|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| ef-chan | 2016. 06. 09. 17:41:39 | #34390 |
 Karakter: Kasih Sayang
Megjegyzés: (Sápadtkának)
A reakció leírhatatlan, és kifejezetten szórakoztat, ahogy emésztgeti a dolgokat. Hmm, lehet, ilyen egyszerű kihozni az embereket a sodrukból? Akkor itt sokkal jobban fogok szórakozni, mint otthon tehetném, és csak egy kicsit kell őszintén csípősnek lennem, és máris megbosszultam verbálisan minden sérelmet, amellyel illetni próbálnak. Fölényes mosoly kúszik ajkamra: - Csak nem mondtam valami...
A szavamba vág: - Ha akarod, öltözz át. Ha nem, akkor indulunk.
Gyorsabban ment, mint gondoltam, talán ezért is gyanakszom kissé, s méregetem egy rövid pillanatig megpróbálva szeméből kiolvasni érzelmeit. Mert bár az emberek nem látják, egy kicsit az ő szemük fénye is megváltozik különböző hangulatállapotokban, igaz, a színük nem, csak a csillogásuk, de az nekünk elég. S mivel nem látok tekintetében semmi zavarót, ami nyugtalan érzéseket keltene bennem, s amely miatt bizalmatlanná válnék, felpattanok az ágyból lelkesen, és már az ajtó előtt toporgok, jelezve, még a shain miatt se lennék hajlandó átöltözni.
Iszonyatosan lassan szedelőzködik össze, szerintem szándékosan játszik az idegeimen, pedig nem készítettek belőle a krimerek hangszert. Nem csoda, ha szinte kirobbanok az ajtón, mikor végre kinyitja azt. Ahogy kiérek, s megtelik a tüdőm a "szabadság" levegőjével - pedig lényegében egy fában vagyunk, nem teljesen szabadon, mégis - ismét átjár az izgalom, és visszavedlem azzá a csivitelős, barátságos önmagammá, aki addig is voltam, míg a lakásához nem értünk. Ha tehetném, magamba olvasztanék minden hangot, színt, illatot és érzetet, amely körülöttem hullámzik, változik, alakul, fejlődik, eltűnik, majd ismét előbukkan lüktetőn, pedig el sem tudnám őket választani egymástól, mert nem tudom fogalmilag hova kötni őket. Bár nem zavarna, ha nem tudnám ezt az élményt elmesélni, mert az sem elhanyagolható, hogy én egész életemre magammal vihetem az emlékezetemben. Ennél tovább semmi nem érdekelt soha, mert szerintem felesleges tárgyiasult formában is megszerezni valamit, csak feleslegesen cipekedne az oneida, és helyhez kötötté válna: mert börtönbe zárná sok tulajdona ott, ahol tartja őket.
Épp ezért én fogalmakat és élményeket, ízeket és illatokat gyűjtök. De különösen illatokat. Meg színeket. Rengeteg színt vések az elmémbe. Nincs nehéz dolgom, itt mindennek másféle színe van, az is rengeteg árnyalatban, nem úgy, mint nálunk.
- Hú, az ott mi - nagy gömb, és lebeg. Valami különös étel lenne, netán egy gyümölcs, ami így, felfelé nő? Felvilágosít, hogy az egy léggömb. Úgy bólogatok, mintha érteném, miről van szó, pedig nem. Mindenesetre lenyűgöz, ugyanakkor tekintetem hozám hasonló nyughatatlansággal szalad tovább.
- És az ott, ahol sokan vannak? - biztos valami nagyon érdekes lehet ott, ha ennyien összegyűltek, hogy a részesei legyenek. Otthon nem szeretem a szeánszokat, de itt még egy olyat is megnéznék.
- Az pedig a piac - világosít fel újra, s itt már azért több fogalmam van a szóról, amivel jelöli az egész kavalkádot. A piac tényleg jó hely, egy csomó dolog van ott, egy halom csecsebecse és kaja. Ami azt jelenti, hogy rengeteg újabb szín, forma és illat. Nem gondolkodom, máris arrafelé veszem az irányt fürge léptekkel, nem törődve azzal, tudja-e tartani a lépést. Mivel nem akarok eltűnni, úgyis meg fog találni.
Mire mellém ér, már egy igen különös képződményt - egy valamiféle növényt - vizsgálgatok tapicskolva.Csodás püspöklila, fűzöld pettyekkel, a felszíne rücskös, mégis olyan pompásan szabályos. Szerintem fel sem fogják, milyen különlegesen tökéletes mértani forma!
- Ez nagyon érdekes! - ajándékozom meg a "többet látás" lehetőségével, felhívva a figyelmét a neki minden bizonnyal teljesen megszokott, hétköznapi látványra. A válasz elég furcsa, nem is tudom értelmezni, ahogy egy átlátszó izét nyom a képem elé.
- Akkor tedd bele - biztat fel, s halvány felismerésszikra gyullad bennem.
- Megveszed nekem?
- Igen - bólint a kis bólogató, talán nem is sejtve, mekkora boldogságot okoz ezzel. Lehet, hogy az előbb nem kedveltem, és még az is megfordult a fejemben, hogy iszonyat mód kitolok vele, de most ő lett a legkedvesebb ember a világon a szememben. Ráadásul nem is egyet veszünk végül a gyümölcsökből, hanem négyet. Annyira jól mutatnak a kis hordozójukban!
- Mi a neve ennek a gyümölcsnek? - igénylem kíváncsiságom újbóli megetetését.
- Minamo.
Hmm, dallamos, jól hangzik. Tetszik! Ki is veszek egyet, hogy most már az ízét is lecsekkoljam, és épp nagyot harapnék belőle bátran, mikor figyelmeztet: - Meg kell hámozni.
- Ja - mormogom kissé borongósabb vörös tekintettel, ahogy elönt a beégés érzése. Olyan tudatlan balféknek tűnhetek, hogy az már idegesítő. A végén elhiszik majd, hogy tényleg béna vagyok a hülye feladatukra, csak mert fogalmam sincs a kultúrájukról...
Nem baj. Majd bizonyítok pofátlanul, ha le mernek nézni! Új lendülettel bontogatom ki a gyümölcsöt ruhájából, és meglep, hogy benne egészen más színű ehető részt találok. Míg kívül püspöklila és fűzöld volt, belül Dubarry-rózsaszín cseresznyepiros erezettel. Azta!
- Egek! Micsoda színek! Még a gyümölcsök is elképesztőek, nemhogy az, hogy fákban laktok! Itt minden... Színes... - próbálom megfogalmazni felfokozott érzelmeim.
- Igen... A te honodban pedig minden fehér, ugye?
Azért nem ilyen egyszerű a képlet nálunk se. De azt hiszem, nem teljesen értené, így csak egyszerűsítve felelek, miközben felmerül bennem, hogy ő vajon mennyire egyszerűsítheti le a kérdéseimre adott válaszait a valósághoz képest. - Az étel azért nem, de itt akkor is erőteljesebbek a színek.
- Pedig a ti szemetek játszik mindig más árnyalatban - görgeti tovább a beszélgetést számomra meglepőbb irányban. Oké, köztudott, de valahogy úgy mondta ezt, mintha maga is meggyőződhetett volna róla. Ennyire egyértelmű lennék kifelé is?...
El is terelem a témát: - Többet beszélsz!
- Mert kíváncsi vagyok én is... - ez némiképp meglep, de próbálom figyelmen kívül hagyni. Mármint tökre nem úgy néz ki, mint aki tényleg kíváncsi... elég fura egy szerzet. Egyre furább. Nem csak sápadtan ronda, de még sótlanul semmilyen is látszólag, mégis van benne valami bizsergetően különleges, amitől érdekel, miért ilyen semmilyen. Az a legbosszantóbb ebben, hogy még számomra sincs értelme a saját érdeklődésemnek, de ismerem a megérzéseimet ilyen téren annyira, hogy tudjam, valami tényleg lenyűgözőt fogok találni, ha rájövök a "rajta levő zár" titkára.
Ismét csak ahhoz folyamodom, hogy témát váltva visszatérjek saját kérdéseimhez, elhessentve zavaró gondolataimat, majd egyszerűen beleharapok a meghámozott gyümölcsbe. Valóban sikerül minden gondolattól megszabadulnom, zavarótól és logikustól egyaránt, mert ahogy az édes íz elönti a szám, teljesen elolvadok.
- Ez nagyon édes! - Ó, Oyamishah, ez áldott étek! Nem bírok betelni vele immáron harmadszor, komolyan eldobom tőle az agyam!
Na nem szó szerint, mert igenis pörög az mindenen, olyannyira, hogy eszembe jut, pont a legrégebb óta érdeklő titokra nem derítettem még fényt. Én Sungeon-söpredék! Le is fékezek nyomatékosításképp, hogy bizony ez élet-halál kérdése most és azonnal: - Mi az, hogy mezei pirospontot gyűjt?
Most vagy kezd hozzám szokni, vagy nem olyan meglepő, ha ezt valaki nem tudja.
