|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Mora | 2012. 02. 22. 16:47:04 | #19366 |
 Karakter: Alven
Megjegyzés: (Timcsinek)
Lelkesen bukfencezek egyet a levegőben, majd kitárva szárnyaimat, lágy vitorlázásba kezdek. Nagyon élvezem, hogy most nem kell tartanom ellenséges tekintetektől, mert a szürkés, sűrű fellegek elrejtenek, színem miatt tökéletesen beleolvadok a háttérbe.
Pikkelyeimen lágyan simítanak végig a cseppekké nehezedő párafoltok, majd ahogy feljebb jutok, vékony jégréteggé szilárdulnak. Egyszerűen nincs ennél jobb érzés, szabad vagyok.
Ki is használom a dolgot, és vagy a fél napot röpködéssel töltöm, hogy végül óvatosan ereszkedjek le az erdő egyik rejtett tisztására. Lerázom magamról a nedvességet, és pár szárnycsapással légmozgást keltek, hogy megszárítson.
Pár kisebb állat riadtan veti bele magát a bozótba, de ahogy emberi alakomat veszem fel, visszamerészkednek. Érzik, hogy nem vagyok ember, mert akkor nem jönnének elő, de egy sárkánytól csak sárkány alakjában kell tartaniuk.
Bár én olyankor is ritkán vadászok. Sokkal kényelmesebb és békésebb bemenni az egyik faluba enni. Most is azt tervezem, leszállás közben láttam a kémények kígyózó füstjét, így nem messze szálltam le a falutól.
Ráérősen sétálok felé, majd csuklyámat a fejemre húzva lépek be a jelenleg csendes fogadóba. Rendelek magamnak némi húst, majd mikor azzal végeztem, egy pohár italt.
Hirtelen azonban patadobogás üti meg a fülem, bár a jó tucat ló közeledésének meghallásához, még sárkány fül se kell. Hamarosan meg is jelennek a fogadóban lovasaik.
Fél szememmel figyelem, ahogy a vezér a fogadóssal kezd tárgyalni. Valamiféle információkra lenne szükségem, de annak ellenére, hogy mindent tökéletesen hallok, nem sokat értek belőle. Nem ismerem ezt az országot, nem tudom mik zajlanak benne.
Maga a harcos jóval érdekesebbnek tűnik, de nincs időm megnézni, int embereinek, hogy foglaljanak helyet, míg ő a tulajjal társalog. Engem el kezd feszélyezni a sok felfegyverzett férfi, és ideges mocorgásom közepette, gyorsan felhajtom maradék italom.
Hallom, ahogy portyákról és fosztogatásokról tárgyalnak, de nem érdeklődök különösebben a dolog iránt. Nem rám tartozik.
Felpattanok, és előhalászom a fizetséget. Sárkányként mérhetetlen kincsek birtokában lehetnék, de egyáltalán nem vonzanak, általában annyi van nálam, amennyire szükségem van, és némi tartalék elrejtve valahol.
Ahogy a pult felé sétálok, szembe jön velem az idegen férfi. Kíváncsian figyelem az arcát csuklyám alól, és el kell ismernem, hogy még sárkány mércével is nagyon nemesi, csábító vonásai vannak. Csak azt tudnám, mióta gondolkodok ilyeneken, és…
Gondolataim elakadnak, ahogy elsétálunk egymás mellett, és súrolom a karját. Nem számítottam rá, hogy ilyen forróság fog áradni belőle… Ez nem természetes emberi hőmérséklet! Vajon ki ő?
Azonban időm nem igen akad ezen gondolkodni. Elrejtve meglepettségem, a pénzt a pultra teszem, majd nyugodtan sétálok ki a szabad levegőre.
Az est hűvöse jót tesz zilált gondolataimnak, és a melegben kissé lecsökkenő erőmnek. Ráérősen baktatok az erdő felé, azt fontolgatva, hol lenne szerencsés átváltozni. Talán az a rejtett tisztás a legjobb, ahol leszálltam.
Megszaporázom a lépteim a fák között, de nem tudom hova tenni a hátam mögött felzendülő patadobogást. Későn vettem észre, a lovas már elém is vág, én pedig riadtan hőkölök hátra a tekintetemtől felágaskodó lótól.
A fenekemen landolok, elém pedig a fogadóban látott férfi lép.
Tétovázva fogadom el segítség gyanánt felém nyújtott kezét, és kissé megriadok, mikor felhúzás után, nem enged el.
