Marilyn Manson dübörög a tõlem nem messze elhelyezett hangfalból. Az emberek össze-vissza vonaglanak lehetetlenebbnél lehetetlenebb mozdulatokat bevetve. Nem számít nekik a zene valódi ritmusa, szinte figyelembe sem veszik önnön ritmustalanságukat. Vagy éppen már nincsenek eléggé tudatoknál ahhoz, hogy észrevegyék… Lényegtelen. Még arra sem méltatom az evolúció eme hulladékát, hogy jól szórakozzak rajtuk. Pedig lenne rá okom, hogy egy jót röhögjek a szerencsétlen idiótákon. Mind úgy néz ki, mint valami groteszk, gót, félkegyelmû kábszeres. És belegondolva azok is egytõl egyig. Vámpírnak öltöznek, mûfogakat csináltatnak, vagy éppen kihegyeztetik a sajátjukat… röhejes. Van aki csak divatból teszi ezeket, de vannak olyan szellemi toprongyok is, akik TÉNYLEG elhiszik, hogy ezáltal vámpírok lehetnek. Vért isznak - vagy legalább is valami olyan löttyöt, amit a bárban vérként árulnak. Olyan is akad, aki vérszívással próbálkozik. A szemem láttára próbálják átharapni egymás torkát… Hát van némi sikerélményük, ahogy megsértenek néhány hajszáleret, de ez még mindig a közelében sem jár a valóságnak.

Az én valóságomnak.

Az a valóság, amiben nincs helye színjátéknak, emberségességnek és kegyelemnek. Ami durva, véres és kegyetlen – már akinek. Ahol gyilkolok és nem számít, hogy kit. S én ezt imádom. Imádok ennek élni, hódolni. Már régen nem számít, más csak az, hogy magamnak örömet okozzak a vadászattal és becserkészéssel. Én képes voltam régen is és most is meglelni a mennyet és a poklot is az örökéletben és az állítólagos "kárhozatban".

Ezen az estén is valaki olyan után kutatok, aki érdemes lenne arra, hogy az áldozatom legyen. Olyan ember akarok, aki hisz bennünk, s ennek fejében alázattal fordul a fajunk felé. De nem egy tipikus maskarás idióta… az bõven nem elégítené ki az igényeim. A vérszomjam. Hosszasan meredek magam elé a bárszékrõl, melyet aznap este törzshellyé nyilvánítok. A pultos nem nézi túl jó szemmel, hogy nem rendelek semmi sem, egyszer még azzal is bepróbálkozik, hogy megszólítson és rendelésre bírjon, de amikor tudatosul benne, hogy semmibe sem veszem, akárhogy is szólongat, letesz tervérõl. De az is lehet, hogy a nem túl barátságos, "mindjárt megdöglesz" pillantásomnak köszönhetem, hogy békén hagy.

Már éppen azon tûnõdõm, hogy feladom a prédakeresést, mikor megpillantom Õt. Õ is a pultnál ül, s hasonló undorral vizslatja fajtársait. Cinikus mosoly kúszik elvetemült pofámra, ahogy figyelem. Normális, egyszerû és sötét ruhákat visel; semmi tüllt, semmi köpenyt. És még ki sincs maszkírozva vámpírnak! Csontjaimban is érzem, hogy õ tökéletes lesz, s ahogy belekukkantok gondolataiba, biztossá válok dolgomban.

Csalódottság lebegi körül. Hogy miért? Mert ismét eredménytelenül pazarolt el egy estét vámpírfelkutatásra. A hangsúly az eredménytelenségben van. Õ hisz bennünk. Erõsen, nem pedig olyan gyermeteg módon, mint a többi fanatikus. Fanatikus? Igen, nevezhetnénk annak is. Nem tudom behatárolni az okot, de biztosra veszem, hogy fontos számára a belénk vetett hite.

Tökéletes áldozat.

~¤ÿ°*°ÿ¤~

Két teljes hónapon át követtem, s most itt ácsorgom egy könyvesbolt elõtt, tetõtõl talpig beöltözve, mint valami leprás. A nap még csak félig bukott alá a horizonton, sugarai már nem pusztíthatnak el, de bõrömmel való találkozásuk így sem lenne egy felemelõ élmény. És hogy mit is keresek egy nyavajás könyvesbolt elõtt? Várok. Arra hogy kiürüljön. Arra hogy elszórakozhassam egy kicsit.

Tökéletesen sikerült kiismernem áldozatom minden egyes lépését, életének apró kis rejtelmeit. És a könyvesboltját, ami nem mellesleg VÁMPÍROS könyvekre specializálódott. Minden értékelhetõ mûvet meglehet ebben az üzletben találni ebben a mûfajban. Mikor már jobban ismertem a napirendjét, elõfordult reggel, mikor nyitott (mikor még nem tûztek annyira a napsugarak) beültem a boltba és egészen zárásig megbújtam valahol és Õt figyeltem. De olyan is volt, hogy nem bújtam el. Egy idõ után úgy tûnt, hogy megismert. Mindig a kis asztala mögött ült és olvasgatott. Olykor, mikor fellesett a könyve lapjairól, és rám akadt a szemeivel, pofátlanul vigyorogtam rá. Tudattam vele, hogy nem csak õ vett engem észre. Nem mintha nem miatt vesztegettem volna az idõmet az átkozott kis boltjában…

Na de a lényeg: már csak pár perc, és eljön az én idõm. Mindig, pontosan fél hétkor zár. Mielõtt elérkezne a pillanat, észrevétlenül beosonok és megbújok a hátsó polcok között. Alig bírom kivárni, hogy meghalljam lépteit, majd a kulcs fordulását a zárban. Remek. Elõre izgatottság önti el testem, ahogy elképzelem, hogyan fog reagálni. Pasikra mindig is jobban élveztem vadászni. Õk megpróbálnak küzdeni, nem hagyják „csak úgy”, hogy átharapják a nyaki ütõerüket… A nõk általában még az elõtt elájulnak, mielõtt beléjük mélyeszthetném  az agyaraim. Vagy sikítoznak, amit szintén ki nem állhatok.

Áldozatom elkezdi összepakolászni holmiját, én pedig magamra öltök egy jóval hajmeresztõbb arckifejezést. Show time.

Megindulok elõre felé, egyik kezemet végigvezetem a mellettem álló polcon pihenõ mûveken. Lépteim nesztelenek, így észre sem veszi, amikor már csak alig két méter választ el minket egymástól. Hogy felhívjam magamra figyelmét, kirántok egy könyvet a helyérõl, majd hagyom, hogy hangos  puffanással földet érjen.

- Bocs, nem vettem észre, hogy van még itt valaki – löki felém közömbös hangon, én pedig féloldalas mosolyra vonom ajkaim.

- Semmi gond. Pont így akartam – közlöm kegyetlenül dallamosan, majd mielõtt bármit reagálhatna, már elõtte termek és a falhoz szegezem.