- Kíváncsi vagy rá? - kérdez vissza válasz helyett, s persze, hogy szinte leordítom a fejét az igenemmel. - Akkor lesz programunk este - jelenti ki, mire ledermedek. Nem... biztos nem arra gondol... nem lehet, hogy ez náluk is azt jelentené... nem fogom rituálisan megszégyeníteni magam mindenki előtt, nem én!
- Miért... Mi ez? - puhatolózom, de nyeregben érzi magát, cseszik válaszolni.
- Majd meglátod. - Cöh! Csak nem jelentheti azt, amire gondolok, mert akkor nem lenne ilyen fásult a képe. Senki nem fogadna olyasmit fásultan. Azért nem árt óvatosnak lennem a nagy kérdezősködés közepette, a shain megnyúz, ha tudtomon kívül valami kellemetlen kötelezettségbe keverem magam.
Az élményekből viszont még nem fogyok ki. Kísérőm egy faépület előtt torpan ugyanis meg, és befelé mutat. Magamtól nem feltétlen találtam volna annyira különlegesnek, mert annyira nem emelkedik ki a környezetéből, maximum vastagságával, de ahogy elkezdek odafigyelni, lármát hallok kiszűrődni. Ez meggyőz, hogy valami társasági, fontosabb színtér lehet.
- Mi ez? - kezdek kérdezősködni, de bennem is akad a többi sorjázó kérdés, mikor közelebb lépve átkarol, a vállamra helyezve a kezét. Egy röpe pillanatig csak nézem a koszosnak hatóan sápadt ujjakat, ahogy a vállamon megpihennek, majd felvont szemöldökkel pillantok vissza rá abszolút nem értve, mit szeretne. Viszont mivel eddig is magyarázott, így nem is indul be bennem semmi védekező mechanizmus, mert úgy vélem, ennek is megvan a maga valamiféle oka, ami a helyhez köthető, csak még nem hallottam róla. Alkalmazkodó ösztönöm pedig arra késztet, hogy kivárjam, mit vár tőlem, rezzenéstelenül.
- Fogd meg a távolabbi vállam - utasít, de ahogy a kijelölt testrész felé vizslatok, könnyedén felmérem, hogy esélytelen.
- Nem érem el Szélesebb a vállad, magas vagy.
- Akkor a csípőm - módosít.
Elnevetem magam. Látom rajta, hogy derültségemet most meg ő nem tudja hova tenni, de nem tehetek róla, nagyon szórakoztató, hogy egy náluk számunkra furcsa szokás, ami jelent valamit, nálunk is jelent valamit, de sejthetően teljesen mást, mint náluk. Legalábbis a korábbi "megszégyenítésre hívás" után nem hiszem, hogy ezzel örök szolgai hűséget akarna fogadni nekem, bár kétségtelen, szerepkörét tekintve stílusos kis apró félreértés. Azért megfogom a csípőjét, magamban akár elfogadva alázatos szolgaságát is. Úgyis a csicskám, így legalább oneida nyelven hivatalossá is tette - csak ne vigyorognék annyit ezen!
Belépve körbekémlelek, bár nem jutok sokáig, mert a kilátást egy hatalmas egyén foglalja be teljesen. A én értékrendemben kísérőm is magasnak számít, de ez a valaki szabályosan egy hegyomlás, nemcsak magas, de iszonyatosan széles is, olyan... megtermett tojás.
- Lawrence! - üvölt hangosan, és azt kell mondanom, a hangja sem sokkal kellemesebb a kinézeténél. nem is sápadt, mint kísérőm, sokkal inkább sötétesbarnás, nem is tudom megállapítani hirtelen a csalóka fényben.
Emlegetett társam viszont már el is tűnt mellőlem, s egy széket melegít, miközben int, hogy foglaljak mellette helyet. Szívesen teszek eleget ennek. Bár pimasz vagyok, öngyilkos hajlamokkal nem rendelkezem, és egyelőre, míg ennyire ismeretlen a terep, nem szívesen haragítanám magamra ezt az óriási fickót, ha már nem feladat. Különösen, mert tartok tőle, az a kirándulás végét is jelentené, pedig épp hogy csak elkezdtem felfedezni a piac forgatagát.
Inkább átteszem magam megfigyelő üzemmódba, hogy beolvadhassak ebbe a közegbe, belülről ismerve meg, ezért csendesen huppanok kísérőm mellé.
- Szerencsét hozzon az Északi szellő, Owen - köszönti csicskásom a dromedár állatot, aki viszonozza egy meghajlással.
- A szokásosat? - érdeklődik a Yahësahătól*, aki máris igenlően válaszol. Erősen figyelnék, mi is az a szokásos, de a nagydarab fickó a szívába vág, és felém fordul. - És a hölgynek mi lesz?
Yahënyannal találkozik a tekintetünk. Egy fél szó se kell hozzá, hogy értsem. Az más kérdés, hogy csak azért megyek bele a játékba, mert szórakoztatónak találom magam is. Meg mert kaptam Minamot.
Hangom pár árnyalatnyit magasítom, és úgy pillantok vissza a monstrumra, mint korábban, mégis egy egész csipetnyit megrebegtetem a szempillám. Nem észrevehető, nem túljátszott, épp csak kölcsönöz egyfajta plusz nőiességet a lényemnek: - Kérj nekem valamit, kedvesem.
Magamban halál jót kuncorászom meglepett ábrázatán, főleg, mert ha a presztízsén akart javítani, ezzel a hebegéssel nem nagyon fog. A saját renomém viszont emelkedett a szemében, ez biztos, mert a meglepetése arról árulkodik, hogy a szóbeszédek ellenére is meg tudtam lepni, így nem nézhetett ki belőlem még ennyit se. Ha tudná, hogy ez kb. kisujjgyakorlatnak számít!...
- ... Valami nőies, édes italt kérnék neki - böki ki végül. A hegyomlás, mivel nincs tisztában vele, hogy amúgy a hímneműek táborát erősítem, minden zavar nélkül már javasolja is az italt.
- Akkor egy minamo-vimézia gyümölcslékeverékhez öntök egy kevés TIN-t. Az alkohol kedvéért.
Na, ebből minden túl emberi volt nekem, egyedül a minamot értem, mert ahhoz már volt szerencsém.
- Mennyire bírod az alkoholt? - kérdezi felügyelő bácsim, mire megemelem a szemöldököm, már ezzel jelezve a választ.
- A mit?! - na jó, ez nem volt annyira nőies, de ahogy elnézem a helyet, ide nem a finomabb fehérnép jár.
- Akkor most meglátjuk - kissé összébb szűkítem a szemem. Kis szemét, ne vigyorogj rajtam, ha már ilyen cukorrépa voltam, és belementem a kisded játékodba!
Az italt meglátva viszont megbocsátok - jobban mondva tökéletesen elfeledkezem arról, hogy épp felhúztam az orrom kissé, mert sokkal inkább lefoglal az ital színe. Valahogy rá kell egyem a shaint, hogy nálunk is lehessen ilyesmiket enni-inni, egyszerűen nem tudok betelni ezekkel az élénk színekkel.
- Jézusom, Lawrence - töri meg a beálló csendet ismét a hegyomlás. -, erről jut eszembe, ezer éve nem láttalak nővel... Már azt hittem, varázsló sámánnak mész. Na akkor lettek volna csak igazán a nők elszontyolódva!
E kijelentés hallatán máris érteni kezdem, milyen presztízskérdésről is van itt most szó, amit bevédtem, viszont óhatatlanul is jobban megszemlélem, miközben félszeg mosollyal ücsörgöm szótlanul. Szóval ember mércével ő egy jó pasi? Legalábbis ezt hámozom ki hirtelenjében a csapos mondanivalójából. Fura. Hogy tudnak szépségnek látni egy ilyen Yahësahăt? A bőre egyenesen zöldesen sápadt, nem is sárgásan, ami már eleve nem szép, de a zöldesség... oly távol áll a porcelánfehér tökéletességtől, mint az oneidák az emberiségtől, azt hiszem.
Belekortyolok az italomba, és ahogy vártam, ez is édes, mint a minamo, bár van egy érdekesen kesernyés utóíze, ami végigcsiklandozza enyhén marón a torkom, de nem kellemetlen, csak már az első kortyra kimelegszem tőle. Meg is ered a nyelvem, ahogy átjár újra a lelkesedés, s most már mindkettejük faggatom a mindenféle emberi dolgokról. Közben gazdagabb leszek eg új alteregóval, aki Hana néven fut, és benyakalok még egy adagot a minamos koktélból. Általában nem szeretek sokáig egy helyen ücsörögni, mert roppant izgága természet vagyok, de itt, a kocsmában olyan jól érzem magam, hogy előbb jut eszébe társaságomnak indulni, mint nekem.
Nem vagyok elragadtatva, de itt benn még Hana vagyok, aki jóval szófogadóbb, mint saját magam, így kiindulok vele, igaz, nem egyszerű a művelet, mert valamiért mozog az egész fa. A emberek biztos hozzá vannak szokva, mert ő látszólag magabiztosan lépeget, csak alattam sétál a "talaj" fura irányokba...