- Mit keres egy sárkány az emberek falvai között? – Elönt a félelem, és megpróbálom elrántani a kezem, de keményen tartja. Idegesen tűröm tincseimet fülem mögé szabad kezemmel, már mindegy, hogy meglátja e a végét, vagy sem…
- Nem akarom az embereket megtámadni, ne értsen félre. Eresszen el kérem, csak csendben tovább szeretnék állni – győzködöm csendesen.
- Sajnos azt nem engedhetem. – Te… tessék? Rémülten kapom rá a tekintetem, most már kezdek igazán félni.
- Ne! Kérem, nem tettem semmi rosszat.
- Ezt nem is állítottam. Viszont segítségre van szükségem.
- Én? Segíteni? –hökkenek meg, ő pedig bólint. – Én nem tudok semmit – jelentem ki, a valóságnak megfelelően. Se portyáról, se fosztogatásról, semmiről!
- Ha nem jössz magadtól, erőszakkal kell, hogy elvigyelek. Választhatsz.
Egészen ledermedek, és tekintetemben felcsillan a félelem.
- Erőszakkal? – ismétlem meg reszketegen. – De én egy… egy sárkány vagyok, nem kéne… nem tudsz legyőzni… ugye?
Beismerem, ha valaki fenyegető próbál lenni, nem az én esetlen példámat kéne követnie. Dadogós, kérdésbe fulladó kijelentésem világosan megmutathatta a férfinak, hogy nem vagyok képes igazán hasznosítani fajom erősségeit.
- Nem akarlak bántani. Ha együtt működsz, nem kell kipróbálnunk, sikerrel járnék e – feleli komolyan, én pedig kezdek egyre inkább kétségbe esni.
Miért történik ez? Nem ártottam senkinek!
Mégse kellett volna engednem a kíváncsiságomnak, és bemenni az emberek közé… Vajon mit akarhat tőlem, annak ellenére, hogy tényleg nem tudok semmi olyat, ami a hasznára válhat?
- De miért? – adok hangot kérdéseim egyikének. – Miért kellek én? Tényleg nem tudok semmit!
- De még a segítségemre lehetsz! – jelenti ki, ellentmondást nem tűrően. Ösztönösen húzom összébb magam, idegesen pislogva az ég felé.
Ha most gyorsan átváltoznék, és elrepülnék, ugyan mit tudna tenni ellene?
Látom, hogy van fegyvere, és érzem, hogy elég erős is, de repülni egyik ember se képes! Legalábbis úgy tudom…
- Én… - kezdek bele, de közben gyűjtöm az erőt, hogy egy szempillantás alatt vegyem fel eredeti alakom. – Én nem hiszem, hogy…
Hirtelen húz közelebb magához, a testéből áradó hőtől el is kábulok kissé, hisz mégiscsak jégsárkány vagyok félig. Riadtan rebben rá a tekintetem, így láthatom a figyelmeztetést az övében.
- Ne próbálkozz, a saját érdekedben! – szólal meg szigorúan. Megszeppenve nyelek egyet, és izmaimat elernyesztve, engedelmesen mondok le az átváltozásról.
Van benne valami, ami arra késztet, hogy vegyem nagyon, nagyon komolyan, és ne játsszak a türelmével. Nem tudom, mire lehet képes, de nem szeretném megtapasztalni, azt hiszem…
- Jó – motyogom halkan. Kétségbeesetten hajtom le a fejemet, előrebukó tincseim jótékonyan rejtik el az arcomon átsuhanó félelmet. Nem kerültem még ilyen helyzetbe, fogalmam sincs, mihez kéne kezdenem. Tudom, hogy fajtársaim többsége gondolkodás nélkül esne neki, nem törődve saját, pláne nem az ember testi épségével.
De én nem szeretem az erőszakot, és még ha le is tudnám győzni, rosszul érezném magam ha megsebesíteném. Ráadásul utána már jogosan üldöznének.
- Helyes – morran elégedetten, majd még mindig fogva a kezemet, lovához sétál. Szerencsétlen jószág idegesen toporog, és ahogy ráemelem sárga szemeim, riadtan fújtat egyet. Mégis jól nevelten egy helyben marad, én pedig nem teszek hirtelen mozdulatot, nem akarok még inkább ráijeszteni.
Az emberek közelében nevelkedett, általuk szelídített állatokra többségében hatással van gazdájuk félelme, és ösztönösen tudják, hogy kiktől kell tartani.
