Ismét az egyik meccsem elõtt üldögélek az öltözõmben egyedül, a gondolataimmal. Remek, ennél idegölõbb nem is lehetne ez a rohadt várakozás, ám az eszmefuttatásom során már azonnal be is robog az edzõm a „Nagy  Summers” úr aki bagófüsttõl rekedtes alig hallható hangon  taktikákat részletez. Így üsd, úgy ugorj, erre hajolj, jaj kuss legyen már.

- Menjünk kicsikém. – dörzsöli össze a kezeit, amíg én már a befáslizott kezemre húztam félig az egyik rózsaszín kesztyûmet. Ne kérdezzük meg miért pont rózsaszín, nekem bejött. Kicsit lenyugtatom magam, mert idegesen nem lehet tisztán gondolkodni, de fõleg ha te én vagy. Eléggé forrófejû vagyok ahhoz hogy kiüssem az ellenfelet, szeretem egy kicsit megpüfölni az ellenfelet aztán egy mozdulattal kiütni. Volt már hogy nem sikerült, vagy engem vertek laposra. Padlóra kerültem, de  a pénz miatt muszáj volt talpra állnom, mert minden meccsem jól fizet. Igaz hogy ez a simlis vén szaros elkér belõle tíz százalékot, de pont annyi marad hogy félre tudjak tenni egy keveset, és fent tartsam magam. Még jó hogy ha kell ezek állják a kórházi számlákat is , na persze a súlyosabb sérüléseknél, töréseknél, plasztikánál kell fizetniük, de hát a versenyzõkért mindent. Aztán ha véletlenül benned marad egy csipesz, vagy egy véres vatta, segáz.

Amint elhangzik a gong, elkezdünk egymással szemezni. Ez a szõke picsa azt hiheti hogy kiszúr velem. Hát pont hogy nem, én a túlélésért küzdök drága, nem fogom olyan könnyen adni magam neked. Éppen hogy elhajoltam az egyik ütése elõl jön a másik, ami szinte súrol.  Suhanás suhanást követ, és végre sikerül neki bemosnom egyet. Összezárja a szemeit, majd mérges fejjel töröl képen a jobbjával. Annyira megszédülök hogy sikerül összeesnem. Mi a ?

Olyan mint ha kiesett volna az a cirka két óra ami a meccs után telt le. Állítólak annyira kiütött az a csaj, hogy nyikkantam egyet és összecsuklottam. Utána se kép se hang, és végül vesztettem, leintették a meccset. Az elsõ pillanatban mikor felébredek a segélynyújtó szobában az elsõ gondolat ami agyamba villan az hogy ma nincs lóvé, se nekem, sem Summers-nek. Morcos lehetett az öreg, én vagyok nála a felemelkedõ csillag a szakmában. Van még több védence is, de mostanában engem pátyolgat, no meg tanítgat mit hogyan kell. Lassan a fejemhez emelem a kezem, végigmérem az ujjaimmal hogy hol kellett összefoltozniuk, és majdnem sikerül letépnem azt az összehúzó ragasztócsíkot ami összeilleszti a felrepedt szám felett a bõrt. Remek, pont ide sikerült ütnie, az arcomért nagyon haragszom, szóval ha összetalálkozunk biztos kiütöm. Lassan felülök és pár percig úgy is maradok hogy a fejem utolérje az enyhe szédülésem. Kicsit elkámpicsorodott arccal nézek az egész alakos tükörbe, megnézem magamnak a sebeimet. csak egyet sikerült kapnom még is az a legcsúnyább, és az van a legrosszabb helyen. Körülnézek a kissé szürkés falak között és felfedezni vélem a ruhámat amiben jöttem, így nekiállok az átöltözésnek. Egy trikó, gatya, tornacipõ és indulhatunk is az automatához. Most kicsit megcsapolom a tartalékaimat, és eliszom a bánataimat. Jó lesz ez így, hiszen mindig ez van. Ez a harmadik meccsem amin kiütnek, csak remélni tudom hogy nem adtak be semmilyen gyógyszert nekem mialatt nem voltam magamnál. Ha meg igen, akkor legalább megint a kórházban kötök ki, most random helyre megyek amit nem is ismerek igazán. Az a lényeg hogy csendben zsivaj mentesen le tudjam inni magam. Amint betérek a pultos egy pillantást vet rám, aztán inkább a poharak törölgetésével, és a sörcsapolással foglalkozik. Tömeg az van, de nem pont az az agresszívnak tûnõek úgyhogy kikérem az elsõ kör vodkámat , majd szépen lehúzom az elsõt. Semmi íze, de ez tökéletes lesz alapozásnak. Páran lefigyelik a protektort a bal kezemen, de semmi különös, nem zavartatják magukat. Pár érdekesen felöltözött csaj szambázik be a dupla ajtós helységbe, egészen az egyik sarokban üldögélõ bandáig. Eddig ezeket nem is vettem észre, annyira meghúzódtak. Az egyik vörösre festett bige az egyik pasi nyakába ugrik, majd készségesen az ölébe ül. Chhh…