- Nem kellett volna ilyet adnom neked első nap - töri meg a csendet, mire felháborodom.
- Viccelsz velem?! Ez valami fantasztikus nedű! - csak a fával kellene tényleg csinálni valamit... hogy lehet így menni?! Jé, már megy le a nap? Pedig még annyi mindent meg akartam nézni és kérdezni! Ó, milyen ismerős hely! Nem itt akik véletlenül? Jó párat lépdelek, mire fáziskéséssel megszületik a gondolat: - Te hova viszel most?
- Nem emlékszel? Mezei pirospontot nézünk - feleli azonnal, mire bágyadt lelkesedés fog el: - Ó... Végre megtudom, mi az alapja ennek a mondásnak - tényleg, azt is megígérte, és el sem felejtette. Ha nem lennék ilyen instabil, most szétölelgetném. Nemcsak szépnek számít az emberek között, de még oneida szemmel is becsületes. Kezdem megkedvelni.
Egy farönk tövébe telepszünk, és mivel azt mondja, a tisztást kezdem figyelni. Fura, mert néha azon kapom magam, hogy elkalandoztam, de hirtelen egy vörös pont bukkan fel a növényzetben.
- Egy mezei pirospont! - kiáltok energikusan, a pont irányába mutatva. - Mi ez? - tök érdekes, egyszercsak ott termett!
-Egy madárfaj. Csibekorban, illetve párzáskor szüksége van arra, hogy világítson. Egyébként a tollai azok, melyek beszívják a nap fényét, és éjjel nagy fénnyel, vörösen fluoreszkálnak - magyarázza vendéglátóm.
-Miért csak ebben az időszakban van szükségük a világításra? - teszem fel az újabb kérdést, mert roppant érdekesnek találom ezt a furcsa temrészet alkotta jelenséget.
-Mert ekkor kell tápanyagokban gazdag zsákmányokat fogyasztaniuk. Egyébként virágok magvaival, és gyümölcsökkel táplálkoznak. A fény vonzza az éjjeli bogarakat, így sokkal könnyebb dolguk van.
-Jé… És honnan ered a mondás?
-Ja, igen. A mezei pirospontok rendkívül gyorsak. Ha valaki fölöslegesen csinál valamit, s annak nincsen eredménye, szokták mondani, hogy mezei pirospontot gyűjt. Ha jól tudom, emberi lénynek még nem sikerült elkapnia egyet sem. Viszont, a mondás úgy tartja, ha mégis elkapsz egyet, a kívánságaid eljutnak a Földünk anyjához, és boldog leszel.
Hmm, szóval ez is egy amolyan vallásos szertartás, egy próbatétel lehet. - Ez egy szép mondás, bár sokkal nagyobb jelentőségűre számítottam! - hunyom le a szemem. Nem szeretem annyira vallási badarságokat, jobban hiszek az istenekkel kiépített személyes kapcsolatban, mint a szertartásokban.
- Ez igenis nagy jelentőségű... - hallom még valahonnan a távolból a felháborodott ellenvetését, de olyan puha a farönk, aminek támaszkodom, hogy még nekem sem tűnik fel, s már be is aludtam.
* * *
Úgy ébredek, mintha legalább három nehéz küldetést akartam volna elvégezni egyetlen éjszaka alatt. Az még nem lep meg, hogy az ágy ismeretlen, hiszen számomra idegen helyen kell egy ideig lehajtanom a fejem, az már sokkal inkább, hogy valaki rázogatva ébreszt, és ettől az egész ágy beremeg, de legfőképp a két karom között szorongatott "valami".
- Ha nem szakadt le az ég, hagyjál aludni! - morgok vendéglátómra, mire kapok egy akkora kokit, hogy egy pillanat alatt válok egyszerre éberré felháborodásomban és szédülök meg erejétől. - A shain fehér palástjára, leszakadt az ég, vagy mi a franc ilyen sürgős?! - emelkedek fel dühtől parázsló, világosvörös tekintettel, de azonnal visszább is hőkölök, ahogy szembetalálom magam fölém görnyedő ábrázatával. Komolyan egy rémálom, amilyen sápadt, a frász tör ki. - Miért másztál a képembe? - durcáskodok is rögtön.
- Ezt én is kérdezhetném - feleli teljesen meglepve válaszával.
- Na ne szórakozz már velem! - förmedek rá visszaemelve tekintetem az arcára, hogy aztán megint leszaladjon a tekintetem, és lassan felfogjam, hogy ül, ráadásul... - Mi a?... - lepődök meg, ahogy felfogom, hogy tulajdonképpen én fekszem rajta, és azt hiszem, a lábát szorongattam egészen eddig, fejem az ágyékán pihentetve meg, ő pedig azért görnyed ülve fölém, mert lényegében mást nem tud csinálni, míg fel nem ébreszt.
Viszont nem sok együttérzés szorult belém - mert nyilván azért ébresztett fel, mert kezd zsibbadni, vagy neki valamiért kényelmetlen a póz, esetleg dolga van -, a magam részéről visszaroskadva rá kezdek el gondolkodni, mi is történt.
- Fogalmam sincs, mit keresek itt, de kényelmes - vonom le végül a következtetést, ahogy csak foszlányok idéződnek fel bennem, azok is inkább az álmomból, amiben ezernyi pirospont repkedett mindenfelé csodás formákat rajzolva ki a szemem elé.
- Nem akarom elrontani a kedved, de ez nálunk már mondhatni szexuális felajánlkozással ér fel - hangja megint olyan zárkózott, mint első találkozásunkkor volt. Viszont olyan dolgokról beszél, amit csak részben értek viszont annál szemérmetlenebbül kíváncsi vagyok. Úgy is fordítom a fejem, hogy felnézzek rá, de már csak azért se mozdulok, kiélvezve, hogy kicsit felfújja magát. Ne kérdezze senki, miért jó idegesíteni, de most jólesik.
- Mármint utódnemzésre felkérés? Úgy hallottam, az emberek egészen másképp szaporodnak, mint mi, de mégis hogy? Azt hittem, nálatok is csak hím- és nőegyed között működik, de a szavaidból azt veszem ki, hogy működhet akár két hímegyed között is. De az hogy zajlik? Mert számomra az lenne a logikus, hogy más a szerepe a két egyednek a folyamat során. Mint nálunk is, a hímegyed dolga a megtermékenyítés, s ha sikerrel járt, a nőegyed hasában kifejlődik az utódot tartalmazó tojás, amelyről végül, mikor megjelenik az embrió, leválik a bőr, így születik meg a kis oneida egy hónappal a megtermékenyülés után, aki aztán egyfajta közös bölcsődébe kerül, ahol kollektíven gondoskodnak róluk az azt a feladatot ellátó oneidák. Igaz, hogy nálatok kilenc hónapig fejlődik az utód, és hogy mindenféle burok nélkül jön a világra rögtön, pedig legalább olyan cselekvésképtelen, mint egy oneida? - ezt mind szinte egy levegővel hadarom el, ekkor viszont eddig nem tapasztalt viselkedéskultúrához nyúl, és zordan összevonva a szemöldökét egyszerűen a fülemre markol, hogy annál fogva kényszerítsen le magáról: sikeresen.
- Örülnék, ha megtisztelnél vele, hogy nem bújsz legközelebb az ágyamba - marad rideg továbbra is, sőt, azt hiszem, neheztel.
- Nem szokásom - kulcsolom össze most már én is mérgesen a mellkasom előtt két kezem.
- Minek köszönhetem a "megtisztelő" kivételezést? - von kérdőre kapva a szavamon.
- Honnan tudjam! - tárom szét a két kezem indulatosan. - Az utolsó emlékem a pirospontos mező, utána pedig egy tonna pirosponttal álmodtam! Honnan tudjam, hogy nem pont te tettél a saját ágyadba?!
Mintha a válaszom hallatán megenyhülne valamelyest: - Nem érzed magad furán? Úgy érzem, mégsem bírod valami jól az alkoholt.
- Hogy jön most meg ide az alkohol? - pattanok fel. Mintha azt várta volna, hogy megingok, vagy nem is tudom, kinyújtja a két kezét, mintha el akarna kapni esés közben, de aztán zavartan húzza vissza a kezét, hogy teljesen stabilan állok a lábamon.
- Az emberek egy része nem bírja az alkoholt, és általában nem emlékszik semmire, miután ivott, aztán pedig képesek rosszul is lenni tőle, szédülni, hányni, ilyesmi - magyarázza, és így értelmet nyer mozdulata is.
- Nincs semmi bajom. Lehet, hogy kicsi vagyok, de szívós - húzom fel az orrom, azonban hirtelen valami csörömpölve koppan odakinn, mintha valami leesett volna, és borított volna magával még pár törékeny dolgot. Valami fegyvert felkapva pattan fel, és máris feltépi az ajtót, hogy védekezőn az arca elé kapva a kezét essen vissza fenékre érkezve a szobába, ahogy megtámadja egy... pirospont? Közösen döbbenünk le egymásra nézve, ahogy a madár tovább röpdös a szobában.
