- Tudsz valamit a nõvéremrõl? Miért hagyott el téged? – kérdezem csendesen. Nem tudom mire számíthatok tõle, így nem akarom felidegesíteni azzal, hogy egy férfi számára büszkeségsértõ dologról faggatom, de tudnom kell! Ha rám találtak, az lehet azt jelenti, Norát kapták el elõször.
 - Szállj be. – Kikerülte a válaszadást, vagy halasztotta. Az utóbbiban reménykedve, engedelmesen ülök be a kocsiba, óvatosan helyezkedve el, hogy Lukenak is jó legyen. Segít bekötni az övet, és jó pont számára, hogy odafigyel a kicsire is.

Társai a hátsóülésre rakják be a babacuccokat, majd átmennek a másik kocsihoz. A mellettem ülõ, akinek még a nevét se tudom, a gázra tapos, de látszólag körültekintõen vezet. Nem tûnik egy kegyetlen seggfejnek, ahogy azt Nora írta. De akkor miért szökött el tõle?
- Mi van a nõvéremmel? Tudsz róla valamit? – állok neki ismét a faggatózásnak, és nem is tágítok, míg egy piros lámpánál felém nem pillant. Megborzongok az átható arany szempártól, de állom a tekintetét.
- Elment egy szó nélkül – feleli végül, miután újra elindultunk, õ pedig elõre fordult. Igen, ez jellemzõ a nõvéremre, de hogy tehetné valaki párja, ráadásul anyaként?! Kell, hogy legyen rá oka!
 - De miért?
- Összezördült néhány falkataggal, majdnem megölt egy nõstényt, mielõtt elment. Tessék. – Egy levelet nyom a kezembe, amit a zsebébõl szedett elõ. Tétován veszem át, és állok neki olvasni.

Õ se kapott hosszabb levelet, mint én, de a hangvétele merõben más. A rá jellemzõ sértett haraggal közli vele, hogy dögöljön meg, amiért csak párzani volt jó, és hogy ezt, ebben a formában mástól kellett megtudnia. Leírja neki, hogy ne keresse õket, jobb helyre viszi Lukeot.
Ebbõl se lettem okosabb, de mivel a megszólításban szerepelt név, legalább sejthetem, hogy Luke apját Dremnek hívják.
- Nem szerettétek egymást? – töröm meg a csendet. – Nem voltatok egy pár?
Rám néz a szeme sarkából, de közben azért az utat is figyeli, és sokáig nem felel a kérdésemre, mintha azon elmélkedne, méltó vagyok-e a válaszra, vagy nem tudná, mit is mondjon.
- Szükségem volt utódra, de õ ezt tudta.
Tehát Drem nem szerette Norát, és bár ezzel a nõvérem tisztában volt, belement a dologba, akár büszkesége félretevésével is. Akkor viszont nem ez az oka annak, hogy felhúzta magát.
- Talán azt remélte, idõvel beleszeretsz, de valaki felemlegette neki, hogy ez még mindig nem történt meg, és ezért ugrott neki. Nora nagyon forrófejû – fejezem be hangos elmélkedésem, és megigazítom Lukeot, aki békésen alszik még mindig az ölemben.
- Miért hozzád, és nem a klánjához vitte a fiam? – Összerezzenek a klánomat is felemlegetõ kérdésre, és az ablak felé fordulva, most én húzom az idõt a gondolkodással.
- Nincs velük jóban – felelem végül tömören, és ezzel lezártnak tekintem a témát. Tüntetõleg inkább továbbra is kifelé bámulok, és hamarosan azon kapom magam, hogy elnyom az álom.

