Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

Corvus2014. 11. 21. 18:44:12#31921
Karakter: Byron Calder



 Zavaros minde,n anyám titokzatos tanácsa, a helyzet, a sötét. Miért vagyunk itt? Tűnődésemből egy csoport férfi érkezése rángat ki, mindenkit talpra rángatnak.

- Ébresztő melák felkelni! – rúg a bordáim közé az egyik – Nem fogok gerincsérvet kapni az emelgetésed miatt.

Kissé nehezen de talpra vergődök, közben a kötelek lekerülnek rólam. Páran végigjárják a sötét termet és mindenkit kiszabadítanak, és talpra rángatnak. A terem túlsó végén mintha állna valaki, úgy áll ott mintha ő lenne itt a főnök. Ahogy mindenki talpra állt, a férfi int egyet mire két fáklyás alak körbe jár és minden fáklyát meggyújt.

-          Örülök, hogy végre felébredtek a kedves vendégeink – a fáklyák fényében megismerem a férfit Thomas Erwick tanfelügyelő, ugyanaz a ronda sebhely mintha a fél arca elolvadt volna. Mondjuk a többi tag se néz ki jobban, több látható sebhely, hiányzó szem. Mintha egy veterán találkozó lenne.

-          Mi az ördög ez a hely?- kezd el kiabálni Jackob.

-          Naná, hogy most se tudja befogni – gondolom magamban – Még mindig azt hiszi egy tanórán van a polgármester fiacskája. Közben a tanfelügyelő vagy kicsoda valójában leinti az egyik segédjét aki már menne lecsendesíteni.

-          Na, hol is tartottam - mondja miközben Morgana arcát simogatja - Meg is van! Azért vagytok itt, mert meg kell tudnunk alkalmasak vagytok e a túlélésre. A felesleges kérdések és kitörések elkerülése képpen, tekintsetek meg egy rövidke filmet kedves végzőseink.

A zsebébe nyúl és elindít egy filmet, az előttünk lévő falon lassan leereszkedik egy fehér vászon és a hátunk mögött lévő vetítőből elindul a film.

-          Üdv kedves végzős évfolyam! – de hisz ez a polgármester, döbbenek meg, mi ez összekeverték volna a szalagokat?

-          Azért hoztunk ide benneteket, mert szükségünk van rátok. Évekkel ezelőtt egy súlyos átverés áldozatai lettünk – nem semmi kétség, ez nekünk szól, a film jól indul békés idilli laboratórium kísérletek amik az emberiség jobb életéért történnek. Majd változik a kép, a labor romokban, mindenféle eltorzult lények, növények, katonák harcolnak ellenük, majd végül jól elhelyezett bombák egy föld alatti üregbe süllyesztik az egész komplexumot, és végül betemetik.

-          Egy kutatócsoport, itt kísérletezett városunk határában, növényekkel és állatokkal. Mesterséges harci lényeket akarta létrehozni, de a kísérlet félrefutott. S itt hagyták nekünk a mocskot. Ti vagytok a kiválasztottak! A ti dicső feladatotok elpusztítani azt, melyet egykor ők hagytak hátra. A ti megtisztelő küldetésetek és köztelességetek átküzdeni magatokat a rettenetes rengetegen. Sokan odavesztek már a küzdelemben, de hisszük hogy ti képesek vagytok rá! Az erő és a kitartás legyen veletek!

A vetítés véget ér, körbenézek, mindenki döbbenten áll, még a mindig szájjalósok is végre befogták.

-          Na kedveskéim, megkapjátok a felszereléseteket aztán pedig elindulhat a nagy kaland, az utolsó osztálykirándulás!- ezután elkezdenek kitaszigálni minket egy ajtón, a folyosót ahol végigterelnek már villany világítja meg.

Egy újabb terembe terelnek, ahol mindenkihez odalépnek majd a neve alapján kap egy ruha csomagot és egy hátizsákot. Egyik odalép hozzám, rám néz szó nélkül odaadja a csomagom. Na igen engem aztán nem nehéz összetéveszteni bárkivel.

Miközben gyorsan átöltözök, azon jár az agyam nem lehetne-e valahogy kitörni innen. Többen vagyunk a meglepetés erejével legalább páran kijutnánk. Az ajtó felé sandítok, az egyik félszemű meglátja, odalép hozzám.

-          Ha szökésen járna az eszed felejtsd el. Ha kell eltörjük mindkét lábad, de mindenképp bemész a laborba. Öltözz és sorakozz! – azzal odébb lép, hogy egy szerinte lassú fiút gyorsabb öltözésre nógasson.

Igaza van semmi értelme a szökésnek, na és a többiek nélkül? Kicsit össze-vissza állunk még szólni se tudnék nekik a tervemről. Amint elkészültünk a számok felkerülnek, és minden ajtóhoz  lépő kap egy hátizsákot. Kinyitják az ajtót majd belökik. Nem látunk semmit. Az ajtó mögött egy másik ajtó van. Így egy pillantás erejéig sem tudunk előre készülni. Nem sok idő mire sorra kerülök. A tanfelügyelő rám néz, majd egy távolabb álló zsákra mutat. A katona kezembe nyomja a zsákot, és már nyílik is a külső ajtó, ahogy belépek becsukódik. Kíváncsian belenyúlok és valami nyelet markolok meg, de nincs sok időm már nyílik is a belső ajtó. Gyorsan belépek, azonnal szembe találom magam egy túlméretezett rovarral.

-          Jézus! Minden szentek segítsetek! – gondolom magamban, majd mintegy mennyei válaszként a rovar szétrobban és alaposan beterít belei tartalmával. Nem messze mögötte nem egy szent áll mint ahogy ezek után várnám, hanem Morgana.

-          Azt hittem nekem kell majd megvédenem téged, nem fordítva! – próbálok viccelni, míg úrrá leszek első ijedtségemen.

Közben befutnak a többiek is. Csendesen bandukolva megindulunk egyenesen, menet közben pár leágazás adódik. A többi osztálytársunk, lábdobogását halljuk. Egy idő után, már hátra se fordulunk, némelyik elrohan mellettünk. Úgy néz ki egyiküknek se jut eszébe tömegben még mindig biztosabb. Hirtelen sikítás üti meg a fülünket, Morgana elkezd a hang irányába rohanni, mi meg csordaszellemtől vezérelve utána, na meg, nehogy megölesse magát. Egy kisebb barlangba érkezünk egy újabb lény áll itt lábainál két tetem előtte a plasztikcica meg egyik udvarhölgye. Mindketten félve hátrálnak.

-          Mit csináljunk Alison? – fordul felé Lisa

-          Elrohanunk két irányba elkezdünk kiabálni, így nem fogja tudni kit támadjon meg.

-          Oké! – Lisa elrohant jobbra és veszettül kiabált, sikerült is magára vonnia a szörny figyelmét. Közben Alison csendben elindult a másik irányba.

-          Alison segíts! – kiabálta kétségbeesetten, miközben a szörny lassan de biztosan sarokba szorította.

-          Sajnálom, inkább élek – majd elrohan.

Közben a lány lassan sarokba szorult a lény meg fenyegetően zümmögöt. Látja ahogy hirtelen hátralendíti szúráshoz a fullánkját,  azonban szúrni már nincs ideje, mert hirtelen egy lapát méretű kéz elfogja és odébb rántja. A lény a falnak csapódik de nem sérült meg új támadója felé fordul, hogy végezzen vele. A biztos halál ígéretével lendült Byron felé, aki villámgyorsan kitért, hajszálnyival mulasztva el a lény karmait. Villámgyorsan megperdült és megint felé lendült, Byron pedig ismét kitért, majd beugrott egy cseppkő mögé. Remélte a többiek segítenek, mert nem biztos hogy egyedül elbánik vele.