- Mi a… - adna hangot meglepõdöttségének, de akkor már oldalra hajtom fejét, s nyakába szuszogok. – Engedj el te buzeráns! – próbálna ellökni magától, de egy kézzel feje fölé vonom mindkét karját, s lefogom. Gyerekjáték az egész, õ pedig teljesen ledöbben. Érzem, ahogy vérének illata is megváltozik. Szíve kissé hevesebben ver, de még nem retteg. Sõt, félni sem igazán fél, maximum ideges. Ezen nagyon gyorsan változtatnunk kell!

- Ó, pedig azt hittem minden álmod hogy találkozz egy felem hasonlóval – vigyorgok arcába olyan nagyra nyitott szájjal,  hogy tökéletesen látszódjanak túlméretezett szemfogaim. Egy pillanatra ledöbben, majd azzal kezdi hitegetni magát, biztosan nem igazik – olvasom ki gondolataiból.

- Valódiak, ne is kételkedj – válaszolok a fel nem tett kérdésre, amivel még inkább meglepetést okozok neki. Hosszal bámul szemeimbe, amitõl elkap azaz érzés, hogy ideje átváltanom szürke íriszeim vámpír-üzemmódba . Pislogok egyet-kettõt és máris vörösen világítanak szivárványhártyáim, pupilláim pedig szinte észrevehetetlenségig szûkülnek.

Belé hasít a felismerés.

- Vámpír – tátogja szinte hang nélkül én pedig elégedetten villantom rá ismét fogaim.

- Pontosan.

- Mi… mit akarsz tõlem?

- Szerintem te is tudod – közel hajolok a füléhez, s belesuttogok – A véred.

- Anyád! – próbál ellökni magától a térdével, de minden erõfeszítése felesleges.

- Anyám több mint 200 éve meghalt, kérlek, ne szidd – vágok vissza közömbös hangon. – Tudom, hogy élvezed, hisz ez volt minden vágyad, nem? Ne hazudj, felesleges! Úgyis tudom, hogy mire gondolsz… - suttogom hátborzongatóan s orrom már csak alig pár milliméterre van orrától. Egyre jobban kezd mocorogni. Nos, akkor játszunk egy kicsit…

Lazítok kezei szorításán, õ pedig rögtön ki is használja a lehetõséget. Menekülni kezdene, de alig tehet meg pár lépést, kigáncsolom, de még mielõtt hasra esne, elkapom és nevetve ismét a falnak szegezem. Elég groteszk szituáció, ha belegondolok, hogy élõhalott éveimet figyelmen kívül hagyva, még fiatalabb is vagyok tõle…

Ismét csak egyik kezemmel fogom le, másik most felsõje alá siklik, egésze szíve fölé. De… valami nem stimmel. Az a kis ketyere a mellkasában hevesebben ver, de még mindig nem az igazi. Nem! Ezt nem így terveztem! Hol marad a macska-egér játék? Hol marad az élvezet?!

Nyakához hajolok és (még) nem gyilkos szándékkal megharapom nyaka bõrét. Pár csepp vére kiserken, melyeket mohón lenyalogatok.  Õ egyre nagyobbakat szuszog, de kezem alatt még mindig nem azt a heves dobogást érzem amit kellene.

- Miért nem félsz?! – sziszegek arcába mérgesen.

- Ki vagy te...?

- Nem mindegy az neked?

- Vámpírrá változtatsz vagy megölsz? – kérdezi halkan, de határozottan.

- Majd azt még eldöntöm – fújtatok, majd olyan gyorsan távozok, hogy számára úgy tûnhet, hogy köddé váltam.

De még mielõtt otthagynám a gondolataival, asztalára helyek egy könyvet.

- A fülem? – pislog rám óriási vörös szemeivel, mintha csak egy szaloncukor papírját látnám. Viszont hiába ilyen aranyos, attól még megint mozgatja a füleit, ami egyre jobban arra ingerel, hogy az engedélye nélkül érjek hozzájuk… hiszen én a Mikulás fia vagyok, megtehetem!

- A füled!

- A fülem… - Ez a szóismétlés kezd unalmas lenni.

- Igen, igen! - Kezdek én is türelmetlen lenni. - Légysziiii!

- Nem! - Ilyen válasz nincs!

- Miért nem?

- Mert ezek az én füleim!

- Nem elvenni akarom õket, hanem megsimogatni! - De ez egészen logikus volt, nem? Neeeeeeem?

- De én nem akarom!

- Miért nem?

- Mert… csak!

Hát akkor mert csak én úgy akarom, csak azért is megsimizem! Egyszerûen elkapom az egyik fülét, és lassan, komótosan simizni kezdem. Hááá, ez nagyon puha! Puhább még Rudi szõrénél is, pedig az azért nagy szó, mert mindig Perwoll Black Magic-kel mostam!

Én nagyon szépen elvagyok ezzel, már ahhoz is közel vagyok, hogy dalolászni kezdjek, elképzelem, ahogy otthon ülök a kandalló elõtt, egy ilyen selymes nyuszi társaságában, simizem, közben pedig a világmegváltó terveimen gondolkodok… avagy mindenkinek cukorbotot kell ennie ezentúl, muhahah!

És mit ad isten, a vágyam elõbb teljesül, mint gondoltam. Csak egy pukkanást hallok, ami kirugdos az álomvilágból, aztán lefelé pillantok, és meglátok egy kicsi, fehér nyuszit. Wow, és még postaköltséget sem kellett fizetnem! Megtartom.

- Jééé, így még cukibb vagy! – Kapom fel, nehogy elszaladjon itt nekem a nagyvilágba, mert akkor nem csak hogy meg kéne keresnem, de még a postaköltséget is fizetnem kéne az új nyuszinál, ha õ esetleg megfagyna még a megtalálás elõtt. Ez nagyon nem éri meg nekem, ráadásul pont ugyanilyen nyulat akarnék, ilyen szaloncukor szemekkel, meg finom bundával… áááá, szerelmes lettem!

Közben pamacska dideregve bújik hozzám, ami megint arra késztet, hogy lenézzek rá. Nem is tudtam, hogy a nyulak tudnak dideregni, bár miért is ne? Rudi is tudott régen, de annyiszor belefürdettem a hóba gida korában, hogy már megszokta. Lehet, hogy nála is ezt kellene alkalmaznom?

- Fázol? - kérdem meg, de nem reagál semmit. Most két lehetõség van: vagy fogkocogtatási versenyt próbál kezdeményezni, ebben a melegben ráadásul, vagy tényleg fázik, ebben a melegben ráadásul… egyik sem tûnik túl logikusnak. Mármint ha úgy gondolkodunk, hogy neki is meleg van, márpedig ezzel a bundával…

Jóóó oké, még nem volt nyulakkal dolgom, ráadásul õ sem könnyíti meg nekem! Ilyen helyzetben mit tehet az ember? Fület simiz…

- Jó, akkor majd nálam megbeszéljük, miért is vagy itt! - döntöm el így magamban, elfogadva, hogy Bunny nem mostanában akar visszaalakulni. Nekem így is jó, mindenhogy megzabálnám, nyúlként azért, mert isteni cuki (persze nem pörköltnek, bár ki tudja, ha a manók nem hoztak kaját…), félignyúlként meg azért, mert… nem is tudom. Úgy is cuki!

