Fõzõcskézek, mikor megérzem finom illatát, ahogy mögém lép. Ajkai nyakamra hintnek apró csókot, mitõl kicsit megremeg testem.

- Mizujska, tündérke? Mit szólnál egy kis városnézéshet kaja után? – kérdi azonnal.

 Beleegyezek, s miután ettünk, nekivágunk felfedezni a várost.

 Gyönyörû hely, minden hatalmas. Nagyon szépnek találom a várost, még nem voltam ennyire lelkes semmi iránt. A kis túránk végeztével, veszünk egy-egy hasonló feliratú pólót, csak õ fekete színben kérte, én meg fehérben.

 Hazaérve, be sem esünk az ajtón, már ajkai durván tapadnak enyémekre. Nem ellenkezek. Ugyan minek? Ami enyire jó, az ellen nem szabad!

 Karjaim nyaka köré fonom, s ugyanazzal a hévvel viszonzom csókját.

- Nos, mit gondolsz Londonról? – kérdi, mikor szétvállunk. Élesen kapkodjuk az oxigént már mindketten. Miért kérdez butaságokot? Inkább olyasmit kérdezzen, hogy nem lenne-e kedvem egy kis levegõakrobatikához? Mert arra rögtön választ tudnék nyögni.

- Fantasztikus város, de ezt majd megbeszéljük – zárom is le egy mohó csókkal a témát.

- Nagyon türelmetlen vagy – kuncog fel és az ölébe kap. Összekulcsolom lábaim derekán, közben hozzádörgölõzöm aprót nyögve.

- Én nem – húzom ki magam, de azért készségesen hátraejtem a fejem, hogy hozzáférhessen nyakamhoz.

- Te biztos, hogy igen. De nem is baj, annál édesebb vagy – kuncog fel.

 Elpirult arccal nézek rá, majd megforgatom a szemim.

- Dumálunk még, vagy végre ágyba kerülünk?

- Szeretek veled dumálni – hint csókot durcás arcomra. Elmosolyodom.

- És még mit szeretsz? – villan meg a szemem. Hoppá. Kicsit éhes vagyok.

- Téged, édesem – nevet fel, én meg lazán szétkapom pólóját. Nehogymár ne háthassam azt a kidolgozott felsõtestét! – Mondom én, hogy türelmetlen vagy – szedi le õ is pólóm, majd az övé mellé veti.

- Kain! – méltatlankodok aztán. Ismét felnevet.

 Hát, ha így állunk, akkor a saját módszeremmel fogom tõrbecsalni.

 Odahajolok füléhez és finoman megrágcsálom, mire felsóhajt.

- Vigyél fel, a tied akarok lenni! – nyögöm édesen rekedt hangon, mire mordulva fordul meg, hogy a szobánk felé vegye az irányt. Ez az, jó fiú!

- Tudod, mivel húzd az agyam – dob le az ágyra, amin kényelmesen elterülö, s gyorsan magamrahúzom õt is.

- Gyerünk már! – nyöszörgöm csókjába, amikor játszani kezd velem.

- Türe...

- Kuss! – csókolom bele a szót.

***

 Nem tudom mennyi lehet az idõ, mikor felkelek, de tuti, hogy délután fele, mert még elég gyengének érzem magam. Írok Mathinak egy sms-t, majd elindulok megkeresni az én vadászomot.

 Azonban õ nincs sehol! Grr...de utálom, ha egyedül hagy.

 Beállok a zuhany alá, s élvezem, ahogy a meleg vízcseppek leperegnek testemen.

- Mmm... – hallok egy morranást hátam mögül, s elvigyorodom.

- Gyere fürdeni – fordulok meg viáman.

 Felsikoltok. Velem szemben nem szerelmem áll, hanem egy másik vadász.

 Amint minden tudatosul bennem, ütni kezdem. Ugyan nem valami erõs vámpír vagyok, de próbálkozni szabad.

- Állj! Állj le! Kain küldött! – Méghogy Kain... Puff, puff...

- Kain? – nézek rá aztán nagy szemekkel. Heh?

- Lassan leszállunk – mondom.

Kicsit szomorúan rámnéz, majd a nyakamhoz bújik. Nyugtatásképp a hátát simogatom.

- Hol fogunk lakni? – kérdezi pár perc múlva.

- Azt már elintéztem. Majdnem ugyanolyan, mint a New York-i lakásom, csak messzebb van egy kicsit a bolt.