-          Ha legalább lenne fegyverem… - gondoltam

-          Hohó de mernéd is használni? – hangzott egy kis hang a fejemben. Valóban életemben egyszer verekedtem, de megígértem apának nem teszem. És komolyan is gondoltam, találkoztam nemrég a sráccal, és mindmáig szégyellem, egy életre megnyomorodott miattam. Egyszerűen nem merem kihasználni a saját erőmet, félek mit okozhatok vele. Még ha talán ez a lény meg is érdemelné.

Ezek a gondolatok keringenek a fejemben, míg halálos táncot járok a veszedelmes lénnyel.


Nauki2014. 09. 28. 16:22:36#31477
Karakter: Morgana Wallspring



Aggódva szemléltem a körülöttem fekvőket. Sötét van, de hála, még kiskoromban felfedezett képességeim egyikének, könnyedén látok a sötétben is. Miért hoztak minket ide? Fogalmazódik meg bennem. Mit akarnak tőlünk? Váltságdíjat? Vagy eladni minket? Megkínozni, netalántán megölni?

Mielőtt ezernyi kérdésemet elsorolhattam volna az ajtó hatalmas robajjal kivágódott, s gyufa susogása csapja meg a fülemet, s nemsokára fény gyúl a helyiségben, melyet a falon elhelyezkedő fáklyák szolgáltatnak. Egyből egy régi kastély börtöne jut az eszembe a látványról, ahol láncra verték a  foglyokat kiéheztették őket, majd a következő évtizedekben odakerülők találkozhattak szabadságukra várakozó csontvázukra.

Három férfi lépked felénk, s az egyik azt a csoport ájult diákot szemléli ki, amiben én is fekszem. Tettethetném, hogy még nem vagyok a tudatomnál, de már késő lenne, hisz látták íriszeim csillogását. Acélbetétes bakancsa visszhangot ver a kőből épült szobában és vészjóslóan közelednek felém. A következő, amit érzek, az egy erős kéz mely felkaromra kulcsolódik és felrángat, úgy, hogy arcom az övével kerüljön egy vonalba.
Ekkor nézhettem először farkasszemet magával a halálhozóval. Arcán két csúnya, rosszul összeforrt heg helyezkedett el. Egyik szemén szemfedőt viselt, míg a másik vérben forgott, mely ijesztően körvonalazta majdnem fekete szín íriszét. Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak, s mintha rájött volna valamire, még nagyobbat ránt rajtam, s egyenesen robosszus testének ütközöm. Hátrafelé lépked, csupasz sarkaimat a padlón húzza, mely égető fájdalmat hagy maga után. Mikor megállunk, a többiekkel szemben állunk. Mindenki felébredt már és ijedt tekintetük megállapodik rajtam.

-          Örülök, hogy végre felébredtek a kedves vendégeink- szólal meg mély reszelős hangján.

-          Mi az ördög ez a hely?- kezd el kiabálni Jackob, a két tétlen férfi közül az egyik megindul irányába, de az engem fogva tartó hangja megállítja.

-          Ő a polgármester fia, nem emelhetünk rá kezet, majd a Pokol elintézi, hogy kicsit visszafogja a száját, ha nem akar egyedül meghalni- villant egy gúnyos mosolyt felé. A fiúban bennreked a levegő és inkább csöndben marad.

-          Na, hol is tartottam- simítja végig kesztyűs kezét az arcomon, mire megborzongok az undortól- Meg is van- emeli föl ujját az ég felé, mint akinek jó ötlete támadt- Azért vagytok itt, mert meg kell tudnunk alkalmasak vagytok e a túlélésre. A felesleges kérdések és kitörések elkerülése képpen, tekintsetek meg egy rövidke filmet kedves végzőseink- azzal a háttal álló társaim mögötti falra mutat, belenyúl a zsebébe és az egyik résen keresztül vetítő fénye gyúl, majd egy fehér vászon leereszkedik a falra.

,, -Üdv kedves végzős évfolyam! -jelenik meg Jackob apja a kivetítőn. Mi ez az egész? Mi köze van neki ehhez? Zúgolódás támad, de szúrós szemmel ránk néz a sebhelyes így csendben maradunk.

-          Azért hoztunk ide benneteket, mert szükségünk van rátok. Évekkel ezelőtt egy súlyos átverés áldozatai lettünk- azzal képek kezdenek felugrálni. Lerombolt laboratórium képe, melyből indák nőnek ki, egy robbantás felvétele, melyen jól látható, hogy az épület a föld alá süllyed, majd hatalmas repülőkkel földet hordanak rá. Lények rajzai, s bestiák körvonalai, gyilkos növények képei, s egy rémálomba illő alagút hosszú feketesége.

-          Egy kutatócsoport, itt kísérletezett városunk határában, növényekkel és állatokkal. Mesterséges harci lényeket akarta létrehozni, de a kísérlet félrefutott. S itt hagyták nekünk a mocskot. Ti vagytok a kiválasztottak! A ti dicső feladatotok elpusztítani azt, melyet egykor ők hagytak hátra. A ti megtisztelő küldetésetek és köztelességetek átküzdeni magatokat a rettenetes rengetegen. Sokan odavesztek már a küzdelemben, de hisszük hogy ti képesek vagytok rá! Az erő és a kitartás legyen veletek!”

A képsorok megszűnnek és mindenki sokkos állapotban ül a helyén, jobban mondva rajtam kívül. Letaglóztak a képsorok és azt sem tudom, mit is gondoljak ezek után az otthonomról, sőt a családomról, akik ezek szerint tudtak erről az egészről.

-          Na kedveskéim, megkapjátok a felszereléseteket aztán pedig elindulhat a nagy kaland, az utolsó osztálykirándulás!- zengte elmebetegen a mögöttem álló. Magával kezdett ráncigálni az ajtón kifelé. Egy folyosóra értünk ki, ahol rögtön jobbra fordultunk, s átmentünk egy másik terembe, melyben egy barna rozoga pult állott középen, s mögötte pedig táskák és ruha kupacok a padlón. A férfi elengedett és beállt a pult mögé.

-          Neve?-intézte hozzám a kérdést, mire tétováztam.

-          Azt kérdeztem neve?- emelte föl a hangját és vészjóslóan rám tekintett.

-          Morgana- adom meg keresztnevemet mire felkap egy ruhacsomagot a sok közül, majd egy táskát és felém hajítja. Sikeresen elkapom. Bejön egy másik férfi, karon ragad, hasonlóan társához, átráncigál a szemben lévő szobába azzal az utasítással, hogy öltözzek. Kibontottam csomagot. Egy fekete bakancsot, egy terepmintás nadrágot, egy fekete ujjatlan felsőt, egy fekete hosszú ujjú felsőt és egy terepmintás dzsekit tartalmazott, valamint egy egyes számmal ellátott hatszöget, melynek szegélye vörös, míg maga az alapja fehér, a szám pedig fekete rajta. Az ujjatlant vettem föl, és a többi ruhát. A férfi újra bejött és kinyitott egy ajtót, ami egy terembe vezetett, mely eltér az előzőtől. Ebben a falak kellemes barnában játszanak, s édes illat terjeng a levegőben.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire mindenkit bevezettek a helyiségbe és hozzám hasonlóan, mindenkin ugyanaz a ruha volt. Megtaláltam Marthaékat is nagy szerencsémre, aki zokogva borult a nyakamba.

