Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Reggel az elsõ dolgom, hogy a láncot jól eldugjam. Nem csak a kis kíváncsi miatt, hanem azért is, mert jobb biztonságban tudni, mielõtt elkallódik. Majd fejcsóválva guggolok le a kis pimasz mellé, aki egy párnán összegömbölyödve alszik, akár egy igazi cica. Akarom vagy sem, mosolygásra késztet ez a mozzanat, és elcsodálkozok felette állva. Finoman simítok a szõke tincsekbe, tudván, hogy mennyire puhák és csalogatóak, és mivel most még alszik, hát... Talán egy kicsit nekem is szabad. Azokon az édes füleken is végigkúsznak kíváncsi ujjaim, nem bírván ellenállni nekik, és amikor dorombolni kezd, kell egy pár pillanat, hogy meggyõzõdjek arról, hogy még alszik. Aztán arcára térek át. Nem is értem, miért hasonlítottam eleinte Hozzá. Minden vonása lágy, szinte lányos, a bõre végtelenül puha és selymes.

Mosolygásra késztet a mozdulat, amikor az álla alatt simogatom, és õ feljebb emelei a fejét hangosan kifejezve elégedettségét. Nem mondom, vicces egy pofa. Vissza húzom a kezem, és úgy figyelem, ahogy a kékes-zöld szemei kikandikálnak a szemhéja mögül, és több mint elégedetten vesz szemügyre engem. Majd mint aki jól végezte dolgát, nekiáll nyújtózni, én pedig olyat látok meg, amit talán nem kellett volna. Szívem összeszorul egy pillanatra, pedig a gondolatok csíráját is elfojtottam...

De hiába fordulok el, vagy hunyom le a szemem. Retinámra égett az a két, barack-szerû fenékpofi, amik olyan csalogatóan tenyérbeillõnek tûnnek... Vagy legalább beleharapni, utána végigkóstolni a feszes izmokkal megáldott combokat... És a kis gaz nyávogva mászik ölembe, hogy álmos, igazán édesen ábrándos pofival nekilásson a mellkasom gyöntölni.

Dorombolva simul hozzám, mancsaival dagasztva a mellkasom, míg bennem minden érintés tovább korbácsolja a reggelenként egyébként sem elhanyagolható vágyat. Nyögésem sóhajba fullad. Látom, ahogy a fülét tekergetve érdeklõdve pillant egyre lejjebb, valószínûleg méretes férfiasságom hogyléte felõl érdeklõdni, ami igen élénken vár némi figyelmet... tulajdonképpen akárkitõl.

- Lola...? - szemöldökráncolás, és csodálkozó tekintet pillant körbe.

- Cicafül, mért nem mész felöltözni? Sietned kell, mielõtt felfedezik, hogy nem vagy a celládban.

Morranok fel, sietve eltávolítva õt az ölembõl, és egy szusszanással veszem tudomásul, hogy el is sietett. Amíg õ távol van, mélyeket lélegezve csillapítom magam, majd egyéb elterelés híjján felöltözök, hosszú hajfonatom kibontva, mielõtt valaki körberöhögne érte. Nem mintha az ilyesmit túlélné az illetõ. Aztán egy szivart kapok elõ, épp amikor visszatér a piperébõl. A kis kulcsos szekrényhez lépve nézek neki cellakulcs után.

- Tessék, ezzel kinyithatod a celládat. De hozd nekem vissza, megértetted?- meglepetésemre nem veszi el, sõt igencsak huncut, sõt csintalan pofival néz rám.

- Köszönöm, de nincs rá szükség.- mi a szösz? Ide akar költözni? – Átférek a rácsok között.

Nos, ez azt hiszem mindent megmagyaráz. De mielõtt még szólhatnék neki, hogy ilyet márpedig ne tegyen, vagy hízzon meg, természetes, gyermeki hévvel ölel át, megmarkolva a ránctalan felsõm húz le magához, és egy nagy puszit kapok, ég tudja miért. És amíg õ kisettenkedik az ajtón, eltûnve szemem elõl, én remegve tapasztom kezem és tenyerem a puszika helyére. Önkénytelenül nagyot nyelek és lehunyt szemmel rázom meg a fejem, mintha ettõl jobb lenne... A sírba visz a kölyök!

