|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Kita | 2013. 07. 14. 01:18:34 | #26471 |
 Karakter: Netral van Dort
Megjegyzés: Hiyának
*nagy kihagyás után... most már aktívan <3*
Csendesen ülve a széken, ujjbegyeim között forgatom kellően neveletlenül a kést, figyelve, ahogy a hegye lyukat fúr a damaszt kendőbe. Kikapcsoltam az elmém, mégis szórakozottan grasszálok a gondolataim között. Ahogy lehunyom a szemem, az orromban akaratlanul is érzem a szoba állott, dohos levegőjét, amiben leülepedett a maró festékszag. Nem kellene, de vettem egy mély levegőt, hogy a maradék illatfoszlányokból esetleg, talán, ha mégiscsak… ha ki tudnám szűrni azt az elhalt, vékony szálat, az Ő illatát, a parfümjét…
Hallom a lépéseket, a folyosó padlóját megrogyasztó súlyt, mintha a falban futkosnának az egerek. Ujjbegyem felemelem és figyelem, ahogy a kés a helyére esik, némán, szoborszerű mozdulatlansággal meredek a kandalló pattogó tüzébe, amíg a néma szolga bekíséri a lányt, leülteti. Nem modulok, csupán a szememmel követem, hogy tudja: ne erőltesse magát semmiféle ostobasággal. Most nem érzek hangulatot a játékra.
- Foglalj helyet – intek az ujjaimmal, elvonva az államtól és kényelmesen hátradőlök a székemben.
Csend van. Olyan átható, borzalmasan irritáló mély kuss, és lassan, ahogy telik az idő, koppannak az evőeszközei, már az is irritál, ahogy a karmom a kristálypohár cizellált szélén karistolva siklik végig…
Letettem a tenyerem a selymes asztalkendőre. Az egész kastély lassan nyerte vissza a régi csillogását, eltűnt a por, a dohszag, újra ragyogtak a stukkók, a tapéta aranyozott mintája.
Az arcára nézek, a rég holt szívem is összeszorul keserűen. Hihetetlen, micsoda hasonlóság.
Pont, mint az apja.
- Mindig is utáltam és szántam benned ezt a semmivel sem törődő, önző nyugalmat – veszem fel a vérrel teli poharat, lassan kortyolva – Engem nevezel szörnyetegnek, mikor a borzalmak fölött ily hamar hunysz szemet? – kérdezem csendesen, a kandalló finom lángjait figyelem a pohár peremén. Lehunyva a szemem láttam és hallottam, ami a világ végéig is kísérteni fog.
A szemembe pillant, és lassan mosolyra húzza a vértelen ajkait. Keserű érzés kúszik egyre feljebb a torkomban. Nem, nem kellett volna, hogy ma a szemem elé kerüljön, honnan is tudhatná, és nem, nem akarom, hogy bármit is tudjon róla!
- Azt hiszem, te is ugyanolyan nyugalommal hunytál szemet azokon a szörnyűségeken, amiket te tettél, nem igaz? Ha jól emlékszem, egy percig sem jelentett lelkiismereti problémát megölni valakit.
Megrándul az arcom, az izom az orromnál, a szemem alatt. Nyugalom, Netral, ez csak egy pisis hozzád képest.
- Még mindig fogalmad sincs róla miért tettem amit tettem – suttogom megfeszült kézzel – te kis féreg – rándul meg a szám, szinte viaskodva magammal, hogy ne vicsorogjak – Ne merj ítélkezni, amíg a te mocskos fajodnak is ugyanannyi ártatlan vér szárad a kezén, mint az enyémen – sziszegem eltépve a tekintetem. Elengedem az ujjaim között eldeformálódott villát, ránézek. A szemeire.
Őt is meg kellett volna ölnöm, hatalmas hiba volt, hogy őt pont nem vettem észre!
És nem, ez az ostoba, undorító közöny, amivel végigmér, ó ha tudná… de nem, nem akarom, hogy bárki is tudja, egyszerűen csak el kellene törnöm a nyakát, vagy éppen szárazra szívni. A kandallóban hamu se maradna belőle!
Rég háttérbe szorult, elnyomott emlékek foszlányai, hangjai törtek fel, csengő kacagás, nevetés, illatok, ahogy egy kósza hajtincsen megcsillan a lemenő nap fénye. Érzem, ahogy remegek, minden porcikám. Talán a halálom óta nem éreztem így magam…
Aztán az a sikoly… elborult szemmel suhanok át a hatalmas terme egyenesen felé, elkapva a vékony anyagot a mellkasánál, az asztalra csapva. Fájjon, szuka, rohadnál a családoddal… szinte nem is érzem, ahogy a kés végigmetszi a karom, a meglepetéstől kiáltok fel. Milyen rég is volt, talán csak a mozdulat miatt csaptam le ismét, karmaimmal szinte sziszegve szelem a levegőt, elkapva a csuklóját szorítom le, vicsorogva vörös szemekkel. Érzem, ég és lángol, a számban megfémesedik az előzőleg kortyolt vér zamata. Nem tudom és nem is érdekel, hogy fájdalmat okozok e neki és ha igen mekkorát.
Micsoda élvezet lenne átalakítani és nézni, ahogy szenved önmaga miatt! Micsoda gyönyör, örökké tartó bosszú kéje. Felsikolt, hördülve hajolok lejjebb, az utolsó pillanatban fogom vissza magam hogy kihegyesedett fogaim ne marják fel a bőrét.
- Hogy mersz ilyeneket kiejteni a szádon… te kis szuka?! – hörögtem állatiasan visszhangzó szavakkal, a levegő hörögve száguld a hangszálaimon. – Hogy mered semmibe venni azt a kínt, ami bennem tombolt, és amit te magad fedtél fel? Miattad és a nyomorult fajod miatt szenvedek, s még csak el sem ismered a hibádat! – ordítok keserűen, az arcát remegve fordítja el, ahogy a leheletem végiggördült a megszaggatott ruhán, a nyakán. Hördülve fújtam felé, a szemébe rettegés költözött, ahogy az arcomra nézett; az arcom még sápadtabb lett, halántékomon kéken derengenek át az erek, az arcom megnyúlt, a fogaim szinte agyarakként meredtek elő az ajkaim közül. A fogaim épp hogy a bőréhez érnek, amire felnyög, de az asztal tömör lapjától nem tud jobban elhúzódni.
Kézzel fogható a félelme és a rettegése, amit kiváltok belőle.
- Minden egyes percet, amit kínnal töltöttem, kamatostul kapsz vissza… mindent – hörgöm eltorzult hangon, mégis kiérződik a mély, búgó, fájdalmas zönge.
De nem, túl makacs, túl konok, túl elvetemült.
- Ez egy… társas játék! – vág vissza mégis erőtlen hangon. Ki akarja provokálni, hogy megöljem! Márpedig ezt az örömet soha nem kapja meg, ha kell, átkozottá teszem őt is! – Nekem is nagyon sok sérelmem van, amit meg kell torolnom rajtad, te szörnyeteg! Hát essünk túl rajta – köp szinte az arcomba, mire ismét hihetetlen erő kell, hogy ne okozzak benne maradandó kárt. – Derüljön ki, kit gyötör jobban a múlt!
„Netral... Netral!”
Felhördülve egyenesedek ki; az arcom hihetetlen gyorsan nyeri vissza a rendes alakját, megfeszülve meredek fel. Nem… nem, csak képzelődök. Nem lehet.
Lenézek a ziháló nőre magam alatt, szinte ellököm magam a bőrétől, undorodó arccal. Idegesen nyalom meg az ajkaim, egy finom mozdulattal hátrasimítva kócos tincseim.
- Ne reménykedj, hogy bármi kárt is okozok benned – vetem felé felkapva a poharam, két kortyra lehúzva a benne csordogáló rubinvörös vért – Nem foglak megölni. És hogy elriasszalak minden ilyentérű próbálkozástól – emelem fel az ujjam, a szemébe nézve – Ha bármi bajod esik… ha megpróbálod megölni magad, azzal a tudattal próbálkozz, hogy megmarlak – kapom el az állát szorosan, hogy felnyög és majdhogynem az ajkaimhoz húzom, hogy biztos minden szó pontosan megmaradjon a kicsi és gyepes agyacskájában – Kiszívom minden csepp véred és neked adom a sajátom. Ugyanolyan vérszívó szörnyeteget csinálok belőled, mint amelyet bennem olyannyira gyűlölsz. Remélem, elég világos voltam – suttogom még mindig vörös szemekkel, aztán felrántva az ajtó felé taszítom – És most takarodj a szemem elől!
***
Körbejártam már ezt az egész rohadt hodályt – nem lehet, hogy hallottam azt a figyelmeztető kiáltást! Csak képzelődtem, mert az a büdös boszorkány felzaklatott… lerogyok a szobámban a székre, a tenyerembe temetve az arcom.
A drága, nevető hang, ahogy a kertből megfordulva szólongat. Netral, Netral… két évezred szenvedés után már ideje lenne, hogy megbuggyanj. Lassan felemelem a pillantásom, a koporsómra szegezve a tekintetem. Mostanában még kell, hogy erőt gyűjtsek.
Viszont a szobámban volt egy hatalmas, kényelmes ágy is… ahogy elsétálok mellette, ujjbegyeimmel lassan végigsimítom a puha anyagot.
Magamra húzva a koporsó nehéz fedelét vártam a pillanatnyi békét. Nem akarok a múltra gondolni. Nem akarok… hosszú még az örökkévalóság hozzá.
***
A kastély könyvtára, ahol Alessiát először fogadta, hatalmas volt… magaslatig tekeregtek a könyvespolcok, drága bőrkötések, különféle témák, nyelvek, vallások, minden témából megtalálható volt egy kötet, egy fejezet. Mindenképp lenyűgöző gyűjtemény.
Vörös szőnyeg, kellemesen pattogó kandalló, kényelmes fotel és karosszék. A mellette levő kis asztalkán egy megkezdett könyv precízen megjelölve…
De érdekes módon a szék mellett is volt egy könyv. Valamiért hosszú évek óta nem mozdították el, a fedelét belepte a por, az olvasó, hogy megjelölje, merre tart egy borítékot csúsztatott bele. A gazdája régen nem nyúlt az olvasmányhoz, a ház ura pedig nem akart hozzáérni. De ott hevert Netral kedvenc karosszéke mellett…
***
Este csendesen öltözöm fel, megigazítva a nyakkendőm. A „reggelim” a szobámba kérettem, a megkezdett palack vér illata végiglengi a szobát. Jólesően vettem egy mély levegőt, holott nincs rá szükségem.
Lesimítom a mellényem, sóhajként engedve ki a felesleges, illatos levegőt. Mennyit változott a világ azóta, hogy éreztem a nap fényét a bőrömön. Lassan hagyom ott a szobám, csendesen sétálva, magam elé meredve, elmélyedve a gondolataimba. Mintha az érzékeim cserbenhagynának, nem figyelem a magam körül levő mozgást… olyan fáradt vagyok. Milyen rég éreztem ez a belefásultságot… most miss Ossa kínzása se zökkenthetett volna ki.
Nem kínzás ez, sóhajtok fel keserűen, nekitámaszkodva az erkély korlátjának. Kegyelmesebb lett volna, ha akkor őt is megölöm. Emlékszem a kiáltozásokra… és utána arra az undorító önvádra. Nem mondom, hogy nem érdemelték meg. Azt sem, hogy túlreagáltam. Azt akartam, hogy érezzék át a szenvedésem, mindenki, hiszen mindenki mocskos mancsa benne volt, a pénzért, azért az átkozott, rohadt pénzért, aminek nincs értéke, csökken és nő, csak az ember határozza meg, hogy egyáltalán szükséges.
Engem tartanak gyilkosnak, szörnyetegnek, mert mások élő, élettel teli vére tart engem életben már hosszú ideje. Számomra ez kényszer, áldás az erőm, és átok, amivel jár. Nem én választottam a sorsom, de ők… ők a pénzért tették. Elhivatottságból, keseredik el az arcom fájdalmasan lehunyva a szemem. Lehunyt szemmel szakasztok le egy fehér rózsát, nem törődve a bőrömbe fúródó tövisekkel. Édes, nehéz az illata, csendesen figyelem, ahogy a fehér, húsos szirmokon megtörik a hold fénye, majd egy nehéz mozdulattal kihajítom az erkélyről, bele az alant csobogó szökőkút vizébe.
Akkor érzem meg. Szembeszél fújt, nem éreztem meg se a bőre illatát, és figyelmetlen voltam, a szíve dobogása is mellékes. De most már tudom, hogy itt vagy.
- Ó, Alessia – fordulok felé lassan – tudom, hogy ott vagy. Késő van már, aludnod kéne.
Hallom a megvető horkantását, de nem reagálok rá. Gyenge, emberi test. Kimerül; aludnia, ennie, pihennie kell.
Lehunyt szemmel látom a barna tincseket a fehér párnán, ahogy mélyen aludva, kisimult arccal piheg, az ajkai vörösek, a szeme kába, mert felébredt, ahogy elsimítottam egy tincset az arcából.
És mosolyog. Mindig mosolyog.
- Még nem ettél, igaz? Nos, én már reggeliztem – villantok rá egy gúnyos mosolyt. – Úgyhogy nem kell félned. Menjünk, már biztos megterítettek számodra.
|
| Hiyahiya | 2012. 10. 15. 10:43:02 | #23743 |
 Karakter: Alessia Ossa
Megjegyzés: ~Kitának~
Boldog Születésnapot:3
Alessia:
Éles fejfájás ébreszt fel a kellemes, nyugodt s gondtalan semmiségből, ahol nyoma sem volt a kietlen sötétségnek, amibe nap, min nap belezuhantam, hogy megszemléljem milyen sivár kietlenség honol bennem. Minden tagom fáj, mintha megkínoztak volna, de az álom békés idillje még mindig szemhájaimat nyomja, s húz vissza, hogy visszatérő barátként fogadjon karjaiba. Szívesen engedelmeskednék neki, de ahogy a csípős, másnaposságnál is rosszabb, émelyítő zsibbadás meglepő gyorsasággal józanít ki, felszínre kerülnek az álomban elfeledett emlékek és tények... a tudat, hogy egy cellában raboskodom, ahol ki tudja mikor csapolt meg az az undorító vérszopó, egy kis vacsi utáni levezetésképpen.
Reflexszerű, az évek során belém vésődött mozdulattal pattannak fel szemhéjaim, zöld íriszeim pedig egy űzött vad zaklatottságával és dühével járják körbe a számomra teljesen idegen, szinte már giccsesen díszített szoba részleteit... hosszú filmszakadásom lehetett, ha egy mocskos patkánylyukból hirtelen ide kerültem... mégis az itt lévő légkőrtől legszívesebben visszamenekülnék a sötétbe, s láncokkal béklyóznám magam a penészes, dohos falhoz. Mert ha már itt vagyok, akkor az a kínzás és a megtörés új lépcsőjét fogja jelenteni. Most már nem én leszek a desszert, engem rak minden nap a menüre, mint főétkezést és gyanítom nem fogja olyan kellemesen elintézni, mint lent a lyukban.
Összeszedem a tagjaimban lézengő maradék erőt, s reszkető izmokkal, de meglepő határozottsággal tornázom magamat ülő helyzetben, azt latolgatva, vajon innen könnyebben jutnék-e ki, mint onnan lentről. Nyilván igen. Persze ennek még több hátulütője van, mert míg a sötétben könnyebben rejtőzködve haladtam volna, itt olyannyira vagyok láthatatlan, mint egy piaci papagáj.
Kell pár perc, hogy el tudjak vonatkoztatni a szökési terveim alkotásaitól, s végre a saját fizikális állapotomat is figyelembe véve kezdjek bele saját magam végig fürkészésébe, s mint az első pillanatban rájövök, ez nem feltétlenül volt egy helyes döntés... a bőröm makulátlan, hajam kényelmes loknikban omlik vállamra, testemet pedig egy falatnyi, semmire sem jó fényűző rongy borítja, ami több kérdést ébreszt fel benne, mint amennyit megold. Mégis... mégis mit jelentsen ez? Felhoz egy szobába, ami egy királyé is lehetne, lefürdet, kidekoráltat, akár egy babát... de miért? Nem értem... mi célja lehet ezzel? Megaláz, porba tiporja a büszkeségem vele, de ez még korántsem magyarázat...
Undorodva hordozom végig ujjaimat a finom anyagon, mely sötét tengerként fodrozódik testemen, szinte már felháborítóan sokat mutatva belőlem. Normális körülmények között akár el is viselném, de így kétséget ébreszt benne, s egyre rosszabb rémképeket vetít fejembe, akár egy gonosz szörnyeteg, ami a sejtjeimbe ivódva fertőz meg rémálmokba illő képekkel... ujjaim megszorulnak a ruhán, elfehéredve satuként fogják markomba azt, s egész testem beleremeg a dühbe, ahogy felkészülök arra, hogy letépve magamról eszközként használjam, amikor a vérszopó szörnyeteg nyakára tekerve fojtom majd meg...
Szolgák szakítanak ki békés öncséplésemből, s a finom étel látványa, amit tálcákon pakolnak elém, legalább ha egy kis időre is, de elvonják a figyelmemet a tudatról, hogy ez ismét csak egy ügyes trükk a vérszívótól, hogy összezavarjon, egy kísérlet, hogy összezavarjon, és megbolondítson... mert mire másra menne ki a játék, minthogy védtelenné tegye az utolsó védelmi vonalamat is, a lelkemet?
De túl erős bennem a túlélési ösztön ahhoz, hogy ezt hagyjam... nem fogja megélni a pillanatot, hogy összetörve lásson, még akkor sem, ha ehhez egy ribancnak kell felöltöztetnie.
Kimérten kezdek el falatozni, minden csepp energiát magamhoz gyűjtve, azon ügyködve hogy a több napnyi rossz minőségi ételen való vegetálástól összement gyomrom ne mondja fel a szolgálatot, a hirtelen jött lakomától... meg persze addig is óvatos tekintettel jártatom szemeimet a szolgálókon, az ajtón, a kezükbe szorongatott kulcson és minden apró részleten, mely segíthet végre egy nem eleve halálra ítélt menekülési tervet összedobni. A probléma csak annyi, hogy míg én magam sem tudom hol vagyok, nem lesz egyszerű kiötölni egyet... szemét vérszívó bestia... pontosan tudja mik a gyengéim, volt ideje kitanulmányozni négyévnyi porfogás után.
Amint befejezem a lassú majszolást az egyik egyenruhás szolgáló kikapja a kezemből a tálcát, hogy egy másik elém lépve karolhasson fel,s vezethessen ki az aranyozott börtön falai közül, ki egy hosszú folyósóra, melyet ezernyi ajtó szegélyez, s kanyarogva visz a semmibe... igaza volt. Ez egy labirintus. Szemeimmel próbálok minden apró részletet megjegyezni, de a sok részletben elveszik a lényeg... a díszlet túl fényűző, és egyforma, az ember szeme káprázik tőle, s képtelen egy megadott részletet kiragadni belőle...
És ahogy egy hatalmas ajtóhoz érve megállítanak, már nincs is lélekjelenlétem az utat figyelni, vagy bármi mást, mert bár válasszon el minket egy több mázsás ajtó, így is tisztán érzem a jelenlétét, érzem a bőréből áradó édes vér émelyítő szagát, mely orromba kígyózva kényszerít öklendezésre. S ahogy kinyílik előttem az egyik díszes falap, s belépek a hatalmas terembe, ami szintén színvonalhoz illően pihen kifogástalan eleganciában, szinte megcsap az az undorító aura, ami állandó jelleggel lengi körbe... a legelső emlékem is ez róla. A szaga, ami belekígyózott az orromba miközben átharapta a húgom nyakát, akár egy zsákmányállatét...
Nem néz rám, akár egy igazi úr merül a könyvébe, s int nekem hanyagul, hogy engedelmes kutyaként fussak hozzá, s tegyem, ami a beteg fejéből épp kipattan... ez lenne a terve? Ez lenne az a briliáns ötlet, hogy megtörjön? Tárgynak tekint, megaláz, s mikor már nem elég erős bennem a kitartás, lecsap és megöl? Mondhatom fenomenális... olyannyira, hogy legszívesebben én magam metszeném le ezt az arrogáns képét.
Akár egy egerészni induló macska járom körbe a termet felfedezve minden kis zugát, olyan eszközt keresve, ami segítségemre lehet. Mégis minden pillanatban rákalandozik tekintetem, s mindeneltelt perccel nő bennem a harag és az utálat felé, amiért ilyen nyugalommal ül, s örül titkon annak, hogy megőrjít a tétlenség idegtépő erejével. Próbálom nyugtatni magam, azzal hitegetni a lelkem, hogyha nem higgadok le ártok magamnak, s nem tudok visszaűzni ezt a szörnyeteget abba az állapotába, ami éppen hogy csak neki illő... de nem hat. Ott motoszkál a fejemben, hogy védtelen vagyok, gyenge és erőtlen, kiszolgáltatva neki, aki annyi embert fogyasztott el amióta ismét van bőr a képén, hogy az erőm nélkül képtelen lennék akár egy ujjal is értani neki. Már pedig amíg így áll a helyzet, a kénye s kedve játékszere vagyok...
