- Nagyon vigyáztunk a cuccokra, és remélem minden megvan, ami kell – szólal meg a fiatal férfi, mikor már a lépcsõn haladunk felfelé.
- Nagyon szépen köszönöm, öm... – zavartan keresgélek a neve után, de valószínûleg még nem
mondta, mert sehogy se bukkanok rá.
- Josh – segít ki mosolyogva.
- Köszönöm, Josh!
- Nincs mit, az öcsém, John mindjárt hozza az utolsó dobozt. Az asztalt hova rakjam?
Felmérem a szoba fényviszonyait, majd a halas tóra és erdõre is egyaránt nyíló ablak elõtti terület mellett döntök. Reflexszerûen fognám meg az egyik szélét az asztalnak, de Josh nevetve félretol, és könnyedén teszi a helyére. Utána elköszön, és távozik, de még elõtte megtartja az ajtót az öccsének, aki az utolsó dobozt hozza be.

- Hova tegyem? – Én a másik kettõ mellett ücsörgöm már a földön, így azt is ide kérem. Leguggol elém, és leteszi a dobozt, így már látom az arcát is. Hasonlít Joshra, de fiatalabb, és bár még mindig nem merném megtippelni egy vérállat korát, azt mondanám, hogy õ nagyjából velem egy idõs, talán fiatalabb.
- Köszönöm, John – mosolygok rá hálásan, és mikor meglepõdik, gyorsan hozzáteszem. – A bátyád mondta a neved, onnan tudom.
Bólint, de nem kel fel, csak némán figyel, míg zavartan nem kezdek fészkelõdni. Végül rájövök, hogy mit is kéne tennem, és nagyjából ugyan abban a pillanatban, hogy nyúl a kezemért, felé nyújtom. Farkasszokás szerint, megszagolgatja a csuklómat, és bár nem kéne ebben semmi zavarónak lennie számomra, régóta emberek közt élek, elszoktam tõle. Ráadásul nyílik az ajtó, és Drem lép be rajta Lukeal. John pedig halk morgással nyalja meg a bõröm, amitõl már ki is pirulok kissé, hát még mikor mozdulna közelebb.

- Ennyi elég lesz, John – állítja meg Drem halk hangon, de ez is elég, hogy a fiatal hím hátrébb húzódjon, és bocsánatkérõ tekintettel elengedjen. – Aden, nyugodtan szólj rájuk, ha zavar a túlzott közeledés, mert tiszteletben kell tartaniuk a másik akaratát. Igazam van, John?
- Igen – válaszol a fiú rekedtes hangon, de lágyan megingatom a fejem, jelezve, hogy nem vetette el a sulykot. – Ha van kedved, szívesen körbevezetlek a birtokon.
- Az nagyon rendes lenne tõled, köszönöm – mosolygok rá, és miután biccentett, mobilszámot cserélünk. Drem viszont közben letette az alvó Lukeot a kiságyba, így John távozik, hogy ne zavarja õt, én pedig csendesen folytatom a kicsomagolást.
- Látom szépen haladsz a beilleszkedéssel – szólal meg Drem, leülve mellém a földre. Segít elõhalászni a cuccokat, és mikor egy mesekönyvem kerül a kezébe, belelapoz.

- Mindenki nagyon kedves, nem az én érdemem – mosolyodom el, de pár pillanat múlva, lehervad az arcomról. – Rosszul érzem magam, hogy nem mondtam el nekik, mi vagyok...
Felpillant rám a könyvbõl, majd némi csend után, elém tartja azt.
- Ez vagy te Aden, és ezek – mutat a festékeket, rajzkellékeket, könyveket tartalmazó dobozokra. – Nem az határoz meg, hogy minek születtél, hanem a jellemed, a személyiséged, és hidd el, igazán különleges vagy!
Elpirulva kapom félre a pillantásom, és zavartan kezdem gyûrögetni a pólóm alját. Még senki nem mondott ilyen szépeket nekem, igazán jól esnek.
- Amúgy pedig, pár tagnak már elmondtam, és feltétel nélkül elfogadtak – folytatja, mire kissé riadtan pillantok rá. Határozottan, de kedvesen néz a szemembe, látszik, hogy komolyan mondta.
- Ki-kiknek? – kérdezem alig hallhatóan.
- Egy alfahímnek, Davidnek, aki sokat tud segíteni, és azoknak, akikkel ott maradtam a konyhában. Aden, elfogadták! Új nekik a helyzeted, mert még nem találkoztak ilyesmivel, de nem változott meg a rólad alkotott képük, hidd el! Minden rendben van!

Nem kételkedek benne, nagyon, nagyon szeretnék hinni a szavainak, de nem tudom maradéktalanul kiirtani magamból fiatal éveim tapasztalatait. Egy kis idõre lehunyom a szemem, és pár mély lélegzettel, teljesen lenyugtatom magam. Ha Drem azt mondja, minden rendben van, akkor az úgy is van!
- Köszönöm – nyitom ki újra a szemeim, egyenesen az övébe nézve. – Azt, hogy befogadtál, és azt is, hogy ennyi mindent teszel értem!
- Eltúlzod a hálálkodást, Aden – mosolyodik el, talán most elõször, mióta találkoztunk, így egészen leblokkolok, mire értetlenkedve pillant rám. – Minden rendben?
- Most láttam elõször a mosolyod! – jegyzem meg vidáman, majd halkan felkuncogok. – Ha jobban belegondolok, ez a kép se semmi. Itt ülsz, egy halom cucc között, kezedben A rosszcsont kiskutya történetével, és ha jól látom, Luke kissé eláztatta nyállal a felsõdet.
A vállán lévõ sötét folthoz nyúl, majd lepillant a kezében tartott könyvre, és nem bírom ki, megint felnevetek, vigyázva, hogy Lukeot ne verjem fel.
- Ne csinálj képet, és mutogasd a falkának, mert elveszteném a hitelem – jegyzi meg szórakozottan, én pedig mosolyogva bólintok. Pedig biztos imádnák...

A délelõtt további részében, segít mindent kipakolni és elhelyezni, közben pedig fõként a meséimrõl és illusztrációimról beszélgetünk, vagy mindennapi apróságokról. Aztán Luke felébred, így elmegy tápszerért, míg én tisztába teszem a csöppséget. Visszaaludni azonban már teli hassal se akaródzik neki, így utána õt kell szórakoztatni picit, míg nyugis baba lévén, el nem foglalja magát, kis kezének felfedezésével.
- Hallottam éjjel párszor – szólal meg Drem. Az ágyon ülve figyel rá, míg én az utolsó dobozt is teljesen kiürítem. – Nem leszel túl kimerült, ha mindig neked kell felkelni hozzá?
- Maximum háromszor-négyszer kell fel egy éjjel, szóval meglepõen nyugodtan alvó baba, és ennyit könnyedén bírok – felelem õszintén. – Amúgy se megerõltetõ, fizikai munkát végzek, hogy olyan sok alvásra legyen szükségem.
- Értem – biccenti, majd végignéz a szobán, mikor elégedetten szedem szét az utolsó dobozt. – Nagyon otthonossá tetted, és le se tagadhatnád, hogy ez a tiéd! – jegyzi meg, nekem pedig egyet kell értenem.

Mielõtt azonban mondhatnék bármit is, lendületesen kopognak, és alighogy kinyögök egy szabadot, máris Anna és Jazmine toppan be.
- Hûû! – szólalnak meg szinte egyszerre, majd tapintatosan felfedezik a szobát, kérdezgetnek a rajzaimról és könyveimrõl, majd végül eszükbe jut, hogy az ebéd miatt jöttek fel szólni. Megkönnyebbülve veszem fel Lukeot az ágyról, hogy kövessem õket, de még mielõtt elhagynám a nyomukban a szobát, Drem karomra fonódó ujjai állítanak meg.
- Megnyugodtál? – kérdezi elégedetten, hisz valószínûleg már bólintásom elõtt tudja a választ, leolvashatta az arcomról. Nagy kõ esett le a szívemrõl, látva, hogy a két nõ tényleg semmiben se viselkedik velem másképp. Még kérdeztek is egy két dolgot másságomról, óvatosan, figyelve, hogy mirõl nem beszélek szívesen.
- Ma este, a többi alfahímnek is elmondok mindent – kezdi komolyan. – Nem tudom garantálni, hogy mindenki ilyen jól fogadja majd, de nem kell félned semmitõl. Teliholdkor se kell többé bujkálnod, mint a falka tagjának, neked is lesz feladatod, és nem maradsz ki, leszel egyedül!
Elkerekedett szemekkel hallgatom, majd meghatottan elmosolyodok, és utat engedve farkas ösztöneimnek, egy pillanatra arcomat az övéhez simítom, kifejezvén ezzel köszönetem. Luke azonban mocorogni kezd közöttünk, így elhúzódom tõle, és mosolyogva indulok a konyha felé. 