Szinte be se érünk a lakásba, máris a vérnek esik. Vicces látványt nyújt egy hatalmas ruhakupac közepette, miközben a vért szürcsölgeti. Megzabálom! Nem, elõbb inkább elvonulok aludni.

Nyugodtan ébredek, nem voltak rémálmaim, mint az utóbbi idõben oly sokszor. Rögtön valami finom illat csapja meg az orromat, így kikászálódom az ágyból, hogy megkeressem annak forrását. Leérve látom, hogy a cicusom épp fõz valamit. Mögé lépek, és a nyakába csókolok, mire picit megremeg.

- Mizujs, töndérke? Mit szólnál egy kis városnézéshez kaja után? - kérdezem tõle.
Pont erre van szüksége. Ha meglátja, milyen csodálatos hely London, könnyebb lesz feldolgoznnia ezt az egészet. Bele is egyezik, így amint ettünk, nekivágunk gyalog a városnak.


Nagyon rég éreztem ennyire jól magam, de szerintem ez róla is elmondható. Átsétáltunk a London Bridgen, megnéztük a London Towert és a Big Bent is láttuk. Beültünk egy tipikus, angol fish and chips étterembe is. Voltunk a London Eye-on és jártunk a Madam Tussau-ban is. Ráadásul sikerült beszereznünk két I love London feliratú, kapucnis felsõt is. Õ fehéret kért fekete felirattal, én pedig az ellenkezõjét. Nem is árt beszerezni néhány melegebb darabot, itt elég hûvös és esõs az idõjárás.

Otthon szinte még be sem érünk az ajtón, mikor nekiesek. Durván, követelõzõen csókolom, de nincs ellenvetése. Átkarolja a nyakam és viszonozza.
- Nos, mit gondolsz Londonról? - kérdezem, mikor levegõért kapva elválunk kicsit egymástól.
- Fantasztikus város, de ezt majd megbeszéljük - mondja, s mohón kap újra ajkaim után.

- Holnap. Nincs több idõnk – mondja, mire kistányér méretû szemekkel nézek rá. Ho-holnap?

- És hová? Miért? – ölébe huppanva kérdem immár felélénkülve.

- Londonba, Tudod... vadásznak rád. Valaki már ki is kapott téged. Európában még én sem laktam, de a szüleim miatt könnyen kapok majd állást. Azt hallottam, egész jók a megbizatások ott is. Téged meg sose találnak meg ilyen távol Amerikától.

 Szomorúan veszem a tényeket, s vonulok el velük az ágyba. Ahogy a párnára ér a fejem, már alszom is. Kain betakar, de nem fekszik mellém. Pedig most olyan jó lenne a karjaiban szunyókálni.

~*~*~*~*~*~

 Kain meg akar ölni, az tuti. Már ragad le a szemem akkor is, mikor a repülõtér felé tartunk. Nem is tudom, mikor szálltunk fel, azt tudom, hogy azonnal bealszok, ahogy a repülõn elfoglaljuk a helyünket. Lehet, hogy mire kinyitom a szemem, már elhagyjuk New Yorkot... Sõt, biztos. Hiányozni fog, nagyon, nagyon, nagyon és még annál is jobban. Majd fel kell hívjam Mathit, hogy nem tudom, mikor láthatom õt újra. Õ is hiányozni fog, elvégre a legjobb barátom, a lakótársam...

~*~*~*~*~*~

 Valami csikiz. Lecsapom! De nem, Kain illata van. Jó, akkor nem csapom le. Inkább kapálózok kicsit csukott szemmel, majd a nyakába akasztom a kezem és átölelem. Tenyere derekamra simul, s finoman cirogat. Az ajkai meg számon vannak, hát, hogy tudnék neki ellenállni? Sehogy. Viszonzom csókját.

- Lassan leszállunk – jelenti ki.

 Szomorúan pislogok rá, s odabújok nyakához. Hátamat simogatja.

- Hol fogunk lakni? – kérdem aztán pár perc néma gondolkodás után.

- Azt már elintéztem. Majdnem ugyanolyan, mint a New York-i lakásom, csak messzebb van egy kicsit a bolt.

- Értem – bólintok. – Éhes vagyok – motyogom aztán. Körülnéz. Igen, itt furcsa lenne, ha egy korházi facak vérre vetném magam.