Ahogy a kocsi megáll, kipattannak a szemeim. Orromat avar illata csapja meg, és egész lényemet betölti az erdõk jellegzetes kisugárzása. Elõttünk egy kastélynak is beillõ, gyönyörû épület emelkedik, és mindenfelõl érzékelem a farkasokat.
Megrohannak az emlékek, a kitaszítottság, magány, bántalmazások rémképei, melyeket olyan gondosan elzárok mindig magamban, és próbálok elfelejteni. Nem törtem össze, mindig talpra álltam belõlük, de azért fájtak. Lelkileg és testileg is...
- Szállj ki – szólal meg mellettem Drem, de képtelen vagyok eleget tenni az utasításnak. Nagy szemekkel figyelem, ahogy õ elhagyja a kocsit, majd várakozóan megáll az én oldalamon. Most kéne átülni a kormány mögé, és elhajtani... Kár, hogy nincs jogsim.
- Gyere! – már a ajtót is kinyitotta nekem, de továbbra se mennék, ha Luke nem kezdene reklamálós nyöszörgésbe. Felébredt õ is, ahogy megállt a kocsi, és már biztos éhes. Nem tudom pontosan mennyit utaztunk, de ha tippelnem kéne, azt mondanám pár óra biztos megvolt.
Végül Luke miatt összeszedem magam, és kikászálódom vele a kocsiból. Mereven a lábaimra szegezem a tekintetem, elrejtõzve tincseim és szemüvegem mögé. Így követem õt, ahogy besétál a házba, ott folyosókon halad végig, és végül megtorpan egy szoba elõtt.
- Ez lesz Luke szobája, a tidé pedig...
- Nem kérek külön! – vágok a szavába, és felemelem a fejem, hogy ránézhessek, megriadva a lehetõségtõl, hogy elzárják tõlem unokaöcsémet.

Fürkészi az arcomat egy kis ideig, majd vállat von, és aztán biccentve jelzi, hogy neki mindegy. Átvezet egy másik ajtóhoz, de most, hogy nem a lábamat figyelem, észreveszem, hogy már keringenek körülöttünk egész sokan.
- Akkor tessék, ez lesz a szobátok – löki be az ajtót, hogy elém tárulhasson a méretes, gyönyörûen és ízlésesen berendezett szoba. Mintha nem is vadállatok laknának itt. – Mindjárt hozzák a cuccokat, szólj, ha kell még valami.
Távozni készül, én pedig kissé megriadok, hisz mégis õ az egyetlen ismerõsebb ismeretlen a környezetemben, erre egyedül hagy...
- Drem – szólítom meg tétován. Meglepettnek látszik, hogy tudom a nevét, de nem kérdez rá az okára. – Mit tudott meg a nõvérem, amiért elhagyott? Valamit a szerelemrõl, vagy ilyesmirõl...

- Biztos ez a cím? – kérdezem, amikor kiszállok a matt fekete Porschéból. Azért választottam ezt, mert a sötét éjszakában nem tükrözõdik rajta vissza semmilyen fény. Most persze fényes nappal van, pontosabban délután. Meglebben hosszú lépteim ritmusára a bõrkabátom, majd megállok a bejárati ajtóban. Mögöttem három társam, plusz az érkezõ másik autóból, egy zöld Mercedes Benz-bõl kiszáll még kettõ.

- Igen, ez a második lakcíme az iratai szerint.

Komoran kifújom a levegõt. Nora képes volt lelépni a gyermekünkkel, és fogalmam sincs miért. Kötöttünk egy megállapodást, és õ megszegte. Ezért számolok vele, de az elsõ és a legfontosabb az egyetlen ivadékom. Csak õ legyen meg, minden más várhat. Megnyomom a csengõt, és megdöngetem az ajtót.

Valami egészen különleges dolog nyitja ki nekem az ajtót. Furcsa illat kúszik az orromba, de most nem törõdöm mással, elnézek felette a belsõ helyiségek irányába, és a levegõbe szagolok. Igen, ez az én fiam illata!

- Itt van bent, hozzátok! – adom ki a parancsot higgadtan. Az alak ezt meghallva természetfeletti sebességgel beszáguld, de mire megléphetne a karjaiban nyöszörgõ babával, körülveszik a farkasaim.

- Menjenek innen! Tûnjenek el!

- A fiú az enyém, és elviszem. Ne próbálj meg menekülni, felesleges. Hol van Nora?

