Félni? Inkább szörnyen boldoggá tesz, ha viszonozza az érzelmeimet!
- Nem riaszt el, soha nem féltem tõled… - rázom meg a fejem határozottan, mire erõsebben szorít magához, és puha csókot nyom a nyakamra. Tudom, hogy még így is kontrollálja az erejét, hisz máskülönben már levegõt se kapnék.
- Az elsõ perctõl kezdve oda voltam érted… - mormolja, bennem pedig boldog melegség árad szét, hosszú napok óta elõször. - Abban a pillanatban szerettem beléd, amikor megkérdeztem tõled, mi a legfontosabb a családban… Emlékszel rá, hogy mit válaszoltál akkor?
- A szeretet… - suttogom, és nem tudok gátat szabni könnyeimnek. Most azonban nem a veszteség, a gyász csalja õket a szemembe, sokkal inkább az öröm. Azt mondta, belém szeretett... Szeret engem!
- Igen… a szeretet.
Felemeli a fejét, és mosolyogva néz le rám. Viszonozom a mosolyt, és mikor félig lehunyom a szemeim, kicsordul az eddig bennük gyûlõ könnyem. Letörli arcomról, és lehajolva hozzám, száját gyengéden az enyémhez simítja. Lehunyt szemmel mélyítem el én a csókot, de pillanatok alatt átveszi az irányítást.

Hazafelé úton csendben ül mellettem, a fiam pedig mélyen alszik.

- Azt hittem, pár nap lesz – töri meg a csendet halk és puha szavaival.

- Mi is azt hittük, de minden megkavarodott. Volt, hogy azt hittük tudunk tárgyalni velük, pár napig álltak is a harcok, de aztán folytatódtak. A végén pedig... rendet is kellett raknunk.

El kellett takarítani a holttesteket, és a csata minden nyomát.

- De az újszülöttek...

- Az elsõ holdtöltéjük nem lesz kellemes emlék számukra, bár Amren nyugtatója sokat segített. Utána nagyon fáradtak voltak, nem jelentettek veszélyt senkire, elég volt elküldeni hozzájuk egy-két segítõt.

- Értem...

Nem szólal meg többet, és én nem forszírozom. Az autóm nem a legalkalmasabb hely a legfontosabb beszélgetésre. Majd otthon… Már a gondolattól is összeszorul a gyomrom.

*

Visszaérünk a házunkba. Aden felsiet a picivel, én lent maradok és az érkezõket üdvözlöm. Az elhunyt falkatagok temetése holnap este lesz. Két társunkat veszítettük el… Szerencsénk volt, az ellenfél vesztesége sokkal nagyobb.

Nem húzhatom tovább, elköszönök a nappaliban ülõktõl és felsietek Adenhez.

Magányosan áll az ablakban, kifelé bámul a napfényben fürdõ tájra. Nem mozdul amikor belépek, csak megfeszül a teste, amikor megérzi háta mögött a jelenlétemet. Hátralép, mellkasomnak támasztja a hátát, és ettõl a bensõséges mozdulatától elgyengülök. Köré fonom a karjaimat, államat a feje búbjára támasztom és sárga szemeim az ablakon túli világra, a kék égboltra szegezem.

- Mi történt velük? – suttogja.

- Szétoszlottak. Sajnálom Aden, nem maradtak olyan sokan alfahímek, hogy fenntartsanak egy akkora klánt.

- Drem, mi lett a testvéreimmel?

Már vártam a kérdést, de így is nehezemre esik megszólalni. Felém fordul, de még nem löki el a karjaimat. Még nem. Nem bírok a szemébe nézni…

- Meghaltak – suttogom összeszorult torokkal. Borzasztó érzés fájdalmat okozni neki… Néhány másodpercnyi csend után sírni kezd, és az ingembe kapaszkodik kicsiny kezeivel.

- Nora... Õ hogyan? Õ miért?

- Feláldozta magát értem, bevetõdött egy nekem szánt golyó elé. Bocsáss meg Aden, kérlek, bocsáss meg, tudom, hogy az én hibám! A testvéreid... nem akartam õt is...

- Õt is...

Azonnal megérti, hogy mit tettem. Megöltem a vérrokonait. A szemem láttára omlik össze, zöld szemeiben tömény fájdalom ég. Összerogyna, ha nem tartanám meg õt.

- Bocsáss meg… Aden, bocsáss meg… – dörmögöm a fülébe. Könyörgöm, ne gyûlölj meg engem… Aden, fohászkodom magamban némán.

Az ágyhoz kísérem és lefektetem õt, mellé heverek és átölelem, hagyom hogy annyit sírjon és addig, ameddig csak akar. Mellette maradok, és ha túljut majd a gyászon, akkor elfogadom a döntését, bármit is választ. Ha elhagy engem, nem fogok az útjába állni, mégha belepusztulok az elvesztésének fájdalmába, akkor sem.

*

Másnap õ is részt vesz a temetésen, Nora sírjára dob egy szál fehér rózsát. Aggódva figyeli õt mindenki, aki szereti, és amikor körülnézek, azt látom hogy sokan szeretik Adent.

Napokon át tart a letargia.

Nem nagyon eszik, nem csinál semmit, csak a babával foglalkozik. Senki nem zavarja, én pedig folyamatosan velük vagyok. Luke nyûgösebb a szokottnál, követelõzõbben és gyakrabban sír, de legalább ezzel lefoglalja Adent, aki elveszetten sétálgat a kertben, a szobában vagy fekszik az ágyában azokban az órákban, amikor Luke alszik. John és Anna a két legjobb barátja a kerti sétákon mindig valahogy körülötte lebzselnek, és csendes aggodalommal nézik Aden beesett arcát és karikás szemeit.

Úgy érzem egyre távolabb kerül tõlem, és el fog hagyni…

***

- Megbocsátok – hallom halk szavait. Napok óta nem szólt hozzám, most is már órák óta csendben ülünk egymás mellett az ágyán, és miközben a fiamat etetem, õ csak ül én néz minket.

Felkapom a fejemet.

- Tessék?

Lemászik az ágyról, az ablakhoz lép, majd felém fordul. Mosolyog. Szomorúan, fáradtan és nyúzottan, de mosolyog rám… És ettõl úgy érzem, mintha több ezer lepke verdesne a mellkasomban…

Leteszem a kajakómás gyereket a babaágyba, Adenhez lépek és vadul magamhoz ölelem, hajába temetem arcomat, és a forró érzelmektõl megszólalni is képtelen vagyok. Végre, végre! Annyira  boldog vagyok! Visszatért hozzám az én kis szelíd kedvesem…!

- Amikor elmentél, azt mondtam, el akarok mondani valamit, emlékszel? – suttogja a mellkasomba. – El akartam mondani, hogy szeretlek! Teljes szívembõl szeretlek, Drem! Kérlek, hagy maradjak melletted...

- Tudod te, hogy mit beszélsz? – kérdem rekedten, és behunyt szemekkel simítom arcomat az övéhez. Illata beszivárog a bõröm alá, meleg bõrétõl bizsereg az enyém. – Felfogtad, mit érzek irántad, és nem riaszt el téged? Nem félsz?

Megrázza a fejét, ettõl haja az arcomat csiklandozza.

- Nem riaszt el, soha nem féltem tõled…

Erõsebben magamhoz szorítom, nyakára hajolok és megcsókolom meleg bõrét.

- Az elsõ perctõl kezdve oda voltam érted… - mormolom. - Abban a pillanatban szerettem beléd, amikor megkérdeztem tõled, mi a legfontosabb a családban… Emlékszel rá, hogy mit válaszoltál akkor?

- A szeretet…

- Igen… a szeretet.

Felemelem a fejem és mosolyogva nézem az arcát. Könnyesek a szemei, de õ is mosolyog, és ettõl boldogan verdesnek a pillangók a mellkasomban. Félig lehunyja a szemeit, egy könnycsepp kicsordul. Letörlöm hüvelykujjammal, lehajolok hozzá és lassan végigsimítom számmal az övét. Hevesen kalapál a szívem, forróság és hideg cikázik végig a testemen, amikor puha ajkai rászorulnak az enyéimre, és apró nyelve hozzáér az enyémhez. Aden…

- Srácok, semmi baj, nem számít ki verte le õket, nem lett bajuk! – állok be közéjük mosolyogva, mire gyorsan lenyugodnak, és bûnbánóan pislognak fel rám. Öten vannak 6 és 10 év között, két kislány, és három fiú. – Mit szerettetek volna csinálni itt? Inkább a nagy szobákban játszatok.
Tudom, hogy legszívesebben kimennének, de nem hagyhatjuk el az óvóhelyet, míg nem jönnek értünk. Már majdnem hat napja, hogy elmentek, de itt lent nincs térerõ, nem tudunk telefonálni nekik, lehet rá se érnének, kinek van ideje rá csata közben... Az elmúlt napokban nem csillapodik a rossz érzés bennem, az aggodalom pedig néha majd megfojt, de tartom magam. A kölyköknek és a harcolni képtelen idõseknek, várandósoknak nem tenne jót, ha én, akire bízva lettek, magamba zuhannék.

- Mi csak sütni szerettünk volna valamit, hogy jobb kedvetek legyen – vallja be a 8 éves Tony, elõhúzva egy lapot a háta mögül, amin gyerekbetûkkel egy muffin recept áll. Meghatottan guggolok le hozzájuk, és simogatom meg a fejüket.
- Rendben, akkor segítek sütni, a többiek biztos örülni fognak!
Felcsillan a szemük, és rögtön vidáman zsibongani kezdenek. Lilyt elküldöm Kellyhez, a 17 éves lányhoz, aki éppen Lukeal babázik a nappaliban, hogy hívja ide õt, így hamarosan õk is megjelennek. Míg én a kisebbekkel nekiállok összedobni az egyszerû muffin tésztát, Luke a mózeskosárból nézelõdik.
Sajnos formánk itt nincs, így egy sima tepsibe terítjük szét a tésztát, a finom illatok pedig hamar megtöltik a föl alatti szobákat. Mire kivesszük a sütõbõl, már mindenki nyál csorgatva várja, és ha rövid idõre is, de mindenkinek sikerül másra gondolnia, mint háborúzó szeretteire, és felszabadultan osztogatják a finomságot.

Mosolyogva figyelem õket, miközben Lukeot etetem, aki nagyban nézegeti a sütit, de be kell érnie egyelõre a tápszerrel Sokat nõtt mióta én vigyázok rá, napról-napra veszem észre rajta az apró változásokat, és hogy mennyire hasonlít az apjára.
Viszont van olyan anyajegye, mint Norának, õt se tagadhatná le...
Elszomorodva, feltámadó aggodalommal és borzongató rossz érzéssel hajtom le a fejem, és vigaszt, megnyugvást keresve simítom arcomat Lukeéhoz. Még nincs két hete, hogy Dremék befogadtak, de gyorsan visszavettem a farkas szokásokat, melyek lekoptak az emberek közt eltöltött évek alatt.
- Aden, minden rendben? – ül le mellém Lisa, egy várandós nõstény.
- Igen, csak... – Elakadok, de anélkül is tudja, hogy aggódok, hogy kimondanám. Hisz õ is azt teszi, a párja, és testvére is kint van.
- Minden rendben lesz! – jelenti ki határozottan, és én nagyon hálás vagyok a megrengethetetlen hitéért. Mégse tudom kiverni a fejembõl a borús gondolatokat, hisz hiába kívánom teljes szívembõl Dremék gyõzelmét, van kit féltenem a másik oldalon is...

~oOo~

- Megjöttek! Megjöttek! – rikkantja Mike, vidám kacagással szaladva végig az óvóhelyen. Biztos lehet benne, hogy õk azok, én is érzem az ismerõs jelenléteket, és szívem heves kalapálásba kezd, mikor mind közül kiemelkedik a nekem legfontosabb.
Egy hét telt el, mióta Peter elhozott ide, azóta nem volt egy nyugodt éjszakám se, a szabadban nem járt senki, a rossz érzésem nem múlt el, sajnos már Lukera is átragadt, most is nyûgösen sírdogál.
Elõször a gyerekek száguldanak megkeresni szüleiket, idõsebb testvéreiket, majd a várandósok is párjaikhoz jutnak, boldog, könnyes viszontlátásoknak lehetünk tanúi, szeretném hinni, hogy másmilyen könnyek nem lesznek, de nem vagyok ilyen naiv.
Végre megpillantom Dremet is, aki hozzánk siet, megsimogatja Luke buksiját, aki rögtön nyugodtabbá válik. Én is könnyedebben lélegzek, elönt a megkönnyebbült boldogság.
- Sziasztok…
- Szia – suttogom, mert nem bízok saját hangom erejében. Könnyes szemekkel nézek a szomorú, aranysárga íriszekbe, és szavak nélkül is tudom, hogy a gyötrõ, rossz elõérzet nem volt teljesen alaptalan. Nem tudom mi történhetett, és nem is akarok most gondolkodni rajta, semmin sem... Szükségem van a közelségére, közelebb is lépek hozzá, õ pedig átölelve engem, a hajamba fúrja az arcát. – Menjünk haza… 

Sokáig némán ülünk egymás mellett a kocsiban. Én többnyire Luke békésen szuszogó, álmában néha mocorgó alakját figyelem, Drem tekintetét pedig sokszor magamon érzem. Én azonban nem tudok ránézni még, lélekben próbálom erõsíteni magam, hogy rákérdezzek a történtekre.
- Azt hittem, pár nap lesz – kezdem végül csendesen, kerülve még a bennem égõ, legfontosabb kérdéseket.
- Mi is azt hittük, de minden megkavarodott. Volt, hogy azt hittük tudunk tárgyalni velük, pár napig álltak is a harcok, de aztán folytatódtak. A végén pedig... rendet is kellett raknunk – fejezi be halkan, én pedig megborzongok, mikor rájövök, ez mit takarhat.
- De az újszülöttek...
- Az elsõ holdtöltéjük nem lesz kellemes emlék számukra, bár Amren nyugtatója sokat segített. Utána nagyon fáradtak voltak, nem jelentettek veszélyt senkire, elég volt elküldeni hozzájuk egy-két segítõt.
- Értem...
Csend ereszkedik ránk, és kitart egészen hazáig. Mire mind megérkezünk, a kezdeti boldogság mellé itt-ott párosul a gyász is. Összeszorul a szívem, mikor pár szomorúsággal, fájdalommal teli arcot is látok, inkább gyorsan felviszem Lukeot a szobánkba, mely olyan érintetlen, ahogy hagytuk. Leteszem aludni õt a kiságyba, majd egy darabig állok az ablak elõtt, és bámulok kifelé.

