Mikor elkezdek ébredezni, érzem, hogy már nagyon szükségem enne vérre. Viszont, ahogy a szemébe nézek, aggodalmat vélek fellelni bennük.

- Minden rendben, Kian? – kérdem még kissé álmosan.

- Persze, minden – feleli, bár süt róla, hogy nem így van.

 A hajamba bújtatja ujjait, s lágyan csókol. Meglepetten nyikkanok fel és õ ezt kihasznála, elmélyíti csókunk. Vonakodva bár, de viszonzom. Szabad keze combomra simul, nadrágomon keresztül markol rá éledezõ vágymra. Azonnal felpattanok és pihegve, paprikapiros arccal, kiviharzok a hálóból, de még visszakiáltok:

- Még egy ilyen, és leütlek, esküszöm neked!

 Lejön utánam, de még mindig nem tudok lenyugodni. Elõvesz nekem vért, mire éhesen csillannak fel szemeim. Három zacskóval is megiszok, de még mindig éhes vagyok.

- Kain! Vadásznom kell – nyögöm elfúló hangon és az ajtó felé indulok..

 Karom után kap és visszaránt magamhoz, így mindketten a földön kötünk ki. A lábaimon ülök, míg õ elõttem térdel.

- Nem mehetsz, Noel! – fakad ki kétségbeesett hangon.

- Nem tarthatsz... nem tarthatsz itt engem, Kain! Éhes vagyok! Nekem vadásznom kell! – emelem fel a hangom, lassan ködösíti el az éhség az agyam, de még bírom józan ésszel. Õ átölel. Ne... így nem jó, túl finom az illata...

- Akkor sem engedlek el... nem akarom, hogy meghalj, Noel! – szemei elködösödnek, majd pár könnycsepp gördül le arcán. Sír? Miattam? Kain...

- Deh, értsd meg, hogy nem élhetek kórházi véren! – próbálok kibontakozni ölelésébõl.

- Nem is kell – néz rám. Ezt, hogy érti? Olyan jó illata van, nyakát szagolgatom, alig bírom józanul.

- Az illatod... nem írom – nyögöm, majd belemélyesztem fogaim bõrébe. Aztán már nem érzek mást, csak azt, hogy a forró és ízletes vér a számba áramlik. Éget belülrõl, ez a legfinomabb, amit eddig kóstóltam. Ha tudtam volna, hogy õ egy ilyen fõnyeremény, már elõször  belõle ittam volna.

 De nem... nem szabad az egészet kiszívnom! Nem!

 Nehezen vállok el nyakától, lenyalom azt a kis vért, ami szám szélén csurrant ki.

- Kain... – szólítom meg kissé rekedten. Nincs válasz. Látom, ahogy szemei a semmibe révednek, majd lehunyódnak. Csak elájult.

 A vértõl amúgy is erõre kaptam, s felviszem õt, lefektetem az ágyba. Hogy jobban legyen, kis sebet ejtek csuklóján, s bármennyire is nehéz megállnom, de nem iszom, csak egy, a hûtõbõl kivett kórházi vérrel próbálom pótólni benne az eredetit.

 Ez nem jó... vérétõl annyira felizgultam, hogy már fél órája a hideg vizet engedem magamra. Bárhogy játszom magammal, nem elégszem meg ennyivel sem. Egész estét végigszenvedem, hol a tv-vel próbálom elvonni a figyelmem, hol a fõzéssel... Csináltam neki spagettit, remélem ízleni fog, majd megkérem, hogy mondja a véleményét.

 Végül úgy döntök, hogy elébe nézek sorsomnak. Bemászom mellé az ágyba és ébreszegetni kezdem. Igaz, hogy az arcom majd kigyúl, de nincs más választásom.

- Kain... – szólítom lágyan, ahogy szoktam. Finoman megrázogatom. Mikor felnyílnak szemei, egybõl a fejéhez kap. Igen, tuti olyan érzés, mintha másnapos lenne. – Kain... – furakszom hozzá közelebb, férfiasságom oldalához simul.

- Fúúú, cica, ez jobb, mint a szex – nevet fel kissé kábán. Mégjobban pirulok.

- Kain... – mondom újra nevét. Végül õ is magához tér, s észleli a helyzetet. Nem is merek a szemébe nézni.

 Ujjai államra csusszannak, s felédesget addig, míg nem találkoznak ajakink. Nem tudom tovább tûrtõztetni magam. Hátradõlök, s magamra rántom. Karjaim nyaka és lábaim dereka köré kulcsolom, vadul térpem ajkait. Õ is ráérez a tempóra, s nekem esik. Könnyú így, hogy egy pólóban és boxerben alszom. Már azok sincsenek a helyén. Ajkaiba nyögdécselek, ahogy kezével kényezteti tagom. Ah... igen...

- Kaihn... – nyögöm és lemarcangolom róla is a cuccait. Nyakán két apró kis pötty, ami nem is fog eltûnni többé. Mintha megjelöltem volna, hogy az enyém... Végül is, a vámpíroknál az a módi, hogy ha megjelölte valaki a kiszemelted, akkor keress mást.

 Alfelemmel dörgölõzöm neki, s széttárom jobban lábaim, hogy tudassam vele, többet akarok.

- Kéjenc – kuncog ajkaimba, s megragdja csípõm. Sikoltok, nyögök, sóhajtozom nyelve játékától. Hajába túrok, s hátraejtem fejem. Mielõtt azonban elélveznék, én magam rántom le fejét farkamról. Elvigyorodik.

- Mit... mi? Ah... Ne ott... Ka... Kaihn... – nyöszörgöm nevét összefüggéstelenül. Nyelve bejáratom masszírozza, s én menten elvesztem a fejem. Gátlástanaul adok hangot élvezetemnek. – Elégh... Kaihn... Tége...tégehd... akarlak... mo... mosht...! – mondom neki nyöszörögve.