Miután ezt ilyen jól megtárgyaltam magammal, elindulok vissza a szán felé, útközben felkapva a nyuszika cuccait. A kis bolyhost az ülésre teszem, majd megkerülöm a szánt, és mire én is felülök rá, Bunny már ismét emberi alakban van. Morcosnak tûnik, pedig jelét sem adta annak, hogy nem tetszett neki a simi. Na mindegy, biztos valami nyúl dolog lehet!

- Nyuszi, ha fázol ott a takaró a lábadnál! - közlöm vele, hátha ilyen érzései vannak a kis tapsifülesnek, de még mindig durcás, úgyhogy ha fázik is, nem fogja bevallani. Nekem mindegy, van otthon forró kakaó, náthára az ideális. Persze, hogyha csak egy sima nátháról lesz szó…

- A nevem nem nyuszi, hanem Bunny! - morgolódik, de ahogy elindulunk, már nyúl is a takaróért a kis nyúl… ah, európaiak. Jön egy kis hideg, és már tropán is vannak!

- Az ugyan az, de ahogy akarod! - kuncogok, New Yorkban ugyanis kénytelen voltam megtanulni angolul, így simán leesik, hogy ez a két szó ugyanazt jelenti. Bár mondjuk, a nyuszi kicsit aranyosabban hangzik, úgyhogy akaratától függetlenül így fogom hívni. Apám sikeresen belém ültette ezt a mindennel ellenkezõs dolgot, amitõl se neki nem lett jobb, se másnak. Errõl jut eszembe, nemsokára karácsony… uh… csak végezzek már a munkával, aztán irány haza!

Bár… lehet, hogy nyuszival nem is lesz olyan unalmas.

Mikor megérkezünk, a nyúllá alakult Bunny még csak az orrát sem dugja ki a takarókupac alól, ezért úgy döntök, nem kínzom tovább a hideggel, nehogy megbetegedjen itt nekem. Így hát rejtekhelyével együtt felkapom, és a nappaliba viszem, ahol már ég a tûz a kandallóban. Most lenne az a jelent, hogy én az ölembe veszem, és simizem, de valószínûleg nem nagyon díjazná, süt a nózijáról, hogy még mindig durcás. Juj, de édi nózija van! A végén még nyúlfanatikust csinál belõlem!

- Hogy te milyen fázós vagy nyuszi! - kuncogom el magam, miután visszaváltozik emberi alakba. Így több esély van rá, hogy válaszol, nyúlként elég szûkszavú a drága. Nyelvet ölt, én pedig viszonzom a gesztust, rám aztán senki sem nyelvelhet büntetlenül! Ezzel csak azt érte el, hogy nem adok neki a cukibotomból. - Tényleg nyuszkó, miért is vagy itt? - majszolom el az említett nasit, csak, hogy még jobban kínozzam, de látszólag ez nem jön össze. Bah, mégis mit szeretnek a húsvéti nyulak? Répát? Ah, olyat nem veszek elõ neki.

- Te nem is tudod? - néz rám meglepetten. A végén még megint kiderül, hogy apám elhallgatott elõlem valami fontosat, csak, hogy engem szivasson. Elõfordult már ilyen, de többnyire elment tõle a kedve, miután nem küldtem neki bonbonnal teletömött paplant. Ezt úgy értem, hogy paplan helyett bonbon van a huzatban… azért is jó ilyet adni neki, mert utána legalább egy hétig békén hagy, amíg ki nem fogy a bonbonból. Mellesleg pedig remek módja az ajándékadásnak, ha olcsón akarom megúszni. Mivel ugye Mikulás fiaként, bármikor bemehetek a manók éléskamrájába, kirámolni az összes édességet… hát igen, a Mikulásság jó oldala!

- Nem, de te majd elmondod!

- Végül is… hát, büntetésbõl - morogja, bár nem nagyon süt az arcáról, hogy megbánta volna azt a tettet. Hehe, rossz voltál, nyuszika?

- Büntetésbõl? – nevetek, és érdeklõdve nézek rá. Csínytevésekben én is mindig kiváló voltam, kár, hogy nem azt osztályozták az iskolában… de minden izgi dologra nyitott vagyok, úgyhogy ne okozz csalódást, nyusszancs! – Mit csináltál nyuszika?

- Telet Hawaiion, és ez, meg a múlt heti akcióm a Fogtündér pénzes erszényével, kicsapta a biztosítékot. Nem értem, miért nem tudják poénosan felfogni, hogy teletömtem igazi nyúlbogyóval! Ráadásul megérdemelte, én sose kaptam még tõle semmi!

Ezen hirtelenjében nem tudok mást csinálni, csak röhögni, és ígéretemet megszegve felé nyújtok egy cukibotot, mert ezt a teljesítményt nem lehet nem díjazni! Esküszöm, ezek még annál is jobbak voltak, mikor én kiloptam a kisgyerekek csokiját a zoknijukból, és virgácsot tettem a helyükre! Volt mibõl, én apámtól mindig csak virgácsot kaptam, meg néha még egy kiselõadást is, milyen rossz gyerek vagyok. Nem, mintha nem tudtam volna bármikor csokit szerezni magamnak, amikor akartam. Azzal csak nekem tett jót, én meg kétszeresen nevettem, egyszer rajta, másszor meg a bõgõ kiskölykökön!

Haaaah, régi szép idõk…

- Jó fej vagy te, nyuszi - kacsintok felé, leróva ezzel csinytevõi tiszteletem. A nyuszacs ugyanis magamra emlékeztet, még azokból az idõkbõl, mikor tehettem ilyeneket, és nem én voltam az apám csicskása… mondjuk büntetés nekem is volt, csak nem ilyen, mert én valószínûleg ugráltam volna örömömben, ha Hawaiira küld el!

A filozófikus gondolatok közepette hirtelen arra leszek figyelmes, hogy valakinek korog a hasa. Elõször is lepillantok a hasamra, hátha arról van szó, hogy megint túl kevés cukibotot kebeleztem be apám hülye feladatai miatt, de biztos nem így van, mivel újra korog valami, és a hang nem tõlem jön. Akkor már csak egy lehetõség maradt…

- Tööööörpicseeek - kiáltom el magam, mire a másodperc törtrésze alatt a fotelem mellé egy törpe szökken, és szinte vigyázzba vágja magát.

- Igen, Uram?

- Egyél valamit, túl hangosan korog a gyomrod. - Nem hiszem el, hogy a törpék itt éheztetik magukat, csak azért, hogy engem idegesítsenek vele. Szankciókat fogok bevezetni, egy nap egy zsák cuki!

- Uram? - pillant rám óriási szemekkel, én pedig már éppen cseszném le, mikor ismét hallatszik a hang, de nem mellõlem. Különös, ezek szerint nem õ éhes, hanem…

Bunnyra pillantok, aki elõször csak össze-vissza bámészkodik, aztán rám pillant, és mintha kicsit szemrehányó lenne a tekintete. Csak pislogom rá, de azért nem kerülhetem ki a következõ kérdést:

- Éhes vagy, nyuszi?