Hamarosan nyílik az ajtóm, és Drem lép be, egyenesen mögém sétálva. Sokat elárul az is, hogy nem ér hozzám, én lépek egyet hátra, hogy a mellkasának ütközzek hátammal. Rögtön átkarol hátulról, de nem szólal meg. Nem fogja kimondani, ha nem kérdezek rá.
- Mi történt velük? – suttogom végül alig hallhatóan.
- Szétoszlottak – feleli csendesen. – Sajnálom Aden, nem maradtak olyan sokan alfahímek, hogy fenntartsanak egy akkora klánt.
Nincs okom sajnálkozni a klán miatt, jobb is, hogy abban a formájában nincs tovább, mert kegyetlen hely volt. Nem a klán maga érdekel, hanem a tagjai...
- Drem, mi lett a testvéreimmel? - Megfeszül, érezhetõen nem szívesen mondja ki. Remegõ lábakkal fordulok felé a karjai közt, de félre kapja a pillantását, mikor felnézek rá.
- Meghaltak – suttogja halkan. Hangtalanul peregnek a könnyeim, a gyász pedig vad hullámokban önt el. Nora... Nora is? Az nem lehet... Õ nem halhatott meg. Õ nem!
- Nora... Õ hogyan? Õ miért? – zokogok fel, mindkét kezemmel a felsõjét markolva.

- Feláldozta magát értem, bevetõdött egy nekem szánt golyó elé – mondja keserû, monoton hangon. – Bocsáss meg Aden, kérlek, bocsáss meg, tudom, hogy az én hibám! A testvéreid... nem akartam õt is...
- Õt is... – ismétlem reszketeg hangon. Ezek szerint volt még olyan testvérem, akivel õ végzett... Elkerülhetetlen volt, tudom, és képtelen lennék gyûlölni õt ezért. A gyász azonban maga alá temet, fõként Nora halála miatt, hisz õ volt a valódi családom egyedül, hosszú évekig. Ha õ nem lett volna, már rég feladok mindent.
- Bocsáss meg! Aden, bocsáss meg! – Ha Drem nem tartana meg, halkan duruzsolva a fülembe, összeesnék. Kiérzem a hangjából a félelmet, hogy nem fogok neki megbocsátani, és meggyûlölöm, de nincs erõm megnyugtatni, hogy szeretem. Nem tudtam még elárulni neki, mit érzek, de most nõvéremen kívül, csak a többi veszteségre tudok gondolni.
Eltámogat az ágyamig, és eldõl rajta velem, mert továbbra se engedem el a felsõjét. Nem tudom meddig fekszünk rajta, én végül álomba sírom magam, Nora emlékével magamban, Drem illatától körülölelve.

Az elkövetkezõ pár nap összefolyik számomra. Gyászolom a nõvérem, mostani falkám veszteségeit, testvéreimet, régi klánom tagjait... A könnyeim néha elapadnak, ilyenkor csak némán ücsörgök az ablakban, a szökõkút peremén, vagy a fotelben a szobámban. Luke az egyetlen, aki életet csal belém abban az idõben, míg vele foglalkozom.
Tudom, hogy aggódnak értem, John és Anna mindig körülöttem van, ha az udvarra megyek, a szobámba Peter és Jazmine hoz fel nekem ételt, mikor nem akaródzik lemennem az étkezésekre. Drem tehetetlenül figyel néha, én pedig szégyellem magam, hogy még mindig nem nyugtattam meg, de idõ kell. Idõ kell, hogy végleg elengedjem a múltam. Most már nincs semmi, és senki, aki odakössön. Nem kell törõdnöm mással, csak a jelenemmel!

- Megbocsátok! – szólalok meg csendesen, magányos gyászom harmadik estéjén, szavaimat az ágyon ücsörgõ Dremhez intézve, aki éppen Luke etetését fejezi be. Erre felkapja a fejét, hisz napok óta most szólaltam meg elõször, a szükséges napi mondatokon kívül.
Felé fordulok, lecsúszom az ablakpárkányról, és igen haloványan, de elmosolyodom. Látom, ahogy mérhetetlenül megkönnyebbül. Megviselte õt is ez a három nap, kegyetlen dolog volt, hogy saját gyengeségem miatt, neki is gyötrõdnie kellett. A türelme viszont, amivel várt...
Feláll, beteszi Lukeot a kiságyba, majd elém lép. Szinte már vadul ránt magához, és szorosan ölel meg, arcát a hajamba fúrva. Mélyeket lélegzik, valamiért finoman remeg a teste, úgy tûnik most engedi el a felgyülemlett feszültséget.
- Amikor elmentél, azt mondtam, el akarok mondani valamit, emlékszel? – suttogom, majd választ se várva, folytatom, erõteljes ölelése miatt a mellkasának mesélve. – El akartam mondani, hogy szeretlek! Teljes szívembõl szeretlek, Drem! Kérlek, hagy maradjak melletted...

*

A déli napfény szemet kápráztatóan süt be az ablakokon, kialvatlan szemeimnek nem kevés kínokat okozva. Ma este telihold lesz. Érzem a csontjaimban, az ereimben az erdõ hívását, bizsereg a bõröm. Az újszülöttek sajnos egyedül szenvednek ma éjjel a cellákban, mert a harcokban mindenkire szükségünk lesz. Borzasztó érzés cserben hagyni õket, de talán az erõs nyugtató, amit Amren az ételükbe kevert, segít átvészelni számukra ezt a kritikus idõszakot.

Kisétálok a nappali ajtaján. Épp ebben a pillanatban siet le a lépcsõn Peter és Aden. Viszi õt az óvóhelyre, ahol már a fiam várja õt a többi kölyökkel és gyenge nõsténnyel…

- Én szeretnék Drem és a többiek mellett maradni! Segítenem kell!

- Becsülöm az elszántságod Aden, de rád most nem itt van szükség, hanem az óvóhelyen! Telihold lesz az éjjel, ráadásul támadás is fenyeget, plusz sok az újszülött. Itt csak veszélyben lennél, és...

- Nem tudok harcolni, túl gyenge vagyok…

Peter mondana valamit, de helyette válaszolok én.

- Jelenleg te vagy nagyjából az egyetlen, aki vigyázhat Lukera és a kölykökre az óvóhelyen – karmol mély hangom a csendbe. - Szükségünk van a segítségedre, Aden.

Rám néz, a tekintetében és arcán felragyog a nekem szóló öröm, amit látva a szívem összevissza kalapál mellkasomban. Megállok elõtte, fokozottabban érzékelem édes illatát. Összefonódik a tekintetünk, mindenki más jelenléte megszûnik létezni számomra.

- Csatázni fogtok ma éjjel? – suttogja elszomorodva.

- Nem tudom... Megpróbálunk velük tárgyalni, megtudni hogy mit akarnak, de ha támadnak, akkor nem hagyjuk magunkat.

Szomorúan lehajtja a fejecskéjét. Egyszerû fehér pólóban és szürke farmerben van, kezében egy bucira tömött táskát szorongat. Haja még nedves a fürdéstõl, de így is selymesen hullik arcába, szemüvege ki tudja hol lehet, régen láttam már rajta. Már a látványától is jobban érzem magam, bárcsak megölelhetném…

- Ne-nem próbálhatnék meg én tárgyalni velük? – kérdi hirtelen felkapva a fejét. - Akkor nem sodornál veszélybe senkit, mert engem mégis csak vér köt hozzájuk, és...

- Ha nem tudnám, mit tettek veled a múltban, akkor se engednék ilyen õrültséget! – mordulok határozottan.

- De Nora is ott van! Aggódom is érte, mert nem tudok kapcsolatba lépni vele, de én... de én segíteni...

- Aden, nem! – dörrenek rá, erõm is kitör belõlem, érzem ahogy szemfogaim megnyúlnak. Megszeppenve pislog fel rám, visszafojtom az érzéseimet, és halkabban beszélek hozzá, ellágyul az arcom is. Vele nem tudok kemény lenni, bántani meg végkép nem.  – Nem vagyok hajlandó téged is veszélyben tudni, ráadásul nem bízhatom másra a fiamat. Elég volt tegnap látni téged megsérülni... Te csak vigyázz a kölykökre, és Lukera!

Könnyes szemekkel, beletörõdve bólint, a szívem is megsajdul ettõl…

– Mi- mikor látlak legközelebb? – suttogja végtelenül édesen. Nem szabadna áltatni magamat, önhitten azt gondolni, hogy talán többet jelentek neki holmi falkavezérnél, de amikor így néz rám, mi mást gondolhatnék?!

Hátára simítom a tenyeremet és határozott mozdulattal magamhoz húzom, állát megfogva emelem fel a fejét, és mohón szomjazva szorítom számat az övére. Puha a szája, érzem a fogkrém ízét, mentolos fahéjas aromájú a csókja… Nyelvem végigsimít ajkain,fogaim közé szívom az alsót, és õ megremeg a karjaimban. Hajába fúrom ujjaimat, nyelvem pedig szájába csúszik. A fülemben hallom a saját szívem heves dübörgését, orromat betölti Aden testének friss édes illata, a testemen pedig forró borzongás hullámzik végig a gerincem mentén le a lábaimba és az ágyékomba…

Fújtatva emelem fel a fejemet, lenézek a résnyire nyíló zöld szempárba. Kipirult az arca, ajkai nedvesek és vörösen duzzadtak, egy igézõ vágyálom.  Rekedt a hangom, szavaim olyan halkak, hogy csak õ hallja.

- Ne haragudj ezért rám, de ha úgy engedlek el, hogy nem tettem meg, és történne velem valami, szörnyen bántam volna... – A reakciója nem lep meg, értetlenül tátog, talán most követtem el életem legnagyobb hibáját, mégha varázslatosan jó volt, akkor is. Szomorúan kifújom a levegõt. – Sajnálom – dörmögöm. Elengedem õt és hátralépek.

- Ne...ne tedd! – pihegi, remegõ kezével felém nyúl, hozzám lép és visszasimul ölelõ karjaimba. – Ne sajnáld... köszönöm!

- Aden... – pislogok le rá csodálkozva. – Ugye tudod, hogy én hogy értet...

- Gyere vissza épségben, gyere vissza! Majd akkor megbeszéljük, és mondok neked valamit!

Könnyes szemekkel kisiet a fõbejáraton. Mély csend ereszkedik rám, és ekkor fogom fel, hogy nem vagyok egyedül. Peter áll mellettem széles vigyorral a száján, és nem csak õ. A folyosóra nyíló ajtókban kíváncsi fejek, vigyorgó arcok, valaki füttyent is. Zavartan túrok a hajamba, érzem hogy lángol a képem a zavartól.

- Mit… Mit bámultok? Mindenki eredjen a dolgára! Peter! – szólok az ajtó felé induló után.

- Tudom, tudom… Vigyázok rá, ne aggódj. Egy órán belül visszajövök.

***

- Hogy érzed magad?

Erõsen megszorítom ujjaimmal a kocsi kormányát, és Peter felé pillantok.

- Szerinted? – kérdezek vissza komoran. – Hogyan lehetek ennyi borzalom után?

- Legalább egy kicsit próbáld elfelejteni ezt az egészet, és örülni annak, hogy vége van. Aden és Luke téged várnak…

Komoran megrázom a fejem.

- Még azt sem tudom, hogyan fogom neki ezt az egészet elmesélni, Peter. Egy hét alatt elveszítette a klánját ahova született, és a testvéreit… Az összes testvérét. Ha megtudja, hogy Nora is… Össze fog törni, engem fog hibáztatni, és gyûlölni fog érte…

- Akkor nem, ha a teljes igazságot elmondod neki!

- És mi az igazság? Hogy a nõvére közém és a rám kilõtt ezüstgolyó közé ugrott? Valóan nem én öltem meg, de miattam történt! Az én hibám. És ez sem elég, két bátyját én magam öltem meg a harcokban, erre végkép nincs mentségem, az sem, hogy a saját klánom védelmében tettem.