- Mosht? – gúnyolódik velem, s felkúszik ismét hozzám. Átölelem a nyakát.

- Mosht – nyögöm, ahogy mellbimbóimmal játszik. – Kéh... kérlek... – tolom felé csípõm. Érzem, hogy már õ is annyira vágyik rám, ahogy én rá. A vére túlságosan beindított, reggelig tuti nem fogom tudni magam leállítani. Már vonaglok alatta, pedig még belém sem hatolt.

Érzem, hogy besüpped mellettem az ágy. Csak egy valaki lehet az... átkarolom a kiscicámat, aztán elkezdek barátkozni a felkelés szürnyen elkeserítõ gondolatával...

- Mennyi az idõ? – kérdem halkan, laposakat pislogva.

- Lassan négy óra. Aludj még – hajamba túr és nyakamhoz furakszik, így lehellete a bõrömet cirógatja... Grrrrr ha így folytatja nem sokéig bírom már tartani magam...

- Nem, felkelek, be kell menjek a központba – nyújtózok nagyokat, mire álmosan nyöszörög kicsit. Hát igen, hetente legalább 4 megbízást kötelessége elvégeznie minden vadásznak, és nekem még csak 3 volt meg... Baah...

 A központban rendkívül érdekes dolgokat hallok... Noel felkerült a fekete listára. Ajjaj, ez így gáz lesz. Ha peche van, valakinek kiadják, hogy vadássza le. Ráadásul most, hogy már jól van a lába nem maradt több okom, hogy magam mellett tartsam. El meg nem engedhetem... túl sok minden van, amit nem értek vele kapcsolatba. Kívánom õt... ráadásul ha levadásznák kiugranék a tizedikrõl... Rég éreztem ilyet utoljára... Eddig csak egy hosszabb kapcsolatom volt, de az rengeteg fájó emléket hagyott maga után és azóta csak alkalmi partnereim voltak. Bár ez most mellékes, a lényeg, hogy nem engedhetem el Noelt. Túlságosan félek, hogy baja esik.

 Hazafelé menet félek picit, hogy esetleg elszökött de annál azért okosabbnak ismertem meg.  Ahogy benyitok, elég vicces látvány fogad. Noel teljesen kótyagosan áll és fõzõcskézik... megzabálom. Tuti álmos... ráadásul eléggé le is lehet gyengülve, mert egy ideje csak kórházi vért kapott. Ha pedig nem vadászik, egyre vérszomjasabb lesz, viszont ha még egy embert megöl, vagy ha csak iszik belõle tuti levadásszák. 

- No fene, mikre nem érek én haza – kuncogok. Nem szabad, hogy lássa az aggodalmam.

- Szia! – köszön két ásítás között.

- Kaphatok kóstolót? – mellé lépek és átölelem a derekát, mire fejbecsapna egy fakanállal... na szép. Végül azonban meggondolja magát és kapok egy picit fõztjébõl– Fincsi – nyalom meg ajkaimat. Bár tudok valamit, ami még finomabb lenne...- Befejezem, menj aludni – ajánlom fel, miközben arcomat az övéhez dörgölöm. Már megint vörös, mint a rák. Csak nem eljutottak hozzá perverz gondolataim?

- Nem, ezt már megcsinálom – motyogja és hamar be is fejezi a fõzést. Én gyorsan eszek egy nagy adagot, majd felmegyek és bedõlök mellé az ágyba. Bekapcsolom a TV-t, de csak halkra veszem, hogy ne zavarjam nagyon és átkarolom a derekát. Hamarosan már békésen szuszog mellettem. Ezt azért meg tudnám szokni... Az állandó aggódást viszont nem.

Este 11 körül kezd el ébredezni, nekem pedig csak most tûnik fel, hogy végig õt bámultam. Ahogy kinyitja szemeit, látom, hogy azok vörösen izzanak. Éhes... vér kell neki. Végsõ esetre erre is van megoldásom, deh... így bajba leszünk. 
- Minden rendben, Kain?- kérdezi álmosan.
- Persze, minden- felelem. Olyan szép így, ahogy a hold megvilágítja az arcát. Kezemmel hajába túrok és lágyan megcsókolom. Meglepetten felnyikkan és én ezt kihasználva el is mélyítem a csókot, amit vonakodva bár, de viszonoz. Túl édes vagy Noel... Szabad kezem combjára csúszik, majd nadrágján keresztül megmarkolom éledezõ férfiasságát. Deh ugyan, miért is hagyná magát ilyen könnyen? Nem baj, hogy én kanos vagyok, veszettül... ne is zavartasd magad emiatt. Felpattan és pihegve, nem enyhén kipirultan kiviharzik, de az ajtóból még visszakiált:
- Még egy ilyen, és leütlek, esküszöm neked!

Baah... Lemegyek utána és elõveszek neki egy kis vért. Ahogy odaadom neki, szeme éhesen felcsillan. Egy zacskó nem is elég neki, hármat is bevág és látom rajta, hogy még mindig éhes.
- Kain! Vadásznom kell- nyögi elfúló hangon és indul is az ajtó felé. Nem! Nem hagyhatom!

Karja után nyúlok és visszarántom magamhoz, így mindketten a földön kötünk ki. Õ lábain ül, én pedig elõtte térdelek. 
- Nem mehetsz Noel- fakadok ki, nem kicsit kétségbeesett hangon. Még magamon is meglepõdöm.
- Nem tarthatsz... nem tarthatsz itt engem Kain! Éhes vagyok! Nekem vadásznom kell!- emeli fel a hangját, mire én átölelem.
- Akkor sem engedlek el... nem akarom, hogy meghalj Noel- arcomon egy könycsepp gördül le. Én... én sírok? Az nem lehet!
- Deh értsd meg, hogy nem élhetek kórházi véren!- próbál kibontakozni ölelésembõl. 
- Nem is kell- nézek rá. Nincs más választásom, ugye?