- Amíg apám élt, igazából semmi. Ott maradtam a kúriában, általában a könyvtárban, és nem igen láttam senkit pár napig. Aztán miután meghalt... Nora szerint, apa azért került fõként, mert anyámra emlékeztettem, és nem gyûlölt, ahogy én gondoltam. Talán így is volt, mert sose bántottak igazán, míg õ vezette a klánt. De aztán meghalt egy összetûzésben, és legidõsebb bátyám lett a vezér. Attól kezdve... attól kezdve akkor és ott kötöttek belém, estek nekem, ahogy akartak. Gyorsan rájöttem, hogy teliholdkor el kell rejtõznöm, ha nem akarok én is... préda lenni. Egyszer bele botlottam pár fiatalabba, és.... Nora akkor elégelte meg, és hozott el.

Amíg elmeséli borzalmas gyermekkorát, lassan cirógatom a haját, levegõt is alig veszek.

- Aden. – Nem válaszol, ezért állát megfogva finoman felemelem a fejét. – Jól figyelj rám Aden. Ígérem, hogy itt senki se fog bántani. Talán ha több idõnk lenne teliholdig, mindenki megismerhetne, és megszerethetne, hogy könnyedén elfogadjanak, de így se lesz baj. Vigyázni fogok rád, és kitalálok valamit.

Feldolgozza a szavaim értelmét, és megajándékoz egy haloványka, de édes mosollyal, amitõl elgyengülnek a térdeim.

- Nem tudom eléggé megköszönni mindezt, se viszonozni – leheli. – Te egy nagyon jó ember... vagyis farkas vagy, Drem! Nem is értem, a nõvérem miért haragudott meg rád ennyire.

- Nem kell semmit viszonoznod, Aden. Mint már mondtam, a falkához tartozol. – Eltolom magamtól, és az ágyhoz kísérem. – Most már aludj nyugodtan!

Magára hagyom, és a lakosztályomba megyek. Bõven van mit átgondolnom, és hogy kiûzzem az orromból Aden édes vonzó illatát, elszívok egy szál Marlboro-t. Az ablakpárkányon ülve bámulom a csillagokat, orromban a dohány illatával és az éjszaka kesernyés ízével a számban. Aden… Az elsõ percben, amikor megláttam õt, azonnal reagált rá a testem. Pont az esetem a karcsú alakjával és a csinos arcával. És most, hogy jobban megismertem, tudom milyen kedves és gyengéd lélek, mennyire szerethetõ, azt hiszem kezdek beleszeretni. Egészen a vallomásáig azt gondoltam, hogy egy szubhím, és agy tabu a számomra, mert csak belviszályokat és ezzel komoly problémákat okozna, ha kerülgetni kezdeném õt. De így, hogy közénk tartozik de mégsem, talán… Talán van van remény számomra. Olyan szép. A mosolya, a lelke, a szemei, a vékony kis ujjai, amivel gyengéden simogatja a fiam fejecskéjét. Ideális társam lehetne. Ha lenne nála esélyem. Lenne nála esélyem egyáltalán? Fogalmam sincs. Letüdõzöm a füstöt és lassan kifújom, arany szemeimmel a holdat figyelem. Még azt is végig kell gondolnom, hogyan fogom mindezt tálalni a falkának, és miképpen reagálok akkor, ha kedvezõtlen lesz a fogadtatás…

***

Alig pirkad, amikor én már ébren vagyok. Frissen zuhanyozva és borotválkozva, szokásos viseletembe öltözöm. Még senki sincs ébren odalent, úgyhogy magam fõzöm le az elsõ tíz adag kávét. Mindenben nagy mennyiséget tudunk készíteni, hiszen sokan vagyunk. Öntök a bögrémbe, amelyen elöl egy fekete „Boss” felirat van. Két évvel ezelõtt kaptam karácsonyra a falkától, azóta ebben iszom a kávét.

A zsebemben lapul Aden kulcscsomója. Végzek a kávéval, és kisétálok a garázsba, beülök a kocsimba és kihajtok.

***

Mindent elintéztem, és még be is néztem a cégbe. David - egy talpraesett pénzügyi szakember és alfahím - az igazgató helyettes mosolyogva emeli fel a fejét, amikor belépek az irodájába.

- Szia, mi újság? – kérdezi jókedvûen. Kezet fogunk és hanyagul leülök vele szemben.

- Tegnap a vacsoránál keveset tudtunk beszélgetni, gondoltam beugrom hozzád. Az új falkatag ügyeit intéztem reggel, ha minden jól megy, egy héten belül minden cuccát elhozatom.

- Aden, ugye? – kérdezi komolyan. Sötét öltönyben van, barna rövid haja és szúrós fekete szemei vannak. elegáns és kemény üzletember, ugyanakkor rendkívül gyakorlatias és családcentrikus, ezért is kedvelem annyira. Még nem talált rá a nõstényére, akivel családot alapíthatna, de ez csak idõ kérdése.

- Igen.

- Na és hogy halad a beilleszkedéssel?

- Eddig rendben van, azonban tegnap elmondott nekem valamit, amit szeretnék megosztani veled. Érdekel a véleményed…

Egy órával késõbb úton vagyok ismét. A mellettem lévõ ülésen Aden egyik mesekönyve pihen. A borítón szép kacskaringós betûkkel áll a neve, alatta pedig egy ruhákba öltöztetett sün mosolyogva visz egy hozzá képest nagy piros almát. Sün Misi kalandjai, mesék 4-6 évesek számára. A hátoldalán ott a kiadó neve, címe és telefonszáma. Felhívom õket, a saját szerkesztõjével beszélek. Nem árulok el neki mindent, csupán annyit, hogy a nõvére családjához költözött, megadom neki a címünket is és a vonalas telefonszámot.

Hazaérek. Aden és Luke szagát már a bejárati ajtóból érzem, csak követnem kell a konyháig. Odabent egy kócos, álmosan mosolygó édes Aden fogad, az ölében szorgosan étkezõ fiammal. Aranysárga szemeit le sem veszi nagybátyja arcáról. Körülöttük a szokásos kis udvartartás, Peter, Anna és Jazmine.

- Jó reggelt! – üdvözlöm a társaságot, és Aden mellett a fiam fölé hajolok, megsimogatom puha hajacskáját.

- Hé, fõnök, milyen korán hazaértél! Éhes vagy?

- Köszönöm, már ettem korábban. Gyorsan sikerült elintézni a dolgokat, Aden mostantól hivatalosan is itt lakik. – Mondom, és a nekem nyújtott szõlõbõl bekapok egy szemet.

- Hivatalosan?

- Hivatalosan. Ez az új címed, a kiadód is tud már róla, és áthozzuk az összes cuccod.

Zavartnak tûnik, valószínûleg még mindig tart a falkatagok reakcióitól.

- Ez tök jó, Aden!

- Fõnök! – hallom a hátam mögött, és megfordulok. Josh, egy szubhím áll az ajtóban. – Elhoztuk a dobozokat, amikben a rajzoláshoz kellenek a dolgok, meg a számítógépet. Hova tegyük?

Aden felé fordulok.

- Átveszem tõled a fiamat, te pedig kérlek mutasd meg a srácoknak, hogy hova tegyék a cuccaidat – mondom neki kedvesen, de határozottan, és õ engedelmesen bólint. Átadja cumisüvegestül Luke fiamat, és elsiet. Leülök a helyére, és a várakozóan figyelõ farkasokra nézek.

- Beszélnem kell veletek. – Röviden és tömören mindent elmondok nekik, és döbbenten pislognak rám, amikor befejezem.

- Ilyenrõl még soha nem hallottam… - suttogja Anna. - És mi lesz most? Úgy értem, akkor teliholdkor nem fogjuk tudni beavatni sem?

- Nem. Õ nem vesz részt a vadászatokon, majd itt marad a házban és kap valami feladatot, amivel hasznossá teheti magát. Mondjuk vigyáz a kölykökre, akikre eddig az idõs nõstényeknek kellett, így õk is velünk tarthatnak.

- Ez jó lenne! Zseniális ötlet! – kotyogja közbe Jazmine, hiszen õ is közéjük tartozik, és mindig nehezen viselte, hogy nem vehetett részt a vadászatokon. Az idõs farkasok nem szenvednek annyira teliholdkor, ha emberi alakban kell maradniuk, de attól még vágyakoznak az erdõbe.

Peter komoran néz engem, és õ szólal meg utoljára.

