 Karakter: Muneror Withersmooth
Megjegyzés: (Meusnak)
Figyelő tekintetem egy pillanatra sem veszíti szem elől, miközben azon foglalatoskodik, hogy megbékítse a firkát. Ahogy azt is tisztán érzékelem, a ház népe kissé borzadva figyeli az eseményeket, annak ellenére, hogy épp rajtuk segít. Egyszerűen nem értem, hogy nem lehet azonnal megszeretni azt a széles mosolyt, az ártatlanul csillogó, hatalmas, mélyzöld szemeket, a tiszta és nyílt arcot, vagy egyszerűen miért nem késztet senkit apró termete arra, hogy meg akarja óvni mindentől.
- Meus! - szabályszerűen dörren a csendben aggódó hangom, ahogy fellendül a fára. A zsigereimben érzem, hogy nem lesz ennek jó vége, és ösztönösen az ág alá állok, hogy elkaphassam, ha tényleg zuhan.
- Ne aggódj, nem lesz bajom! - jelenti ki magabiztosan, s ismét a firkát kezdi "üldözni", s minden egyes lépésénél nagyobb lesz a gombóc a gyomromban, mert rossz nézni még az ő termetével is, ahogy egyre vékonyabb és vékonyabb részére ér az ágnak. Szólni viszont nem szólok. A látszat ellenére pontosan tudja, mit csinál, s ha mégis kicsúszna a kezéből a szituáció irányítása, hát itt vagyok én.
Úgy tűnik, sikerrel jár, mert az egyelőre láthatatlan kis rosszcsontot átöleli, ám ekkor megcsúszik, s elveszti az egyensúlyát. A szívem kihagy egy ütemet, mire végre a karjaim közt landol, s hatalmas, bár néma sóhaj hagyja el a szám, ahogy először csak kikukucskál, majd nagyra nyitja csillogó szemeit.
- Még egyszer! - nevet fel. Na persze, még csak az kéne! Két lábára állítom Őizgágaságát, és verbálisan is kifejezem a fejemben határozottan felgyúló gondolatot: - Eszedbe se jusson! A szívbaj jött rám! - mégsem tudok túl kemény lenni, szám széléről mosoly kandikál vissza rá.
- Nem vagy te olyan szívbajos! - szájal is vissza kuncogva. - És legalább Nimó is megvan! - mutatja fel a valamit, amit elkapott, s bár szívesen megnézném, de mivel nem látom, így nem tehetek eleget kívánalmának, csak felhúzott szemöldökkel nézek vissza még mindig rá az elkapott firka helyett. Egy pillanatig még lelkesen pillog rám, majd leesik neki a probléma lényege, s a kis huncutkát a földre helyezve "ad neki alakot". Ahogy a kis jószág előbukkan, egész aranyosnak tűnik, és édes, ahogy méltatlankodva néha-néha megrázogatja kis szárnyacskáit. Csak hát, az emberek nem szeretik olyan egyszerűen látni a világot, mint amilyen, muszáj mindig a sérelmeket és az előítéleteket előtérbe tolni... Végigsimítanék az elszontyolodó buksiján, de nem érzem mégsem helyénvalónak. Túl intim lenne ebben a furán ellenséges közegben.
- Roro, Nimó is velünk jön! - jelenti kis szóváltás után az állatkával. Persze azonnal szisszenések szűrődnek keresztül egyesek fogain, de ahogy a várakozó lakókra pillantok, mind elnémul, még a tekintetük is lesütik, nehogy onnan olvassak ki valami szerintem sértőt.
- Gyertek, menjünk - szólok védencem és új kis barátja felé, mielőtt megindulnék komótos léptekkel, hogy ne csak tartani tudja a lépést, utol is érjen.
- Köszönöm - mondja halkan, mire kérdőn pillantok le rá.
- Mit?
- Hogy nem félsz a firkáktól - csöppnyi részvéttel komorodom el én is. Sejtem, mit érezhet, mióta elvesztettem az emlékeim, nem sokan néztek rám olyan nyílt őszinteséggel és kedvességgel, mint ő és a családja. Azután végképp nem, hogy felfedezték a rengeteg sebhelyet a testemen.