- Á dehogy, a gyomrom csak jólakottságában tart koncertet! - morogja, én pedig el is hinném, ha a mellettem lévõ törpe nem kezdené el ingatni a fejét. Jól van már, ha éhes miért nem szól? Nem vagyok én gondolatolvasó, hogy kitaláljam, mit akar!

- Jó, hát ez esetben… - egy mozdulattal leszedem a kis mitugrász kabátját, és kiszórok belõle vagy egy hegynyi édességet. Ez kábé az egyetlen dolog, amit szeretni lehet bennük. Mindig van náluk cuki! - Szolgáld ki magad! - intek a kaja felé vigyorogva, nyuszi szeme pedig felcsillan, és ásni kezd a csokik között. Oké, értem én, a nyúl ösztönök, na de… éhes, nem? Most akármit kap, jónak kéne, hogy legyen!

- Nincs csokitojás - néz rám hatalmas, kétségbeesett szemekkel. Értetlenül nézek rá. A Mikulás törpéjétõl mégis mit várt? De olyan aranyosan néz, hogy megsajnálom.

- Kérek egy csokitojást - tartom a kezem ismét a sapkás elé, aki már kezdené is magyarázni, hogy „de a varázslás nem az én szakterületem”, de olyan rondán nézek rá, hogy nem meri megtenni. Szerintem se, tényleg csúnya vége lenne. A kezembe egy nagy csokitojást varázsol, én meg felderülve intek neki, hogy elmehet. Morcosan távozik, bár nem tudom, mire számított. Hogy majd õt is megkínálom valamibõl? Pff, túl naiv!

Közben nyuszkó olyan képet vág, mintha csak az istent látná, pedig ez csak egy kaja, ami még nem is mondtam, hogy az övé lehet. Ejnye-bejnye, nyuszika is milyen naiv…

- Köszi - nyúlna a tojásért, de én elveszem elõle, hogy ne tudja eltulajdonítani. Kérdõen néz rám, látszólag nem tudja kitalálni, mi következik most. Ugyanis pechére megtaláltam az egyik gyengepontját… szegény, szegény kis nyuszi, muhah!

- Odaadom, ha megígérsz nekem valamit - nézek rá sunyi tekintettel, õ pedig felhúzza a szemöldökét, és ezzel a füle is feljebb billen. Ó, azok a cuki fülek!

- Mit? - kérdi.

- Azt, hogy bármikor megsimizhetem a füled! - bököm ki, mire õ elõször kicsit leblokkol, aztán oldalra szegi a fejét.

- Nem! - most hiúnak próbál tûnni, nem jött még rá, hogy itt én vagyok elõnyben, a hazai terep érdeme!

- Hát, akkor megeszem én - vonok vállat, és már bontani is kezdem a csokikát. Õ erre ismét felém pillant, és elégedetten nézem aggódó szemecskéit. Ez jobb szórakozás, mint gondoltam!

- Várj! - mondja, mikor még éppen készülnék beleharapni. Kérdõen nézek rá. Lekonyítja a füleit, oldalra bámul, végül halkan megszólal. - Jó… - ahogy ezt kimondja, a csokitojás már el is tûnik a kezembõl, õ pedig a fotelbe visszahúzódva eszegetni kezdi. Huh, jó gyors a kicsike. De ha ekkora a tempókülönbség közöttünk, miért nem vette el azonnal?

Hmm… ez érdekes dolgokra enged következtetni…

Másnap, olyan hét óra körül már a Lappok legmagasabb hegyén vagyunk, és onnan szemléljük a hegy közepétõl az aljáig sorakozó, kicsiny falucskákat. Itt hidegebb a levegõ, mint a hegy alján, de rajtam így is alig van valami, mivel nyuszika szinte már nyüszítve fejtette le rólam a kabátom… így csak kábé négy van most rajta. Ismétlem: európaiak…

- Most pedig havat fogok csinálni - jelentem ki a tapsifüles felé fordulva, akinek páncélzatán éppen csak annyi kis rés van, hogy lássa, merre megyünk.

- Odanézhetek? - motyogja a sála alatt, még a füleit is eldugta, hogy ne fázzanak. Valami piát kéne itatnom vele, tuti ledobná a rétegek háromnegyedét. Csak most éppen nincs nálam. Pech!

- Persze, cenzúrázva van! - kuncogom el magam, õ pedig oldalra pislog. Tuti nem így értette, de miért lenne akkora titok, hogy hogyan csinálja a Mikulás a havat? Szerintem a húsvéti nyuszinak amúgy sem jutna ilyesmi az eszébe, fõleg, mert szemmel láthatóan utálja a telet. De én kifejezetten jól szórakozom rajta!

- Hát, akkor csináld - siettet, szerintem kezd fázni egyhelyben, pedig amennyi mindent magára aggatott… ezen még mindig ki tudok akadni. Bár mondjuk az is csoda, hogy egyáltalán eljött velem idáig, nem volt könnyû meggyõzni róla, hogy nem lehibernálni akarom az utókornak, hanem mutatni neki valamit, de végül beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy kap egy csokitojást. Megkapta, meg is ette, azóta biztos utálja is magát, hogy csak egy tojásért igent mondott. Mulatságos nyuszika, de ahogy ezzel a melóval végeztem tuti, hogy megnyomorgatom kicsit a fülecskéit…

- Igenis - vágom vigyázzba magam komoly képpel, aztán csak nevetek, és a zsákomból elõhalászom a különleges, arany port, amibõl majd a hó lesz. Csak egy csipetnyi kell nekem, az évek során megjegyeztem, hogyha túl sokat használok belõle, hóviharok meg orkánok kerekednek csendes kis havazás helyett. És hányszor volt ilyen, még karácsony este is. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy azokból egy-kettõ nem volt szándékos…

A port a tenyerembe gyûjtöm, aztán az arcom elé emelem, és az ég felé fújom. A szél elviszi, a nagy fehérségben pedig pillanatok alatt eltûnik a szemünk elõl. Elgondolkodva nézek utána. Most még olyan nyugodt minden.

- Ennyi? - hallom meg nyuszika hangját magam mellõl, én pedig vigyorogva fordulok felé. Õ akart történelmet hallani, lássunk is neki…

- Igen, ennyi. Egy másik elképzelés szerint a Mikulás úgy csinálja a havat, hogy megrázza a szakállát. Nem tudom, hogy ez mennyiben lehet igaz, mivel még sosem növesztettem földig érõ szakállat csak ezért - magyarázom egészen lelkesen, pedig a suliba ezt tök unalmas volt hallani. Bár mondjuk a havazás elõidézése még mindig az egyik legérdekesebb témák közé tartozott. Hogy hogyan tájékozódjunk el a különféle városokban, na az már kevésbé volt buli…

- Értem - nyugtázza le Bunny, nekem pedig újabb gonosz ötletem támad. Miért is ne próbálhatnánk ki most?

- De a manók feltaláltak rá egy szõrnöevsztõ szert, amitõl pillanatokon belül nagy szakállam nõne. Én még sohasem teszteltem, mert… - Nemes egyszerûséggel, mert irtózom még csak a gondolatától is. -… mindegy. Kipróbálod? - A zsákomból már elõ is varázsolom az említett szert, és angyali képet vágva egyre közelebb lépek vele a nyuszikához.