- Na és hogyan fogjuk megvédeni? A kezdõ fertõzöttek és a fiatal született hímek túlságosan vonzódnak hozzá, és ha úgy van ahogy mondod, akkor árthatnak is neki.

- Igen, errõl ma beszélgettem Daviddel, mivel õ kontrollálja a segítõket*. Ma este csoportmegbeszélést hívunk össze, minden segítõ és alfahím ott lesz. Ott megbeszéljük.

- Nem viszed túlzásba? – kérdezi Peter.

- Ezt hogy érted?

- Ha mindenkit eltiltasz tõle, és fegyelmezed a szubokat, az feszültséget fog kelteni.

Megrázom a fejem.

- Nem, nem fogok eltiltani senkit, és nem lesz fegyelmezés sem. Csupán elmondom, amit tudok Adenrõl, és közösen megbeszéljük mi legyen. Tudhatnád, hogy nem szokásom diktátori eszközöket használni.

- Igazad van, elnézésed kérem – mosolyog rám Peter melegen. – Csak a rossz berögzõdések…

Bólintok. Igen, tudom. Neki is nehéz élete volt, a feleségével elmenekültek a brutális falkájuktól régen, és hosszú magányos barangolás után találtak az én falkámra, mert jó híre ment az ország ezen régiójában. Akad még néhány ilyen farkasunk, akik a sok rossz után nagyon megbecsülik a falkánk családias szemléletét.

Luke kiköpi a cumit, és nagyot ásít. Felemelem, megbüfiztetem, és õ halk büffentés után azonnal mély álomba zuhan.

- Ma egy hónapos – mondom halkan. Mosolyogva biccentenek a többiek, Jazmine puhán suttog.

- Egy hónap múlva már mosolyogni is fog, jaj olyankor a legédesebbek…

- Felviszem Adenhez.

***

Odafent a szoba közepén három nagy kartondoboz a fal mellett áll, a dönthetõ rajzasztalt az egyik délre nézõ ablak elé állították, kilátással a halas tóra és az erdõre. Aden egy doboz mellett ül a földön, de nem kipakol éppen, hanem egy fiatal szubhím felé nyújtja a kezét, aki a csuklóját szagolgatja. Békés jelenet, kívülálló számára bizarr lehet, fõleg amikor a srác megnyalja Aden bõrét, de mi farkasok tudjuk, hogy éppen barátságos közeledésrõl és annak elfogadásáról van szó. Aden kissé zavartan, kipirulva engedi hogy John halkan morogva megnyalja. Látszik a tekintetében a vágy, legszívesebben máshol is nyaldosná, ahogy normál esetben a természetben is megteszik a farkasok a nekik szimpatikus falkataggal. Már mozdul, hogy a nyakát is összenyálazza, de közbeszólok. Azt már nem.

- Ennyi elég lesz, John – mondom halkan. Nem kellene, hogy ez zavarjon, de sajnos pontosan tudom mit érez, csak én ugyanezt hatványozottabban. Féltékenység mardos, de nem mutatom ki, csak lefektetem az alvó fiamat a babaágyba. – Aden, nyugodtan szólj rájuk, ha zavar a túlzott közeledés, mert tiszteletben kell tartaniuk a másik akaratát. Igazam van, John?

- Igen – válaszol a fiú rekedten. Hosszú szõke haja, nagy barna szemei vannak, amelyekkel vágyakozva nézi Adent. – Ha van kedved, szívesen körbevezetlek a birtokon.

- Az nagyon rendes lenne tõled, köszönöm – mosolyog rá Aden. John elpirulva biccent, és amíg én betakargatom a fiamat, addig mobilszámot cserélnek. Kettesben maradunk, és õ folytatja a csomagolást.

- Látom szépen haladsz a beilleszkedéssel – dicsérem meg, miközben leülök mellé a földre, és segítek kipakolni a dobozból. Egy újabb mesekönyv kerül a kezembe, érdeklõdve lapozok bele.

_____________________________________________________

- Különbözõ felfogású falkák vannak, Aden. A cél ugyanaz: erõssé és függetlenné tenni a falkát, de a módja a vezetõtõl függ. Vannak, akik a fizikai erõt helyezik elõtérbe, õk kíméletlenek, és csak erõs farkasokat gyûjtenek össze. Vannak, akik a szövetségekben látják a megoldást, és megyéket, országokat behálózó érdekszövetségeket kötnek más vérállatokkal vagy falkákkal. Vannak, akik a gazdasági és pénzügyi oldalról közelítik meg, és vannak olyanok, akik az õseik mintáját követik, és család-központúak.
Hangja, közelsége és kedvessége ellazít, szép lassan teljesen megnyugszom, és fejemet felemelve pillantok az arcára.
- Te az utolsó módszert követed? – kérdezem csendesen. Abból amit eddig láttam, arra tippelnék, de mivel sose engedtek belefolyni a falka életébe eddig, lehet sok olyan dolog, amit nem ismerek.

- Igen, de egy keveset felhasználok a többibõl is. Ahonnan én jöttem, Írországban apám és a bátyáim falkái a család erejére támaszkodnak. Én itt ugyanezt teszem, de nem egyedül tartom el a falkát, hanem közösen együtt munkálkodunk a jólétünkért, mindenki ezen dolgozik, valamint szövetséget kötöttünk a régiónkban élõ más vérállat közösségekkel is, ezzel is erõsítjük a pozíciónkat.
- Nahát… - Írországból jött? Ez megmagyarázza az aranyszín tekintetet, de vajon mi hozta õt ilyen messzire az otthonától?
- Nem áltatlak azzal, hogy nem lesznek nehézségeid a beilleszkedéssel, Aden. Az õsi szabályokat mindenhol be kell tartani, de közöttünk a falkában értelmetlen kegyetlenkedés és szándékos erõszak nincs. Elég egyszer tisztázni a hierarchiai pozíciót, és annak vannak szelíd eszközei is.
- Igen, ismerem ezeket. És a telihold…? Akkor mi lesz? – suttogom remegõ hangon, és nem érdekel, hogy egy felnõtt férfitól ez furán jön ki, arcomat mellkasához fúrom. Nem tehetek róla, mellette biztonságban érzem magam.
- Olyankor mi történt a régi falkádban?

- Amíg apám élt, igazából semmi. Ott maradtam a kúriában, általában a könyvtárban, és nem igen láttam senkit pár napig. Aztán miután meghalt... – elakadok egy pillanatra, de aztán összeszedve magam, folytatom. – Nora szerint, apa azért került fõként, mert anyámra emlékeztettem, és nem gyûlölt, ahogy én gondoltam. Talán így is volt, mert sose bántottak igazán, míg õ vezette a klánt. De aztán meghalt egy összetûzésben, és legidõsebb bátyám lett a vezér. Attól kezdve... attól kezdve akkor és ott kötöttek belém, estek nekem, ahogy akartak. Gyorsan rájöttem, hogy teliholdkor el kell rejtõznöm, ha nem akarok én is... préda lenni. Egyszer bele botlottam pár fiatalabba, és.... Nora akkor elégelte meg, és hozott el.
Mindezt szinte a mellkasának meséltem el, és a szívdobogását hallgatva, sikerült kiborulás nélkül. Amúgy is, mindez a múltban történt...
- Aden – szólal meg csendesen, és mikor nem reagálok, szelíd erõszakkal  emeli fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. – Jól figyelj rám Aden! Ígérem, hogy itt senki se fog bántani! Talán ha több idõnk lenne teliholdig, mindenki megismerhetne, és megszerethetne, hogy könnyedén elfogadjanak, de így se lesz baj. Vigyázni fogok rád, és kitalálok valamit!

Pár pillanatig szótlanul meredek rá, majd mosoly kúszik az arcomra. Õszinte, és valódi boldogságtól, bár még kissé halovány.
- Nem tudom eléggé megköszönni mindezt, se viszonozni – suttogom. – Te egy nagyon jó ember... vagyis farkas vagy, Drem! Nem is értem, a nõvérem miért haragudott meg rád ennyire.
- Nem kell semmit viszonoznod, Aden. Mint már mondtam, a falkához tartozol! – mondja halkan, majd az ágyhoz terelget, és ellép tõlem. – Most már aludj nyugodtan!
Hálásan biccentek, és miután elköszöntem tõle, õ pedig elhagyta a szobát, bebújok a puha takarók alá. Szinte rögtön elnyom az álom, de éberen alszom, hogy Luke sírására azonnal felébredjek.