- Ne-nem tudom…

Beljebb sétálok, és alaposan végignézek rajta. Egyszerû farmer és póló, mezítláb álldogál a szõnyegen. Az apró lábujjakról felemelem a tekintetem, és alaposan megnézem az arcát. Beleszagolok a levegõbe, és ismét érzem azt a különös illatot. Farkas és mégsem… De nem megfertõzött ember, hanem a veleszületett tisztavérû farkasok édes pézsmaillata, halvány ibolyával és a frissen vágott fû friss zamatával. Nagyon furcsa, ilyet még soha nem éreztem.

- Nem vagy farkas, de ember sem. – Csodálkozva, félve néz rám. - Ki vagy? Hogy került ide a fiam?

- Adennek hívnak, és Luke a nõvéremé, nem adom át!

Tehát õ Nora testvére, akirõl csak egyetlen egyszer beszélt, de akkor is csak annyit mondott, hogy van egy öccse, semmi több. Egy tisztavérû, nemes családból származó vérfarkas… Jól jönne a klánomnak. Csak az illata különös… Érdekes, többet szeretnék megtudni róla, a klánomhoz köthetném, de elõször a fiamat kell hazavinnem.

- Ez nem volt vita tárgya. A kölyök az enyém, és vagy kiszedem a kezeidbõl, vagy jöhetsz te is, nekem mindegy.

Lenéz a babára, az arcán bizonytalanság látszik, de jól tudom mit fog válaszolni. Nora testvére, a kicsi a vére, és mi farkasunk a vérünket soha nem áruljuk el, nem hagyjuk cserben. Ezért olyan erõs a falkaösztön, ha családi kötelék is van a csapatban.

- Rendben, amíg a nõvérem nem jelentkezik, megyek, és vigyázok rá.

- Akkor gyerünk.

- De a cucca...

- Majd õk hozzák – intek a többieknek, és kisétálok a ház elé. Meg sem próbálom elvenni a babát Adentõl, látom rajta hogy úgysem engedné. Mindegy, két legyet ütök egy csapásra, egy új és különleges farkast és az utódomat vihetem haza.

Kinyitom a Porsche anyósülés melletti ajtaját, és várakozóan nézek a mezítlábas fiúra. Felnéz rám, a délutáni napfény csillog ezüstszõke hajában, zöld szemei valami egészen különleges színárnyalatúak, mint Noráé. Nagyon csinos. A fenébe is, pont az esetem…

- Tudsz valamit a nõvéremrõl? Miért hagyott el téged? – kérdezi puha és halk hangján. Keze gyengéden fogja a fiam kis koponyáját, úgy emeli közelebb magához, hogy a fejét a vállára támassza, ettõl elhalkul a nyöszörgése és megnyugszik a kicsi. Láthatóan ért a babához és jó hatással van rá, ami jó hír. Miután az anyja lelépett, nem tudom hajlandó lenne-e a falkából valamelyik nõstény magához venni és gondozni anélkül, hogy ne akarná kihasználni a helyzetet elõjogok megszerzésére.

- Szállj be.

Engedelmesen legörnyed, és óvatosan beszáll a kocsiba. Segítek õt bekötni a biztonsági övvel, hiszen nincs babaülésem, de holnap elsõ dolgom lesz, hogy szerezzek.

A fiúk hozzák a baba cuccait, és bedobják a hátsó ülésemre, majd a Mercedes felé indulnak. Kettesben maradunk a kocsiban, így a gázra taposok, de csak lassan és körültekintõen vezetek.

- Mi van a nõvéremmel? Tudsz róla valamit? – kérdezi újra és újra. Kitartó. A piros lámpánál ránézek, és amikor tekintetünk találkozik, megborzong. Újra elõre nézek, zöldre vált a lámpa.

- Elment egy szó nélkül – mély hangom lágyan borzolja a levegõt, nem beszélek hangosabban és az energiámat is elfojtom, hogy a baba nyugodtan aludjon. Szétterpesztett karokkal és lábakkal, csorgó nyállal alszik, bizonyára a kocsi ringatózása miatt.

- De miért?

„Sajnálom, hogy ilyen terhet rovok rád, de nem számíthatok másra. A fiam neve Luke, kérlek vigyázz rá. Az apja egy seggfej, ja meg kegyetlen is, szóval elõle bújtatom. Én félrevezetem az üldözõket.
Szeretlek, öcskös!”