Érzem, ahogy a nyakam szagolgatja. 

- Az illatod... nem bírom- nyögi, majd belémharap. Fáj picit, de nem érdekel. Olyan... furcsa érzés. Egyre jobban elgyengülök... Nem ájulhatok el. Kibírod, Kain.... Kibírod...

 A bal kezével összefogja minkét csuklóm, s felém fordul. Arca csak pár centire van enyémtõl, ami lassan a pipacsokat is megszégyeníti.

- Ezt ne vedd úgy, hogy te nyertél – jelenti ki.

 Felkel rólam, s kifele megy. Követem és õ be is vár, együtt indulunk el a konyhába. Kapok egy zacskó vért, mire felcsillanó szemmel esek is neki. Magának csinál normális kaját.

- Fáradt vagy – motyogom, mikor jobban megnézem szeme alatti táskákat.

- Nyúzottnak érzem magam egy picit, ez minden... – közli, tõle szoktalan komolysággal. – Tudod, valamiért egyre többször jut eszembe Japán, és bár sose volt, most honvágyam van picit – mondja. Honvágy?

- Japánban laktál? Miért költöztél ide? – kérdem.

- Miután a szüleim meghaltak, vámpírvadász lettem és egy ideig maradtam a szülõvárosomban, Tókióban. De aztán, New Yorkba költöztem, mert reméltem, hogy itt értemesebb megbízásokat kapok majd.

- Mi történt a szüleiddel?

- Ne haragudj, de errõl... most nem szeretnék beszélni. Talán majd egyszer.

 Értem. Biztos nehéz lehet neki. Elé lépek, bár nem tudom miért, ösztönösen ölelem át.

- Ha bárkinek el akarod mondani, én itt leszek – mondom neki kedvesen.

- Hmm... most letepernélek, csak asszem’ gazdagodnék utána pár sérüléssel, szóval nem kockáztatok – jelenti ki perverzen. Grr... utálom! Pirultan kezdek durcázni, felfújom arcom. Lassan hörcsöggé avanzsálódok.

- Perverz dög! – vágom fejéhez, majd elvonulok a fürdõbe.

 Én eskü megölöm! Nem is tudom mi tartott vissza eddig!

 Hamar végzek a zuhival, s azt a pólót kapom magamra, amit õ adott, hogy abban aludjak. Leér a térdemig, olyan, mintha szoknyában, vagy ruhában lennék...

- Cuki vagy a pólómban – vigyorog rá perverzen, mikor meglát. Pirultan sütöm le tekintetem.

- Perverz, vadász... – mondom, hátha nem tudja.

 Az asztalhoz ülök, míg õ megy fürdeni. Elég jó formában vagyok, szívesen cserkészkednék kinn, hehe...

 Jóval tovább van benn, mint én, s egy szál törölközõben jön ki, mire én megint felveszem a paradicsom színét.

- Tisztában vagy vele, hogy én ötig még alszom? – kérdi és elindul a hálóba. Követem. Egyéb dolgom úgy sincs.

Mikor beérem, már egy pólóban van én bedõl az ágyba. Ne aludj! Én akkor mit kezdjek magammal?!

- És én addig mi a jó francot csinálok? – kérdem felháborodva, mire elkapja a karom és magához ránt.

- Van pár ötletem – vigyorodik el perverzen.

- Naaah, engedj el! – kapálózok, miközben térdem is lábai közé csúszik.

 Nem enged el... Végül ebbe is beletörõdöm, s hagyom, hogy aludjék.

~*~*~*~*~*~

 Unatkozom. De nagyon! Itt lenne a lehetõség arra, hogy megszökjek, de valamiért nem teszem. Kikászálódok mellõle, s lemegyek a nappaliba, benyomom a tv-t. Egy darabig nézem, aztán a telefonomon bügykölöm az egyik játékot. Vagy húsz nem fogadott hívásom van, s egy üzenetem, miszerint, hol a francban vagyok, miért nem értem haza már, és remélik, hogy nem valami vadász kapott el. Nem épp ez a szitu? De. Pont.

 Visszaírok Mathiasnak, hogy ne aggódjon, mert semmi bajom. A lábam már amúgy is rendben van. Azonnal válasz érkezik, kérdés képpen, hogy hol vagyok. Egy jó órát szinte sms-ben beszélünk, mikor felötlik benne, hogy talán felhív. Vele beszélgetek és jobb dolgom, nem lévén, elmosom a mosatlant. Kihangosítom a telefont, úgy könnyebb. Megtörölgetem az edényeket és megkeresve a helyüket elrakom. A ruháim, amiben voltam, bepakolom a mosógépbe és benyomom azt is, mire lejár a mosóprogram, addig mi is befejezzük a beszélgetést. Teszek-veszek, feltalálom magam, s végül visszabújok mellé az ágyba. Átkarol és mocorogni kezd.

- Mennyi az idõ? – motyogja álmosan, de még nem nyitja ki a szemét.

- Lassan négy óra. Aludj még – túrok bele hajába és odavackolom magam nyaka és válla hajlatába.

- Nem, felkelek, be kell menjek a központba – nyújtózkodik ki, mire nyöszörgök. Na, ne ficeregj már annyit!

~*~*~*~*~*~

 Amíg õ elvan a VK-ba, addig én keresen egy receptes könyvet, s abból fõzök valamit. Egész könnyen feltalálom magam, s jól is sikerül. Mire nyitódik az ajtó, már az utolsó kavargatásnál vagyok.

