- Még mit nem! – csalódottan csóválja meg a fejét. Igaza van végül is nem õt adták el úgy, mint egy darab húst! El sem hiszem, hogy édesapámék csak így oda adtak valakinek mikor még öntudatlan voltam. Kis csecsemõ, aki azt sem tudta mi a neve. Egy egyesség miatt vagy még ezt sem tudhatom biztosra, hogy egyesség keretében adtak hozzá. Lehetséges csak így akartak megszabadulni tõlem. Vagy ez egy pszichopata, aki megfenyegette õket! Jézus Isten oda fent az égben! Most mit tegyek? Én ezt nem akarom és az érzéseimmel senki sem foglalkozik!

- Gretha, kedvesem ebbe neked nincsen beleszólásod. Eddig sem volt – mondja nyugtatóan, majd átkarolja a derekamat, és vezetni kezd maga mellett. Vajon most hova fogok kerülni? Valami mesebeli helyre, amirõl minden lány álmodik? Még a feltételezés is vicces, amíg a valóság egy lidérces álom.

- Az én életemrõl van szó. Kell, hogy legyen beleszólásom – egyre idegesebb leszek, amitõl úgy látom az õ kedve is rohamosan romlik. Kiérünk, és a kocsihoz sétálunk. Kinyitja nekem az ajtót, vonakodva, de beülök, azután bezárja az ajtót. Vajon hova visz vagy egyáltalán az országban maradunk? Megkerüli a jármûvet aztán õ is, beül mellém. Csodás komolyan mondom. Most a pokolba kívánok mindent. A sofõrnek egy szót sem szól, gondolom megbeszéltek mindent. Egyenesen a házához hajt. Leparkol egy kovácsoltvas kerítés elõtt, mi pedig kiszállunk. Félelemmel teli csodálattal meredek az épületre. Meg kell hagyni gyönyörû. A kertrõl nem is beszélve. Belépünk a kapun, a kövekkel kirakott járda mellett különbnél különb virágok virítanak, apró lámpák világítják meg kettõnk útját. Leguggolok és megérintem az egyik virág halvány szirmát.

- Hû. Te itt élsz? – kérdezem halkan, szemeimet továbbra is a virágon tartva. Elgondolkodom újra. Szüleim vajon mi hatására adott hozzá ehhez a férfihoz. Lehunyom szemeimet és lenyelem a sírást. A hangja ráz fel gondolataimból.

- Igen virágszálam, de ezen túl te is itt fogsz élni – felpillantok rá a virágokról. Homlokomat ráncolva nézek szemeibe, majd felsóhajtok. Igen itt a nagy ismeretlenbe, ami nem az én terepem.

- Még most sem értem. A szüleim soha sem tennének ilyet velem – látom, hogy nem tetszik neki az, amit mondok. Õ baja akkor sem fogok érteni szüleim viselkedését, ha megszakadok, akkor sem.

- Rendben. Van más ötleted, mi történhetett akkor? Szívesen meghallgatlak – néz rám kedvesen mosolyogva. Felnézek az égre, követi mozdulatomat. Megannyi csillag ragyog odafent az égen. Nem fogok válaszolni a kérdésére. Egyszerûen a helyes választ sem tudom. Nem hogy az okát megmondjam. Ez egy egész egy agyrém. – Mindjárt gondoltam. Gyere, körbevezetlek az új otthonodban.

Felsóhajtva elindulok be vele. Mikor odaérünk, az ajtóhoz az lenne evidens, hogy elõre enged, de e helyett felkap ölébe még a szívverésem is eláll egy pillanatra. Rá kapom, tekintetemet mire elvigyorodik. Átkarolom, nyakát nehogy lehessek, pulzusom hamar felszökik kétszázra.

- Mit csinálsz? – kérdezem elcsukló hangon mire halkan felnevet. Hát én egyáltalán nem tartom viccesnek ezért körmeimmel lágyan végigkarmolom tarkóját mire halk nyögést hallat.

- Átviszlek a küszöbön, mint egy rendes asszonyt. – jön, az elegáns válasz azzal bevisz a házba. Szétnézek gyönyörû a lakás. Kívülrõl is bámulatos, de ez a régies berendezés igazán különleges. Letesz, az elõtérben én pedig szétnézek. Csomó virág mire felragyog az arcom. Fenébe már hogy pont az van itt, amit szeretek. Betessékel, a nappaliba mire a zongora láttán már komolyan úgy érzem egy mesébe kerültem. Felszusszanok és felé fordulok.