-          Miféle elmebeteg vicc ez az egész?- kérdezte Byron, mire csak a fejemet ráztam. A beszélgetés halk moraját, a sebhelyes belépése szakította félbe.

-          Sorakozzatok föl a számaitoknak megfelelően, növekvő sorrendbe, arccal az ajtó felé- mindenki követte a példáját, kivéve az egyik sportcsillag, aki kilépett és egyenesen a fréfit nézve kiabálni kezdett.

-          Na most már elég az idióta viccekből és a szerepjátékból öreg! Mi a fra…- de már sosem tudtuk meg, hogy mit akart mondani, ugyanis a sebhelyes előkapta övéről a pisztolyát, ami elsült és egyenesen a barnahajú fiú koponyájába fúródott, a homloka közepén. A lányok nagy része egy emberként sikoltott föl, sőt a fiúk közül is többen. De nekem időm sem volt reagálni, az egyes sorszám birtokosaként kinyitották előttem a fekete páncélajtót és belöktek rajta. A lendülettől és a hirtelen támadt sötétségtől elvesztettem az egyensúlyomat. Az egyenetlen talajnak köszönhetően pedig hasra estem. Ahogy próbáltam feltápászkodni, valami ragacsosba nyúltam. Mikor odapillantottam lila nyálka borította az egész kezemet, s valahonnan még több csöpögött rá. Felnéztem a plafonra, ahonnan lila trugyival borított, tojások lógtak a plafonról. Ha vannak tojások, van anya is… De mi az isten termelhet ilyen trugyit. Sokkot kapni se volt időm, a semmiből egy villogó szempárral találtam szembe magam. De ahogy elakartam futni, valaki hangos nyögéssel a hátamon landolt. Megéreztem a kellemes illatot és egyből tudtam ki az. Felpattantam és karjánál fogva magam után húztam és futásnak eredtem. A táskába kotorásztam, nem néztem merre megyek. Találtam benne egy gyufát és egy bombának, dinamitnak tűnő valamit. Nem gondolkodtam, meggyújtottam és elhajítottam. Elmondtam egy imát, hogy célt találjon, pedig nem vagyok az a nagy vallásos. fülsértő a vonyítás és a sikítás keverékére emlékeztető hangot hallatott a lény, majd szétrobbant és a lila nedve beterítette az akkor belökött Byront.

-          Ez most komoly?- kérdezi. Mire egy nyugodt sóhaj szalad ki ajkaimon. Reedre emeltem a tekintetem, kinek szemei haragos fényben játszottak. Csak megfogtam ökölbe szorított kezét és bátorítón suttogtam felé egy mondatot, melyet Byronnak is szántam, sőt az akkor érkező sokkos állapotban lévő Marnak, s a mellé bezuhanó Willnek.

-          Túl fogjuk élni és elhúzunk innen minnél messzebb- könnyek szöknek a szemembe, de nem foglalkozhatok vele, nekem erősnek kell maradnom, számítanak rám. Mikor már szinte mindenkit bedobáltak Olivert hiába kerestem a tekintettemmel. Észbe kapva Marhoz rohantam és felkarjainál megragadva kérdezgetni kezdtem. Willre emeltem a tekintetem, Mar ugyanis csak zokogott és szemei üvegessége tudatta velem, hogy nagy baj van. A szőke csak némán megrázta a fejét mire elengedtem barátnőm és hátráltam pár lépést. Arcom gyilkos grimaszba torzult és az ajtóhoz léptem. Ütni kezdtem és kiabálni. A düh hullámai csak úgy tomboltak bennem. Nem volt rá sok szemtanú, csak a barátaim és pár osztálytársam. A többiek megérkezésüket követve fejvesztve rohanni kezdtek a szélrózsa ezer irányába. Nem maradtak együtt, így pedig biztos a haláluk, abból kiindulva, amit láttam. Mikor éreztem, hogy lenyugszom Reed kezét éreztem meg a vállamon, aki húzni kezdett el az ajtótól.
 

-          Ha élni akarunk mennünk kell- suttogja elsötétült tekintettel- Nem fognak visszaengedni, ki kell találnunk mit tegyünk- azzal lassú sétában megindultunk előre, egy kitaposott ösvényen. Fogaskerekeim csak úgy forogtak a fejemben. Will Marthat próbálta vigasztalni, de ő csak makogott és némán folytak a könnyei. Nagy sokk érhette, miután belöktek. Jobbnak láttam hagyni, és nem kérdezni e felől többet. Byron és Reed között sétáltam, néha kicsit megbotlottam, annyira elmerültem a gondolataimban, de mindig visszanyertem az egyensúlyomat.

Mikor végre kezdtem enyhén örülni, hogy nem találkoztunk semmivel, ami meg akarna ölni minket, sikítás ütötte meg a fülünket és nem gondolkodtam, eszeveszetten rohanni kezdtem a hang irányába. A segítő ösztönöm erősebb volt a félelmemnél. Egy tisztás szélére értem és megtorpantam. Egy rózsaszín testű, szitakötőre emlékeztető undorító lény állt két tetem felett és egyenesen a szőke plasztik cica felé nyújtogatta, a kerek fején lévő lyukból előtűnő hosszú nyálkás nyelvét. Elől két hosszabb lábán három ujj helyezkedett el, hátsó lábai rövidebbek háromujjúak. Szeme nincs, hátát zöld kitinpáncél szerű anyag fedte, hátul visszahajló tövis farka, és harmadik pár ugrólába volt. Egy rovar és egy ember keverékére emlékeztetett, amibe a gén határok teljesen elmosódtak. Rothadt hús szaga volt, ami csípte a szememet. Meglátva, földbe gyökereztek a lábaim. Ez a hely maga a pokol. A két holttest hasfala nyitva volt, beleik szétszaggatva lógtak, arcuk felismerhetetlenné torzult, hajuk körülöttük letépkedve hevert, lábaik a testüktől külön szaggatva, az egyiknek pedig csontig leszopogatva. A szőkeség belefuthatott miközben már javában lakmározott két társunkból. Micsoda undorító játékot akarnak velünk űzni ezek?


És itt jutottam arra a döntésre, hogy mindenképpen túlélem, és elpusztítom ezt a poklot, hogy senki mást, ne kényszerítsenek ilyesmire. A viccnek gondolt elrablás itt vált teljesen, HALÁLOSAN komollyá. 

A lények:
  


Corvus2014. 07. 30. 21:36:21#30826
Karakter: Byron Calder



 Jelen: A pokolban.

Fejfájás, hányinger, a félhomályos helyiségben pár szintén földön heverő ember. Távolból sikolyok szálltak felém.

- Hol az istenben vagyok? – gondoltam magamban, miközben próbáltam feltápászkodni és leküzdeni a hányingert. Utólag pár év távlatából végiggondolva rájöttem, hogy egy évvel korábban kezdődött az egész. Egy beszélgetéssel.

1 évvel korábban

Az irodában két idősebb férfi tartózkodott, egyikük az asztal mögött ült, és a névtáblája szerint ő volt Principal Walker Iskolaigazgató. A másik férfiről csak a külseje árulkodott. Egyszerű fekete öltönyt viselt, szürke nyakkendővel. Arca baloldalán egy folton mintha megolvadt volna a bőr. Az egész lényéből áradt, vele nem lehet packázni. Mindkettejükről lerítt, hogy várnak valakire. Az álló férfi, egy ragadozó nyugalmával várakozott míg az igazgató, idegesen sandított vendégére. Ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta egy jól megtermett fiatalember. Le kellett hajolnia, hogy beférjen az ajtón.