- No fene, mikre nem érek én haza – kuncogva lép be. Kicsit elpirulok. Úgy érzem magam, mintha friss házasok lennénk! Normális ez?

- Szia! – ásítok aprót. Nekem nem való a nappali mûszak. Ki is fárasztottam magam rendesen, de most inkább fõzök. Bár én amúgy sem eszem belõle.

- Kaphatok kóstolót? – oson oda mellém és átöleli a derekam. A fakanállal ütném fejbe, de álomtól ködös agyam meggondolja magát, s a mozdulat felénél abbahagyom. Adok neki kóstolót. – Fincsi – nyalja meg ajkait, mire ismét elpirulok. – Befejezem, menj aludni – mosolyog rám és arcát az enyémhez dörgöli.

- Nem, ezt már megcsinálom – motyogom halkan. Mikor kész, odateszem elé. Hagyom, hogy rendezkedjen, én felmegyek és az ágyba dõlök. Fura, hogy míg én alszom õ ébren van, és fordítva. Mikor már elnyomna az álom, akkor megérzem, hogy bebújik mellém a takaró alá. Bekapcsolja a tv-t. Nem bánom, nem szoktam nyavajogni, tudok én így is aludni. Odakukacolok mellé, fejem a mellkasára hajtom és míg õ átölel, addigra én már az álmok földjén járok.

- Kain... Ébredj! – halkan mondja, de azért hallom. Nah ne mááár! Álmos vagyok!

- Nem! Aludni akarok... – motyogom… ismerõs szitu. Ez is érdekes lesz mondjuk, õ éjszaka én meg nappal vagyok elememben….

- Én meg felkellni akarok! Engedj el! – nyafizik, homlokát pedig nyakam és vállam közé fúrja. Felsóhajtok…  5 percet mééég….

- Nem! Most itt maradsz! Én melegítettelek, most rajtad a sor! – jelentem ki még mindig félkómában.

- Kain! Ne hülyülj! Kelljünk fel! Éhes vagyok! Meg fürödni is akarok! – pislog rám hatalmas cica szemekkel… Ahww olyan édes.

- Nyávogj csak, jobban beindulok – rántom meg a vállam. Arca teljesen elpirul.

- Perverz! Engedj el! – kezdi mellkasomat „ütögetni”, mire fél kezemmel összefogom mindkét csuklóját és felé fordulok. Arcom pár centire az övétõl, õ pedig pirosabb, mint egy paradicsom.

- Ezt ne vedd úgy, hogy te nyertél- mondom, majd felkelek róla. Hallom, hogy õ is követ, így bevárom és együtt indulunk le a konyhába. Kap egy zacskó vért, mire hálásan felcsillan a szeme…. én pedig csinálok magamnak normális kaját.

- Fáradt vagy- motyogja… ennyire látszana?

- Nyúzottnak érzem magam egy picit, ez minden…- közlöm, tõlem szokatlan komolysággal- Tudod, valamiért egyre többször jut eszembe Japán, és bár sose volt, most honvágyam van picit- nem tudom, miért mondom el neki… Noel, kész rejtély vagy számomra.

- Japánban laktál? Miért költöztél ide?- kérdezi.

- Miután a szüleim meghaltak, vámpírvadász lettem és egy ideig maradtam a szülõvárosomban, Tokyóban. De aztán New Yorkba költöztem, mert reméltem, hogy itt értelmesebb megbízásokat kapok majd.

- Mi történt a szüleiddel.

- Ne haragudj, de errõl… most nem szeretnék beszélni. Talán majd egyszer.

Igen… ez még nem megy. Soha nem öntöttem ki a szívem senkinek, és úgy tûnik, ezen még õ se tud változtatni. Észre sem veszem, ahogy elém lép és átölel.

-          Ha bárkinek el akarod mondani, én itt leszek- furcsa, hogy ilyen kedves…

-          Hmmm…. most letepernélek, csak asszem’ gazdagodnék utána pár sérüléssel, szóval nem kockáztatok- tér vissza perverz énem, mire elpirul és jön a szokásos arcfelfújás…

-          Perverz dög- mondja, majd elvonul a fürdõbe… Pedig igazán fürödhettünk volna együtt, a vízzel is spórolnánk de ha nem hát nem…

Hamar végez, és a pólómban jön ki, amit aludni adtam neki. Hát legalább a térdéig ér, de irtó aranyos benne…

-          Cuki vagy a pólómban- vigyorgok rá perverzen, mire elpirul és lesüti a szemét.

-          Perverz vadász…- én is tudom, hogy az vagyok…. de ha jól esik hangoztatni…

Odasétál és leül az asztalhoz, én pedig indulok is tisztálkodni… Jóval tovább vagyok bent, mint õ, szeretem sokáig áztatni magam. Egy szál törölközõben megyek ki, mire megint pipacspiros lesz. Tusom én, hogy jól nézek ki, édes.

-          Tisztában vagy vele, hogy én ötig még alszom?- kérdezem és elindulok a hálóba, õ pedig követ.

Magamra kapok egy tiszta pólót, pont mielõtt beér és bedõlök az ágyba. Látom rajta, hogy valami már nem tetszik neki…

-          És én addig mi a jó francot csináljak?- kérdezi felháborodva, mire elkapom karját és magamra rántom.

-          Van pár ötletem- perverz vigyor…

-          Naaah engedj el!- kapálózik, miközben térde a lábaim közé csúszik… de el nem engedem, így egy idõ után feladja engem pedig elnyom az álom. 

 Hirtelen terem mögöttem, s hátulról átkarol. Biztonságérzet tõlt el, meg jó meleg is van karjaiban.

- Hmm, mindjárt nem is vagyunk olyan ellenségesek, igaz?