- Mi? Dehogy! Ne gyere köze… - már löttyintem is felé a szert, az én szótáramban nincs olyan, hogy nem! Ám mielõtt még eltalálhatná a fiút, nyúllá alakul, és arrébb szökken. Affene, ez pech!

A kis rágcsáló messze szalad elõlem, aztán mikor kellõ távolságra van megáll, és visszapillant rám. Unott képpel nézem, elrontotta a mókám! Ezért még kap. Illetve… talán nem is! Mivel a bolyhos nyuszika szõre hirtelen nõni kezd, aztán mire pislogok kettõt, már egy hatalmas szõrgombóc dülöngél a hóban. Akaratlanul is vigyorra húzódik a szám, és nem kell sok, hogy nevetésben törjek ki. Aszta, ez a szer tényleg nagyon gyors!

A nyuszmusz elé lépkedek, aztán a karjaimba veszem, és végigtapogatom. Hmm, most még puhább lett!

- Wow, ez jobb, mint gondoltam! - ámuldozom. - Lecsúszhatok rajtad a hegyoldalon? Lééééégyszi, csak egyszer! - nézek rá könyörgõ szemekkel, de õ nem díjazza az ötletet, ezt alátámasztja az is, hogy kapálózni kezd a kezemben, alig bírom megtartani. Pedig azért muszáj lenne, ugyanis ha eltéved és nem találom meg idõben, még mindig áll a jegelt nyuszika lehetõség… amiért tuti én lennék a hibás, az pedig nem pálya!

Végül kiszabadul a kezeim közül, és éppen készülne egy nagyobb ugrásra, de még éppen idõben kapom el pamacs farkincáját, amitõl egy pukkanás kíséretében ismét alakot vált. Hehe, vicces ez az alakváltás, kezd bejönni!

Így a félnyuszi srác ismét az ölembe kerül, én pedig kíváncsian nézek végig rajta, hogy vajon hová nõtt az a sok szõr. És csalódottan látom, hogy… nem lett szakálla, csak a haja lett hosszabb. Így egy hosszú, fehér hajú, vörös szemû tapsifüles néz föl rám, nagyon durcás arccal. Nem is tudom miért, de megint mosolyognom kell. Ezzel a frizurával mintha még aranyosabbnak tûnne.

- Oh nyuszmusz, elkéne neked egy fodrász. Így már nem is vagy annyira izgalmas. Kivéve, ha egy toronyban ragadsz, és nekem a hajadon kell felmászni! - nevetek ismét, bár az elõbbi mondatok nem sikerültek olyan gúnyosra, mint szerettem volna. Sõt, ami azt illeti, valami teljesen más érzéssel mondtam ki õket. Mintha tényleg szeretném, hogy egy toronyban ragadjon, és nekem kelljen megmenteni. Cukihiányom van… csak ez lehet a magyarázat!

- Szadista állat - morogja Bunny, miután jobb visszavágás nem jut az eszébe, én pedig csak meleg tekintettel nézem.  

- Az állat te vagy. De nyugi, nem bántom a szép hajad… - simítok végig az egyik ezüst tincsen, ami ugyanolyan selymes és finom, mint amilyen a bundája másik alakjában. Egy darabig elvagyok ezzel, de utána a kezem akaratlanul is a fülére siklik át, és simogatni kezdem, közben az arcát vizslatva. Kerüli a tekintetem, de mintha közben egyre vörösebb lenne. Eh, csak nem melege van? Furcsa lenne ez ilyen hidegben, pláne, hogy nem ehhez van szokva, de… akkor mégis mi baja?

Kedves kis nyuszika… csak nem én váltottam ezt ki belõled?

Végül a gondolkodásból egy hópehely szakít ki, ami az orromra hullik, aztán több is jön, egyre nagyobb pelyhekben. Bunnytól elszakadva az égre pillantok. Már szürke, ez azt jelenti, hogy a por megtette a hatását. Ideje lenne tovább állni, a hegy tetején ugyanis hevesebb viharok vannak, mint az alján, azaz Mikulásfaluban. Régen voltam már ott, nyuszinak meg amúgy is szüksége lenne egy fodrászra, amivel éppenséggel büszkélkedhet az a kis egérlyuk. A finom cukrászdákról nem is beszélve. Hmm… ebédszünet!

- Ideje mennünk - teszem le a fehéret, de a kezét nem engedem el, hanem magam után húzom.

- Jó, de a szán arra van! - mutat a másik irányba, mire hátranézek rá, cseppet sem vészjósló pillantással. Nem szánon fogunk a faluba menni, édesem…

- Nyugi, hazatalál - legyintek, majd eddig a homlokomon pihenõ védõszemüvegem a szememre helyezem, és az ejtõernyõm madzagját megigazítom.

- Várj, úgy érted, hogy… - mielõtt még elmenekülhetne, a derekánál fogva magamhoz rántom, és a hegy széléhez lépve a mélybe vetem magam. Vele együtt.

Hmm, most majd meglátjuk, hogy repülnek a nyuszikák…

- De nem!

- De de!

- De nem!

- De igen, és ez nem volt vita tárgya, mész és kész! – zárja le apám a dolgot, majd füleit hátracsapva, indulna, hogy végezze a munkáját. Én azonban utána vetõdve, elkapom az egyik karját, és szépen csüngve rajta, továbbra is próbálom jobb belátásra téríteni.

- De ott hideg van, meg minden fehér, és hideg van, meg sok jég, és hideg, meg semmi zöld, és NINCS CSOKITOJÁS! Se répa, de az nem olyan vészes…

- Ne nyafogj Bunny, az egészet magadnak köszönheted! – torpan meg, és a grabancomnál megfogja a ruhát, majd egyszerûen leakaszt magáról, és félrepakol. – Már annyiszor kértelek, hogy tanulj meg viselkedni. Ezúttal kicsit kihúztad a gyufát, úgy döntöttem jobb lesz jegelni kicsit téged.

- De nem én tehetek róla, hogy Természetanya nem címkézi fel rendesen az idõjárásokat – jelentem ki durcásan. – Fene se hitte volna, hogy ha kinyitom a kék üveget, és Hawaiira szabadítom, ott jégesõ lesz.

- Bunny… - sóhajt fel fáradtan, majd szigorúbb képet öltve, rámutat az összekészített csomagomra. – Amíg nem nyugszanak meg kissé a kedélyek itt, és rendezõdnek a hülyeségek ott – bök a fejemre. – te bizony a Mikulás fiának vendégszeretetét élvezheted a Lappokban!

- De apaaaa, én nem akarom!

- De akkor is mész!

- De nem!

- De igen!

- De nem!

De igen… Sajna akármennyire is próbálkoztam, végül csak a repülõn kötöttem ki. Még szerencse, hogy apám nem váltotta be a végsõ fenyegetõzését, miszerint átváltozott alakban, egy macskakosárban kell majd utaznom. Na, az durva lett volna.

Persze így se luxus a dolog, de csak azért nem, mert semmi kedvem elérni az úti célt. Mégis ki akarna, ki tudja mennyi idõt tölteni, egy világ fenekénél is távolabb helyen, szétfagyva, egy édességmániás, elhízott srác mellett. Vagyis nem tudom, milyen lehet a Mikulás fia, de ha rá ütött akkor ilyen, nem?