- Mit akarsz, miért hozattál ide… - töri meg hangom erélyesen a beállt feszültségtől parázsló csendet, hangot adva annak a zavart semmisgének, mely haragtól mérgezetten tompítja el józan eszemet. S ő mintha a világ minden türelme az övé lenne, mintha egy percre sem érdekelné, hogy az őrülethatárán állva bármelyik pillanatban megtorolhatom a lelkemen esett sebek fájó marását rajta, csak felemeli kezét, s akár egy haszontalan állatot int csendre. Megdöbbent vele... belém folytja minden feltörni kívánkozó ingerült kérdésem, és sértésem, s eléri, hogy értetlen arccal várjam meg, míg komótos kis esti meséje végére ér, s hajlandó nagybecsű figyelmét nekem szentelni. Mi a fenét jelentsen ez? Mi a franc történik éppen?
- Csak. Mert ehhez volt kedvem. Szokd meg – ejti el könnyen eleganciával a szavakat, flegma mosolya mögül kikandikálnak szemfogai, melyek órákkal, vagy talán napokkal ezelőtt a nyakamba mélyedve szipolyozták ki a véremet. Zöld szemeim kifürkészhetetlen zavarral méregetik elégedett képének, minden egyes zugát, s mikor választ nem találnak, csak tovább szítják a már szinte fájóan zakatoló kérdések seregét koponyámban... belefájdul minden tagom, lebénítja a testemet a gondolat, hogy most először nem tudom irányítani, nem tudom mi jár a fejében, s elképzelésem sincs mire készül...
Nem tesz semmit, mert pontosan ezt akarja... hogy kibillenjek a határozottságom védelméből, s olyan mély kétségek közé ringassam saját tudatom, amiből már nem tudok kimászni anélkül, hogy ő ne oldana fel a kérdések súlya alól.
Használni akar a beteges játékaihoz, bármilyen mód meg felel neki, csak elég kegyetlen és megalázó legyen ahhoz, hogy megtörjek... a vérem kell neki, ami most hogy nem tud vele végezni, megerősíti és táplálja... ízletes nedű, amivel én magam adom a kezébe az erejének kulcsát.
- Te undorító, perverz féreg – szűröm fogaim között, haragtól csöpögő hangon, nem találva jobb szavakat arra a káoszra, ami bennem dúl, s elég kifejező lenne felé... egy szörnyeteg, önző féreg, aki a saját szánalmas, de megérdemelt sérelmeit akarja leróni rajtam. De nem hagyom, hogy megtörjön... nem fogom hagyni, hogy eltaposson, mert az az öröm nem való neki. Számár az fájdalom az egyetlen megérdemelt jutalom, amit az életem árán is, de megadok neki...
- Eddig nem panaszkodtak emiatt. Bár te erről nem sok mindent tudhatsz, révén hogy félsz a férfiak érintésétől – hinti el a legnagyobb élvezettel a szavakat, melyek nevetségesen mélyen merülnek el lelkemben. Vérvörös pír szökik arcomra, ahogy rögzülnek bennem a sértései, s beleremeg minden tagom, hogy a két kezemmel fojthassam meg, s törölhessem le azt az undorító elégedettséget az arcáról. Ez egy olyan pontja az életemnek, ami a múltam fényében a legkevésbé sem érdekelt. Nem kell senki, akit aztán féltenem kelljen az elvesztés fájdalmától. Túl sokat vettek el tőlem, s nem volt soha szükségem arra, hogy gazdagodjon a lista.– Nem én vagyok perverz. Te vagy frigid – húzza száját gonosz kunkorra, s ekkor már végleg képtelen vagyok parancsolni magamnak, kitör belőlem a düh, s válogatott káromkodásokkal tarkítva zúdítom rá, amiről ő ismét tudomást sem véve lapozza fel könyvét, s hagy figyelmen kívül. – Este hatkor vacsora az étkezőben, addigra kötelező odatévedned. Esetleg elfenekellek. Úgyis hiányzik neked az atyai nevelés… - hangoznak el az utolsó tőrként belém vájó szavak, amik végleg eltörik bennem a mécsest. Nem bírom tovább elviselni a jelenlétét, a képét, a szemeit, melyekben ezernyi ígéret hangzik el kimondatlanul, amikkel meg fogja keseríteni az életemet...
Elfogy tüdőmből a levegő, s hirtelen nem tudom eldönteni hogy a düh, vagy a szemeim előtt felbukkanó régi, eltemetett képek okozta fájdalom szorítja-e össze bensőmet, s amilyen gyorsan csak tudok, szinte ki menekülök a teremből, hogy a szemeimet lassan elhomályosító dühödt könnyektől homályos foltokat magam mögött hagyva indulhassak el bárhova, ahol őt nem kell éreznem a közelemben.
Bárhol jó lesz... bármilyen eldugott sarok megfelel, csak legyen időm összeszedni a darabjaim, melyek gondosan, erősen tartott lényemből szakadtak ki... s legyen erőm ismét felszínre csalni a gyűlöletet, mely belülről fűtve éltet, s hajt a célom felé. Mert ezért végezni fogok vele... nem kellenek a csontjai, nem kell semmi az átkozott testéből. Egy marék hamu marad majd belőle, s semmi más...
*
Nem tudom mióta bolyongok a hatalmas útvesztő végeláthatatlan szőnyegekből kirakott útjain, de minden egyes megtett lépéssel nyugodtabb vagyok, minden nyugodt lélegzetvétellel tisztább a fejem, s múlnak a roham nyomai, melyek az elmúlt időben idegesítő gyakorisággal törtek rám, s szorították össze torkomat. Nincs bennem már zavartság, pusztán hideg, tiszta gondolatok, melyek egymást követve terveznek, s feltételeznek.
Ostobán viselkedtem, idióta módon hagytam magam kiszolgáltatott célponttá tenni előtte, s ő a lehető legkönnyebben talál fogást az őrült dühömben, ami szinte egy felkérés volt a támadásra. Ugyan ki ne ragadná meg az alkalmat, egy fejvesztve tomboló vad letámadására? Nincs olyan balga, akinek ne lenne ez kedvező helyzet. S ő pontosan ezt akarta... még több felületet találni, amire támadhat, s amin keresztül fogást találhat a gyengeségeimen. Bármi történjék, bármilyen mocskos taktikát is alkalmazzon, nem szabad engednem, hogy ki hozzon a sodromból... mert ha nem leszek az, akkor sosem leszek képes olyan módot találni, amivel végre véget vethetek az életének. Eddig sem érdemelte meg, hát eztán se legyen probléma a dologból... végzek vele, idővel.
Hirtelen állnak meg lábaim, ahogy szemeim egy a többitől merőben különböző ajtót találnak meg. Nincs benne semmi fényűzés, olyan mintha egy teljesen idegen képből ragadták volna ki, s természetellenes módon kényszerítették volna ide. Óvatos, mégis kíváncsi lépésekkel közelítem meg, s mikor elé érve ujjaimat jéghideg kilincsre fonódnak, s lenyomják azt döbbenten tapasztalom, hogy ez az egyetlen ajtó, ami ebben az istenverte túlcsicsázott palotában nincs nyitva. Összeszaladnak szemöldökeim, s mikor határozottabb rángatásra sem válaszol kezd gyanússá válni a dolog... mi lehet ebben a szobában, amit a vérszopó ilyen nagy gonddal akar elrejteni a világ elől? Eddig ehetett bármilyen borzalom nem rejtette véka alá, s most mégis akad valami, amit olyan mélyen szeretne eldugni a rossz kezek elől, amilyen hatékonyan egy zár teheti.
Megfordulva keresek eszközt, mely társam lehet a bajban, s mikor egy falból kiálló dróton állapodik meg szemem, gondolkodás nélkül lépek oda, s tépem ki azt a színes tapéta rejtekéből. Sokszor volt már szerencsém ilyen aljas kis technikákat bevetni, mielőtt bábut készítettem volna a vámpírból, de még most is pontosan emlékszem, hogy kell a zárt ajtóknak parancsolni. Gyors és gyakorlott mozdulatokkal kezdek babrálni, majd mikor egy elismerő kattanással adja meg magát a falap, sötét kis mosollyal simítom tenyeremet ismét a kilincsre, hogy lenyomva azt bírjam az ajtót nyikorgó mozgásra.
Mégsem az fogad, mint amire vártam. Nincs sehol egy varázskönyv, amiből igéket kántálva intézhetném el, sehol egy csodafegyver, amivel elintézhetem egyszer s mindenkorra, helyette egy sietve abbahagyott szoba körvonalai rajzolódnak ki a beszűrődő lámpafényben. Apró, gyermekded játékok sorakoznak a földön, meleg színnel összemázolt, befejezetlen falak köszönnek vissza nekem, ahogy belépek. Szinte sokkol a látvány, s ahogy belépek, úgy érzem magam mint egy illetéktelen kívülálló, aki más lelkében vájkál, s fed fel olyan titkokat, melyekhez semmi köze...
Ujjaim végig simogatva a fal érdes felületét vezetnek beljebb, s ahogy egy hófehér lepellel takart kis szellemhez érnek, megragadva az anyagot fednek fel egy újabb részletet, mely sehogy sem illik a kirakósba, egy újabb megmagyarázhatatlan délibábot, aminek nem szabadna itt lennie... egy csöppnyi gyerekágy jelenik meg előttem, apró, színes kis játékokkal fölötte, melyek éjszakai csillagokként tündökölnek a beszűrődő fényben... miért van ebben a kastélyban egy gyerekszoba? Ugyan kinek lehet szüksége egy élőhalott mellett rá? Vagy inkább, ugyan mi szüksége egy élőhalottnak rá?
Egyre csak nő bennem a kétség, növekszik a torkomban a gombóc, mely fojtogatva rekeszti belém a levegőt, ahogy a fejemben felderengő félmondatok talán értelmet nyerve kerülnek a kirakósban a helyükre. Azt mondta, hogy a klánom elvett tőle valamit... egy gyerek lett volna az? De hiszen egy vámpírnak nem lehet gyermeke! Halottak!
Zavarodottan pillantok körbe még több részletért szomjazva, s mikor egy kép körvonala rajzolódik ki a sötétben, oda támolyogva ragadom meg, s húzom a fény felé, hogy a már szinte kopott képen egy fiatal, csinos nő képes jelenjen meg előttem. Tündérien szép arcán lágy mosoly ül, olyan kifejezéssel, mintha a világon minden boldogság az övé lenne...
Most már végképp nem értek semmit. Ki lehet ez a nő? Ő lenne az, amit elvettek tőle? Akiért képes volt egy teljes klánt legyilkolni, ártatlanokkal benne? És mi ez a szoba?
Ám mielőtt még bármilyen választ is kanyaríthatnék a bennem egyre agresszívebben zakatoló kétségek hadára, penge éles karmok karistolják végig tarkóm érzékeny bőrét, s mint egy rajtakapott kisgyerek úgy pördülök meg, rezzenek meg, s ijedten ejtem ki kezeim közül a képet, mely tompa puffanással ér földet a szőnyegen. Megpördülve pillantok fel rá, hogy szembetalálhassam magam sötét, gyilkos indulattal tel arcával, melyen dühös mosoly jelenik meg zavarodott arcom láttán.
- Feltételeztem elég világos, hogy ami be van zárva, oda nem mehetsz. Úgyhogy ha még egy ilyet teszel… rettenetesen fog fájni. Ahogy te mondtad, összetöröm a tested… és a lelked is. Elég világos voltam?! – mélyeszti karmai nyakam bőrébe fájdalmas csíkokat szántva bőrömbe vele, hogy aztán egy rongybabát, annál fogva megragadhasson, s könnyedén kitaszítva a szobából segítsen távozni onnan... minden csontom belesajdul olyan erővel lódulok a szemben lévő falhoz, hátam minden pórusán bizsereg a csípős kín, de nem tud eléggé kijózanítani a döbbenetemből, mely suttogó, összefüggéstelen kérdésekre ösztönöz... nem tudom kiejteni őket értelmetlen dadogás az egész, mégsem vagyok képes abbahagyni, feltörnek a torkomból, s ajkam nem elég erős zár, hogy visszatartsa őket.
- Ennek még nincs itt az ideje. Ehhez neked semmi közöd. És ezért még számolj azzal, hogy megbüntetlek . Egy neveletlen kisállatnak büntetés jár, hogy megtanulja, hol a helye - szorítja meg államat, gyilkos indulattal hangjában, de képtelen vagyok felfogni szavainak értelmét, csakis a kék íriszekben kavarogó fájdalommal teli csillogásra tudok fókuszálni, mely átható méreggel vetül rám, kísértetiesen idézve saját magamat... én is pontosan így néztem rá, pontosan így meredtem magamra minden egyes nap, miután elvesztettem a családom, és megkínozva őt, bábbá tettem...
Nem várja meg, hogy válaszoljak, nem vár semmilyen reakciót, hanem sietősen, szinte tántorogva hagy faképnél, én pedig kétségbeesetten keresek kapaszkodót a falban, hogy remegő térdeimnek megálljt parancsoljak, mielőtt a csontjaimig hatoló döbbenettől feladnák a szolgálatot... mi a fene volt ez? Mégis mi a francot jelentsen ez?
*
Talán eltelhetett egy óra is mire sikerült magam összeszednem, s a fejemben ordító gondolatok között rendet tennem, ami korántsem volt olyan könnyű feladat, mint ahogy azt évek során megszoktam... a rohamaimhoz tudnám hasonlítani, mikor a fejemben sikolyok ezre okozta meg, hogy akár egy ép gondolatfoszlány is felszínre kerüljön elmém zavaros tengerén. A különbség most csak annyi volt, hogy a kétség marta magát mélyen bőröm alá, ami megkérdőjelezte azt, amit eddig hittem... egész végig, amióta elvette tőlem az életem, a családom és még aztán is, mikor már a karmaim között, az én irányításom alatt szenvedet végig abban a biztos tudatban éltem, hogy megérdemli, mert oktalanul gyilkolt, ahogy egy valódi, vérszomjas szörnyeteg szokta tenni. Erre most? Összezúzza az elméleteimet, az elveimet egy pillanat alatt az elrejtett kis szelencével, amibe ezernyi titkot zárva dugott el előlem, de nem elég gondosan... elvettük tőle azt, akit nyilván szeretett, akivel lehetett volna jövője, s ez volt az indíték, ami arra késztette, hogy kétszer súlyosabb árat vegyen érte. De mi értelme volt? Nem könnyített magán vele, ahogy az én lelkem sötétsége és fájdalmán sem enyhített egy percig sem a tudat, hogy kiszolgáltatva nekem, bármikor a bosszúm áldozata lehet. Csupán levezetésként szolgált, mikor szinte rutinszerűen mételyezett meg a keserűség...
Persze, ha mindez igaz is, és valóban elvette tőle a családom, a klánom, mai fontos volt számára, akkor sem elég indok, hogy a tetteseken kívül mindenki mást megöljön. Nem vagyok álszent, pontosan tudom, hogy a fajtám bárkit megölt, akiért értékes fejpénzt kapott, de rendszerint akikért sok pénzt tettek le nálunk, azokkal volt miért végezni. És ha volt ok rá, akkor lehetett bármilyen kedves számára az a személy, ugyan olyan szörnyeteg volt, mint ő, és pusztulnia kellett... vagy legalábbis azok, akik megtették így gondolták. Nem tudom, hogy tettem volna. Tudás nélkül talán hasonlóan. De mindegy... ez egy újabb szelete a múltnak, amin nem lehet változtatni, ami nem könnyít a jelen kegyetlenségén, és nem oldoz fel a bűnök alól... csak egy újabb darab a kirakósban, ami a helyére kerül és még több fejfájást okoz, és sebet szakít fel.
Céltalan bolyongással rovom a folyosók kietlen útvesztőit, a vámpírnak nincs nyoma, s a várakozás feszültsége mely a biztos büntetést sugallja, sokkal nagyobb ellenség, gyötrelem, mintha most azonnal teremne itt, hogy elroppants a nyakamat. Persze nem tenné meg, mert abban nem lenne meg az elégtétel öröme, de tudom, hogy pont ezért tartja magát távol tőlem... nehogy megöljön. Akkor túl hamar vetne véget az undorító játéknak, amibe belekezdett...
Egy szolga talál rám, mikor már ki tudja hányadik falat simogatom végig tenyeremmel utamon, én pedig minden fajta ellenkezés nélkül, semmibe révedő arccal hagyom, hogy csuklómat megragadva terelgessen isten tudja hova. Nyilván most jött el a pillanat, hogy megkapjam a várva-várt büntetést, amit nyilván ugyan ilyen jogosan érdemlek meg... holott nem. Önösen tolakodtam be egy olyan zugba, ami csak az övé, de onnantól fogva, hogy ő is tőrt döf a lelkem azon részébe, mely eldugott, s csak az én fájdalmam tárgya, máris fair dologgá avanzsál a tettem.
Kinyílik előttem egy hatalmas kétszárnyú ajtó, s egy impozáns, mégis egy kriptához hasonlatos ürességgel álló ebédlőbe vezet, hogy a szépen, precízen megterített asztalhoz vezetve kísérjen a csinos vágóhídra, melynek ellenkező végén az ijesztően nyugodt, és negédes vámpír ül. Szemei minden lépésemet különös figyelemmel követik, s egy percre úgy érzem magam tőle, mintha egy védtelen préda lennék, akit hamarosan le fog vadászni. S végül is így van... ha csak nem tudom elterelni a figyelmét, még az evőeszközzel sem tudok neki ártani, holott napok óta ez az egyetlen alkalom, hogy fegyverhez hasonlatos dolog van a közelemben.
- Foglalj helyet – int kezével elegánsan az előttem pihenő bárson székre a bestia, én pedig egy szó nélkül, óvatos kifejezéstelenséggel ülök le szavának engedelmeskedve. Korántsem azért teszem, mert behódoltam volna neki, és ezt pontosan tudja ő is. Azért teszem, mert ha nem provokálom, ő sem keres új pontot, amin keresztül bánthat. Bár gyanítom ez a hányingerkeltő idill sem fog sokáig tartani...
Egy szó nélkül kezdünk neki a vacsorához, s én apró faaltokat gyűrök le torkomon, mely idegesen összeszorulva szegül ellen a saját akaratomnak, ami azt sugallja maradjak nyugodt, mert szükségem lesz rá... s mikor minden szolgáló elhagyja a termet, már sejtem, hogy valóban kelleni fog a hidegvér, mert nem soká következik a jól megérdemelt büntetés. Remek.
Feszültség parázslik a levegőben, szinte kézzel foghatóan tölti be a hatalmas tér minden négyzetcentijét, bizsergeti bőrömet, s égeti minden légvételnél torkomat. A szívem őrült tempóban dobol bordáim ketrecében, mégis arcom rendezett, úgy ahogy tudatom is ellenáll az általa szándékosan keltett őrület csábításának... ismét arra játszik, hogy elveszítsem a fejemet, hogy én magam adjam a kezébe a végem kulcsát, de most az egyszer okosabb leszek ennél. Nem szabad engednem, hogy kizökkentsen a nyugalmamból.
Percek telnek el eseménytelenül, s én magam érzem, hogy a taktikám tökéletesen működve kezdi el idegesíteni őt, irritálni, hogy az elmúlt óráknak, eseményeknek semmi foganatja, s ismét visszatértem a jól megszokott közönyhöz, mely örök bajtársam a bajban. Holott ez csak a küllem, amin nem lát át... a tudatom sötét bugyraiban túl sok a megválaszolatlan, zakatoló kérdés, ami nem hagy nyugodni... mégis önnön frusztráltsága hergeli őt, s ezáltal készteti arra, hogy ő tegye meg az első lépést a harc felé, nem pedig én...
- Mindig is utáltam és szántam benned, ezt a semmivel sem törődő, önző nyugalmat... engem nevezel szörnyetegnek, mikor a borzalmak fölött ily hamar hunysz szemet? – teszi fel a költői kérdést könnyedén, hangjában ott remeg a düh, míg arcán még mindig a negédes, mézes-mázos mosoly ül, szemeiben pedig a vágy, hogy a szívemet lakomázhassa vacsoraképp, nem pedig ami éppen a tányérján illatozik.