A csendet, mint általában, ismét ő töri meg, s hangja most már jóval vidámabb, mondanivalója viszont egyáltalán nem. - Amúgy nem értem az embereket, miért félnek tőlük. Persze tudom, hogy vannak nagyon gonoszak is, a kifejezetten intelligensek, vagy a túl ösztönlények között, de hát az emberek is ugyan ilyenek… Oh, emlékszel, mikor ezt a múltkor kijelentettem az egyik vacsoránál? Csúnyán is néztek rám, a tanácsnokok közül jó néhányan, biztos magukra vették - nevet fel, és az én fejemben is élénken kirajzolódik az emlék. Még az a része is, amit talán ő nem is érzékelt, hogyan fagyott meg tekintetem, fenyegető tigriséhez hasonlón villogva mindenkire, aki szóra merte nyitni utána a száját, hogy tudja, mit engedhet meg magának, és mit nem. - Később hallottam, amint az egyikük azt mondta a másiknak, hogy túl sok hatalom van a pimasz kölyök kezében. Nem tudta, hogy hallom, de azért elgondolkodtam rajta. Szerinted felelőtlen vagyok? - muszáj magamban gyengéden elmosolyodnom, miközben próbálom megőrizni a semleges maszkom. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, de valójában nagyon is zavarja, hogy mindenki ismeretlenül elítéli, de minimum megítéli. Ezt ékesen bizonyítaná bárkinek a mondandója végén feltett kérdése.
- Nálad jobb helyen nem is lehetne egy ekkora erő! - válaszom nem csak vigasztalásnak szánom, valóban így gondolom. Annyira ártatlan és messze nem érdeklik azok a dolgok, amelyek miatt valóban veszélyes lenne. Nem érdekli a hatalom, nem számol a lehetőségekkel, amelyet teste magában rejt, épp ezért is kiváló őrzője ennek a félelmetes erőnek. Mert nincs szüksége rá, így nem is fog vele visszaélni. - Sose élnél vissza vele! - próbálom szóba is önteni gondolataim, miközben a lóra ültetem.
- Igazából nem is tudnék. Mármint nem érné meg, mert belehalnék.
Mindig szíven üt, milyen könnyedén ejti ki a tényt, s most is megtorpanok egy pillanatra, mielőtt a saját lovamra felkapaszkodnék.
- Ne beszélj ilyen könnyedén a halálodról, Meus! - dorgálom meg szelíden. Tudom, hogy azok számára, akik a halál valóságos lehetőségével élnek, akiknek sokkal közelebbi alakja, mint másoknak, könnyebben mernek a szemébe nézni félelem nélkül, a körülöttük levőknek mégis fájdalmas hallgatni ilyesmit, így jobb, ha ő is leszokik róla, s nem mondja ki mindenki előtt csak úgy, mintha az időjárásról beszélne.
- Jó, bocsánat - sóhajt. Biccentéssel jelzem, hogy semmi baj. Nem azért mondtam, mert velem nem beszélhet róla, csak szeretném, ha amikor megteszi, tudja, hogy súlyos dologról beszél, mégha számára természetes is esetleg. Azt hiszem, így van rendjén, ennyi tisztelet kijár a kaszásnak.
Ma mégis fontosabb, hogy végre hazaérjünk. Kiugratunk a lovakkal, s rövid vágta után már a kastély kapuján ügethetünk be, lefékezve az udvaron. Ruganyos mozdulatokkal, energikusan már a szobája felé is szalad, s mire odaadom a lovam kantárját a lovászfiúnak, már nem is látom.
- Az úrfi ma is igen energikus - jegyzi meg a fiú, mire csak bólintok, majd hasonlóan fürge, épp csak az esetemben nem bohókásnak, inkább komolynak és kimértnek tűnő léptekkel iramodok utána hogy beérjem.
Míg ő a firkákat mutatja be egymásnak, az én tekintetem mindent végigmér, de semmi gyanúsat vagy egyszerűen csak félreérthetőt nem látok, még a takarítók sem jártak erre, mert az ágynemű és a szennyes is mozdulatlan.
Az egyik kispajtás viszont nem akar előkerülni, így legálisan is kicsit alaposabban körbenézhetek a kis rosszcsontot keresve, de végül ennek ellenére sem bukkanunk rá.