Mikor másnap reggel felébredek, Luke már mellettem szuszog az ágyban. Éjjel párszor felriadt, kétszer meg is kellett etetnem, de szerencsére mindent megtaláltam hozzá a konyhában, és nem ébresztettem fel senkit. Viszont most megint éhes, jelzésként már nyöszörög is.
Kiugrom az ágyból, gyorsan magamra kapok egy farmert, és az alvós pólómat is lecserélem. Utána felveszem, és az ajtóhoz lépve nyitom is, de rögtön hátra is hõkölök, mikor Annaval találom szembe magam, mellette pedig Jazmine kuncog fel.
- Látod, mondtam, hogy már hallottam a motoszkálását! – vigyorodik el Anna.
- Jó...reggelt! – találom meg végre a hangom, és õk is köszöntenek, szinkronban.
- Gyere, reggelizz velünk! – kapja el szabad kezemet Jazmine. – Persze miután a kisherceg is megkapta az adagját, mert úgy hallom már nagyon reklamál.
- És a többiek?
- Csak vacsorakor szokott együtt enni a falka, mert mindenkinek más a napirendje – csicsergi Anna, miközben haladunk a konyha felé.

- És Drem? – csúszik kis a számon ösztönösen a kérdés.
- Ó, a fõnök? – kuncog fel a szõke lány, majd sokatmondóan Jazminera pillant, csak én nem értem, mit tárgyalnak némán. – Korán reggel dolga akadt, de szerintem dél körül már itthon lesz.
- Értem. – Bólintok, és visszaidézem mit is mutatott az óra, mikor felkeltem, mert akkor láttam utoljára. Kilenc felé lehetett, szóval még három óra... Nem azt mondom, hogy félek nélküle, de azért még mindig elég idegenül érzem itt magam, és kétségkívül õ ismer a legjobban. Én viszont nem sokat tudok valójában róla.
A konyhában Petert is ott találjuk, aki rögtön kiadós reggelit pakol elénk, és Luke tápszerét is segít megcsinálni. A konyhában lévõ asztalnál telepszünk le a nagy ebédlõ helyett, és vidám hangulatban telik az étkezés. El tudom engedni magam mellettük, és Luke is békésen hadonászik, miután tele a pocija.

Drem jelenlétét elõbb megérezzük, mint ahogy megjelenik a konyhában, pedig még messze nincs dél, bár én kifejezetten örülök neki. Mosolyogva fordulok felé, mikor nyílik az ajtó.
- Jó reggelt! – köszönt minket, és mellém lépve, megsimogatja a fia fejét.
- Hé, fõnök, milyen korán hazaértél! Éhes vagy? – kérdi Peter zengõ hangon.
- Köszönöm, már ettem korábban – utasítja el, de azért egy szõlõt elfogad, mikor Anna felé nyújtja. – Gyorsan sikerült elintézni a dolgokat, Aden mostantól hivatalosan is itt lakik.
- Hivatalosan? – pillantok fel rá értetlenkedve.
- Hivatalosan. Ez az új címed, a kiadód is tud már róla, és áthozzuk az összes cuccod – feleli, én pedig vegyes érzelmekkel fordulok a karomban tartott pici felé. Ez részben véglegessé teszi a dolgokat, másrészt, ha probléma lenne, és el kéne mennem, ez bonyolultabb lesz.
- Ez tök jó, Aden! – csendül Anna hangja, és örömét látva, kezdem rosszul érezni magam, hogy õk még nem tudják, mi is vagyok valójában. Mielõtt azonban bármit is mondhatnék rá, egy fiatal férfi jelenik meg, és közli, hogy áthozták a munkámhoz szükséges dolgokat, a többit majd késõbb.

- Most, hogy megismerted a falkát, mi a véleményed rólunk? – Kicsit meglepõdök a gyors témaváltás miatt, de hálás vagyok érte.
- Mindenki nagyon kedves és barátságos. Olyan, mint egy igazi…
- Család. – Befejezi helyettem a mondatom, pont úgy, ahogy én tettem volna. Ha nem is volt sok részem valódi családban, látni láttam már, milyennek kéne lennie.
- Igen.
- Mi a legfontosabb egy családban, Aden? – kérdezi, egyenesen a szemembe nézve. Belefeledkezem aranyszín tekintetébe, miközben komolyan megfontolom a választ. Más látni, milyen egy család, és más benne élni, ismerni az értékeket, a fontos dolgokat.

- A szeretet… - felelem halkan, azt mondva ki, melyet én a legjobban hiányoltam gyerekként.
- És a bizalom. Hogyan várhatod el tõlem, hogy megbízzam benned és a fiam közelébe engedjelek, ha te nem bízol bennem?
Lehajtom a fejem, és anélkül, hogy rá néznék, leteszem a tányért az éjjeli szekrényre, és lemászva az ágyról, az ablakhoz lépek. Gyönyörû az esti táj is a dagadó hold fényében.
Tudom, hogy igaza van, jogosan érdeklõdik, hisz nem fogadhat be akárkit a klánjába. Õ a vezér, felelõsséggel tartozik mindenkiért, és ez biztos nem kis teher. Éppen ezért, nem hibáztathatnám, ha nem akarna egy alaktalant koloncnak, ahogy régi klánom is ösztönbõl cselekedett.
- Ezt én is mondhatnám neked. Kvittek vagyunk…  - szólalok meg csendesen. - Te sem vagy hajlandó elárulni, hogy miért hagyott el a nõvérem, tehát nem várhatod el tõlem, hogy minden titkomat elmondjam.
Csönd ereszkedik a szobára, tisztán hallom Luke nyugodt lélegzését, mely arra utal, hogy elaludt. Drem sokáig nem mond semmit, így megfordulok. Éppen Lukeot takarja be, majd feláll az ágyról.
- Áthozom a gyerekágyat.

Szorongva nézek utána, úgy érzem csúnyán viselkedek vele, és ez bánt. Õ mégis türelmes velem... Sóhajtva lépek az ágyhoz, és megsimogatom Luke sötét tincseit. Már biztos lehetek benne, hogy neki szebb gyerekkora lesz, mint nekem. Talán vissza kéne mennem a lakásomba? Haza?
Gondolataimból Drem visszatérése zökkent ki. Könnyedén hozza be a szobába a kiságyat és a pelenkázót, mintha nem is lenne súlyuk. Hát persze, egy normális farkas erre könnyedén képes, csak nekem okozna problémát.
Mikor elhelyezte a bútorokat, óvatosan felveszem Lukeot, és a kiságyhoz lépve, belehelyezem. Eddig velem aludt az ágyamban, de talán jobb, ha ehhez szokik hozzá.

Felegyenesedek, és megfordulok, de rögtön Drembe ütközöm, aki közben észrevétlenül mögém lépett. Elakad a lélegzetem a közelségétõl, a ragyogó szempártól, és az ösztöneim megint behódolásra buzdítanak, mintha lenne normális farkasom. Õ pedig fajtánk szokása szerint beleszagol a hajamba, majd megérinti tincseimet.
- A tekinteted elárul, Aden – súgja a fülemhez hajolva, nekem pedig még szaporábban kezd verni a szívem. – Nehéz titok nyomja a szívedet. Tudnod kell, hogy a falkára számíthatsz, nem kell félned. Mi megvédünk mindentõl, mert közénk tartozol.
Levegõ után kapkodok, hangomat részben a meghatottság, részben a zavar miatt találom meg igen nehezen, csak akkor sikerül, mikor elengedi a hajam, és hátrébb lép.
- Köszönöm – pihegem, és érzem, hogy kimelegszik az arcom. Noran kívül, még nem engedtem senkit ilyen közel magamhoz. – De nem biztos, hogy négy nap múlva is így gondolod majd…
- Miért?

Egy darabig állom a pillantását, majd Luke felé fordulok, és percekig némán figyelem nyugodt alvását. Ha most nem mondanám el neki, még négy napig boldog lehetnék itt. Megtapasztalhatnám, milyen tartozni valahová, milyen az, ha fontos vagy valakinek. Drem bizalmát azonban valószínûleg elveszteném.
- Tizennégy éves voltam, mikor Nora elhozott a klánunktól – kezdem halkan, de nem tudok ránézni. – Tényleg nem jött ki jól velük, de miattam... Õ kiállt mellettem, ha tehette, vigyázott rám, ha kellett, verekedett értem, és... sokszor szükségem volt rá. Végül inkább a szökés mellett döntött, és onnantól kezdve, ketten éltünk, az emberek közt. – Elakadok, ahogy bukkannak elõ az emlékek.
- Bántottak, Aden? – töri meg a ránk ereszkedõ csendet. A hangja bátorító és lágy, így képes vagyok folytatni.