Egész nap aztán nem látom. Nem mintha hiányozna! Természetesen nem hiányzik csak... Csak... Fura hogy nem jön, és ennyi. Igen. Aggódok, mert biztos valami csintalanságon jár az a huncut esze. Elgondolkodva simítok végig arcomon, majd megrázva a fejem bújok vissza a papírjaim közé. Szinte észre sem veszem, mikor kezd el csöpögni vagy esni, egyedül a villámlásokra pillantok fel. Lassan az íróasztal mögül a kedvenc fotelomba telepszem, körbelepem magam a szivarfüsttel, és a kinti zord idõt figyelem.

Talán ezért is nem figyelek fel arra, hogy mikor lép be valaki az irodába, csak arra eszmélek, hogy valaki az ölembe veti magát. Már a meglepõdés pillanatában is elvetem a kiáltás gondolatát, elvégre egy ilyen könnyû test, mint ez itt, nem rossz szándékkal tört rám. Remegve simul hozzám, én pedig halványan elmosolyodom a gyermeki félelem megnyilvánulásán.

Csak remélni merem, hogy nem szökött meg megint, bár... belegondolva... inkább remélem, hogy megszökött. Mi lenne itt, ha tudnák, hogy nálam tölti újabban minden szabad percét! Megadó sóhajjal karolom át, hogy a remegéstõl ne pottyanjon ki az ölembõl, míg õ hozzámbújik, sõt mi több, dörgölõzik. Megmerevedek, félve hogy kényes helyekhez ér tudatlanul, és akaratlanul, míg arcát a nyakamhoz dörgöli.

- Lola... nem érzem jól magam..

Hangja sem az a pajkos vagy félõs, mint ilyen esetekben elvárt lenne tõle. És kezd ez a remegés is gyanús lenni nekem. Foga vacogását is hallom két dörrenés között. Legalább biztos vagyok benne, hogy ma nem találják meg ennek a kis elcsatangolt kópénak az illatát. Kissé eltolom magamtól, hogy az arcára pillantsak. A homlokához érintem a szám, akárha csókolni készülnék õt, õ meg sóhajt alattam.

- De hisz te forró vagy… lázad van.- most hogy megnézem a sötétben, lázrózsás arc, csilogó szemek... és õ csak bújik hozzám.

- Az valami rossz…?

Hangja elhalni készül, szemei lecsukódnak, és egyre kapaszkodik belém. Nos, nem vihetem le a gyengélkedõre, vagy az orvosi szobára, mert amíg lázálmában beszél, és netán elárul... Tudom, gyenge kifogás. Nagyot szusszanva kapom ölbe, és átsietek vele a saját lakrészembe, meg sem állva a fürdõszobáig, ahol megeresztem a kádban a vizet, és óvatosan belefektetem. Keserveseny felnyávogva sunyja le a füleit, felpattanó szemekkel kérve, vacogva, hogy ezt szüntessem meg, de képtelen vagyok rá.

- Itt vagyok. - súgom neki megnyugtatón – Ezt ki kell bírnod, rendben, cicafül? Ettõl jobban leszel.

Remegve kapaszkodik a karomba, amivel még mindig tartom õt, és hosszú percekig ülök mellette, míg nem érzem a lázát csökkenni. Akkor kikapom a vízbõl, és egy nagy törülközõbe tekerve a szobámba viszem. Lehámozom róla a vizes ruhákat, és mielõtt még perverz vágyaim támadnának ebben a helyzetben, a tegnapi ruhát húzom rá, majd nyakig betakarom. Összegömbölyödve remeg a paplan alatt, míg én teát fõzök és gyógyszert hozok neki, mégis megmosolyogtat az a megkönnyebbült pofi, amit felém villant, mikor belépek a hálóba.