~*~*~*~*~*~

 Alig érünk be az itteni lakásba, a csomagoknak esek, s köztük a vérnek. Elég viccesen nézhetek ki, ahogy a ruhakupac körülöttem és a fejemen még egy pár zokni is van. Kain álmos, õ elmegy aludni. Amint befejezem az ivást, én is bebújok mellé, de nem alszom. Csak nézelõdöm. Aztán izgatottan kelek fel és járom körbe a házat, nem kinn, mert ott süt a nap, de benn is jól elvagyok. Kikutatom a szakácskönyveket is, amiket az én kérésemre még utoljára beletuszkolt a csomagba. Fõzzünk akkor valami fincsit~

Jóllakottan (minden értelemben) fekszik a mellkasomon. Olyan nyugodt így, csak feküdni vele. Jó lenne, ha minden örökké így maradna, de sajna nem lehet.

- Szeretlek – motyogja kipirultan, tincseimmel játszadozva.

 Derekánál átkarolom és apró csókot kap a buksijára. 

- Én is, cicám.

Késõbb, a konyhában a hûtõben kutakodok, õ pedig teát készít. Rengeteg szendvicset befalok. Ha szomjas vagyok, amikor vérre vágyom akor valamiért mindig irtó sokat kajálok... Egy idõ után türelmetlen kiscicám elterül az asztalon és felteszi a kérdést, amit mindenképp tisztáznunk kell...

- Mikorra tervezed a költözést? – laposakat pislog. Van egy olyan érzésem, hogy nem érzi át teljesen a helyzet komolyságát... Bár lényegében ez csak jó. Nem akarom, hogy tudja, vadásznak rá.

- Holnap. Nincs több idõnk- mondom. Szemei elkerekednek.
- És hová? Miért?- kérdi felélénkülve, miközben ölembe csücsül.
- Londonba. Tudod... vadásznak rád. Valaki már ki is kapott téged. Európában még én sem laktam, de a szüleim miatt könnyen kapok majd állást. Azt hallottam, egész jók a megbizatások ott is. Téged meg sose találnak meg ilyen távol Amerikától.

Tudom, hogy felfogta. Picit szomorú, hogy mindent itt kell hagynia, de csak elvonul. Lefekszik az ágyra és már alszik is. Betakarom, de most nem fekszem be mellé. Csak elmegyek pakolni. Nincs olyan sok cuccom, egy kis bõröndben bõven elfér. A repülõjegyeket már lefoglaltam, egy ismerõsöm pedig már a szállást is elintézte. 

A másnap irtó fárasztó. A reptérre is korán kell odaérni, aztán becsekkolás, ellenõrzés meg minden... irtó fárasztó. Cicámnak szinte a hangját se hallom, mióta tegnap elaludt. A repülõn csak megpuszilom a homlokát, és odasúgom neki, hogy "ne haragudj!", amit õ már nem hallhat, mert a felszállás után rögtön elaludt. Más világ lesz az, ahová tartunk. De London százszor jobb hely New Yorknál. Ezt majd tapasztalja õ is. 

 Az éhség szárazzá kaparja torkom, s nem bírok tovább mellette maradni az ágyban.  Fogaim is belebizseregnek közelségébe, de erõltetem magamban a gondolatot, hogy nem bánthatom.

 A konyhába menekülök, bár minden erõm össze kell szedjem, hogy ne csábuljak el alvó látványától, mert akkor elpattant volna a cérna és... olyat tettem volna, amit megbánnék...

 Már akkor is érzem, hogy ébrenn van, mikor még a lépcsõn jön le. Ahogy mejelenik a konyhaajtóban, rászegezem az éhségtõl vörös szemeim. A sóvárgást és szomjam nem tudom leplezni.

 Amikor leül mellém, rávetném magam, de nem enged. Az ölébe ültet és állja türelmetlen tekintetem.

- Szomjas vagy, drágám? – kérdi azon a lágy hangján, amit annyira szeretek.

 Bólintok.

- Megengedem, hogy igyál, de elõtte meg kell ígérned nekem valamit. Nem is... én megkérdezlek, beleegyezel-e, de nem nagyon szeretnék választást hagyni neked. Viszont, ha beleegyezel, mindent elmondok, azután, hogy ittál és józan ésszel tudsz gondolkodni.

 Érdeklõdve nézek rá. Félek, ha kinyitnám a szám, meg sem állnék nyakáig, így csak bólintok.

- Költözz velem Londonba – mondja, mire ledöbbenek.