- Amelynek már Aden is a tagja, és pontosan tisztában van azzal, hogy a háború mivel jár – sóhajt. – Megérkeztünk.

Leállítom a kocsit a régi víztoronyelõtti gazos területen. Az egész környék úgy néz ki, mintha évtizedek óta egy lélek sem tette volna be ide a lábát. Távol van a várostól, távol a klánunk földbirtokától is. Mögöttünk még legalább húsz autó áll le, falkatagjaink mind eljöttek a szeretteikért.

A földön lévõ rozsdás csapóajtóról elhúzzuk a takarásként ráborított ócska hullámpalát, és felnyitjuk. Hosszú lépcsõsor vezet a mélységbe, odalent pedig tágas elõtér, fényes lámpák, modern berendezés, puha szõnyegek és kényelmes bútorok fogadnak. És ami a legfontosabb… Hangos gyerekzsivaj, sok apró láb dobogása, és a felénk áramló szeretteink. Nagy összeborulások, könnyes mosolyok és csókok mindenhol. Hátul a gyermekek mögött a várandósok toporognak, aggódva fürkészik a lépcsõn lesietõ férfiakat, keresik közöttük a párjaikat, szagolják a levegõt, hogy megérezzék az ismerõs szagot. Mögöttük ott áll Aden, karjaiban a nyûgösen síró fiammal. Átvágok a tömegen, hozzá sietek és megállok elõtte. Megsimogatom a fiam selymes hajfürtökkel borított fejét.

- Sziasztok…

- Szia – suttogja édesen Aden. Szemei könnyeznek, és összefonódik szomorú tekintetem az övével. Szavak nélkül is tudja, érzi hogy milyen szörnyû híreket hoztam magammal… Mégis hozzám lép. Átölelem mindkettejüket és szõke hajába temetem az arcom, hogy mélyen beszívjam az illatát. – Menjünk haza… 

Tudnia kell! El kell neki mondanom mindent, hátha segíthetek! Csak legyen kisebb a veszély... ne legyen baja... senkinek se...
Kétségbeesetten igyekszem nyitva tartani a szemem, de minden homályos, elfolyik, nem tudom hol vagyok, csak a hangjára figyelek, csak azzal foglalkozom.

- Drem… Nora telefonált… - nyöszörgöm, próbálom elkapni a kezét, mikor elenged, azt hiszem zuhanok, de valójában meg se moccan a karom, én pedig puhán landolok. Hûvös éri a bõrömet, egy pillanatra jobban magamhoz térek.  – Drem… Nora telefonált… - ismétlem, de nem hallja, nem reagál, lehet ki se mondtam... Megint elkábulok, égõ szememet lehunyva kapkodok levegõért.
Tudom, érzem, hogy többen vagyunk, ahogy merülök a sötétségbe, Drem mellett mások jelenléte is felerõsödik. Õ pedig feszült... meg akarom nyugtatni, de nem megy, nem nyílnak a szemeim, fények táncolnak elõttük a sötétben.
- Nora… Nora telefonált… - adok hangot még utolsó erõmbõl a fejemben zakatoló gondolatnak. Bevillan nõvérem arca, a volt családomé, és zaklatottan rándulok meg, összefolyik a múlt és a jelen, visszatér a félelem.

Hirtelen borít be a biztonság érzete, és rángat vissza rémképzeteim közül, ahogy meleg test simul hozzám elölrõl, hátulról, mindenhonnan. Ismerõs illat kúszik az orromba, ahogy oldalasan fekszem, ösztönösen simulok hozzá még jobban.
Az erdõk egyedi, különleges illata leng körül, békével, szeretettel átitatva, és érzem, ahogy csökken a testemet belülrõl emésztõ forróság, és a bõrömön csapódik ki. Lassul a légzésem, csillapodik a fájdalom. Tenyerem alatt Drem szívének lüktetését érzem, és lassan a ritmusához idomul a sajátom is, a többieké is. Mikor van elég erõm, újra és újra, kinyitom pár pillanatra a szemeim, viszonozom Drem mosolyát, majd visszasüppedek a sötétségbe.
Lágy cirógatás ösztökél ismét a valóságba való visszatérésre, így gyengén résnyire nyitom a szemeim, Dremre fókuszálva.

- Nora… - suttogom kábán – Nora telefonált…
- Tudom, órák óta ezt ismételgeted – súgja vissza megkönnyebbült mosollyal. – És mit mondott?
- A klánunk támadt rátok… A Lokan Klán… Nora visszament, hogy lebeszélje õket, de… nem tudta… - pihegem, küzdve a rám törõ, erõteljes fáradtsággal.
- Értem. Most már pihenhetsz, a többit bízd rám – mondja halkan, lágyan simogatva az arcom. Nagyon jól esik az érintése, kis híján le is hunyom a szemeim, de aztán hirtelen éberebbé válok kissé.
- Luke hol van? Kapott enni? – kérdezem aggódva.
- Peter vigyáz rá, mindjárt érte megyek. Ne aggódj, csak pihenj.
Megnyugodva biccentek, és megadom magam a csábító öntudatlanságnak. Mély, pihentetõ álomba zuhanok, amit nem zavar meg se jó, se rémes álomkép.

~oOo~

- Aden... Aden, ideje felkelni! – A kedves ébresztgetés lassan eléri a célját, én pedig hunyorogva, még kissé félálomban nyitom ki a szemeimet. Peter hajol be felém, de látva, hogy ébredezek, kiegyenesedve húzódik hátrébb. Még érzek pár jelenlétet a szobában, többek között Annaét, aki ekkor enged el, és pattan ki mellõlem, de még mindig nem sikerül fókuszálnom a környezetemre, így megdörgölöm a szemeim. Közben a még mindig itt lévõk is elmennek, pedig mindent meg akartam köszönni nekik...
Bele telik pár percbe, mire összerakom mi is történt, hol is vagyok, de az rejtély számomra, milyen napszak lehet. Világos van kint, de mikor legutóbb ébren voltam, sötét volt, és Drem elment mellõlem... A többiek viszont itt voltak, segítettek, megosztották velem a klán erejét, megmentettek...

- Ne haragudj, hogy felkeltettünk, de lassan indulni kell! – szólal meg Anna, és mikor felülve rápillantok, éppen a pólóját veszi fel. Zavartan jövök rá, hogy eddig valójában meztelen volt, és nem csak õ, plusz rajtam is csupán egy alsó van, még mindig. Mélyet sóhajtva igyekszem fixálni magamban, hogy egy farkasfalkánál ez normális, hamarosan meg is nyugszom.
- Peter, hol van Luke? Mi van vele? – pillantok az alfahímre, mire elmosolyodva borzol bele a hajamba.
- Jól van, bár kissé nyugtalan, mivel már lassan egy napja nem vagy mellette – feleli, én pedig kissé meghökkenve állok neki egy órát keresni a szobában, mire az is leesik, hogy fogalmam sincs, hol vagyok.
- Ez milyen szoba?
- Szerinted? – mosolyodik el, én pedig rögtön rájövök, hogy ostobaságot kérdeztem. Az egész helységet belengi Drem illata és jelenléte, bár most kissé gyengébben sokakat érzek még. Akkor is a legerõsebb Dremé.

- Õ hol van? – kérdezem hirtelen feléledõ aggodalommal. – Jézusom, mi van a Lokan klánnal? A csatával? Ugye jól vannak?
- Aden, mindent megbeszélünk késõbb, de most el kell vigyelek téged is az óvóhelyre – feleli határozottan, de kétségbeesett tekintetem látva, még hozzáteszi. – Egyelõre legyen elég annyi, hogy még mindenki jól van. Viszont pár óra múlva besötétedik, aztán a telihold is fel kel majd, siessünk!
Egyáltalán nem nyugodtam meg, de érzem, hogy ez most nem a faggatózás ideje. Engedelmesen mászok ki az ágyból, és Peter nyomában átmegyek a saját szobámba, ami úgy tûnik egybenyílik Dremével.
Gyorsan letussolok, lemosva magamról az alvadt vért, és megállapítom, hogy a sebeim begyógyultak, bár a bõr még érzékeny a helyükön. Felöltözök, összerakok pár dolgot Lukenak és magamnak is, mindezt alig negyedóra alatt.
- Peter, miféle óvóhely? – teszem fel a már régóta bennem érlelõdõ kérdést, mikor már a lépcsõn haladunk lefelé a kijárathoz.

- Majd meglátod, ha odaértünk – feleli mosolyogva, de nem az a mosoly nem õszinte. Feszült és aggodalmas õ is, de nagyon igyekszik elrejteni.
- Én szeretnék Drem és a többiek mellett maradni! Segítenem kell! – jelentem ki csendesen, és megtorpanok a lépcsõ utolsó fokán. Peter is megáll, és kifürkészhetetlen tekintettel pillant rám.
- Becsülöm az elszántságod Aden, de rád most nem itt van szükség, hanem az óvóhelyen! Telihold lesz az éjjel, ráadásul támadás is fenyeget, plusz sok az újszülött. Itt csak veszélyben lennél, és...
- Nem tudok harcolni, túl gyenge vagyok – fejezem be a mondatot elkeseredetten, de megingatja a fejét, és mondana valami mást, de egy jól ismert hang megelõzi.
- Jelenleg te vagy nagyjából az egyetlen, aki vigyázhat Lukera és a kölykökre az óvóhelyen! – Drem hangja az egyik folyosóról érkezik, majd õ is elõlép az árnyékból, és hozzám sétál. – Szükségünk van a segítségedre, Aden!

Szinte érzem, hogy felragyog a tekintetem, ahogy felpillantok rá. Nem csak az tesz boldoggá, hogy tehetek valamit a falkáért, de az is hogy most látom. Aztán elkomorodok, mikor eszembe jut, mi várhat rá.
- Csatázni fogtok ma éjjel? – suttogom.
- Nem tudom... – feleli némi hezitálás után, õszintén. – Megpróbálunk velük tárgyalni, megtudni, hogy mit akarnak, de ha támadnak, nem hagyjuk magunkat!
Elkeseredve, szomorúan hajtom le a fejem. Sose hittem volna, hogy a volt klánom képes ilyesmire. Apám idején is szigorú szabályok uralkodtak, de igazságos volt, és nem támadott más klánokra, ha nem volt komoly oka rá.
- Ne-nem próbálhatnék meg én tárgyalni velük? – nézek fel rá. – Akkor nem sodornál veszélybe senkit, mert engem mégis csak vér köt hozzájuk, és...
- Ha nem tudnám, mit tettek veled a múltban, akkor se engednék ilyen õrültséget! – fojtja belém a szavakat ellentmondást nem tûrõen.

- De Nora is ott van! – szállok vele mégis vitába. A hasznára szeretnék válni, ha lehet, megelõzni az összecsapást, ahol megsérülhet õ, vagy bárki más is a falkából. – Aggódom is érte, mert nem tudok kapcsolatba lépni vele, de én... de én segíteni...
- Aden, nem! – csattan keményen, és ereje megbizseregtet, behódolásra próbál késztetni. Mikor azonban látja, hogy megszeppenek, sokkal lágyabban folytatja. – Nem vagyok hajlandó téged is veszélyben tudni, ráadásul nem bízhatom másra a fiamat. Elég volt tegnap látni téged megsérülni... Te csak vigyázz a kölykökre, és Lukera!
Beletörõdve, könnyeimmel küszködve bólintok. – Mi- mikor látlak legközelebb? – suttogom, mire megrándul az arca, és hosszú pillanatokig némán fürkészi az arcom.
Nem tudom ezt hova tenni, és kezdek zavarba jönni, kipirulni az átható aranysárga szempártól, mikor hirtelen átkarolja a derekamat egyik kezével, másikkal az államat fogja meg, és a számra hajol. Félrever a szívem, utána pedig vágtázó iramban kezd újra dobogni, mikor gyengéden, mégis szenvedélyesen megcsókol, és addig abba se hagyja, míg van levegõnk.

- Ne haragudj ezért rám, de ha úgy engedlek el, hogy nem tettem meg, és történne velem valami, szörnyen bántam volna... – suttogja csendesen, elkerekedett, döbbent szemembe nézve. Hirtelenjében nem találom a hangom, csak hápogok, mint egy hal, õ pedig elenged. – Sajnálom. – Ahogy szomorúság tûnik fel a szemében, mikor hátrébb lép, magamhoz térek.
Amit most tett, és a jólesõ, boldog, bizsergetõ reakcióm igazolta, amit már rég sejtettem. Fontos nekem, szörnyen fontos, de nem csupán falkavezérként... Úgy néz ki, én szeretem õt...
- Ne...ne tedd! – pihegem halkan, és összeszedve minden bátorságom, igyekezvén elrejteni kipirult arcomat, visszalépek szorosan elé, és hozzábújva megölelem. – Ne sajnáld... köszönöm!
- Aden... – kezdi meglepetten. – Ugye tudod, hogy én hogy értet...
- Gyere vissza épségben, gyere vissza! – vágok a szavába. – Majd akkor megbeszéljük, és mondok neked valamit! – Azzal elengedem, és hogy ne lássa a kicsorduló könnyeimet, gyorsan hátat fordítok neki, és a csendben, türelmesen várakozó Peter mellett elsietve, kilépek az ajtón.