- Biztos megint kiment játszani. Majd jön, ha éhes, ne aggódj! - simítok végig Meus fején. Flór már csak ilyen. Esetleg azután iszkol majd vissza, hogy valaki felsikoltott a palotában. Az a valaki általában a szakácsnő szokott lenni. Bár megértem Flórt, Hyrenia asszonyság valóban jól főz, épp csak állandóan patkánynak nézi a firkákat, és visítva kergeti meg őket a seprűjével, amint lefülel egyet is. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy ezek az állatkák mások, de nem hinném, hogy sikerült megértenie. Vagy akarta-e egyáltalán.
Mivel Meuson is látszik, hogy megnyugszik, magamhoz véve a szükséges cuccokat, elvonulok fürdeni. Mondhatni muszáj, este fogadás megint, s bár csak testőr vagyok, nekem is muszáj valamilyen mértékben rendesen megjelenni, hogy ne hozzak szégyent a házra, amely olyan nagy szeretettel fogadott be.
A meleg víz egyébként is kellemes, egész elnyúlok, élvezve, hogy kényezteti a testem. Még a szemem is lehunyom, bár ezt részben azért teszem, hogy többi érzékem kiélesedjen, és jobban halljam, ha odakinn valami nem úgy zajong, mint ahogy kellene neki.
Mégsem hallom meg a puha lépteket, csak akkor riadok meg egészen, mikor valami végignyal az arcomon. Nagyot ugorva, még egy kicsit nyikkanva is pattannak fel szemhéjaim, de akkor már ugrik az állatka, és képen locsol, jó adag vizet loccsantva ki a kádból. Cifra káromkodás hagyja el ajkaim, hogy még fürdeni sem lehet nyugodtan, s mikor sikerül megcsípnem a rosszcsont firkát, úgy ahogy vagyok, egy szál törölközőben - amit azután kaptam magamra, hogy kipattantam a kádból - vonulok vissza a szobába.
- Flór megvan! - morgom még mindig, a kis rosszcsontot a gazdája felé nyújtva. Át is veszi, kiigazítva őelázottságát, majd felmosolyog rám. - Bocsi - mondja, mire csak legyintek. Mondhatni már hozzászoktam. További morgolódás helyett a hajamba túrva rázogatom meg tincseim, hogy ne az arcomba csöpögjön belőle a víz. Csak a csöndet megtörő hangja hívja fel rá ismét a figyelmem.
- Biztos nem fáj már egyik se? - lepillantok rá meglepve. Megrázom a fejem tagadólag, és elmosolyodom nyugtatólag.
- Egészen biztos. Csak azt bánom néha, hogy nem tudom, honnan vannak - felelem elmerengve. Ez a sok sebhely... Talán mind egy-egy harc, amelyben talán valaki életét is kioltottam, és nem tudhatom, nem én voltam-e a rossz fiú. Nem lep meg sosem, hogy bizalmatlanságot kapok a láttukra, hisz ha belegondolok, nekem sem jut más magammal kapcsolatban eszembe, csak a kételkedés. Inkább az a fura, hogy ő és a családja képesek voltak valami többet belém látni, amit még én sem vagyok képes magamba...
Ujjai az ujjaim közé siklanak, tekintetem egy pillanatig összefonódó kezeinké, majd rá pillantok.
- Ez tudom, honnan van - húzza végig egy újabb keletű horzsolásomon az ujját, mire mosolyognom kell.
- Köszönöm - súgom hálásan, mert gesztusa elfújta a gondterhelt felhőket a homlokomról, mert közvetve azt próbálta kifejezni, hogy akárki is voltam, most ide tartozom. Újult erővel állok fel, hogy felöltözhessek végre.
* * *
- Hogy nézek ki? - fordul körbe, megmutatva magát. Látszik rajta, hogy a háta közepére sem kívánja a ruhát, de azért kíváncsi a véleményemre, hátha valamit nem kell elviselnie belőle, mert felesleges, vagy sok, vagy esetleg koszos, valami egyéb baj van vele, de pechje van, mert bár tudom, mi az igazi baja, ki kell ábrándítanom, nem lehetek ebben a szövetségese.
- Igazán jól áll, tökéletes lesz a fogadáshoz.
Ajkait lemondóan biggyeszti lefelé egy pillanatra, de szemébe azért öröm költözik, mert a dicséret viszont jól esett neki. Csak ne ezt a ruhát illetném vele.