Zöld szemeim felemelkednek a saját ételemből, rátalálnak engem fürkésző tekintetére, s ahogy ajkaim gúnyos, megvető mosolyra húzódnak, a lehető legnagyobb örömet adom meg összetűzésre szomjazó lényének. Nem hagyhatom szó nélkül ezt... nem bánt vele, a felszínét sem karcolj a sebeimnek, mégis olyan alaptalan a vádja, és mégis olyan valós, hogy muszáj megfelelően válaszolnom rá.
- Azt hiszem, te is ugyan nyugalommal hunytál szemet azokon a szörnyűségeken, amiket te tettél, nem igaz? Ha jól emlékszem egy percig sem jelentett lelki ismereti problémát megölni valakit – hintem el csípős gúnnyal, s váddal hangomban, s mikor arca torz fintorba rándul, már tudom, hogy jó helyen keresgélek. Igen... remélem neked is fáj, téged is megkeserít a múlt, mert ha így van, a létező legjobb párost alkotjuk mi ketten.
- Még mindig fogalmad sincs róla, miért tettem amit tettem, te kis féreg... ne merj ítélkezni, amíg a te mocskos fajodnak is ugyanannyi ártatlanvér szárad a kezén, mint az enyémen – szűri fogai között, kezei elfehéredve szorulnak meg az evőeszközein, melyek remegve hajolnak meg ereje alatt, megcsillantva magukon a csillárok aranyos fényét. Nem ijeszt meg, csupán óvatosságra int, s most, hogy ő az, aki támadási felületet biztosít, nincs az az isten, hogy megálljak. Ujjaim óvatosan fonódnak késemre, míg szemeimmel fogjuk ejtem pillantását, mely színtiszta haraggal méregeti rezzenéstelen arcom...
Ostoba vagy vámpír. Saját magad ellen fordítod a módszered.
- Hiába dobálózol a rébuszokban elejtett gondolataiddal, a múlton mit sem fog változtatni. Ők is öltek, s te is ugyanezt megtetted. Mindketten keserűségbe fulladunk majd a végén, de hidd el a legkevésbé sem fogja meghatni egyikünket sem a másik fájdalma. Eddig sem tette... – jegyzem meg keményen, kegyetlen hangsúllyal megforgatva lényében a tőröket, melyeket szavaim mélyesztettek el benne. Pontosan tudja, hogy igazam van, hogy abban a percben, hogy élvezettel metszheti át a torkomat, nem fogja zavarni miféle kínokat éltem át miatta. Úgy ahogy engem sem érdekelne, milyen gyötrődés ösztönözte arra, hogy pusztítsa el mindenemet, ami valaha fontos volt számomra... hiába ébreszt bennem kétségeket a történtek emléke, s kérdőjeleződnek meg a tények bennem, jól tudom, hogy semmin sem változtatna, ha meggondolnám magamat. Ő ugyan úgy meg akarna ölni, én pedig ugyan úgy végezni akarnék vele, ahogy eddig.
Úgy tűnik mégis csak sikerül felidegesítenem, kihoznom az eddigi jól alakított nyugalmából, mert egész testében megremeg, sugárzik belőle a harag, s csupán egy pillanat műve, hogy cselekedjen. Nem tudom követni a mozdulatot, s pihenéstől éledt reflexeim megszokott ügyességgel reagálnak, mikor a semmiből terem mögöttem, s ruhámnál fogva hajít háttal az asztalra, hogy szemfogait kivillantva, karmaival eshessen nekem. Kezemben szorongatott késem precíz pontossággal lendül, s szánt mély barázdát felém lendülő karjának sápad húsába, s ahogy felordítva idegesen kap felém ismét, újabb sebet ejtek rajta...
Ám hiába minden összeszedett lélekjelenlétem, ő erősebb, s a méregtől hajtottabban még inkább tombol benne az ösztön, mely gyilkolásra hajtva ajzza fel... elkapja csuklómat, s csontropogtató erővel megszorítva ösztönöz arra, hogy adjam fel a küzdelmet ellene. Felsikoltva ejtem el a díszes, megmunkált ezüst evőeszközt, mely tompa koppanással landol a padlón. Fájóan szegezi támadó kezemet az asztal kemény lapjához, s vár tudom, hogy nem törött el, de mégis irdatlan kínnal kezdenek sajogni csontjaim...
- Hogy mersz ilyeneket kiejteni a szádon, te kis szuka?! Hogy mered semmibe venni azt a kínt, ami bennem tombolt, és amit te magad fedtél fel, s ébresztettél fel bennem?! Miattad és a nyomorult fajod miatta szenvedek, s még csak el se ismered a hibádat! – ordítja magából kikelve, akár egy őrült fenevad, én pedig összeszedve minden erőmet küzdök ellen, kapálózók, s próbálom kiszabadítani kezemet, de mikor egész testével présel bele fájó erővel az asztalba, a tagjaimba nyilalló gyötrelemtől hirtelen csillagok kezdenek táncolni szemeim előtt, s képtelen vagyok koncentrálni. – Mindent, minden egyes percet, amit kínnal töltöttem kamatostul kapsz vissza... mindent – duruzsolja, méregtől elmélyült hangon, vérvörös tekintettel megkeresve az enyémet, mely a fájdalom után kitisztulva gyűlölettel tekint vissza rá... nem ijesztesz meg. Megkínozhatsz, akár meg is ölhetsz, de nem félek tőled... már úgy is elvettél tőlem mindent, amiért érdemes volt élnem. Akkor mégis mitől kéne rettegnem?
- Ez egy társas játék... mert nekem is nagyon sok sérelmem van, amit meg kell torolnom rajtad, te szörnyeteg... hát essünk túl rajta, s derüljön ki, kit gyötör jobban a múlt! – köpöm felé a szavakat utálattól csöpögő hangon, s szinte felkészülve várom mikor fog lecsapni. Minden porcikám ordít a tettekért, amiket később én is megtorolhatok, s kínért, amit később ő is ugyan olyan nyomatékkal fog visszakapni.
Mert ez az, ami mindkettőnket éltet. A bosszú és a kín... létezni nem bírnánk nélküle, s most pont ez az, ami talán végezni fog velünk. Nem bánom... ha rám talál a boldogító sötétség, talán jobb lesz. De tökéletesen megfelelne, ha az ő halála oldozna fel a szenvedések, s a bűneim alól.
|
| Kita | 2012. 08. 13. 02:25:14 | #22867 |
Karakter: Netral van Dort
Megjegyzés: *Hiyámnak*
- Nyugodtan figyelem az arcát, a testtartását; ahogy megdöbben, végigfuttatja kicsi buksijában a lehetőségeket és hamis biztonságérzetbe ringatja magát. Már megvan a tervem, hogy mit fogok tenni veled, minden nap, minden perc, kedvesem. Ohohó, csak most kezdődött el a büntetésed. Sokáig nem lesz vége.
Tudom, hogy sokáig dacolni fog, látom hogy mosolyog. Kis naiv.
- Jól figyelj, vámpír. A testem megtörheted, felmorzsolhatod, kínozhatsz és megalázhatsz. De a lelkemet nem zúzod porrá. És amíg fűt a gyűlölet, minden nappal közelebb kerülsz a végedhez.
Csendesen nézem, hallgatom, elengedve a kezeit. Te ennek a háznak a foglya vagy, meghagyom a remény lehetőségét. Elveted majd magadtól is.
- Naiv reményeket táplálsz a jövőd iránt, ember. De majd meglátjuk. Vigyétek az új otthonába! – adom ki a parancsot és könnyedén taszítom a szolgák erős, hideg kezei közé. Te az én kedvenc és személyes nassolnivalóm leszel hűvös éjszakákra…
***
Olyan sokáig tartottam bezárva… nekem soknak tűnt. De aludtam, erősödtem, és ettem, istenem, de mennyit, micsoda mennyei érzés volt elmeríteni az ujjaim bennük, élvezni a szívük minden gondolatuk, emlékük. Mindig az épp soron következő áldozatot mellé tettem, hogy hallja a rimánkodásaikat, a reményeiket, aztán a sikolyaikat, a könyörgésüket. Azt akartam hogy lassan törjön meg, de tudom hogy nehéz lesz, jaj de nehéz és pont ez az élvezet benne, hosszú ideig nem fogom megunni.
De meg fog törni. Mindenki megtörik.
Sok ideig hagyom lent. Sisteregj a levedben élvezd a rögeszméid, aztán lassan fogod őket elfelejteni.
Aztán kíváncsi vagyok, mennyire lett állatias, a saját gondolataiba bonyolódva… kinyitottam a kis ablakot, belesve rá, felmosolyog a szemem. Mint egy csapzott kismacska.
- Véresen jobban festettél – jegyzem meg hogy tudatosítsa, itt vagyok. – Hogy tetszik az otthonod? Remélem, elég otthonos egy örökkévalósághoz.
- Ne éld bele magad, mert te is tudod, hogy addig nem fogok itt lenni. Előbb öllek meg.
Felkacagok. Milyen kis aranyos, hát persze. Nem, nekem sokkal… aljasabb játékszerem leszek, kedvesem. Nem, mindent meg fogsz tudni, összetörik mindened, a világod, az gondolataid, a hőseid hullnak szilánkként a porba.
Kinyitottam az ajtót, beléptem, egyelőre csak olyan távot tartva, hogy épp ne érjen el. Nyugodtan nézek rá, végigmérem a törött szárnyú kis pillangóm. Lassan tűzlek fel.
- Ez édes. De ne légy naiv. Nem szabadulsz, mert fizetned kell azért, amit te magad indítottál el. Az adósságot a falud lemészárolásával én csak leróttam, mert ti voltatok, akik belekezdtek az öldöklésbe. Elvettetek tőlem… valamit, ami az enyém volt – feszül meg a kezem. – és ezért magas árat kellett lerónotok.
Visszaemlékszek… mindenre. Még arra az érzésre is, ami volt, s amit hosszú időre elvesztettem miattuk. Ó, semmi se volt az a fájdalom, amit ő érzett az enyémhez képest. Fogsz te még zokogni, nem miattam. A tudás miatt.
- És ugyan mi lehetett neked olyan fontos, hogy legyilkolj egy egész falut, nőkkel, gyerekkel, vénekkel, akik közül kétlem, hogy valaha valamelyik is felelős volt a veszteségeidért… nem – csendesen nézek rá hideg kék szemeimmel mustrálom végig. Ó, a rögzült gondolatok. – te csak egy szörnyeteg vagy, aki puszta szórakozásból tette, amit tett és ezen nem szépít semmi. – felvillan a szemem. Éreztem hogy a torkom megfeszül, szemeimbe lassan költözik a keserű harag – Egy lelketlen, szívtelen dög vagy, és így kerek az egész!
Sötéten nézek rá, villogó, ezüsttükörként csillanó szemekkel. Ti tettetek azzá, nyomorult kis férgek! Eszembe jut… minden… miattatok van… békém lenne! Életem lett volna, mint amilyet az emberiség hajnalán elveszítettem! Elvettétek tőlem!
Hirtelen felindulva, keserűen kapom el a nyakát, a falhoz vágva. Törj össze, minden porcikáddal érezd azt amit én éreztem minden pillanatban, érezd át azt a fájdalmat, amit én éreztem abban a pillanatban, amikor megpillantottam az életem pusztulását!
Vicsorítok, állatiasan, felvillannak a szemfogaim, lassan hegyesedve növekszik agyarrá minden egyes fehér fog, arcom annyira közel hajtottam az övéhez, hogy szinte összeértek az ajkaink.
- Fogalmad sincs, milyen messzire mész, te kis féreg – susogom halkan, indulattól keserű hangon – Elképzelni se tudod, miért tettem. Ítélkezel, de nincs szükség arra, hogy megérts, csak egy valami van, amit tudnod kell – hajoltam még közelebb hozzá. Fájjon neked is! Szenvedj te is! Éld át mindazt, amit nekem kellett!
- Minden pillanatát élveztem, amikor legyilkoltam a klánod – suttogom halk, élveteg hangon. Szenvedj, te kis szuka. – minden kioltott élettel nőtt bennem az elégedettség, s minden vércseppel nőtt bennem a vágy, hogy elvegyek még többet…
Figyelem a tekintetét eszelősen. Fájjon… szenvedj, gyűlölj minden csepp véreddel, istenem, micsoda isteni érzés lesz látni, hogy mindezek ellenére megtörsz alattam!
- Imádtam, ahogy az apád csontjai eltörtek a kezem alatt, az anyád vére isteni nedű volt, és a húgod… tisztasága pedig a legélvezetesebb dolog volt, amit valaha megízleltem. Minden. Percét. Imádtam – suttogtam szavanként, lassan, forró lehelettel a fülébe. Undorodj tőlem. Taszíts el, te gyenge pillangó. – Minden. Egyes. Pillanatát. És a tudat, hogy életed végéig ebben kell élned, még jobban felajz – suttogom komor bosszúszomjba. Érzem hogy sír, egyedül a könnyei forróak ebben a hideg cellában, de nem hüppög, nem sikolt, nem kapdos levegő után.
Gyerünk, gyűlölj még jobban! El fogom érni, hogy vonzódj hozzám, mint a lepke a kék fényhez.
Elengedem és hátralépek, mielőtt sikoltva eshetne nekem tíz körömmel. Mintha valami isteni nektárt szopogatnék, nos, de ami késik, nem múlik, igaz e kedvesem.
Lerogy a földre, közelebb lépek, megfogom két ujjammal az állát és magam felé fordítom, atyai mosollyal, lágyan, lesimogatva a könnyeit.
- Itt az ideje, hogy a te véred is megkóstoljam. Gyanítom, az erőd nélkül nem fog megölni… nemde? – mosolygok rá, mintha csak a kedvenc unokahúgom lenne, akinek épp most adtam oda élete ajándékát, de ezt megcáfolva durván rántom oldalra a fejét, élvetegen simítva ki a hevesen dobogó ért a nyakán. Olyan isteni, hirtelen azt sem tudom, hol harapjam meg…
Lehajolva csókolom meg a forró bőrt, megérezve, ahogy száguld, dobog a vére az ereiben, kimeresztve az agyaraim tépem át a bőrt, a puha inakat, az érfalakat, mohón szívva bele. Megremegek az ízétől. Mennyei.
Lehanyatlanak a kezei, én lehunyt szemmel dorombolok, mint egy jóllakott macska. Lassan nyalom végig a sebecskéit, élvetegen leszopogatva minden egyes kifolyt cseppecskét. Másik kezemmel elkapom az arcát, magam felé fordítom, a szemeibe nézek. S lesz idő, amikor te ezt élvezni fogod.
Lesimítom az állam, a szemeibe nézve nyalom le, hüvelykemmel az ajkait cirógatom meg. Felsóhajtva suttogom szinte az ajkaira hogy milyen édes, milyen különleges.
Nem fog meghalni, csak hátrahajlik a teste, teljesen a karomba simul… mosolyogva tartom, közelebb vonom az eszméletlen testét, szinte megölelve, másik kezem a fejre simítom, hogyha hátranyaklik, ne fájjon neki.
Egy mozdulattal roppantom el a láncait és kapom a karomba. Milyen kis könnyű. Kis pillangó.
Felvittem a kastély normális részébe… már rég kiválasztottam és kikészítettem neki egy szobát, egyszerűt, de szépen és kellemeset. Igen.
Intettem a szolgáknak, hogy fürdessék meg és öltöztessék át, tegyék rendbe, szeretem ha a kisállataim rendben vannak. Ápoltak.
Úgysem tud innen kijutni, az ablakokon át biztos nem, a lánc nem engedi, az ajtót meg nem találja meg… de hát mindegy is. Ott se juthat ki. Ez egy nagy aranykalitka a számára.
- A sötétet adjátok rá – utasítom őket, miután szemrevételeztem a ruhatárat. Kellemes alsóruha, édes szatén, félcombig érő. Vadító, illik hozzá.
És már csak meg kell várni, amíg felébred.
***
Nem tudom mikor tért magához, utasítottam a szolgákat hogy készítsenek neki ki ételt is, lehetőleg klasszisokkal ehetőbbet, mint amit lent kapott. Szeretem az eleganciát, szeretem szép dolgokkal körbevenni magam. Nyugodtan ülök a szalonba, ujjaim között egy könyv lapjait forgatom, olvasgatva. Ha felébred, úgyis idevezetik… és elégedetten hallom, hogy lassan be is lép. Nem fordulok felé… csak intek neki két ujjal, hogy üljön le, foglaljon helyet.
Tudom, hogy nem érti ez a pálfordulást, de nem is azért van itt… hagyom hogy üljön, járkáljon, nézelődjön – van mit, a gyűjteményen gyönyörű, impozáns és kifinomult – de semmibe veszem a jelenlétét. Épp olvasok. Most nem vele foglalkozok.
Olyan mint egy kiscica, aki futkos, összekaparja a bútorokat, csak hogy figyeljenek rá.
- Mit akarsz, miért hozattál ide… - fakadt ki mérges, ellenséges hangon, de felemelem a kezem belefojtva a szót. Most épp nem érdekelsz.
Lassan lapozok, betéve egy könyvjelzőt, aztán komótosan becsukom a könyvet, a helyére teszem és lassan ránézek. Én ráérek, enyém a világ minden ideje.
- Csak. Mert ehhez volt kedvem. Szokd meg – mondom neki könnyedén, húzva az idegeit. Ezt nem éti, ezt a tétlenséget… belezavarodik, értetlen lesz. Túlkombinál, járni fognak a gondolatai. Aztán megtörik.
- Te undorító, perverz féreg – fakadt ki keserűn. Megvontam a vállam, kinek hogy.
- Eddig nem panaszkodtak emiatt. Bár te erről nem sok mindent tudhatsz, révén hogy félsz a férfiak érintésétől – szúrok bele a szavaimmal, mire elvörösödve fúj, mint egy vadmacska. Érzékeny pont. – Nem én vagyok perverz. Te vagy frigid – mosolygok rá gonoszan. És ahogy felpattan, ordibálva rám, hátrálva, megint ignorálom, ismét felveszem a könyvem – Este hatkor vacsora az étkezőben, addigra kötelező odatévedned. Esetleg elfenekellek. Úgyis hiányzik neked az atyai nevelés… - nézek rá villogó gonosz szemekkel és figyelem, ahogy kirohan. Elég nagy a ház, ellesz benne egy darabig, és ahova nem kell bemennie, oda nem is tud bemenni.
Egyébként meg, amit megláthat, attól csak meginog a hite, meghasonlik a gyűlölete. Vacsorához úgyis lejön.
De nem volt pontos, irgum-urgum… igen, igen, engem… kibaszottul szórakoztatott a helyzet.
Pontosan tudom hogy merre repked, az én házam, az én vérecském, az én pillangóm. Az egyik szobában lelek rá, ahogy meglepve nézeget egy képet. Hm, ezt… ránézek a zárra. Feltörte. Okos. Ezért bünti jár.
Egy szoba volt… félkész. Félig festve a falak, megdöbbentően gyermeki volt, de félbehagyva egy fatörzsnél, oldalt még rászáradva egy festékes ecset… pár játék a sarokban, egy gyönyörű, míves, fehér, csillogó kiságy, fölötte csillámló játékok… még a kis neveletlen cica karmai között a lepel, ami takarta. Elsötétül a tekintetem, a karmommal lassan, de figyelmeztetően húzom végig a tarkóját.
- Feltételeztem elég világos, hogy ami be van zárva, oda nem mehetsz – mondom negédesen, fenyegetően. Elsápadva néz rám, a szemembe nézve, a karmommal az álla alá kapva, hogy fájdalmasan megnyikkan – Úgyhogy ha még egy ilyet teszel… rettenetesen fog fájni. Ahogy te mondtad, összetöröm a tested… és a lelked is. Elég világos voltam?! – öntötte el a vér a szemem és kitaszítom szó szerint a szobából, visszacsukva.
Nekitántorodik a falnak, meghökkenve bámul rám… látom hogy hebeg, a szavakat keresgeti de ráförmedek.
- Ennek még nincs itt az ideje. Ehhez neked semmi közöd – szegem fel a fejem. – És ezért még számolj azzal, hogy megbüntetlek – kapom el az állát. – egy neveletlen kisállatnak büntetés jár, hogy megtanulja, hol a helye.
Tudom, hogy csak azért hagyja szó nélkül, mert meg van hökkenve az előbbi látvány miatt… lesz rosszabb is. Sokkal rosszabb.
Otthagytam a folyosón, kétségek közepette. Engem is… felzaklatott. Nem véletlenül zárattam be a szobát… de tudom, hogy vissza fogok menni. Vonzott. Tudom.