Leeresztem a sebtében írt, rövid kis levelet, és nagyokat pislogva pillantok a lábaim elõtt heverõ táskára, majd a mózeskosárra, melynek lakója alaposan el lett rejtve a takarói alá.
Több, mint egy éve nem láttam Norát, csak telefonált néha, de sose említette, hogy terhes. Természetesen azt se, hogy már megszült... Nem tudom eldönteni, meglepõdjek-e ezen a nõvéremtõl, vagy sem.
Felkapom inkább a táskát, majd óvatosan kézbe veszem a kosarat is, és beviszem õket a nappaliba. Ha tudom, hogy ez vár mikor ajtót nyitok a csengetésre, kicsit jobban sietek, hátha Norát is el tudom kapni.
Halk nyöszörgés üti meg a fülem, és mikor némi hezitálás után félrehúzom a takarókat, meglepõen világos szempár csillog rám alóluk. Nem újszülött, biztos meg van már pár hónapos, de akkor se értem a nõvéremet, hogy hagyhatta itt?!
- Ümm... szia Luke, én Aden vagyok, a bácsikád – motyogom zavartan, miközben vigyázva kiveszem a kosárból, és megállapítom, hogy látszólag teljesen egészséges, és sérülésmentes. Olyan értelemmel figyel, hogy szinte biztos vagyok benne, minden szavamat értette. – Vajon mi járhat az anyukád fejében? – sóhajtom, és fél kézzel a táska tartalmát kezdem kipakolni.
Van benne bébitáp, minden szükséges papír, melyeket Nora nekem is könnyedén megszerzett, miután elszöktünk, egy adag pelenka és ruhák. Úgy tûnik egy pár napra biztos itt szeretné hagyni, ha nem többre...
- Nos csöppség, egy kis ideig be kell érned velem – mosolygok le az ölemben tartott fiúra, és megsimogatom a sötét babahajjal borított buksit. A szemét egyértelmûen nem Norától örökölte, mert nõvéremé ugyan olyan zöld, mint az enyém. A vonásai viszont részben ismerõsek, nem tagadhatná le az anyját.
De ez a szempár... Gyerekkoromban hallottam egy klánról, akiknél a nemesi vérvonalra volt jellemzõ az arany írisz, de azt hittem õk Európában élnek. Hogy akadt össze Nora egy ilyen férfival? Ráadásul ismerem õt annyira, hogy tudjam, ha valamit nem akar, arra nem veszik rá semmilyen eszközzel. Tehát önszántából volt együtt vele, de akkor vajon tényleg kegyetlen?
- Nos, pár nap múlva anyud visszajön érted, én pedig válaszokat kapok! – jelentem ki hangosan is a néma kérdéseimre feleletként. A pár nappal viszont nagyobbat nem is tévedhettem volna...