Perpillanat mondjuk, lovasa cseppet se tűnik riadtnak…
- Én… nem tudok lovagolni – jegyzem meg óvatosan, mikor közelebb tol a lóhoz. Nem szól semmit, csak könnyedén fellendül a nyeregbe, annak ellenére, hogy továbbra is határozottan fogva tartja a kezem.
Felhúz maga elé, én pedig esetlenül, és végtelen kelletlenséggel helyezkedem el. Nagyon nincs ínyemre a dolog, tekintetem vágyakozva vezetem a sűrű bozótos felé.
- Már elengedhetsz – suttogom lemondó sóhajjal.
- Majd ha már biztos leszek benne, hogy nem kísérled meg az elrepülést! – feleli ellentmondást nem tűrően, majd jelez a lovának, aki értve belőle, lépésben indul meg visszafelé.
Némán zötykölődök a nyeregben, ha időközben nem karolná át a derekam, valószínűleg lepottyannék.
Egészen besötétedik, mire a fogadó elé érünk. Ösztönösen húzom összébb magam, és szabad kezemmel felhúzom a csuklyám.
- Kérlek, engedj el! – fordulok hátra fogva tartómhoz. – Csak a kezemet, ígérem nem szököm el most. Esküszöm…!
Meglepetten húzza fel a szemöldökét, úgy látszik tisztában van vele, mennyire fontos egy sárkánynak az esküje. Ha egyszer valamit efféle pecséttel ígért meg, bárki biztos lehet benne, hogy az élete árán is betartja. Nem véletlenül hagytam magamnak kiskaput.
- Miért esküszöl egy ilyenért, ha nem a szabadulásodat szolgálja?
Pár pillanatig csendben húzom összébb magam a köpeny rejtekében, majd úgy döntve, a helyzetemen már nem ronthat, válaszolok:
- Jégsárkány vagyok félig… A kezed pedig nagyon meleg – magyarázom, bár nem mondom ki nyíltan, milyen hatással van rám. Elég, ha én tudom, hogy hosszútávon gyengít a forróság. Kellemes, de elnyomja az erőmet.
Elgondolkodik, de végül elenged, és ahogy leszáll a lóról, a kábító forróság is megszűnik körülöttem, kis híján fázni kezdek, ami azért szörnyen kellemetlen lenne egy jégsárkánytól. Óvatosan ereszkedem le én is a lóról, de mivel nagyjából most lovagoltam először, megingok és kis híján hátraesem.
Kifejezéstelen arccal támaszt meg, amit halvány mosollyal köszönök meg, majd ha lehet még inkább elrejtőzöm a köpenyegem takarásában, ahogy elindul az épület felé.
Alig jöttem el innen, és már megint itt vagyok… Nem mintha gondom akadt volna, de nem is tudta senki, hogy sárkány vagyok. Mi lesz, ha lebukok?
- Oh… várj! – kapom el hirtelen a ruháját. Kérdőn fordul hátra, én pedig elengedem. – Hogy szólíthatlak?
- Kylar – feleli, és tekintetéből látszik, hogy viszonzást vár.
-Alven – motyogom, majd görcsbe ránduló gyomorral lépek be nyomában a fogadóba. Egyenesen az embereihez sétál, én pedig lelassuló léptekkel követem. Innen már tényleg nincs menekvés… Túl sok ember, fegyver, szűk hely… Én pedig tényleg nem tudok semmit! A határ felől érkeztem ugyan, de kerültem mindenki mást. Mit fog majd tenni velem, ha nem leszek a hasznára? Talán elenged…
|
| timcsiikee | 2012. 02. 17. 20:02:12 | #19276 |
 Karakter: Kylar Evelnor
Megjegyzés: ~ Morának
Kylar:
Öt napja járjuk a falvakat, éjt nappal gyorsan követi, s nemsokára eltelik egy hét. Vágtára fogva a lovakat a következő faluba igyekszünk, mert minél hamarabb járjuk körbe a határt híreket szerezve, annál hamarabb térhetünk vissza. Mindnyájunkat különböző okok sarkallnak arra, hogy minél hamarabb térhessünk vissza otthonainkba. Már akinek a királyváros az otthona. Számomra az a fontos, hogy királyomnak, s hercegemnek eleget tegyek, s ha ezt harccal, vagy üldözéssel teszem meg, szívvel lélekkel megteszem.