 Leütöm! Álmos vagyok, de eskü leütöm, ha még egyszer ilyet mondd!

 Amikor végre ágyba érünk, szorosan vackolom magam mellé, miközben õ karját a derekamra fonja. Pislogok párat, s már majdnem aludnék is vissza, mikor pólóm alatt kezdi cirógatni bõröm. Megremegek az érzésre, s húzódnék el. Arcát hajamba temeti, beszippantja illatom. Mit csinál? Oké, hogy összebújúnk, de ez... ez már...

 Kipattanok az ágyból, ahogy ágyékát enyémhez dörgöli és keze egyre lennebb vándoról.

- Héhh, alvásról volt szó – figyelmeztetem, s felfújom arcom, mint a hörcsög, hogy kifejezzem nem tetszésem.

- Azt mondtam, melegítelek, nem?

 De... de nem így... már így is olyan meleg vagyok, mint a kályha! Csak pasikból iszom, nõi vért még nem is kóstoltam...

 Valamilyen útón-módon, sikerül elérnie, hogy visszafeküdjek mellé. Békén hagy. Ajánlom is neki, mert hanem... lecsapom! A csendben, meleg ölelésében alszom el. Az egész szoba tele van azzal a finom illatával.

~*~*~*~

 Mikor felkelek este van már, a szobában csak a Hold bizonytalan fénye süt be. Aprót ásítva, macskásan nyújtózva gördülök másik oldalamra, de... ott már van valaki. Kain...

 Kisimult arca, lehunyt szemei, elnyílt ajkai, akár egy kisgyereknek. Ahogy halkan veszi a levegõt, finoman cirógat meg lehellete. Néhány apróbb hajtincse homlokára hull. A fény megvilágítja az arcát, de féltékeny ujjaim átveszik a helyét. Kisimitom arcából a tincseket, odabújok testéhez. Felsóhajtok. Oké, hogy neki jó az alvókája este, de én ekkor élek aktívabb életet. Irány cserkészkedni, hehe!

 Bárhogy próbálok, nem tudok kikellni karjaiból. Vagy attól ijedek meg, hogy felébred és visszatántorodom, vagy erõsebben karolja át derekam, s egyre közelebb húz magához. Felnyikkanok. Mama, segíts! Fenekemhez valami kemény szorul, s én legszívesebben a föld alá süllyednék. Arcom elönti a pír, s belefúrom fejem a párnába. Ez most... ez most komolyan ráizgult arra, hogy mellette vagyok? Vagy álmodik? Mindegy! Nem akarom tundi! Nem, nem, nem!

- Mmm.... – bújik hozzá hátamhoz még szorosabban. Wááá... Ne bökdöss, hülye, vadász!

- Kain... – szólítom meg halkan, de úgy, hogy hallja. – Ébredj! – lököm meg vállammal kicsit mellkasát. De kicsi vagyok mellette. Egy fejjel lehet csak nagyobb nálam, de még itt is érzõdik a külömbség.

- Nem! Aludni akarok... – motyog. Na mi van? Szerepcsere törént?

- Én meg felkellni akarok – nyávogom neki, s megfordulok ölélsében, így megint szembe vagyok vele. – Engedj el! – mondom, homlokom válla és nyaka közé fúrom, mire felsóhajt.

- Nem! Most itt maradsz! Én melegítettelek, most rajtad a sor! – jelenti ki, de hangján hallom, hogy már ébren van.

- Kain! Ne hülyülj! Kelljünk fel! Éhes vagyok! Meg fürödni is akarok! – panaszkodom neki és a legszebb cicaszemekkel pislogok az õ csokibarna lélektükreibe.

- Nyávogj csak, jobban beindulok – rándítja meg a vállát és én ismét felveszem a pipacs színét.

- Perverz! Engedj el! – ütögetem mellkasát, bár nem tudom, mennyire lehet ezt ütögetésnek nevezni, inkább masszírozásnak.

 Felém dob egy zacsit, amiben vér van. Undorodva nézi, de engem nem érdekel reakciója, minden figyelmem a vörös nedüre fordítom. Mohón esek neki. Igaz, utálom ezt a vacak vért, de jobb a semminél. Fõleg, ha olyan éhes a vámpír, mint jelen pillanatban én.

- Itt maradsz még egy darabig – jelenti ki, közben pedig mellém ül a földre.

- Mi?! – akadok ki, s kistányér méretû szemekkel nézek rá.

- Megsérültél, miattam. Ráadásul meg akartál támadni egy embert... Szóval, ha nem akarod, hogy innen a központba vigyelek, akkor egy ideig el kell viselned engem.

 Ez most ugye csak vicc? Neeeeee... Miért pont velem történik ez? Biztos, csak szórakozik velem! Hülye vadász, menj inkább nyuszikat kergetni, hagyjál nekem békem!

 Nehezen ugyan, de belentörõdöm. Nem akarok a Vadász Központba menni, az olyan... Grrr... Ha meg ott vagyok, tuti megölnek, sõt, nyárson megsütnek!

 Az elsõ sokk az egészben ott ér, mikor megtudom, hogy csak egy ágya van. Nagy vigyorral a képén közli ezt velem, amit szívesen letörölnék egy ökölcsapással róla. Duzzogok, fújtatok, s kijelentem, hogy inkább a földön alszom, mint mellette.

 Nem tudom hogyan, de rávesz erre is. Biztos valami vadászképesség, ennek utána kell majd járjak!

 Épp egymás mellett ülve beszlgetünk.

- Amúgy mennyi idõs vagy? – kérdi, hogy oldja a feszültséget. Azt lesheted! Én nem fogok jópofizni egy vadásszal! Viszont egyre közelebb ülök hozzá, mert mindjárt leesek az ágyról. Azt viszont nem akarom, így musáj centinként közelebb ülnöm hozzá.