Végre megérkezek, és mily meglepõ, itt minden hideg, és fehér! Remélem, legalább fagyit is árulnak, azt szeretem.

Mindenesetre, elõbb meg kéne találnom a piros kabátos fiát, közölni vele, hogy most hozzá küldtek, mint pesztonkához, de mivel ehhez valószínûleg egyikünknek sincs kedve, én lelépek. Õ majd mondja azt apámnak, hogy itt didergek, én meg átruccanok közben Európába. Ez nem is rossz ötlet, amint ideér, felvetem neki.

Addig pedig, szépen elücsörgöm a jéghideg padon, a jéghideg parkban, ebben a veszettül jéghideg országban. Upsz, asszem kimerítettem a szóismétlés fogalmát.

Már lassan közel állok hozzá, hogy elkezdjek cikk-cakkokat futni, mikor érzékeny füleimet, nem is olyan távoli zaj üti meg, és hamarosan megpillantok egy piros foltot, ami egyre közelebb sétál, én pedig felállok, hogy úgy üdvözöljem. Mit is mondtam arról, hogy a Mikulás fia kövér?

Hát tévedtem, mert a szép lassan elém érõ srác, kifejezetten nem az sõt, tényleg jól néz ki. De hogy nem fagy meg, kigombolt kabátban. Nem mintha nekem nem lógna ki most is a hasam, de az részletkérdés.

- Szia – köszönt kedvesen, én pedig kissé zavartan pislogok párat.

- Szia – viszonzom az üdvözlést, miután gyorsan összeszedtem magam, de továbbra is kíváncsian figyelem, és mint ilyenkor mindig, egyik fülemet lejjebb billentem.

- Miko vagyok – nyújtja a kezét, én pedig elfogadva, kelletlenül árulom el a saját nevem.

- Bunny – Nem azt mondom, hogy az õ neve egy tiszteletet parancsoló aggastyánnak is elmenne, de azért az enyémnél jobb…

- Az nem lány név? – érkezik a kérdés, amire akár még számíthattam volna is, habár így se tölt el nagyobb örömmel.

- És rajtad nem nõi kabát van? – vágok vissza sértõdött fortyogással, mire komolyan végignéz magán. Behalok.

- Asszem nem – pillant vissza rám, majd bocsánatkérõen emeli maga elé a kezeit. - De nem úgy értettem!

- Persze – húzom fel az orromat. Soha, senki nem úgy érti!

- Figyelj, van egy nagyon fontos, életbevágó kérdésem – néz a szemembe komoly képpel, enyhe megszeppenést váltva ki belõlem. Mégis mi lehet az ilyen hirtelen? Az azért biztos, hogy nem a kezemet akarja megkérni! Ugye…?

- Mi? – kérdezek rá gyanakvóan.

- Csak az, hogy… megsimizhetem a füled? – böki ki, és hatalmas, csillogó szemeket mereszt rám, én pedig kis híján lehuppanok a hóba döbbenetemben.

- A fülem? – kérdezek vissza nagyokat pislogva, és akaratlanul is hátracsapom kissé az említett testrészeket.

- A füled!

- A fülem…

- Igen, igen! Légysziiii!

- Nem!

- Miért nem?

- Mert ezek az én füleim!

- Nem elvenni akarom õket, hanem megsimogatni!

- De én nem akarom!

- Miért nem?

- Mert… csak!

Ez a beszélgetés, kezd egyre extrémebb formát ölteni, hát még, mikor hirtelen felém lendül, és ha már szép szóval nem érte el a célját, hát önállósítja magát.

Nemes egyszerûséggel elkapja az egyik fülem, mire teljesen leblokkolok, félek, hogy meg fogja húzni. De nem teszi, sõt, kifejezetten szelíden kapaszkodik belém, és elégedett képpel kezd simogatni.

Elkerekedett szemekkel nézek fel rá, és próbálom visszafogni magam, igazán ciki lenne elpirulni. Késõ, megtörtént.

Tudtamtudtamtudtam, úgy tudtam, hogy ez lesz! Nem véletlenül nem akartam, hogy megfogja a fülem, az a legérzékenyebb pontom. Naná, hogy most pihegve, piros pofival próbálok hátrébb húzódni, csakhogy a testem nem engedelmeskedik, túl jól esik neki a simogatás. Köszi, állati ösztönök.

Apropó, állati ösztönök… Végsõ ötletként, hogy azért mégse égessem le magam elõtte, a paprikapiros fejemmel, egy pukkanás kíséretében alakot váltok, és fehér kis nyusziként pottyanok a hóba. Hideghideghideg, és még nedves is!

- Jééé, így még cukibb vagy! – kap fel hirtelen, és elhelyez a karjában, én pedig dideregve simulok a mellkasához. Remek, ez most még cikibb! – Fázol? – néz le rám, de nem méltatom, még egy fejbólintásnyi válaszra se. Ha nem jön rá magától a nyilvánvalóra, hát vessen magára.

Pontosabban, én fogom húzni a rövidebbet, de égettem már magam eleget, nem fogok segítséget kérni tõle.

- Jó, akkor majd nálam megbeszéljük miért is vagy itt! – jelenti ki és az ölében tartva indul el, út közben felkapva a cuccaim, majd a szánhoz érve, betesz az ülésre. Duzzogva váltok alakot, és mire bepattan mellém, már a járgány szélére könyökölve, tüntetõleg bámulom a havat.

- Nyuszi, ha fázol ott a takaró a lábadnál! – közli velem, majd indulást kiált a szarvasoknak.

- A nevem nem nyuszi, hanem Bunny! – közlöm vele, de a következõ pillanatban már fénysebességgel nyúlok a takaróért, ugyanis a szán nekilendül, és a jeges szél az arcomba csap.

- Az ugyan az, de ahogy akarod! – nevet fel, és a szarvasok közé csapva, még nagyobb sebességre ösztönzi õket. Kénytelen vagyok alakot váltva, elbújni a takaró alatt, ha nem akarom, hogy még a hidegtõl szemembe szökött könnyek is az arcomra fagyjanak. Most komolyan, mit keresek én itt?

Nem tudom mennyi idõ múlva, végre megáll a szán, de eszem ágában sincs elõkászálódni a viszonylag felmelegedett helyemrõl. Végül Miko az, aki a takarókupaccal együtt felnyalábol, és becipel egy jóval melegebb helyre.

Amint meghallom a közelemben a ropogó lángokat, szép lassan elõdugom a nózim, majd egészen kibújok a takarók alól, és alakot váltva ücsörgök tovább a kandalló melletti fotelban.

- Hogy te milyen fázós vagy nyuszi! – szólal meg, a másik fotelban ücsörgõ srác. Nyelvet öltök rá, amit õ kapásból viszonoz, csakhogy megspékeli még, egy félig elfogyasztott, szájából kilógó cukorbottal.

Még mindig nyuszi… Azt hiszem, errõl már nem fog leszokni.