- Miért? – nyögöm ki nehezen.

- Psszt. Ne kérdezz. Egy igent vagy nemet várok.

 Zavartan mérlegelek magamban. Mi ez így hirtelen?

- Bízol bennem, Neol?

- Az életem is rád bíznám – préselem ki magamból.

- Akkor csak bólints rá, hogy velem jössz.

 Ahogy szemébe nézek, minden kétség elszáll belõlem. Lassan bólintok.Amikor felkínálja nyakát, vehemesen esek neki. A vér íze kitölti a számat, s pár korty után jól lakva nyalogatom a finom bõrét. Aranysárga szemeimben vágy csillan, de tudom, hogy most ráférne az alvás. Hát, akkor majd, ha felébred. Csak bírjam ki addig...

~*~*~*~*~*~

 Minden húr elszakad, ahogy már ágyban lévõ alakját nézegetem. Kínozni akar, tuti.

 Nyöszörögva bújok mellé, fúrom fejem mellkasához. Nem ébred fel. Ajkaihoz hajolva, apró csókot lehelek rá és finoman végignyalom.

- Kain... – nyekergem nevét, de nem úgy, mint egy édes kiscica, hanem mint egy rozsdás vasmacska.

 Gyengén végighúzom körmeim testén, elidõzve hasánál, combjainál. Majd, mikor mohó ujjaim olyan helyre tévednek, alom megmarkolva egy nyögést sikerül kihúzzak belõle, azonnal kipattannak szemei. Ebben a pillanatban vehemesen tapadok ajkaira, s kiéhezette simulok hozzá.

 Kielégülten, boldogan heverészek mellkasán. Néha elnyomok egy-egy ásítást, vagy felsóhajtok, ha keze végigfut gerincemen. Olykor apró puszit nyomok az elõttem lévõ bõrfelüleltre, s mikor ezt érzi, finom csókocskát is kapok.

- Szeretlek – motyogom pihegve. Kipirult arcom mellkasába fúrom, s a hajával játszadoznak ujjam.

 Körülfonja szorosabban derekam, s egy végtelenül gyengéd csókot hint buksimra.

- Én is, cicám.

 Pár perc múlva a konyhában vagyunk, ahol õ a hûtõt üríti, én meg csinálok teát. Az fincsi, én is szeretem.

 Mikor már a nemto’m hányadik szendvicsét magába tömte, úgy döntök, hogy elterülök az asztalon. Belebújtassa ujjait hajamba, én meg ásítok egyet.

- Mikorra tervezed a költözést? – nézek rá laposakat pislogva.

 Mindketten kora délután kelünk fel és tévézgetünk. Aztán jön a hívás. Brr... de nincs kedvem dolgozni. Sajna viszont muszáj.

- Fõzzek neked? – kérdi, mikor már huzakodok és indulni készülök. Elkuncogom magam, tényleg jó feleség lenne. Megcsókolom, aztán, bár nehezen, de elengedem.

- Igen. Tudod mit? Hozok neked még egy szakácskönyvet.

Mosolyogva bólint. Kis édes... Viszont látom, hogy valami mást is akar mondani...

- Kain... hozz vért... – motyogja. Komolyan bólintok, majd még egy búcsúpuszi után indulok is.

- Hajnalban jövök – szólok még vissza az ajtót bezárva.

Hazaérek, s a kiscicám az ágyban találom. Én is fáradt vagyok így rögtön bebújok mellé, ruhástól mindenestõl... Egy morranással hozzám bújik. Már kezdem megszokni, hogy mindig így alszom el... vele. Jajj Noel, ha bajod esik én belehalok...

Felkelek, de Noel már nincs mellettem. Lemegyek és látom, hogy az aztalnál ül. A szemei vérvörösek. Szomjas. Sóvárogva néz rám. Tudom mit akarsz szívem, de még nem lehet.

Leülök mellé, de nem hagyom, hogy rögtön rámvesse magát, így csak az ölembe ül. Türelmetlenül néz rám, nagyon ki van éhezve szegénykém a vérre... Most hiába is próbálnám a kürházi szarral tömni.

- Szomjas vagy drágám?- kérdem, mire bólint.
- Megengedem, hogy igyál, de elõtte meg kell ígérned nekem valamit. Nem is... én megkérdezlek, beleegyezel-e, de nem nagyon szeretnék választást hagyni neked. Viszont ha beleegyezel, mindent elmondok azután, hogy ittál és józan ésszel tudsz gondolkodni.