Belédiktálom a teát és a gyógyszereket.

- Ugye itt... maradsz? - vacogja felém laposakat pislogva, a karomba kapaszkodva.

Sóhajtom neki, és õ egy boldog, nyugodt mosollyal csukja le a szemeit. Eztán jó ideig még hiába feszegetem az ujjacskáit magamról, mint valami pióca, álmában is úgy tapad rám. Bosszúsan fújok egyet, majd rágyújtok az ágy mellett a fotelban üldögélve, néhány papírt áthozva az irodámból, és nekilátok a munkának. Holnap megint jön pár új rab, és néhány Önkéntes is a jövõ héten távozik. Sóhajtva adom meg magam a bürokráciának.

Felpillantok, egyenesen a fáradt, csillogó szemekbe, és nyújtózva ülök fel az ágyra cicafül mellé, újra egy puszit nyomva a homlokára, közben elégedetlenül vonom össze a szemöldököm. Beleborzolok a hajába, és öntök egy kis teát az ágy mellett lévõ kisasztalon lévõ kancsóból, és újabb lázcsillapító adagot diktálok belé.

- Látod, nem szabad a földön aludni. Sem mezítláb mászkálni. Vagy meztelenül aludni. - morgom bosszúsan. - Rosszabb is lehetett volna. Most nagyon sokat kell pihenned és aludnod, hogy meggyógyulj, különben az orvosi szobába kell vigyelek. Ígyis lassan mindenkinek feltûnik majd, hogy eltûntél.

Fáradtan dörgölöm végig az arcom, azon agyalva, hogy ezt hogy fogom elsimítani a rabok elõl. Egy aprócska kéz simul az enyémre, bátorítóan megszorítva az enyém, habár inkább csak sejtem, hogy szorít, semmint érzem.

- Maradj itt, hozok enni.

Állok fel, mielõtt még gondolataim elkalandoznának, és kimegyek a konyhámba, hogy valami ehetõ után nézzek. Az ebédembõl megmaradt levest melegítem meg, és viszem be neki, majd felette ülök, míg el nem tünteti. Igaz, beletelik az egész délutánba, de oda se neki. Aztán amíg a tányért kiviszem, szólok Ashurának, hogy intézzek a cicafülnek alibit, majd hátat fordítok neki, sõt az orrára csapom az ajtót, mielõtt még bármilyen megjegyzést hallhatnék felõle.

Onnantól már nincs több dolgom, minthogy a papírokat az ágyam mellé helyezett fotelban átnézzem, és írkáljak, dolgozzak, míg a cicafül az ágyból pillog rám, vagy alszik. Persze, kivétel akkor, amikor lázasan motyogva dobálja magát. Minden nélkül állok fel és ülök az ágyra mellé, lefogva hogy ne tegyen kárt se magában se másban, homlokára csókolva, hogy lázát mérjem, és megpróbálva leesõltetni a torkán némi lázcsillapítót.

Amikor nem sikerül a nyelésre rávennem, magam elõtt sem merem bevallani, hogy nem minden öröm nélkül kortyolok én a löttybe, és ajkaim némi tétovázással az övére tapasztva átcsókolom a szájába. Ajkai annyira puhák, annyira... szinte eltépem magam öntudatlan kis vendégem szájától, melyek olyan csábítóak, akár egy szirén éneke. Egy darabig lehunyt szemmel próbálok lehiggadni, majd sietõsen távozok a szobából vagy fél órára, legalábbis amíg a hideg zuhany alatt... így vagy úgy lehiggadok.

Csak másnap este sikerül újra felébrednie annyira, hogy magától vegye be a gyógyszereket, és hogy egyen is. Utána páróránként felriad álmából, megitatom, és hagyom visszaaludni. Eltelik egy újabb nap, mire képes ébren is maradni, és unatkozni kezd. Adok hát neki pár rajzeszközt, hogy azzal foglalja le magát, ha már rajzszakkörre jelentkezett, mire kapok tõle egy kis szemmeresztgetést, hogy én honnan is tudok errõl.