Parancsukból áll életem. Egyetlen ösztönző erőm, hogy társaim nagyobb lelkesedéssel kövessenek, hogy hagyom sietősre fogni a dolgot. Könnyebben fáradnak mint én, de nem én hajtom őket… Ez az utolsó falu
A lovak patája hangosan trappolva dübben zabolátlanul a kemény, kitaposott csapáson, amit előttünk szekerek, lovasok és emberek egyaránt már lejártak. A szél süvít fülemben, a ló fújtatva szeli a levegőt, lohol mikor véknyába vágom sarkantyúmat. Erős mén, hatalmas, bár nem sokkal nagyobb mint a többi, s tiszta szürkesége néhol arany foltokban törik meg, akár csak hajam. Királyom ajándéka ez a csodás állat, nagy becsben tartom, ahogy mindent, ami uralkodóinkhoz kapcsolódik.
Mikor az égen füstcsíkokat látok meg felfelé kanyarogni, lelassítom a lovat, pár méterre lemaradt embereim beérnek hamar, de szólnom sem kell, mögöttem állnak meg. A falu már nincs messze így felesleges sietnünk, ráadásul a falusok megrémülnének, ha száguldva szelnénk keresztül utcáikat.
Az első ház rögtön megjelenik lassításunk után, s a hozzá tartozó termőföldek egészen a dombok aljáig elnyúlnak. Sértetlennek tűnik. Ha megtámadták volna, fel lenne égetve, esetleg eltiporva minden látható és kézzel fogható. A vékony füstcsíkok is csak kéményekből származhatnak, mert szinte rendezett távolságra szállnak egymástól az ég felé nyúlva. A ház sötét és nyugodt, nem zargatjuk őket, mert felesleges lenne. A legjobb hely az információ szerzésre a fogadók és kocsmák. Valószínű, hogy itt is találunk, hisz nincs falu egy ilyen nélkül. Újabb méterekkel, lassan már csak sétálnak lovaink, s így van időnk tüzetesen végigpásztázni a környéket. Semmi rendellenes. A messzi látható tetőkön nem látok íjászokat, tehát teljes nyugalomban élnek. ehet még a fogadós sem hallott semmiről, ez lehetséges. De az a biztos, ha megkérdezzük.
A következő hát nagyobb, mint az előző, van egy emelete, s csak az alsó szint két ablakából szűrődik ki erős fény. Lassan sötétedni kezd, így valószínű, hogy a lámpásokat ezért gyújtották meg.
Ajtó tárva, sőt ki is van emelve, így csak egy boltívből áll a bejárat. A fogadó előtt megkötjük lovainkat az istállóhoz közel, majd engem követve jönnek utánam emberein. Nem vagyunk többen egy tucatnál.
A fogadós egy fél-pult mögött csak biccent mikor belépünk, de mikor jobban kinyitja fáradt szemeit, felkapja fejét, és azonnal, szinte ugrik a pult mögül, s lelkesedse felparázslik.
- Miben segíthetek jó uraim? – erre az útra nem a sárkány-míves páncélomat vettem fel, így nem ismer fel, de láthatóan feltűnő jelenség egy csapat felfegyverzett férfi.
- Csak ételre és italra van szükségünk – a pultra teszek két ezüstsárkányt, ekkor meglátom hogy három alak van még a fogadó alsó részén. Tőlünk az első asztalnál két idősebb férfi beszélget, trágárkodik és vitatkozik, a másik sarokban viszont egy csuklyás alak nekünk háttal ülve kortyolgatja italát. Mindezt másodpercek alatt mérem fel, majd visszanézek a fogadósra. – Ezekért cserébe pedig történetet szeretnék hallani, de nem dalnokkal.
Az embereknek intek, hogy üljenek le az első legnagyobb asztalhoz, közben a fogadós hátrakiált asszonyának, hogy tegyen fel több levest a tűzre, és készítsen még két kacsát.
- Mit szeretne tudni, jó uram? – hajol meg, majd felemelem tenyeremet a két érméről és csodálkozva kap utána. Amikor meglátja, hogy nem egyszerű vert pénz, ujjamat szám elé téve mutatom, hogy ne hangoztassa.
- Szeretném tudni, hogy a környéken hallottak-e valamit támadásokról, portyákról esetleg fosztogatásról.