Érdeklõdve néz rám. Megszólalni már nem nagyon bír, így csak bólint, hogy megértette.
- Költözz velem Londonba- mondom ki, ami a szívemet nyomja. Elõször megdöbben.
- Miért?- préseli ki magából nagy nehezen.
- Psszt. Ne kérdezz. Egy igent vagy nemet várok.

Látom, hogy habozik. Tudom, hogy ez most hirtelen jött neki, de el kell fogadnia. Mindkettõnknek sokkal jobb lesz úgy.
- Bízol bennem Noel?- kérdezem.
- Az életem is rád bíznám- szegény alig bír beszélni, mégis kimondja ezt, értem.
- Akkor csak bólints rá, hogy velem jössz.
Látom, hogy a kétség egyre jobban elszáll belõle, de lassan bólint. Elértem amit akartam, így nem is kínzom tovább. Felkínálom neki nyakam, amit elõbb végignyal, majd éhesen ráveti magát. 

Szeretlek, Noel. És még mindig nem tudod, milyen nagyon is szeretlek. Meg foglak védeni, ebben biztos lehetsz.

 Arra ébredek, hogy felül az ágyban, így persze nekem sem marad kényelmes vackom. Durcásan nézek rá, amiért felkeltett. Köztudott, hogy utálom, ha zaklatnak alvás közben. Elmosolyodik, én meg az ölébe mászva karolom át a nyakát.

- Mi a baj? – kérdem halkan.

- Rosszat álmodtam – feleli. Nyakához kukacolom magam.

- Mostmár semmi baj. – Kapok egy puszit a buksimra, mire pirulva nézek rá.

 Finom csókjának nem bírok ellenállni. Hajába túrva húzom magamhoz, hogy jobban mélyítsem csókunk. Ágyékom az övéhez préselem, mire felsóhajt és pólóm alatt kezd tevékenykedni. Mrrr... akarom. Most!

 Hátamra dönt, s fölém magasodik. Keze nadrágomba csúszik és erõteljesen markol rá vágyamra. Vadul marok ajkaira, ahogy leszedem róla pólóját.

- Ha így folytatod, nem fogok tudni leállni, cica – dorombolja fülembe. Már nem is kell.

- Nem is akharom, hogy leállj – nyögöm pihegve, kipirult arccal.

 Elszakad nála a cérna, s vadul esik nekem, de nem bánom, ugyanúgy esek én is hátának körmeimmel és ajkának ajkaimmal. Hangom nem bírom visszafolytani, teljesen átadom magam neki, s ahogy egyre gyorsabban hajszoljuk a gyönyört, egy váratlan pillanatban, szinte egyszerre ér a beteljesülés minket. Pihegve mászik le rólam, miközben magához ölel szorosan, s én is ernyedten, kielégülten odabújok mellé. Még hintek egy csókot ajkaira, hogy ne legyen többet rossz álma. Mostmár aludhat nyugodtan, mert én itt vagyok vele. Amíg meg a karjaiban tart, addig én sem álmodok rosszat.

 Mikor felébredünk, még csak kora délután van, amit én nem nagyon szeretek aktívan tölteni. Ahogy látom, õ is lusta, ezért csak a tv-t nézzük. Kain kap egy hívást a VK-tól, hogy ideje nyuszit ugrasztani. Amikor megy el, még a nappaliban érem utol.

- Fõzzek neked? – kérdem kissé gyerekesen. Felkuncog és ismét magához húz egy csókra.

- Igen. Tudod mit? Hozok neked még egy szakácskönyvet.

 Bólogatok boldogan. Szeretek neki fõzni. Viszont éheeeees vagyok!

- Kain... hozz vért... – motyogom halkan. Komolyan bólint. Adok neki egy puszit. Ennyit megérdemel.

- Hajnalban jövök – lép is ki az ajtón.

 A konyhába megyek, s összeütök valamit, azzal is telik az idõ. Beteszem a hûtõbe, hogy mire jön, csak fel kelljen melegíteni és ehetõ is legyen.

 Mikor jön, én akkor mászom be az ágyba. Unom már, hogy nincs normális ruhám itt, csak, amiben voltam, mikor elõször találkoztunk. Mathitól majd kell kérjem, hogy hozzon nekem valami normális cuccokat. Ezt majd megmondom neki akkor, mikor felébredek.