- Üdvözöllek Byron!

- Jó napot uram! Hívatott?

- Igen Byron, kérlek ülj le. – A megszólított fiú lenézett a kicsiny rozoga székre.

- Inkább állok uram.

- Rendben fiam. Hogy a tárgyra térjek, azért hívattalak ide, hallottuk édesapád tragédiáját, mármint mindkettőt és szeretnénk részvétünket kifejezni.

- Köszönöm uram. – mondtam, közben gondolkoztam mi lehet a valódi indok, egy részvétnyilvánításon kívül. Gondolom nem csak emiatt hívott ide.

- Ezen kívül, még szeretnénk tájékoztatni róla, hogy a tanfelügyelő úr – intett a mellette álló férfi felé. – Mr. Thomas Erwick, úgy döntött különleges helyzetedre figyelemmel adna neked egy különleges lehetőséget.

- Mi lenne az uram? – szavaimat egyenesen a tanfelügyelőnek címzem, akit valahogy nehezen tudok tanárnak elképzelni. Van valami a tekintetében, olyan elégedetten méreget. Valami határozottan gyanús vele kapcsolatban.

- Megható volt ahogy az édesapádat választottad saját jövő helyett – mondja, de nem látok semmi érzelmet az arcán megjelenni ahogy kiejti ezeket a szavakat. Nem tanár az biztos, de színész sem.

- Arra gondoltam, és a tanfelügyelet is egyet értett, hogy ha hajlandó vagy tanulni, most egy év alatt behozhatod az eddigi iskolai lemaradásod, és az eredeti osztályoddal érettségizhetsz.

- Ez nagyszerű lenne uram! – mondom, közben fürgén jár az agyam kutatva mi lehet ebben az átverés.

- Rendben, ezt igennek veszem. – bólint elégedetten a tanfelügyelő. – Nos ez esetben extra szorgalmat várok, és igyekezz tanulni, egy jó katona nem csak erős, de okos is.

- Értem uram. – mondom, de valahogy nem áll össze, mire gondolt ezzel a jó katona szöveggel is. Valami nem kóser vele. A beálló csendből megértem elmehetek, köszönök, majd távozok.

Ahogy becsukódik az ajtó az igazgató megszólal: - De mégis miért ragaszkodik az annyira ehhez a fiúhoz?

-          Azért, kedves igazgató úr, mivel a következő tanulmányi kirándulást én szervezem – válaszol negédesen a fekete öltönyös – És kell nekem ez a fiú. Erős, okos, kötelességtudó. Egy csiszolatlan gyémánt, nem túl erőszakos, de hát az emberek változnak…

Kirándulás előtt egy héttel.

Beslattyogtam a suliba, az utóbbi időben szinte állandóan zúgott a fejem, igaz csak hármasokat értem el, de állandóan tanultam, hogy behozzam a lehetetlennek tűnő lemaradást. Sokszor szerintem inkább részvétből engedtek át.

De lényeg itt vagyok, véget ér lassan ez az őrült szellemi maraton. Jövő héten a tanulmányi kirándulás, aztán érettségi. Utána meg, majd kitalálom. Közben beérek a suliba, megpillantom az egyenlőre még foghíjas bandánkat. A két primadonna természetesen késik. Lekezelek a srácokkal, majd beszélgetésbe merülve múlatjuk az időt. Tíz tizenöt perc múlva befut Morgana és Martha.

- Hogy vagytok kislányok? – próbálom heccelni őket.

- Kislányok? – játsza a felháborodottat Martha, Morgana pedig csak áll ott bambulva. Reed odalép elé, megérdeklődni mi baja. Volt már régebben egy gyanúm, nem lehet-e több közöttük. Most én bambulok el, sóvárogva bámulom a távoli hegyeket. Szívesen kimennék most oda, kicsit kiszellőztetni a fejem, a sok tanulástól. Álmodozásomból egy ütközés zökkent ki, majd észreveszem a szőke cica Allison pattan le rólam, barátnője karjai közé. Gyorsan összeszedi magát, majd pasijával a nyomukban gyorsan eliszkolnak.

- Mit képzelt a cica? – kérdem a srácoktól -  Rajtam olyan könnyű átgázolni?

- Mázli hogy neked ment neki, te vagy az egyetlen akitől az a barom Jackob tart. – megmosolygom a rejtett bókot. Mondjuk tény, Jackob lehet príma kosaras, de egy agresszív állat. Tény az is, hogy azóta hogy velem barátkoznak, a srácoknak be se nagyon mer szólni. Hiába két méter magas, de én így is egy fejjel magasabb vagyok, plusz majd kétszer akkora.

- Ha bántanak addig élnek – kocogtatom meg Morgana vállát. Persze mind jól tudjuk, sose verekedtem. De szerencsémre eddig nem is volt rá szükség. Közben sodródunk a tömeggel a folyosó ki ki a maga termébe. Osztályfőnök megint összetartásról meg hasonló baromságokról beszél. Míg a többiek nyugodtan bambulhatnak, én sajna nagyon jól kell megjátszanom az odafigyelőt, egyrészt mert az igazgatóúr rendszeresen emlékeztet rá milyen különleges helyzetben vagyok. Másrészt ülve magasabb vagyok mindenkinél így egyből kiszúrják ha másfele figyelek. Óra után a lányok betuszkolnak a sor végére. De előtte eljátszuk Marthával kedvenc játékunkat, ő megragadja a karomat mire én nyújtózkodok egyet, majd döbbentem konstatálom, hogy Marthat is felemeltem a kezemmel együtt. Óvatosan leteszem, majd beállunk a hosszú sorba, hogy gumicukrot vegyünk. Mindig eszembe jut hogy egy ekkora melákot mire rá nem tud venni pár ilyen kis termetű nő. Nagy nehezen sorra kerülünk, majd elindulunk a szokásos helyünkre a tetőre. Willnek szerencsére sikerült kölcsönvennie a kulcsot, így bármikor feljuthatunk ide. Odafent a két csaj egyből rávetné magát a zsákmányra. Martha úgy nekiesik, majd megfullad bele. Morganát meg Reed hecceli, előbb engedi megnézni a gumicukrot majd magasba lendíti a karját, nehogy elérje. Magamban jót nevetek a lány szenvedésén, de a csengő véget vet a mókának. Irány vissza. Nagyot sóhajtva tápászkodok fel és beállok a többiek közé. Irtó lassan vánszorognak a percek az órák, de végre valahára felcsendül az utolsó órát jelző csengő. Elköszönök a többiektől megbeszéljük a holnapi szokásos találkozót az udvaron, majd mindenki indul hazafelé. Én a többiektől külön válok. Ők a város nyugati felén, míg én a keleti felén lakok. Miénk az utolsó ház itt. Jobbra tőlünk már kezdődik az erdő meg a hegy. Belépek a kicsiny házba. Az illatokból ítélve anya már megint a konyhában sürgölődik.

- Szia Byron! – hallom a hangját a konyhából – Hogy ment a suli?

- Szia Anya! Elment mint mindig – vonogatom a vállam. – Úgy néz ki sikerült behozni a lemaradást. Az érettségi ezek után semmi lesz.

- Ha eljutsz odáig – suttogja maga elé a nő.

- Mondtál valamit?

- Nem csak, azon morfondíroztam elég lesz-e ennyi rántott hús ebédre. – mosolyog az anyja.