- Harminc- felelem egyszerûen.

- Mennyi?! – akad ki most õ. Hehe...

- Fogadunk, tizennyolcnak se néztél – mosolygok rá pimaszul. Meglepett arcán látom, hogy pont ez a tényállás. – Dehát én ilyen fiatalos és szexi vagyok.

- Nem vitatkozom... De basszus, harminc?

- Most pikkelsz, mert idõsebb vagyok, mint te, vagy mi? – kérdem gyõzedelmesen elmosolyodva.

- Honnan veszes, hogy idõsebb vagy? Harmincegy vagyok – jelenti ki. Meglepetten pislogok rá mostmár én is.

- Mennyi?!

Ahogy telik az este, egyre többet megtudunk a másikról, tudtunk kívül is. Kérdezgetjük egymást, s hol kiakadunk a másikon, hol pedig elismerõen vigyorgunk egymásra. Ahhoz képedt, hogy vadász, tök jól el lehet vele beszélgetni. Nem azt mondom, hogy máris szimpatikus lett, de egy lépéssel elõrébb jár, mint társai... vagy kettõvel...

 Úgy döntünk, hogy filmet founk nézni, s be is fészkeltük magunkat a kanapéra, benyomva a tv-t. Azt veszem észre, hogy egyre sûrûbben zárom le szemeim, s nehezemre esik utána felnyitni, majd vállára dõlve elnyom az álom. Jó meleg van mellette, én meg szeretem a meleget.

~*~*~*~

 Frissen fõzött kávé illatára kelek. Nyöszörögve fúrom fejem a párnába, de annak nincs olyan illata, mint kéne... Ez... ez... Ez Kain illata! Mamám, hát tényleg itt aludtam és még itt is tart a pofátlanja!

- Jó, hogy felkeltél. Csináltam reggelit – húzza le a takarót róla, mire automatikusan ragadom meg a sarkát és húzom vissza magamra. Nem adom!

 Ennek az lesz a vége, hogy motyogva és nyöszörögve húz a takaróval együtt, s az ölében landolok. Álmosan pislogok rá. Fene a pofáját, hogy ez milyen arcátlanul jóképû! Ilyen pasik szabadon mászkálnak az utcán, köztük õ is, s én ezt eddig nem vettem észre... Há, hol a józan eszem? Elvitte a róka... khm... jelen pillanatban a vadász! Igen, pontosan, õ a Simabõrû, míg én Vukknak érzem magam. Márcsak rókafarkincám és fülecskéim kéne legyen.

 Wááá... ne hajolj ilyen közelbb, te idióta! Azt hittem le akar kapni! Sûrûn pislogok rá, ásítások közepette.

 Levisz a konyhába és leültet a székre. Amint elenged, elnyúlok az asztalon.

- Mennyi az idõ? – kérdem, s a meleg bögrére simitom kezem, amiben valószínûleg kávé van. Nem vagyok ember, de az étkeket és a kávét nem vetem meg. Jót tesz a szervezetnek néha...

- Lassan dél – von vállat. Úgy nézek rá, mint aki vakondot lát egy könnyvvel a kezében.

- Dél? Akkor minek költöttél fel? – nyávogom. – Köztudott, hogy a vámpírok éjjeli lények. Most meg... – ásítok közbe – dél van. Ilyenkor kéne a másik oldalamra fordulnom legszebb álmomban. – Oktatom ki.

- Akkor menj vissza aludni – vigyorog rám. Pff... utálom!

- Add vissza a takarót! – nézek elszontyorodva az ölében tartott anyagra.

- Nincs hideg, nem fázol meg, ha takaró nélkül alszol – vigyorog pofátlanul.

- Add vissza a takajót – motyogom édesen, hátha meghatódik.

- Mi lenne, ha én bújnék melléd. Melegebb vagyok, mint a takaró – jelenti ki. Lángra kap az arcom.

- O-oké – mondom halkan.

- Neked meg mi a fene bajod van?! – kezd el nyafizni, de nem is figyelek rá.

Elindulok felé, mire hátrálltól nem tud már hová.ni próbál, de a fa

- Ne gyere közelebb! – fújtat. Csak nem félünk picikém?

- Nyugi, nyugi, kiscica! Hol a gazdád? Miért vadászol ilyen közel a belvároshoz? – guggolok le mellém. Nem ölöm meg és kész… Egyszerûen nem meegy!

- Engem nem versz át! Minjárt megölsz, ugye? Ch... ti vadászok, amúgy is csak a fajtánkat tudjátok írtani... Mi is fogjuk a tiéteket, nyugi – aha, aha persze… megnézem én azt, mikor a vámpír irtja a vadászt.

- Nem öllek meg, amúgy sem haraptál bele, szóval nincs okom – vonok válat – Viszont van egy ajánlatom – ajkaim széles mosolyra húzódnak. Remek ötletem vaan…

- Ajánlat? Egy vadásztól? Csak nem hiszed, hogy elfogadom? – felfújja az arcát és elfordítja szemeit. Basszus, de aranyos.  Kuncogok, mire még idegesebb lesz.

- A ma esti vacsid helyett, igyál korházi vért, meghívlak – folytatom, mire értetlenül pislog rám.

- Nem tudom feltûnt-e, de... vámpír vagyok – alig értem motyogását, de a lényeget azért kiveszem.

- Én meg vadász – felelem.

- Most hívtál meg magadhoz! – you don’t say?

- Igen, igen, na, gyere! Ne ücsörögj a földön, felfázol! – halvány pír lepi el arcát, mire ismét csak perverzen elvigyorodom.