Ez viszont még nem elég, épp csak feláll, dörömbölnek a bejárati ajtón. Egymás után lépünk ki, ő, hogy ajtót nyisson, én, hogy kislisszanjak a szobájából, de a közös helyiségben papírok hevernek szanaszét, s a ajtóm is tárva nyitva, az ágyon pedig szintén hever valami kis tárgy a csomagom hűlt helyén, ami duplán fura, mert semmit nem pakoltam szét, nemhogy az ágyra, sehova, mikor megérkeztem, hiszen azonnal körbe akartam nézni, és a táskám is az ágyon hagytam eredetileg, de minimum a szobában kellene lennie, ha Lawrence valóban az én ágyamba fektetett engem eredetileg...
- Ilyen kupi volt, mikor hazahoztál is? - érdeklődöm szenvtelenül, pedig minden gesztusán látszik a döbbenet, főleg, ahogy felkap a földről egy adag papírt.
- Az északi szélre, mit keres a padlón egy csomó bizalmas jelentés? - nyög fel, miközben újra dörömbölnek az ajtón.
* * *
- Már mondtam, nem emlékszem semmire - ülök rezzenéstelen arccal, de vigyorogva a vallatóm előtt. Nem tehetek róla, de nem tudok nem vigyorogni a vádakon. Az hagyján, hogy a jelek szerint az éjszaka fogtam egy pirospontot nagy lelkesedésemben, de állítólag kiürítettem a kancellária legtitkosabb iratraktárát (ezek a papírok hevertek szanaszét a lakásban), és ráadásul lemoshatatlan tintával homlokon pecsételtem a fejedelmet valami olyan motívummal, ami valami alacsonyabb rendű kaszt jele (ez a pecsét terpeszkedett az ágyamon, és mint kiderült, a táskám a fejedelem szobájában maradt). Annyira odavoltak magukkal, hogy tesztelni akarják a képességeim, igazán hálásnak kellene lenniük, hogy erre már konkrétan semmi szükség. Tiszta túlfeszülős banda, épp mint odahaza a shain. Viszont most már legalább értem, miért éreztem ébredéskor olyan dögfáradtnak magam.
- Ha nem sikerül tiszta vizet öntenünk a pohárba, úgy diplomáciai kapcsolatainkat megszakítjuk, és ellenségeinkké nyilvánítjuk az oneida fajt - fenyeget meg a nyálat fröcsögő fickó, az ujjával az orrom előtt hadonászva. Nem mondom, hogy nem tapint elevenemre. A shain képes lenne akár a fejem is felajánlani, hogy megőrizze a semlegességét, márpedig kifejezetten szükségem van még a fejemre, de nem tudnék semmi hihetőt hazudni, az igazság meg még bosszantóbb hazugságnak tűnik a számukra.
- Nem tudom, hogy akar pohár és víz nélkül vizet öntögetni a pohárba, de már ezerszer elmondtam, és nem tudok mást mondani, ha az igazat mondom. Tegnap Lawrence-szel elmentünk a piacra. Nézelődtünk, vett nekem minamot, mert tetszett a színe, aztán megkóstoltam, az íze is fenséges volt. Aztán összekarolva bementünk egy helyre, ahol nőnek néztek, és mivel nem bántam, mert vicces volt, úgy is viselkedtem. Hanaként mutatkoztam be, és ittunk valami finom, lilás italt. Aztán távozás után kinéztünk a pirospontokhoz valami hatalmas mezőre, ahol Lawrence elmagyarázta a mezei pirospontot gyűjt kifejezés eredetét és jelentését, semmi másra nem emlékszem, csak az álmomra, amiben ezernyi pirospont röpködött előttem csodás fényerdőbe borítva az eget - ismétlem el milliomodszorra a vallomásom.
Újabb dühödt rohammal esne nekem, látszik a természetellenesen haragoslila fején, de megfékezi újabb kitörését, hogy kopogás után benyit valaki. Sejtésem szerint magasabb rangú lehet, mint az én kis vallatótisztem, mert máris felpattan, és haptákba vágja magát, megadva a tiszteletet. Magam részéről csak ücsörgök tovább, várva a fejleményeket.
- A fejedelem látni akar - közli velem az érkező. Most nem feszítem tovább a húrt, így is rosszul áll a szénám, és tényleg semmi kedvem szó szerint elveszteni a fejem, ezért felállok, és könnyed, halk léptekkel követem az újabb fickót. Azért annyit megengedek magamnak, hogy mikor már az új jövevénynek nem látszódom, mert kilépett az ajtón, még pimaszul visszaintek vallatótisztemnek kacsintva, hogy ne érezze magát olyan egyedül, hogy így itt hagyjuk, és kimarad a buliból.
Azért a vezetőjük felé lépdelve elfogy a jókedvem. Mindig is tudtam, hogy a kíváncsiságom halálos, na de hogy egyszer szó szerint is ilyen fenyegetést jelentsen... Ráadásul - ritka alkalom - némi bűntudatom is van, mert vendéglátóm is kínos helyzetbe hoztam, és még csak arról sincs fogalmam, őt hova vitték, és mit tettek vele. Pedig kifejezetten megkedveltem tegnap... Hát, én már nem leszek a kedvence ezek után, az borítékolható.
A tegnapi díszesebb terembe vezetnek, épp oda, ahol tegnap is fogadtak olyan deszkamerevséggel, de más tekintetben is halvány deja vum támad, mert ugyanott áll, ahol tegnap is, ha az emlékezetem és a megfigyelőképességem nem csal meg, milliméter pontosan ugyanoda helyezkedett. Megkönnyebbültebben ragyog fel a tekintetem, de ahogy tovább halad, és az uralkodójukra pillantok, meg kell küzenem erősen a vigyorgással. Valóban ott virít a pecsétjel a fején. Bár szerintem jól áll neki, végre nem olyan rémisztő, ha ráncolja a homlokát.
Jókedvem viszont túl egyértelmű lehet, mert azt a megrovó pillantást, amit kapok, még a shain is megirigyelhetné, különösen, hogy egyszerre kapom mindhárom embertől. Ez egy kicsit fáj, valamelyikük igazán átérezhetné a helyzet alapvető abszurd szórakoztatóságát...
- Kasih Sayang - töri meg az uralkodó a csendet. Finoman meghajtom a fejem, kivételesen megadva a fajunk minden tiszteletét, mielőtt kitörne a fajok közötti háború egy kis hülyeség miatt. - tekintve a körülméneket, a népeink közötti kiegyensúlyozott diplomáciai kapcsolatot és Lawrence családjával ápolt kapcsolataimat, kivételesen eltekintek attól, hogy tetteidért büntetésben részesítselek. A felügyeleted továbbra is Lawrence hatáskörébe tartozik, de nem hagyhatjátok el a szállásodul kijelölt lakását, csak a feladat időtartalmára.
- Ne már!... - fellebezek a sajátos hisztérikus stílusomban, de ki sem bontakozhatok, máris keményen döngenek a szavai. - Választhatod a börtöncellát is a vendégeskedésed további időszakára, mint a biztonság szempontjából kiemelten veszélyes személy!
Az alsóajkamba harapok, tekintetem szinte fekete lesz, olyan mélybíbor színt ölt. Igazságtalannak érzem a büntetést, hiszen nem szándékosan kevertem bajt. Nem is emlékszem semmire! Legalább rémlene, hogy jót szórakoztam kárörvendve! - Megértettem.
* * *
Bűntudatom minden szikrája elszállt, mire kiléptünk a teremből. Vele együtt az iránta érzett szimpátiám is. Helyette haragot érzek az egész emberiség iránt. Mindig is büszkén viseltem minden büntetésem, amit kaptam, de ezt most képtelen vagyok, mert a leghalványabb szikrájában sem érzem sem igazságosnak, sem megérdemeltnek. Jó, elemeltem egy halom szigorúan titkos anyagot - nem mellesleg a próbámként összeállított feladat terveit is - és nevetség tárgyává tettem az uralkodót, de mindkettőt olyan módosult tudatállapotban tettem, amely nem rajtam múlt. Nem én akartam olyan bigyuszt inni, és nem is sejtettem, hogy ilyen felpörgető hatással lesz rám, hogy minden előkészület nélkül egy éjszaka alatt lezavarok két ilyen kaliberű feladatot is.
- Sajnálom, de több engedményt nem tudtam kicsikarni - furcsa, hogy ő szólal meg előbb, ráadásul tényleg valódinak érzem a bocsánatkérését.