Meg tudom érteni. Számomra sem kimondottan kényelmes, még kevésbé hatékony öltözet az, ami rajtam feszül alkalmi ruha gyanánt, s ha valami gond adódna, valószínűleg szakítanám is egy-két helyen, de nekem is el kell viselnem, mert ennyit megkövetel tőlem is az alkalom. Így közösen szenvedhetünk.
- Gyere - intek békítően, s tenyeremmel már terelgetve magam elé, hogy ne találjon semmilyen kibúvót.
Lenn a folyosókon előre haladva egyre nagyobb sürgésforgásba botlunk, de aztán előbukkan Meus anyja, s máris félreterelget minket egy szobába, ahol nem vagyunk útban, de nem is veszt el minket, hogy amikor kell, jó helyen legyünk mi is a jó időben.
Nem szerveznék ilyesmiket. Bár tény, részt sem vennék ilyesmin. Mindig feláll a szőr a hátamon a negédeskedés miatt, amelyet egy-egy ilyen rendezvényen rendez mindenki, hogy jobb pozíciókat szerezzen, miközben a hátad mögött ki tudja, milyen csúfságokat gondol rólad, és hova kívánna legszívesebben. A külföldi vendégek még problémásabbak. Mivel ez egy kis ország, és nincs nagy katonai ereje, igen arrogánsan tudnak fellépni egyes követek, s ilyenkor is kinyílik szó szerint a bicska a zsebemben, mert bánt, hogy számomra kedves embereket próbálnak porig alázni.
Az időt viszont elmókázzuk, engedve kedvtelésének, barkóbázva egy jót.
Maga a vendégek fogadása roppant szertartásos, és unalmas. Olykor-olykor a vállára is kell fektetnem a kezem, megszorítva picit, hogy kibírja, és ne aludjon el, valamint ne ébredjen fel benne a túlzott pajkosság se. Érintésem mindig néma figyelmeztetés, hogy bírja még ki egy kicsit türelmesen, és az asztalnál már szabadabb lesz a móka.
Az érkező küldöttség elég vegyes. Látszólag nyugodalmasabb lesz az este, hiszen a követek viszonozzák a feléjük mutatott tiszteletet, csupán az egyik kísérő, valószínűleg épp úgy valaki testőre, mint én, vonja magára a figyelmem azzal az egyszerű dologgal, hogy áthatóan bámul, arcán sejtelmes félmosollyal, amitől olyan érzésem támad, mintha ismerne. Látszólag nem mutatok túl sok érdeklődést irányába, de a pillantását nem tudom kiverni a fejemből annak ellenére sem, hogy a továbbiakban inkább az érzékeimet kiterjesztve pásztázom a környéket, képletesen szemmel tartva minden mozdulatot, hogy kiszűrhessek bármit, ami zavaró, nem odavaló, vagy gyanús. Ilyen persze nincs az átható tekintet szúrós érdeklődésétől eltekintve. Talán ezért sem vagyok képes teljesen kizárni.
Tökéletesen érzékelem, hogy végig figyel, s kevéssé méltányolja, hogy nem tisztelem meg figyelmemmel, ahogy azt is felfogom érzékeimmel, hogy mikor elsétálunk előttük, bevonulva, odasúg valamit, de erre sem reagálok, nem úgy, mint aki nem hallotta meg, hanem úgy, mint akinek nem jelent semmit az infó. Pedig ha valóban ismer, bizonyára az általa ismert nevem súgta oda akkor, mikor elhagyta az ajkait a "Omuru" név.
* * *
A vacsora valóban nyugodtabb légkörben telik. A királyi pár mellett kap helyet a két követ, Meus meg én pedig a sarkon, kissé elkülönítve. Hagyom is neki, hogy bohóckodjon a kajával, és hát, valljuk be, nekem sem kell a szomszédba menni, hogy benne legyek halkan a bolondságokban. Például, szavakat pakolgatunk ki a betűtésztából, néha üzletelve egy-egy ritkább betűért, vagy mikor senki sem figyel, a kanalával felém lődözi a zöldségek egy részét a tányérjáról, amelyek annyira nem kedvel, én viszont imádom, s én úgy kapom el a levegőben, falatozva, miközben halkan kuncog.