Egy pillantást vetek csak rájuk, aztán jólesõn végignyalok a számon mert egy hatalmas korsó meregeti a szemét elõttem a pulton, csillogó szemekkel figyelem az egyik kicsit jóképûbb pultost aki felém búgja.

- A ház ajándéka. – megmosolyogtat a korsó is , na meg a fickó is. Szóval szeretne valamit, tipikus. Még ha lila zöld foltos vagyok akkor is kellenék, szerintem legközelebb csadorba tekerem magam és úgy jövök be akkor még többet kéne fizetnem mert rontom a látványt. Megtámasztom a fejem a pulton, és nézem a szétmaszatolt cseppeket az üveglapon. Majdnem bennem van az egész italpult, de még mindig túl józan vagyok ahhoz hogy hazamenjek. Annyira kéne benyomni hogy még hazataláljak aztán majd alszom egyet. Oldalra pillantok, a másik bárszékhez és felfedezni vélem azt a vörös lányt aki az elõbb- na jó, lehet vagy három órája – láttam pipiskedni. Egy újabb pohár koccan a pultnak, elõször õt szolgálja ki az a fickó aki nekem adott egy ingyen kört. Ugyan azzal a dumával. Arra a megállapításra jutok hogy jobban bejönnek neki azok a nõk akik úgy néznek ki mint egy kivasalt zacskó, mert ennek a csajnak se eleje se vége. Nem is figyeltem, a pár perccel ezelõtt kikért piámat tolja arrébb a szomszédom nekem egy apró mosollyal.

- Úgy látszik eltévesztette kié lesz. – biccent a fejével a kiszolgáló személyzetre, majd összenézünk és még egy mondatot odanyögök neki.

- Úgy látom zavarba hoztuk. – kuncogok egy kicsit, és folytatom a fogyasztást. Számba terelgetem a szívószálat, és  magam elé meredve bambulok ki a nagyvilágból. Egyre inkább jön a tömeg ebbe a lepusztult patkánytanyába, és már majdnem lelöknek a pulttól a nagy hévben. Sistergõ tekintetemmel pásztázom õket, finom célzással hogy takarodjanak a közelembõl, és miután mindenkit kiszolgáltak elnyugszanak, beindul a zene és elkezdõdik a padlókoptatás. Kikérem a számlát, lecsapom a papírosokat  és az aprót és leugrom a székrõl. Kimászom a tömegbõl, bár vannak páran akik kézen akarnak ragadni és itt tartani, de ahhoz most túlságosan is forog velem a világ hogy bárkivel is táncolni kezdjek. Majd máskor, bezárt a bazár, irány haza. Leérek az egyik utcába, ami öreglámpáival alig láthatóan világít be mindent, de egyre inkább úgy érzem mint ha ott maradtam volna még inni egy kicsit. Hangos léptek ütik meg a fülemet, és próbálok gyorsabb iramot diktálni, de olyan mint ha összeakadnának a lábaim és melegem lenne. Mi a franc van már? Miért nem gyorsulok? Nem szokott így viselkedni e testem ha iszom, csak ellazult vagyok és nem ilyen. Egyre nehezebben megy a séta is, és megáll a lépések zaja is. Meg kell állnom pihenni, megtámasztom az egyik porladó falat, s ebben a pillanatban perdít meg valaki a tengelyem körül. Három sötét árnyú alak, akik éppenséggel nem a kisebb fajtából valóak. Az egyik jócskán magasabb a többiektõl, és egy halvány vigyorral figyeli hogy összecsuklom. Nagyon nem érzem magam jól, borzasztóan melegem van, és elgyengültem, talán még eszméletlen is vagyok, ki tudja.

Lassan magamra eszmélek, nyitogatni kezdem a szemeimet, és egy halvány fényt észlelek a szemeimmel. Nagy levegõket veszek, a torkom szinte porzik és még mindig kibaszott melegem van, de a pia hatása már nem annyira érezhetõ a fejemben, csak valami más furcsa dolog. Na ne mondd hogy… az a kurva, mi tudom már miért bazsalygott ennyire. Végül nyitott szemeimmel már összeáll a kép, egy aránylag rendezett szoba képe tárul elém, majd egy mély morgás hallatszik.