- Az emberek sokkal kevésbé szórakoztatóak élőben, mint a könyvekben - kulcsolom össze a mellkasom előtt a kezem durcásan. Azonban hirtelen megszédülök. Érzem karját körém fonódni, hogy megtartson, de a szememmel egészen mást látok. Mintha csak most élném át, rejtőzök mozdulatlanul, míg a pirospont vissza nem tér a fészkéhez, egész lelapulok a fűbe, minél kevésbé látszódjak ki, majd egyetlen gyors mozdulattal vetem rá magam. Gyorsan reagál, szinte ki is csusszan a kezeim közül, annyi a szerencsém, hogy sikerül elkapni egy nagyobb tollát, ami megfékezi, mert nem tud olyan erővel nekiiramodni, hogy kitépje, nem sajnálva saját magát, s a következő mozdulattal már szó szerint fölé tudok tekeredni, szabad kezemmel még jobban megragadva a kapálózó, csípő, karmoló teremtést. Boldogan kiáltok fel: "Megvagy!", s már formálódik is az ajkamra a kérés, amit - úgy érzem - többször is megfontoltam, és a szívem legmélyéről tör fel: "Azt kívánom, hogy a lehető legtöbb időt tölthessem Lawrence-szel", mert amilyen zord a kinézete, annyira szórakoztató és magával ragadó minden reakciója, amit csak ki tudtam eddig csikarni belőle.
A "mozi" hirtelen ér véget, s már a karjaiban ébredek, ahogy szaporán lépdel velem előre. A tempótól és a rázkódástól ösztönösen a nyakába karolva pillantok fel rá nem teljesen értve az eseményeket.
- Magadhoz tértél? - lassítja le a lépteit.
- Mert nem voltam magamnál? - kérdezek vissza értetlen, bamba vigyorral. Talpra állít, bár azért tart, de minden gond nélkül nehezedek a saját lábaimra, és teljesen olyan, mintha semmi sem történt volna.
- Megszédültél, aztán olyan volt, mintha elvesztetted volna az eszméleted, épp csak a szemed maradt nyitva, egyetlen pontra fókuszálva - igen zavarbaejtő, ahogy két tenyere az arcomra simul, hogy megvizsgálja a szemem, kissé lehúzva a szemhéjaim, majd finoman jobbra és balra fordítja a fejem. El is tolom két kezét, fogva tartva sajátjaimmal, nehogy újra nekikezd ennek a badarságnak.
- Én csak... azt hiszem, már emlékszem, hogy vadásztam le a pirospontot - van valami félelmetes ebben az emlékben... ha azt nézem, kissé jobban is teljesült a kívánságom, mint azt szerintem gondoltam, mikor kimondtam.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Yahënyan - a fenti szó becézett alakja
|
| Miria | 2012. 07. 03. 22:49:49 | #21917 |
 Karakter: Lawrence, the Falcon
Megjegyzés: /Ef-channak/
Nyugodtan ülök székemben, míg a felettesem -Horweth fejedelem, s egyben hadvezér, aki Édesapám egyik legjobb barátja volt. Elmondása szerint fiának tekint. -idegesen föl-alá járkál a tárgyalóteremben.
-Hívattál... -szólok halkan, hátha észreveszi, hogy nem csak testileg vagyok itt. Rámpillant, majd mintha fürkészne.
-Rád bízhatnék egy oneidát? -hangzik az egyszerű, tömör, ámde velős kérdés.
-Egy oneidát? Van egy küldetés, melyet csak egy oneida tudna elvégezni?
-Igen... -morogja -De a feladatról többet nem beszélnék. Nem a te hatásköröd. Annyiban vagy benne az akcióban, mint "eltartó", vagy "közvetítő". Ha téged is utálni fog a kis vakarcs, nem tudom, mi lesz.
-Miért vagy feszült? -pillantok rá kérdőn. -Régebben is dolgoztatok oneidákkal.
-Igen, de ez más! -ül le velem szemben az asztalra, én pedig a további információra várva, figyelmesen ülök a székben. Ő észreveszi, s ecsetelni kezdi a problémákat. -Nos. A kis oneida, akit küldtek, tökéletesen végez munkát. Ez volt a kérésünk. Minél tökéletesebb munkát végez, annál jobb.
-Mi itt a probléma? -nézek rá.
-Az, hogy a kicsike nagyon szeret szabályokat áthágni, parancsokat semmibe venni. -morog, majd elővesz egy aktát, amit a kezembe illeszt. -Olvasd csak el. -én pedig olvasni kezdek. Mikor leteszem az aktát az asztalra, eleinte gondolkodóba esek, majd kijelentem.
-Tehát olyasmi, mint egy rossz gyerek.
-Pontosan! -csapja össze a tenyereit Horweth. Ez az a gesztus, amit édesapámtól vett, s amit rajta gyűlölök.
-Nyugodtan bízd rám. Szerintem kedves lények. -mondom végül, ő pedig örömében feláll, átölel... Gondolom már végigkérdezte az érintett személyeket. Mindenki nemet mondott. Hisz szinte mindenkienk van már felesége, gyerekei. Akinek pedig nincs, annak barátnője van.
-Találkozunk a szárnyasok terén, a kettes épületnél. Ott landolunk, pontban a sárga beregy dalának idejében (délben) a szárnyassal, és a kis oneidával.
-Ott leszek. -állok föl, majd kiindulok. Az ajtónál meghajolok Horwethnek, de még megszólít:
-Lawrence… A feladat igazából nem a gondoskodás, hanem a felügyelet lesz… Ha bármit is tesz, ami törvénybe, illetve a szabályokba ütköző, a dolgod az lesz, hogy megállítsd, vagy radikálisabb esetben… El kell pusztítanod.
***
Kissé feszengve lépek be az épületbe. A többi harcos már vár, köztük Henfoyd, aki egyből leszólít.
-Szia Lawrence! Te vállaltad el, hogy nálad legyen?
-Szép napot. Igen. A vendégszobát kitakarítottam, berendeztem neki.
-Hú, ember! Te aztán nem vagy semmi! -erre már nem tudtam mit szólni, hívattak minket a következő terembe.
Amint meglátom, meglepődök, s ezt az érzésemet csak nehezen sikerül lepleznem. Igen, láttam már oneidát. Egyszer. Kiskoromban. Mégis. Nem maradt meg bennem úgy. A tincsei hófehérek, gyönyörű arca van, kecses, szép... Bőre finom árnyalatát fekete ruhával hangsúlyozza ki. Nocsak. Nincs rajta lábbeli.
-Nem is tudtam, hogy egy nőnemű oneidát hívtak -súgom halkan egyik társamnak. Mintha az aktában nem lett volna benne...
-Ez egy férfi... -szól vissza társam, erősen erőlködve, hogy ne kacagja el magát, én pedig újra végigfutok rajta tekintetemmel. Egy... Férfi? Most, hogy nézem, nincsenek mellei.
Nos, ezt még szoknom kell...
A bemutatkozásra nem is emlékszem, csak arra, mikor érdeklődő hangját először hallom, bemutatkozás, üdvözlet nélkül...
- Szóval, akkor mit is kellene csinálnom, milyen mélységig, mik a kockázati tényezők, mennyi időm van rá, és milyen eszközöket használhatok? -sokan összenéznek, majd aki közvetlen az oneida mellett állt, kommentálja a kérdést.
- Látom, kedveli az egyenes beszédet.
- Ja, meg ha tegeznek, valahogy kiráz a hideg ettől a hivataloskodástól. Nektek is könnyedebb lenne közvetlenül beszélgetni. -tényleg túlontúl közvetlen... Ez ellenszenvet fog kiváltani az emberi társadalomban.
- A feladatról majd később tájékoztatjuk -szólal meg végre a kínos csöndben Horweth. - először mindenképp szeretnénk meggyőződni róla különböző tesztekkel, hogy alkalmas a feladatra. -Nos, ezt nem kellett volna... Ennek a férfinak a mellékhelyiségével egyező a diplomáciai érzéke.
-Tessék? Azt hiszem, nem jól értettem -kérdez vissza. Tipikus megnyilvánulás egy határokat áttörni akaró egyéntől a visszakérdezés, ha nem tetszik valami...
- Ön az aktája szerint bár tökéletes munkát végez a szakterületén, igazi profi, de kevésbé szereti betartani a játékszabályokat, és kifejezetten kedveli megszegni a parancsokat. -próbálja menteni a helyzetet a vezérünk, de fölösleges. A kis oneida már rég felkapta a vizet. Nem lennék a kis fehér hajú helyében. Szeme elsötétül…
- Azzal vádolja a népünk, hogy ideküld valakit, aki ne tudná kisujjból végrehajtani a nyomoronc kis küldetését? –szakad ki, pedig a feladat részleteit tudtommal nem ismeri. Látom, hogy Horweth kezdi elveszteni az önuralmát… Nem ehhez szokott. Hirtelen lépek ki a sorból.
- Az úr úgy értette, szeretnénk felmérni, hogy a képességeire milyen szinten támaszkodhatunk, s hogy milyen mértékben vagyunk képesek támogatni az akció során majd… -nézek az oneidára, próbálok nyugalmat sugározni, de tudom, hogy nem megy… Mégis… Ahogy a szemeimbe néz, halványulnak íriszei… Milyen érdekes látvány.