- Látom nagyon felkészültél. Gondolom, a szüleim adták meg a tippeket mivel tudsz lépre csalni. – mondom dacosan némi megbántottsággal hangomban. Ez egyáltalán nem volt fer play. Nagyon nem sõt.

- Inkább magam jártam utána a dolgoknak. Apád nem tudja, hogy rendeztem be a házat. – mondja nyugodt hangon némi mosollyal ajkain.

- Felkísérnél a hálóba? Szívesen levenném ezt a ruhát. – sóhajtom és kinézek, az ablakon megfogja kezemet, ami nem nagyon tetszik. Felkísér a szobánkba, ami egyáltalán nincs ínyemre. Csodálatosan összhangban van ruhám színeivel még az állam is leesik. Felé perdülök.

- Mi az? – kérdezi, ártatlan arccal mire összeszûkülnek szemeim.

- Tudod te azt nagyon jól! Biztos vagyok benne hogy valami belsõ informátorod volt! – mondom, idegesen arcomra pír kúszik. Idegesen szétnézek a szekrényben és egy cicanadrág valamint egy hosszított rövid ujjú felsõ mellett voksolok le. Mikor kiszabadulok a fürdõbõl igazán szexin festek fõleg, hogy kiengedtem hajamat. Drága férjem nagy szemekkel néz engem. Felé fordulok kérdõ tekintettel. Na, mi van szivi? Elállt a szavad?

- Kérsz enni? –néz, kérdõn mire megrázom fejemet. – Rendben akkor én megyek a dolgozó szobámba remélem, feltalálod magadat. – gyors puszit nyom homlokomra aztán már ott sincs.

Pukkadj meg! Te szent ég alig pár óra leforgása alatt férjem lett. Még a végén azt fogja kitalálni, szüljek neki gyereket. Bár nem panaszkodhatok igazán helyes, de akkor is. Biztos csak púp vagyok a hátán, amit a drága jó édesapám a nyakába vart. Végül gondolok egyet és elindulok le. Leérve eszembe jut a zongora és lassan odalépkedek. Leülök, és pár billentyût lenyomok. Elmosolyodom, már szinte repülni kezdenek, ujjaim teljesen a zenének adományozom magamat. Észre sem veszem, újdonsült nézõmet úgy belemerülök a játékba. Ez az egy dolog maradt nekem. Vajon mit hoz számomra a jövõ? Már magam sem tudom… (http://www.youtube.com/watch?v=qTBN6qxwgy4). Végül mikor ez véget ér egy újba kezdek.(http://www.youtube.com/watch?v=ynHsL26IGnk). Halkan dúdolok és lehunyom szemeimet. Úgy játszom a zongorán lélekbõl és érzésbõl. Teljes szívemet adom semmi mû nincs benne. (http://www.youtube.com/watch?v=5mh-XGlJPmY). Végül belekezdek a harmadikba is és itt már angyali hangom is szerepet kap. Nem nézem ujjaimat és úgy repülnek, ujjaim még mindig nem veszem észre szemlélõmet. Némi fény vesz, körbe mintha glóriám lenne. Igazi valóm mutatkozik meg. Olyan vagyok akár egy földre szállt angyal. Kit megkaphatsz, de rögös úton. Mit szólsz, küzdeni fogsz értem?

- Rendben, kifogástalan a megjelenésed. Mint mindig. Néha komolyan irigyellek – mondja csalódottan fejét csóválva, aztán elneveti magát.

- Õrült vagy Thomas. Csak még nem szedsz rá gyógyszert – mondom vissza mosolyogva, aztán elindulok. Hajammal semmit sem kezdtem, úgy sem maradna úgy, ahogy beállítom. Felesleges bajlódnom vele. Csak idõpocsékolás lenne. Na nem mintha nem állna rendelkezésemre elegendõ idõ. Annyi ideje élek már, hogy lassan azt is elfeledem, honnan jöttem.

Soha sem rajongtam túlzottan az ilyen összejövetelekért. Jobb szeretem, ha minden megegyezés az életemmel kapcsolatban békésen zajlik távol a tömegtõl. Belépek az épületbe, emberek sokasága járkál izgatottan jobbra, balra, üres semmitmondó fecsegésbe elegyednek egymással. A levegõt édeskés tömény virágillat nehezíti. Szinte már fullasztó.