Ezért nagyon de nagyon meg fog fizetni, még jobban, mint eddig terveztem.
|
| Hiyahiya | 2012. 08. 12. 11:15:46 | #22850 |
Karakter: Alessia Ossa
Megjegyzés: ~Kitának~
Szinte a fülemben hallom a szívem őrült zakatolását, ahogy kétségbeesetten pumpálja szét testemben a vért. Adrenalin száguld minden tagomban, az agyam minden pillanatban támadási tervet készít, de tudom, hogy ez most itt kevés lenne... patt helyzet, és ő is jól tudja, hogy nem lehet belőle okosan kikerülni. Még gyenge. Nem ivott, addig nincs benne erő. És pontosan addig van esélyem rá, hogy legyőzzem, amíg olyan védtelen, mint egy csecsemő...
Undorító mosolyra húzódik a szája, arcának minden fintora hányingerrel tölt el, de balsejtelem mely a kék szemekben csillogó gyilkos vágytól elvonja a figyelmem a pillanatnyi émelygésről, helyette óvatosságra int... mi jár abban a mocskos fejedben, vérszopó?
- Isteníted hősiesen elhunyt apád… Ó, emlékszek rá, jól… őt utoljára kellett volna megölnöm, hogy átélhesse mindazt, amit nekem kellett, Miatta! – veti felém kegyetlenül, s mikor a tégla falhoz csapja testemet ismét, nem csak a testem az, ami fájdalmasan jajdul fel a villámcsapásként vágig bizsergő kíntól. Nem... ennél több fájdalmat is kibírtam már. A fizikai rész, nem játszik. De azt, amit a családommal tett ne vegye a szájára... mert legközelebb találok módot, hogy még inkább fájjon neki, mikor átváltoztatom. – Nos, a sors marad, csak a szerep cserélődik fel. Én apáddal a számlám rendeztem, de új lapot kezdtél, és most én jövök – duruzsolja, de az ütéstől szemeim előtt táncoló csillagok elterelik róla a figyelmemet, s sokkal nagyobb energiát emészt fel az, hogy eszméletemnél maradjak, minthogy a hergelésével foglalkozzam. Ki kell szabadulnom a slamasztikából minél előbb, mielőtt megöl. Mert ezt fogja tenni... most vagy később, édes mindegy.
Halványan érzékelem, ahogy az ágyra hajít, mint valami krumplis zsákot, s valamiért anyám élettelen testének látványa úszik szemeim elé... egyre csak hatalmasodik a kísérteties deja vu érzése, s ahogy percről percre több idő telik el, úgy hatalmasodik el bennem az emlékek okozta pánik. Már régóta nem kínoznak rémálmok, nem kapok rohamot az emlékektől, de most... most úgy tör rám a félelem, és a kétségbeesés, mint egy rég üdvözölt barát.
– Várj meg itt,elmegyek… Megvacsorázok. Utána te jössz – hordozza végig rajtam jeges tekintetét, miután bebugyolált kötéllel, mint egy zsákmányállatot, akit levágni visznek. Végig fut testemen a régről jól ismert remegés, melyre hosszú éveken át minden este felriadtam. A hangja undorral tölt el, s a lassan megfogalmazódó tudat, hogy megy és legyilkol mindenkit, amíg én tehetetlenül várom a véget, megkötözve, elémelyít...
Mihelyt elhagyja a szobát, belekezdtek a régi gyakorlatba. Nagy levegő... orron be, érezd, ahogy végig áramlik a tűnődön és felfrissíti a tested, tudatja veled, hogy élsz. Lassan, apránként tér vissza a lélekjelenlét a testembe, s pusztán idő kérdése, amint ismét józanészre találok. Az, hogy szabadulási tervet találjak már jóval egyszerűbb, de nehezebben kivitelezhető dolog...
Akár egy kukac kezdek el mocorogni az ágyon, s idegesítően susog fülemben az ágynemű finom huzata, ahogy az ágy széle felé küszködve magamat tartom szemeimet egyszer az ajtón, egyszer pedig a táskámon, mely ezernyi életmegváltó eszközt ígér. Kiszabadulok, elbújok, és mikor idejön eltöröm a lábszár csontjait. Nem tud mozogni, de hamar meggyógyítja magát. Elterelésnek jó. Ezüst porral elkábítom, és vége. Igen. Ez jó lesz.
hangos koppanással esem le az ágyról, s fogcsikorgatva a táskámat figyelve mászom felé, minden idegszálammal arra koncentrálva, hogy mozogni tudjak... ki kell szabadulnom. Nem szabad engednem, hogy elkapjon. Nem. Túl kell élnem, és visszaalakítani azzá, aminek lennie kell. Egy szánalmas tárggyá, ami ezt teszi, amire rendeltetett. Gyilkol. De az én kezem által, azt, ami megérdemli. Nem ártatlanokat, akiknek nasiknét harapja át a torkát.
Ám mielőtt még akár a táska közelébe jutnák, hatalmas erő ragad meg a hajamnál fogva, s ahogy visszahajít az ágyra, ezernyi kis tűszúrásként mar a koponyámba a fájdalom. Megnyikkanva kapom szemeimet a vámpírra, akinek reszelős nevetése rossz horror filmbe illően szeli ketté a szoba lassan de biztosan vértől terhessé váló levegőjét. Felfordul a gyomrom a tudattól, hogy azt akitől a ruhát kölcsön vette, már valahol a saját vérében pihenve fekszik.
- Ne-ne, eljátszod a bizalmam. Gyere. Hazamegyünk – duruzsolja kényelmesen, s ahogy lassan tudatosul bennem, hogy innen nem szabadulok, ismét jeges karaival mar belém a félelem. Mintha csak újra élném az azt éjszakát, mikor először találkoztunk. Némán, mozgásképtelenül nézem, ahogy öl, csak az a különbség, hogy most engem is sorra kerít... hiába diktálja eszem azt, hogy ne adjam meg neki az elégtételt azzal, hogy látja a rettegésem, képtelen vagyok parancsolni a testemnek, melyen végig zsibong a rémület. suttogom nyugodt kék szemekkel ránézve. - Négy év alatt megtudtam minden kis titkod, minden trükköd. De te mit tudsz rólam? Semmit. Semmit, csak ítélkezel. Megalapozatlanul… ez fáj – hinti el drámaian, közelről pásztázva engem, s ahogy leheletéből árad a tömény vérszag, attól felfordul a gyomrom. De minta csak tudná, milyen undorral tölt el, könnyít a helyzeten, s mint egy rongybabát hajít egy utazóládába, amiben úgy passzolok, mintha csak oda teremtettek volna. A düh és pánik keveréke, ébred benne, s ahogy rám tereli tekintetét, hangosan nyögve, vergődve próbálok meg szabadulni, mind hiába.
- Csendesen. A végén még egy piti vérfarkas is elbánik veled – csitít el, hangjából csöpögő gúnnyal, de időm sincs ezen idegeskedni, mert egy perc alatt veszi el tőlem a külvilágot, bezár a dobozba, s én pusztán hánykódva kísérlem a meg a szabadulást, amiről tudom lehetetlen. Innen nem szökök meg. Nem, amíg nem jön el az ideje. De ha eljön végzek vele, és soha többé nem jelent majd problémát virágföldként tálalva. Csak... éljem meg.
*
Álmomban egy szürke, sötét helyen vagyok, melynek minden négyzet centijét beborítja a hamu, mely lassan komótosan hullik az égből, akár a békés hópelyhek. Mégis mikor bőrömhöz érnek fagyosan bizsergetik azt, s megborzongatva testemet olvadnak fekete könnycseppeké karomon.
Jól ismerem ezt a helyet, túl jól ahhoz, hogy valaha elfelejtsem. Minden centijét, minden sarkát, akár a tenyeremet... minden korhadt deszkát, kosszal borított törött üveget. Régen az otthonom volt, most viszont egy élő sír, ahol halott lelkek sikolya tölti be a kormos levegőt.
Még sem szeretnék innen elmenekülni, mert ez a sötétség az otthonom. Volt idő, mikor sokat gondolkodtam azon, hogy vajon ez a hely mi is lehet, s hogy miért álmodom rajta folyton. Sok időbe tellett, mire rájöttem, hogy ez a saját lelkem, a szívem, ami a keserű múlt rabja, s csupán ez a porhüvely maradt belőle. Ez maradt, s titkon remélem egyszer ismét kivirágzik, s vastag, sötét fellegeken keresztül átfurakszik a nap aranyos fénye, s felmelegíti azt a helyet, ahova évek óta nem jutott melegség.
Ironikus, hogy most ismét itt vagyok.
A földet koromfeketén fodrozódó pocsolyák borítják, s én kábultan, pihe könnyedséggel lépek az egyikhez, hogy hozzá érintve ujjaimat merítsem bele kezemet a jeges, fagyasztó nedvességbe. Csontjaimig hatol a hideg, s keserűen mosolyodom el azon, milyen borzalmas hely rejtőzik bennem. Szörnyű ember lehetek, ha ilyen sivár, gonosz puszta él a lelkemben, s ettől csak azon tudok csodálkozni, hogy élek még, s nem emésztett el.
Két kezembe merítek a jeges vízből, s magam fölé emelve engedem, hogy hajamra folyjon, végig ében tincseim között arcomra, hol sötét csíkokat festve siklik végig halvány bőrömön, szempilláimon meg-megállva, mielőtt a földre csöppenne.
Fájóan hatol csontomig a hideg, érdekes módon égeti bőrömet, mintha a húst szeretné leégetni a csontjaimról, s mikor kezeimre nézve látom, hogy itt ott már előbukkant a fehér keménység szemeim tágra nyílnak, s néma sikolyra nyílik szám.
- Ébresztő – szakít ki a túlságosan valóságos álomból egy mély hang, s mikor a ijedtsikítással ébredve valóban sötét cseppeket találok magamon, már tudom mi volt az, ami marta magát a testemen álmomban. Milyen érdekes egybeesés... gondolhattam volna, hogy ennek a szemétnek is része van benne. Mégis még z álom hatása alatt, úgy szökkenek hátrébb hirtelen jött mozgásképességemmel, mint egy meglőtt zsákmányállat, aki menekül, miután a ragadozó már egyszer megsebezte. – Szép jó reggelt.
Ijedten pillantok magamra, s ahogy arcomat megérintve kezeimet bíborra színezi a rajtam lévő folyadék nem kell hozzá nagy tudomány, hogy kitaláljam, nem szörppel locsolt meg... vér... vér van rajtam.
- Te mocskos szörnyeteg! – fakadok ki, s fogaimat csikorgatva vetem magam neki, kezeimet harcra készen mellkasára fektetve, elképzelve magamon, ahogy bordáira tűzöm a szívét, mintha épp egy nyársra illeszteném fel a sütni kívánt húst. Mégsem történik semmi. Nem hallom a csont repedést, csupán a saját gyorsuló légvételem, s az értetlen zakatolást agyamban, ami értetlenkedve nézi, ahogy nem történik semmi. Túl egyszerű lett volna... nem engedett volna el, ha nem tudná, hogy biztonságban van. De mi... mi történt? Miért nem tudom használni a képességem? Miért nem történik apró szilánkokra minden porcikája?
Hosszú percek telnek el, s zöld szemeim fagyottan figyelik vékony ujjaimat, melyek reszketve erőlködnek, hogy hatást érjenek a sápadt bőrön... de semmi. S, ahogy szája gusztustalan vigyorra húzódik tudom, hogy itt bizony tényleg nem lesz semmi.
- A kis csecsebecse… amit mint látod, csak én tudok leszedni rólad. Szabotálja, hogy bármiben is kárt tegyél. Blokkolja az erőd, ha így felfogod – magyarázza, én pedig megrökönyödve terelem szemeimet az arany láncra, mely tonnás súlyként nehezedik nyakamba. Olyan erővel szorul torkomon, hogy hirtelen úgy érezem megfulladok... az is lehet, hogy csak a lassan ébredező pánik teszi velem, de az is lehet, hogy ez az ékszer valóban megöl.
- Nem… ez lehetetlen… - nyögöm halkan, a szavak égetik torkomat, mintha égő parazsat öklendeznék fel, s tudom, ha nem nyugszom meg rám fog törni a pánik roham. Ismét rám talál, hatalmába kerít s én tehetetlenül nézem, ahogy a tudatom a jövőmmel együtt a porba hull. Végem van. Most... tényleg.
- Kikezdtél egy Öreggel. Csak egy egyszerű ember vagy, egy uzsonnára való, kiszolgáltatva a kényem-kedvem szerint… nem jutsz ki, ez a ház egy labirintus, de én megtalállak – fonja ujjait villámgyorsan nyakamra, s ahogy fulladozva, ijedten tágra nyílt szemekkel meredek a sápadt ujjaikra, sajátjaimat ráfonom, véres csíkokat rajzolva a márvány bőrbe. – Ahogy dobog a szíved…
- Ezt… ezt nem! Én nem… - nyökögöm halk, egércincogással, olyan, mintha nem a saját hangom szólna a számból. Szemeim kétségbeesetten keresik a kiutat, az esélyt, hogy szökjek, de képtelenség... nem tudok kijutni. Nem... nem...
- Nincs aki keressen, nincs aki kutasson utánad. Egyedül vagy… erőtlenül - duruzsolja fülemben, s jeges lehelete észhez térít. Feltépi a sebeket gúnyos megjegyzésével, megforgatja a szívemben a tőrt, s ezzel feldühít. Megbénult testembe erőt tölt, ösztönzést a menekülésre, a támadásra... ha nem öllek meg az erőmmel, akkor találok rá más megoldást. Lassan, kínkeservesen fogsz szenvedni, arról gondoskodom, te bestia.
- Ha kell, a puszta kezemmel tépem ki a szíved – szűröm fogaim között szembe állva vele, s még maró gúnytól csöpögő nevetése sem tántorít el, nem oltja el a szívemben tomboló égető, gyilkos gyűlöletet. Milyen naiv... ismerhetne annyira, hogy tudja a legrosszabb helyzetből is meglógok. Csak arra kéne gondolnia, mikor túléltem és elejtettem. Ha egyszer ment, fog még egyszer.
- Üdvözöllek a házamban… ahol megkapod mind a négy éved, kamatostul… - jósolja balsejtelemmel, kék szemeivel olyan kegyetlenül végig mérve, mintha nem lennék több egy kutyánál, akit megbüntet, mert nem fogadott szót. De... nem félemlít meg. Nem engedem, hogy elhatalmasodjon rajtam a félelem, helyette hagyom, hogy a düh füstön. Az egyetlen dolog, ami eddig életben tartott, és eztán is ez fogja élettel telepumpálni a tagjaimat. Nem érdekel ha megkínoz, megaláz... a végén meghal. És ezzel neki is tisztában kell lennie. Csak idő kérdése... mert az mindig a kezünkbe adja a megoldás kulcsát. Újabb törvényszerűség.
Undorodó fintorba torzul arcom, ajkaim gonosz mosolyba húzódnak, s ahogy zöld íriszeim elmerülnek, a jeges kékségekben az üzenve nem fogom megadni magam, egy percre kifejezéstelenné válik arca.
- Jól figyelj, vámpír. A testemet megtörheted, felmorzsolhatod, kínozhatsz, és megalázhatsz. De a lelkemet nem zúzod porrá. És amíg fűt a gyűlölet, minden nappal közelebb kerülsz a végedhez... – suttogom halkan, hangom sötét ígérettel cseng, s hiába mutatja, hogy nem vesz komolyan, pontosan tudom, hogy ennyire ismer... jól tudja, hogy sosem szegem meg az ígéretimet, s beváltom őket, amint alkalmam van rá. Úgyhogy azt ajánlom neki legyen óvatosa, mert kis játéka nem fog addig tartani, mint szeretné.
- Naiv reményeket táplálsz a jövőd iránt, ember. De majd meglátjuk. Vigyétek az új otthonába! - utasítja a hirtelen megjelenő szolgákat nemes kifinomultsággal, akik elkapva karomat irányítanak az ajtó felé, én pedig hagyva magamat, szemem sarkából továbbra is őt figyelve mondok el neki tekintetemmel mindent... a megvetésem, az utálatom, és a kitartásom ígéretét. Nem törsz meg. És ez lesz a veszted.
*
Szemeimmel kifejezéstelenül vizslatom a cellám hideg oldal rácsait, melyek egy másik mellettem lévő falaként szolgál, ahol egy mozdulatlan, nyöszörgő ember zokog a földön fetrengve. Agyam szüntelenül terveket gyárt, minden egyes percben tervez, s több ezer variációt gyárt a menekülés lehetőségeire. Ez segít észnél lennem, hogy a bezártság és a sötétség ne vegye el az eszem.
Két napja lehetek itt, s azóta színét sem láttam a vámpírnak, csupán az épp aktuális menüjét szállítják le ide, ami halálra váltan várja, hogy elfogyasszák. Most is ez a helyzet. A fáklyák gyér fényében kirajzolódó, ritmustalanul mozgó test alakja csak egy újabb fogást vetít szemeim elé, s elgondolkoztat, vajon mikor kerülök sorra én. Persze tudom, hogy nem fogok. Az én vérem megölné. Kivéve, ha az erőm elvételével tompította a benne lévő mérget, mert ha ez így van, akkor a létező legínyencebb étek leszek neki, amint összeszedi magát.
Pontosan tudom, hogy eddig azért nem látogatott meg, mert időre van szüksége, hogy összeszedje magát és az életét. És azzal is tisztában vagyok, hogy az akarja az idő és a bezártság törjön meg annyira, hogy engedelmes, a vezeklésre vágyó semmirekellő legyek. De ez nem fog megtörténni. Amíg nem bolondulok meg a semmit tevésben, addig nem török meg. Nem szabad elhagynom magam, mert ez az életem kulcsa.
Jön pár szolga, s a mellettem lévő cella ajtaja nyikordulva nyílik az enyémmel együtt. Csak míg a szomszédból felkapják a szipogó,lassan ordításnak álló férfi testét, addig nekem egy újabb adag undorító étel félét dobnak fel, ám az én tudatomat lefoglalja a szabadulni próbáló ember alakja. Összeszorul a szívem, a torkomba keserű gombóc gyűlik, szám vékony vonallá préselődik össze, ahogy tehetetlenül nézem végig, ahogy elvisznek egy újabbat a halálba. Rátámadhatnék a szolgákra, valószínűleg még meg is tudnám őket ölni, de a lánc a csuklóimon és tudat, hogy utána a büntetés nagyobb lenne megállít. Szánalmas féregnek érzem magam a védtelenségtől, és attól, hogy nem tudom megakadályozni azt, amire feltettem az életem. Azt, hogy ártatlanok haljanak meg szörnyetegek miatt.
De nem szabad eltérnem a tervtől, mert kell az erő. A büntetés pedig csak lelassít. Így hát fogaimat összeszorítva, szemeimet lesütve nyúlok az ütött-kopott fémtálért, s magamhoz húzva kezdek el falatozni. Az étel undorító, s a torkomban lévő gombóccal együtt hányingerem lesz tőle, de muszáj ennem. Kell az energia, az erő, és annyira ostoba nem vagyok, hogy puszta dacból visszautasítsam az ételt, s legyengüljek. Ennél több eszem van, s tudom hogy amúgy sem mennék vele semmire, csak könnyebb célponttá válnék.
Mikor végzek a sarokba dobom a tálat, s azon kezdek gondolkozni ismét, hogy vajon tudnék-e vele ölni. Fémből van, s talán alumínium vagy más puha anyag, ami könnyedén el lehet hajlítani, ha van rá eszköz. Evőeszközt nem adnak, mert az fegyver, viszont a tányérra nem gyanakodnak. Talán a láncommal meg tudom hajlítani, és ha kitartóan dolgozok rajta, akkor kibírom élesíteni egy kicsit...
Hevesen nyúlok a tálért, s a csuklóimon lévő láncot rácsavarva a földre szorítom, hogy lábaimmal rálépve hajlítsam félbe azt. Mikor elé laposra nyomorgattam, kezembe veszem, s a bilincs csuklómnál lévő részével, ami eddig is bántotta a bőröm élességével elkezdem hegyezni a széleit és a végét.
A fém csikorgó hangja betölti az egész alaksort, s mégis a fülsüketítő zaj valamiért kellemesnek hat. Észnél tart, s reményt ad.
Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de mikor a folyosó végén az ajtó nyílására leszek figyelmes villámgyorsan rejtem a sötét sarokba a kis tárgyamat az ágyamként funkcionáló rongydarabok alá. A falhoz lapulva a cella ajtaja felé fordulva fürkészem szemeimmel azt, aki jön, s belém szorul a levegő, mikor csak egy alak érkezik. Pontosan felismerem a magas alkatot, s ahogy a fáklyák fényében megcsillantja az ezüst fürtöket és a jeges szemeket, nem támad kétségem, hogy ki is volt olyan kedves, hogy a desszert reményében hozzám is ellátogatott. Menten oda és vissza leszek a megtiszteltetéstől.