- Mondtam, hogy el fog tûnni.

- Hát ez elég ciki. De ugye nem fog elfertõzõdni a kosztól?

- Nem fog. – Szép szemei alatti árnyékok árulkodnak a fáradtságról. – Most már tényleg menj aludni, kezdesz nagyon nyúzottnak tûnni!

- Luke lassan felébred õt ismerve, felesleges...

- Lefürdök, és hozok neki tápszert, várj az ágyadon!

- De pihenned kéne, te harcoltál az éjjel, nem én, és...

- Aden, kérlek!

Szót fogadva ül az ágyra, így elsietek lezuhanyzom, magamra rántok egy kopott kényelmes farmert, aztán megnyugodva lesétálok félmeztelenül a konyhába. Mire felérek a cumisüveggel, Aden az ágyon hortyog. Betakarom, és a kiságyhoz lépek. Luke élénken nézelõdik. Lemosolygok rá.

- Nem akartad felébreszteni, igaz? – súgom, és gyengéden kikanalazom az ágyból. Mohón cuppogva esik neki a haminak, én pedig leülök vele a fotelbe, és mélyen beszívom a fiam illatát. Kialakulóban van a kötõdésünk, a szeretet melegsége körülölel, ahogy összekapcsolódik a két aranysárga szempár.

***

- Mindent sikerült elintézned? – kérdezi Amren, amikor belépek a C épületbe. Az idegességtõl kavarog a gyomrom, egy falatot sem tudtam reggelizni. Megszorongatjuk egymás alkarját, üdvözlésként.

- Igen. Hány segítõ van most itt?

- Veled együtt öten vagyunk már.

- Az egészen jó arány a tíz újszülöttre.

- Tizenketten vannak, Drem. Ne feledd, hogy két hete került hozzám kettõ.

- Tényleg. - Bosszúsan sóhajtok.

- Drem – dörmögi nagyon mély hangján, aranysárga szemei hidegen csillognak, mint a fém – telefonon jelezték a többiek, hogy estére már lesz elég segítõnk, csak addig szorulunk rád, rendben?

- Rendben. Lent vannak?

Lemegyünk az épület alagsorába, ahol a cellák vannak. Kezdetben kiláncolva tartjuk õket itt, aztán ahogy nõ az önuralmuk, az emeleti szobákba költözhetnek. Az ajtók rácsain át benézek mindenhová. Három nõ és hét férfi, még egyiken sem érezni az átalakult farkasokra jellemzõ erõs szagot.

Közben beszélgetünk Amrennel. Elmesélem neki, mi történt éjszaka, a szövetséges klánok reakcióit, a reggeli eligazításon történteket.

- Ha háború lesz, rám számíthatsz. Ha kell, ezt a tucat farkast néhány hét alatt kiképzem erõs katonává.

Megtorpanok, mert az ajánlat nagyon csábító.

- Csak azokat, akik maguktól vállalják, rendben?

Megrázza a fejét.

- Háborúban szükség van katonákra. Ha majd minden elrendezõdött, akkor lehetsz újra igazságos és lojális vezetõ, de ez most nem az a pillanat, Drem.

- Igen, szükség van rájuk, éppen ezért fertõzött meg az ellenség ennyi embert. Nyilvánvaló a stratégiájuk, ezzel lefoglalnak a klánunkban sok erõs hímet, ezáltal kevesebb harcossal kell szembenézniük. Tehát minél hamarabbi idõpontban tervezik a támadást. Talán már ma éjjel, de lehet hogy teliholdkor jönnek. Az ellenség sem ostoba, Amren. Nem ajándékoznának nekünk 10 új falkatagot, hogy aztán ellenük is harcolniuk kelljen, egyszerûen így akarnak minket leterhelni, hogy egyszerûbb dolguk legyen.

Homlokát ráncolva néz maga elé, arcán sötét árnyékok szaladnak keresztül az alagsori lámpafény homályában.

- Ezt a stratégiát ismerem – dörmögi. – Aljas egy módszer, de hatásos. Mik a terveid?

Felsétálunk a lépcsõn, odafent az étkezõben ülnek néhányan, három alfahím és a két régebbi újszülött. Utóbbiak esznek, elõbbiek pedig csak ülnek és nézik õket.

Leülünk mi is.

- A szövetséges klánok küldenek erõsítést, ma estére megérkeznek. David önként jelentkezett a közvetítõ szerepére, õ megy tárgyalni az ellenséggel, hátha sikerül valami megállapodást kötnünk.

- Ki fogják végezni. Ne küldd a vesztõhelyre, Drem!

- Akkor mit tegyek?

- Elõbb meg kell tudnunk kikkel állunk szemben, talán valami, amit felhasználhatunk ellenük. Ha kell, ma este én magam megyek el oda és kiderítem, kik ezek és mi lenne a legmegfelelõbb békés megoldás.

- Nem, már küldtem kémeket, várom az információkat tõlük, de addig is valami stratégiát muszáj kitalálnom, és az idõhúzást tartom most a legfontosabbnak, amíg ide nem ér mindenki.

- Értem, fiam. Látom, józanul gondolkodsz és elõrelátó vagy, mint az apád – bólint elégedetten. Hosszú hajfonata a vállán pihen, ránézésre senki nem mondaná meg, mennyire idõs, csak a beszédén érezni és az erõteljes kisugárzásán, ami a nagyon erõs hímekre jellemzõ. – Mi van a fiaddal? Biztonságba helyezted már?

- Délután elviszem õket az óvóhelyre.

- Õket. Az alaktalant is? Jól teszed, csak útban lenne a harcokban, de a fiadról legalább gondoskodik addig.

- Ne hívd így! – mordulok fel, ettõl pedig mindenki rám mered. – Aden a neve.

Amren elmosolyodik, de semmi vidámság nincs ebben, így is félelmetes marad.

- Rendben, tisztelni fogom, ha annyira fontos neked, hogy még ilyen apróság miatt is védelmezed.

Zavartan a hajamba túrok. Hát ennyire átlátszó lennék? Valóban ordít rólam, amit érzek? Vajon Aden rájött már? Nem valószínû, mert akkor már elmenekült volna…

- Hagyjuk most ezt. – A két újszülött felé fordulok, akik hetek óta készülnek a közeledõ elsõ holdtöltéjükre, elsõ alakváltásukra. Már ismernek, mert minden újszülöttet én hozok haza, vagy ha nem, akkor én fogadom õket elõször, mint vezetõ. Az egyikük egy fiatal focista, élénkvörös hajjal, szeplõkkel és kék szemekkel, a neve William, a másik pedig egy harmincas éveinek végét taposó plasztikai sebész, Ken, barna hajjal és szemmel. Mindketten ugyanannak a kóbornak az áldozatai, akit egy héttel ezelõtt maga David elkapott, de nem tudta befogni, így kénytelen volt végezni vele. – Hogy vagytok? – kérdezem tõlük.

Ken bólint, láthatóan nagyon nyugodt, William pedig az elõtte lévõ tányérra bámul.

- Szomjas vagyok és éhes, mégsem bírok enni – suttogja. – Fázom és melegem van, minden büdös… Aludni sem tudok…

- Ez a kezdet. Minden érzékszerved felfokozódva mûködik. A bõröd viszket már?

- Nagyon! – nyögi, és felrántja a pólóját a mellkasán. A bõre vörös a sok karmolástól, annyit vakaródzott. – Megõrülök ettõl!

- Sss… - nyugtatja Amren. Mögé lép és ráteszi nagy kezeit a srác vállaira. Ereje átfolyik a fiúra, aki már pusztán ennyitõl lecsillapodik és behunyt szemekkel felsóhajt. Erre csak az erõs alfák képesek, és a legjobb közülünk õ. Odalentrõl ordítás hallatszik, mind talpra ugrunk, és lesietünk. Az egyik újszülött ordít kínjában, mert megkezdõdött nála az átalakulás, korábban és fájdalmasabban a szokottnál. Vér szaga áramlik szét a pincében, másodpercek alatt megõrjítve az összes újszülöttet. Amren besiet az ordító férfihoz, és letérdel mellé, fejét kezei közé véve próbálja lecsillapítani a benne tomboló farkast, közben kiordít nekem.

- Drem! Menj vissza Williamhez, a vérszagtól lehet hogy megvadul!

Felrohanok a lépcsõn, de csak Ken van ott.

- Hol van William?

- Arra futott… - mutatja. – Azt hiszem, baj van…

Jézusom, egyenesen az A épület felé!

- William! – kiabálom, miközben olyan erõvel és gyorsan futok utána, ahogy csak bírom. Amikor végre meglátom, egy rémálmom válik valóra…

Jaj ne! Ne! Ne! Aden!

Amren zihálását hallom a hátam mögött, együtt rohanunk a földön fekvõkhöz. Egy szempillantással felfogom a látványt: John karjaiban a fiam, Aden öleli a lenyugvó farkast, aki visszaalakult újra. Több sebbõl vérzik, de él, és végre újra dobogni kezd a szívem. Istenem, azt hittem a karjaiban van a gyermekem… De még így is, biztos hogy õt védve áldozta fel magát. A nevét kiáltva rogyok le mellé, fogalmam sincs hogy ordítsak vagy sem…

- Sajnálom, úgy sajnálom! – hallom William nyöszörgését. – Nem akartam, tényleg nem akartam...

- Semmi baj – leheli Aden, de mellkasomban olyan gyilkos harag morajlik fel, hogy legszívesebben egy csapással megölném az újszülöttet. Bántani merte ÕT! Mielõtt azonban rávethetném magam, arcomra simulnak Aden puha kezei, és elmos bennem minden haragot, azonnal figyelni kezdek rá. - Beszélnünk kell, el kell mondanom valamit!

- Elõbb a sebed! – mordulok. Amren mellénk lép, és csuklójánál fogva talpra rántja Williamet, arrébb viszi, távol a haragomtól és ezáltal a valós veszélytõl is.

- Emlékszel? Meggyógyul – pihegi fájdalmas mosollyal Aden. – Lázas leszek pár óráig, mindig az van, ha megharapnak. Eleinte reménykedtem, hogy majd akkor kapok farkas alakot, de nem... Fura.. De nem is ez a lényeg! Nora hívott. Sajnál mindent, szerette volna jóvátenni. Visszament a klánunkhoz... Õk támadnak, Drem. Sajnálom, õk támadnak...

Össze-vissza beszél… Eldõlne, de elkapom a vállait, és homlokára teszem a kezem. Tûzforró a teste, mint egy komolyan sérült vérfarkasnak.

- Francba Aden, lángolsz!

- Drem, õk támadnak, hallod? – nyöszörgi, miközben a karjaimba veszem és bemegyek vele a házba. – És Nora már nem veszi fel... Megint nem veszi fel…

Körülöttünk kisebb tömeg alakul ki, mindenki aggódik, és értetlenül nézik az eseményeket.

- Jazmine! – dörren a hangom. – Kísérd Johnt a fiammal Peterhez! Maradjatok vele és vigyázzatok rá, amíg érte nem megyek!

- Értettem!

- Anna, hol a pokolban voltál? Azonnal hívj össze néhány régi falkatagot, Adennek szüksége van rátok! Siess!

Felrohanok a lépcsõkön Aden könnyû kis testével, és a saját szobámba viszem, mert ott nagy az ágy.

- Drem… Nora telefonált… - nyöszörgi, miközben lefektetem, és lecibálom róla a ruháit. Vékony, sápadt teste több helyen vérzik még mindig, a bõre kipirult a láztól, szemei zavartan csillognak, tekintete nem fókuszál semmire. – Drem… Nora telefonált… - hajtogatja, miközben a többiek körülvesznek minket. valaki kötszert nyom a kezembe.  A combja is vérzik, William a körmeit több helyen is belévájta. Letépem a nadrágját is, fehérnemûje kis fehér pamut, azt nem bántom. Mi alakváltók nem foglalkozunk a meztelenségünkkel, de róla történetesen tudom hogy szégyenlõs. Bekötöm a combját, és hasra fordítom. Dühösen felmordulok a karomnyomok láttán.

- Erõsen vérzik – mondja valaki mellettem. Rászorítunk egy rakás gézlapot, körbekötözzük a felsõtestét, miközben õ folyamatosan ismételgeti ugyanazt. Egyre sápadtabb… a fenébe is!

David hajol fölé, tenyerét a homlokára teszi.

- Túl komolyak a sebei, Drem. Oszd meg vele a falka erejét, mielõtt túl késõ lesz.

- Nora… Nora telefonált… - leheli alig hallhatóan, miközben lerántom magamról a fekete pólót, és mellé fekszem. Oldalára fordítom, magamhoz húzom, arcát a nyakamba fúrja, miközben a hátához a teljesen meztelen Anna simul.

Összeölelkezünk, lábaink összekulcsolódnak, majd az én hátamhoz is hozzásimul egy csupasz nõi test. Egyre többen és többen vagyunk, nem csak az ágyon fekszenek a farkasaink, hanem a földön is, de bõr ér bõrhöz, és az erõ felbizsereg.