 Odabújok a párnához, s már alszom is, de a takaró nem olyan jó meleg, mint az õ teste, így fázom. Egész addig, míg be nem bújik mellém.

- Mmm... – köszöntöm itthon. Azt hiszem, ebbe minden benne volt. A sziától a viszlátig. Megborzongok, ahogy belecsókol nyakamba, de már ahhoz van erõm, hogy odavackoljam magam oldalához és egybõl elnyom az álom.

- Ne utálj engem azért, ami vagyok... magadat se ítélheted el... Ha ezt teszed, az csak rosszabb érzés lesz... –motyogja, mire lágyan megcsókolom – Kain... én azt hiszem, én is... szeretlek téged – teljesen elpirul, és arcát nyakamhoz dönti... ahogy a lehellete a nyakam cirógatja... vááh, nem bírom... – Tényleg vadásznak rám? –bólintok egyet... mázlija, hogy terelte a témát, mert kajak letámadtam volna...– És, ha megtudják, hogy nálad vagyok?

- Akkor valószínûleg téged megölnek, engem meg felmentenek. De most ne törõdj ezzel, jó? Itt vagy velem, nem engedem, hogy bajod essék –mosolygok, de igazából az nagyon szarul esne nekem is.... Visszamosolyog õ is. Megzabálom egyszer, de komolyan!

- Akkor majd én is vigyázok rád. Ha egymásra ügyelünk, akkor nem esik bajunk. És, ha megbeszéltünk mindent, akkor mehetünk vissza aludni – pislog rám, mire elkuncogom magam. Tényleg, mint egy kiscica...

- Oké, elpakolom az asztalt és mehetünk – csókolok nyakába, mire felsóhajt és picit meg is remeg. Deh odáig, hogy lemásszon rólam már nem jut el - Noel!- Elõre látom, hogy ez így úgyse fog összejönni, szóval az ölemben viszem fel az ágyig.

Szinte rögtön mellkasomhoz bújik, én pedig átkarolom. Nagyon hamar elalszik, de vele együtt én is.... Szeretlek, Noel. Veszettül szeretlek.

* * *

Nagyon rosszat álmodom... Noelt látom, amint fut valami elõl. Nagyon fél, én pedig nem vagyok ott, hogy segítsek neki. Elbotlik egy ágban, és pont, mikor a támadója lesújtana rá, felkelek. Õ még nincs ébren. Felülök az ágyon, erre kinyitja a szemét és picit durcisan néz rám, amiért felkeltettem. Elmosolyodom rajta, mire õ az ölembe mászik és átkarolja a nyakamat. 

- Mi abaj?- kerdezi halkan.
- Rosszat álmodtam- felelem, mire nyakamhoz vackolja magát.
- Mostmár semmi baj- megpuszilom buksiját, mire piros arccal felnéz rám.

Lágyan megcsókolom, de ahogy hajamba túrva közelebb húz magához picit bedurvulok. Ágyékát szorosan az enyémhez préseli, mire picikét felsóhajtok és pólója alatt kezdek matatni. Ez így nagyon nem lesz jó... ha így folytatja nem fogok tudni leállni, túlságosan akarom õt ahhoz. Hátára döntöm és felé mászok, majd kezem nadrágjába csúszik és erõsen rámarkolok éledezõ vágyára. Õ leveszi rólam a pólót majd vadul ajkaimra veti magát.

- Ha így folytatod, nem fogok tudni leállni cica- súgom fülébe vágytól rekedtes hangon.
- Nem is akharom, hhogy leállj- nyögi lihegve, rákvörös arccal, nekem pedig itt fogy el az utolsó csepp önuralmam is...

 Tágítás nélkül tolja belém magát, mégsem érzek fájdalmat, csak kéjt és vágyat. Azonnal gyors tempót diktál, míg én gátlástalanul eresztem ki hangom alatta. Élvezésünkkor úgy érzem, mintha a levegõpen pihegnék. Kihúzódik belõlem és mellém dõl, egy utolsó csókot ad, pihegve. Hevesen kapkodom az oxigént, arcom kipirult, s úgy érzem bõröm alatt mindenhol szikrázom.

 Hamarosan már a konyhában ülünk. Õ vehemesen tömi magába a spagettit, én meg nézem. Többet kellett volna csinálnom…

- Adnál egy zacskó vért, Noel? – kérdim mire adok neki egyet, majd kis fáziskéséssel leeik, mit is kért.