- Persze anya köszönöm. Egyébként gondolkodtam – mondom miközben szedek egy adag zöldséglevest magamnak – Nem is tudom mihez kezdjek. Sok helyre várnának dolgozni, pl ott van a kórház igazgató, ő is javasolta, hogy menjek beteghordónak, nagy segítség lennék. Vagy Mr. Collins…

- Az a rohadt gengszter?! – fakad ki az anyja – Azt már nem, nem hagyom hogy verőlegény legyél.

- De anya ő azt mondta kidobó lennék, egyszerű biztonsági őr…

- Na persze még csak az hiányzik hogy bűnöző legyél.

- Jó rendben, különben is csak egy ötlet volt.

- Hülye ötlet – teszi hozzá anya.

Nem vitatkozom vele, mostanában amúgyis olyan harapós kedve van. Legutóbb akkor volt ilyen amikor az állán található sebhelyek eredetéről kérdeztem. Rengeteg felnőttnek van kisebb nagyobb sebhelye, de mindegyik olyan titokzatosan viselkedik ha csak rá kérdezünk. Valami idióta beavatási szertartás lenne? Magamban vállat vonok, fene se érti, pedig már lassan közéjük sorolhatom magam.

Az étkezés további része csendesen telik el, anya továbbra is morcos inkább kapom magam zsebre vágom a nagyapámtól kapott vadásztőröm és kimegyek az erdőbe. Hátha sikerül megint valami faragnivaló fát találni. Kiérek egy nemrég kiirtott tisztásra. Találok kettő kellő méretű fát. Elkezdek farigcsálni, közben hallgatom az erdő zajait. Majd csak este megyek haza, nincs kedvem a veszekedéshez. Ahogy halad a nap a két kissé elnagyolt faragás kezd formát ölteni, két macskát ábrázol, az egyik kissé kisebbre sikerült ez lesz a Martha felirattal ellátott, a másikra Morgana kerül bevésésre. Osztálykirándulásra kész lesz. Ahogy kezd sötétedni hazafelé indulok.

Egy hét múlva

Már este összepakoltam így reggel gyakorlatilag felkeltem és indulhatok is. Anyám a szokásosnál is rosszabb kedvvel vár. Na már csak ez hiányzott, elrontja rögtön a kedvemet.

- Fiam nagyon vigyázz magadra – kezdi a búcsúzkodást anya.

- Jajj ne már ez csak egy osztálykirándulás és csak egy hétre megyünk.

- De tényleg apád után már csak te maradtál nekem. – majd hirtelen letérdel elém. A zoknim alá bedugja a nagyapám vadásztőrét és egy zseblámpát, majd az egészet celluxxal körbetekeri párszor. Visszaigazítja a nadrágom és nem is látszik semmi.

- De anya ezt most miért? – nézek rá furcsállva.

- Ne kérdezz, ennyit tehetek érted. Ígérd meg ezt magadnál tartod!

- Öhmm rendben anya, ha ez neked fontos. – komolyan nem értem mostanában. Végső zavaromban megölelem, hagyom hogy összecsókolgasson, majd elindulok Reed-ék felé. Ahogy odaérek berakodunk a kocsijába. A két faragott ajándékot berakom a zsebembe. Odahajtunk Morganáék háza elé, udvariasan átveszem a csomagokat, majd belecsempészem a kis ajándékomat. Ahogy elfoglaltuk a szobát lementünk. Az első nap túra volt végig én vezettem az iramot. Örömmel láttam, hogy Miss WeastedVill, nem bírja a túrát. Miatta vissza kellett már rögtön az elején fordulni, ugyanis abban a hiszemben volt, hogy tűsarkúban lehet túrázni. Aztán a térerő miatt panaszkodott.

- Istenem ez a nő – gondolom magamban – Még egy rossz szó, és észrevétlenül elhagyom menetközben.

Inkább eltűnök a közeléből mielőtt gyilkosságra vetemednék. A nap végén kifáradva érünk vissza a faházba. Mindenki letusol, majd megvacsorázunk. Egy ideig nevetek Morganán aki csak laposakat pislog, aztán rájövök én is nagyon elálmosodtam. Felmegyek a lépcsőn. Éppen belépek a szobába, majd gyakorlatilag rádőlök az ágyra. Következő kép, hogy a kezeim hátrakötözve, hatan vonszolnak valahova. Egyre mélyebbre haladunk, a lépcsőkön, körülbelül ötszázadik lépcsőfoknál feladom a számolást. Könnyű követni hol tartunk, ahogy minden egyes lépcsőfoknál ugrik egyet a lábfejem, végül egyenesbe megy át a talaj, itt ledobnak. Az egész osztály ott van megkötözve a helyiségben. Mi az isten folyik itt? És miért hoztak a föld alá?



Szerkesztve Corvus által @ 2014. 07. 30. 21:36:59


Nauki2014. 07. 15. 11:14:50#30643
Karakter: Morgana Wallspring
Megjegyzés: ~Kezdés; Corvus; Daphne


