hogy lássa a szívásnyomokat. - Tessék.

- Mindjárt jövök. – bemegyek gyorsan leveszem a felsõm. Megtörülközöm majd felveszem a száraz pólót, ami azért jól esik. Kimegyek közben a hajam törölgetem, de úgy hogy a hegem ne látszódjon.

- Mi a neved? – rég beszélgetem már bárkivel is. Kerülök mindenkit, de õt végülis nem fogom valószínûleg többet látni szóval pár szóba nem halok bele.

- Yuuta. – elég ennyit tudnia.

- Én Drew vagyok. Mégis miért ácsorogtál kint az esõben? – jogos a kérdés mégse akarok rá válaszolni nagyon.

- Csak sétáltam. – ez igaz a teljes igazságot meg nem kell tudnia. Tekintetem kémleli, de én kerülöm a szemkontaktust.

- Ha nincs hova menned, legalább a híd alá mennél, ahol nem ázol szét… - förmed rám mire megremegek. - Most mi van?

- Semmi. – nem tud semmit. Nekem meg nem kellett volna bejönnöm.

- Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni… Már többször láttalak erre sétálni, meg a parkba lógni. Ha annyira nem akarsz hazamenni, ide bejöhetsz nyugodtan. – nem értem ezt a váltást és az is meglep, hogy már látott bár tény, amikor sétálok mindent kizárok magam körül csoda, hogy egy kocsi még nem ütött el. Nem tudok mit mondhatnék neki. Annyira érdeklõdik és én ettõl elszoktam. Amikor odakerültem még próbálkoztak, de én elzárkóztam így hagynak. Magányos vagyok nem kicsit de jobb így. Nem akarom, hogy megtudja bárki, hogy minek vagyok kitéve.

- Ha nem így van, akkor bocs… csak többnyire akkor szokott az ember mindenhol egyedül üldögélni, ha nem akar valahova menni…

- Én csak tényleg szeretek sétálni fõleg az esõben. – motyogom és ez is igaz  hiszen így van.

- Jól van ha te mondod, de továbbra is tartom magam ahhoz, hogy idejöhetsz és még vásárolnod se kell. – mosolyog rám.

- Oké megjegyzem. – próbálom a mosolyát viszonozni, de hát nem az igazi. Már el is felejtettem milyen igazán mosolyogni.

- Szereted a képregényeket? – kérdezi kíváncsian.

- Rég olvastam, de amúgy van egy – kettõ amit szeretek. – felelem és el is kezdek körbenézni.

- Én imádom õket. – mesélni kezd, hogy melyiket szereti és miért.

Meglepõen jó hallgatni õt. Sokat beszél, ahogyan régen én is. Engem nem igen kérdezz gondolom rájött, hogy nem megy vele sokra. Jó kicsit kikapcsolódni, de ez se tart örökké. A kis nyugalmamat a telefonom zavarja meg. Elõveszem, de már remegõ kezekkel hiszen csak egy ember kereshet.

- Szia. – szólok bele és igyekszem nem remegni nagyon. – Egy boltban, de megyek haza már most. – lerakom.

- Héé minden oké? Elégé elsápadtál. – jegyzi meg és mintha tényleg aggódna.

- Most mennem kell. – csak ennyit felelek és mielõtt bármit mondana már rohanok is ki.

Nem akarok haza menni, de ha nem teszem akkor balhé lesz nem is kicsi és ígyis szar minden nem akarom még jobban rontani a helyzeten. Haza érve anyám mint egy kiéhezett dög nekem esik. Több órákig tart ez a borzalom. Én pedig egyre rosszabbul vagyok. Ez a rémálom egyre csak rosszabb lesz.

Hajnalba kerülök csak az ágyamba miután lefürödtem. Legalább egyedül aludhatok. Többször gondoltam már rá, hogy megszököm, de félek anyám hülyeséget tenne meg hát meg is fenyegetett, hogy megöli magát ha elveszít azt meg nem akarom. Bármit is tett szeretem õt, hiszen jó anya volt, de az elméje teljesen megborult vagyis ilyen szinten hiszen kívülrõl senkinek semmi nem tûnik fel, mert tud dolgozni és minden hétköznapi dolgot megcsinál ls nem is lenne baj, ha nem kéne vele lefeküdnöm. Mondtam neki menjen orvoshoz, de arról meg nem is akar hallani. Fel se fogja a dolgok súlyát. Elmélkedésem közben megpillantom Drew felsõjét.  Olyan közvetlen és kedves volt velem pedig nem is ismer és hát én nem is voltam beszédes. Annyira tele volt élettel, de mégis a tekintete az mást sugallt, de lehet én képzelõdõm. Mindenesetre azért vissza kéne neki vinnem a pólót meg talán el is járkálhatnánk párszor oda vagy nem annyira nem tudom. Miközben ezen gondolkozom meg rajta lassan elnyom az álom.