- Hallottál már az alaktalanokról, Drem? – pillantok fel rá, de õ némi gondolkodás után, megingatja a fejét. Nem vagyok meglepve, a mi klánunkban is csak egy nagyon régi feljegyzésre bukkantak, és az se árult el sok mindent.
- Még nem – ad hangot is gondolatainak.
- Nagyon gyengén születnek, általában nem maradnak életben, sõt... a szülõanyjukat is magukkal rántják – suttogom fájdalommal telten magam elé. – Anyagyilkosok, korcsok, selejtek... de mivel nem élnek tovább pár óránál, nem nagyon tudni róluk, és nem igen derül ki a legnagyobb hiányosságuk... – Könnyes szemekkel pillantok fel rá, de már nincs visszaút, be kell fejeznem. – Nincs farkas alakjuk, hiába születtek vérfarkasnak, képtelenek átalakulni, még teliholdkor is...

Nem akarom látni az undort az õ arcán is, így félre fordítom a fejem, és remegve, kényszeres mozogni vágyással igazítom meg Luke takaróját, majd plüssállatkáját.
- Sa-sajnálom, hogy eddig nem mondtam el. Nem akartalak becsapni, és nem volt hátsószándékom, megértem, ha elküldesz, rögtön visszamehetek a lakásomba, de Luke... – Ismét nyúlnék a takaró után, de Drem óvatosan megragadja az állam, és maga felé fordít.
- Aden, nyugodj meg, nyugodj meg! – Lágyan beszél, és szabad kezével letörli a könnyeimet. – Nem küldelek el, nem foglak!
Egy pillanatra elapadnak a könnyeim, és õszinte értetlenséggel meredek rá, de az arca azt sugallja, komolyan gondolja. Tényleg... tényleg nem? Annak ellenére, hogy alaktalan vagyok?
- Nem küldesz? – ismétlem meg szavait reszketeg hangon.
- Nem, nem küldelek, ígérem! Egy falkának az a dolga, hogy ilyenkor is a tagjai mellett álljon, és én ehhez tartom magam – feleli, nekem pedig ismét megerednek a könnyeim.

Nem tudom eldönteni, hogy ez most a megkönnyebbüléstõl van-e, vagy a szomorúságtól. Annyi keserû emlékem van gyerekkoromból, mert az én falkám nem tudott így gondolkodni. Annyira sokat küzdöttem, hogy felejtsek, és most egy komoly falkavezér ilyen könnyedén elfogad? Ez csak álom lehet, nem valóság...
- Miért? – szipogom, az arcomat törölgetve. – Miért vagy ilyen rendes, és megértõ velem, mikor a saját családom nem tudott az lenni? 

Békésen telik a vacsora. Aden vándorútra megy, asztalról asztalra hívogatják, barátságos vele a többség, akinek nem szimpatikus, az nem foglalkozik vele és ez így van rendjén. A gyûlölködés és a gyengék bántalmazása nálunk nem teszi népszerûvé a farkast.

Amikor meghallom a fiam sírását, Aden már kifelé szalad az étkezõbõl. Sietek utána, odafent pedig Natalie áll az ágy mellett, amelyen Aden dédelgeti a nyöszörgõ csecsemõt.

- Natalie, mit keresel itt? – kérdezem a feketehajú nõstényt.

 - Csak meg szerettem volna nézni a kisherceget... már sírt, gondoltam egy nõstényre van szüksége...

Õ az egyik olyan nõstény, aki Nora helyét akarja átvenni mellettem. Erõs és okos nõ, kiváló vezetõ személyiséggel, de nem akarom magam mellett tudni, tõle sem akarok semmit, ahogy a többi nõsténytõl sem. Õ is tudja, mindenki tudja, hogy nem szeretem a nõket, mégsem adja fel.

- Mint látod, Aden kézben tartja a dolgokat, visszamehetsz vacsorázni! – utasítom halkan.

- Minden rendben? – kérdezem Adent, amikor becsukódik az ajtó. Kedves mosollyal bólint.

- Ez a nõ szeret téged. – Nem számít mit érez, ha én nem tudom viszonozni. - Nem akarok tapintatlan lenni, de... vele kapott össze a nõvérem?

- Valahogy úgy – fújom ki a levegõt bosszúsan. Nagyon kellemetlen volt, mert ritka a falkánkban a durva összecsapás. Emlékszem, alig bírtam szétválasztani õket.

- Egy Casanova vagy! Le se tagadhatnád, nagyon hasonlítotok! – mosolyogva felemeli a babát, hogy egyszerre láthassa az arcunkat, majd felém nyújtja a fiamat. Közelebb lépek és óvatosan átveszem tõle. Nem sokat tarthattam eddig a karjaimban, az anyja sosem engedte, mert dühös volt rám és így bosszulta meg. Aden eligazgatja a picit, hogy kényelmesen feküdjön. Alszik… Milyen aranyos picike. A haja ugyanolyan sötét mint az enyém, puha és selymes kis hullámokban kunkorodik. Szempillái is hosszúak, a szája aranyosan csücsörít, mintha álmában is enne… A sárga rugdalózója elején egy barna maci mosolyog. Alig egy hónappal ezelõtt született, és amikor világra jött, hihetetlenül boldog voltam. Az én fiam…

- Elviszem fürödni – hallom Aden hangját. Visszaadom neki, és megmutatom a fürdõszobát, a törülközõszekrényt és magukra hagyom õket, visszatérek az étkezõbe, hogy befejezzem a vacsorát.

Odalent minden zavartalanul folyik tovább. Leülök Peter mellé a többi alfahím közé, nincs kedvem a formalitás szerint egyedül ülni, nem is szokásom, csak Aden miatt tettem, de õ már nincs itt.

- Felébredt a kisherceg? – kérdezi Peter.

- Igen, Natalie bement hozzá.

Többen bosszúsan sóhajtanak. Régi nóta ez már, én is unom Natalie dolgait. Témát váltok, és a falka ügyeirõl kezdünk beszélgetni, a többiek munkájáról, pénzügyekrõl, satöbbi.

A desszert elfogyasztása után együtt szoktunk borozni és beszélgetni lefekvésig, de most Peter a kezembe nyomja Aden desszertjét, és ez pont kapóra jön, mert szerettem volna megint bemenni hozzá. Kopogok és benyitok. Aden a nagy ágyon ül, elõtte fekszik Luke, és egy színes játékállatot nyújt neki kedves mosollyal. Nagyon szép így, most a szemüvege sincs rajta, szõke haja kócosan hullik az arcába. Nyelek egyet és becsukom magam mögött az ajtót, odaviszem neki.

- Peter küldi, mert lemaradtál a desszertrõl.

- Köszönöm – mondja lelkesen, és a játékot a kezembe nyomja, odébb csúszik hogy legyen helyem a kicsihez. Leülök én is, és Luke lelkesen nyúlkál a játékért, annyira leköti, hogy le sem veszi az aranysárga szemeit róla.

- Elnézést, hogy szó nélkül elrohantam a vacsoráról.

Tejszínhabos a szája széle… Elkapom róla a tekintetem, inkább a fiamat nézem.

- Ez ne zavarjon, mindenki megérti. De honnan tudtad, hogy sírni fog? Amikor felpattantál, még nem hallatszott semmi.

- Az ösztöneim nagyon jók, mindig megérzem, ha valami van a szeretteimmel. Ez az egyetlen erõsségem.

Milyen kevés önbizalma van, pedig nincs rá oka. Kedves, okos, tehetséges, és… szép. Miért ilyen? Talán a másik falka tette ezt vele?

- Alábecsülöd magad, Aden. Mi történt veled gyerekkorodban?

Elfordítja az arcát, majd újra rám néz, láthatóan zavarban van.

- Ne-nem szeretnék róla beszélni!

A fiam felé fordulok, megcirógatom pufók arcát. Álmosan pislog, hamarosan megint aludni fog, ezért halkan szólalok meg ismét.

- Most, hogy megismerted a falkát, mi a véleményed rólunk?

- Mindenki nagyon kedves és barátságos. Olyan, mint egy igazi…

- Család. – Fejezem be helyette a mondatot.

- Igen.

- Mi a legfontosabb egy családban, Aden? – kérdezem, és egyenesen a szemébe nézek. Közel van hozzám, ha kinyújtanám a kezem, megérinthetném a puha haját, vagy a sápadt bõrét. Arca sokat elárul, fájdalomról és szomorúságról mesél.

- A szeretet…

- És a bizalom. Hogyan várhatod el tõlem, hogy megbízzam benned és a fiam közelébe engedjelek, ha te nem bízol bennem?

Lehajtja a fejét, az üres tányért az éjjeli szekrényre teszi és lemászik az ágyról. Finom illata még itt marad, õ az ablakhoz sétál, kinéz a holdfényben fürdõ tájra.