- Á Jonathan. Éppen önre vártam – felkapom a fejem és a hang tulajdonosára, nézek. Gretha édesapja. Régóta ismerem ezt a férfit, még mielõtt lánya megszületett volna nekem ígérte õt.

- Elnézést, ha esetleg megvárattalak – felelem udvariasan. Oldalra kapja fejét, felesége nem messze tõlünk társalog egy kisebb nõi gyûrûben. Vidáman nevetgélnek. Egészen megfeledkeznek magukról vagy arról hol is, vannak éppen. Elmosolyodom.

- Ugyan dehogy. Pontos vagy, mint mindig – fordul vissza felém.

- Gretha õ itt a férjed Jonathan – mondja mosolyogva.

- Amennyiben nem bánod kedvesem és távozom – szólal meg az öreg majd magunkra hagy. Bölcs döntés. A leányzó is indulna utána de, én elkapom õt még idõben, és egy szobába húzom õt. Ahol megbeszélhetünk mindent, anélkül, hogy bárki is meghallhatná, amit mondunk.

- Engedj el! Nem vagyok a tulajdonod – morog rám karját kirántva fogásomból. Békés pillantásokkal figyelem mérges tekintetét.

- Úgy látom kis vadóc, lettél az idõk múlásával – mosolygok le rá, mire õ elém áll. És ha ez lehetséges egyáltalán, még mérgesebben mered rám.

- Talán problémát jelent? – von kérdõre pimaszul, amit csak egy újabb mosollyal jutalmazok.

- Na, azt te lesheted. Amint lehet érvénytelenítetni, akarom a házasságot. Ez kész agyrém, hogy apám hozzá adott valakihez és még kisbaba voltam – kis pukkancs. Idegesen kezd el járkálni fel s alá. Gyönyörködve szemlélem karcsú testét és kecses lépteit. Elragadó teremtés.

- Nem lesz érvénytelenítve semmi. Te hozzám tartozol és hozzám is, fogsz tartozni. A holmidat már átpakolták hozzám ma estétõl velem, laksz, és velem élsz. Sõt egy szobába fogsz aludni velem és egy ágyban – magyarázom továbbra is teljes nyugalommal hangomban. Döbbenetében ajkait eltátja, és hitetlenkedve mered rám.

- Az én életemrõl van szó. Kell, hogy legyen beleszólásom – egyre idegesebb lesz, amitõl az én kedvem is rohamosan romlik. Kiérünk, és a kocsihoz sétálunk. Kinyitom neki az ajtót, megvárom, amíg beül majd rá zárom az ajtót. Megkerülöm a jármût aztán én is, beülök mellé. A sofõrnek semmit sem kell mondanom, már rég megtárgyaltam vele mindent. Egyenesen a házamhoz hajt. Leparkol a kovácsoltvas kerítésem elõtt, mi pedig kiszállunk. A lány félelemmel teli csodálattal mered az épületre. Belépünk a kapun, a kövekkel kirakott járda mellett különbnél különb virágok virítanak, apró lámpák világítják meg kettõnk útját. Leguggol és megérinti az egyik virág halvány szirmát.

- Hû. Te itt élsz? – kérdi halkan, szemeit továbbra is a virágon tartva. Mosolyogva nézek le a lányra, sötét tincseit kontyba tûzte fel, néhány tincs azonban rakoncátlanul arca köré hull. Gyönyörû ugyanakkor rettentõen lobbanékony és önfejû. De az enyém. Hozzám tartozik.

- Igen virágszálam, de ezen túl te is itt fogsz élni – felpillant rám a virágokról. Homlokát ráncolva néz szemeimbe, majd felsóhajt.

- Még most sem értem. A szüleim soha sem tennének ilyet velem – makacs lány. Nagyon, nagyon makacs.

- Rendben. Van más ötleted, mi történhetett akkor? Szívesen meghallgatlak – nézek rá kedvesen mosolyogva. Felnéz az égre, követem mozdulatát. Megannyi csillag ragyog odafent az égen. Nem fog válaszolni a kérdésemre. Nem, azért mert nem akar, egyszerûen nem tud mit mondani. Nincs elfogadható magyarázata erre az egészre. – Mindjárt gondoltam. Gyere, körbevezetlek az új otthonodban.