- Te meg mi a faszt csinálsz?! Azonnal vedd le a tetves mancsaidat rólam?! – ripakodok rá a gatyámat bontogató fickóra. Elkerekedett szemekkel néz fel rám, aztán csíkra húzza a látókáit és nem szól egy szót sem, pedig nagyon kéne. Ficánkolni kezdek, de rá kell jönnöm hogy a pólómat is leszedte ez az állat. ha nem hallgatsz a szép szóból akkor majd megmutatom, én megmondtam. Meglendítem a lában, és egy rúgást mérek rá amivel oldalba kapom a fejét, pont úgy hogy csengjen a füle.

- Mit csinálsz te kis ribanc? – fogja a fejét elhajolva tõlem, majd felegyenesedik az ágy végénél. Na ha ebbõl kimászom, akkor ezentúl inkább otthon baszok be.

Amikor eljön az idõ anyutól elköszönve indulok meg a buliba. Rich hívott meg, de azt mondta majd ott találkozunk. Mindig betartotta a szavát. Ahogy megérkezem sok az ismeretlen arc. Egyedül a házigazdát ismerem, Próbált már felszedni, de azt mondta én vagyok az elsõ lány, aki nemet tudott neki mondani. Hát igen én nem vagyok könnyen kapható. Mosolyogva kedvesen köszönök neki és köszöntöm és utána elvegyülök, de nem sokáig maradok bent, mert érzem levegõre van szükségem.

Nem rossz parti, de nem igazán érzem, hogy jó lenne. Barátnõm se jött még meg, pedig megígérte, hogy eljön. A teraszra érve a csillagos eget kezdem el néni, és mély levegõt véve lassan kezdek bele egy lágy énekbe amit magam írtam, de még nem vettem fel videóra. Most mégis eszembe jutott és énekelni kezdem. Senki nem zavar meg az énekben, és azt se veszem észre, hogy idõközben kijöttek mögém a teraszra. Az eget figyelve éneklek szívbõl.

- Lia! – Amikor a dal végére érek, hirtelen a hátam mögül szólít egy ismerõs hang. Megfordulva Rich-et veszem észre, aki integet nekem és teljesen megörülve sietek oda hozzá és láthatóan két barátjához, akik csak stílusban különböznek amúgy teljesen egyformák.

- Szia Lia, hogy vagy?

- Jól, és te?

- Élek, és ennyi a lényeg, nem? Hadd mutassam be neked Dean és Adam Marsh-ot! Össze ne keverd õket! Ez a sportos srác Dean, a katona pedig Adam!

- Nagyon örülök! – fogok velük kezet, és alaposan megfigyelem õket.

- Részemrõl az öröm – mosolyodik el Adam. Mielõtt Dean is szólhatna, a hátunk mögül haljuk meg, hogy szólnak neki így elnézést kérve megy el.

- Ugye nem haragszotok, ha én is odébb állok? Beszélnem kell Steve-vel! – kacsint Rich, így kettesben maradok Adammel, és igazából nem tudom ez most mire ment ki. Richi után nézek kicsit zavartan.

- Van kedved meginni valamit? – kérdezi, mire rákapom tekintetem és bólintok.

Sikeresen veszünk magunkhoz innivalót, bár én csak egy kólát töltöttem magamnak, mert nem akarok alkoholt inni, nehogy esetleg bódult állapotban elessek és törjön valamim is. Persze ezt nem hangoztatom. Mosolyogva nézek fel Adamre kedvesen.

- Nagyon tehetséges vagy – mosolyodik el halványan.

- Köszönöm. Értesz hozzá?

- A bátyám és én elég régóta zenélünk. Õ dobol, én meg gitározom. Ha gondolod, egyszer hallgass meg minket.

- Gitáros vagy? – húzom szélesebb mosolyra ajkaim.

- Hát, igen. Van néhány hangszerem, de hiába a Gibson, a Harley Benton meg az Ibanez, még mindig az a Fender az én szerelmem, amit elõször vettem.

- Miért épp a Fender?

- Egyrészt, mert évek óta velem van, másrészt, annak tetszik a legjobban a hangzása.

- Na és a zenekar?

- Zenekar? Nincs semmilyen zenekar! Ketten vagyunk a bátyámmal. Nem értünk szót az emberekkel, nem tudnak alkalmazkodni hozzánk. Nem találják el azt, amire gondolunk. De mit szólnál ahhoz, ha mondjuk…

Érdeklõdve hallgatom Adamet, mikor barátnõm Jean szakítja félbe azzal, hogy közénk lép és egybõl mondja nekem a dolgokat. Semmi köszönés semmi. Ez cseppet bosszant.