- Ezt én is mondhatnám neked. Kvittek vagyunk… Te sem vagy hajlandó elárulni, hogy miért hagyott el a nõvérem, tehát nem várhatod el tõlem, hogy minden titkomat elmondjam.

Luke mély álomba zuhan, betakarom a világoskék takarójával.

- Áthozom a gyerekágyat.

Átsétálok a gyerekszobába, könnyedén felkapom a bútort az egyik kezemmel, a másikkal a pelenkázót, és visszamegyek. Vérfarkas vagyok, meg sem kottyan nekem, hiszen egy autót is fél kézzel elhajítok bármikor. Aden csendben figyel, majd amikor elhelyezek mindent, felnyalábolja a bébit és beteszi az ágyába.

Amikor felegyenesedik és megfordul, belém ütközik. Közelrõl nézek a szemébe, édes illata körülölel, úgy érzem a bõrömbe ivódik, beleszagolok a hajába, farkas szokás szerint. Õ szó nélkül tûri, azt is hogy megérintem a hajtincseit. Olyan selymes, mint gondoltam… Füléhez hajolok.

- A tekinteted elárul, Aden – súgom. – Nehéz titok nyomja a szívedet. Tudnod kell, hogy a falkára számíthatsz, nem kell félned. Mi megvédünk mindentõl, mert közénk tartozol.

Kapkodó légzése csiklandozza a nyakam, ez pedig végtelenül felizgat, bizsereg az egész testem. Elengedem a haját és hátralépek.

- Köszönöm – pihegi kipirulva. Zavarban van, és ez jó érzés, mert tudom, hogy én váltottam ki. Bólintok. – De nem biztos, hogy négy nap múlva is így gondolod majd…

Négy nap múlva telihold, együtt fogunk vadászni, és a valódi beavatása az új tagoknak akkor lesz, ahogy neki is.

- Miért?

- Ö-örvendek… Aden vagyok. Nagyon örülök, hogy… itt lehetek… - hebegem, és megkönnyebbülve fogadom Peter üdvözlését, aki elsõként áll fel, és lép elém.
- Üdvözöllek a családunkban, kölyök – veregeti meg a vállam egy kedves mosollyal, és még úgy is tudom, mit jelent ez tõle, hogy már régóta nem élek falkában. Nem csak a falkavezér, de egy tisztelt alfahím is elfogadott...

Nagyon új nekem ez a kedvesség farkasoktól, de megmelengeti a szívem. Kicsit megszeppenve fogadom Annat is, aki lelkesen ölel magához, majd elszalad az egyik asztalhoz. Õt még jó páran követik, hímek addig, míg egy frissen farkassá vált fiatal, kicsit el nem ragadtatja magát.
- Hé, hátrébb az agyarakkal! – ránt el tõle Jazmine, dühös sziszegéssel, én pedig sikeresen magamhoz térek ijedtembõl.
- De olyan finom az ereje… Magához hív… - hörgi, de egyáltalán nem értem, mirõl beszél. Van nekem egyáltalán erõm? Peter eltereli a fiatalt, és az õt követõ nõstényeknél már fõleg a meséim és illusztrációim körül forog a beszélgetés. Kapok sok számot, és e-mail címet is.
- Ideje hogy együnk mi is – fordul felém Drem, én pedig tétován bólintok. Kiszúrom magamnak a szubhímek asztalát, és oda tervezek elindulni.
- Akkor én oda ülök, jó? Ott nem zavarok senkit, és…
- Az én asztalomnál a helyed, mert vérrokon vagy, Aden. -  Teljesen ledöbbenve, és elérzékenyülve hagyom, hogy odavezessen, majd leülök az egyik székre a mutatottak közül.

- Ez a szigorú ülésrend? – kérdezem halkan, miközben merek a leveses tálból. Nálunk volt olyan, és hamar megtanultam, hogy jobb ha a szobámban eszem.
- Nincs ilyen, oda ülsz ahová akarsz, de elsõ alkalommal jobbnak találom, ha látják a többiek, hol is van a helyed, és mennyire veszem ezt komolyan. Érted?
- Azt hiszem igen… - Értem, és azt hiszem ez a gondolkodásmód a helyes egy falkában, egy családban, nem az, ami nálunk volt.

A vacsora nyugodtan telik, már amennyire egy ekkora falkával az lehet. Idõközben Anna és Jazmine átcipelt az asztalukhoz egy kis idõre, majd Peter mutatott be a családjának, pontosabban a feleségének, és a fiának, mert a lánya bent maradt mára az egyetemen. A fia, Noah annyi idõs, mint én, és ugyan olyan rendes, mint az apja. A felesége Marie csendesebb, de mosolygós és kedves.
- Minden nagyon finom! – dicsérem meg az ételeket Peternek.
- Csak várd ki a desszertet! – mosolyog rám vidáman, de még mielõtt válaszolhatnék, jeleznek az ösztöneim. Megmerevedek ültömben, és kizárva a közelebbi hangokat, fülelni kezdek.
- Fel kell mennem! – jelentem ki felpattanva, és már rohanok is. Kettesével szedem a lépcsõfokokat, már tisztán hallani Luke sírását.

Sietve ugrom be a szobába, ott azonban döbbenten torpanok meg, mikor egy nõstényt pillantok meg az ágy mellett. Láttam a vacsora elején, de nem beszéltem vele. Luke sírása viszont riadt, valószínûleg érzi az idegen jelenlétet, és megijedt.
- Nem bántottam! – szólal meg a nõ védekezõen, és kissé ingerülten. Nem foglalkozva vele, az ágy mellé ugrom, és feltérdelve rá, ölbe veszem Lukeot. Gyorsan megnyugszik, mikor Drem belép a szobába, már csendesen szuszog.
- Natalie, mit keresel itt? – pillant szigorúan a nõre, és most már én is alaposabban megnézem. Valamivel idõsebb nálam látszatra, de a fajtánknál nehéz megmondani bárki korát. Nagyon szép, hosszú sötét hajjal, jó alkattal, és tudja, hogy emelje azt ki. Mint Nora.
- Csak meg szerettem volna nézni a kisherceget... már sírt, gondoltam egy nõstényre van szüksége... – feleli, bár én nem hiszem, hogy már sírt a megjelenése elõtt. Mégse mondok semmit, elég figyelnem a testbeszédét, az arcát, és már tudom mirõl van szó.

- Mint látod, Aden kézben tartja a dolgokat, visszamehetsz vacsorázni! – Ez nem pusztán lehetõségnek hangzott, hanem kifejezetten utasításnak. Natalie rosszkedvûen dobja hátra a haját, majd kissé féltékeny pillantást vet rám, aztán kisétál a szobából. Némán pillantok utána, majd Lukehoz fordulok.
- Minden rendben? – lép közelebb Drem, én pedig elmosolyodva bólintok.
- Ez a nõ szeret téged – állapítom meg, majd mikor rá jövök, mit is mondtam, kissé zavartan kapom félre a pillantásom. Nem mond semmit, és kezdem kicsit kínosnak érezni a csendet, de aztán valami szöget üt a fejemben. – Nem akarok tapintatlan lenni, de... vele kapott össze a nõvérem?
- Valahogy úgy – feleli sóhajtva, mire halkan felnevetek.
- Egy Casanova vagy! – Tekintetem Lukera siklik, és felemelem, hogy egyszerre láthassam az apjával. – Le se tagadhatnád, nagyon hasonlítotok!

Közelebb lép, én pedig egy pillanatnyi gondolkodás után, felé nyújtom a csöppséget. Meglepetten veszi át, és ismételten nevetésre késztet, ahogy túlzott, merev óvatossággal tartja meg. Feltérdelek az ágyon, és eligazítom a picit a karjaiban. Gyengéden pillant le rá, már csak a mosoly hiányzik az arcáról, azt még nem láttam.
- Elviszem fürödni – veszem vissza tõle hosszú percek múlva. Bólint, és megmutatja a szobából nyíló fürdõszobát. Kapok nagy, puha törülközõket is, és hamarosan már a kádban ücsörgöm, Lukeal együtt. Nagyjából negyedóra múlva végzünk, és már pólóban, alsóban ücsörögve játszadozom a picivel, mikor Drem visszatér. Kezében egy tálkát hoz, és mikor felpillantok rá, felém nyújtja.
- Peter küldi, mert lemaradtál a desszertrõl.
- Köszönöm – veszem át tõle felcsillanó szemekkel a tejszínhabos, meggyes gesztenyepürét, és cserébe adok neki egy plüssállatot. Arrébb csúszok, jelezvén, hogy vegye át a helyem Lukeal szemben.