-MI?! Minek az neked? – kérdem kistányér méretû szemekkel nézve rá. Nem válaszol, csak fintorogva megissza a vért. – Kain, adnál magyarázatot? – követelem, majd nyakára siklik tekintetem. – Ésésés, várjunk csak, hová lett a harapásnyomom, hmm?!

 Nagy levegõt vesz, majd nekikezd a magyarázatnak:

- Az egyik dédnagymamámnak viszonya volt egy vámpírral, akitõl terhes lett. Aztán, a vámpírt levadászták, de, hogy ne bántsák a nagyit, a gyerekrõl senkinek sem szóltak, és Párizsból Tókióba költöztek. Ott született meg a nagymamám, és végül ottragadt a csakád. Én is ott láttam napcilágot… Aztán, ennek tudatában, nem akartam vadász lenni, mert bûnnek éreztem olyanokra vadászni, akik részben az én fajtámból valók. De tizenkét éves korom körül, a szüleimet megölte néhány bosszúszomjas vámpír, én pedig akkor és ott meggyûlöltem a vérszívókat... és magamat is gyûlöltem, mert nagyon kis mértékben szükségem van vérre. Vadász lettem, és húsz éves korom körül, elköltöztem ide, New Yorkba, hogy teljesen új lappal kezdhessek. A harapásod is ezért tûnt el... mert ugyebár, ha egy vámpír megharap egy másik vámpírt, a harapásnyoma nem marad meg rajta. De nem is baj... lesz még alkalmad újra és újra megjelölni engem – mosolyog rám.

- Deh, neked... ez – ellenkeznék, de egy csókkal belémfojtja a szót.

- Én tökéletesen elvagyok a kórházi vérrel is, mert nem átváltoztatott vagy tiszta vámpír vagyok.

- És... Miért nem engedted akkor... hogy vadászni menjek?

- Mert felkerültél a New York-i Vámpírvadász Központ fekete listájára. Elõfordulhat, hogy már most is vadásznak rád, de mivel nem maradt rólad szagminta, egyelõre itt biztonságban vagy. Ki viszont nem engedlek... mert nem hagyom, hogy bajod essen. Szeretlek, Noel. És nem tudom, miért. Vámpír vagy, így utálnom kéne téged, ahogy eddig minden fajtádbelit... de nem megy.

 Megszeppenten ülök. Nem tudok mit mondani. Odamegyek hozzá, mivel befejezte már a kaját, és lehuppanok az ölébe, átöltelem a nyakát, odabújok mellkasához.

- Ne utálj engem azért, ami vagyok... magadat se ítélheted el... Ha ezt teszed, az csak rosszabb érzés lesz... – motyogom neki. Erre kapok egy csókot ajkaimra. – Kain... én azt hiszem, én is... szeretlek téged – mondom elpirulva és odafúrom arcom nyakához, hogy ne lássa a pírt. Szorosan ölel és buksimat puszilgatja. – Tényleg vadásznak rám? – pislogok rá, mire bólogat. – És, ha megtudják, hogy nálad vagyok?

- Akkor valószínûleg téged megölnek, engem meg felmentenek – mondja egyszerûen, bár tudom, hogy ez rossz érzés lenne neki. – De most ne törõdj ezzel, jó? Itt vagy velem, nem engedem, hogy bajod essék – mosolyog rám. Én is elmosolyodom édesen és csillogó szemkekkel nézek rá.

- Akkor majd én is vigyázok rád. Ha egymásra ügyelünk, akkor nem esik bajunk – mondom gyerekesen, mire felkuncog. – És, ha megbeszéltünk mindent, akkor mehetünk vissza aludni – pislogok kicsit laposakat.

- Oké, elpakolom az asztalt és mehetünk – hint csókot nyakamba. Felsóhatok. Nem úgy néz ki, hogy szeretnék én felkellni róla a közeljövõben. – Noel – ejti ki a nevem lágyan, mosolyogva.

 Végül kisebb huza-vona után felvisz a karjaiban és egymás mellé bújunk. Ahogy mellkasára ejtem fejem, már alszom is. Átöleli derekam, s közelebb ficergek hozzá. Olyan jó meleg, semmiért nem másznék ki mellõle most.

- Kain...Kain... – az ágyban ébredek, hallom, hogy valaki szólít és az oldalamhoz dörgölõzik.