- Ó nemes uram, itt már rég nem jártak még útonállók sem. Nem vagyunk egy gazdag környék, egyetlen tulajdonaink az öszvérek és marhák, meg a földek és háziállatok. A piacunk is csekély. Viszont nászasszonyoméknál hallottam valamit, lányomék nem rég jártak nálunk, s azt beszélik közvetlen a határoknál páncélosok, katonák és kémek ólálkodnak, dalnokoknak és egyszerű utazóknak adják ki magukat, s a nagyobb falvakban a gyermekeket sem engedik ki az utcára. Igaz-e vagy sem, nászasszonyomnak már az esze sem a régi – legyint, majd megvakarja a fejét. – Szállást esetleg kínálhatok? Friss a szalma, tiszta minden, egy porszemet nem találnak a szobáimban!
Kezemet feltartva utasítom vissza ajánlatát.
- Köszönöm, de folytatnunk kell az utunkat, viszont ha meggondolnánk magunkat, visszatalálunk.
- Úgy legyen jó uram, úgy legyen! – az ételért kap még két aranysárkányt, amit odacsúsztatok felé a pulton, s vigadva indul hátra, elkiáltva magát. - Hé fiú! a legrégebbi boroshordót hurcold fel a pincéből rögvest!
Mire végzek az öreggel, már két asszony hordja a tálakat és a kondért, hogy katonáim elé terítsenek, s mikor én is készülnék leülni a csuklyás alak velem szembe jön, válla éppen, hogy súrolja karomat, viszont mérhetetlen nyugodtsággal halad tovább, a pultra tesz egy jelöletlen rézpénzt, majd szó nélkül elhagyja a fogadót.
Utána nézek megállva a szoba közepén. Az emberek általában megriadnak vagy észreveszik, hogy karom érintése néha forróbb az átlagnál, de még meg sem rezzent. Két dolgot jelenthet. Vagy nem érezte meg, vagy rejtegetnie kell valamit ezért úgy tett mintha meg sem érezné. Különös…
Az ajtóból még megfigyelem, hogy merre indul, mert nem követem azonnal. Habár nem fáradtam ki teljesen, de ennem kell. A kíváncsiságtól csak a levest tudom teljesen eltüntetni, a következő fogást nem várom meg csak felhajtok egy kupát, majd előre hajolva jelzek embereimnek.
- Maradjatok még, de ha a sötétedés végéig nem érek vissza, négyen induljatok keletnek. – bólintanak, majd felállok az asztaltól, s kint megkeresem, majd elkötöm lovamat. Amíg bent ültünk valaki pár lovat már leápolt, és az enyém úgy tűnik az elsők között volt. Orra vizes, pihentnek, és jóllakottnak tűnik az állat. Megsimogatom nyakának tövét, majd ellépdelve a többi lótól, vágtára fogom ménest.
Tekintetem jobbra-balra terelem, keresem a karcsú alakot, amit világos csuklya rejt. Ritka manapság a világos színű öltözet, persze pár esetet leszámítva, de azok általában nem közemberek. Egy suhanó foltot látok meg a fák között, utána irányítom lovamat, s nem telik bele sok időbe utolérem, megelőzöm lovammal, amitől ijedten esik hátra, fejéről leesik az anyag, s a felvillanó sárga szemektől felágaskodik lovam.
Megrántom a kantárt és lenyugtatom, lepattanok róla, hogy felsegítsem, de csak félve fogadja el kezemet. Ahogy talpra állítom nem eresztem még el, hanem közelebb vonom magamhoz, de kellő távolságban is tartom. Tekintetem végig fut a gyönyörű arcon, a szeme körül lévő mintán, a selymesen, folyamként vállára eső hajzuhatagon. Kellemes, mégis fűszeresen forró illatot áraszt, s hogy nem feszeng kezem melegére, csak egyet jelenthet.
- Mit keres egy sárkány az emberek falvai között? – most már megpróbálja kiszabadítani kezét, idegesen füle mögé tűri haját, amitől előbukkan csúcsa. Gyönyörű teremtés, s nem utolsó sorban kecsességben is verhetetlen. Nincs ember aki hasonlítana rá.
- Nem akarom az embereket megtámadni, ne értsen félre. Eresszen el kérem, csak csendben tovább szeretnék állni.
- Sajnos azt nem engedhetem. – ijedten kapja felém a fejét, sárga szemei felragyognak, de kétségbeesetten.
- Ne! Kérem, nem tettem semmi rosszat.
- Ezt nem is állítottam. Viszont segítségre van szükségem.
- Én? Segíteni? – bólintok kérdésére. – Én nem tudok semmit. – talán meghallotta, hogy a fogadóst kérdezgettem?
- Ha nem jössz magadtól, erőszakkal kell, hogy elvigyelek. Választhatsz. – bár egyelőre még nem szeretném még előtte felfedni a kilétemet.
|
|