- Cicafül, én itt az igazgató vagyok. A fõnök. A góré. Mindenrõl tudnom kell, ami itt zajlik.

Közlöm vele, habár a füsttõl karcos hangomba némi önelégült él is vegyül. Végül hason fekve, a takaró alól kilógó lábait bokánál összekulcsolva, elmélyülten lát neki a paplan rejtekén rajzolni, vagy festeni, az ég tudja. Fejcsóválva, szemforgatva, a szivaromat szipákolva állok neki a papírjaimnak, amik – lévén a lakásomban igencsak volt idõm és neki is feküdtem alaposan, egyre fogyni látszanak, és ha minden jól megy, a következõ létszámváltozást is elintézem még a mai nap folyamán, aztán meg újra sokáig nyugi. Nem is rossz.

Végül felállok, mikor már elgémberedett tagjaim tiltakoznak a további seggelés ellen, és a konyhából behozom az ebédet, halasztást nem tûrve ültetve a kis nyuszikát a tálcához, és addig ülök felette, míg meg nem eszi. Aztán vitaminokat, gyümölcsöt tömök belé, bár az utóbbit meglepõ lelkesedéssel állt neki elpusztítani.

- Mi vagy te, valami madár, hogy ezeken élsz? Húst alig ettél, bezzeg nem kellett kétszer szólni, hogy a gyümölcstálat eltüntesd. - jegyzem meg lemondóan, képtelenül arra, hogy megértsem õt.

- Te is kértél volna? - pillog rám szép szemeivel ijedten.

- Nem, nem vagyok értük annyira oda. Csak ehetnél több olyasmit, ami nem fán vagy zöldlevelû akármin nõ. -Kuncogva nyújtózik ki az ágyban, majd rámpillantva megereszt egy ásítást.

- Mesélj nekem. - néz rám kérlelõ szemekkel, míg a szemöldököm felszökken.

- Mikulásnak nézel? Rajtam maradt volna a nagy szakáll? Neeeem, cicafül, keress valaki mást, aki mesélget neked. Mondjuk egy cellatársad. Lehetnétek mesepajtásak. Na?

Csücsörítve vágja magát a durcázás kellõs közepébe, míg az én szám sarka felsiklik egy mosolyért. Ez a makacs pofi igencsak megért egy misét. Beleborzolok a hajába, és felállok, hogy távozzak. Ennyi nap után én is megérdemlem, hogy vízszintesben aludjak.

- Lolaaa... - vagy mégsem. - Ne menj el. - nos, ilyen kérlelõ szemek ellen vérteztem fel magam anno, nem okoz gondot.

- Nem vagyok a szeretetszolgálattól. Egyedül is tudsz aludni, nagy fiú vagy már. Lecsukod a szemed, csicsikálsz, holnap meg mész a többiek közé, mielõtt baj lesz.

- De nem akarok egyedül aludni. - görbül vészesen lefelé a szája.

- Eddig talán aludt veled valaki? - nézek rá hitetlenkedve.

- Nalátod. Nem vagy gyerek, viselkedj is úgy. Ha rosszul éreznéd magad, szólj.

Azzal kilépek a szobából, minden ellenkezésnek az elejét véve. Nagyot nyögve nyúlok végig a kanapén, fáradt testem pedig bizseregve ujjong a póz miatt. Ez valami... fenséges. Többet felkelni sincs kedvem innen...

Hangosan dorombolok, minden érintésére újra meg-megremegve. Kellemes bizsergés fut végig rajtam, ahogy egyszerre kezdi el mindkét fülem tövét vakargatni. Elragadtatva nyávognék fel, de nem jön hang a torkomon. Elégedetten hunyom hát le szemeimet, majd mellkasának dõlök. A cirógatása teljesen ellazított, álmos lettem tõle…

Ám Lola galád módon abbahagyja a vakargatást, én pedig kérlelõen nyávogok fel, kezét megfogva követelõzõen visszahúzva fülecskémhez. És ahogy újra megérzem cirógató ujjait, elégedetten elmosolyodva dorombolok fel. Ezt még eljátssza velem néhányszor, majd megunva a dolgot szusszant egy nagyot.