Óvatos figyelmemmel követem minden mozdulatát, s ahogy megáll a cellám előtt, ujjait a fémrácsokra simítva összeszűkült szemekkel terelem tekintetem undorító arcára. Gúny és élvezet ül rajta, mintha az külön örömet okozna neki, hogy védtelenül béklyókba verve lát engem. De ne sokáig, vérszopó.
- Véresen jobban festettél – jegyzi meg hirtelen, én pedig számat elhúzva hagyom válasz nélkül, ében tincseim alól olyan gyilkos tekintettel fürkészve, ami azt jelzi minden percben támadásra készen állok. Nem vesz komolyan, pusztán jól mulatva dől a rácsoknak, s kényelmesen méreget. – Hogy tetszik az otthonod? Remélem elég otthonos egy örökkévalósághoz.
- Ne éld bele magad, mert te is tudod, hogy addig nem fogok itt lenni. Előbb öllek meg – jegyzem meg színtelen hangon, s ahogy nevetése betölti a helyet, s visszhangzik a falakról, nyugtalanít. Igaza volt még anno. Nem ismerem, de nem is akarom. Mégis a kiszámíthatatlansága idegesít és veszélyes. Könnyen problémát rejt, ha nem fejtem meg mire gondol.
A zár nyitódása kelti fel ismét a figyelmem, s ahogy cellán rácsos ajtaja kinyílik, s belép rajta ő, a kelleténél jobban lapulok a falnak. Követem a mozgását, a lépteit, s a tudat, hogy vele szívok egy levegőt, érzem a testéből áradó fűszeres, tömény vérszagot émelyít.
Belép, s kényelmesen ballag elé, hogy ott megállva fölényes nagyképűséggel, s kegyetlenséggel magasodjon fölém, s nézhessen le rám, ahogy azt csontvázként nyilván folytonosan tervezgette.
- Ez édes. De ne légy naiv. Nem szabadulsz, mert fizetned kell azért, amit te magad indítottá el. Az adósságot a falud lemészárlásával én csak leróttam, mert ti voltatok, akik belekezdtek az öldöklésbe. Elvettetek tőlem valamit, ami az enyém volt... és ezért magas árat kellett lerónotok – magyarázza hanyagul, mégis kiérzem a hangjából a keserűséget, s ahogy elmélyül a múltban úgy válik hangja egyre sötétebbé, s mélyebbé.
- És ugyan mi lehetett neked olyan fontos, hogy legyilkolj egy egész falut, nőkkel, gyerekekkel, vénekkel, akik közül kétlem, hogy valaha valamelyik is felelős volt a veszteségeidért... nem. Te csak egy szörnyeteg vagy, aki puszta szórakozásból tette, amit tett és ezen nem szépít semmi. Egy lelketlen, szívtelen dög vagy, és így kerek az egész – fakadok ki dühtől remegő hangon, engedve, hogy az emlékek ismét elmém felszínére kerüljenek, keserűségük beigya magát a csontjaimba, agyam legtávolabbi zugaiba is, ezzel merész erőt adva magamnak. Tekintete elsötétül, s úgy tűnik szavaim elég érzékeny ponton találták, aminek örülök. Éveken keresztül tudtam szavakkal bántani, s úgy tűnik ez még most is megy. Nem lenne tanácsos magamra haragítanom, de nem izgat. Így is, úgy is bántani fog, akkor legalább szenvedjen egy kicsit a lelke. Mert az, ahogy a csontvázkészítésnél kiderült, minden külsősége ellenre is van. Micsoda szerencse...
Hirtelen történik minden, követni sem tudom a mozdulatait, még sem lepődöm meg, s egy hangot nem adok ki, mikor keze fájó erőséggel markolja meg nyakam, s szegez annál fogva a falnak. Úgy tűnik szereti ezt tenni, mert nem az egyetlen, hogy agyrázkódást akar okozni nekem ezzel. Fogai kivillannak, ahogy vicsorogva, gyilkos kék szemekkel mered rám, s indulattól eltorzult arccal mászik az enyémbe.
- Fogalmad sincs milyen messzire mész, te kis féreg. Elképzelni sem tudod, miért tettem, ami tettem. Ítélkezel, de nincs is szükség arra, hogy megérts. Csak egy valami van, amit tudnod kell... – szadista vigyor ül ki képére, s nekem minden tagom megfeszül, a tekintetében kavargó kegyetlenségtől. Arcom rezzenéstelen, de úgy fürkészem, mint egy támadásra váró vad. Csak azt lesem mikor kell védekeznem. De igaza van. Nem izgat miért tette, mert a múlton nem változtat, a tetteit nem teszi jóvá. – Minden pillanatát élveztem, mikor legyilkoltam a klánodat. Minden kioltott élettel nőtt bennem az elégedettség, s minden vércseppel nőtt bennem a vágy, hogy elvegyek még többet. Imádtam, ahogy az apád csontjai eltörtek a kezem alatt, az anyád vére isteni nedű volt, s húgod tisztasága pedig a legélvezetesebb dolog volt, amit valaha megízleltem. Minden percét imádtam... minden egyes pillanatát. S a tudat, hogy életed végéig ebben kell élned még jobban felajz... – duruzsolja végül már csak fülembe, s én nem tudok uralkodni magamon, testemen, s hagyom, hogy az egész tudatomat betöltő maró fájdalomtól forró könnycseppek guruljanak végig arcomon, végig gyűlölködésbe torzult arcomon, összeszorított fogakkal vicsorgó szám szélein, le nyakamon útjukon égetve, marva minden sejtemet...
Elhajol tőlem, s elégedetten, egy percnyi kifürkészhetetlen semmiséggel fürkészve arcomat, mely feldűlt erőtlenséggel mered rá, s mikor szája elégedett, nyugodt mosolyba változik, legszívesebben szétcincálnám. Apró darabokra tépném minden tagját, s a vérében fürödnék utána...
Kezeimmel hirtelen kapok után, de a láncok nem engedik, hogy elérjem, mikor hátrébb lépve jókedvűen mered le rám. Ordítva kapálózok utána, ő pedig elégedetten figyel, mintha minden perce a szenvedésemnek különleges örömmel töltené el. Mintha minden gyűlölködő, gyilkos pillantásom új életet lehelne belé.
Mikor lenyugszom kissé, s elfáradok leguggol elém, s ujjai közé véve arcomat fordítja maga felé arcomat, hogy kiismerhetetlen mosollyal mérje végig, könnyáztatta bőrömet, ujjaival megdörzsölve a nedves csíkokat.
- Itt az ideje, hogy a te véred is megkóstoljam. Gyanítom az erőd nélkül nem fog megölni... nem de? – teszi fel a költői kérdést, amire nem vár választ, pusztán oldalra rántva fejemet söpri ki nyakamból ében tincseimet, s bőrömhöz hajolva, egy gyors mozdulattal mélyeszti húsomba fogait, én pedig dermedten hagyom. Bennem reked a levegő az éles fájdalomtól, s képtelen vagyok mozdulni tőle. Pusztán ujjaim markolják a levegőt kétségbeesetten, ahogy szuszogva, nagy kortyokban nyeli el belőlem az életet... titkon remélem belehal, de sejtem, hogy nem fog. Nem elég erős most hozzá a vérem...
Zöld szemeim egyre homályosabban merednek a fáklyák táncoló fényére, melyek lassan fényes foltokká mosódnak szemeim előtt. Minden tagom elgyengül, fázni kezdek, karjaim tehetetlen rongyokként lógnak magam mellett, forró szája méregként éh nyakam hűvös bőrén.
Elégedett, megbabonázott nyögéssel válik el nyakamtól, egész testéből valami különös forróság árad, s ahogy vérvörössé vált szemei hitetlenkedő elégedettséggel fürkészik erőtlen, kába arcomat, azt kívánom bár ájulnék el.
Figyelem, ahogy végig siklanak saját vérem cseppjei állán, s ahogy mohón ujjaival tisztogatja le magáról, s nyalogatja el érzem nem mesze van tőlem a megváltó eszméletlenség.
Még mielőtt rám borulna a kellemes sötétség még hallom, ahogy szaggatottan dicséri a vérem, s meséli el, hogy ilyen lenyűgöző ízű nedűt még sosem kóstolt. S nem hallok többet. Napok óta először borul rám kelleme,s nyugtató kietlenség, s ahogy elernyed testem, s a sötét, alagútba zuhanok, évek óta először érzem magam nyugodtan. Talán... meghalok? Lehet? Ha ilyen békés érzés, akkor örökké maradni akarok... örökké... de tudom, hogy ennyi vérveszteség még nem öl meg. Nincs ilyen szerencsém... és neki sem.
|
| Kita | 2012. 02. 08. 19:15:26 | #19062 |
Karakter: Netral van Dort
Megjegyzés: *Hiyámnak*
Hallok... hallom mindenki sóhaját, minden szív ritmustalan dobbanását, a szagokat, a hangokat… ordítani tudnék, de csak ülök, mint az örökös kárhozatra hivatott királynénk. Mereven nézem a fiatal kis csitri arcát. Már annyiszor végigmértem, ismerem arcának minden szeplőjét, és kedvemtől függően képzeltem el hogy fogaimmal véresre marom a fehér bőrt, ujjaimmal simítom és karmaim vége véres csíkokat húz bele… Ó, hányszor képzeltem el hogy őt is megölöm, hányszor átkoztam magam hogy nem voltam alaposabb!
De elvakított a bosszúvágy, a vérszomj, hogy mindenki érezze azt a fájdalmat, amit én, fulladjanak önnön vérükbe… elhamarkodtam én most ennek négy éve fizetem megalázó uzsorakamatját. Mindenki, aki lebecsmérlően nézett rám, rám, Netral Van Dortra, az egyik öregre a kevés közül, mindegyiknek a vérét fogom venni!
Lehet hogy lassan, de az erőm nő… lassan, cseppenként, hogy ne őrüljek meg, rögeszmém lett, hogy leplezni, mozgatni a csikorgó csontokat, néha megroppantak a bordák, ahogy süvítve tágultak, mintha mély levegőt vennék… hogy egy este az ujjaimra tűzzem a testét, a szívével kezdve, a sajátom letéphessem, amikor épp édesen alszik… Ostoba liba! Fennkölt, meggondolatlan, arrogáns nőszemély!
Csak a családját gyűlöltem annak idején ennyire, lidérces álmaidba férkőzve, emlékezz, megígértem, hogy a sorsukra jutsz és láthatod őket viszont. Mert ez, amibe engem kényszerítettél, a halálnál is rosszabb.
Egy putri fogadóba néztünk, figyelem, ahogy csípőre tett kézzel bájosan elfintorodik, nekem kint levő csontjaim szikráznak a napfényben, fájdalmasan parázslik, ordítani tudnék, ha lenne szám és hangszálam, de csak a fogaim csikorgatom. Meg fogsz fizetni.
Ezek csak ostoba falusiak… ha kell, várok még négy évet, de minden erőm arra fogom áldozni, hogy megfizess. Visszakapom majd önnön magam, mindenért megfizetsz…!
Még így is megcsap a bűz, elfintorodnék, de csak szenvedő szívem rándul meg méltatlankodva a rejtekén. Emberek…
Amíg csak ül, én mögé állva ábrándozok el arról, hogy ujjaim közé szorítva a nyakát töröm el, körmeimmel felszaggatva az ereit… és mégis.
Néha megfordul a fejemben, hogy mégis, minden szeszélye ellenére, magányos… s amikor gyenge pillanatimban a semmibe meredő arcát nézem, átfut a gondolataimon, hogy a társasága kellemes is lehetne. Persze… nyilvánvaló az ő álláspontja is. Ezt elismerem.
Nem kellett volna őt megkímélnem. Halnia kellett volna az egész pereputtyával. Korcs faj az ember.
Feltűnik a színen a nyeszlett pincérfiú, a hideg szemgödrök mereven néztek rá. Az ilyet annak idején fogpiszkálónak ha használtam, az én ételem a legfinomabb fiatal lányok voltak, szendeségük volt a fűszer, szenvedélyük a mindent elemésztő tűz, ó, igen, ahogy mellkasuk pihegett az ujjaim alatt, hideg érintésemhez simultak még inkább… semmibe se veszem, mégis rá kell néznem.
A hő, ami a kis arcából árad, megcsap, szinte nyelem, mint kis szikrák elraktározok. Ez a kis sápadt egér adta meg az ihletet, ő lesz a kulcs, ami kivezet ebből a megalázó börtönből és ó igen, ő lesz az, aki megerősít, az ő vérének minden cseppje fogja visszaadni a régi erőm.
Hallgatom a morajt, figyelem Alissa tarkóján göndörödő minden kis hajtincset, elkap a kísértés, hogy az ujjaim közé csavarintsam, de visszafogom magam. Nem… lesz lehetőség, adódik ad, amikor minden erőmre szükségem lesz, és most ismételten szégyen tárgyává tenne, amitől csak a gyors halált adnám meg neki… de azt akarom,hogy szenvedjen, visszaadni mindent, kamatostul.
Egy ócska kis vérfarkas ellen uszítana engem? Engem?! Micsoda szégyen, hogy harca használ, ráadásul rángat, mikor eredeti alakomban egyetlen csettintés lenne csak…
Visszatér a kisfiú, le is ül. Figyelmesen nézem, üres tekintetemmel pásztázom az arcát. Igen, te tökéletes leszel, és a Királynő ha megadja, visszafizetek minden sérelmet. Valamit valamiért, s mikor én egyenlítettem, Te, Alissa, ismét felrúgtad a már lezárt egyezséget.
A fiú érdeklődik, megfeszül minden tagom.
- ez egy vámpírcsontváz, egy élő vámpírt nyúztam meg érte, és most ezzel harcolok. – mondja egykedvűen.
- megnyúztad? De… de nem porlad el a csontjuk ha… ha ilyeneket csinálsz velük?
Most ön a mese, amit kelletlenül és mégis minden alkalommal élvezkedve ad elő, mint egy gyilkos, aki visszaemlékszik minden halottjára, azoknak sikolyaira, szenvedésükre, kéjesen megborzong…
Érzem, Alissa… érzem, hogy te is élvezed, testileg hergel, ahogy visszagondolsz a hideg pillanatokra. Hogy felgyorsul a szíved, ahogy rám nézel, ahogy a csontjaimon csillog a hold, kiszárad a szád és élvezed… te is csak egy gyilkos vagy.
És ismét elmeséli, minden részletét, kitérve minden megalázásomra, de csak arra, amit ő látott.
Az igazi szenvedésemről fogalma sincs és nem is lesz, hehh, el lesz foglalva a saját fájdalmával. Nyalni fogom minden csepp vérét a bőrétől, míg ő kikötve feszül!
ordítani tudnék, tépni, hogy a rangom, a tapasztalattal és kínkeserves könnyekkel szerzett éveim becsmérli… s végig attól rettegtem, hogy elveszik valami a múlt töredékeiből, tudásból amit annyi éven át gyűjtöttem, minden emlékem és érzésem, amit éreztem a világ iránt, a megvetést, és a félelmet, hogy elfelejtem, ami a legfontosabb, amire emlékezni akartam… amit magamban őriztem, amiről minden gondolatom szólt.
- Rendben… de… még egy utolsó kérdés – felfigyelek a fiúra. Minden lében kanál, talán pont ezért fog kelleni. – Nincs… nincs neve?
Megfeszül minden csontom, megkoppantak az összeütődő porcok. Van! Van nevem, de egyszer ne hallottam a szájából!
- Van – morogja kelletlenül. – De minek szólongassak egy csontvázat a nevén?
Fellángol a szívem, ordítani tudnék, a szívem hevesen ficánkol a kis táskában… Te olcsó ribanc!
***
Hallom a vízcsobogást, milyen régen éreztem a meleg, illatos víz simogatását a bőrömön…
Emlékszem, amikor a nyakam karolta, nevetett, csengett a kacagása, a forró víztől felhevült a bőre, dobogott a szíve és kipirult… még éreztem az fájdalmas izgalom emlékének hasítását a gondolataimban. Nem érezhetem, nincs mivel.
Merev tekintetem az ágyon fekvő, mocorgó táska felé irányítom. Gyere ide… Gyere a tulajdonosodhoz, hogy megtorolhassuk a rajtunk esett sérelmet!
Kijön a fürdőből, felvonja vékony szemöldökét.
- Te meg mit nézel? Fordulj vissza, vagy holnap pirítóst csinálok belőled!
Fájdalmas csattanással zuhanok a falnak, összerogyva, irányíthatatlanul.
Mégis kopogás… összerogyva ülök a székben, épp hogy lassan fel tudom emelni a tekintetem. Felragyogott a remény…
- Nem… sajnálod egy kicsit? – kérdezi csendesen.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! Vérszopó, több embert ölt meg, mint amennyi szülinapod lesz! Megérdemelte – jegyzi meg mogorván, és visszalép a fürdőbe.
A gyerek felé fordítom roppanó csontokkal a fejem. A megdermedt, hegyes fogú koponya csak mered rá, elméjében eldereng a kék szempár, átható tekintetem… amilyen én vagyok!
Add vissza a szívem!
Suttogom az elméjébe, még ha minden erőm is felemészti újabb évekig, meg kell próbálnom!
Add vissza, ami az enyém! Gyere… add vissza a szívem, kerüljön a helyére…
Tompa tekintettel, akadozó mozdulattal fogja meg a bőrt, ujjai közé szorítva, csosszanva lép közelebb hozzám. Igen, lassan borít el az őrült öröm, szinte eszelősen ragadom meg az elméjét. Gyerünk!
És amint a szívem visszaolvad a bordáim közé, felsikítottam túlvilági hangon.
Végre! Végre!
Megpróbál ordítva visszatartani, de a képességed nélkül semmi lennél! Elhajítom, a fájdalommal viaskodok, ordítva, hegyes fogaim csattogtatva, a szemgolyóm ismét befonják az erek, megtelik az arcom, dobog a szívem, a helyén! Hazatérhetek!
Elkapom a nyakát, vicsorogva nyomom fel a falra, hogy egy méter van a talpacskái alatt… a szemeibe fúrom a tekintetem, élvezettem nyalom meg vörös ajkaim, ahogy végigmérem, aztán magam… a karjaim, a lábaim… mindenem amit visszakaptam, a hajamba lógnak kócos, sápadt-szőke tincseim…
- Engedj el… - hörgi. – Vagy a szívedbe töröm a… bord… bordáidat!
Jogos… még mindig fent tartom, elégedetten tarom egy kézzel, hosszú ujjaim nézem, hegyes karmaim. Visszatért a dühöm irántad…
- Milyen rég volt, hogy utoljára így láttam magam – sóhajtok fel kiroppantva a nyakam, kéjesen nézek rá – Épp ideje volt. És épp ideje, hogy te is megfizess a gyalázatért, amit velem tettél – tolom feljebb, nekiverve még jobban.
Érzem, ahogy pattog a csontom, de nem érdekel. Kiirtom az egész fogadót! Ismét fürdeni fogok a vérben, életet adó melegséget fogok szerezni, erőm teljében aztán magammal vonszolom ezt a kis csitrit.
- Megfizetni? – horkan fel. Milyen undorító a viselkedése. – Ez a jogos jussod volt, miután lemészároltad a családom, te görény! Az átalkotásoddal járó kín és a négy év semmi a több ezer évnyi vérengzés után, undorító vérszívó… nem a te mondásod volt, hogy valamit valamiért? – felnyög ahogy jobban szorítottam, mégis… jeges tekintettel nézek rá, végigmérve zilált hálóingét, mégis élvezem az ablakon át végigsimogató hűvös esti levegőt, a holdfényt… - Megérdemelted, az utolsó percig… és ha rajtam múlik, akkor ismét ez lesz a sorsod! Gyűlöllek… megvetlek! – köpi a kifejezéseket, mozdulatlan arccal nézek rá, még tartva. – pontosan ez esz a neked való életforma!
Sötéten nézek rá, ujjaim roppanva feszülnek meg rajta, csendesen, hosszú percekig, mindent… és a tekintete láttán halványan, de gonoszul elmosolyodok.