Felsóhajtok amikor Helena beállít egy rakat szatyorral, amiben ruhák lapulnak. Figyelem barátnõm sürgölõdését. Szõke haja derekáig ér és ugyan olyan göndör, mint az enyém. Szeplõs kissé és hihetetlenül kékek a szemei. Velem egy magas így azt hiszik néha, hogy testvérek vagyunk. Megrázom fejemet és kinézek az ablakon. Kissé borús az ég mégis elbûvölõ látvány. Szüleim jutottak eszembe, akik annyira szerették volna, ha már férjhez megyek. Megborzongok és elfintorodom a tudatra. Na persze férfi legyen a talpán, aki engem elbír viselni. Makacs és jelentõségteljesen keményfejû vagyok, a többi rossztulajdonságomat nem nagyon sorolnám fel. Még a végén elborzad az ember. Mégis a mûvészet az életem a zongora, a hegedû és az éneklés valami meseszerû világa. Bár a könyveket sem vetem meg. Sõt! Ha úgy adódna, lehetséges szívesen belekezdenék egyet írni is. Végül barátnõm hangja ránt vissza eme töprengésekbõl és felnézek rá.

- Hahó! Föld hívja Grethat! Mi van veled? Ma bálra vagy hivatalos ahol zongorázni és énekelni fogsz. A végén még azt fogom hinni, hogy szerelmes vagy. – vigyorodik el mire megrovó pillantást kap tõlem.

- Legalább ne marháskodj, kérlek! Csak elméláztam a zenei tehetségeken. Amúgy is inkább azt mond mit hoztál nekem. – nézek a rengeteg cuccra, amitõl még a víz is kiver. - Rózsaszín? Undorító! Mi vagyok én Barbie baba? Na, ne röhögtess, tedd el azonnal azt a borzalmat. – fintorodom el.

- Jól van, jól van, csak ne kapj agyvérzést. Tudod jól, hogy az idegeskedés árt a szépségnek kedveském. Azért jöttem, hogy felöltöztesselek a bálra. Már csak 2 óránk van, te meg itt zsörtölõdsz. – sóhajtja lemondóan.

- Kérlek alássan te hoztad ide ezt a borzalmat! – mutatok vádlón a fodros rózsaszín szörnyûségre.

- Fel kell venned? Nem! Akkor meg ne panaszkodj. – biggyeszti, le alsó ajkát mire vállat vonok.

Felállok és nézem a ruhakupacot. Valami kedvemre valót hátha találok túl sok a vidám szín, ami nem az én ínyemnek való. Sõt nagyon nem annak való. Végül megakad, a szemem egy vörös fekete ruhán kiveszem a forgatagból. Felsõrésze fekete csipkés melltõl vörös anyag egészen csípõig utána fekete földig érõ szoknya rész, ami mondhatni hercegnõs és báli ruha. Gyönyörû! Leteszem a székre és a szekrényhez lépve elõveszek egy fekete körömcipõt. Tökéletes! Következõ lépés a haj és a smink.

- Akkor ez a ruha marad? –kérdezi, barátnõm mire bólintok. – Rendben akkor menj, fürödj, le én elõszedem a pipere cuccot.

Bólintok újból és felkapva a törülközõt. Amikor beérek a fürdõbe gyorsan beszabályozom, milyen hõmérsékletû legyen a víz. Ledobálom a cuccokat magamról és beállok az éltetõ folyadék alá. Megmosom hajamat és lemosom testemet is. Ma nagy nap lesz, egész nagy közönség elõtt fogok zongorázni. Éneklés meg még nem biztos azt meglátjuk. Mikor teljesen tiszta vagyok, kilépek a zuhany alól. Elzárom a vizet és megtörülközöm. Hajamat megfésülöm kicsavarva belõle a vizet. Kilépve barátnõm máris mutat a székre a fésülködõ asztal elõtt én pedig engedelmesen leülök. Kezelésbe veszi rögtön hajamat. Megszárítja és felfogja, kontyba mégis hagyja, hogy pár tincs begöndörödve keretezze arcomat. Sminknél kihangsúlyozza szemeimet és kicsit ajkaimat is. Végül jön a ruha és a cipõ még így is a szoknya rész a földig leér. Tökéletes! Persze a nyaklánc, ami folyton a nyakamban van, nem maradhat el. Belenézek a tükörbe és kicsit ledöbbenek, majd elmosolyodom.

- Igazi mûvész vagy! –nevetek mire elmosolyodik.