- Tényleg nyuszkó, miért is vagy itt? – tünteti el a szájában, a maradék cukrot is. Meglepetten pillantok rá. Neki nem is mondták, hogy büntibõl küldenek ide, hátha az éghajlatváltozás megjavít?

- Te nem is tudod?

- Nem, de te majd elmondod!

- Végül is… Hát, büntetésbõl – motyogom el, továbbra is a tûz közelében maradva.

- Büntetésbõl? – felnevet, és kérdõn néz továbbra is. – Mit csináltál nyuszika?

- Telet Hawaiion, és ez, meg a múlt heti akcióm a Fogtündér pénzes erszényével, kicsapta a biztosítékot. Nem értem, miért nem tudják poénosan felfogni, hogy teletömtem igazi nyúlbogyóval! Ráadásul megérdemelte, én sose kaptam még tõle semmi! – közlöm vele durcásan.

Miko látszólag marha jól szórakozik, elismerésként, még egy cukorbotot is a kezembe nyom, én pedig alaposan elgondolkodok rajta, hogy biztos jó helyre küldtek e megjavulni. Mert az nem létezik, hogy ne tudják, a srác milyen is valójában. Abban reménykednek, hogy a végletekig kiborítjuk egymást?

- Szóval egy cukorbot meg két cukorbot nem felel meg kilenc cukorbot hányadosának, mert mielõtt megtehetné, befalom.  Ilyen egyszerû az egész - magyarázom magamnak, a kezemben lévõ cukibotokat forgatva, így észre sem veszem, mikor az egyik alkalmazott benyit az irodámba.

Vagyis de, észreveszem, de kit érdekel? Éppen eszek!

- Igazgató úr.

- Szép a nyakkendõje, Willy. A sarki Halloweeni boltba vette, igaz? - mosolygom a feketehajú férfira, aki meg sem rezzen, valamilyen szinten már alkalmazkodott hozzám. Muszáj volt neki, különben repült volna vissza egyenesen az Északi-sarkra, vagy legalábbis a Lappokba tuti, ahonnan apucikám küldte.

Hát ez van, vannak elvárásaim, meg elvárásaim. És néha nagyon utálok várni!

- Nem, Igazgató úr. A nõvérem adta - mormogja türelmesen, én meg elkönyvelem, hogy igen, ennek tényleg minden családtagja ferde ízléssel született. Bár ez a karácsonyfadíszekkel körberakott világítós foszforsárga csoda még mindig jobb, mint az elõzõ pink alapon fehér nyuszikkal.

Bár ha belegondolok, Willyhez még az is illett!

- Tutira értem. És miért is nézett be hozzám? - cserélem meg az asztalra tett lábaim, és az egyik cukibotot a számba csúsztatom. Hmm, epres, fincsi!

- Hát tudja, az apja…

- Várjon - vágok a szavába halál komoly képpel, majd lassan az asztal széle felé nyúlok. - Kér egy cukorbotot? - veszem fel a legcukibb képem, Willy pedig továbbra is töretlen türelemmel téblábol elõttem. És három T hányadosa…

- Uram - sóhajt feladóan, és ez már a „mért kell élnem istenem?” sóhaja volt, úgyhogy abba kellene hagynom, nehogy öngyilkos legyen nekem itt ez a kis cukiság.

- Akkor nem kér - vonom meg a vállam, és ismét hátradõlök a székben. - Na mondja gyorsan, mert odaég a csokitortám.

Vagy már oda is égett, mikor is tettem fel? Õõõõ… hát még a mai nap, az biztos!

- Az apja ezt üzeni - nem kertel sokat, csak az orrom alá nyom valami színescsillivilli szegélydíszített lapocskát, amire nagy betûkkel rá van írva, hogy „A Télapónak”.

Roppant szellemes, drága apuci, csókoltatlak. Mintha nem tudná, hogy utálom ezt a megszólítást! Nem vagyok én se apó se tél, kikérem magamnak, meg a nemlétezõ õszhajszálaimnak is! Semmi sem fehér rajtam, max a szemem külseje… ja meg a fogaim, meg még pár dolog, de azokat nem szeretném felsorolni…

És ami a levélben áll:

„Drága kisfiam!

Hogy vagy?

Remélem jól becsatoltad az öved, mert ha nem, hát most kiugrasz a gatyádból.

Ugyanis kaptam egy levelet a Húsvéti Nyúltól.

Tudod, fehér, csokit hoz tavasszal… van neki egy fia.

Vele kell találkoznod.

A részleteket megbeszéltem a manókkal, ha hazamész, ök majd mesélnek neked.

Légy jó drága kisfiam, és öleld meg anyád helyettem is!

Vagy inkább ne, ki tudja, milyen traumát okoznál neki…

Szeretettel: Apukád!”

Apukád, mi? Morogva gyûröm össze a levelet, aztán ismét kinyitom, aztán megint összegyûröm, aztán ledobom a földre, és ugrálok rajta egy kicsit. Mikor már elég beazonosíthatatlan lesz az állaga, elégedetten visszaülök a székembe, és Willy felé fordulok.

- A gatyámból nem ugrottam ki.

- Ez cáfolhatatlan.

- Ne beszélj ilyen furcsa nyelven, mert utálom - könyökölök le durcás képpel az asztalra. - És mi van, ha én nem akarok nyulakkal teázgatni?

- Uram… szerintem csak azért nem akar, mert az apja utasította rá.

- Miiii, ez aztán a galád vád! - mutatok a feketehajú felé, és tényleg nem akarom beismerni, de tudom, hogy igaza van. - Humbuk az egész - morgom magam elé, egy újabb cukorbotot ropogtatva. - Ufáfom hof faranfolgat!

- A válasz… - néz rám várakozón a fekete, én pedig elgondolkodva pillantok lefele. Végül is mi bajom lehet abból, ha találkozok egy nyúllal? Majd jól meghúzom a fülét, muhaha! Talán még jó móka is lesz!

- Oksika - bólintok végül rá, ismét vidám képet felvéve. Will eldarál egy köszönöm félét, aztán már megy is. - Ó és Willy, ha kérhetem, legközelebb unikornisos nyakkendõt vegyen fel! Ezzel már teljes lesz a sorozat! - kacsintok felé, õ meg a szemét felfelé szegezve türtõzteti magát, hogy ne szóljon be.

Valóban, annak tényleg nem lenne jó vége. Rúgtam ki én már dalolászva is embereket, a Déli-sarkig meg sem álltak, és még ott is hallhatták a dalom fülhallgatón keresztül. Úgy imádom a munkám!

- Köszönöm a tanácsot, Igazgató - csapja be maga után az ajtót, mire az asztal szélén fekvõ cukibotos üveg nagyot pördül, és a föld felé indul. - NEEEEE! - ordítom lassított felvételben, és pontosan az utolsó pillanatban kapom el.

Bah, majdnem széttört… akkor aztán tényleg rúgás lett volna itt! Egy jó adag cukibotot a számba tömve ülök vissza a székre, és ismét számolgatni kezdek.

Már csak egyet nem értek. Ki gyorsította vissza az idõt?