Nyugodalmas boldogságom viszont nem teljes, mert továbbra is magamon érzem a fickó tekintetét, amelyet magam fegyelmezve ignorálok, és tettetem, hogy fel sem tűnik a tény, hogy mereven bámulja a hátam, pedig belül kiráz tőle a hideg. Olyan, mint az égen gyülekező sötét fellegek, az ember ösztönösen érzi, hogy hamarosan komoly vihar fog kitörni, s ezek most nem csak ijesztgetni kívánó gomolyfelhők.
a következő pillanatban azonban kikerekedik tőlem szokatlanul mindkét szemem, ahogy megpillantom Meus mögött Flór, újabb csínytevésre készülve minden bizonnyal.
- Meus - súgom kis gazdám felé, s tekintetemmel jelzem, nézzen hátrafelé. Elsápad, ahogy felfedezi a kis firkát, aki most a lehető legrosszabb időpontot választotta a rendbontásra. Mert máskor egyszerűen csak megkergetnénk, és rendre utasítva terelgetnénk vissza a palota azon részeibe, ahol szabadon járkálhat, de most, a fontos vendégek előtt nem lehet fehajtást csinálni, minél diszkrétebben és feltűnésmentesebben kellene elintézni a dolgot. Flór viszont nem arról híres, hogy ezt tűrné is. Minimum visít, mint a fába szorult féreg, ha elkapom a grabancát...
- Mit csináljunk? -fordul vissza felém tanácstalanul, s nekem sincs igazán ötletem, csak egy, amit meg is osztok vele.
- Tudod őket irányítani, csak ki kellene jutnunk a folyosóra, mielőtt felfeldezik, mert akkor utána már magadhoz tudnád hívni, igaz? - nincs igazán pontos képem a képességeiről, nem szeretem, ha túl sokat alkalmaz belőlük, ezért nem is szoktam szorgalmazni, hogy ilyesmit tegyen, de most nem látok jobb megoldást.
Mintha megnyugodna, bólint, s szeméből már azt olvashatom ki, hogy összeáll a fejében a legmegfelelőbb megoldás a kijutásra, és az utána következőkre, s fel is áll, én pedig automatikusan követve egyenesedem fel szintén, mikor a két szülő felénk fordul, s az úrnő hangja fékez le mindkettőnket.
- Hova mentek, Meus? Mindjárt jön a köszöntő, azt várjátok meg!
- De anya - forgatja a szemét a megszólított, hogy úgy csináljon, mint aki azt szeretné jelezni, hogy neki sürgős dolga van a mellékhelyiség irányában, mire máris megkapnánk a zöld utat, de elkésünk. Belép a szolgáló a desszerttel, a pompásan illatozó csokifondu-vel a hozzá való, csokiba mártogatható gyümölcsökkel, és Flór meg is indul, és mire bármit tehetnénk, pedig Meus és én is azonnal a magunk módján és képességeink szerint reagálunk a dologra, már felborította a csokit, és egy csokival összekent gyümölcsöt felkapva rohanna is, de egyrészt Meus bizonytalanítja el, másrészt én ragadom meg a grabancát. Hogy megvan, máris adnám Meusnak, aki be is szüntetett minden komolyabb erőlködést, de az eset még ennél is nagyobb felhajtással folytatódik. Az egyik követ felvisít, miközben a férfi, aki egész eddig méregetett, lép elő, egy kardot húzva elő, és csak azért szegezi nekem, mert a hátam mögé rejtem reflexből a kis csintalan firkát.
A levegő megfagy, s az eddig nyugodtan ücsörgő vendégek ereiben is teljesen megfagy a vér, és a feszültség az egekig nő. S a csendet kihasználva szólal meg a követet védő férfi, mély, ismerősen zengő hangján hangsúlyozza ki a számukra kedvező olvasatát a helyzetnek.
- Hallatlan, hogy ilyen aljas módon kívánják országunk képviselőit megfélemlíteni, ezeket a szörnyeket ránk uszítva! - hangja nyomán borzadály lesz úrrá a termen. Pedig túlzása egyértelmű. Eleve csak egy "szörny" van, az is egy kis cukiság, aki olyan falánk, hogy csoda, hogy még jár és nem gurul. Másrészt senki nem uszított senkit senkire. Harmadrészt pedig ha ettől valaki megijed, akkor az egy beszari lúzer. Azt már meg sem említem, hogy kb. ugyanannyira megrémült a királyi pár is a nem várt cirkuszra, mint amennyire a követeknek volt esélye.