- Fene a pofádat! Szerinted jókedvembõl csücsülök itt? – fújtat rám megint. Bár, ezt most nem értem… Miért is nem tud felállni? – Képzeld, ahogy hátrarántottál, beütöttem a bokám oda – mutat el valamerre, bár a sötétben nem tudom teljesen kivenni. Talán egy tûzcsap… – és most, nem nagyon akarok ráállni, vili?

- Jah… Hát, akkor... – te akartad kiscicám… ahogy közelebb megyek rámvillantja hegyes szemfogait. A kis heves…

- Áááá – ad hangot elégedetlenségének, mikor egy könnyed mozdulattal az ölembe kapom – Te... te vámpírvadászok szégyene! Tegyél le! Anyaszomorító, hülye állat! Hogy a kénkorszaki villásfarkú krampusz vinne el a pokol égetõen bugyorgó legmélyebb fenekû üstjébe…- megtanítom káromkodni, de komolyan… Honnan jönnek neki az ilyen szófordulatok? Ééén lazán letudnám annyival hogy menj az anyádba vissza te csöves geci.

- Ámen! – felelek „szitkozódására”.

Egész úton nyávog, mint valami rossz kisgyerek… Pedig kemény két perces az út onnan a házamig. Baahh… De tulajdonképpen miért is nem öltem meg? Valahogy nem értem magam… ez a fiú… Van benne valami egészen különleges, és ezzel megfogott.

- Jól van, ne nyávogj! Itt vagyunk!

 Benyitok a házba, majd lehajítom a padlóra, õ pedig fájdalmasan felnyikkan.

- Hozok kötszert a lábadra. Meg ne szökj! 

Na nem mintha meg tudna… Nah mindegy. Elõkeresem az elsõsegély cuccomat, aztán indulok is vissza az én kis neko-chanomhoz.

- Legalább a nevedet áruld el – motyogja. Errõl is lesszoktatom… alig lehet érteni, amit mond. Báár olyan cuki így is…

- Kain vagyok.

 Sérült lábát stírölöm, ami kb. olyan lehet, mint egy kislányé… komolyan. Erre a gondolatra enyhén el is mosolyodom.

- Mi olyan vices? – ad hangot már megint észrevételének. Csak ne lenne ilyen kis ellenséges… Báár mit vártam?

- Csak az, hogy a bokád olyan kicsi, akár egy nõé – kuncogok, erre persze felháborodik megint.

- Amiért fáj, erõset tudok vele rúgni – mosolyog ártatlan arccal, de a gúny azért csak úgy süt belõle…

 Bekötözöm a lábát, majd mozgatni és forgatom picit, hogy felmérjem a sérülés komolyságát. Enyhén megzúzódott, de túléli.

- Kész, csak kibírtad… Mi is a neved?

- Noel vagyok, Noel Wild – válaszol, miközben kötését szuggerálja. Noel… illik hozzá.

- Nos, Noel, azt hiszem a konyhában találunk neked való étket.

Kissé értetlenül néz rám, valószínûleg nem érti a szándékaimat… de nem baj, mert egyenlõre még én sem. Még mázli, hogy mindig tartok itthon egy kis vért. Elõ is veszek egy zacskóval, majd undorodva odadobom neki. Jópofizok ha kell meg minden… de a vér gondolatától is elkap a hányinger. Hálásan fogadja el, majd éhesen veti rá magát, így bármennyire gusztustalannak is tartom elmosolyodom picit mohóságán…

-          Itt maradsz még egy darabig- mondom neki higgadtan, miközben leülök mellé a földre.

-          Mi?!- néz rám nagy szemekkel.

-          Megsérültél, miattam. Ráadásul meg akartál támadni egy embert… Szóval ha nem akarod, hogy innen a központba vigyelek, akkor egy ideig el kell viselned engem.

Nehezen ugyan, de beletörõdik… Ennek örülök. Valójában simán elengedhetném, de rá szeretnék jönni, mi az, ami ennyire különleges benne. Egyszerûen zavar, hogy nem értem.

* * *

-          Egy ágyam van, nem mondtam?- kérdezem a szokásos perverz vigyorral a képemen. Hát igen, ezen enyhén felháborodott és most is puffog… Kijelentette, hogy a földön alszik inkább, mint mellettem. Na mert majd hagyom, azt hiszed… Hehe.

Végül nehezen ugyan, de ráveszem, hogy egy ágyban aludjon velem. Most épp egymás mellett ülve beszélgetünk.

-          Amúgy mennyi idõs vagy?- kérdem. Végre kicsit oldódott az a feszült hangulat közöttünk, és õ is egyre kevésbé távolságtartó.

-          30- feleli. MIII?!

-          Mennyi?!- adok hangot meglepettségemnek. Most szopat?

-          Fogadunk 18-nak se néztél- mosolyog rám pimaszul- de hát én ilyen fiatalos és szexi vagyok.

-          Nem vitatkozom… De basszus 30?

-          Most pikkelsz, mert idõsebb vagyok, mint te vagy mi?- kérdezi, gyõzelemittas mosollyal a pofiján.

-          Honnan veszed, hogy idõsebb vagy? 31 vagyok- most rajta a sor, hogy meglepõdjön.

-          Mennyi??!

Ehhez hasonló hülyeségekkel telik el az este, mindenfélérõl kérdezgetjük egymást. Tök jófej a srác. Érdekes mód egyikünk családjáról sem esik szó, amit nem is bánok… Végül õ elkezdünk filmet nézni, se õt hamar elnyomja az álom. Vállamra dõlve szuszog békésen, de érzem, hogy lassan engem is meglátogat az álom-manó… Kiváncsi leszek, mi sül ki ebbõl. A vámpír és a vadász… nekem tetszik a felállás…

Noel Wild:

 Már magasan jár a hol, mikor vadászni indulok. Friss és forró vérre vágyom, olyat, ami égeti a torkom. Hmm... az elõzõ áldozatom vére kesernyés volt, olyan, ami után legurul még pár korty korházi, zacsis, vacak vér is.