- Örvendek, Kasih Sayang –mutatkozik be nekem, ami enyhe vidámsággal tölt el. Talán nem lesz olyan rettenetes az időszak, mikor itt lesz nálam. Közel lép, nagyon közel, minek hatására automatikusan egyet hátra lépek, s elfogadom a kezét, melyet felém nyújt.
-Lawrence. –mutatkozom be. Ő érdeklődve rámpillant, s mikor kezet ráznék vele, ő arcához emeli kézfejemet, s egy igen „nyugtalanító” gesztust hajt végre. Végignyalja a kézfejem.
Társaim szisszenéseit, horkanásait hallom magam mögött, de megpróbálok Sayangra koncentrálni. Kezemet óvatosan kihúzom sajátjának fogásából. Ő végre rám pillant újra, s gyermeki vidámsággal közli:
- Rémisztő egy alak vagy, de az ízed barátságos. –De kedves kis lény…
- Ha már ilyen jól összebarátkoztál Lawrence-szel.-szólal meg Horweth… Hát, hallom a hangján, nagyon át szeretné már adni az ügyet, túl szeretné tenni magát rajta-, akkor egyben be is mutatnám őt, mint a kísérőd. Az ittléted alatt ő fog felügyelni rád, s hozzá fordulhatsz, ha bármire szükséged van.
- Komolyan? –pillant rá örömködve a kis oneida, majd felém pillant- Királyság! Ugye te is örülsz neki? –ölelne át, szándékát hamar megérezve térek ki a mozdulat elől, mire meglepődik…
Még néhány dolgot megbeszélünk Horweth-el, aztán megindulunk hazafelé.
Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyit fog beszélni. Egy pillanatra sem áll be a szája, mindig eszébe jut valami, mindig kérdez valamit. Mondásainkról, szokásainkról, mindenről!
Addig mondta, hogy tegezzem, míg meg nem ígértem neki… Nehéz dolgom lesz…
Föl lépcsőzünk a fa belsejében, majd ajtómhoz érve előveszem rózsakvarc, csepp alakú kulcsomat, s az ajtó közepén lévő, úgyszintén csepp alakú kulcslyukba mélyesztem.
Belépünk, egyből a szobájához vezetem:
-A szobád: -mutatom neki, ő kinyitja az ajtót, körbenéz.
-Jobb, mint vártam. –jelenti ki. Én megfordulok, s a szobám felé veszem az irányt, ő még mindig mondja.
- Na és most mit csinálunk? Körbevezetsz? Jujj, nincs valami jó könyved kölcsönbe az emberi szokásokról? Biztos sokkal hitelesebb lenne, mint amit otthon be tudtam szerezni-mondja, majd feláll, követni kezd. - Ohh, ez milyen helyiség? –áll be az ajtóm elé, melynek kilincsét épp az előbb vettem kezembe.
- Az én szobám –pillantok rá, talán kissé ingerültebben, mint kellene, ő pedig látványosan megbántódik.
- Tehát le vagyok rázva? –mormogja, én belépek a szobámba, s még mondanék valamit, viszont nem látom a nappaliban… A szobámba fordulok, ő pedig az ágyamon fekszik… Fejét támasztja, kihívó dühöt látok a szemeiben.
- Nekem az is jó, ha nem kedvelsz, akkor majd ugráltatlak! Végtére is a kísérő véleményem szerint annyit tesz: csicska. Ergó ugy ugrálsz, ahogy én fütyülök, én pedig most szét akarok nézni legalább a nyilvános köztéren, amit nem tilos és még kevésbé titkos! –jelenti ki. Kissé megkapaszkodom az ajtófélfában, ahogy újra végigmérem, és ahogy a csicskát értelmezem. Akaratlanul is kicsit hevesebben veszem a levegőt, ő végigméri az arckifejezésem, és meglepetéssel tapasztalom, hogy tetszik neki, hogy most felidegesített…
-Csak nem mondtam valami… -nem engedem befejezni…
-Ha akarod, öltözz át. –szólok hozzá. –Ha nem, akkor indulunk. –fürkészi a tekintetemet, vajon komolyan gondolom-e, majd kiugrik az ágyból, és már a bejárati ajtónál toporog.
Pénzemet magamhoz veszem, majd nyitom az ajtót, a kulcsot zsebembe mélyesztem. Ugrál, beszél, ami a leg „viccesebb”, hogy mindjárt feltűnik mindenkinek, nem ide valósi.
-Hú, az ott mi? –mutat az egyik léggömb felé, mire válaszolok.
-És az ott, ahol sokan vannak?
-Az pedig a piac. –mondom, ő pedig rohanni kezd a tömegbe… Relaxálj, Lawrence, akárhova megy, tudni fogod, hol van, bárhol felismerik, bárhol felismered te magad is. Végül egy gyümölcsös standnál pillantom meg, amint számára ismeretlen gyümölcsöket fogdos. Megakad a szeme egy lila, zöld pöttyös, kissé rücskös héjú gyümölcsön, a kezébe veszi.
-Ez nagyon érdekes! –egy zacskót tépek, majd felé nyújtom.
-Akkor tedd bele. –a gyümölcsöt szorongatva rámpillant.
-Megveszed nekem?
-Igen –jelentem ki határozottan, mire íriszei halványulnak, vidáman helyezi be a gyümölcsöt, majd még veszek hozzá hármat, mivel nekem ez a kedvencem. Fizetek, majd követem tovább.
-Mi a neve ennek a gyümölcsnek?
-Minamo. –kezébe vesz egyet a zacskóból, majd harapná, de előtte szólok neki:
-Meg kell hámozni.
-ja? –majd elkezdi. Belül rózsaszín a gyümölcshús, piros erekkel, ami megint meglepi.
-Egek! Micsoda színek! Még a gyümölcsök is elképesztőek, nemhogy az, hogy fákban laktok! Itt minden… Színes…
-Igen… A te honodban pedig minden fehér, ugye?
-Az étel azért nem, de itt akkor is erőteljesebbek a színek.
-Pedig a ti szemetek játszik mindig más árnyalatban… -jegyzem meg, ő pedig jelentőségteljesen rám pillant.
-Többet beszélsz!
-Mert kíváncsi vagyok én is… -jegyzem meg, ő pedig bólint, majd tovább kérdezget, közben figyeli a piacon lévő portékákat. A gyümölcsbe harap, majd íriszei mintha a naplemente leghaloványabb rózsaszínébe váltanának, felkiált:
-Ez nagyon édes! –majd úgy kezdi falni a gyümölcsöt, hogy öröm nézni.
Hirtelen megáll:
-Mi az, hogy mezei pirospontot gyűjt?
-Kíváncsi vagy rá? –kérdem, ő pedig egy csattanó igennel felel. –Akkor lesz programunk az este… Jegyzem meg, mire az ifjú oneida mintha kővé dermedne.
-Miért… Mi ez? –hm.. Tetszik, hogy így megijedt…
-Majd meglátod.- felelem fásult arccal, nem tagadom, kicsit rájátszom. Az egyik vaskos faépület előtt megállok. Befelé mutatok.
-Mi ez? –kérdi, én pedig egyszerűen csak megfogom a tőlem távolabb eső vállát. Ő meredt szemekkel rámnéz.
-Fogd meg a távolabbi vállam. –szólok, ő pedig kinyújtózik, aztán sóhajt.
-Nem érem el. Szélesebb a vállad, magas vagy.
-Akkor a csípőm. –Mondom, mire elneveti magát. Nem tudom mire vélni, de még mindig kuncogva megfogja a csípőm, belépünk.
-Lawrence! –üvölt rám Owen, a nagy, kövér, krumpliorrú csapos. Ő egyben a kocsma tulajdonosa is. Kasih megtorpan, és jól végigméri Owent.. Tudom, az ő fajának nincs ilyen trampli, hegyomlás képviselője, mert Owen, nemhogy borzasztóan kövér, magassága a 2 métert is meghaladja. Nagyokat nyel a kis oneida, majd mikor észreveszi, hogy én már az egyik széken ülök, s tenyerem jelzésképp a mellettem lévő székre helyezem. Leül, de nem szólal.
-Szerencsét hozzon az Északi szellő, Owen -köszönök a nagy férfinak, ő pedig kissé meghajol nekünk, majd kérdi:
-A szokásosat?
-Igen, és… -még mielőtt folytatnám, félbeszakít:
-És a hölgynek mi lesz? –mire ránézek Sayangra, aki szemrebbenés nélkül ül mellettem. Ő látja jelentőségteljes pillantásomat, majd magasabb, kellemes női hangon megszólal:
-Kérj nekem valamit, kedvesem. –hihetetlenül meglepődök, mert hiába nincs nagy különbség a 2 hang között, ez… Elképesztő. A beilleszkedés nagymesterei, he?
-…Valami nőies, édes italt kérnék neki.
-Akkor egy minamo-vimézia gyümölcslékeverékhez öntök egy kevés TIN-t. Az alkohol kedvéért.