~

Másnap reggel korábban ébredek így berakok egy mosást amiben az õ felsõje is benne van. Iszok egy kávét és megreggelizek. Szerencsére most egyedül vagyok itthon sõt anyám ma csak késõ este jön remélem megkímél. Azon elmélkedem vajon csak beadjam neki a pólót vagy maradjak is bár a tegnapból kiindulva úgyis marasztalna. Nem tudom még most se mit tegyek.

Lassan elkészülök majd kiterítek és elmegyek a suliba. Rövid napom van szerencsére. Szokásosan most se szólnak hozzám és én se máshoz. Mikor vége van haza megyek és a póló meg is száradt. Kajálok meg és megírom a leckém és utána még pihenek végül elindulok felé. A sálát most is magamra kötöm nem akarom, hogy lássa szívásnyomokat. Legalább a nyakam kímélné meg, de nem. Lassan sétálok de végül csak odaérek. Mélylevegõt veszek majd benyitok.

- Szia Drew. Visszahoztam a pólód. – köszönök rá és odaadom a felsõjét.

- Ohh szia. Valld be, hogy ez csak egy kifogás és csak látni akartál. – kacsint rám.

- Ez nem igaz csak nem akartam, hogy nálam maradjon. – motyogom kissé zavartan. Komolyan ez srác olyan furcsa.

- Nyugi csak húzom az agyad. Örülök, hogy itt vagy. – õszintének tûnik.

- Tényleg? – kérdezem meglepetten hiszen nem voltam valami hû de nagy társaság.

- Persze különben nem mondanám. Amúgy megfáztál, hogy sál van rajtad? Vagy csak úgy felvetted esetleg takargatsz valamit te rosszfiú? – basszus hogy lehet valaki ennyire kíváncsi.

- Csak felvettem és kész. – morgok rá egy kicsit.

- Oké nyugi csak érdeklõdtem nem kellene emiatt leharapnod a fejem. – emeli fel védekezõen kezét.

- Tudom és bocsi nem akartam goromba lenni. – szégyelem el magam. Tényleg nem akarok de hát nem akarom azt se, hogy tudja.

- Fura egy srác vagy – ezt nem elõször hallom - de el van felejtve. Am mond csak tegnap talán lõtték a pizsit és azért rohantál úgy haza? – kérdezi széles vigyorral, de csak õ nevet én nem.

Megremegek és távozok köszönés nélkül az ajtót becsapva. Nem kellett volna idejönnöm. Persze biztos poénnak szánta csak pont a legérzékenyebb témára tapintott. Gyors léptekkel haladok, de hirtelen meghallom, de nem állok meg egészen addig amíg meg nem ragadja a karom.

- Ez most mi volt? Csak vicceltem komolyan miért veszel mindent ilyen komolyan? – kérdezi kiakadva. Próbálom kirántani a kezem de nem megy.

- Neked meg miért kell mindent tudnod? Nem is ismersz. Engedj el. El akarok menni. – rángatom tovább a kezem, de õ erõsebb.

- Mert ilyen vagyok és nem engedlek amíg el nem mondod mi van. Talán még segíteni is tudnék. – mondja komolyan. Segíteni?

Tényleg nem értem. Nem ismer akkor miért akar segíteni? Pont ezért nem engedek már senki közel magamhoz erre itt van egy idegen srác és már ilyeneket mond. Totál felkavar.

- Yuuta nem vagyok hülye és tegnap is láttam, hogy gond van és nem csak azért voltál kint meg máskor is, mert csak szereted az esõt. Figyelj nekem elmondhatod. Néha egy idegenek sokkal könnyebb. – olyan lágy a hangja. Nem tudok megszólalni, de már nem rángatom a kezem. Lehajtom a fejem nem tudom mit mondhatnék.

- Mindenhol vannak gondok otthon hol kisebb hol nagyobb. – állam alá simít finoman felemeli az arcom majd végigsimít rajta. Beleremegek már rég kaptam ilyen kedves érintést. Persze anyámtól kapok csak nem anyai értelembe szóval úgy meg borzalmas.

- Én… én utálok otthon lenni…. de kérlek ne kérdezzél…- szólalok meg végül. Hangom fájdalmas, elveszett és egyben könyörgõ. Lelkem egy része vágyik a segítségre mégis azért nem akarom, hogy bárki tudjon róla, mert egyrészt nem akarom, hogy anyámnak baja essen na meg saját magam is hibásnak tartom és mocskosnak is.

- Rendben, de akkor gyere velem vissza és ígérem nem faggatlak és ilyesmi poénokat se lövök el.  Te meg ha szeretnél majd mesélsz és mint mondtam akkor jössz amikor csak akarsz oké? – mosolyog rám biztatóan és még mindig nem enged. Jól esik tényleg az érintése.

Kicsit csöndben maradok és csak figyelem õt. Annyira jól esik a kedvessége és tényleg olyan magányos vagyok és azt mondta nem fog faggatni.

- Oké visszamegyek. – szólalok meg végül, de még kissé bizonytalanul.