- Cicafül. Lassan vissza kell menned.- szólal meg végül mély, karcos hangján, de elpilledve, kérlelõen nézek fel rá. – Nemsokára vacsora.

- Itt akarok enniii…- pislogok rá könyörgõen, felsõjét megmarkolva, de Lola mint oly sokszor, most is hajthatatlannak bizonyul.

- Ne gyerekeskedj. Tudod jól, hogy feljönnöd sem lenne szamad.- mondja szigorúan, én pedig bánatos szemekkel pillantok fel rá. De elfordítja a fejét, ezzel végleg lezárva a témát. Szomorúan sóhajtok hát fel.

Közben Lola szivart vesz elõ és rágyújt, a kellemes fahéj és alma illata pedig megtölti a levegõt. Összefut a nyál a számban, ahogy beleszagolok, a pocim pedig hangosan megkordul…

Lola figyelmeztetõen pillant rám, én pedig szégyenkezve vörösödök el. A telefon felé nyúl, s én riadtan kapok a keze után, füleimet hátra csapva, kérlelõen nézek rá.

- Csak most az egyszer! Nem akarok a cellában aludni! Naaa!- teszek egy utolsó kétségbeesett próbálkozást, de kegyetlenül megnyomja a gombot. – Miért nem lehet? Minek vannak ezek a buta szabályok?- kérdem duzzogva, keresztbe fonva a karjaimat. Már várnám, hogy Lola megint a szabályok fontosságáról kezdjen magyarázni, de furcsa módon egy szót sem szól. Bizonytalanul pillantok rá. Az arca érzelemmentes, a szemeiben viszont valami szomorú csillan… mi történhetett…?

Könnyedén, fél kézzel tesz a földre, továbbra is némán, én pedig óvatosan lépek hozzá közelebb. Megölelem, hátha attól jobb kedvre derül, de semmi változás… vajon most rám haragszik…?

Ekkor Ashur lép be és gyakorlott mozdulatokkal fejti le a karjaimat Loláról.

- Gyere, menjünk.- mondja fojtott hangon, érezhetõen idegesen.

- De nem akarok visszamenni…- nézek Ashurra kérlelõen. – Mindenütt csak szabály, hogy mikor egyek, mikor menjek a cellámba, mikor rajzoljak…

Mielõtt folytathatnám a panaszkodást, Ashur ügyes mozdulattal fogja be a szám, majd minden ellenkezésem ellenére felkap és kiviharzik velem a szobából. Beletörõdve hagyom abba a tiltakozást és tûröm, hogy Ashur visszavigyen a cellámba. Rosszallóan néz rám, majd elsiet, én pedig egy hosszú percig hallgatózok. Majd huncut mosollyal lépek az ajtóhoz, és óvatosan átpréselem magam a zárak között. Nagyon szoros, de éppen hogy átférek rajta.

És mikor végre szabad vagyok, lelkesen, macskaléptekkel iramodok vissza, egyenesen Lolához. Az irodájában nem találom, így hát követve a fahéj és az alma illatát egy ajtónál lyukadok ki. Bátortalanul nyitom ki az ajtót, a látványtól pedig eltátom a szám. De hiszen ez egy medence! Azt a…!

Bemenni nem merek, ezért leguggolva pillantok körbe. Pár pillanat múlva Lola bukkan fel a vízbõl.

- Lola!- súgom halkan, felragyogó arccal. Így, hogy senki nem tudja, hogy itt vagyok, nem lesz semmi gond, ugye? Így akkor maradhatok majd?

Meghökkenten néz rám, majd sietve kimászik a medencébõl, hosszú, ébenfekete haja nedves testéhez tapad. Így most olyan, mintha valami lepel lenne…

Köntösét felkapva siet felém.