× × ×

Hatalmasat ásítva, a repülõ kemény ülésétõl a fenekemet simogatva lépdelek az ajtóhoz, és várom, hogy mikor adnak jelet. Nem is értem én a mai utas szállítást, az elsõ osztályra kértem jegyet, erre a fapados blokkban kötöttem ki. Most vagy én vagyok hülye, vagy a többiek. Végül is mindkettõ elég valószínû.

- Mikulás kiszáll! - mondja be valaki a mikrofonba, én pedig komolyan is veszem az utasítást. Megvárom, míg kinyitják nekem az ajtót, aztán szalutálok a zsepivel integetõknek, és kiszaltózok a repcsibõl.

Fehér, tejszín állagú felhõkön, és halálospenge állagú szeleken török át, míg végre megpillantom a nagy piros kört, ami a Mikulás leszállópályáját jelzi. Megnyomok egy gombot a mellényemen, mire egy ejtõernyõ csapódik ki belõle, és innen már a szelek is kedvezõbbek.

Hát igen, ez van, ha a Mikulás nem tart otthon hátsóhajtású szánt. Elölhajtás nélkül bizony elég nehéz lenne beindítani!

Végre landolok a hóban, és már tök rutinosan csatolom le magamról a felszereléseket, hiszen mindig így szoktam hazajönni. Persze voltak kivételek, mikor egy vihar miatt kénytelen voltam hódzseckivel hazatekerni, vagy mi a fene volt az? Hazahozott, ez a lényeg.

- Üdvözlöm, Mikulás! - hajlonganak elõttem az egy méter magas valamicskék, én meg mindegyiknek mondok egy szevasz haver félét, bár egyik se a haverom, és könnyedén fel is tudnám rúgni ezt a dominó sort, amibe beálltak. De nem teszem, mert hát olyan cukik!

És ma már eleget rugdostam a repcsi oldalát is.

- Uram - hajol meg egy újabb törpe, e legidegesítõbb mindközül, mivel ez a titkárom. Mindent számon tart, sajna túl pontosan is. De legalább a papírmunkát elvégzi.

- Csá törpicsek - intek felé, õ pedig egy megszokott sóhajjal lapoz egyet a kezében lévõ könyvön. Imádok hazajönni!

- Szeretné hallani a találkozó részleteit?

- Ja, ne rizsázzunk sokat.

- A Húsvéti Nyúl kérelmezte, hogy a Mikulás Falutól lejjebb lévõ falu végén találkozzanak, ahol magasabb a hõmérséklet. - A kis fagyfóbiás nyuszika. - Helyi idõ szerint kettõkor.

Értem, tehát van még bõ egy órám, amíg odajuthatok. Apuci nem sok választási lehetõséget adott, semmit sem változtathatok meg. Ezt imádom én benne!

- Oké - hagyom jóvá a dolgot, aztán a szánhoz megyek, amit már elõ is készítettek nekem. Egy kevésbé meleg bundát veszek magamra, így is kezd már melegem lenni. Ez egy olyan nap, amikor még a Nap is süt. Ünnepelnem kenne, ehelyett megyek répát osztogatni!

Hurrá.

- Küldjünk valamit a Mikulásnak a nevében? - Bírom, hogy hivatalosan már én vagyok a Mikulás, de ezek itt még mindig az apámat hívják annak. Kicsit sem látszik, kit ismernek el.

- Ja, egy doboz bombont ciánnal - morgom magam elé, de szerencsére törpikém az utolsó szót már nem hallotta. Ilyenkor örülök, hogy a manók hallása fejletlen.

De végül csak felülök a szánra, és a rénszarvasokra csapva indulásra utasítom õket. Az élen Rudi ügetni kezd, és vele a többi agancsos is. A hideg szél rögtön az arcomba csap, de hamar megszokom, hiszen ebben nõttem fel. A hajam sokkal jobban zavar most, mint a hideg!

Átszánolok a különbözõ falvakon, míg végre elérek abba is, ahová a találka van megbeszélve. Ha a szarvaskák nem fáradnak el, még talán idõbe oda is érek. Elvégre egy nyuszit nem szabad megváratni.

Közben pedig egyre melegebb van, amit nem csípek, ha itt Lappon vagyok. New York-ban ez még oké, na de itt… irritáló.

A falu végére megyek, ahol a nyuszinak kell lennie. Itt amolyan parkszerûség van, fenyõfákkal meg havas padokkal, nagyon cuki kis hely, néha lejöttem ide kölökkoromban szivózni. Mást meg egy répamániás miatt jövök ide. Önérzetromboló!

Végül megálljt parancsolok a szánnak, és kiszállva belõle, nagyot nyújtózom. Kicsit széttárom a rajtam lévõ piros kabátot, de annyira látványosan nem, úgysincs itt senki, akinek mutogathatnám magam. Csak egy nyúl, de õt tuti a répa érdekli jobban!

És meg is pillantok valami rikító fehéret ott a távolban, az egyik padon ülve. Nyuszifülei vannak, piros szeme, meg furcsa ruhája, úgyhogy semmi kétségem afelõl, ki is a srác. Hmm, de milyen cukik azok a fülecskék! Úúúúúgy megszorongatnám õket!

Mikor meglát, feláll a padról, én meg elindulok felé. Arról még mindig nincs fogalmam, mért kell egyáltalán találkoznunk, de mivel nyuszikánk szervezte a talit, majd biztos felvilágosít. Remélem, szót tudunk majd érteni!

- Szia - köszöntöm, mikor elé érek, ennél udvariasabb köszönési formát nem ismerek, úgyhogy remélem, nem elsznek gondjai vele.

- Szia - köszön vissza, az egyik fülét lejjebb hajtva, nekem meg akaratlanul is felcsillan a szemem. Úúúúúgy szétgyömöszkölném…

- Miko vagyok - nyújtok kezet, és eddig egész jól megy a dolog. Hagyományos ismerkedési forma, vagy valami ilyesmit mondtak annó a tanáraim. Remélem, nem vágok túl bárgyú képet, mert akkor oda az elsõ benyomás!

- Bunny - mutatkozik be õ is, és most is mozog a füle… ne kínozz, nyuszika, mert nem lesz jó vége…

- Az nem lány név? - bukik ki belõle, mire a vörös szemek felizzanak.

- És rajtad nem nõi kabát van? - fortyan vissza, én meg kényszeresen nézek végig magamon. Nõi kabát, erre még nem is gondoltam soha.

- Asszem nem - nézek végül fel, aztán bocsánatkérõen magam elé emelem a kezeim. - De nem úgy értettem!

- Persze - húzza fel az orrát, de én most nem igazán az arcát bámulom, sokkal inkább a füleit. Vajon milyen puhák lehetnek?

- Figyelj, van egy nagyon fontos, életbevágó kérdésem - nézek rá a világon a legkomolyabb képemet felvéve, ami elég ijesztõ lehet, mivel a nyuszacs ijedten néz rám.

- Mi?

- Csak az, hogy… megsimizhetem a füled? - bököm ki nagy, csillogó, könyörgõ, már majdnem síró szemekkel, mert tényleg ez minden vágyam, még egy cukibotnál is jobban szeretném!

Ebben a pillanatban legalábbis biztosan.