 Mi ez az illat? Ah... a belsõm is végigbizsergeti. Õ kell!

 Viszont csak egy ügyvédféleséget találok. Jó pasi, egész szexi. Az illata más, mint amit az elõbb éreztem, de most nem számít. Ahogy a sarkon fordul be, „véletlenül” nekiütközöm, s a földre pottyanok.

- Áúcs! – jajjgatok fel és a szemébe nézve, elõhalászom legszebb tekintetem.

- Jól vagy? Megsérültél? Elnézést kérek, sietek! – segít fel. Aggódva csillan meg sötétkék szeme, s fekete haja finoman cirogatja arcának vonalát.

- Én voltam ügyetlen – szabadkozok, porolva magam. – Sajnálom – szende tekintetemnek eddig nem sokan álltak ellen. Ahogy õ sem. Aztán, ahogy csillan a szeme. Grr...

 Nyakkendõjét megragadva húzom egy olyan sarokba, hol nem annyira ér az utcalámpa. Vehemesen hajolok nyakához, kicsit megszaglászva azt. Honnan jön ez a finom illat, ha nem belõle? És egyre közelebb érzem...

- Engedd el! – ránt vállamtól fogva el a pasitól valaki. A földre csüccsenek, s mostmár joggal mondhatom: Áúcs!

- Neked meg mi a fene bajod van?! – nyávogok rá, s farkasszemet nézek vele. Úúú... ez nem jó... azok a szemek...

 Vörösek, mint az izzó vér, aztán, mintha egybefolyna és... a kedvenc csokim színe bontakozik ki. Ám, ahogy pislogni kezdek, úgy esik le, hogy egy vámpírvadásszal van dolgom. Bokámot ügyesen beütöttem, ezért csak picit hátrébb kúszok.

- Ne gyere közelebb! – fújtatok rá. Ügyvédkém is elfutott. Hát, ez nagyszerû! Hipp, hipp, hurrá! Vacsi... vérecske... marad a mélyhûtött vacak... Blöah...

- Nyugi, nyugi, kiscica! Hol a gazdád? Miért vadászol ilyen közel a belvároshoz? – guggol le mellém. Még mindig szúrósan nézem.

- Engem nem versz át! Minjárt megölsz, ugye? Ch... ti vadászok, amúgy is csak a fajtánkat tudjátok írtani... Mi is fogjuk a tiéteket, nyugi – villantom ki szemfogaim. Mi ez a furcsa tekintet? Miért méreget így?

- Nem öllek meg, amúgy sem haraptál bele, szóval nincs okom – von válat. – Viszont van egy ajánlatom – vigyorodik el.

- Ajánlat? Egy vadásztól? Csak nem hiszed, hogy elfogadom? – fújom fel arcom és félre fordítom.

 Kuncog. Elmész a fenébe!

- A ma esti vacsid helyett, igyál korházi vért, meghívlak – tárja szét karjait szívéjesen. Pislogok rá. Ez bolond!

- Nem tudom feltûnt-e, de... vámpír vagyok – motyogom.

- Én meg vadász – néz rám értetlenül.

- Most hívtál meg magadhoz! – világosítom fel.

- Igen, igen, na, gyere! Ne ücsörögj a földön, felfázol! – elpirulok.

- Fene a pofádat! Szerinted jókedvembõl csücsülök itt? – fújtatok rá ismét. Felvonja szemöldökét. – Képzeld, ahogy hátrarántottál, beütöttem a bokám oda – muattok a sötétben bíborpirosnak látszó tûzcsapra – és most, nem nagyon akarok ráállni, vili?

- Jah – bólogat. – Hát, akkor... – jön közelebb. Kimeresztem szemfogaim, hogy tudja, azért még nem vagyok védtelen.

- Áááá – kiáltok, ahogy felkap az ölébe. Aztán, mint valami lapuló nyuszi, felpislogok rá. Ez most komolyan az ölébe vett?! – Te... te vámpírvadászok szégyene! Tegyél le! Anyaszomorító, hülye állat! Hogy a kénkorszaki villásfarkú krampusz vinne el a pokol égetõen bugyorgó legmélyebb fenekû üstjébe…

- Ámen! – Gezz…

- Tegyél le!

- Jól van, ne nyávogj! Itt vagyunk!

 Szó szerint levet a padlóra. Felnyikkanok.

- Hozok kötszert a lábadra. Meg ne szökj! 

 Ch… mintha tudnék. Felsóhajtok. Itt jön a kérdés: Mit kezdjek magammal?

- Legalább a nevedet áruld el – motyogom, ahogy ismét felbukkan egy piros keresztes dobozkával.

- Kain vagyok.

 Szakértõ szemekkel nézegeti a lábam, miközben mosolyog.

- Mi olyan vices? – fújtatok.

- Csak az, hogy a bokád olyan kicsi, akár egy nõé – kuncog.

- Amiért fáj, erõset tudok vele rugni – mosolygok rá aranyosan, mégis gúnyosan.

 Bekötözi a bokám és kicsit mozgatja, mire sziszegek felé.

- Kész, csak kibírtad… Mi is a neved?

- Noel vagyok, Noel Wild – felelem egyhangúan és nézem a fehér kötést.

- Nos, Noel, azt hiszem a konyhában találunk neked való étket.

 Mi van ezzel a pasival? Beenged vadász létére a házba és még vérrel is kínál? Nem akarja, hogy korgó hassal dobjam fel a talpam? Végül is… Hogy néz az már ki, hogy emeli a kardját, baltáját, vagy mit tudom én mijét, mire az én pocim korogni kezd. Igen, tuti ez lesz az oka.