- Isteníted hősiesen elhunyt apád… - suttogom – Ó, emlékszek rá, jól… őt utoljára kellett volna megölnöm, hogy átélhesse mindazt, amit nekem kellett, Miatta! – vetem a lába elé a szavakat, erősen a téglákhoz vágva, hogy összeakadnak a szemei – Nos, a sors marad, csak a szerep cserélődik fel. Én apáddal a számlám rendeztem, de új lapot kezdtél, és most én jövök – suttogom a félájult testét az ágyra dobva, a táskájából előszedett kötéllel megkötöm, precízen, erősen, hogy moccanni se tudjon. Innen nem mozdulsz. Megvárom amíg magához tér, nyugodtan mosolygok rá. – Várj meg itt,elmegyek… - nézek a tálcára, ahol a vacsorája van – Megvacsorázok. Utána te jössz – nézek rá végigpásztázva a testét, mire lehunyja a szemét megborzongva. Felállok… csak a holdfényben fürödve, mezítelenül nyitom ki az ajtót, megállok, veszek egy mély levegőt… szemeim vörösen villannak fel. Aki bújt, aki nem…
Ó, hogy a vadászat izgalma bár még hiányzik, most célratörően sűrűnek kell lennie mindennek… elcsendesül minden szív, négy év éhség meghozza az étvágyat… Volt ott egy viszonylag rangosabb úr, nyugodtan figyelem a kivérzett, aszott testet az ágyon, ahogy felveszem a fehér inget, sárga mellényt, felveszem a kabátot. Épp jó… micsoda szerencse… erősnek érzem magam.
Végigmérem magam, hajam hátrasimulva, mint szokott…és nyugodt, lassú lépésekkel megyek vissza, ahol az egyetlen kis cafka fekszik.
Leküszködte magát az ágyról, a kése felé próbált menni… nevetve kapom el a haját, visszarántva, az ágyra taszítva.
- Ne-ne, eljátszod a bizalmam – nézek rá, megigazítva a kabátom hajtókáját. Elviselhetőbb a társaság, ha néma… - Gyere. Hazamegyünk – suttogom nyugodt kék szemekkel ránézve.
Látom, ahogy most már fél. Helyes… - Négy év alatt megtudtam minden kis titkod, minden trükköd – hajolok közel hozzá, de hozzá nem érek – De te mit tudsz rólam? Semmit – vetem felé – Semmit, csak ítélkezel. Megalapozatlanul… ez fáj – sóhajtok fel mosolyogva ragadom meg a köteleit, vágom a testét és zsákmányolt hatalmas utazóládába.
- Csendesen – teszem a számra a kezem – A végén még egy piti vérfarkas is elbánik veled.
Megragadom a ládát, és nyugodtan dobom a vállamra. Hallom, hogy bent dobálja magát… de sebesen indulok el. Végre aludni, hm, mennyország!
***
A saját házam ajtaját egy mozdulattal tárom ki… fellobbannak a kandeláberek, néhol kissé… elhanyagolt, de ezen tudunk segíteni.
Csend van a ládában egy ideje… nem is baj. Most ő fogja mindazt átélni, amit én… és erre megvan kétezer év tapasztalata és tudása.
Ahogy a ládát finoman leteszem az egyik laboratóriumom asztalára, kinyitom… összekötve, de békésen aludt. Megérintem.
Hideg.
No, sebaj.
Mentünk egy ideig, be kell látni.
A megfelelő mágiát idézve zárok egy démont és az imént elfogyasztott lelkeket egy arany, smaragdköves láncba, amit az alvó baba nyakára teszek. Felvillan a vége, eltűnik a kapocs. Ezt le nem veszed, csak én tépem majd le, de feltételezem, a fejeddel együtt.
Kiemelem a ládából, az egyik asztalra teszem… figyelem a mellkasán kígyózó láncot. Egy pohárba vért öntök magamnak, addig a szolgák kipucolják a lakomat, megfelelőre.
- Ébresztő – loccsantom rá a pohár tartalmát, felpattannak a szemei és sikoltva próbál hátrálni.
Nem számítottam rá, hogy véres valójában ennyire… gusztusos lesz. – Szép jó reggelt.
- Te mocskos szörnyeteg! - vicsorog és két kezét a mellkasomra fekteti… már látom hogy felcsillan a szeme, hogy nem védekezek.
Aztán csak áll.
Pár hosszú pillanatig.
Én pedig elvigyorodok.
- A kis csecsebecse… amit mint látod, csak én tudok leszedni rólad – mutatok rá az ujjammal, az ingemről lepöckölve a vércseppeket – Szabotálja, hogy bármiben is kárt tegyél. Blokkolja az erőd, ha így felfogod.
- Nem… ez lehetetlen…
- Kikezdtél egy Öreggel – nézek rá komoran. – Csak egy egyszerű ember vagy, egy uzsonnára való, kiszolgáltatva a kényem-kedvem szerint… nem jutsz ki, ez a ház egy labirintus, de én megtalállak – magasodok fölé hajolva, elkapva a nyakát, de most hiába markolássza vértől csúszós ujjaival az alkarom – Ahogy dobog a szíved…
- Ezt… ezt nem! – keresik a szemei a kiutat… de innen nincs… - Én nem…
- Nincs aki keressen, nincs aki kutasson utánad – suttogom a fülébe, a háta mögül, hozzá hajolva – Egyedül vagy… erőtlenül.
- Ha kell, a puszta kezemmel tépem ki a szíved – sziszeg felé fordulva, de felnevetek. Alig várom!
- Üdvözöllek a házamban… ahol megkapod mind a négy éved, kamatostul…
|
| Hiyahiya | 2011. 11. 04. 22:49:08 | #17604 |
Karakter: Alessia Ossa
Megjegyzés: ~kitának~
Alessia:
Kényelmesen zötykölődő vonatról a tájat bámulva próbálom valamivel elmulatni az időt, ami a hosszú utazásból még hátra maradt. Fák hada suhan el előttünk, olykor-olykor egy rétecske és a rajta legelő állatok feltűnnek, engem pedig valami andalítóan idilli érzés kap el, ahogy a lassan lemenő nap sugara aranyszínűre színezi a tájat és az ablakon bemászva melengeti meg lábaimat.
Hihetetlen, hogy a világ végére kellett elutaznom egy másodrangú kis senkiért. Komolyan, egy ilyen senkiházi kis vérfarkast a helyi rendőrség vagy fejvadászok is könnyedén megölnek. Akkor minek kellek ide én?
Oldalra pillantva hordozom végig zöld szemeimet a mellettem ülő köpenybe bujtatott alakon, akiről csak a csukja alól kivillanó állcsont és a hosszú anyag alól előbújó hófehér csontokból álló láb tudatja, hogy nem az utastársam, hanem csak egy csontváz. A kalauz már megjegyezte, hogy a csomagokat az ülések fölé kell tenni, vagy ha utasként vegetál itt mellettem, akkor vegyek neki jegyet. Élvezettel teli mosollyal figyeltem, ahogy irányításom ellenére is megfeszült a csontváz állkapcsa, mintha épp csikorgatni szerette volna a fogait... nyilván megalázó egy ilye nagyvámpírnak, hogy egy bőrönddel hasonlítják össze. Engem ugyan nem izgat. Ő pedig a családomat egy kényelmes esti vacsorának hitte. Ez egy fair.
Persze gyorsan elkergettem a kallert, azzal a mondattal, hogy ne akarja, hogy a „társam” önmaga mutassa meg neki, hogy micsoda... mintha tudná. Saját akarata sincs, amíg én irányítom. És ez... részegítően jó érzés. Megérdemli, igazán megérdemli.
„Éles sikoly szelte ketté az éjszaka csendjét, s apám azonnal fejét felkapva állt föl, hogy az ablakhoz sétálva lesse meg, mi lehet a baj. Az arca eltorzult, még mai napig magam előtt látom azt a ráncot, ami meggyűrődött a homlokán és a fintort, amibe a szája rándult. Csak annyit mondott anyámnak, hogy tartson minket a házban és ha kell védekezzen.
Nem igazán értettem, hogy miért viszi magával a csontvázát, de nekem anyám ijedt pillantása is elég volt ahhoz, hogy a kishúgomat magamhoz ölelve bújjak el a tévés szekrény mögé, és várjak, amíg mama nem mondja, hogy elő szabad előjönni.
De mama nem szólt. Helyette hangos csattanással szakadt ki az ajtó a tokból és én reszketve fogtam be a húgom fülét, hogyha ennek vége ne legyenek rémálmai a sikolyoktól melyek dermesztően szűrődtek be a bejárati ajtó darabjai mögül.
Láttam. Pontosan láttam a magas alakot, aki véres kezekkel belépett, s a papát a földre dobva vigyorodott el. Miért nem mozdul?
- Remélem, te jobb leszel, mint ez itt. Több harcot vártam volna...- dörmögte az alak, s mikor elővillantak véres szemfogai ijedten csuklottam fel. Nem értettem mit keres ott egy vámpír, s miért méregeti úgy a mamát, mint egy darab húst egy éhes kutya.
Hátra fésülte szőke tincseit, s szórakozottan elmosolyodva lépett beljebb kikerülve apám mozdulatlan testét. A mama már felkészült, nála volt a csontváz s neki is rontott volna a vámpírnak, ám az villámgyorsan ott termett és a szekrénynek vágta.... a robosztus faszekrény eldőlte, ledöntötte a tévét, vele együtt a szekrényt, így engem szinte teljesen magam alá temetve... felszisszenve próbáltam kiszabadítani a lábaimat, ám nem tudtam, s mikor először eljutott az agyamig, hogy a húgom fél méterre tőlem négykézláb próbál elmászni, lábaimat tépve próbáltam utána indulni...
Anya sikítása állított meg, s bennem ebben a percben realizálódott, hogy ez nem mese... ez nem álom, ez a valóság. Ahol anya nyakát a vámpír szorítja, s olyan könnyed mozdulattal töri el, mintha egy gally lenne... a csont jellegzetes reccsenése bénítóan hatolt tudatomba, s én sokkoltan figyeltem a romok alól, ahogy a mama eldől, mint egy zsák... megdermedtem, nem hittem el, hogy ez igaz.
S mikor feleszméltem... nem volt idő.
Kathelina értetlen szemekkel pislogott fel az elé lépő férfira, de addigra már olyan messze volt, hogy képtelen lettem volna elérni a vámpírt, hogy akár egy csontját is törjem... nem is tudtam volna. Nem tudtam akkor még, hogyan kell...
Angyali mosoly ült ki a férfi arcára, s szinte már-már szépnek hatott... ölbe kapta a kis testet, s felemelve lebegtette meg, Kathelina pedig nevetgélve hagyta... miért ne hagyta volna? Négy évesen az ember nem érti, miért nem mozdul anyu és apu... én pedig nem bírtam megszólalni. A torkom szárazan kapart, egy hang sem jött ki a torkomon a krákogáson kívül, de az is lehet, hogy a tévé volt az, ami a hátamra nehezedve kipréselte belőlem a levegőt...
Egy perc alatt történt... olyan gyorsan, hogy szinte észre sem vettem. Kath szemei fent akadtak, apró kezeit maga mellé hullottak, s meg-megrándulva hagyta, hogy az az undorító féreg a fogait belemélyesztve szívja ki a vérét... majd mint valami használt zsebkendőt a földre hajította.
Hányinger kapott el a nehéz vérszaktól, mégis kezeimet szám elé kapva ziháltam halkan, s próbáltam olyan láthatatlan lenni, amennyire csak lehetek. De... talán így is észrevett. Felém pillantott, de pár lépés után csak hanyag kis mosollyal libbent tovább, mintha jól végezte volna a dolgát.
Én pedig ott maradtam egyedül, a szekrény alatt körülöttem a halott családommal... azt hiszem elájultam. De mikor magamhoz tértem, még akkor is tisztán emlékeztem arra az arcra és ez pont elegendő volt ahhoz, hogy tudjam ezért keservesen megfizet...”
Kárörvendő kis mosolyra húzom számat, ahogy végig mérem a mellettem ülő csontváz rezzenéstelen alakját. Megfizetett érte... és meg kell, hogy mondjam, nagyon jól áll neki a fogyás. Legalább az a gusztustalanképét sem kell látnom, aminek egy hátránya, hogy nem láthatom milyen képet vág, mikor a szívét a táskámban elrejtve tartom, őt pedig a napon sétáltatom. Nyilván fájhat neki... remélem jól érzi magát. Mert egy darabig így marad.
A vonat sínek csikorgása ébreszt fel elmélkedésemből, s ahogy a régi, lepukkant állomáson lefékezve megáll, felpattanva veszem fel batyumat egy csettintésemre a csontvázat is felállítva, aki engedelmesen ragadja meg csomagjaimat, s hozza utánam, míg én leugrok a peronra. Szép az élet.
*
Kényelmesen nyitom ki a kocsma ajtaját, s hirtelen az az érzésem támad, mintha valami ritka nagy attrakció lennék, amit a mögöttem belépő csontváz később indokol is. Minden szem rám szegeződik, de betudom annak, hogy falusiak és a belterjes lakosságon kívül itt nem nagyon fordul meg új arc. Egy futó pillantást vetek csupán a cigaretta tömény hálóján keresztül a sok öreg fazonra, majd az egyik sarokba lehuppanva várom, hogy valaki kiszolgáljon. A csontváz mögém áll, pont a fal mellett, ahol én olyan szép helyet találtam neki. nem nagyon tulajdonítok neki figyelmet, de a batyu így is mocorog a kabátom alatt, benne a szívvel, ami szeretne visszajutni oda, ahonnan szakszerűen kitéptem. Lesheted, nyughass, vagy ma nem kapsz vért, vérszopó!
Erre persze azonnal megnyugszik, és a szokásos, szinte gőgösnek ható ridegséggel pihen oldalamon. Eddig is tudtam, hogy a vámpír csontvázak kezelése nehéz, de néha komolyan nem értem, hogy a személyiség visszafogása miért ilyen megerőltető. Az pedig még zavaróbb, hogy olykor képtelen vagyok megítélni, hogy mit „érez”. Idegesítő... nem kell sokat gondolkodnom. Ha visszakapná a testét, az első dolga az lenne, hogy megölne. Tiszta sor. Ez így szép és kerek. Csak, hogy nem fog megtörténni.
- Hozhatok valamit? – toppan ekém hirtelen, egy fiatal fiú tálcával a kezében, hatalmas barna szemeivel úgy vizslatva engem, mintha valami különös jelenés lennék a füstködös teremben. Majd rákap valami érdekesebbre, név szerint a csontvázra, mely még mindig peckesen támasztja a falat, mozdulatlanul, én pedig valamilyen különös indíttatásból parancslom meg neki, hogy ijesszen rá a srácra. Egy csontos kéz lendül a magasba, fenyegetően nyújtogatva ujjait a fiú felé, aki rémült nyikkanással ugrik egyet hátrébb, kis híján seggre esve a tálcát olyan erővel magához szorítva, mintha elegendős védőpáncél lenne a támadás ellen... apró kis mosolyt csalok az arcomra, s inkább tűnhet gúnyosnak, mert ő leporolva magát, méltatlankodva áll fel s húzza ki mint az 05 kilóját, amit sikerült rövid élete során magára szednie.
- Ne bámuld sokat, még elbízza magát – jegyzem meg fejemmel kísérőm felé bökve, a pincér srác pedig morogva bólint egyet, s ismételten megkérdi, hozhat-e valamit, mielőtt megint kedvem támadna megviccelni. Államat tenyerembe támasztva pillantok az asztal kopott terítőjére, s az apró kis piros kockákat figyelve rendelek. Lepukkant hely. Kíváncsi lennék, hol van itt akkora veszedelem, hogy mindenki nyugodtan tudjon ülni a fenekén és várni, míg lemészárolják a falut. – Egy korsó sört.
Biccentve fordul sarkon, én pedig követve útját pillantok fel egy pillanatra, mire az itt ülő csőcselék ismét úgy érzi, hogy ideje lenne a saját dolgával törődnie. A kocsma ismét megtelik a beszéd halk morajlásával, s én érdektelen arccal, de figyelmesen hallgatom, hogy miről sutyorognak. Néha-néha elcsípek valami fontosat, és érdekes, s mikor valaki farkast említ és valami olyasmit, hogy én, mint ismételten ide betérő városi suttyó sem fogom tovább húzni, mint a többi. Nyilván nem ismernek még, ezért hihetik, hogy engem legyőzhet egy farkasember. Annál azért több kell.
Hallgatózásomból az asztalon csattanó pohár zaja és a szemeim elő beúszó sör látványa térít ki, s én felpillantva biccentek egyek köszönetképpen, hogy aztán számhoz emelve a korsót kortyoljak bele a keserű nedűbe, ami most furcsán jól esik, az amúgy finomabb dolgokhoz szokott számnak.
Ám a pincér fiú nem tágít, s mintha valami különös hobbija lenne mások bámulása, hatalmas szemeit rajtam felejtve álldogál, koszos kötényét gyűrögetve, félpercenként levegőt véve a beszédhez.
- Nyögd ki – vetem oda neki nem éppen a legkedvesebben, de valamiért nem fűlik hozzá a fogam, hogy a fejembe újabb lyukat néző csávóval a kelleténél kedvesebb legyek. Ő pedig, mintha csak erre várt volna önállósítja magát, s olyan könnyed, barátságos kis mosollyal ül le mellém, mintha vagy ezer éve ismerne. Szeplős pofija jókedvű kis fintorba húzódik, s ez bennem is azt az érzetet kelti, hogy nem kéne ellenségeskedni vele. De idegesít. Miért nem lép le?
- Az a csontváz... igazi?- érdeklődik izgatottan szemeivel végig mérve a köpenybe bújtatott alakot, én pedig oda se nézve bólintok egyet, minden különösebb megjegyzés nélkül. Nem hagyja annyiban, közelebb fészkelődve hozzám, kezét szája elé téve, szinte bizalmas sutyorogja oda nekem, mintha valami eget rengető titkot akarna megosztani velem. Ez csak egy csontváz. Azon kívül, hogy jól lehet vele harcolni, nincs benne semmi érdekes. – Akkor te valami boszorkány féle vagy? – érdeklődik, én pedig szemeimet megforgatva inkább sörnek szentelem a figyelmem, s próbálom kizárni a tudatomból a halántékomat szuggeráló szempárt, mely egy kivert kutya szánalomra méltóságával próbál meggyőzni a válasz adás lehetőségéről. – Hogyan csináltad? Nehéz volt? Ez milyen csontváz? Mit tud?
Idegesen csapom le a korsót az asztalra, mely tompán koppan a terítő fakult kockáin. Összehúzott szemekkel fordulok felé, elfehéredő ujjakkal szorongatva az üveget, ő pedig összehúzva magát, ám egy percig sem tágítva néz velem farkasszemet, egészen addig, míg én felsóhajtva, nem törődök bele a falusi kíváncsiság elleni vereségbe.
- Addig úgy sem hagysz békén, igaz? – kérdezem szinte csak magamtól majd egy húzásra legördítve torkomon a maradék sört szegezem pillantásomat az előttem lévő, füsttől elszíneződött meztelennőt ábrázoló képre.- Koponyabűvölő vagyok, a csontokat tudom megbűvölni. Úgy, ahogy ezt is itt – bökök a hátam mögé, ő pedig őszinte csodálattal kapkodja tekintetét hol köztem, hol pedig a csontváz között.- És ha tovább kérdezel egy érintéssel eltöröm a gerincedet – hallgattatom el szinte azonnal, mielőtt még kinyíló szájából akár egy újabb kérdés csokor is kiszökhetne. Elég volt ennyi. Nem kell tudnia többet.- Vámpír csontváz, egy élő vámpírt nyúztam meg érte, és most ezzel harcolok.
- Megnyúztad? De... de nem porlad el a csontjuk, ha... ha ilyeneket csinálsz velük? – érdeklődik óvatosan én pedig hátra dőlve a fotelben hunyom be szemeimet fáradtan. Most tartsak neki felvilágosító órát arról, hogy hogyan kell egy vámpír csontvázat készíteni? Hát legyen. Hátha attól elmenekül.
- Nem volt egyszerű. Speciális körülmények kellenek hozzá – kezdek bel, ő pedig az asztalra könyökölve, minden szavamon csüngve figyel.- Elkapni sem volt könnyű, mert ez a rohadék nem az a fajta volt, akit olyan egyszerűen elejthet az ember. Miután... történt egy kis baleset, tudtam, hogy őt fogom elkészíteni, így hát nyomozni kezdtem utána. Megtudtam, hogy több ezer éves, így még alkalmasabb lette arra, hogy erős csontvázat készítsek belőle. Persze egy ilyen idős vámpír nem éppen gyenge, így arra kellett apellálnom, amit az ilyen vérszopók a legjobban szeretnek. A vérre. Könnyű préda volt, miután már megízlelte. Úgy tettem, mintha vérezve ájultan feküdnék az utcán, és ő pont ráharapott. Nem tudom, hogy egy ilyen arisztokrata seggfej, miért vetemedet erre, de talán az éhség lehet az oka. Miután megkóstolt rögtön elborult az agya, és ideje se volt figyelni arra, hogy mit csinálok. Egy érintéssel eltörtem az arccsontját és épp elég volt ahhoz, hogy megzavarjam. Ezüst láncot tekertem a nyaka köré és elvonszoltam magamhoz. Egy hónapig éheztettem, hogy kellően gyenge legyen, mikor a csontváz készítésre sor kerül. Fontos, hogy a vámpírnak élnie kell, mikor megnyúzom. Ha meghal annyi a csontváznak. Így a procedúra előtt és alatt is apró adagokban etettem a véremmel – magyarázom érdektelenül, ő pedig egyre ijedtebb arccal figyel.