A föld kesernyés illata keveredik az avar fanyarságával, a fák leheletének frissességével és az éjszakai szél-ízével…

Az erõ úgy közlekedik testrõl testre, mintha puszta vezetékhalmaz lennénk, megosztjuk mindenünket, amink van. Lassan áramlik Aden törékeny kis testébe.

Egy szívként lüktetünk, Aden légzése lelassul, megnyugszik, teste forrón izzik. Ujjaim lágyan simogatják karjának és hátának puha bõrét, ajkaim homlokához érnek, sóhajai bõröm borzongatják. Az õ kezei is csúszkálnak mellkasom izmain, önkéntelen babusgatás ez, ugyanaz, amelyet a többiek is körülöttünk tesznek egymással, mégis vágyat horgaszt bennem, amelyet muszáj elnyomnom magamban. Néha fel-felnyílnak szemei, viszonozza mosolyomat, és újra visszasüpped az eszméletlenségbe. Láthatóan javul az állapota, de sebei csak lassan gyógyulnak. Már sötétedni kezd, mire úgy érzem elég jól van ahhoz, hogy egyedül hagyhassam. Megcirógatom izzadtságtól csapzott szõke fürtjeit, és ettõl résnyire nyílnak zöld szemei.

- Nora… - suttogja kábán – Nora telefonált…

- Tudom, órák óta ezt ismételgeted – súgom vissza megkönnyebbült mosollyal. – És mit mondott?

- A klánunk támadt rátok… A Lokan Klán… Nora visszament, hogy lebeszélje õket, de… nem tudta…

- Értem. Most már pihenhetsz, a többit bízd rám – súgom, arcát simogatom ujjaimmal.

- Luke hol van? Kapott enni?

- Peter vigyáz rá, mindjárt érte megyek. Ne aggódj, csak pihenj.

Aprót biccent és azonnal visszazuhan az öntudatlanságba. A feszülten figyelõ Anne szemeibe nézek, aki hátulról öleli és melengeti Adent. – Most már rendben lesz. Kérlek, maradj mellette és vigyázz rá, amíg Peter el nem viszi.

- Kérned sem kell, nagyon vigyázok rá – súgja vissza mosolyogva. Lassan kitápászkodom a rengeteg csupasz test közül. A szobám ajtajából még visszanézek, és meleg szeretet áramlik szét a mellkasomban a falkám láttán. Milyen sokan bejöttek, hogy segítsenek Adennek… Igazán összetartó, boldog klán vagyunk. Adent Anne és Betty - egy háromgyerekes anyuka, Aden egyik rajongója - ölelgeti, lábain Josh fekszik, körülöttük pedig már megkülönböztetni sem tudom a sok kart és lábat…

***

Odalent a nappaliban idegen farkasok szaga fogad. David ül az egyik fotelben. Amikor félmeztelenül belépek, mindenki feláll. Körbehordozom aranysárga tekintetem a közel harminc erõs vérfarkason. Megjöttek a szövetségeseink. Remek. Az ablak mellett áll a két kém, akiket az ellenséges klánhoz küldtem.

Mintegy varázsszóra beáramlanak az ajtókon a klánom alfahímjei is, élükön Amrennel. Megtelik a nagy helyiség, mégis síri csend van, mindenki várakozóan figyel rám.

- A kémek mit tudtak meg? Valóban a Lokan Klán az ellenségünk?

- Igen – bólint az egyikük. – Köztük van a nõstényed is. Honnan tudtad meg?

- Nora már nem az én nõstényem, elhagyott engem. Õ hívta fel az öccsét, és elmondta neki. Hány fõt számlál az ellenségünk?

És elkezdõdik a tanácskozás.

- Bár hazudhatnám azt, hogy ne félj, minden rendben lesz… - dörmögi halkan, és pár pillanatra lehunyja a szemeit, majd újra felnéz. – A háború még nem biztos, egyenlõre diplomáciai úton fogok próbálkozni.
- A városban élõ társainkkal mi lesz? Vissza kell õket hívnod ide, hiszen veszélyben vannak – suttogom, és csak akkor veszem észre, hogy arcán felejtettem a tenyereim, mikor belesimul. Ekkor már meg se fordul a fejemben, hogy elkapjam onnan õket.

- Igen, már körbeüzentem, valószínûleg reggelre mind itt lesznek.
- És a szövetségesek? Meséltél arról, hogy szövetségre léptél más falkákkal…
- Igen. Két szövetséges klán a két szomszéd nagyvárosból. Holnap velük is beszélek telefonon. Aden…
- Tessék…
- Szeretném, ha tudnád, hogy mellettem biztonságban vagytok a babával, megvédelek titeket bármi áron.
- Tudom… - És pont ez a bármi áron rémiszt meg... Mi van, ha baja lesz? Ha súlyosan megsérül, ha megha... Nem, arra gondolnom se szabad! Túl fontos lett ahhoz, hogy ilyeneken járjanak a gondolataim. Vagy pont ezért agyalok a legrosszabbakon? Mégis mi történt velem pár nap alatt, mikor kezdtem el így kötõdni hozzá?
Kiszárad a torkom, és elpirulok zavaromban, mikor rájövök, hogy felforrósodott a bõre a tenyerem alatt, és nem csak a saját szívverésem szaporább, hanem az övé is. Ez egészen olyan, mintha... de én nem vagyok nõstény, és egyértelmû, hogy õ se az... Teljesen elveszek a gondolataimban, az zökkent ki, hogy gyengéden megfogja a csuklóimat, és eltol magától.
 - Ne haragudj, összekoszoltalak. – Mély hangja kissé rekedtes, megtöri vele a ránk ereszkedett csendet.

Zavartan, még mindig kicsit kábán ingatom meg a fejem, jelezve, hogy semmi baj. Majd felkapva egy nedves pamacsot, fordulnék a sebéhez, de megdöbbenve tapasztalom, hogy már csak egy halovány heg van a mellkasán, és az is tünedezik lassan.
- Mondtam, hogy el fog tûnni – jegyzi meg mosolyogva.
- Hát ez elég ciki – pillantok az elõhalászott elsõsegélyládára, majd mosolyogva dobom be a csap alatti kukába a vattát. – De ugye nem fog elfertõzõdni a kosztól?
- Nem fog – feleli, majd az arcomat vizsgálgatja, és határozottan megszólal. – Most már tényleg menj aludni, kezdesz nagyon nyúzottnak tûnni!
- Luke lassan felébred õt ismerve, felesleges...
- Lefürdök, és hozok neki tápszert, várj az ágyadon! – jelenti ki.
- De pihenned kéne, te harcoltál az éjjel, nem én, és...
- Aden, kérlek!
Elakadok az ellenkezésben, és kelletlenül beleegyezem. Törökülésben felülök az ágyra, hogy ott várjak rá. Pár percig mûködik is a dolog, majd egyre sûrûbbeket pislogok, és végül eldõlök, mint egy zsák. Még utoljára hallom az ajtó nyitódását, majd leragadnak a szemeim.

Luke nyöszörgésére ébredek, de már fényes nappal van. Az órára pillantva, riadtan látom, hogy már 11 is elmúlt. Kipattanok az ágyból, amiben szépen betakargatva feküdtem, valószínûleg Dremnek hála, és miután gyorsan felöltöztem, Lukehoz lépek. Felveszem, tisztába teszem, és elindulok vele a konyhába. Ott csak Petert találom, aki mosolyogva köszönt.
- Hol vannak a többiek? Miért nem ébresztettetek fel? Mi lett a megbeszéléssel? – hadarom, õ pedig nevetve nyom a kezembe egy cumisüveget. Luke hálásan veti rá magát, amint elé tartom. Éhesebb, mint valaha, lehet rá is hatással van már a telihold közeledte.
- Kicsit lassabban, ehhez a tempóhoz még most i korán van! – Elcsendesedve ülök le az asztalhoz, õ pedig elém rak egy tál illatozó tojásrántottát és szalonnát. Gyakorlottan megtartom egy kézzel a cumisüveget és a csöppséget is, és hálásan enni kezdek, de közben tekintetemmel Petert szuggerálom, várva a válaszokat.
- Aki tehette, visszafeküdt aludni, vannak akik bementek a városba, hogy elintézzenek néhány dolgot, és van aki elment dolgozni, esetleg téblábol a házban. Drem kérte, hogy ne ébresszünk fel, mert túl kimerült voltál, a megbeszélés pedig lezajlott – felel sorban minden kérdésemre, én pedig eltöprengve bólintok.

- És Drem? – teszem fel a következõ kérdést halkan, mire kiszélesedik a mosolya egy pillanatra, de aztán elkomorul.
- Baj van a C házban, így odament.
- Milyen baj? Veszélyes? – kapom fel a fejem aggódva, mire halvány mosollyal a hajamba borzol.
- Õ a vezér, Aden. Sajnos akkor se tarthatja távol magát az ilyen dolgoktól, ha veszélyes. De nem kell aggódnod, Amren is ott van, ketten kézben tartják a dolgokat.
- De mi történt? – tartok ki makacsul.
- Holnap este telihold, és a sok újszülött már most szörnyen vad, nehéz õket kordában tartani. Pont a legrosszabbkor változtatták át õket, még három napjuk sincs, hogy hozzászokjanak a farkasukhoz – sóhajtja. Szomorúan hajtom le a fejem, egyszerre aggódom Dremékért, és sajnálom a frissen átváltoztatottakat. Õk valószínûleg nem akarnának bántani senkit, de nem a maguk urai.

- Köszönöm a reggelit! – állok fel, miután végeztem az evéssel. – Kiviszem kicsit Lukeot a levegõre.
- Vidd magaddal Johnt vagy Annat, amúgy se tudnak mit kezdeni magukkal – szól utánam Peter. – És ne menj messze a háztól!
- Rendben – intek búcsút, és nekiállok megtalálni valamelyik fiatalt a házban. Nincs nehéz dolgom, a legtöbb fiatal tényleg nem tudja mit csináljon, míg a többiek pihenik ki magukat, ezért tv-t néznek a hatalmas nappaliban. John rögtön felpattan, és köszöntve elém siet, ahogy meglát minket.
- Kimegyek Lukeal, van kedved jönni? – kérdezem, mire vidáman bólint. A kérdésre, hogy hol van Anna, csak vállat von, így végül hárman indulunk el kifelé.
A friss levegõ, és John jókedvû elõadása a filmrõl amit néztek, elfeledteti velem egy kis idõre az aggodalmaimat, így szabályosan megrémülök, mikor megcsörren a mobilom a zsebemben. El is feledkeztem róla.

- Nora? – szólok bele hitetlenkedve, miután kétszer is elolvastam a kijelzõt. Lukeot óvatosan átadom Johnnak, és amíg a szökõkutat csodálgatják megint, arrébb sétálok tõlük. – Tényleg te vagy?
- Aden, kisöcsém! – csendül fel a hangja. Rögtön megérzem, hogy a vidámsága mögött feszültség, és ami igen ritka nála, félelem van. – Merre vagy? Minden rendben?
- Ho-hogy én merre vagyok? Te hol vagy? Mégis mit gondoltál, hogy elhagyod a fiad? Jól vagy? Megsérültél? Megõrültél, mikor egyszerûen az ajtómnál hagytad? És Dremmel miért tetted ezt? Mikor jössz vissza? Nora... – dõlnek belõlem a kérdések, folytatnám tovább is, de a hangja megállít.
- Várj, várj, várj, Aden! – emeli fel, hogy túlkiabáljon. – Elõször is, sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Hülyén viselkedtem, elismerem, de Drem... Hé, várjunk, honnan ismered? Megtalált? Hát persze, hogy megtalált... Hol vagytok most?
Tömören elmesélek neki mindent, azt is, hogy mennyire másnak képzeltem el Dremet a levele miatt, és milyen kellemesen csalódtam. Azt is, hogy befogadott, nem csak õ, de a falka is, és végre boldog vagyok.
- Örülök Aden – halkul el a hangja. – Maradj ott velük, és ne menj vissza egyedül a városba!
- Mi? Miért ne? Nora, te tudsz valamit arról, mi folyik a városban, és Drem falkája körül? – csattanok fel, tõlem szokatlanul szigorú hangon. Halkan ki is nevet miatta.
- Velük vagyok, Aden – mondja aztán halkan, mire kis híján kiejtem a telefont a kezembõl. – Amikor rájöttem mit mûvelnek, le akartam állítani õket, idejöttem. Gondolom abban reménykedtem, teszek valamit Dremékért, ha már olyan csúnyán viselkedtem. De azt hiszem, csak rontottam a helyzeten...
- Megõrültél? Miért hitted, hogy hallgatni fognak rád?
- Az lett volna a normális... Végül is, õk a családunk. A mi klánunk támadt rá Dremékre, Aden!

Erre már tényleg kiejtem a kezembõl a telefont, és pár pillanatig döbbenten meredek rá. Nem tudom... nem akarom elhinni amit a nõvérem mondott, de nincs okom kételkedni benne. Bátyáink vezetése alatt az ilyen nem lenne meglepõ. De miért pont ez a klán? Miért Dremék?
Mikor végre megtaláltam a helyem... Egyértelmû, hogy ostobaság lenne magamat okolni, hisz már nem tartozom rég ahhoz a klánhoz, de helyettük is szégyellem amit tesznek. Ártatlanokat változtatnak át, békés falkára támadnak, és mindezt miért?!
- Nora, miért? – kérdezem reszketeg hangon, miután felvettem a telefont. A vonal azonban süket, és hiába próbálom újra hívni, ki se csöng. Tanácstalanul, riadtan, könnyes szemekkel meredek magam a mobilra, hosszú percekig.