Kicsit hezitál, de aztán leül, és lóbálni kezdi a fia elõtt a játékot, én pedig jóízûen nekiesek a finomságnak.
- Elnézést, hogy szó nélkül elrohantam a vacsoráról – szólalok meg két kanál között.
- Ez ne zavarjon, mindenki megérti – pillant felém. – De honnan tudtad, hogy sírni fog? Amikor felpattantál, még nem hallatszott semmi.
- Az ösztöneim nagyon jók, mindig megérzem, ha valami van a szeretteimmel – felelem, majd kissé csendesebben hozzáteszem. – Ez az egyetlen erõsségem.
- Alábecsülöd magad, Aden. – Áthatóan néz a szemembe, én pedig zavartan kapom félre a pillantásom. – Mi történt veled gyerekkorodban?
- Ne-nem szeretnék róla beszélni! – fordulok vissza felé kérlelõen. Most még tényleg nem... Már megbízok benne, mert láttam, hogy bánik a fiával és a klánjával, de még mindig félek az alaktalanságom fogadtatásától. Még van 4 nap teliholdig, akkor úgyis kiderül...

- Értem… - sütöm le a tekintetem, Luke hadonászását figyelve. Mindig ösztönösen keresné a tápláló melleket, mikor az ölemben van, de csalódnia kell, azokkal nem szolgálhatok. Szerencsére viszont hozzák a cuccait, amikben remélhetõleg van tápszer. Sõt, úgy látom nekem is bepakoltak egy táskát, a kulcsaimat pedig leteszik az asztalra. Ez vajon azt jelenti, hogy hamarosan hazamehetünk...?
– Meddig kell itt maradnunk? – kérdezem óvatosan, de már a felvett pózából is sejtem a választ. Aztán tekintetembe mélyedõ, aranypillantása megerõsít benne.

- A választ te is nagyon jól tudod. Valami más kérdés?
- Most… Most nem jut eszembe semmi… - préselem ki magamból csendesen. Nem tudok mit kezdeni a ténnyel, hogy nem mehetek haza. Valószínûleg Luke nélkül megtehetném, de arról szó se lehet.
- Akkor kérdezek én – töri meg a ránk ereszkedett csendet, de mielõtt sikerülne neki, Luke panaszosan felsír a karjaimban. Ismerem már a sírásait ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, most éppen éhes. Meg is értem, már jó rég evett utoljára.
- Meg kell etetnem… - nézek fel Dremre segélykérõen.
- Menjünk le a konyhára, ott van tápszer, meg minden ami kell – feleli rögtön.
- Az nálam is van – jelentem ki, és hajolnék a behozott babatáskáért. Abban mindig van olyan, amit orvos ajánlott, és tudom, hogy szereti is. Drem azonban megelõz, és felkapja a cuccokat.
- Majd én viszem. Kövess, megmutatom a konyhát. Oda bármikor lemehetsz, és kérhetsz amit csak akarsz magadnak is.
- Köszönöm – válaszolok halkan, és elhagyom a szobát, mikor kinyitja elõttem az ajtót. Nem kell koncentrálnom a konyhába vezetõ út megjegyzésére, és valószínûleg egyedül is odatalálnék, mert a folyosót máris finom illatok lengik be.

Hamarosan egy méretes konyhában találom magam, klánom kúriájában láttam ilyet utoljára, gondolom itt is azért kell ekkora, hogy az egész falkát etetni tudják.
- Üdv, Peter – köszönti Drem a tûzhely elõtt sürgölõdõ, vörös hajú férfit, aki azonnal felénk fordul, és kék szemeivel alaposan végigmér. Kicsit feszengve igazítom meg Luke-ot a kezemben, aki még mindig hangosan követeli az uzsonnáját.
- Õ itt Aden, Nora öccse, a fiam nagybátyja. Aden, õ Peter.
Udvariasan köszöntöm az elég nagy valószínûséggel alfahímet, majd a konyhában tartózkodó, két nõstényt, de fõleg Luke köti le a figyelmem.
- Helló – Peter mosolyogva lép közelebb hozzám, és miután megcirógatta a csöppség lábát, megigazítja rajta a zoknit, amivel már én is próbálkoztam. – Örülök, hogy visszahoztátok, nagyon hiányzott a kisherceg. Biztos éhes. Itt ezen a polcon vannak a tápszerek, ott a vízforraló, itt a cumisüvegek, itt pedig a sterilizáló gép…

Megjegyzem mindennek a helyét, majd gyakorlottan, fél kézzel állok neki legyártani egy adagnyi tápszert, de végül Peter segít benne. Miután ellenõriztem a hõfokot, odanyújtom Lukenak, aki mohón el is kapja, és rögtön elcsendesedik. Elmosolyodva helyezem kényelmesebb pózba bal karomon, míg a jobbal tartom neki a cumisüveget.
- Aden, menj elõre, mindjárt utánad megyek – szólal meg Drem, én pedig a fejemet felkapva, tétován bólintok.
- Rendben – felelem, majd elindulok visszafelé. Furcsán érzem magam, ahogy haladok felfelé a lépcsõn. Idegennek, nem idevalónak...

- Hé, várj! – Riadtan torpanok meg a lépcsõfordulóban, és rögtön a két konyhában látott nõstény, és a fal közé szorulva találom magam. Nem érzek támadó szándékot, de a helyzet rossz emlékeket ébreszt bennem, egész testemben megremegek, és elejtem a cumisüveget.
- Új falkatag vagy? Hogy hívnak? – kérdezi az egyik nõ, de Luke sírása elnyomja nagyjából a hangját. Nem is találom a hangom, hogy bármit mondjak, õk pedig a levegõbe szagolva, még közelebb lépnek. Akkorák nagyjából mint én, tehát nem kéne magam elnyomva érezni, mégis nõ a riadalmam, mikor egyikük a hajamba szagol, míg a másik végignyal az arcomon. Remegve szorítom össze a szemem, és ölelem magamhoz Lukeot.
- Mit mûveltek? – zendül fel a mély, ismerõs hang, mire a két nõ elugrik tõlem. Megkönnyebbülten fújom ki a levegõt, és nyitom ki a szemeim, hogy ne csak halljam, lássam is Dremet.

 - Csak ismerkedünk vele, nem csináltunk semmi rosszat! Nem akartuk bántani! – hadarja a szõke, fiatalabb nõstény. Tényleg nem bántottak, nem is akartak, az én hibám a feltörõ félelem, de nem vagyok ezekhez a megmozdulásokhoz hozzászokva. Régen, a klánomban csak akkor jött ilyen közel hozzám bárki is, Norát kivéve, hogy bántson.
- Csak olyan finom illata van! Bocs, hogy megijesztettünk. Szóval újra megkérdezem: Új falkatag vagy? Hogy hívnak? – kérdezi kíváncsian a másik nõ. Próbálom összeszedni magam, és válaszolni valamit, de képtelen vagyok még rá.
- Õ itt Aden, Nora öccse és a fiam nagybátyja – felel helyettem Drem, miközben felveszi a cumisüveget a földrõl. - Családtag, és igen, a falka tagja lesz. Legyetek kedvesek vele és segítsetek neki mindenben.

Beletelik egy kis idõbe, mire felfogom szavai értelmét. Családtagnak nevezett? Azt mondta bevesz a klánba? Engem?!
- Szóval vérfarkas? Olyan finom illatú… - A szõke lány megint hozzám hajol, arcát az enyémhez dörgölve. Luke felnyöszörög, így igyekszem õt kényelmesebb pózban tartani, de valószínûleg az uzsonnáját hiányolja.
- Mindjárt jövök, kicserélem a cumit, addig kísérjétek fel a szobájába és… Hé! Egy ujjal sem érhettek hozzá! – emeli fel Drem a hangját, mikor a lány megint az arcomra nyal.
- Bocsánat… - húzódik el rajtakapottan, de mikor Drem visszamegy a konyhába, megint kissé közelebb jön, bár nem annyira, mint az elõbb. – Ne nézz ránk így, nem fogunk megenni! – mosolyodik el, továbbra is riadt tekintetem látva.

- Sa-sajnálom – fordítom el a fejem, mire mindketten felkuncognak, majd elkezdenek terelgetni a szoba felé. Odaérve, szinte bemenekülök, és a már viszonylag ismerõs helyen, a jelenlétük se zavar különösebben.
- Szóval Adennek hívnak, igaz? – szólal meg a barna hajú, én pedig bólintok. – Én Jazmine vagyok, õ pedig Anna – mutatkozik be, majd a cuccokra pillant. – Segítünk kipakolni!
- Nem szükséges, én...
- Ugyan, hagyd ránk, te csak helyezd magad kényelembe a kisherceggel! – legyint Anna, belém fojtva az ellenkezést, így végül az ágyon ücsörögve kötök ki, míg õk csacsogva nekiállnak kipakolni a táskákat.