- És utána? – kér folytatást bizonytalanul, én pedig apró kis mosollyal szinte kegyetlen arccal mélyedek bele a részletekbe. Felrémlik előttem a beesett, hullasápadt arc, amikor rányitottam azon a napon, és az ijedség, ami benne ült, mikor kiláncoltam az asztalhoz. Sosem félhetett annyira még azelőtt, gyanítom. Nem baj. Több ezer évnyi öldöklés után egyszer ő is igazán megérdemelte.
- Ezüst láncokkal kiszegeztem egy asztalhoz, és egy késsel módszeresen lenyúztam róla a bőrt. A bőr az, ami egy vámpírt véd, többnyire mindentől. Az ezüst fog rajta, de nem annyira, hogy eléggé marjon. Így azt el kell távolítani. A többit az ezüst por elintézte, úgy tisztította le a csontjait, mintha mikor sósavat öntesz valamire – merengek el rápillantva, ő pedig elborzadva öklendezik egyet, s kezét szája elé kapva hallgat tovább kitartóan. Ilyen borzalmas lenne? Ilyen kegyetlenül hangzik? Ez csak egy szörnyeteg. Több ártatlan ember vérét ontotta ki. Nem érdemelt mást. – Persze mindeközben életben kell tartani. Ha meghal, akkor vége a dalnak. Így a szívébe folyamatosan vért injekcióztam, hogy ne halljon meg. Egy vámpír... sok mindent kibír. Amíg a szíve ver. A következő lépés a mágiája csontvázba kötése volt. A többi varázskénynél, ezt a folyamat előtt kell megejteni, de mivel a vámpír gyakorlatilag még a testében van és él, ezt ilyenkor is meg lehet tenni. És ezután jött a neheze. A lenyúzott bőréből egy táskát varrtam és abba raktam a szívét, mert amint mondtam, ha meghal a csontváznak vége. Ez az – dobom oldalra kabátom, ahonnan egy sápadt, foltozott táska bukkan elő, amiben, mintha dobogna valami. Hozzá érne, ám én előbb elrántom előle, figyelmeztetően rávillantva a szemeimet.- Kell egy alternatív test, amiben a szív élhet, így a csontváz is megmarad. Szóval lényegében ez itt, él. Persze a hátulütője az, hogy így sokkal nehezebb betörni a csontvázat, és személyisége is lehet olykor, rakoncátlankodhat, de a legfontosabb... hogy nem szabad az alternatív testet a csontváz közelébe engedni.
- Miért nem? – követelőzik ismét, én pedig elé tolva az üres sörös korsót intek neki egyet unottan. Értetlenül pillant rám, ismét a kiskutya szemekkel próbálkozva, ám én egy erélyes pillantással beléfojtom minden próbálkozását. Errébb húzódik, s felállva fonja ujjait a korsóra bizonytalanul.
- Az már legyen az én dolgom. Ennyi épp elég volt esti mesének – intek neki egyet, s felállva tolom be székem csettintve egyet, mire a csontváz felkapva holmijaimat lép el a fal mellől.- Kivennék egy szobát.
- Rendben... de... még egy utolsó kérdés. Nincs... nincs neve? – bök a korsóval a hátam mögött álldogáló hajdani vámpír felé, én pedig komor arccal vonom meg vállamat, melytől oldalamat ismét égetni kezdi a rakoncátlankodó szív... nem tetszik? Nem tetszik, hogy úgy bánnak veled, mint egy tárggyal? Neked tán nem csak vacsora volt évszázadokig minden halandó? Ch... undorító.
- Van. De minek szólongassak egy csontvázat a nevén? – teszem fel a költői kérdést színtelen hangon, miközben magamban ismét megrohannak az emlékek. Pontosan tudom a nevét. Sosem tudnám elfelejteni, mégis olyan undorral tölt el csak rágondolnom is, hogy képtelen vagyok kiejteni a számon. Nem is kell. Nincs rá szükség.- Most pedig adj végre egy szobát, mielőtt szólok a főnöködnek, hogy ellebzseled az órabéred.
Nem kérdez többet, talán azért, mert látja a szemeimben a fájdalmat, vagy azért mert megijedt, nem tudom, de nem is érdekel. Elsiet előttem én pedig fáradtan követem, mögöttem a csontvázzal. Utálom a falusiakat.
*
A felszálló gőz ködként borítja be a szerény kis fürdőszobát, ami annak ellenére, hogy maximum egy egérlyukkal ér fel tiszta és rendezett. Otthonos érzetet ad nekem, s erre van szükségem egy átutazott nap után. Jól esik, ahogy a meleg víz ellazítva kúszik be minden porcikámba, ezzel egy percre segítve megfeledkezni arról, hogy holnap a helyi rendőrség fejével lesz egy bájcsevejem és este már vadászatra is mehetek. Egyáltalán nincs kedvem hozzá, de ha nem teszem a lakosság feléből kutyakaja lesz.
Kényelemesen kinyújtózva szállok ki, s egy törölközőt magam köré tekerve baktatok ki az apró kis szobába, reflexből az ágyon pihenő táskát ellenőrizve először. Nem lenne épp kellemes meglepetés, ha a vámpírka megkaparintaná. Rám nézve biztosan nem.
Hajamat törölgetve lépek a széke nyugvó hálóingem felé, de még mielőtt levenném a törölközést a csontváz felé fordulok, melynek üresen tátongó szemgödrei vizslatóan merednek rám. Határozottan emlékszem, hogy a sarokba fordítottam. Egy ideje már ezt csinálja, lázad, de nincs miért. Az erőmnek úgy sem tud ellentmondani, csak épp kekeckedni szeretne. Ha sokáig csinálja, holnap köpeny nélkül fog járkálni a tűző napon.
- Te meg mit nézel? Fordulj vissza, vagy holnap porítóst csinálok belőled! – intek kezemmel, s a csontváz megpördülve vágódik a sarokhoz, én pedig végre nyugodtan öltözhetek fel. Öltöznék, ám egy kopogás zavarja meg a nyugalmam, s én meglehetősen ingerülten trappolok az ajtóhoz, ahol feltépve azt a pincér fiú félénk arcával találkozok először, kezében a tálcával, amin a vacsorám van felhalmozva. Elpirulva mér végig, én pedig elállva az ajtóból engedem be, ő pedig kisegér módban oson be, s pakolja a tálcát a kis asztalra.
Tekintete ismét a csontvázra téved, s kételkedve kezdi méregetni, mintha valami ártó szellem lenne.
- Nem... sajnálod egy kicsit? – érdeklődik, én pedig felvont szemöldökkel lopok egy el sült krumplit a tányérról, nagyon-nagyon csúnyán rámeredve. Jézusom. Hol él ez? Tündérországban?
- Ezt te sem gondolhatod komolyan. Vérszopó, több embert ölt meg, minta amennyi szülinapod lesz. Megérdemelte – zárom le a témát, s a fürdőbe libbenve állok be a tükör elé, hogy hosszú ében tincseimet megfésülhessem. Komolyan nézek szembe tükörképemmel, mer hasonló komorsággal viszonozza tekintetemet, s egyöntetűen ad igazat nekem. Ez így fair. A természettörvényei szerint, mindig van egy erősebb ragadozó, aki megöli a gyengébbet. Itt ő volt a gyengébb. De ha csak józan paraszti ésszel gondol bele, akkor is tiszta, hogy a rossz megbűnhődik a tetteiért. A törvényszerűségeket nem lehet becsapni.
Mikor megunom, hogy még mindig nem hallom az ajtócsukódást, ledobva a fésűt, szemeimet megforgatva lépek a szobába, s ott helyben a küszöbre dermedek. Tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy az a szerencsétlen hülye a táskát a csontváz nyakába akasztja, s mielőtt még feleszmélhetne abból, amit tett, a csontváz éles visítással szabadul el, ő pedig a földre ülve fagy le.
Idegesen kapom össze magam, s az ágyon átgázolva sietek oda, mielőtt még késő lenne...
- TE VAD BAROM, ÍGY ISMÉT FELÉLED! – ordítok rá elpattant idegekkel, ő pedig fülét-farkát behúzva menekül az ajtó felé, míg én a matracról a csontvázra vetem, s ujjaimmal megragadva a már izmosodásnak induló táska szíjat próbálom meg lerángatni a csontvázról, ám az üvöltve lök le magáról, egy könnyed mozdulattal a szemközti falnak csapva. Nyekkenve ütközök neki, érzem, szinte hallom, ahogy a gerincem megroppan, s az éles fájdalom szinte azonnal bénítóan söpör végig egész testemen... felszisszenve esek a földre, s nyöszörögve pillantok fel, a sarokba...
A csontok csupán már csak itt-ott kivillantva mutatkoznak meg a rájuk feszülő izmok alól, melyek fokozatosan belepve alkotják meg ismét a régi testet, amiből készítették... nyögve mászok el a táskámig, s kísérteties déja vu-m támad mikor nyújtózva próbálom meg földön heverő táskámból előkaparni az egyik lábszárcsontból készített tőrt... a picsába. A BÜDÖS PICSÁBA!
Azonban nincs időm, mert egy másodperc az egész s már a falnak lapulva próbálok levegőért kapkodni, ahogy a jéghideg tenyér a nyakamnak feszülve szegez a tapétához. Annyi lélekjelenlétem még van és tapasztalatom is, hogy a sápadt mellkashoz szegezve tenyeremet szegem fel fejemet, elmélyülve a régóta nem látott, gyűlölt jég kék íriszekben...
- Engedj el... vagy... a szívedbe töröm.. a .. bord... bordáidat...- nyögöm, s neki talán elég volt négy év hogy tudja meg tudom tenni, ha arra van szükség... nyakamról áttér hálóingemre , s annál fogva szegez a falnak, de még ez sem veszi el a kedvét a gyilkos vigyortól, mely kiül a pofájára... undorodva húzom el a számat, s továbbra is mellkasára szegezve kezemet nézek vele farkasszemet, míg ő újonnan visszanyert testében gyönyörködik. Gusztustalan.
- Milyen régen volt, hogy utoljára így láttam magam... épp ideje volt. És épp ideje, hogy te is megfizess azért a gyalázatért, amit velem tettél... – taszít egyet rajtam, nekiverve fejemet a kemény tégláknak, amitől felszisszenve mélyesztem körmeim hófehér bőrébe, figyelmeztetően megrepesztve kezem alá simuló csontjait...
Miután eltűnnek a csillagok a szemeim elől, gúnyos mosollyal pillantok rá, s utálkozó pillantással nevetek fel, ezen a képtelen beszóláson... megfizetni? Na ne...
- Megfizetni? Ez a jogos jussod volt, miután lemészároltad a családom, te görény! Az átalkotásoddal járó kín és a négy év semmi a több ezer évnyi vérengzés után, undorító vérszívó... Nem a te mondásod volt, hogy „valamit, valamiért”? – érdeklődöm jéghideg hangnemben szabad kezemmel megmarkolva engem tartó kezét, úgy hogy érezze az apró kis hajszálrepedéseket, amiket singcsontján ejtek.- Megérdemelted, az utolsó percig... és ha rajtam múlik, akkor ismét ez lesz a sorsod! Gyűlöllek... megvetlek... pontosan ez lesz a neked való életforma! – köpöm felé a szavakat, s nem tudom behatárolni azt a kifejezést, mely végig fut arcán. Olyan megfejthetetlen, mint az az energia, amint akkor dobogtatott, mikor ugyan így beszéltem róla másoknak... furcsa. De nem izgat.
Patt helyzetben, feszült csendben telik el pár perc, s én minden idegszálamat megfeszítve készülök fel rá, ha harcra kerül a sor. Nem fog megcsapolni, mert annyi esze van, hogy tudja, attól meg hal... magát mérgezi meg vele. Nem mintha kis dózisban nem így lenne...
Ez az én szerencsém. A törvényszerűségeket valóban nem lehet becsapni... de mindig van egy idióta, aki áthúzza a számításokat. Utálom a falusiakat...
|
| Geneviev | 2011. 09. 09. 18:03:50 | #16609 |
Karakter: Ilroy Dewerin
Megjegyzés: Vőlegényemnek
- Sziasztok. – hallom meg szerelmem hangját a konyhából, így arra felé veszem az irányt.
- Szia kicsim. – köszönök neki, mire otthagyja, amit csinál, és megcsókol. Mrrr… Szeretem a csókjait
- Hogy érzed magad? – kérdezi két csók között.
- Jól. Képzeld találtam egy tök jó helyet, ahol megtarthatnánk az esküvőt. – mondom lelkesen, mire Lucas elmosolyodik.
- Mindjárt megnézem, csak beszélni akarok Matt-tel – mondja, ami nem tetszik nekem.
- Minek? – nézek rá értetlenül, a tarkóját simogatva. Tudom én azt, hogy szereti, ha a tarkóját birizgálom.
- Mert valami nem stimmel rajta. Túlfeszült és ez nem tetszik nekem. – mondja azt, de nem szeretném, ha most beszélne vele. Túlságosan ideges lenne. Esetleg úgy pár nap, pár hét, esetleg pár év múlva beszélhetnének, de ne most.
- Ugyan már csak fiatal. Gyere, nézd meg a helyet. – próbálok terelni, és a szoba felé ráncigálom.
- Mit titkoltok? – kérdezi összehúzott szemöldökkel. Francba… Tudtam, hogy nem fogja hagyni. – Matt gyere ide. – szól szerencsétlen gyereknek, aki mint a kivégzésre, úgy jön ide hozzánk.
- Igen apa? – kérdezi ideérve, de nem az apjára, hanem rám néz. Ne nézz rám, én mindent megpróbáltam!
- Mi folyik itt? – kérdezi kettőnket nézve. Ajjaj, ebből baj lesz! – Matt te miért vagy ennyire ideges, te meg Ilroy miért akarod minden áron elterelni a figyelmemet Matt-ről? – kérdezi tőlünk. - Hallgatlak titeket. Addig nem megyek innen sehova, amíg meg nem tudom, hogy mi van itt. – mondja komolyan. Én nem akarom, hogy ideges leszen, hiszen Matt csak szerelmes! De Lucas olyan forrófejű tud néha lenni…
- Apu… tudod már nem vagyok annyira kicsi. – kezd bele félénken Matt.
- Igen, de ezzel mi van?
- És hát… szerelmes vagyok. – mondja bátortalanul, amit megértek. Lucas mit sem sejtve elmosolyodik, de én már előre látom, mit fog szólni, amikor rájön, hogy a kicsi fiacskája szerelme egy boszorkány…
- Nincs ezzel semmi gond kicsim. Ez az élet természetes vele járója. Ezt nem kell szégyellned. – mondja biztatóan, megsimogatva Matt fejét. Milyen jó lenne, ha akkor is így viselkedne, amikor megtudja a szerelme faját…
- De nem akár kibe. – teszi hozzá Matt, a földet nézve.
- Ezt hogy érted? – néz rá, mire Matt elég kényelmetlenül kezdi érezni magát, nekem meg egy jó ötlet jut az eszembe.
- Mit szólnál ha áthívnál délután és akkor megismerheti mindenki? – kérdezem Mattet nézve, akin látszik, hogy egy hatalmas kő gördült le a szívéről.
- Ez jó ötlet. – mosolyogja Lucas. Miért érzem úgy, hogy rám is ki fog akadni, hogy nem mondtam el, hogy az a bizonyos lány egy boszi?
- Re… rendben. – mondja Matt, és kimenekül a konyhából, még mielőtt további kérdéseknek vetné alá Lucas.
- Csak tudnám miről ennyire ideges még mindig. – jegyzi meg értetlenül, mire nem mondok semmit, csak fölhúzom az emeletre, és miután megmutattam az esküvő helyszínét, szinte rávetem magam szerelmemre.
---*---*---*---
Másnap reggel megint arra ébredek, hogy a kis Vuk szaladni szeretne. Nem értem, mi történik velem. Hangulatingadozások, reggeli rosszullét, stílusváltozás, éhség… Férfiak nem lehetnek terhesek, ugye? Biztos, hogy nem. De akkor meg mi a fene bajom van?! El kell mennem orvoshoz…
A napot lustálkodva töltjük el szerelmemmel, és a gyerekekkel, egészen két óráig, amikor meghalljuk a csöngőt. Izgulok, hogy Lucas mit fog szólni Matt választottjához, de reménykedek benne, hogy van annyi esze, hogy először gondolkozik, aztán cselekszik.
Hallom a bejárati ajtó nyitódását, mire Lucassal fölkelünk az ágyról, és lesétálunk a nappaliba. Egy fiatal, tizenpár éves lány néz ránk hatalmas, barna, csodálkozó szemekkel, és megszeppent arccal. Barna haja lágyan hullik a vállára, termete alacsony, és vékony. Aranyos. Lucas összehúzott szemöldökkel kezdi el méregetni, ami már nem jó jel. Próbálom ezt figyelmen kívül hagyni, és a fotelek felé terelni Lucast és a gyerekeket, ami sikerül is. Mindenki kényelmesen elhelyezkedik, és csak Ethan és Lore örvendezése hallatszik. Ők érzik, hogy Katie is boszorkány…
- Hogy hívnak? Hogyan ismerkedtetek meg? Milyen lény vagy? – kérdezi mellőlem Lucas gyanakvóan. Figyelmeztetően az oldalába könyöklök, de ezen tettemet csak egy morgással díjazza, szemeit továbbra sem veszi le Katieről.
- Katie McKenzie vagyok. Mattel azután találkoztunk, hogy kiirtottátok szinte az összes boszorkányt – mondja kicsit mérgesen, de nem annyira, ami ésszerűnek tűnik ilyen esetben. – Természetesen boszorkány vagyok – teszi hozzá, mire mindenki visszafojtott lélegzettel várja a robbanást.
Ami nem is késik sokáig. Lucas pár pillanatig szó szerint megmerevedik, majd hirtelen felkiált.
- Nem! – tör ki belőle.
- De. Boszorkány vagyok – jelenti ki a lány teljes lelki nyugalommal. Tetszik ez a kiscsaj! Igazán belevaló! De Lucasnak ez a nyugalom annál kevésbé tetszik.
- Matt! Nem engedem meg, hogy ezzel a… boszorkánnyal járj! – mondja a kedves vőlegényem, de úgy, hogy a „boszorkány” szó szájából úgy hangzott, mint egy szitokszó. Nála az is… De én ezt nem akarom! Mostmár igazán lehetne nyugalom a családban!
- Lucas, kérlek! – kérlelem. Hirtelen szomorúság fog el, főleg mikor Lucas csak egy pillantásra méltat, aztán továbbra is csak a fiatalkoat nézi.
- Ne mondd meg, hogy mit tegyek, és mit ne! – kiáltja szerelmemnek Matt.
- Az apád vagyok! Azt teszed, amit mondok! – pattan fel Lucas mellőlem.
- Lucas, kérlek! – próbálom csitítgatni, de nem megy, csak dühösen Katie felé fordul.
- Mivel átkoztad meg, boszorkány, hogy ennyire véd téged? – támad neki szegény lánynak, amitől besokallok.
- ELÉG, Lucas! – állok fel és szólok rá erélyesen. Ő csak csodálkozva rám néz, majd pillanatokon belül változik át tekintete valami hihetetlenül mérgessé.
- MIT TETTÉL TE ILROY-JAL?! ŐT IS ELVARÁZSOLDAT?! – kiáltja a megszeppent, és megsértett lány arcába. Ebből elég már!
- LUCAS! Hagyd abba ezt a viselkedést! – kiáltom, pont abban a pillanatban, amikor Katie is megszólal, így nem nagyon értem, mit mond, de mintha valami olyasmit, hogy „nem én voltam! Nem én vagyok az oka, annak, hogy terhes”. De most a kisebb gondom is nagyobb annál, hogy ezzel foglalkozzak. – Lucas Meyer! Most azonnal abbahagyod ezt a viselkedést, vagy nem állok jót magamért! – mondom, de mintha a falnak beszélnék. Értem én... Tehát nem szeret... Nem foglakozik velem, nem figyel rám... Nem szeret. Sírásomat alig bírom visszatartani, de próbálom. Miért nem érdeklen én Lucast?!
- Ethan, Lore! – hívom magamhoz a kicsikéimet, majd odapillantok a még mindig dühöngő Lucas, és a szomorú fiatalok felé, majd döntök. – Lucy! Matt! Katie! Gyertek, elmegyünk innen! – mondom remegő hangon, mire felkapja Lucas a fejét. Nem érdekel! Ahogy én sem érdeklem őt, ő sem engem! – gondolom dühösen, egyben végtelenül szomorúan, mikor fogva a gyerekeket, kimegyünk a kocsihoz, és beterelgetem őket.