Egy sikoly száll a magasba. Körülöttem vérben úszó tetemek. Azoknak a halott kivérzett teste, akik egykor a világot jelentették számomra… Hogy jutottam ide? Hogy is kerültünk mi ide?
Egy héttel korábban…
-          Morgana!- hallottam a felém igyekvő vörös hajú tünemény hangját. Megálltam és megigazítottam barna hajkoronámat és az elém érkező kedves mogyoróbarna szemekbe néztem.
-          Jó reggelt Martha!- mosolyogtam rá vidáman- Végzősök vagyunk, el tudod ezt hinni?- kérdeztem miközben beléptünk a kicsi, de annál inkább idegennek tűnő épület udvarába. Szürke volt, barátságtalan és valamilyen ismeretlen érzés kerített a hatalmába mikor ránéztem, ez pedig semmi jót nem ígért.
-          Hahó, Morgana Wallspring itt vagy köztünk?- lebegtette meg Mar szemeim előtt a kezét. Észre se vettem, hogy időközben megálltam és mereven bámulni kezdtem az épületet.
-          Persze, hol lennék?
-          Mondjuk, fejben már az osztálykiránduláson rázod magad?- mosolyodott el azzal a törékeny arcocskájával. Szinte ragyogott. Martha az a személy az életemben, akiben feltétel nélkül megbízom, ha arra kerülne a sor még a saját életem is odaadnám az övéért.
-          Lehetséges- sejtelmes mosoly terült el az arcomon. Hát igen, mindennél jobban vártuk már a jövő hetet. Egy teljes hét buli, haverok, pihenés. Kell ennél több?
Az épület felé haladva, az udvaron többen odaköszöntek nekünk. Nem meglepő Mar szeret mindenkivel jóba lenni. A lépcsőn a fiúk üldögéltek, unottan, álmosan és fáradtan. Ránk vártak. A 18 fős osztályunkban ők négyen azok, akik még a mi társaságunkat ékesítették. Kisvárosban élünk, azt hinné az ember, hogy az emberek összetartóbbak, de hát hinni a mesékben kell. Ez itt a kőkemény valóság.
-          Jó reggelt!- köszöntek kórusba. A négy fiú se külsőleg, se belsőleg nem hasonlított egymásra. Ez tette színessé a mi kis társaságunkat.
 A hangos és figyelemre vágyó Will, akár egy személyi szórakoztató mindig megnevettetett minket. Többek között ezt is szeretem benne. Akármennyire is szarkedve van valakinek ő képes felvidítani. A legkilátástalanabb helyzetekben is képes poénkodni. Rövid egyik oldalt felnyírt szőke hajával és zöld barátságot sugalló tekintetével elérte, hogy engem és barátnőmet a női körök nagy része gyűlöljön, amiért jóba vagyunk vele. Továbbá erre okot adott még az is, hogy a zenei tehetség Oliver, Martha barátja. Már több mint egy éve együtt vannak, és aranyos párt alkotnak. Oliverben külsőleg semmi extra nincs, csak az a hétköznapi elbűvölő megjelenés. Átlagos magasságú enyhén hosszú világosbarna haja rendezetlenül keretezi arcát. A barna szemek pedig mérhetetlen szerelemmel tekintenek barátnőmre és senki másra hasonlóképpen. Bevallom, őszintén nagyon irigylem őket. Ők már rátaláltak a szerelemre, hozzám eddig még csak be sem kopogtatott.  Akkor még ott volt Byron. Ő a mi erő bajnokunk. Barna rövidre nyírt haja és barna szakálla van. Barna szemei pedig semmi erőszakosságra utaló jelet nem tükröznek. Sokan félnek tőle, de nekünk ő az egyik legjobb barátunk. Tudjuk, hogy sose bántana minket, szikár magas teste inkább, amolyan védőbástyaként oltalmaz minket.
-          Morgana!- tette vállamra kezét puhán és könnyedén Reed. Észre se vettem, hogy időközben elém sétált és aggódva figyelt- Minden rendben?- fürkészett.
-          Igen, persze- suttogtam.
-          Hagyd, csak!- legyintett barátnőm immáron Oliver öléből- Reggel óta ilyen, elkalandozik, mintha nem is itt lenne- kuncogott, majd belefeledkezett párjába.
-          Mi aggaszt ennyire virágszál?- kérdezte az előttem álló. Testalkatán látszott, hogy nagyon sokat küzdött a külsejéért. Ahogy a fény ráesett hollófekete fürtjeire, azok sötétkékes árnyalatban játszottak. Kedves és megértő, szinte már fekete, de valóságban kék szemei barátsággal telve szemléltek. Az egész lényéből áradt felém a barátság, a megértés, szeretet és tisztelet.
-          Már többször is kértem, hogy ne hívj így- mosolyodtam el.
-          Én meg már többször elmondtam, hogy engem nem érdekel, így hívlak és kész- és ezzel a lendülettel átölelte a nyakamat. Kellemes erdei illat ölelt körbe minket. Ez a jellegzetes illat, mindig mosolygásra késztet.
-          Jaj, nézzétek a kis aranyoskákat!- Reed elengedett és a hátam mögé tekintett és kicsit sem kedves tekintettel illette az ott állókat.
-          Úgy látom megérkeztek a kedvenc osztálytársaink- lepillantott rám, ugyanis vagy egy fej van köztünk.
-          Örülök, hogy ennyire szerettek minket- mosolygott szívélyesen a szőke ciklon, majd határozottan elindult majd félrelökve minket nyomában a klónjával és a barátjával elvágtattak közöttünk. Hát igen ő Alison, nagyképű, agyatlan. Azt hiszi övé az egész város, azt hiszi, mindenki úgy ugrál, ahogy fütyül. Hát nagyot téved. A barátja Jackob az iskola kosárcsapatának kapitánya, mellesleg az osztálytársunk. Amit azok ketten a teremben művelnek undorító. Nem vagyok, féltékeny félre értés ne essék, de eléggé zavaróak. De ez nem minden, ugyanis Alison mellé jár még egy klón, Mendy. Lesi a szőkeség minden kívánságát olyan, mint egy csicskás, akármit megtesz állítólagos barátnőjéért. Komolyan szánalmasan tudnak viselkedni.
-          Ne foglalkozz, velük virágszál- karolja át a vállamat a mellettem ácsorgó. Kedvesen felmosolygok rá és elindulunk befele.
-          Ha bántanak addig élnek- kocogtatta meg a vállamat Byron. Felnevettem, mindketten  jól tudjuk, hogy sose bántana senki, de azért az embernek jól esik, ha a barátai meg akarják védeni. Tudom, ha olyan helyzetbe kerülnénk tényleg megvédene.
Beérve mindenkit a szokott helyén találunk. Elfoglaljuk, a bal hátsó ablak felöli részt, majd egészen addig beszélgetünk, míg az osztályfőnökünk be nem jön. elmondja a szokásos heti értékelését, meg, hogy lehetnénk kicsit összetartóbbak és a szokásos hülyeségeket. Az összetartás a szűk csapatunkra érvényes meg a többi csapatra, úgy ahogy. Elmondja, a jövő hét programját majd elkezd arról kérdezgetni minket kinek mi a terve a jövőjét tekintve. A legkülönfélébb terveink vannak, de nagyrészt ezek mind arról szólnak, hogy elhagyjuk ezt a kisvárost. Szeretem WeastedVill-t de már szűknek érzem.  Mindenkit ismerek, minden apró négyzetméterét kívülről ismerem, mint az itt lakók nagy része. Sőt életemben nem tettem ki erről a helyről még a lábamat. Nagyon jól jönne egy kis levegőváltozás és ezzel mindannyian így vagyunk. Marral sajnos külön terveink vannak, külön irányokba így érettségi után nem valószínű, hogy sokat fogunk találkozni.
-          Most pedig, az érdekelne engem, hogy gondolkodtatok-e csapat építő programokon, tudjátok, a kirándulásra- mosolyog az osztályfőnök.
-          Kéne?- kérdezi mogorván Jackob. Hát igen a jó modorát ma is otthon hagyta.
-          Kellene Mr. Marvery, kellene. Tudja, attól még, hogy az apja a polgármester tanúsíthatna, több tiszteletet irányomba- szól rá lenéző mosollyal Mr. Bakers. Bírom az öreget, mindig megmondja Jackobnak a frankót, és sajnos csak ő egyedül a tanári karban. A többi tanár előszeretettel tesz a kedvére. 
-          Majd meglátom Mr- azzal betette a fülhallgatóját a fülébe és lezárta a témát, tanárunk csak legyintett. Megszólalt a csengő, ami a szabadulásunkat jelentette. Marral karon ragadtuk a fiúkat és beállítottuk őket a büfénél álló sorba, hogy vegyék meg nekünk a szokásos napi gumicukor adagunkat. Míg a fiúk nagyokat sóhajtva beálltak a már most kígyózó sorba, mi fogtuk magunkat és felsétáltunk az iskolaépület tetejére. Az épület legjobb helye, ahogy felértünk a lépcsőn előkerestem a nagy vasajtó kulcsát, majd a zárba téve egy kis erőfeszítés árán sikerült el is fordítani. Lenyomtam a kilincset, mire az ajtó hangos nyekergéssel megadta magát. Kitártam az ajtót és kiléptünk a kellemes levegőre.
-          Végre oxigén!- tárta ki a karját Mar. Becsukott szemekkel kezdte magába szívni az élet egyik elengedhetetlen elemét. Mosolyogva helyet foglaltam az egyik kopott kör alakú asztalnál és feldobtam rá a táskámat. Szerencsére év elején elég gyorsak voltunk és jelentkeztünk tető-kulcs felelősnek, hogy ezt miért találták ki magunk se tudjuk. Csak annyi biztos, hogy tavaly év elején Will ellopta a kulcsot az akkori végzős felelőstől és csak év végén került elő az ajtónyitásra szolgáló tárgy ,,rejtélyes” körülmények között. Azóta se derült ki, hogy ő lopta el nekünk.
-          Mondd Mar, mihez fogsz kezdeni érettségi után?- kérdeztem tőle nagyokat sóhajtva.
-          Ezt már tudod, orvosira fogok menni- mosolygott rám kedvesen és háta mögött összekulcsolta a kezeit.
-          Nem úgy értettem… -sóhajtok és hátradöntöm a fejemet, az eget kezdem kémlelni- Vissza fogsz utána jönni?
-          Ez az, amire még én sem tudom a választ- emelte tekintetét az ég felé, majd rövid hatásszünet után rám nézett azokkal a barátságos és ártatlan szemeivel- Van, ami idehúz, de van, ami ellők… és az a baj, hogy nem tudom megmondani melyik az erősebb.
-          Mi ez a letargikus hangulat?- jelent meg fütyörészve az ajtóban Will nyomában a többiekkel.
-          Mi tartott eddig?- kérdezte csillogó szemekkel barátnőm és már ki is tépte barátja kezéből az édességet és mohón falni kezdte.
-          Azért meg ne fulladj!- telepedett le velem szembe Byron.
-          Nem lenne jó, még szükségem van rád!- mosolygok.
-          MI az, hogy még? Rám mindig is szükséged lesz!- ugrabugrált, teli szájjal magyarázva. Oliver csak egyszerűen odalépett hozzá, felkapta és lerakta a mellettem lévő székre.
-          Félre fogsz nyelni ha nem maradsz nyugton- szidta kedvesen szerelmét Oli.
-          És hol az én gumicukrom?- néztem kihívóan, felvont szemöldökkel Reedre.
-          Ó, hogy azt felejtettük el!- kacagott fel. Lebiggyesztett ajkakkal és kiskutyaszemekkel Bíronra. Ő csak feltartotta maga előtt a kezeit.
-          Nem tudok róla semmit!- védte magát. Felálltam és Reed elé sétáltam és karba tett kezekkel, kölyök kutya szemekkel meredtem rá. Mire megadó sóhajjal az eddig háta mögött tartott kezét elém téve, megszemlélhettem a kedvenc cseresznyés gumicukrom, de nem sokáig szemezhettem vele, mert a következő pillanatban a hosszú kéz az égig emelte.
-          Ez nem fer!- kezdtem el ugrálni. Éppen jól hasba vertem volna, mikor megszólalt a csengő. A szórakozásnak vége. Felkaptam a táskám és mikor zártam be az ajtót és fordultam meg Reed meglengette az arcom előtt az édességemet, amit egy egyértelmű ,,kabbe te seggfej” jelzéssel el is fogadtam. Tavaly év elején érkezett az osztályunkba, azon év elején még nagyon kereste a helyét, mindenkivel beszélgetett kíváncsiskodott. DE aztán valahogy nálunk kötött ki.
A nap további része megy a maga megszokott menetében. Az érettségi okozta nyomás azonban szinte valamilyen formában mindenkin megérezhető. Suli után egyből sietek haza, mert reggel anyuval megbeszéltem, hogy jelentkezési lapokat és lehetséges iskolákat fogunk válogatni. Hazaérve, boldogan berobbantam a házba és izgatottan a nappali felé vettem az irány.
-          Szia anyu!- köszöntöttem, ám valami nem volt rendben. A Tv-t nézte, sehol egy iskolai szórólap, vagy esetleg kollégiumi prospektus és semmi hasonló más dolog, ami a mai délutánhoz kellene.
-          Szia- felelte egyhangúan miközben a csatornák között zongorázott.
-          Hol vannak a prospektusok? Az szobádban hagytad őket?- kérdezem mosolyogva.
-          Milyen prospektusok?- tesz úgy, mint, aki semmiről sem tud.
-          Hát az egyetemi, kollégiumi szórólapok!- mondom meglepetten.
-          Semmi, ilyesmi nincs nálam.
-          De hát reggel még…- kezdeném de közbevágott.
-          Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem nem nagyon lesz,majd választásod, hogy mész-e vagy maradsz. Jobb ha nem kergetsz felesleges álomképeket, mert mikor a valóság rád fog találni, túl nagyot fogsz csalódni és össze fogsz törni a sok szenny és mocsok súlya alatt- azzal kikapcsolta a TV-t és magára hagyott a tengernyi kérdéseimmel és a csalódottságommal együtt. A nap sőt, a hét további részét ezen a jeleneten mélázva töltöttem. Sokszor előfordult, hogy a többiek rántottak vissza a valóságba, de anyám utolsó mondata visszhangot vert a fejemben. Igazi szüleimet nem ismertem, mindent megadtak nekem ők, amire szükségem volt, eddig sosem viselkedett így. DE, ahogy a héten gondolkodtam rájöttem egy összefüggésre, ha a jövőmről volt szó, mindig szomorú volt és érdekes megnyilvánulásai voltak. Mielőtt összeesküvés elméleteket szőttem volna, inkább kivertem a fejemből és vasárnap nekiláttam a pakolásnak. Elővettem az egyik nagyobb sporttáskát. Nem szerettem sose a gurulós bőröndöket, szerettem magam cipelni a dolgaimat, addig is edzettem egy kicsit, hiszen az előttem álló időszak csak a pihenésről fog szólni. Berámoltam minden szükséges dolgot, szisztematikusan pakoltam és úgy, hogy sok minden elférjen, anyu szerint én nagyon jól ki tudom használni azt a helyet, amim van. Estefelé, Mar átjött mivel nálam alszik a kirándulás előtt.
Reggel elővettük a hűtőből a piát, a fagyasztóból a hűtőtáska aksijait és bepakoltuk azokat a többi dologgal együtt. Dudálásra lettünk figyelmesek és mosolyogva állapítottuk meg, hogy megjöttek értünk. Mikor az ajtó felé indultunk anyám arcán ismeretlen érzést láttam felvillani, szemei könnyesek voltak és bánatosak, aggódással teliek.
-          Anya nem egy életre megyek el- mosolyogtam mire kibuggyantak a könnyei és szorosan átölelt.
-          Azért kérlek nagyon vigyázz magadra- majd elengedett de még egyszer utánam szólt, úgy, hogy csak én halljam- Azért ne feledd, a fény a legjobb fegyvered és mindig keresd a központot, ha az megvan, akkor sikerül- mosolyodott el meggyötörten.
-          Nem értem…- dadogtam.
-          Majd megfogod, sajnos- azzal becsukta az ajtót.