- Aden, gyere onnan! – kiált fel hirtelen John, mire felkapom a fejem. Már én is érzem az idegen farkast, és az õt körüllengõ eszeveszett vadságot. A következõ pillanatban ki is ront az erdõbõl, még mielõtt megmozdulhatnék. A vér is meghûl bennem, mikor elõször Johnra, és a karjaiban tartott csöppségre pillant, de aztán szerencsére rám terelõdik a figyelme.
- Aden! – John riadtan kiált fel, mikor megindul felém.
- Vidd innen Lukeot! – utasítom határozottan, még mielõtt ostoba mód veszélybe sodorná a picit, azzal, hogy nekem akar segíteni. Hezitál, nem akar magamra hagyni, az eszét vesztett újszülött pedig rám vetõdik. Ledönt a földre, én pedig félelemmel telve állom a pillantását. Már voltam ilyen helyzetben, és túléltem. Most is muszáj lesz, el kell mondanom Dremnek, mit tudtam meg, és vigyáznom kell Lukera! Nem hagyhatom, hogy a „családom”, megint tönkre tegye az életem!

Megpróbálom lerúgni magamról, és mikor részben sikerül, arrébb gördülök, kikerülve ezzel alóla. Õ azonban már ugrik is, és végigkarmolja a hátamat, mielõtt szembe kerülök vele. Halkan felnyüsszenek, de megtanultam már, hogy nem mutathatok gyengeséget, mikor támadnak, úgy több esélyem van. Csak magához kéne térítenem, hiszen õ még csak nem is magától támadt rám!
- Nyugodj meg, nem kell félned! Nyugodj meg! – ismételgetem, miközben ismét félrevetõdöm elõle. Ösztönösen mozog, és nem átgondoltan. – Nyugodj meg, nem vagy egyedül!
Mikor megint szembõl ugrana rám, éppen hogy csak hátrébb húzódom, és nem kicsit lepve meg vele, átkarolom a bundás nyakat. Fogai kissé a vállamba mélyednek, de valamit elérhetek benne folytonos duruzsolásommal, mert remegés fut végig a testén, és elkezd visszaalakulni.
Pár pillanat múlva, már egy velem szinkronban lihegõ, fiatal férfi ül elõttem meztelenül a földön. Mire befejezi a visszaalakulást, többen érnek ki a házból, és az erdõ felõl is két alak bukkan fel.

- Aden! – kiált fel az egyik, és sebesen elõttem terem. Még mindig kissé pihegve pillantok fel az elém guggoló Dremre, akinek az arcán számtalan érzelem suhan át, véres ruhámat nézve.
- Sajnálom, úgy sajnálom! – zihálja maga elé az újszülött. – Nem akartam, tényleg nem akartam...
- Semmi baj – sóhajtom egy kisebb fájdalmas fintor kíséretében. Drem szeme azonban megvillan, és pördülne felé, talán leszidni, de kezemet az arcára simítva, megállítom. – Beszélnünk kell, el kell mondanom valamit!
- Elõbb a sebed!
- Emlékszel? Meggyógyul – jelentem ki halvány mosollyal. – Lázas leszek pár óráig, mindig az van, ha megharapnak. Eleinte reménykedtem, hogy majd akkor kapok farkas alakot, de nem... Fura.. De nem is ez a lényeg! – Már most megugrott a testhõmérsékletem, mert kissé összeszedetlenül beszélek, de tudnia kell a régi klánomról! – Nora hívott. Sajnál mindent, szerette volna jóvátenni. Visszament a klánunkhoz... Õk támadnak, Drem. Sajnálom, õk támadnak...
- Francba Aden, lángolsz! – simítja kezét a homlokomra, majd a karjaiba kapva, feláll velem. Miért nem figyel arra, amit mondok?
- Drem, õk támadnak, hallod? – ismételgetem egyre kábábban. – És Nora már nem veszi fel... Megint nem veszi fel... – Már megint aggódhatok a nõvéremért, és már a falkámért is.

 - Semmi baj, megértem – mosolyog édesen. – Én majd vigyázok Lukera, nem kell aggódnod miatta!

- Nem csak miatta aggódom. Te is vigyázz magadra Aden, te is fontos vagy nekem – vallom be õszintén. Zavartan elpirul, de õszintén mosolyog vissza rám, és ez jólesik.

- Köszönöm.

Véget ér az etetés, Luke elalszik. Átveszem Aden karjaiból, és én fektetem be az ágyába, beszívom édes babaillatát, betakargatom és megsimogatom puha kis fürtjeit.

- Aludjatok jól, amint tudok jövök! – búcsúzom halkan. Megfordulok, és Aden elõttem toporog, a kezeit tördeli, ajkát harapdálja.

- Tényleg legyetek nagyon óvatosak! – motyogja aggódva. Ujjbegyeimmel megérintem az arcát, pillangószárny érintés.

- Nem lesz baj- súgom, és õ feszülten biccent. Jó éjt kívánva kisietek. Odalent már vár a csapat egy része, és percek múlva megérkezik a többi is. Halkan, rendezetten és szervezetten viselkednek, régi motoros mind. Kapok két ezüst boxert, a zsebembe gyûröm, hiszen nem szoktam ilyen eszközökhöz folyamodni. Peter lép mellém, összedugjuk a fejünket, úgy beszélünk.

- Ne aggódj, tudom mi a dolgom – mormolja. – Bármi is történik, azonnal az óvóhelyre viszem a töbieket, elsõsorban a fiadat és Adent. Mellettem biztonságban lesznek. Most csak azzal foglalkozz, hogy épségben visszahozz mindenkit és magadat is, világos?

- Világos – bólintok. – Te vagy a Második, még mindig.

Vagyis ha velem bármi történik, õ lesz az új vezetõ, de ez már hosszú ideje így van. Bólint.

- Bízhatsz bennem, testvérem.

Megszorítjuk egymás kezét, õ visszasétál David a Harmadik mellé, onnan figyelik a készülõdést. Mielõtt kilépek a fõbejáraton, még visszanézek, és a lépcsõn ott ülõ Adent látva elönt az elszántság. Megvédem a falkámat, megvédem a családomat!

*

Közeleg a hajnal…

Kimászom a kocsi hátsó ülésébõl. Ruhám szakadozott és vérfoltos, talán még a hajam is sajog a fájdalomtól. A többiek elõre mentek, követem õket. A mellkasomon egy nagy karmolásnyom fájdalmasan lüktet. Belépek az ajtón, és odabent hangos forgatag üdvözöl.

- Mindenki menjen és pihenjen! 4 óra múlva reggeli, akkor megbeszélés lesz az étkezõben! – dörren mély hangom. Elköszönnek a többiek és szétszéled a banda. Peter siet hozzám.

- Hogy vagy? Súlyos sebek?

- Nem komoly. Történt valami?

- Itt semmi. Aden egy szemhunyást sem pihent, annyira aggódik érted. Menj és kezdj vele valamit, mert rám nem hallgat.

Kellemes melegség áramlik szét a mellkasomban a szavaitól, és elindulok Aden felé, aki azonnal letámad.

- Jól vagy? Súlyosak? El kell látni õket!

- Nem súlyosak, Aden, hamarosan begyógyulnak – mosolygok rá fáradtan, aztán szigorúan próbálok nézni rá, kevesebb sikerrel. – Neked viszont aludni kéne!

- Ezt már hallottam. De nem ment... Mindenki visszatért?

Biccentek és õ megkönnyebbülten sóhajt, majd újra fellelkesül.

- Hagy mossam ki õket! Elfertõzõdhet!

- De… - mondanám, hogy tíz perc múlva már nyoma sem lesz egynek sem, de látom rajta mennyire aggódott és muszáj tennie valamit a saját megnyugvása érdekében, így beletörõdve hagyom, hogy felhúzzon magával a szobájába. Látom ám a szemem sarkából a kaján vigyorokat, jól tudom mire gondol Peter és David, amikor az egyik kacsint, a másik pedig hüvelykujját felemeli ahogy rájuk nézek figyelmeztetõen.

Aden fürdõszobájában leülök a kád szélére, és engedelmesen leveszem a szakadt és véres ingemet, õ addig elõveszi az elsõsegélyládát.

- Megtaláltátok õket? Kóborok voltak?

Jódos vattával bekeni a mellkasomat. Elmondjam neki? Van értelme tudnia, hogy aztán még jobban aggódjon? El kell mondanom neki, hiszen úgyis megtudná.

- Nem. Egy másik falka tagjai.

- Háború lesz? – leheli ledermedve, szép zöld szemeiben félelem árnyékával. Olyan közel van hozzám az arca, pihegése cirógatja bõröm. Felemelem a kezem, hogy megérintsem, de véres és koszos vagyok, így leejtem az ölembe. Látja a tétova mozdulatom, és tenyereit az arcomra simítja. – Háború lesz? – ismétli ajkát harapdálva. Szomorúan nézek rá.

- Bár hazudhatnám azt, hogy ne félj, minden rendben lesz… - dörmögöm, és behunyom a szemeim egy másodpercre, annyira jó érzés az érintése. Újra felnézek. – A háború még nem biztos, egyenlõre diplomáciai úton fogok próbálkozni.

- A városban élõ társainkkal mi lesz? Vissza kell õket hívnod ide, hiszen veszélyben vannak – suttogja õ is. Belesimítom arcomat a tenyerébe.

- Igen, már körbeüzentem, valószínûleg reggelre mind itt lesznek.

- És a szövetségesek? Meséltél arról, hogy szövetségre léptél más falkákkal…

- Igen. Két szövetséges klán a két szomszéd nagyvárosból. Holnap velük is beszélek telefonon. Aden…

- Tessék…

- Szeretném, ha tudnád, hogy mellettem biztonságban vagytok a babával, megvédelek titeket bármi áron.

- Tudom…

Olyan közel az arca, érzem az édes illatát, és ahogy selymes kezei arcomon pihennek, annyira erõs hatással van rám, hogy érzem ahogy felforrósodik a bõröm, légvételeim felgyorsulnak, vágyam édes pézsmaillata keveredik az õ szagával. Tekintetem az ajkaira kúszik, megbûvölve nézem ahogy kis rózsaszín nyelvével megnedvesíti azokat. Kipirult az arca, egy élõ és lélegzõ csábítás számomra az egész kedves kis lénye… Gyengéden megfogom a csuklóit és eltolom magamtól a véres kezeimmel.

- Ne haragudj, összekoszoltalak – karistol mély hangom a meghitt csendbe. Bármennyire is vágyom rá, hogy megérinthessem és megcsókoljam, a szeretõmmé tegyem, ha megpróbálnám halálra rémíteném. Elveszíteni pedig nem akarom õt… És bemocskolni sem. 

- Szia fõnök! – köszönnek rá a többiek.
- Átmegyek a C házba, vacsorára visszajövök.
- Rendben! Oké! Üdvözlöm Amrent! – hallatszik több felõl, de én még a C házas dolognál vagyok lemaradva.
- C ház? – kérdezem tanácstalanul az asztalnál ülõ nõstényeket, de Peter megelõzi õket a válaszadásban.
- Három ház van a birtokon, amiben mi vagyunk most, az az A épület. Itt élnek a családok, a legtöbb alfahím és szubhím. A B épületben a gyermektelenek laknak, ez nincs is messze tõlünk, általában idejárnak enni. A C épület a birtok másik oldalán van, ott a frissen átváltoztatottak, vagy az önmagukat kontrollálni nem tudók vannak a segítõkkel – magyarázza, én pedig bólogatással jelzem, hogy megértettem.

- Ez egy nagyon biztonságos rendszernek tûnik – állapítom meg elismerõen. Nálunk is el voltak különítve azok, akik még veszélyesek voltak, de egyszerûen csak a kúria másik szárnyába, és nem túl sokáig. Teliholdkor õk is a többiekkel vadásztak, szabadon portyázva, nem felügyelet alatt.
- Az bizony – mosolyodik el Anna, majd alaposan megpakolja a tányérom. – Most viszont egyél, kihûl az ebéd!
Jó hangulatban telik az étkezés, Luke is telepocakkal alszik el a karjaimban, így ebéd után felviszem a szobába, és leteszem a kiságyba. Amíg õ szundikál, beszélek a szerkesztõmmel, és folytatom a munkám, de pár óra múlva, pont mikor Luke már kialudta magát, és jókedvûen rugdalózik, kopogtatnak az ajtón.
- Szia, Aden! – toppan be félszegen John egy szabad után. – Nagyon szép idõ van, nem akartok sétálni?
- De! Remek ötlet! – csapódik neki hátulról Anna, és addig támaszkodik rajta, míg a srác bosszankodva le nem tolja magáról. Anna véleményével viszont egyetértek, így gyors beleegyezés után, felöltöztetem Luke-ot kinti ruhába, és már indulunk is.