- Azta, ezek a te rajzaid? – huppan le mellém hirtelen Anna az ágyra, kezében a rajzfüzetemmel, amit a nappaliban tettem le, mikor Dremék megjelentek. Úgy tûnik ezt is elrakták, aminek kifejezetten örülök. A munkám folytatásáról is beszélnem kell majd Dremmel.
- Igen – felelem kissé már bátrabban, mint eddig. Kezdek feloldódni a jelenlétükben, mert tartják magukat vezérük utasításához, és nem másznak megint rám, bár úgy tûnik továbbra is szeretnek minél közelebb lenni hozzám.
- Nagyon szépek, és... olyan ismerõsek. – Töprengve merül a gondolataiba, Jazmine pedig az ágy mellé lépve veszi ki a kezébõl a füzetet, és a szemében felismerés csillan.
- Mesekönyveket írsz, ugye? A kölyköknek elég sok van, és ott láttam már ezt a stílust. Aden L... ümm...luck néven? A kicsik nagyon imádják a könyveid!
- Locke – helyesbítek, és kissé zavartan elmosolyodom. – Köszönöm.
Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és Drem sétál be, mire Anna, aki eddig a vállamnak dõlt, arrébb húzódik. Luke, mint aki megérezte a tápszert, rögtön nyöszörgésbe kezd érte, én pedig hálásan veszem át az apjától, mikor felém nyújtja.

- Minden rendben? – érdeklõdik, de nem igazán tudom megmondani, kinek szánta a kérdést, így a két nõstényre hagyom a válaszadást, és Luknak szentelem a figyelmem.
- Persze, kipakoltunk! – feleli Anna, majd kikapja Jazmine kezébõl a rajzaim, és elé tartja. – A kölykök imádni fognak, elhoztad nekik a kedvenc meséik szerzõjét!
- Valóban? – pillant a lapokra, majd átvéve a füzetet, rám.
- Sze-szeretném folytatni a munkáim – nézek fel rá.
- Nyugodtan. Mire van szükséged hozzá?
- A lakásomon vannak festõ és rajzcuccaim, valamint a laptopom... – sorolom megkönnyebbülve, és egészen fellelkesedve. Kifejezetten féltem idejönni, de eddig csak jobbat tapasztaltam, mint saját klánomnál. Tegyük hozzá, azt nem nehéz. Az viszont egyértelmû, hogy nõvérembõl a sértett büszkeség beszélt, mikor Dremet kegyetlen seggfejként írta le.
- Rendben, holnap elküldök értük valakit, ha megfelel.
- Köszönöm – mosolygok rá, ha jól emlékszem, találkozásunk óta, elõször, aztán mikor Luke kiköpi a cumisüveget, felé fordulok. - Úgy tûnik jól is lakott, úgyhogy ideje lenne aludnia egy pelenkacsere után.

- Benned aztán erõs az anyai ösztön! – nevet fel Jazmine halkan, és mikor tekintetemmel keresni kezdem a pelenkákat, ugrik is az egyik szekrényhez, amibe kipakolták õket. A gyerekszobában lévõ pelenkázón tisztába teszem, majd visszamegyek a nekem kijelölt szobába, és miután Drem elhessegette a nõket, nekiállok álomba ringatni. Nincs nehéz dolgom, teli a pocakja, tiszta, fáradt, hamar elalszik. Leteszem a méretes ágy közepére, majd sóhajtva kiülök a szélére.
- A saját anyjánál nem volt ilyen nyugodt – szólal meg Drem az ajtó mellõl, én pedig riadtamban ugrok egyet, teljesen elfelejtettem, hogy õ még itt van. A jelenléte pedig az egész házat belengi, szóval az se volt túl feltûnõ, hogy most közelebb van.
- Nora nem a türelem mintapéldánya – jegyzem meg csendesen, majd felállok, és a nyitott ablakhoz lépek. Élvezettel szívok mélyet a friss, erdei levegõbõl. – Gyönyörû a táj – állapítom meg lelkesen, és tudom, hogy elég suttognom, hogy meghallja, de Lukeot ne ébresszem fel.
- Nem erdõben nõttél fel? – Felkapom a fejem, mikor hirtelen mellém lép, majd újra a végtelen lombkoronák felé fordulok, melyek felett éppen hogy ellátni errõl az emeletrõl.

- 14 éves koromig ott nevelkedtem – felelem némi némaság után. – Utána már csak kirándultam bennük, és a város lett az otthonom.
- Elhagytátok a klánotok. Miért? – Nem nézek fel rá, átható pillantását viszont magamon érzem. Nincs kedvem beszélni a múltamról, vagy a „fogyatékosságomról”, de egyértelmû, hogy utóbbiról már amúgy is tud, sejt valamit. Minden farkas megérzi, hogy más vagyok. Meggyûlölnek és eltaszítanak, majd kerülnek, mint az ezüstöt, vagy nekem esnek... Itt miért történne másképp? Amint kiderül, hogy alaktalan vagyok...
- Nem voltunk velük jóban – motyogom végül, az egyértelmûen kitérõ választ, de gyorsan folytatom a félreértés elkerülése véget. – Nem követtünk el bûnt, vagy ilyesmi!
Felpillantok rá, õ pedig hosszan, áthatóan néz a szemembe, egyáltalán nem elégedett a válaszommal, de úgy tûnik végül a várakozás mellett dönt, mert nem faggat tovább.
- Pár óra múlva vacsora, ha gondolod addig pihenj le – mondja halkan, majd megfordul, és lendületes léptekkel kisétál a szobából. Sóhajtva bámulom még egy darabig a csukott ajtót, majd az asztalon hagyott rajzfüzetemhez lépek, és miután grafitot is kerestem, beülök velük az ablakba.

Sok mesémbe beleszõttem már valamilyen formában a múltamat, de mindegyik boldog véget ért, talán ezzel akartam éltetni magamnak is a reményt. Most nem saját meséhez kell illusztrációt csinálnom, hanem egy nagy klasszikushoz, a Rút kiskacsához. Mintha ez is rólam szólna, azzal a különbséggel, hogy én nem egy csodás lény vagyok valójában, aki rossz helyre keveredett születésekor.
Elmerengve rajzolgatok, hol a történethez, hol csak úgy magamtól. Az utolsó lapokra, ahol a nõvérem és Luke képmása már ott van, felkerül Drem, Peter, Anna és Jazmine is. Szokásom lerajzolni azokat, akik jó benyomást tettek rám, de a szerkesztõm szerint az ilyen képeimben mindig van valami különös. Mintha nem csupán a képmásukat, de a személyiségüket, az érzéseiket is megjeleníteném rajta. Régebben kaptam megrendeléseket portrékra, de sokan elégedetlenek voltak, azt mondták ezek nem õk, így felhagytam a rajzolásukkal.

Míg rajzoltam, elvesztettem az idõérzékem, csak Lukera figyeltem néha, de békésen aludt végig. Arra riadok, hogy óvatosan kopogtatnak az ajtón, és Anna dugja be rajta szõke fejét.
- Aden, kész a vacsora, gyere enni!
Tétován pillantok Lukra, aki még mindig nyugodtan szuszog, és megingatom a fejem.
- Nem akarom egyedül hagyni.
- Meghalljuk, ha sír – jelenik meg Anna mögött Drem, jobban kitárva az ajtót. – Gyere, a többieknek is bemutatlak!
Leugrom az ablakból, és leteszem a füzetet, majd még mindig kissé kelletlenül indulok el. Elõtte azonban bezárom az ablakot, és meggyõzõdöm róla, hogy a kicsi még mindig az ágy közepén van. A farkasok közel se olyan törékenyek, mint egy halandó csecsemõ, de azért nekik se tesz jót, ha lepottyannak ebbõl a magasságból.

Az ebédlõbe vezetõ úton, kicsit félve húzódok közelebb Dremhez és Annahoz, mivel egyre több idegen jelenlétet érzek meg, és ismételten felidézõdnek bennem a régi tapasztalatok. A hatalmas teremben aztán egyenesen menekülhetnékem támad, mikor egyszerre fordul felém számtalan szempár. A többség tekintetében kíváncsiságot látok, de akad gyanakvás, némi ellenséges él is, fõleg nõstényektõl, amit nem tudok hova tenni.
Ez nem jó ötlet, nagyon nem jó ötlet! Úgy szeretnék most Luke mellett lenni fent a szobában, hogy arra nincs szó...