-Mennyire bírod az alkoholt? –fordulok Sayanghoz.
-A mit?!
-Akkor most meglátjuk –mosolyodom el. A feladatot holnap fejtik ki úgyis… Gondolom az elfekkel kapcsolatban lesz… Vagy nem is tudom… Mostanában sokan jöttek rá, hogy ha a harcosok nem lennének, az emberi faj gyenge lenne, mint a harmatcsepp.
Owen kiosztja az italainkat. Az enyém egy zöld, szénsavas, erős ital. Az övé enyhén lilás, és elbűvölve nézi. A csendet az óriás töri meg.
-Jézusom, Lawrence, erről jut eszembe, ezer éve nem láttalak nővel… Már azt hittem, varázsló sámánnak mész. Na akkor lettek volna csak igazán a nők elszontyolódva! –italomba nagyot húzok, majd Sayangra nézek. Ahelyett, hogy a nevetés visszafolytásának jeleit tapasztalnám, félszeg mosolyt látok a sima, gyönyörű arcon.
Ch… Csak túlzásba ne vigye a színjátékot.
Megisszuk az italunkat szépen lassan, közben Sayang Owennel beszélget, közben én is elmagyarázom neki, kocsmába csakis egymás vállát fogva illik bemenni. Ő csak rázza a fejét. Nem érti, minek ez. Szokás, és kész. A nagy történetelésben még egy álnői nevet is kitalált magának, ha már humor, maradjon is az… Főleg, hogy ő az itteni nőknél is feminímebb.
Sayang most Hana néven fut… Akár főbe is lőhetném magam. Ezért mit fogok kapni a katonaságon…
Mire kilépünk a kocsmából, Sayang már kicsit dülöngél, és gyakrabban is nevet. Belekapaszkodik a kezembe, én pedig megtartom. Mi mást tehetnék? A nap lenyugvóban van. Ideje a pirospontokhoz indulni.
-Nem kellett volna ilyet adnom neked első nap.
-Viccelsz velem?! Ez valami fantasztikus nedű! –ej-ej… Csak későn veszi észre, hogy rég elmentünk a házam mellett, mikor már a város határából is kiértünk, akkor kérdi:
-Te hova viszel most?
-Nem emlékszel? Mezei pirospontot nézünk.
-Ó… Végre megtudom, mi az alapja ennek a mondásnak.- Leülünk egy farönk tövébe, majd megvárjuk, míg teljesen besötétedik. Figyel, annak ellenére, hogy kicsit pityókás, majd meglátja az elsőt, felkiált:
-Egy mezei pirospont! –nos igen, meglátott egy világító vörös pöttzöt a távolban. -Mi ez?
-Egy madárfaj. Csibekorban, illetve párzáskor szüksége van arra, hogy világítson. Egyébként a tollai azok, melyek beszívják a nap fényét, és éjjel nagy fénnyel, vörösen fluoreszkálnak.
-Miért csak ebben az időszakban van szükségük a világításra?
-Mert ekkor kell tápanyagokban gazdag zsákmányokat fogyasztaniuk. Egyébként virágok magvaival, és gyümölcsökkel táplálkoznak. A fény vonzza az éjjeli bogarakat, így sokkal könnyebb dolguk van.
-Jé… És honnan ered a mondás?
-Ja, igen. A mezei pirospontok rendkívül gyorsak. Ha valaki fölöslegesen csinál valamit, s annak nincsen eredménye, szokták mondani, hogy mezei pirospontot gyűjt. Ha jól tudom, emberi lénynek még nem sikerült elkapnia egyet sem. Viszont, a mondás úgy tartja, ha mégis elkapsz egyet, a kívánságaid eljutnak a Földünk anyjához, és boldog leszel.
-Ez egy szép mondás, bár sokkal nagyobb jelentőségűre számítottam! –jelenti ki, majd lehunyja szemeit.
-Ez igenis nagy jelentőségű… Képzeld el ha az összes kivánságod valóra vál… -csuklik meg a hangom, ahogy meghallom az oneida szuszogását…
|
| ef-chan | 2011. 04. 28. 00:19:11 | #13279 |
Karakter: Kasih Sayang
Megjegyzés: (Lawrence-nek)
Unottan pöckölgetem a nyakamban lógó csengettyűt, újra és újra csilingelő hangokat csalva elő belőle. Már megint ezek a “nevelési” szándékkal végrehajtott formaságok! Bár el kell fogadnom a tényt, valóban idegesít a várakozás. De ennek megint csak az lesz a következménye, hogy elunom magam, és szó szerint belekényszerítenek abba, hogy tetézzem az itteni utam valami kisebb csínytevéssel pluszban. Az bezzeg még senkinek nem jutott az eszébe, hogy talán nem bosszantanék senkit, ha betömködnék azokat a lyukakat, amelyekre ily módon igyekszem felhívni a figyelmet. Ha nem oneidának születtem volna, már rég felmagasztaltak volna eme nemes cselekménysorozatomért.
- Sayang, a shain már vár - szól ki a titkárnő, s én már libegek is be, mintha csak szokásos délutáni összeröffenésre érkeztem volna. Holott egészen másról van szó. Lényegében tönkretettem a Sungeont azzal, hogy elcsórtam az indítókódot tartalmazó kulcsot, egy kék gömböcskét, és a lakrmig rugdostam, s mire rám akadtak a shain emberei, addigra ripityára is sikerült törni, pedig csak leejtettem, miközben mutatványoztam, az őrség idegein táncikálva. De nem tudom, mit vannak úgy oda, Hal megoldotta a problémánkat. Zseni a srác, nem hiába az én hackerem - hivatalosan kódfejtőm. Olyan vaksi, mint a nagyágyú, de bármikor rábíznám az életem a szerkentyűire s a két kezére, amellyel összeszereli őket.
- Sayang - pillant fel rám “tisztelt” shainunk. Puccosan hajolok meg, hogy gunyorosan megadjam a neki járó illendőségnek megfelelő tiszteletet. Az öreg csak mélyet sóhajt, már rég lemondott róla, hogy meg tudna zabolázni. A csengőt is azért kaptam, hogy nyomon tudjanak követni, de ez sem akadályoz meg abban, hogy a maihoz hasonló leleplező tetteket hajtsak végre.
- Először meg akartalak büntetni - kezd bele a szövegelésbe, de a megszokottól eltérően nyugodt, ráadásul félre is beszél... Enyhe, csak nem ivott? -, de rájöttem, nem fogod sosem megérteni, hogy míg egységesek vagyunk, s nem ér minket belső lázadás, senki nem tud nekünk ártani, de valahányszor a maihoz hasonlót művelsz, magad gyengítesz meg minket, s ha egyszer valaki ezt megsejti, igába hajthat bennünket, de minimum megnehezítheti az életünk egy jól kivitelezett csapással.
- De ha kijavítanánk a réseket a pajzson, akkor még erősebbek lehetnénk, hiszen ha megelégednénk azzal, amilyen jók vagyunk, sosem fejlődhetnénk, egyre jobbá és jobb válva, ugyanez igaz a népünk védelmére is - fogalmazom meg ellenvetésem hevesen. Olyan sokszor és sokféleképp rágtam már mindenki szájába, de csak azt értem el, hogy kinevettek.
- Amit most csinálsz, azzal csak azt éred el, hogy mindenki utál, megvet, vagy közveszélyes bolondnak tart.
Megrántom a vállam. Kit érdekel? Nincs szükségem szeretetre, elboldogulok magam is...
- Mindegy - tolja félre a témát a shain is, a kezembe nyomva egy dossziét. - A “büntetésed” ez a feladat. Kiemelt prioritású, amely remélhetőleg eléggé lefoglal majd ahhoz, hogy egy ideig lenyugodj.
- Szóval húzzam messze a belem, míg nyugiban lezajlik a Sungeon 2.0, igaz? - jegyzem meg ironikusan. Nem is én lennék, ha kihagyom. De azért kinyitom a mappát. Közvetlen ezután eláll a szavam - ritka esemény - s a szemeim a rám törő izgatottságtól vörösből rózsaszínbe világosodnak.
- Ez komoly? - ha a lelkesedésem vízzé válna, már rég megfulladtunk volna. Olyan hihetetlen, annyi ügy után végre eljuthatok ide is.
- A részleteket majd ott kapod meg, de sajnos, kizárólag egyedül mehetsz, több kockázatot, és több potenciálisan befurakodó oneidát nem vállaltak.
- Hogy? - a rózsaszín ködöt mintha leöntötték volna egy kilo fekete festékkel...
- Az ember már csak ilyen bizalmatlan népség. Mellesleg, itt egy etikettkönyv, nyálazd át, mielőtt elindulsz - a vaskos kötegre már szabályszerűen elborzadok.
- És Sayang - folytatja a rám zúdítani való “jó” híreket. -, ne rendezz ramazurit! Ne hozz szégyent ránk!
Tekintetem mélybíborrá sötétül. Ez biza’ szívás...