- Ő nem szörny, hanem Flór, és cseppet sem bánt senkit! - lép előrébb Meus, igencsak dühösen, s a kis firka már az ő kezében ficereg, addig helyezkedve, míg kényelmesen bele nem tudja fúrni magát kis gazdája ölelésébe, és nem legyezheti csak úgy a levegőt lapátfarkával. A férfi máris felé irányítaná a kardját, ha nem tapadnék rá a markommal, nem törődve vele, hogy a hideg fém a tenyerembe vág, s rántanám félre, jelezve, hogy tudja, hol a határ.
- Ez már nyilvános provokáció! - pattan fel most már a követ is, akinek a kíséretéhez tartozik ellenfelem. Tekintetem felé fordítom, mire ismét elnémul, visszaülve. Pedig a tekintetem kifejezetten kifejezéstelen volt.
- Ez félreértés! Roro nem... - kelne a védelmemre, de a vállára téve a kezem ismét elnémítom, majd hátrébb tolva féltérdre ereszkedve hajtom meg a fejem, alárendeltségem elismerve, és bocsánatom fejezve ki már gesztusommal is.
- Sajnálom, ha megsértettem, de testőrként nem nézhetem, hogy a védencemre fogják a fegyvert. De kérem, tiszteletlenségem miatt ne a kenyéradóm és ne a védencem büntesse, hanem engem. Bármilyen büntetést elviselek, amellyel kiengesztelhetem, ha szeretné, hát vetesse fejem, életem a kezébe ajánlom legmélyebb bocsánatkérésem jeléül - mondom magamhoz képest iszonyatosan kibővített mondatokban, majd még mélyebbre hajolok.
- Roro... - súgja kis védencem, és hiszem, megértette, hogy miért is fontos az, hogy most ne verje ki a patáliát, s miért fogadja el a döntésem.
- Igazából... - bizonytalanodik el a követ is, viselkedésemre, és kezdem elhinni, hogy megúszhatom a dolgot ennyivel, mikor ismét a testőr szólal meg mély hangján.
- Úgy gondolom, ilyen sértést nem lehet szó nélkül hagyni, és meg kell büntetni a szolgát - hangja kemény és kérlelhetetlen, gyanítom az arca is ugyanilyen parancsoló és ellentmondást nem tűrő, amely furán jön ki egy beosztottól.
Újabb adag súlyos csönd.
- Hát, talán egy aprócska büntetés nem árt... - ért bizonytalanul egyet a követ, és kezdem azt érezni, hogy az igazi főnök inkább a testőr, mint az úr. Kijelentése pedig minden bizonnyal biztatást kaphatott a testőrtől, mert ismét határozottabb lesz. - Rendben, az életednek megkegyelmezünk, köszönd azt a két ország közti jó viszonynak, helyette 25 botütésre ítéllek az országunkat ért sértés miatt.
- Mármint 25 korbácsütésre - javítja ki a férfi, s Meus már nyitná a száját felhördülve a felháborodástól, de felegyenesedve tapasztom szájára a kezem.
- Felesleges - súgom. -, csak rontanád a helyzetet - s tudom, hogy érti. Tisztában van vele, hogy eme szomszédos ország barátságának megőrzése milyen fontos is neki, a szüleinek, és az egész országocskának, amelynek örököse és védelmezője kell, hogy legyen. Így hagyja magát visszaterelgetni Flórral a szülei mellé, s biztató mosolyomra elkámpicsorodva nézi végig, ahogy kivezetnek, de ki már nem jön, hogy azt már ne kelljen figyelemmel kísérnie, hogy hajtják végre a büntetést.
* * *
Mellettem ül végig, fogva a kezem, míg ellátnak, s bár nem lenne rá szükség, mégis hálás vagyok, és inkább megszorítom kezét köszönetem jeléül, mint elengedve nyugtatnám meg, hogy semmi az egész. Százszor inkább ilyesmi, mint hogy háború törjön ki, ahol az ő élete fegyverek nélkül is komoly veszélybe kerülhet...