~oOo~

Hetek teltek el, mióta Nora letette az ajtóm elé a fiát, de azóta se hallottam róla. Ez nem volt eddig se példa nélküli, tûnt már el hónapokra, de akkor nem hagyott hátra egy gyereket. Persze nem Luke jelenléte zavar, õt sokkal könnyebb volt beleillesztenem a mindennapjaimba, mint hittem, és szörnyen boldoggá tesz, hogy vele lehetek. Megdöbbentõen nyugodt baba, tényleg csak akkor sír, ha gondja van, és alkotni is jobb mellette, ihletet ad.
Sokkal inkább az aggaszt, hogy Nora bújtatásról és kegyetlen apáról beszélt, erre most semmi hír felõle...
Felsóhajtva teszem le rajzfüzetem, amelybe jelenlegi mesekönyvem illusztrációit tervezgetem, majd a kanapéról lecsúszom a szõnyegre, Luke mellé, aki egy anyag pelenkán alszik békésen. Nem rég evett, szóval majdnem két órát most aludni fog. Lehet nekem se ártana egy kis pihenés, hogy aztán újult erõvel folytathassam a munkát.
Terveimet azonban erélyes kopogás, és a csengõ többszöri megnyomása hiúsítja meg. Rosszallóan pattanok fel, hogy csendre intsem a jövevényt, ugyanis Luke mocorogni, és nyöszörögni kezd. Ez biztos nem a nõvérem, neki kulcsa van.
Lendületesen tárom ki a bejárati ajtót, és beletelik pár pillanatba, mire rájövök, hogy valakinek a mellkasával nézek farkasszemet. Feljebb kapom a tekintetem, és egészen leblokkolok, mikor egy ragyogó, de kifejezetten hûvös arany szempárral találkozik saját zöldem. Rögtön tudom, kivel van dolgom, a hasonlóság tagadhatatlan apa és fia közt.
- Itt van bent, hozzátok! – szólal meg halkan, de így is olyan erõvel a hangjában, hogy beleremeg a gyomrom. A farkasösztön, mely behódolásra sarkallna az hatalmasabbal szemben, feléled bennem, de mikor két ismeretlen lép be mellette a lakásba, elnyomom. Fürgén lódulok meg a nappali felé, és gyorsabban érek oda.
Luke már halkan nyöszörög, kezd nekikészülni a sírásnak, de mivel gyorsan felkapom, megnyugszik. Nem úgy én... Féltés és félelem szorítja görcsbe a gyomrom, miközben próbálok egérutat találni, de a lakásnak egy bejárata van, a szobám a folyosóról nyílik... õk pedig már bent is vannak a nappaliban...
- Menjenek innen! Tûnjenek el! – préselem ki magamból, és egész büszke vagyok, hogy hebegés nélkül sikerült.
- A fiú az enyém, és elviszem – szólal meg az aranyszemû férfi. Nem maradt az ajtóban, tehát ha kijutnék mellettük... – Ne próbálj meg menekülni, felesleges – figyelmeztet, mintha a fejembe látna. – Hol van Nora?
- Ne-nem tudom – felelem õszintén, de nem úgy tûnik, hogy meggyõztem. Közelebb lép, és a levegõbe szippant. A falhoz hátrálva ölelem magamhoz Luke-ot, akire kezd átragadni a nyugtalanság.
- Nem vagy farkas, de ember se – állapítja meg. Összerezzenek kissé, ahogy felidézõdnek bennem gyerekkorom eseményei, melyeket ez a tény váltott ki. Õt azonban ez nem érdekli tovább, témát vált. – Ki vagy? Hogy került ide a fiú?
- Adennek hívnak, és Luke a nõvéremé, nem adom át! – jelentem ki, összeszedve minden bátorságom. Nem tudom elképzelni róla, hogy olyan kegyetlen lenne, mint Nora írta, de biztos oka van, hogy nem akart nála maradni, így mindent megteszek, hogy megvédjem Luke-ot!
- Ez nem volt vita tárgya! A kölyök az enyém, és vagy kiszedem a kezeidbõl, vagy jöhetsz te is, nekem mindegy. – Nem úgy tûnik, mint aki viccel, esélyem se lenne ellene, ha megpróbálná elvenni tõlem. Viszont velük menni se akarok...
Lenézek Lukera, aki okos szemekkel pislog fel rám, és csodák-csodája, még mindig nem sírta el magát. Az õ érdekeit kell figyelnem, és az biztos nem az, hogy most erõszakkal kiszakítják a kezembõl, és aztán ki tudja milyen körülmények közé viszik. Ha én is megyek, biztos, hogy nem leszek hajlandó megválni tõle, és tudni fogom, hogy bánnak vele...
- Rendben, amíg a nõvérem nem jelentkezik, megyek, és vigyázok rá – suttogom alig hallhatóan, de farkasokkal van dolgom, lazán eljut hozzájuk.
- Akkor gyerünk! – int az aranyszemû az ajtó felé.
- De a cucca...
- Majd õk hozzák – bök két emberére, és nagyon úgy tûnik, hogy nincs vita. Kissé remegõ lábakkal indulok el kifelé, és nagyon jól tudom, hogy felesleges lenne elfutnom elõle. Nora, mégis mibe kevertél minket?!