- Ilroy! – kiáltja utánam Lucas, mikor becsapom magam mögött a kocsi ajtót, de nem érdekel. Most nem.
Miért ilyen Lucas? Miattam nem szereti a boszorkányokat, vagy amúgy sem? Ha miattam nem, akkor igazán lenyugodhatna, hiszen én örülök Mattéknak. Akkor miért? Én szeretem őt, de hogy viselkedhet így?
Lehet, hogy én is kicsit túlreagáltam, de akkor is! Figyelhetne rám máskor!
Jó, ezért lehet, hogy nem kellett volna eljönnöm, és hoznom a gyerekeket is, de mostanában túlságosan bezavarnak ezek a hangulat-ingadozások. Ezek is mitől lehetnek? Mintha...
„...nem én vagyok az oka annak, hogy terhes.” – viszhangzik fejemben ez a mondat. Hogy mi?! – taposok a fékbe, mikor eljut az agyamig a mondat értelme. Hogy... ÉN? Terhes?!
|
| oosakinana | 2011. 08. 26. 11:31:52 | #16272 |
Karakter: Lucas Meyer
Megjegyzés: (Apucimnak)
Pár hét eltelt már hogy hazajöttünk, de nem tétlenkedünk egy percig sem. Elkezdtük szervezni az esküvőt, hogy minden rendben legyen, de azért az otthoniakra is kell figyelni, főleg, hogy kicsim mostanában rengeteget eszik, de nem csak emberi kaját, hanem engem is. Mostanában hetente kell ennie belőlem, amit nem értek, de végül is nincs ellenemre a dolog. Szívesen adok a véremből neki, ha arra van szüksége. Arról nem is beszélve, hogy reggelente állandóan rohamozza a wc-t és kiad magából minden. Ha nem tudnám, hogy férfiaknál képtelenség a terhesség még a végén megfordulna a fejemben, hogy Ilroy terhes.
Most is éppen boltba vagyok, hogy feltöltsem a hűtőt, mert ilyen labilisan nem szívesen engedem el kicsikémet akár hova is. Inkább megyek én ha arról van szó. Amint megvagyok mindennel, szépen hazamegyek.
Ahogy belépek az ajtón látom, hogy a gyerekek játszanak, de Matt nagyon furcsán viselkedik, mintha ideges lenne, majd le kéne ülnöm vele beszélgetni.
- Sziasztok. – köszönök, majd bemegyek a konyhába és elteszek mindent, amikor megjelenik szerelmem.
- Szia kicsim. – hallom meg páromat, majd megfordulok és odasétálok hozzá.
- Hogy érzed magad? – adok csókot ajkaira.
- Jól. Képzeld találtam egy tök jó helyet, ahol megtarthatnánk az esküvőt. – mondja lelekesen, amire elmosolyodok.
- Mindjárt megnézem, csak beszélni akarok Matt-tel.
- Minek? – néz rám értetlenül, miközben a tarkómat simogatja.
- Mert valami nem stimmel rajta. Túlfeszült és ez nem tetszik nekem. – mondom azt, amit megállapítottam.
- Ugyan már csak fiatal. Gyere, nézd meg a helyet. – próbál vonszolni a szoba felé, ami nekem nagyon nem stimmel.
- Mit titkoltok? – kérdezem összehúzott szemöldökkel, majd benézek a kicsikre, akik minket figyelnek. – Matt gyere ide. – szólok oda neki, mire feláll és odasétál elénk.
- Igen apa? – lép kicsit félénken hozzánk, de nagyon kicsimre néz.
- Mi folyik itt? – kérdezem és kettejüket nézem. – Matt te miért vagy ennyire ideges, te meg Ilroy miért akarod minden áron elterelni a figyelmemet Matt-ről? – kérdezem meg őket, majd a pultnak dőlök.
- Hallgatlak titeket. Addig nem megyek innen sehova, amíg meg nem tudom, hogy mi van itt. – mondom komolyan és csak mindkettejüket figyelem, hogy mondják el végre mi történt itt.
- Apu… tudod már nem vagyok annyira kicsi. – kezd bele félénken Matt, amire csak felhúzom a szemöldökömet.
- Igen, de ezzel mi van? – nézek rá egyre türelmetlenebbül.
- És hát… szerelmes vagyok. – mondja bátortalanul, amire csak elmosolyodok.
- Nincs ezzel semmi gond kicsim. Ez az élet természetes vele járója. Ezt nem kell szégyellned. – mondom biztatóan és megsimogatom a fejét.
- De nem akár kibe. – teszi hozzá, ami kezd furcsa lenni.
- Ezt hogy érted? – nézek rá, mire kicsim szólal meg.
- Mit szólnál ha áthívnál délután és akkor megismerheti mindenki? – néz fiamra, aki mintha kicsit még idegesebb lenne.
- Ez jó ötlet. – mondom mosolyogva és ellököm magam az asztaltól.
- Re… rendben. – adja be a derekát, majd végül inkább gyorsan ki slisszol a konyhából.
- Csak tudnám miről ennyire ideges még mindig. – jegyzem meg, végül kicsimmel elmegyünk, hogy megmutassa, milyen helyet talált az esküdőnkre.
|
| Geneviev | 2011. 08. 17. 08:52:40 | #15926 |
Karakter: Ilroy Dewerin
Megjegyzés: (Leendő férjecskémnak)
A délután folyamán ébredek arra, hogy üres az ágy másik fele. Körbenézek a szobában, de sehol sem találom Lucast, de aztán meghallom a zuhany hangját, és egyből tudom, hogy hol van. Mrr, de jó volt az éjszaka! De azt még mindig nem értem, hogy hogy lehet az, hogy másnak mindenkinek fáj az első alkalma, nekem meg nem hogy nem fájt, még baromira élveztem is. Nem mintha baj lenne, csak furcsa…
Kikelek az ágyból, és a zuhanyzó Lucashoz sétálok. Benyitok a fürdőbe, ahol egy formás fenékkel találom szemben magam. Hmm, ez aztán a „jó reggel”! Levetkőznöm nem kell, mert meztelenül aludtunk el, így csak simán beállok mögé, kezeimet a hasára csúsztatom, és belecsókolok a nyakába.
- Jó reggelt álomszuszék. – köszönt kedvesen, és megfordul. Így most férfiasságunk izgatóan összeér, kezeim meg pont a fenekén pihennek. Hát, nem hinném, hogy ennél lehetne jobb reggelem…
- Neked is kicsim. – csókolom meg, amit szenvedélyesen viszonoz is.
Az egész napot a szobában töltjük, csak néha megyünk ennivalót szerezni, hogy ne haljunk éhen, amúgy viszont végig szeretkezünk. Imádom ezt a pasit! Annyira furcsa, hogy mennyire megváltoztam azóta, amióta együtt vagyunk! Heh, még emlékszem, hogy beégtem, amikor először találkoztunk. Azt hittem, hogy ő a „dadája” a gyerekeknek… Mennyi minden történt azóta…
---*---*---*---
Gyorsan eltelt az a hét, amit együtt töltöttünk, és most megyünk haza. Jó is, meg rossz is, fele-fele arányfan. Jó, mert végre ismét együtt lehetünk a gyerekekkel, de rossz, mert így nem lehetünk olyan sokat kettesben. Nem gond, feltaláljuk magunkat!
Mikor a házhoz érünk, és kiszállunk a kocsiból, a kicsikéink már rohannak is hozzánk.
- Apa, apu! – kiabálják. Matték Lucashoz rohannak, és őt ölelgetik meg, Ethanék meg hozzám, és engem szorongatnak meg. Hogy hiányoztak…
- Szeretlek titeket. Hiányoztatok! – suttogom nekik, mire még jobban megszorongatnak. Na jó, talán mégsem fele-fele arány… Hiszen Lucassal bezárkózhatunk a szobánkba, de amikor messze, kettesben vagyunk, akkor a kicsik nem lehetnek velünk.
- Gyertek, menjünk be. – mondom, és a csomagokat fölkapva bemegyünk a házba. Ethan és Lore izgatottan elénk toppannak, és egyszerre kérdezik:
- Hoztatok nekünk valami ajándékot? – kérdezik csillogó szemekkel. – Mondjátok, hogy igen. – kérlelnek minket. Hmm… Vajon ha nem hoztunk volna, akkor mit szólnának, ha akkor is azt mondanák, hogy hoztunk?
- Had szusszanjunk már egy kicsit gyerekek. Ki is szeretnék pakolni, meg veletek lenni. – mondom mosolyogva. Lucasra pillantok, hogy attól még nyugodtan el veheti az ajándékokat. Elrontjuk ezeket a gyerekeket… - gondolom mosolyogva. Nem baj, őket nem lehet nem elkényeztetni!
- Na gyertek nézzük mit rejt a táska tartalma. – játssza, hogy ő a Télapó. Na, megvan, hogy karácsonykor ki lesz majd a Télapó!
Az ajándékok végül mind előkerülnek, és mindenki megkapja a neki járót. Mindenkinek nagyon tetszik, amit vettünk, és boldogan szorongatnak meg minket. Lucas mellém sétál, és letelepszik úgy, hogy hozzám tudjon bújni.
- Mostantól vissza kell kicsit fogni magunkat. – mondja mosolyogva. Hát igen, rájöttem erre a sajnálatos tényre én is.
- Ne is mond. Mit fogunk éjszaka csinálni, ha nem szeretkezhetünk? – kérdezem tettetett kétségbeeséssel, mire elneveti magát. Olyan édes ahogy nevet!
- Mondjuk aludni fogunk. – válaszolja meg a kérdésemet. Chö… Még hogy aludni…?
- Ez költői kérdés akart lenni. – jegyzem meg, és elnevetjük magunkat. Közben a gyerkőcök is csatlakoznak hozzánk, és egy boldog, nevetéssel teli napot töltünk együtt.
---*---*---*---
- Apu? – kérdezi Matt félénken. Pár hét telt el az utazás óta, és Lucassal elkezdtük szervezni az esküvőt. Épp a számítógépen próbálok keresni egy jó kis helyszínt, ahol sokan elférnek, ugyanis bár nincsenek olyan sokan a közeli családtagok, mégis sokan lesznek, hiszen az összes alakváltót, vámpírt és vadászt meghívjuk, akik ott voltak, és mellettünk harcoltak. Lucas a boltban bevásárol, mert bár tegnap előtt volt utoljára boltban, mégis elfogyott minden, ugyanis valamiért mostanában baromi sokat eszem. Nem tudom, hogy lehet… Ráadásul most hetente kell Lucast megcsapolnom, ha nem akarom, hogy vérengző vadállat váljon belőlem. Nem tudom, mi lehet velem. De valami betegséget kaphattam el, mert reggelente meg rohannom kell a fürdőszobába, hányni. El kéne menni orvoshoz… - Apu? – rángat ki gondolataimból Matt.
- Igen? – kérdezem, és intek, hogy nyugodtan üljön le a mellettem levő székre, mert kicsit idegesnek tűnik.
- Szeretnék… Szeretnék kérdezni valami – kezdi a kezét tördelve. – Vagyis… Nem. Szeretnék mondani valamit. – Mi lehet az? És hogyhogy nekem? Úgy értem, örülök neki, hogy nekem mond valamit, de hogyhogy nem az apjának? Ennyire elfogadott volna? Ennek örülök. – Szerelmes vagyok! – jelenti ki. Kicsit meglepődök, de nem értem, hogy ez miért baj.
- Éééés? – próbálom ösztökélni a folytatásra, mert már percek óta nem szólal meg.
- Kérlek, ne mondd el apának, de egy… Egy boszorkányba vagyok szerelmes! – nyögi ki nagy nehezen. Teljesen meglepődök, de nem zavar. Azt viszont nem csodálom, hogy nem akarja, hogy Lucas megtudja. Lucy óta utálja a boszikat, és szerintem teljesen kiakadna, ha megtudná, hogy a fiacskája szerelmes egybe.
- Nem mondom el, de neked azért el kellene mondanod. Megértem, miért nem akarod, de… Ő az apukád – mondom, amire bólint, de nem éppen lelkesen.
- Jó, de kérlek, védj meg! – kérlel. Tudom, nem szép dolog, de olyan kis édes, ahogy védelmet kér tőlem az apja ellen, így kicsit elnevetem magam. Mérgesen rámnéz, de érezve a szituáció humorosságát ő is elvigyorodik. – Na, csak ennyit szerettem volna. Köszönöm! – mondja, és elmegy. Sóhajtva nézek utána, majd folytatom a böngészést a neten, csak most egyorvos után. Az baromira nem normális, ha megkívántam a nutellás kovászos uborkát, nem igaz?!
|
| oosakinana | 2011. 07. 26. 22:40:02 | #15406 |
Karakter: Lucas Meyer
Megjegyzés: (Apucimnak)
Kilépek a fürdőből, de teljesen meztelen vagyok, hiszen egész éjszakás szeretkezést szeretnék. Érzem, hogy kicsim teljesen végig stíröl, mintha nem látott volna még, de nem baj neki szabad.
Egész éjszaka folyamán szeretkezünk, többször egymásnak esünk, ami olyan jó és felüdítő. Otthon úgy sem tudunk ilyet csinálni, hiszen a kicsik ott vannak. Vigyázni kell rájuk nappal, meg este nem akarjuk felkelteni őket.
Most éppen fáradtan pihegünk egymás karjaiba, mára sokadik menet után. Csodálatos az orgazmus érzése, amit a mai éjszaka folyamán sűrűn átéltem vele. Kicsit pihenünk, mire szerelmem már megint farkamat kezdi el kényeztetni, ami így is félkész állapotban van. Felém emelkedik, majd a fülembe suttog.
- Boldog szülinapot, Lucas! – köszönt fel, amire elmosolyodok.
Megcsókoljuk egymást, miközben alsó ajkaimat kezdi el harapdálni, majd ajkaimat körbe járja nyelvével, hogy végre utat engedjek neki. Lassú és mély csókot váltunk egymással, miközben megfogja kezemet és fenek felé kezdi el vinni, ám amikor ánuszához helyezi, kérdőn és meglepetten nézek rá, mire határozott bólintással felel.
- Igen, azt akarom, hogy most te hatolj belém!
Le vagyok teljesen döbbenve, de már boldog pillantással figyelem, amit kicsim megunva csókkal próbál meg észhez téríteni. Már éppen próbálná kezébe venni az irányítást, de nem hagyom. Magam alá gyűröm kedvesemet és nyakát kezdem el harapdálni, csókolgatni, amire érzem, hogy megremeg. Nedves csíkot húzva magam után kezdem el bimbóit kényeztetni, rá-rá harapva, próbálom a lehető legkeményebbé tenni. Nagyon sokáig szeretném kényeztetni, hiszen farkunknak kell a regenerálódás egy utolsó menethez, de már nagyon várom, hogy végre az enyém legyen. Ahogy a hátamat simogatja érzem, hogy fenekembe markol.
Haladok lejjebb, majd elérek vágyához, ami már teljes nagyságában leleszik. Eleinte elkezdem simogatni, majd ajkaim közé veszem az egészet. Hangosan felnyög kicsim, hogy megmutassa, mennyire jól esik neki cselekedetem. Másik kezemmel fenekét simogatom, majd egyik ujját szájába dugom, és jó bőven benyálazza. Amint meg vagyok a síkosítással. Bejáratához helyezem kezemet és beléhelyezem. Közben folyamatosan járatom fejemet kicsim ágyékán, ami eltereli kicsit figyelmét. Többi ujjamat is párosítom az előzőek mellé, miközben hallom, hogy minden egyes mozdulatot élvez.
Kimászok belőle, majd kicsit közelebb húzom magamhoz, végül egy mozdulattal hatolok belé és próbálok a leggyengédebb lenni. Halom, hogy fojtott hangon felkiált. Vajon miért?
- Ott! – kiáltja, amint teljesen elmerülök benne. Szóval élvezi, és jól esik neki? Ahogy kicsim megszólalt megpróbálok szinte minden lökést oda irányítani, hogy minél élvezetesebb legyen neki és ne legyen csalódás, hogy ezt megengedte nekem. Ahogy folytatom nem sokkal később szerelmem el is élvez, mire nekem sem kell sok és felnyögve élvezek el én is.
Annyira kimerülök, hogy kicsimre fekszek és lihegve próbálok teljesen magamhoz térni, de ez most képtelenség ugyan is minden erőmet kiszeretkeztem magamból, na meg persze kicsim is segített benne, arról nem is beszélve, hogy még evett is belőlem.
Óvatosan legördít magáról szerelmem, majd egy lágy csókot váltva hagyjuk, hogy elvigyen minket a sötétség és végre teljesen feltöltődjünk mindketten, hogy ha akarjuk, holnap este megint folytathassuk, amit elkezdtünk. Lehunyom szemeimet és szinte azon nyomban el is ragad az álomvilág magával.
~*~
Délután ébredek fel kicsim mellett, aki még mindig az igazak álmát alussza. Elmosolyodok, majd megsimogatom az arcát. Nyugodt és kisimult ilyenkor annyira szeretem és imádok gyönyörködni benne teljesen. Óvatosan kiszállok mellőle, majd elmegyek letusolok, mert ragadok elég rendesen. Megengedem a vizet, majd élvezem hús tisztító hatását, ami oly kellemesen hat felhevült testemre. Ahogy álldogálok és élvezem a vizet. Kicsim kezeit érzem meg a derekamon, majd a hasamon, végül nyakamra ad csókot.
- Jó reggelt álomszuszék. – mondom mosolyogva és kedvesen, amire megfordulok.
- Neked is kicsim. – kapok egy édes csókot, amit örömmel viszonzok.
A nap, meg a kirándulás további része így telik boldogan kettesben és teli romantikával meg persze ágyjelenettel. Kicsim megbeszéli velem, hogy mi lenne, ha én is húznám őt nem csak ő engem, amire örömmel bólintok rá, mert én is nagyon élveztem a dolgokat, amiket együtt töltöttünk. Ezért fele-fele arányban osztozunk az ágy jeleneten.
~*~
Már hazafelé tartunk, amit bánok is meg nem is. Bánom, mert így kevesebbet tudunk kettesben lenni kicsimmel, viszont nem bánom, mert már nagyon hiányoznak a gyerekek és szeretném látni őket. Kiszállunk a kocsinkból, majd ahogy becsapódik a kocsi ajtaja, a kicsik úgy száguldanak ki a házból.
- Apa, apu! – kiabálják, majd Matt és Lucy hozzám szaladnak, míg Ethen és Lore kicsimhez.
- Kicsikéim. – ölelem meg a nagy gyerekeimet – Hiányoztatok. – mondom neki, miközben ők is szorosan ölelnek engem.
- Te is apa. – mondják, majd felegyenesedve nézek a másik két tökmakra, akik az apjukon lógnak és látom, el sem akarják engedni.
- Gyertek, menjünk be. – mondja szerelmem, amire mindenki bólint. Gyerekeim segítenek bevinni a cuccokat, és amint beérünk, a kicsik egyből megszólalnak.
- Hoztatok nekünk valami ajándékot? – kérdezik csillogó szemekkel. – Mondjátok, hogy igen. – kérlelnek minket.
- Had szusszanjunk már egy kicsit gyerekek. Ki is szeretnék pakolni, meg veletek lenni. – mondja Ilroy, de mosolyogva. Rám néz, amire biccent egyet, hogy vegyem elő nyugodtan az ajándékokat, amiket vettünk nekik.
- Na gyertek nézzük mit rejt a táska tartalma. – mondom rejtelmesen, mintha én lennék a télapó.
Mindenkinek előveszem a kis ajándékát. Kicsim gyerekeinek vettünk egy szép kis játékot, amivel tudnak szabad ideijükben játszani meg könyvet hozzá, amiből még több mesét fel tudunk olvasni, míg az én gyerekeimnek vettünk egy két ruhát, ami tudom, hogy jól állna nekik és a stílusuknak is tetszene.
Megnézik alaposan az ajándékaikat. Odasétálok kicsimhez. Leülök mellé és hozzábújva simogatom mellkasát.
- Mostantól vissza kell kicsit fogni magunkat. – mondom mosolyogva, mire kapok egy édes csókot.
- Ne is mond. Mit fogunk éjszaka csinálni, ha nem szeretkezhetünk? – kérdezi tettetett kétségbe eséssel, amire csak elkacagom magam.
- Mondjuk aludni fogunk. – válaszolom meg kérdését, mire rám néz.
- Ez költői kérdés akart lenni. – jegyzi meg, de mindketten nevetésben törünk ki, ami olyan jól esik.
A gyerekeink is csatlakoznak hozzánk és nagyon jókat játszunk és élvezzük az együtt töltött pillanatokat.
|
|