- Ugyan kérlek dehogy! De most már menjünk, mert elkésünk és édesapád nem fog örülni neki. –felkapja a táskáját én is a kis retikülömet és megyünk a helyszínre.

Mikor megérkezünk a rosszul lét is elkap. Csomó ember mindenütt különbözõ színû ruhákba még a hideg is kiráz. Igaz a virágok gyönyörûek. Rózsa, liliom, orchidea igazi pompa. Az illatok is keverednek, majd meglátom édesapámat amint egy fehérhajú fiúval beszélget. Édesanyám gondolom, a nõk körében sürög, forog engem pedig a rendezõ kap el. Elmondja a menetrendet és minden egyéb mást. Rá bólintok, majd felmegyek az emelvényre mire a rendezõ Antonin is fellép a mikrofonhoz.

- Kedves Hölgyeim és Uraim! Engem ért az a megtiszteltetés hogy köszöntsem önöket. Mai programunk, mint már tudják nagyon színes és közkedvelt. Lesz zongora, hegedû, ének és tánc is. Ha szeretnék, valakit vissza is hívhatnak. Engedjék, meg hogy bemutassam Grethat õ fogja nyitni az estét egy gyönyörû zongoramûvel. Jó szórakozást. – azzal már le is lépett a porondról.

Felsóhajtok és leülök a zongorához. Elhelyezem lábaimat és eszembe juttatom a kottát. Ujjaim máris repülni kezdenek a billentyûkön.( http://www.youtube.com/watch?v=-ZJDNSp1QJA). Teljesen átadom magamat a dallamoknak.  Látszik, hogy érzelembõl zenélek és nem felszínességbõl, mint mindenki más hiszi. Mikor leütöm, az utolsó billentyût tapsviharra leszek figyelmes. Felállok és meghajolok ez igazán megtisztelõ. Mikor felnézek, elkapom a srác pillantást. Az a különös tekintet… mintha a tulajdona lennék. Kiverem, a fejembõl ezt a botor gondolatot majd lemegyek az emelvényrõl, de rögtön apámba rohanok bele.

- Kicsim gyere, velem beszélnünk kell.  – és már fogja is csuklómat húz magával.

- Apu… Mégis mit..? –elakad a szavam, amikor meglátom a fehérhajú srácot. – Mit jelentsen ez? – méltatlankodok.

- Gretha õ itt a férjed Jonathan. – mutat be édesapám a férjemnek.

- Mond, hogy csak szórakozol velem!- kapkodok levegõ után. Ez lehetetlen apámat fejbe verték vagy esetleg elvarázsolták. Hülyeségeket beszél, de orbitálisakat. Jonathan arcán egy mosoly suhan át, amit szívesen letörölnék. Kivételes tehetséggel viszket rá a tenyerem.

- Amennyiben nem bánod kedvesem én távozom. – azzal apám faképnél is hagy minket. Én is megindulnék, de újdonsült férjuram nem enged és behúz egy szobába.

- Engedj el! Nem vagyok a tulajdonod. –méltatlankodok és kirántom karomat a kezébõl. Nyugodtan rám néz.

- Úgy látom kis vadóc lettél az idõk múlásával. – mosoly játszik ajkain mire elé állok, de még így is jóval alacsonyabb vagyok nála.

- Talán problémát jelent? – kérdezem, pimaszkodva mire egy mosolyt kapok válaszul.

- Nekem aztán nem. Majd betörlek, kis szelíd kiscica leszel. – mondja még mindig halálos nyugalommal.

- Na, azt te lesheted. Amint lehet érvénytelenítetni, akarom a házasságot! Ez kész agyrém, hogy apám hozzá adott valakihez és még kisbaba voltam. – méltatlankodok és járkálni kezdek. A ruha kiemeli csípõmet, de ugye lábaimat nem láthatja. Úgy érzem magamat, mint egy ketrecbe járt oroszlán.

- Nem lesz érvénytelenítetve semmi. Te hozzám tartozol és hozzám is fogsz tartozni. A holmidat már átpakolták hozzám ma estétõl velem laksz és velem élsz. Sõt egy szobába fogsz aludni velem és egy ágyban. – mondja, nyugodtan mindvégig a szemembe nézve én pedig majd elájulok. Azt hiszem, nagy bajok lesznek, de lehet, a fiatalúr fogja megsínyleni a házaséletet.