- Ez a beszéd. – mosolyog rám majd elindul vissza de nem engedi a kezem. Õ elõl megy én meg követem õt lehajtott fejjel. Nem tudom mi lesz velünk, de a lelkemnek már ez a pici törõdés is jót tesz.

Talán soha nem volt még ilyen szar az életem, mint most. Sem a szüleim halálakor, sem az árvaházban. De már lassan egy éve, hogy Õ is meghalt és ismét nem maradt számomra senki, ismét egyedül vagyok.
És persze ha ez még nem volna elég, szakad az esõ is.
Soha nem szerettem valami nagyon. Mindig esett az esõ, ha valami szörnyûség történt velem és akaratlanul is összekötöm a kettõt magamban. Minden esõs napon várom, hogy valami rossz hírt kapjak, vagy belém csapjon a villám, vagy valami…
Jó ideje dolgozok már ebben a boltban, kell a pénz, hogy fenntartsam magam. Senki sem jár most erre, hiszen nem sok olyan bolond van, aki ilyen viharos idõben kimerészkedik a házból. N,o de sebaj… Legalább nyugodtan tudok olvasgatni.
Az ablakon kipillantva azonban, meglepetésemre egy srácot látok meg, aki már nagyjából bõrigázott. Többször is láttam már ezelõtt erre sétálgatni a parkban. Amolyan csendes, magának való fiúnak tûnik, mégis van valami a testtartásában és abban, ahogy viselkedik, mintha igazából nem is ezen a Földön járna, élne.
Most a szokottnál is rosszabbul fest.
Körülnézek a boltba, csak egy légy zümmög az ablaknál. Pár perc pihenõ meg amúgy is jár. Felkapok egy esernyõt és kiszaladok hozzá. Még is hûvös is van, de õszintén szólva eléggé sajnálom. Vagy idióta, hogy ilyenkor az esõben sétálgat, vagy csak magányos és nem tud hova menni.
Odamegyek hozzá és fölé tartom az esernyõm.
- Hé. - Kocogtatom meg a vállát, ugyanis háttal áll nekem. - Mi a fenét csinálsz a szakadó esõben?
Ahogy felém fordul, látszik rajta a meglepettség.
- Öhm… sétálok. - Nyögi ki, mire csak felhúzom a szemöldököm.
- Már bõrig áztál… gyere a boltba… ott van törölközõ, meg talán tudok kölcsönadni egy pólót. - Olyan elveszettnek tûnik.
Szó nélkül visszaindulok a boltba, merem remélni, van annyi esze, hogy jön utánam. Pár lépés után visszanézek és látom, hogy ott álldogál, nem jön. Sóhajtok egyet.
- Gyere már! Karót nyeltél vagy mi!? - Akadok ki, erre szerencsére elindul. Beérve a boltba, lerakom az esernyõt, had csöpögjön le róla a tetemes mennyiségû víz.
Komolyan mondom… szerintem Noénak nem volt olyan esõje, mint most.
Bemegyek hátra és kijövök egy törölközõvel meg egy pólóval, majd a kezébe nyomom a srácnak.
- Tessék… szárítkozz meg, meg fogsz fázni. - Közlöm vele.
- Kösz. - Fogja, de látom rajta, hogy így négyszemközt nem akar hozzáfogni.
- Bemehetsz hátra, ha gondolod. - Ajánlom fel, és kinyitom neki a raktárajtót. - Tessék.
- Mindjárt jövök. - Siet be. Elég fura figura.
Én visszaülök a pulthoz és tovább olvasgatok. Pár perc múlva megjelenik immár átöltözve.
- Mi a neved? - Kérdezem váratlanul, bár nem tûnik valami beszédesnek.
- Yuuta. - Ennyi? Legalább visszakérdezne.
- Én Drew vagyok. Mégis miért ácsorogtál kint az esõben? - Kérdezek rá újra, bár úgy nézem nem nagyon akar válaszolni.
- Csak sétáltam. - Azt hiszem, õ az idióta kategóriába tartozik. Egy kicsit a tekintetét kémlelem, olyan magányosnak tûnik, nem mintha az enyém valami élettel teli lenne.
- Ha nincs hova menned, legalább a híd alá mennél, ahol nem ázol szét… - Közlöm kicsit bunkón, mire rám néz. - Most mi van?
- Semmi. - Persze. Ezt akkor mondják, ha van valami.
- Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni… Már többször láttalak erre sétálni, meg a parkba lógni. Ha annyira nem akarsz hazamenni, ide bejöhetsz nyugodtan. - Végül is, nem sok vizet zavarna.
Olyan furán néz rám erre a kijelentésemre. Csak pislogva figyelem, nem igazán értem mi van most.
- Ha nem így van, akkor bocs… csak többnyire akkor szokott az ember mindenhol egyedül üldögélni, ha nem akar valahova menni…
Én se vagyok tévedhetetlen, de tényleg úgy tûnt, bár lehet csak én vagyok a hülye.