- Úristen, Lia, azt hittem, sosem érek ide, lekéstelek? Nagyon sajnálom, de én alig értem el a buszt annyira elrepült az idõ! –Mondja kapkodva, hadarva és én alig értem mit mond. Adamra pillantok, hogy végre mondandója befejeztével bemutathassam neki, de ekkor már feláll, és arrébb megy.

- Jean… ugye tudod, hogy most nagyon bunkó voltál…- figyelmeztetem barátnõm, aki teljesen ledöbbenve néz rám.

- Mégis miért mondod ezt? Én tényleg sajnálom, hogy késtem! –kérdi zavartan. –Lekéstem a zongorajátékod és az éneked?

- Nem… de épp beszélgettem egy kedves sráccal, akit levegõnek néztél. –Mondom bosszúsan neki és mély levegõt véve állok fel. –Majd késõbb beszélünk, én megyek megkeresem. –Mondom õszintén és szemeimmel kezdem el kutatni a tömegben, de nem igazán látom.

Egy félóra múlva sikerül megtalálnom és oda lépve hozzá õ már mosolyogva fogad. Arcomról meg ég a bõr, amiért ennyire bunkó volt a barátnõm.

- Adam. Kérlek, bocsáss meg Jean-nek nem rossz lány õ, csak… elégé szeleburdi. –mondom bocsánat kérõn mélyen szemeibe nézve.

- Ugyan nem a te hibád és nem bánt egyáltalán a dolog. –Mondja nekem nyugtatásképp és bele iszik a sörébe. –Mostanában sokan néznek levegõnek.

- De ez így egyáltalán nem helyes. –mondom kicsit felháborodva és nagyot sóhajtok, és behunyva szemem iszok bele inkább a kólámba, amikor Steve és Rich lép oda hozzánk.

- Lia! Végre meg vagy! Akkor lehetséges, hogy játssz nekünk kicsit? –Kérdi Steve. Ezután látja ki is van mellettem. –Szia Adam! Nahát ti ismeritek egymást?! Ez remek akár együtt is játszhatnátok valamit! –Villanyozódik fel én meg teljesen ledöbbenek az ötleten.

- De Steve… sose játszottunk még együtt Adammel és még csak most ismerkedtünk meg és még alig tudtunk beszélgetni. –Mondom teljesen ledöbbenve.

- Nekem nem probléma, ha neked sem Lia. –Szólal meg Adam és mikor felé fordulok, mosolyogva pillant rám én pedig nagyot sóhajtok.

- Biztos vagy benne? Ugyan vannak saját szerzeményeim, de itt inkább csak feldolgozásokat szoktam elõadni. –Mondom ki õszintén a dolgokat.

- Semmi baj nincs ezzel. Elmondod melyiket és talán ismerem, vagy majd improvizálok. –húzza szélesebb mosolyra a száját.

- Ez remek! Egy rögtönzött koncert! Itt van a gitárod Adam? –Kérdi Steve.

- Neki ne lenne itt Steve? –Teszi fel a kérdést Rich és nagyot sóhajtok a kis „vitájukon”. Adam érinti meg a vállam.

- Kimegyek a kocsiba a gitárért és kezdhetünk, ha gondolod. –Mondja kedvesen, én pedig bólintok szavaira.

Ezután elmegy ismét mellõlem és én nagyot sóhajtok. Nem sikerült kiderítenem, mit szeretett volna mondani mielõtt Jean félbeszakított volna minket.

- Addig gyere, foglalj helyet a zongoránál és játssz nekünk valamit a sajátjaid közül! –Kér meg Steve és már vezetni is kezd a zongorájához ahova leültet.

- Steve én nem játszom itt sajátot. –Mondom kicsit megszeppenve.

- Jaj ugyan már tehetséges vagy! Gyerünk! –Bíztat Rich, én pedig mély levegõt veszek.

- Jó legyen… - Mondom bele egyezve és a zongora felé teszem kezeim, és elgondolkodom, melyik számot is játsszam.

Egy kis ideig gondolkodom, és végül sikerül választani és elkezdem a hozzá tartozó zongora dallamot játszani, majd énekelni és Rich azonnal a mikrofont tartja a szám elé és az állványt is beállítják és a bulin lévõk szinte azonnal rám figyelnek. (http://www.youtube.com/watch?v=Kw2Ic_2XdVQ )

Az énekben érezhetõ, hogy mennyire is szeretem a zenét és a zenélést. A dalszöveghez illõ hangulatot teremtek és énekem lendületes és teli torokból éneklek, még sem erõltetett, vagy fars. A bulizók között nagyon sokan csak állnak és néznek szinte tátott szájjal. Behunyt szemmel adom át magam az éneknek, és a zenének. Testem a zene ritmusára és lüktetésére mozdul akaratlanul.