* * *
Az emberek külön küldöttséget küldtek értem. Nem valami fejlett banda, de egy valamivel többek, mint mi: meghódították a levegőt. Részemről meghagyom nekik az örömöt... Rosszul vagyok!
Szabályszerű örömujjongásban török ki, mikor végre bejelentik, megérkeztünk, és landolni fogunk. Aztán meg azon szurkolok, ne pakoljam ki a reggelim, s mihelyt lehetőség nyílik rá, vígan csilingelve porzok le villámgyorsan a fedélzetről, hogy ismét keblemre ölelhessem drága Oyamishah-om. Talaj. Talaj!
Kis mutatványom persze azonnal rám tereli mindenki figyelmét, s a követek vezetője kínosan feszengve és krahácsolva tessékel beljebb. Nem szabadna túlhajtania magát, ha beteg. Én tuti ki nem mozdulnék az ágyamból, helyette mindenkit körbeugráltatnék.
* * *
Egy irodaszerűségbe vezetnek, ahol egy cseppet várakoznom kell. Érdekes egy dolgozószoba. A shainunk engem tuti felnégyelne, ha valami hasonlót mernék pingálni a falaira. Minden csupa cikornya, színes alakok és jelenetek, vagy furcsa nonfiguratív ábrázolások szalagja. Nálunk minden a lehető legfehérebb, a shain irodája pedig kötelezően patyolatfehér. Azt hiszem, a különbség lényege az lehet, hogy itt a fehéret nem tartják olyan szent és fejedelmi színnek, mint mi.
Ahogy megérkezik a vezetőjük, vagy valami hasonló, s lefutjuk a kötelező udvariaskodási köröket, azonnal bele is csapok a lecsóba.
- Szóval, akkor mit is kellene csinálnom, milyen mélységig, mik a kockázati tényezők, mennyi időm van rá, és milyen eszközöket használhatok? - nekem ennyi bőven elég. A többit majd megálmodom. Juj, úgy izgulok, emberekkel dolgozni! Persze a legtöbbünk lebecsüli őket képességeik hiányosságai és alulfajlettsége miatt, de én tisztelem legendás kitartásukat. Ráadásul már egy jó ideje meg akarok tudni róluk ezt-azt, és ezt a legkönnyebben úgy tehetem meg, ha személyesen őket kérdezem a dologról. Például mit jelent az, hogy mezei pirospontot gyűjt? Mi lehet az a mezei pirospont? Valami növény, vagy annak egy termése... De mire jó, hogy még mondásba is foglalják? Miért olyan meghatározó?
- Látom, kedveli az egyenes beszédet - jegyzi meg az engem idáig cipelő diplomata.
- Ja, meg ha tegeznek, valahogy kiráz a hideg ettől a hivataloskodástól. Nektek is könnyedebb lenne közvetlenül beszélgetni - igyekszem elővillantani legmeggyőzőbb mosolyom, de valahogy nem nagyon sikerül bevágódnom, ahogy elnézem. Most mit kell itt csinálni a fesztivált?
- A feladatról majd később tájékoztatjuk - veszi át a szót valami hadvezérféle. Ha jól tudom, nekik vannak ilyen kacifántos rucijaik. Ha nem, hát hupszi, tévedni nem csak emberi, de oneida dolog is. Bár ez nálunk akár egy öngyilkossággal is felérhet, ha rossz helyen vétünk. De hát, belefér. -, először mindenképp szeretnénk meggyőződni róla különböző tesztekkel, hogy alkalmas a feladatra.
- Tessék? Azt hiszem, nem jól értettem - kérdezek vissza. Arcom elkomorul, s tűzvörösen parázslanak szemeim. Ez egy oneida számára, főleg aki a komolyabb osztagokban dolgozik, komoly becsületsértés, ezért normál körülmények között ki kellene tekernem a nyakát.
- Ön az aktája szerint bár tökéletes munkát végez a szakterületén, igazi profi, de kevésbé szereti betartani a játékszabályokat, és kifejezetten kedveli megszegni a parancsokat.
Provokál, érzem, hogy provokál, az a baj, hogy iszonyat jól megy neki.
- Azzal vádolja a népünk, hogy ideküld valakit, aki ne tudná kisujjból végrehajtani a nyomoronc kis küldetését? - robbanni fogok! Lábujjaim idegesen hajtogatom, hogy kapcsolatot keressek a fa szövetein kersztül az Oyamishah-hal, hogy visszataláljak nyugalmam maszkjához, amelyet vicsorogva próbálok magamra visszaerőszakolni. Amennyi elismerés él bennem az emberek iránt, az most mind kezd elhalványulni. Mekkora egy nagyképű és undorító szarrágók!
Egy férfi lép ki a sorból, mielőtt a katonai vezető folytathatná. Arca vad, még az emberek durva vonásai között is iszonyatosan kitűnik karakteres... hát mondjuk ki, rondaságával.
- Az úr úgy értette, szeretnénk felmérni, hogy a képességeire milyen szinten támaszkodhatunk, s hogy milyen mértékben vagyunk képesek támogatni az akció során majd - fogalmazza meg ugyanazt lényegében, mégis egészen másképp hat, s ahogy sötét, füstöszöld szemeibe mélyesztem sajátom, megnyugszom, s ismét visszatérnek íriszeim a megszokott pirosba.
- Örvendek, Kasih Sayang - tüntetem is ki azonnal megtisztelő figyelmemmel, majd fél pillanat alatt belépve az intim szférájába nyújtom felé a kezem. Kimérten lép hátrébb, de elfogadja a kezem, megrázva azt.
- Lawrence.
A hangja kellemes, a szemei tiszták, sajnos vagy nem sajnos, jellememből adódóan nem teketóriázok, hogy tovább elemezhessem. Ahogy kezét az enyémbe illeszti, rámarkolok, majd miután a nevét is megtudom, ajkaimhoz emelem kézfejét, s végignyalok rajta. Megdöbbent horkanások ütik meg a fülem, s ő is kihúzza, bár nem hevesen kezét az ujjaim közül, s szemeibe enyhe értetlenség költözik. Nem veszek róla tudomást, csak vidáman közlöm: - Rémisztő egy alak vagy, de az ízed barátságos.
- Ha már ilyen jól összebarátkoztál Lawrence-szel - emelkedik fel a vezetőnek tűnő alak. -, akkor egyben be is mutatnám őt, mint a kísérőd. Az ittléted alatt ő fog felügyelni rád, s hozzá fordulhatsz, ha bármire szükséged van.
- Komolyan? - tárom nagyra a szemeim, amelyek örömteli halványpirosba szöknek. - Királyság! Ugye te is örülsz neki - fordulok új kísérőm felé, aki egyre szimpatikusabb, bár még mindig az a véleményem, hogy ritka ronda ábrázattal áldotta meg az ég. Ilyen sötétsápadt bőrt... Ennek ellenére rajongva ölelném át a karját, de meglepetésemre kitér a mozdulatom elől. Meglepően gyors...
* * *
- A szobád - ennyit volt képes kinyögni egész út alatt, miközben igyekeztem szóra bírni, és azon lelkendeztem, milyen jól is fogjuk magunkat érezni, és azon rágtam a fülét, hogy milyen érdekesek az emberi szokások, és hogy igazán örülnék, ha megmagyarázna egy-két dolgot, de mikor feltettem a mezei pirospontokkal kapcsolatos kérdéseim, úgy nézett rám, mint aki sült bolondot lát, s ez kedvem szegte. Olyannyira, hogy azóta én is csöndben vagyok - több mint öt perc! világvége... De legalább elértem, hogy felfogja, tegezhet, sőt, egyenesen megkívánom, hogy tegezzen.
Benyitok a szobámként megjelölt helyiségbe: - Jobb, mint vártam - állapítom meg, majd a cuccom az ágyra hajítom, s visszafordulok felé. - Na és most mit csinálunk? Körbevezetsz? Jujj, nincs valami jó könyved kölcsönbe az emberi szokásokról? Biztos sokkal hitelesebb lenne, mint amit otthon be tudtam szerezni - csacsogok, és követem. - Ohh, ez milyen helyiség? - próbálok izgatottan belesni az ajtó mögé, amelyet próbál kinyitni, de én viszonylag nagyon útban vagyok.
- Az én szobám - jön a kurta felelet, s azonnal le is lombozódom.
- Tehát le vagyok rázva? - nem felel, csak belép a szobába, majd megfordul, talán, hogy még mondjon valamit nekem, de azt már bizony hiába teszi, mert komolyan bedurcásodtam. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy már rég beslisszantam a szobába, és az ágyára heverve, a fejem a kezemmel támasztva meg, nézek rá kihívóan.
- Nekem az is jó, ha nem kedvelsz, akkor majd ugráltatlak! Végtére is a kísérő véleményem szerint annyit tesz: csicska. Ergó ugy ugrálsz, ahogy én fütyülök, én pedig most szét akarok nézni legalább a nyilvános köztéren, amit nem tilos és még kevésbé titkos! - alku nincs.
|
|