Byron lépett oda hozzám és elvette a hűtőtáskát és a sporttáskámat is, majd berakta azokat Reed kocsijának hatalmas csomagtartójába. Mi lányok hátra ültünk, míg Feketénk és Szakállkapitányunk előre. Sokszor szoktuk poénból így hívni és mindig mosolyogva legyint egyet ezen, mi vagyunk az egyedüliek, akiktől eltűri, a többiektől nem, de nem szól rá egy szót se. Ilyen a természete, egy barátságos és nyugodt óriás.
-          Ezt vártam már mióta- jelentette ki Mar- Jut eszembe a másik két jómadár?- kérdezte előrehajolva a két ülés között.
-          Már ott vannak, kiraktam őket aztán visszajöttem értetek- mosolygott hátra Reed, de utána újra az út felé fordult. Bekapcsolta a rádiót és a rövid út alatt meghallgattunk egy számot, amit Marral kívülről tudtunk és azt hangosan énekeltük. A fiúk csak nevettek, de Reed és Byron is néha be-beszálltak a refrénnél. Mikor odaértünk, feketém leparkolt és kinyitották nekünk az ajtót.
-          Micsoda úriemberek- fogadtam el az óriás felém nyújtott kezét- Akár színjátszó körre is elmehetnénk- nevettem meg a jelenetet. Ő csak nevetve csóválta a fejét.
 