Nem megyünk messze a háztól, de így is csodás élmény az erdõben sétálni, majd megmutatják a kerti szökõkutat is, amit nem csak Luke bámul nagy szemekkel, nekem is nagyon tetszik. Két kísérõm is szórakoztató, bár Anna elõszeretettel nyúzza szegény Johnt, még a vízbe is majdnem belöki. A fiatal hím egész türelmesen viseli, bár oda-odamorran neki, de figyel, hogy ne ijessze meg Luke-ot, aki õket is lelkesen figyeli.
- Húúú, én süti illatot érzek! – emeli hirtelen az égnek az orrát Anna, és a példáját követve, mi is mélyeket szippantunk. Valóban édes illatok úsznak felénk a nem messze lévõ konyha ablakából, így egymásra mosolyogva, megindulunk befelé, és hamarosan már a konyhában ücsörgünk friss sütemény és tea társaságában, Luke pedig az uzsonnáját nyeli mohón a cumisüvegbõl.

~oOo~

Drem csak vacsora idõben ér vissza, mikor már mindenki az ebédlõben van, és lassan már a desszertnél járunk. Mosolyogva intek neki, mikor köszönt mindenkit, majd leül az alfahímekhez. Én megint a nõstényeknél ülök Luke-al.
- Ki az az Amren? – fordulok kíváncsian Annahoz. Valószínûleg az õ, erõs farkasokra jellemzõ szagát éreztem Dremen, mikor megjött. Nem tudta elnyomni a sajátját, de ha nem lenne nagyon erõs, nem érezném meg egy falkavezéren.
- Hát õ egy külön fogalom! – feleli a szõke lány, de látva, hogy ezzel nem sok minden magyarázott meg, mesélni kezd róla. Megtudom, hogy tényleg félelmetesen erõs, de magának való, és a C házban élõ segítõ. Drem tényleg elképesztõ, ha egy ilyen farkas tiszteletét is kivívta... Viszont most olyan gondterheltnek tûnik, és nem csak õ...

Vacsora után felviszem Luke-ot, aki már álmosan pislog, és kissé nyûgösen nyöszörög, jelezve az alvásidõt. Most nem velem fürdik, hanem a kiskádjában mosdatom éppen, mikor kopognak a szoba ajtaján.
- Szabad! – szólok ki, és szelíden lefogom a csöppség kezeit, melyekkel készülne a saját arcába fröcskölni egy adag vizet, a nagy csapkodás közepette.
Nem kéne felnéznem, hogy tudjam ki jött be, de azért egy pillanatra mosolyogva rápillantok, hogy aztán újra Lukenak adjam a figyelmem.
- Sziasztok – köszönt minket, én pedig kissé beleborzongok a hangjába, de gyorsan tovább lépésre ösztökélem magam.
- Szia! Amint látod, éppen pancsi van, de már készen vagyunk. – Kiemelem Lukeot a vízbõl, õ pedig felkapja a kikészített, puha törülközõt, és segít beletekerni. Majd a kis batyut átviszem a pelenkázóhoz, ahol alaposan megtörülgetem, bekenegetem, és egy tiszta pelus után, felöltöztetem.
Közben folyamatosan mesélek a mai napról, a sétáról, a szökõkútról, a sütirõl, és így huppanok bele az egyik puha fotelbe Lukeal és a cumisüvegével. Õ elénk ül le, és a fia lábacskáját simogatja. Kicsit talán nyugodtabbnak tûnik, mint lent, de még mindig gondterhelt.

- Mi történt? Nagyon komorak voltatok vacsoránál, a többiek szerint valami baj van – váltok témát elkomolyodva. Halkan sóhajt.
- Azért nem mondjuk el a többieknek, mert nem akarunk felzaklatni senkit. Ha többet és konkrétabbat tudunk, majd akkor. A lényeg annyi, hogy tíz új fertõzött érkezett tegnap este, ami nagyon sok.
- Kóborok okozták? – kérdezem elszomorodva. Sose fogom megérteni, miért jó bármelyik farkasnak is, hogy egyszerû embereket taszítsanak egy számukra ismeretlen, rémisztõ, keserû sorsba. Mert ha nem találnak olyat, aki a segítségükre lehet, ez bizony nem boldog élet. Más vérállatnak születni, és más azzá válni. A régi falkámban le voltak nézve az átváltoztatottak, az olyanok, akikben ember vér is volt.
- Talán – bólintja. -  Ma éjjel az alfákkal és az erõs nõstényekkel együtt bemegyünk a városba, megpróbálunk a nyomukra akadni. Nem maradtok õrizetlenül, David és Peter, valamint az összes szub itt lesz, vigyáz rátok és a többiekre. Ha valami zûr akadna, Amren nagybátyám azonnal idesiet.

- Õt még nem ismerem, de Anna mesélt róla, amikor megérkeztél, és éreztem rajtad a szagát – mondom halkan.
- Majd idõvel bemutatlak neki is.
- Veszélyes lesz? Úgy értem veszélyben lesztek majd a városban? – pillantok rá aggodalmasan, és az se nyugtat meg, mikor félrehajtja a fejét, és szomorúan elmosolyodik.
- Ne aggódj, sokan vagyunk és vigyázunk egymásra. Sajnálom, hogy pont most történik mindez. Szeretnék több idõt veletek tölteni, de lehet hogy az elkövetkezõ napokban vagy hetekben nem tudok majd. Mert itt van ez a probléma is, plusz a C épületben is segítenem kell, mert az a néhány segítõ nem bír a sok „újszülöttel”.

- Semmi baj, megértem – mosolygok rá szelíden. Nem tesz boldoggá a dolog, de nincs mit tenni, õ a falkavezér, ez a kötelessége. Nekem pedig mindent meg kell tennem, hogy tudjon a dolgára koncentrálni, és ne kelljen a fia miatt aggódnia. – Én majd vigyázok Lukera, nem kell aggódnod miatta!
- Nem csak miatta aggódom – mondja csendesen, és mikor kissé értetlenkedve pislogok rá, kifejti. – Te is vigyázz magadra Aden, te is fontos vagy nekem!
- Köszönöm – pirulok el boldogan, és kissé zavartan állok neki fészkelõdni, amit Luke egy méltatlankodó nyekkenéssel fogad, így abbahagyom. Gyorsan vissza is szenderedik, hamarosan a cumisüveg is kiesik a szájából.
- Aludjatok jól, amint tudok jövök! – áll fel, és átvéve tõlem a fiát, beteszi a kiságyba. Némán figyelem, ahogy betakarja, és megsimogatja a buksiját, majd mikor felém fordul, a kezemet tördelve pillantok fel rá.
- Tényleg legyetek nagyon óvatosak! – motyogom. Tudom, hogy nem csatázni mennek elvileg, de elszoktam az ilyen falkákra jellemzõ megmozdulásoktól. Ráadásul eddig nem kellett Norán kívül másért aggódnom, most pedig mindenkiért teszem.
- Nem lesz baj! – simogatja meg az arcomat, és miután bólintottam, elindul kifelé a szobából. – Jó éjszakát!

Hosszú percekig álldogálok még ott, ahol hagyott, majd megbizonyosodva róla, hogy Luke nyugodtan alszik, utána sietek. A kijáratnál nagy a nyüzsgés, így nem megyek le közéjük, nem akarok láb alatt lenni. A lépcsõn ülök le, és onnan figyelem õket, halványan viszonozok egy-egy bátorító mosolyt. Hamarosan Anna és John ül le a két oldalamra.
- Minket nem visznek! – dohog magában a fiatal hím.
- Hülye, ha mi is mennénk, ki vigyázna a kölykökre és az idõsekre? – torkolja le Anna.
- Igaz – törõdik bele John, majd felém fordul. – Miért nem fekszel le, Aden?
- Nem hiszem, hogy tudnék aludni – sóhajtom, figyelve, ahogy Drem utasításokat oszt az összegyûlt csapatnak. – Most elõször élek olyanok közt, akikért nagyon aggódom.
Megértõen bólintanak, majd követik a pillantásom, és sokáig csendben ücsörgünk egymás mellett. A csapat végül elindul. Drem még visszanéz egy pillanatra Davidre és Peterre, majd ránk is, aztán csukódik utánuk az ajtó.

- Ha ennyire nem akaródzik lefeküdni, segíthettek a holnapi ebéd elõkészületeiben, fiatalok! – toppan elénk Peter.
- Nem háborúzni mentek, nem kell ilyen gyászos képpel nézni utánuk – teszi hozzá David, de valószínûleg nem változik sokat az arckifejezésünk, mert Peter szépen felállít, és átterel minket a konyhába, ahol tényleg kapunk egy-egy krumplipucolót, és vagy 30 kiló krumplit.
Ez valóban eltereli a figyelmünket, és elvagyunk vele majdnem két órán keresztül, akkor viszont már nagyokat pislogunk az álmosságtól.
- Menjetek aludni, srácok! – szólal meg Peter mosolyogva.
- Meg akarjuk várni õket! – jelenti ki Anna, mi pedig bõszen bólogatunk.
- Anna, mindjárt holdtölte, kialvatlanul nem tudjátok kontrollálni magatokat, a nap nagy részében pedig Aden és Luke mellett vagytok. Ugye nem akarjátok bántani õket?
- Sose tennénk! – vágják rá mindketten rögtön
- Akkor nyomás aludni! Te is Aden, mert alig látsz ki a szemeden!
Kelletlenül teszünk eleget az utasításnak, és felmászunk az emeletre, majd ki-ki megy a saját szobájába. Még mielõtt bedõlnék az ágyba, gyorsan letussolok, és megnézem Lukeot, de õ zavartalanul alszik, úgyhogy én is lefekszem. Már majdnem hajnali egy van.

Éber álmomból Luke éhes, nyugtalan sírása ébreszt, nagyjából egy óra múlva. Kicsit kómásan pattanok fel, és felvéve õt az ágyból, alsóban és pólóban megyek le a konyhába. Ott még mindig ég a lámpa, és Petert meg Davidet az asztal mellett találom. Felnéznek a kávéjukból, mikor szabad kezemmel szememet dörzsölgetve belépek, és Peter már áll is fel, hogy tápszert csináljon.
- Elég ramaty állapotban leszel reggel – állapítja meg, mikor mosolyogva átadja a cumisüveget.
- Többet aludtam eddig, mint ti – felelem, elnyomva egy ásítást. Nem szállnak velem vitába, de Peter visszakísér a szobámba, mikor Luke jóllakott, és újra elaludt. Megbizonyosodik róla az ajtóban állva, hogy visszabújok az ágyba. Fogadni mernék, hogy õ még mindig nem lefeküdni ment innen.
Hiába vagyok azonban én is álmos, és ragadnak le a szemeim, nem tudok álomba merülni. Nyugtalanság lesz úrrá rajtam, és aggodalom.
Hagyom, hogy érzékeim szabadon mûködjenek, így mikor magam se tudom mennyi idõ múlva megérzem a többieket, rögtön kipattannak a szemeim.

Kimászom az ágyból, és mezítláb rohanok le az elõtérbe, ahova már sorjáznak be a többiek. Friss vért érzek rajtuk, és bár legtöbbjük sebe már gyógyul, azért vannak olyanok, amik még csúnyán néznek ki.
- Aden... – sóhajt fel Peter, mikor a lépcsõ aljáról állva, észrevesz. – Az ágyhoz kellett volna kösselek...
- Mi történt? Mind visszatértek? Hol van Drem? – sietek le mellé, de helyette a csapatból elõbukkanó Jazmine felel.
- Ne aggódj, jön õ is – mosolyog rám. Itt-ott sebes, de egyik se mély, lassan már gyógyul is. – Neked nem aludni kéne?
- De, ahogy nekik is – szólal meg David a lépcsõ tetejére pillantva, ahol Anna és John jelenik meg, több frissen ébredt fiatallal együtt. – Fel fogja zaklatni az érzékeiket a vér, megyek visszaterelem õket! – Fel is siet, és hallom, ahogy határozottan utasítgatja õket, de aztán figyelmemet az ajtón belépõ Drem vonja magára.
Riadtan állapítom meg, hogy látszólag neki vannak a legsúlyosabb sebei. Elküldi a többieket aludni, közben Peter utat tör magának hozzá, és bár legszívesebben követném, nem akarok útban lenni, így maradok. Váltanak pár szót, majd Peter felém bök, mire Drem elindul hozzám.

- Jól vagy? Súlyosak? El kell látni õket! – tör ki belõlem, mikor elém ér.
- Nem súlyosak, Aden, hamarosan begyógyulnak – feleli fáradt mosollyal, majd rosszallóvá válik a tekintete. – Neked viszont aludni kéne!
- Ezt már hallottam – ingatom meg a fejem. – De nem ment... Mindenki visszatért?
Bólint, mire megkönnyebbülten fújom ki a levegõt, de aztán ismét a sebeire terelõdik a tekintetem. Tudom, hogy gyorsan gyógyul, de akkor is...
- Hagy mossam ki õket! Elfertõzõdhet!
Nyitná a száját, hogy ellenkezzen, de végül kérlelõ szememet látva, beletörõdõen felsóhajt, és bólint. Felvidulva, ösztönösen fogom meg a kezét, és húzom a szobámba, be a fürdõbe. Leül a kád szélére, én pedig elõkotrom az elsõsegély ládát.
- Megtaláltátok õket? – kérdezem, miközben vattát nedvesítek be. – Kóborok voltak?
- Nem – feleli halkan, némi csend után. – Egy másik falka tagjai.
Ledermedek, és riadtan nézek a szemébe. Még én is tudom, hogy mit jelent, ha egy falka más területén kezd garázdálkodni, és gondot okozni.
- Háború lesz? – suttogom alig hallhatóan.