Viszont nem lettem nyugodtabb. A férfi, aki testőrnek tűnik, mégis az egész eseménysort nyíltan irányítja egyszerűen minden idegszálam felborzolja, s szinte minden porcikám üvölti a veszélyt. Valahogy ösztönösen úgy érzem, sem itt, a kórházi részlegen, sem a saját szobáinkban nem lennénk biztonságban. Úgy vélem, Meusra pályázik, mint annyian, ugyanakkor onnantól, hogy az az érzésem támadt, hogy ismerhet, akár irányomban is érdeklődőbb lehet valami múltbéli ügyünk miatt... Most kifejezetten dühösnek érzem magam azért, amiért egy nyamvadt emlékfoszlányra sem emlékszem, amelyet hozzá köthetnék. Akkor tudhatnám, mire számítsak, így csak találgatni tudok, míg ő lehet, hogy sokkal jobban ismer, mint szeretném és mint szerencsés.
Tervem viszont van, s kigondoltam egy helyet, ahol biztonságosabb lehet tartózkodásunk annak ellenére is, hogy jelenlegi állapotomban igencsak nehezen tudnám komolyabb veszély esetén megvédeni. De persze olyan köntösbe igyekszem öltöztetni az egészet, hogy ő ne kezdjen aggódni, félni meg végképp. Így mikor az orvos és a nővérek távoznak, ülésbe nyomom magam, hiába tiltakozik - bár legalább a hátamon levő sérülés miatt vissza nem nyom, mert nem akar fájdalmat okozni, s amint fenn vagyok, neki is kezdek annak, amit szeretnék.
- Kitámogatnál a hátsó kis kuckóhoz?
- A kis kuckóhoz? Minek? Roro, neked most pihenned kell! - értetlenkedik és szigorú egyszerre.
- Ott jobban menne - felelem, s bár nem igaz, amivel folytatom, akár így is lehetne, tekintve a rengeteg heget a testemen. - Egyszerűen nem érzem magam jól valamiért a kórházszerűségekben, mégha az egy orvosi szobában merül is ki. Egyszerűen összeszorul a gyomrom a gyógyszerek és a hipo jellegzetes szagára.
Erre már nem tud mit felelni, bólintva segít felkelni, hogy nekiinduljunk a hátsó, rejtettebb udvarrésznek a kis valamikori kertészlakhoz, amelyet most nem használ senki.
* * *
- Roro - töri meg a meghitt játékot hirtelen komoly hanggal.
- Mi az? - kérdezem "jó kisfiúként" feküdve, és csak a kockát dobálom, meg utasítgatok, még lépni is ő lép helyettem a bábuval, hogy nekem ne kelljen feleslegesen megmozdulnom.
- Sajnálom.
Felvonom a szemöldököm. - Mit? - kérdezek vissza.
- Hát, hogy miattam...
Mielőtt befejezhetné, intek, hogy jöjjön közelebb, aminek eleget is tesz, így a szemébe nézve és a feje búbját simogatva hozzá képest hatalmasnak tűnő tenyeremmel, felelem: - Én nem sajnálom. Ez csak pár karcolás, míg ha komolyabbra fordultak volna a dolgok, nemcsak a te életed, hanem az ország minden lakója élete veszélybe került volna. Igazán nem nagy ár, nem igaz? De ne légy szomorú, inkább mosolyogj, tudod, hogy azt jobban szeretem.
Bólint, és máris mosolyt erőltet arcára, s bár nem őszinte, értékelem a gesztust.
- Mondd, Roro, szeretnéd, ha veled aludnék? - kérdezi ismét, s kissé meglep. Ugyanakkor semmi rosszat nem látok benne.
- Ha szeretnél, én nem bánom.
Tudja, hogy ennél konkrétabban nem fogja tudni kimondatni velem, hogy aludjunk együtt, így bekucorodik mellém, s magára pakolja a kezem, mintha az lenne a takarója. Megmosolyogtat, s magamhoz ölelve fúrom hajába az orrom. S ahogy minden porcikám betölti az illata, el is nyom az álom, s bár igaz, felületes, mint mindig, hogy felébredhessek bármire, ami nem odavaló zaj, mégis nyugodalmas annak ellenére, hogy a három kis firkarosszcsont is odatelepszik a lábaimhoz ficeregve. Mert róluk mindannyiukról tudom, nem ártanának nekünk.
|