-         Ismeritek Steve-et, ugye? Õ tartja a bulit. Öregem, az a srác tud valamit! Nem telik el úgy hétvége, hogy ne szerezzen magának nõt!

-         Tök jó neki – jegyzi meg Dean.

-         Ugye? Hullnak utána a lányok! Eredeti a szövege! Nem egy hihetetlenül jóképû srác, de a dumája überel mindent! Egyébként, srácok, kezdhetnétek már valamit magatokkal! Apátoknak nagy reményei vannak felétek!

-         Igen, Rich, de… - kezdeném, de szokásához híven közbe vág.

-         Két ilyen tehetséges srác, és válogatnak, mert nem mindegy, kivel zenélnek! Ennyi év után talán…

Inkább hagyjuk, hadd mondja. Megszoktuk, hogy be nem áll a szája. Mikor végre megérkezünk, elvegyül a tömegben. Mi szerzünk magunknak sört, és elõször csendben nézelõdünk. Néhány ismerõs ránk köszön, de egy ideig semmi izgalom nem ér minket. Már majdnem halálra unom magam, mikor egy gyönyörû hangszín üti meg a fülemet. Magával ragad, és bátyám tekintetét elkapva bökök fejemmel a terasz felé, ahonnan a hangot hallom.

     Ketten indulunk a terasz felé a tömegen keresztül. Odakint egy gyönyörû lány ontja magából a hangokat. Homokszõke, hullámos haj, ragyogó, kék szemek, fakó bõr, telt ajkak, tökéletes idomok. Rich sétál mellém.

-         Gyönyörû, mi? Õ Lia. Csodálom, hogy még nem ismered, rengeteg zenés videót töltött már fel magáról. Énekel és zongorázik, de a hárfázás és fuvolázás is megy neki.

-         És…

-         Teljes mértékben független, haverom! Idehívom! Lia! – integet, mikor a lány végez.

Mosolyogva indul felénk, kecsesen mozog. Megöleli Rich-t, aki ezt örömest veszi.

-         Szia Lia, hogy vagy?

-         Jól, és te?

-         Élek, és ennyi a lényeg, nem? Hadd mutassam be neked Dean és Adam Marsh-ot! Össze ne keverd õket! Ez a sportos srác Dean, a katona pedig Adam!

-         Nagyon örülök! – fog velünk kezet.

-         Részemrõl az öröm – mosolyodom el. Mielõtt bátyám bármit is mondhatna, a nevét kiabálja valaki, így bocsánatot kérve lép el tõlünk.

-         Ugye nem haragszotok, ha én is odébb állok? Beszélnem kell Steve-vel! – kacsint Rich, így kettesben maradunk.

-         Van kedved meginni valamit? – kérdezem, mire bólint.

Szerzünk magunknak italt, majd egy kissé félreesõ helyre sétálunk.

-         Nagyon tehetséges vagy – mosolyodom el halványan.

-         Köszönöm. Értesz hozzá?

-         A bátyám és én elég régóta zenélünk. Õ dobol, én meg gitározom. Ha gondolod, egyszer hallgass meg minket.

-         Gitáros vagy? – húzza mosolyra húsos ajkait.

-         Hát, igen. Van néhány hangszerem, de hiába a Gibson, a Harley Benton meg az Ibanez, még mindig az a Fender az én szerelmem, amit elõször vettem.

-         Miért épp a Fender?

-         Egyrészt, mert évek óta velem van, másrészt, annak tetszik a legjobban a hangzása.

-         Na és a zenekar?

-         Zenekar? Nincs semmilyen zenekar! Ketten vagyunk a bátyámmal. Nem értünk szót az emberekkel, nem tudnak alkalmazkodni hozzánk. Nem találják el azt, amire gondolunk. De mit szólnál ahhoz, ha mondjuk…

Egy lány lép közénk, és, mintha én ott sem lennék, rögtön mondani kezdi a magáét.

-         Úristen, Lia, azt hittem, sosem érek ide, lekéstelek? Nagyon sajnálom, de én…

Csendben felállok, és magukra hagyom õket. Hadd csacsogjanak. Kicsit elbeszélgetek az emberekkel, de bõ félóra múlva Lia lép hozzám. Mosolyogva fogadom. Remélem, nem bocsánatot akar kérni, hiszen ez nem az õ hibája. Szinte észrevehetetlen vagyok manapság.