- Mindenki nagyon kedves, nem az én érdemem – mosolyog rám kedvesen. Valószínûleg ezzel bûvölte el Johnt is. – Rosszul érzem magam, hogy nem mondtam el nekik, mi vagyok...

Elé tartom a csodás kis mesekönyvét.

- Ez vagy te Aden, és ezek – intek a rajzos cuccai felé. – Nem az határoz meg, hogy minek születtél, hanem a jellemed, a személyiséged, és hidd el, igazán különleges vagy.

Aranyosan elpirul, lesüti szemeit és pólóját babrálgatja, én pedig legszívesebben… Olyan édes… Nem, erre most nem gondolok.

- Amúgy pedig, pár tagnak már elmondtam, és feltétel nélkül elfogadtak.

- Ki-kiknek? – kérdezi rémülten.

- Egy alfahímnek, Davidnek, aki sokat tud segíteni, és azoknak, akikkel ott maradtam a konyhában. Aden, elfogadták. Új nekik a helyzeted, mert még nem találkoztak ilyesmivel, de nem változott meg a rólad alkotott képük, hidd el. Minden rendben van.

Behunyt szemekkel mély levegõt vesz, láthatóan leküzdi a félelmeit. Amikor újra felnéz rám, már nem látszik rajta semmi.

- Köszönöm. Azt, hogy befogadtál, és azt is, hogy ennyi mindent teszel értem!

- Eltúlzod a hálálkodást, Aden – mosolygok rá, és õ meglepettnek tûnik. – Minden rendben?

- Most láttam elõször a mosolyod! – kuncog édesen. – Ha jobban belegondolok, ez a kép se semmi. Itt ülsz, egy halom cucc között, kezedben A rosszcsont kiskutya történetével, és ha jól látom, Luke kissé eláztatta nyállal a felsõdet.

A nedves folthoz érintem ujjaimat, lenézek a mesekönyvre, ettõl õ újra kuncogni kezd.

- Ne csinálj képet, és mutogasd a falkának, mert elveszteném a hitelem. Pakoljunk inkább ki a dobozokból…

Szép rendet csinálunk a szobában, és amikor már az utolsó dobozt pakolja ki, addig a csendben nézelõdõ fiamat a nagyágyra fektetem és mellé ülök. Az együtt töltött idõ alatt sokat megtudok Adenrõl, mert szívesen beszél bármirõl. Így megtudom, hogy honnan jönnek az ötletei, a rajzait kikrõl és mikrõl mintázza, mióta csinálja, miért szereti. Szívesebben kérdeznék még sokkal de sokkal többet, de nem akarok rámenõs lenni, hiszen már az is csoda, hogy idáig eljutottunk, és már nem szorong és nem tart tõlem.

- Hallottam éjjel párszor – mondom. – Nem leszel túl kimerült, ha mindig neked kell felkelni hozzá?

- Maximum háromszor-négyszer kell fel egy éjjel, szóval meglepõen nyugodtan alvó baba, és ennyit könnyedén bírok. Amúgy se megerõltetõ fizikai munkát végzek, hogy olyan sok alvásra legyen szükségem.

- Értem. Nagyon otthonossá tetted, és le se tagadhatnád, hogy ez a tiéd ez a szoba – jegyzem meg körbenézve. Mindenhonnan Aden finom illata, és kedves színei. Jó érzés itt lenni.

Hangos kopogás tör bele az idillbe, és berobban az a két nõstény, akikkel Aden elõször összebarátkozott. Lelkesen és kedvesen letámadják, a szobáját alaposan szemügyre veszik, majd ebédelni hívják babástul. Változatlanul imádják Adent, aki a kezdeti szorongás után feloldódva beszélget velük. Beletörõdöm, hogy elrabolják tõlem, de az ajtóban még elkapom a csuklóját, de csak óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak, hiszen könnyedén el is törhetném az erõmmel a csontjait.

- Megnyugodtál? – kérdezem tõle, amikor a lányok már kint vannak a folyosón. Boldogan biccent. - Ma este, a többi alfahímnek is elmondok mindent. Nem tudom garantálni, hogy mindenki ilyen jól fogadja majd, de nem kell félned semmitõl. Teliholdkor se kell többé bujkálnod, mint a falka tagjának, neked is lesz feladatod, és nem maradsz ki, nem leszel egyedül.

Nagyra nyílnak a szemei, könnybe lábadnak és olyan boldogan mosolyog fel rám, amitõl a gyomrom összerándul és a szívem hevesen dörömbölni kezd. Lábujjhegyre emelkedik, ösztönösen lehajolok hozzá, a levegõm is belém reked, de csupán az arcát simítja az enyémhez, ahogy vérszerinti családtagok között szokás, és mire magamhoz térek, már a folyosón siet a nõstények után.

Megcsörren a mobilom. A kijelzõt látva azonnal felveszem.

A szobámba sétálok, tiszta inget öltök, felveszem a bõrkabátom és felmarkolom az asztalról a slusszkulcsomat. A többiek a konyhában ebédelnek, szép nagy társaság gyûlt össze, jókedvû csevegés zajlik, amit Luke érdeklõdve figyel Aden óvó karjainak biztonságából.

- Szia fõnök! – köszönnek rám, amikor belépek.

- Átmegyek a C házba, vacsorára visszajövök.

- Rendben! Oké! Üdvözlöm Amrent! – hallom több felõl. Biccentek.

- C ház? – kérdezi Aden aranyosan. Amikor kifelé sétálok, már hallom is, ahogy Peter magyarázza neki a szabályainkat a három épületrõl. A hatalmas földterületen három nagy házunk van, az A épület a fõház, ahol én is élek, az alfahímek és szubhímek többsége és a gyermekes családok is. A B épület nincs messze tõlünk, ott élnek a gyermektelenek, illetve azok, akik nem akarnak a fõházban élni, a C épületben pedig a frissen átváltozó gyenge önkontrolú farkasok a segítõikkel. Amint elég önuralommal képesek rendelkezni, a segítõk megengedik hogy elköltözzenek a szigorú felügyelet alól. Bárki élhet a házainkban, vagy akár a városba is költözhet saját lakásába, de teliholdra mind visszajönnek. Ezt a szabályrendszert én találtam ki, és úgy tûnik nagyon jól mûködik.

A kocsival fél óra alatt érek a C házhoz. Az ajtóban már vár Amren. Fekete farmerben, mezítláb és csupasz felsõtesttel. Épp gyógyul a mellkasán egy friss karmolás nyom, tehát megint le kellett nyomnia egy megvadult „újszülöttet”. Régi angolszász lovagszokás szerint kézfogás helyett egymás alkarját ragadjuk meg, megveregeti a vállam. Most is, mint mindig elképeszt az ereje és a kisugárzása. Könnyedén legyõzhetne és átvehetné a vezetést, de mentálisan alkalmatlan lenne rá, és õ amúgy sem akar semmit. Szereti a pozícióját, amit csinál, és lelke nyugalomra talált nálunk. Kamasz koromban, amikor az átváltozásom megkezdõdött, nekem is sokat segített, pedig nem egy falkába tartoztunk, csak éppen akkor látogatta meg apámat, amikor átalakulásom elkezdõdött. Hú, egyetlen egyszer láttam õt harcolni, amikor egy vad horda megtámadta a falkáját, és apám falkája –szövetségesként- a segítségükre sietett. Köztük voltam én is, és emlékszem… Félig átalakulva, puszta kézzel belezte ki a rátámadó farkasokat, letépte a végtagjaikat… Soha nem fogom elfelejteni azt a képet, amikor véres arcával felnézett a holdra és diadalittasan vonyított, egyik kezébõl lógott egy letépett kar. Nagyon veszélyes, halálos harcos.

- Üdvözöllek, Drem. Mi hír a fõházban? – mondja mély hangján, ami hasonlít az enyémre. Mint mindig, egyenesen rákérdez a legfontosabbra. – Megvan a nõstényed és a fiad? Érzem rajtad a baba illatát.

- A fiam igen. Nora öccse vigyázott rá, õt is magammal hoztam.

Vállamba karol és bekísér a házba.

- Meséld el egy kupa bor mellett, utána elmondom én is azt, amiért idehívtalak.

*

A vacsora már javában zajlik, amikor megérkezem. Belépek az étkezõbe, minden arc felém fordul, érzik rajtam Amren szagát. Akik ismerik két pártra szakadnak. Vannak akik tisztelik, és vannak akik félnek tõle. Köszönök a falkának, intek Adennek, aki babástul az idõsebb nõstények asztalánál ül. Visszainteget egy kedves mosollyal. Leülök az alfahímek asztalához, már David is megérkezett, a többség a desszertet fogyasztja. Peter elém tesz egy tányért tele hússal. Közeledik a telihold, egyre több húsra van szükségünk, hogy ne legyünk zaklatottak.

Evés közben elmesélem nekik, hogy mi volt a C házban. Tíz új fertõzött került hozzánk tegnap, és nem tudni ki okozta. A segítõk alig bírják, kell néhány alfahím még, és muszáj kinyomozni, ki vagy kik garázdálkodnak a nagyvárosban fékevesztetten. A tíz fertõzött nagyon sok. Jó, ha évente ennyi van, és most néhány nap alatt jött össze ez a mennyiség.

- Amren kiderített valamit?

- Sajnos nem sokat. A nagyváros belterületén voltak a támadások, nem mindet ugyanaz a személy követte el, tehát többen vannak.

- Ez baj – morog komoran Peter. Csend nehezedik az étkezõre, mindenki az asztalunknál ülõ elkomorult társaságot nézi, próbálják meghallani, mirõl beszélgetünk. Néha meg kell védenünk a területünket a portyázó „kóboroktól”, de ha többen is vannak, az esetleg egy másik falkát jelenthet, akik területet keresnek maguknak, vagy éppen kóstolgatják a mi falkánkat, és talán tervezik a legyõzésünket és birtokba vételünket. Négy éve volt az utolsó ilyen eset, akkor két társunkat vesztettük el a harcokban.

Vacsora után felmegyek, és bekopogok Aden szobájába.

- Szabad!

Benyitok. A fürdõszobában találok rá, éppen Luke fiamat fürdeti egy kis zöld kádban. Kedves mosolya üdítõ látvány a sok komor arc után.

- Sziasztok.

- Szia! Amint látod, éppen pancsi van, de már készen vagyunk. – Kiemeli a vízbõl a fiamat, én pedig felkapom a törülközõt és segítek körbetekerni õt. Bekísérem õket a szobába a pelenkázó asztalhoz. Amíg Aden törölget, keneget, pelenkáz és öltöztet, addig a falnak dõlve nézem õket. Jót tesz a zaklatott idegeimnek ez a látvány…

Aden elmeséli mi minden történt nap közben, a kerti sétát, a szökõkutat, Peter sütijét. Luke türelmesen viseli a hercehurcát, és amikor tisztán, illatosan megkapja a cumisüvegben a vacsorát, nagy kortyokban nekiesik. Aden leül vele egy nagy és kényelmes fotelbe. Leülök eléjük a földre, onnan nézem a kisfiamat, a lelógó lábacskáját simogatom ujjaimmal.

- Mi történt? Nagyon komorak voltatok vacsoránál, a többiek szerint valami baj van. – Aden zöld szemei komolyak, a szemüveg most sincs rajta, és így még szebb.

Sóhajtok.

- Azért nem mondjuk el a többieknek, mert nem akarunk felzaklatni senkit. Ha többet és konkrétabbat tudunk, majd akkor. A lényeg annyi, hogy tíz új fertõzött érkezett tegnap este, ami nagyon sok.

- Kóborok okozták? – kérdezi szomorúan. Bólintok.

- Talán. Ma éjjel az alfákkal és az erõs nõstényekkel együtt bemegyünk a városba, megpróbálunk a nyomukra akadni. Nem maradtok õrizetlenül, David és Peter, valamint az összes szub itt lesz, vigyáz rátok és a többiekre. Ha valami zûr akadna, Amren nagybátyám azonnal idesiet.

- Õt még nem ismerem, de Anna mesélt róla, amikor megérkeztél, és éreztem rajtad a szagát – mondja halkan.

- Majd idõvel bemutatlak neki is.

- Veszélyes lesz? Úgy értem veszélyben lesztek majd a városban?

Félrehajtom a fejem, szomorúan elmosolyodom.

- Ne aggódj, sokan vagyunk és vigyázunk egymásra. Sajnálom, hogy pont most történik mindez. Szeretnék több idõt veletek tölteni, de lehet hogy az elkövetkezõ napokban vagy hetekben nem tudok majd. Mert itt van ez a probléma is, plusz a C épületben is segítenem kell, mert az a néhány segítõ nem bír a sok „újszülöttel”.