-          Távol álljon tőlem- azzal ki is kapta a táskám, valamint a hűtőtáskát. Hiába mondtam neki, hogy viszem tiltakozott és cipelte helyettem, az övék már a buszban volt. Bepakoltuk a miénket is és a hátsó sort becéloztuk, ahol a másik kettő ült. Balról jobbra úgy ültünk, hogy Mar, Oli, középen egy üres Will Egyedül a két ülésen felhúzott lábakkal, míg Byron jobb oldalt két üres széket foglalt le magának, mi mellette Reeddel a kettesben, ő ült az ablak mellett. Az út hamar eltelt egy óra se volt szerintem. Beszélgettünk viccekkel mulattattuk egymást, zenét hallgattunk és folyamatosan vicces beszólással illettük a másikat. Mikor megálltunk bementünk a hegy oldalán található fa épületbe, olyan akár egy vadászház. Felcipeltük a cuccainkat, majd szobát kerestünk magunkat. A legfelső emeleten volt két szoba, egy nagyobb négyágyas és egy kisebb két ágyas közös fürdővel, valamint a kettő közötti társalgóba a házon kívülről legalulról vezetett föl a lépcső. Tökéletes legalább nyugtunk lesz. A fiúk elfoglalták a négyeset, míg mi a ketteset. Miután ez megvolt, jelentkeztünk a tanárunknál és lediktáltuk, ki melyik szobát foglalta, el nem értettem miért betudtam, annak, hogy ha valaki összetör valamit, tudjuk ki hol volt. Az első napunk egy rövidke túrából állt. Alison nyavalygott a térerő miatt, mire csak odavetettem neki, hogy az erdő közepén vagyunk, hogy lenne térerő. Vacsorát egy a ház alatt fél órára elterülő faluból hoztak föl nekünk. Miután ettünk furcsa álmosság fogott el mindannyiunkat így az alvás mellett döntöttünk, lesz még időnk bulizni, de tévedtem.
Arra keltem föl, hogy Mar kiabál és a sötétben két alakot láttam, akik két oldalról tartották. Egy másik pedig felém közelített. Kábultan felé rúgtam egyet és mobilamat fölkapra magam mellől tárcsáztam a segélyhívót, de rá kellett jönnöm, én mondtam nemrég, hogy itt nincs térerő. A felém közeledő alak, nehezen, de egy kendőt nyomott az arcomra, mire elvesztettem az eszméletemet. Mikor ébredezni kezdtem, akkor megkötözve ültünk egy sötét helyiségben az egész osztályunk. Mi folyik itt? 

A kiserdei ház:


darkrukia2013. 04. 07. 10:51:40#25543
Karakter: Seijun Iwa
Megjegyzés: (Azaminak)


 Egy huncut napsugár ébreszt. Bekíváncsiskodik az ablakon, majd szemhéjaim alá. Az ágynemű selymesen siml testemhez, ahogy másik oldalamra fordulva próbálok harcolni a fény ellen, de mindhiába. Sóhajtva veszem tudomásul, hogy tényleg ideje felekelnem. Laposakat pislogva tápászkodom fel, s indulok a fürdő irányába. Elnézek az ajtó felé, mikor három apró kopogás riaszja ki az álmot szemeim fogságából. "Pontos, mint mindig."

 - Felség, meghoztam a reggelijét - hallszik finom baritonja.
 - Gyere be, Kazuhiro! í hívom, s ő belépve, egyenesen az ágy melletti asztalra rakja a reggelivel terhelt tálcát. - Köszönöm, remek illata van.
 Mellé lépve érzem is a finomságok aromáját.
 - Ez csak természetes. Felségednek a legjobb jár - hajol meg kissé. Elmosolyodom. Jobbat nála amúgy sem találnék, aki ennyire szorgalmas, figyelmes és kedves velem. - Jó étvágyat, felség, hamarosan visszatérek és segítek készülődni - hajol meg újból, majd eltűnik a fürdőszobában. Már hallom is a vízcsobogást, ahogy megereszti a csapot, s pár perc múlva szól: - Elkészült a fürdő, felség - lép vissza szobámba.
 - Köszönöm - mondom, majd besétálok a fürdőbe.

 Hallom, ahogy ő is belép, s becsukja magunk utá az ajtót. Háttal állok neki, hogy mögém lépve, lesegítse háóköntösöm. Megszokott minden mozdulata, ahogy lassan lesimítja rólam az anyagot, s ilynkor örülök, hogy nm látja acom, ami sznte lángol. Szeretem az érintését, azt a puha tenyeret, ujjakat, ahogy cirógat. Azonban gondolnom sem szabad ilyesmire! Ha kiderül, hogy hercegként nem a nőket részesítem előnyben, oalenne a családom tekintélye, méltósága. Szégyenlem is magam az érzéseim miatt, de bármennyire is próbálom elhitetni magammal a kötelességeimet, nem tudom kiverni a fejemből ezeket a mozdulatokat. S ő, mintha direkt kínozna, minden egyes reggel lassabban szabadít meg az egyetlen anyagtól, mi elfedi testem. Akaratlanul megborzongok, még a gondolatától is.

 A vízbe lépve elmerülök benne. Hajam zétterül a vízfelszínen.
 - Ha nem óhajt mást, felséged, távozom - szólal meg.
 - Menj csak, Kazuhiro. Később gyere majd vissza a tálcáért, és hozz egy kis darabka csokoládét - nézek hátra a vállam felett. A végét szinte suttogom.
 - A szakácsnő nem szereti, ha túl sok édességet eszik - szid le kissé, de látom, hogy szája apróbb mosolyra húzodik, olyanra, amit csak ritkán látni.
- Tudom - pirulok el kissé, s inkább elfordítom arcom. - Cserébe, kimentelek ma a tanácsnál, tegnap mintha nem lett volna ínyedre ott álldogállni mellettem - pimaszkodom vele, s mire szólna, közbevágok. - Menj!
 - Ahogy szeretné...
 Hallo az ajtók csukódását. Belemerülök jobban a vízbe, s apró buborékokat fújok.
~*~
 Másnap reggel ugyanúgy történik minden, azzal a külömbséggel, hogy szemei alatt apró karikák húzódnak, s mikor csak úgy "véletlenül" megkérdezem, miért nem tudott alidnu éjjel, ő másfele tereli a szó. Szokatlanul csendes és, mintha képes lenne állva aludni, le-le csukódnak szemei. Próbálom elküldeni pihenni.
 - Ne aggódjon, felség, figyeljen inkább a reggelijére - hajol meg kissé. Na jó, ha ilyet játsznk, én nem maradok ki.
 Kis segítséggel yukatámra tekerem az obit, majd elindulok kifelé, mert tudom, hogy követni fog. Szótlanul lépked, s én is kissé bátortalanul stálok át a másik folyosóra. Cselédek hajlongnak, ahogy elhaladunk mellettük. Kicsivel később rákezd a "szent" beszédére, hogy nem szabadn itt lennem, mert ez rangomon aluli hely, et cetera, et cetera.
 Az jtókon lévő neveket figyelem, s mikor szembetalálom magam egy "Kazuhiro Harada" nevű ajtóval, belépek. Szánt szándékom, hogy aludni küldjem, s nem fogok tágítani, mégha magam kell ágyba fektetnem sem.


Szerkesztve darkrukia által @ 2013. 04. 18. 14:24:34


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).