- Fúúú, cica, ez jobb, mint a szex – nevetek fel, mire a mellettem fekvõ Noel felveszi szokásos pipacs-színét. Remek... tudtam hogy ez lesz. Egy éhes vámpír, aki nem mehet vadászni. Most pedig van két szép lyuk a nyakamon... ami amúgy eltûnik, mert nem ember, hanem vadász vagyok. Elvileg, ha egy embert harap meg vámpír örökre ott marad a nyoma.

- Kain... – látom, hogy egyre jobban pirul és tuti akar valamit... ááh szóval a vámpírok a vérre izgulnak, mi?

Ezután minden iszonyat gyorsan történik... megcsókolom, õ pedig vadul viszonozza, aztán egyre jobban elfajul a helyzet. A nevemet nyögi szûntelenül, én pedig nem bírok tovább magammal. Eddig is kívántam, most egyszerûen nem bírok leállni... Tágítanom sem kell, csak durván beléhatolok, mégsem vélem a fájdalom legkisebb jelét sem felfedezni rajta. Iszonyat gyors tempót diktálok, belõle pedig egyre édesebb és egyre hangosabb hangok jönnek elõ... nem bírom. Szinte egyszerre élvezünk el. Majd kihúzódva belõle pihegve dõlök mellé, egy utolsó csókot adva neki. Õ is hevesen kapkodja az éltetõ oxigént, arca teljesen kipirult, haja kócos, teste gyöngyözik az izzadtságtól. Szeretem õt... bár elég sok idõ kellett, hogy ráébredjek erre.


Hamarosan már a konyhában ülünk, és én az általa készített spagettit falom, igen nagy hévvel. Iszonyat éhes vagyok, és ilyenkor nem lehet leállítani. 
- Adnál egy zacskó vért, Noel?- kérdem teljesen természetesen. Õ pedig ad egyet, majd enyhe fáziskéséssel reagál mondandómra...
- MII?! Minek az neked?- kérdezi hatalmas szemeket meresztve rám. Én nem válaszolok, csak undorodva megiszom. Pfhujj...
- Kain, adnál magyarázatot?- követeli- Ésésés várjunk csak, hová lett a harapásnyomom hmm? !
Nagy levegõt veszek. Elmondok neki mindent a múltamról... nem tudom miért, de úgy érzem muszály megosztanom vele.
- Az egyik dédnagymamámnak viszonya volt egy vámpírral, akitõl terhes lett. Aztán a vámpírt levadászták, de hogy ne bántsák a nagyit, a gyerekrõl senkinek sem szóltak, és Párizsból Tokyóba költöztek. Ott született meg a nagymamám, és végül ottragadt a család. Én is ott láttam napvilágot... Aztán ennek tudatában nem akartam vadász lenni, mert bûnnek éreztem olyanokra vadászni, akik részben az én fajtámból valók. De 12 éves korom körül a szüleimet megölte néhány bosszúszomjas vámpír, én pedig akkor és ott meggyûlöltem a vérszívókat... és magamat is gyûlöltem, mert nagyon kis mértékben szükségem van vérre. Vadász lettem, és 20 éves korom körül elköltöztem ide, New Yorkba, hogy teljesen új lappal kezdhessek. A harapásod is ezért tûnt el... mert ugyebár ha egy vámpír megharap egy másik vámpírt, a harapásnyoma nem marad meg rajta. De nem is baj... lesz még alkalmad újra és újra megjelölni engem- mosolygok rá.

- Deh neked... ez- ellenkezne, de egy csókkal beléfojtom a szüt.
- Én tökéletesen elvagyok a kórházi vérrel is, mert nem átváltoztatott vagy tiszta vámpír vagyok.
- És... Miért nem engedted akkor... hogy vadászni menjek? - teszi fel újabb kérdését.
- Mert felkerültél a New York-i Vámpírvadász Központ fekete listájára. Elõfordulhat, hogy már most is vadásznak rád, de mivel nem maradt rólad szagminta egyenlõre itt biztonságban vagy. Ki viszont nem engedlek... mert nem hagyom, hogy bajod essen. Szeretlek, Noel. És nem tudom, miért. Vámpír vagy, így utálnom kéne téged, ahogy eddig minden fajtádbelit... de nem megy.

Erre nem tud mit mondani, csak megszeppenve ül elõttem. Nem is csodálom, ha ez most így sok még neki... pedig ez... ez még mind csak a kezdet.