- Lilian? Mit keresel itt? Már a celládban kéne lenned!- lép elém, majd behúz a hatalmas lakosztályba. Míg õ idegesen körülnéz, beteszi az ajtót és még a függönyöket is elhúzza, széles, lelkes mosollyal huppanok le egy hatalmas ágyra. Milyen kényelmes! Pont olyan, amilyen az enyém is volt…

- Cicafül, most aztán bajban vagy. Szabályszegésért sötétzárka jár, ugye tudod?- kérdi bosszúsan, én pedig nyakamat behúzva, félve pillantok rá. Sötétzárka…? Ijesztõen hangzik…

Egy törölközõt felkapva elsiet, én pedig sietve somfordálok utána. Halkan kopogok, majd bizonytalanul nyitok be, ijedten nézve fel rá.

- Bajban vagyok?- kérdem halkan, füleimet hátrasimítva. – Rosszat csináltam?

- Figyelj. Errõl nem beszélhetsz senkinek. Ez itt egy börtön, Lilian. Szigorú szabályokkal. Mert ha mindenki úgy viselkedni, ahogy te, akkor bizony a legtöbben nem élnék itt túl.- jelenti ki egyre mélyülõ hangon, majd elfordulva köszörüli meg a torkát. – Tehát visszamész, és reméled, hogy a cellád nyitva, vagy ma este a vámpírok vacsorája leszel.- morogja bosszúsan, közben egy hajkefét véve kézbe.

- Nem akarok…- súgom rémülten. Vámpírok? Félek tõlök! Nem akarom, hogy megegyenek! Rémülten pillantok az ajtóra. Ha kimegyek innen, akkor… akkor fel fognak falni? – Én nem vagyok vacsora. Én csak haza akarok menni. Hol van az anyukám…?- kérdem elvékonyodott hangon, szipogva, majd könnyeim is megindulnak.

Nem akarok itt lenni. Nem szeretem ezt a helyet, minden annyira ijesztõ… haza akarok menni, a régi házba, anyuhoz, Johnhoz és Estellához…

- Na gyere…- sóhajt végül Lola, megenyhült hangon, én pedig felcsillanó szemekkel nézek rá. Könnyeimet letörölve lépek hozzá, õ pedig törölközõt ad, majd a fürdõszobába terelget. Gyorsan megmosakodom hát, majd felveszem azt a hatalmas felsõt, amit Lilian adott. Majdnem a térdemig leér, olyan hatalmas…!

Vidáman lépek hát ki, és rögtön kiszúrom a kanapén terpeszkedõ Lolát, ahogy épp a hajával babrál. Rám pillantva abbahagyja a fésülést, majd nagyot ásítva áll fel és készít két bögre teát. Míg ezzel van elfoglalva, csillogó szemekkel lépdelek körbe, végignézve mindent. Ez a hely nem olyan, mint az iroda. Ez sokkal… otthonosabb. Itt érzõdik, hogy van lakója…

Érdekes képek függnek a falon, a kandalló pedig kellemes melegséget áraszt magából. A konyha is nagyon modern, viszont a hûtõben nincs semmi más, csak egyetlen alma! Nahát! De akkor… Lola mit eszik…?

Ezen rágódva tévedek a hálószobába, majd kuncogva vetem rá magam a hatalmas ágyra. Azonban valami halkan koppan a földön. Érdeklõdve tekintek le, és egy apró, ezüst medált pillantok meg. Felmarkolom hát a láncot és azzal sietek ki.

- Lola, ez micsoda?- kérdem érdeklõdve, felmutatva a kis csecsebecsét, de ahogy megpillantja, kõvé dermed. Érdeklõdve nézem, ahogy idegesen nyel egyet, majd hirtelen nyújtja felém a kezét.

- Add azt ide.- morran rekedt, ijesztõen mély hangon. Füleimet hegyezve forgatom meg ujjaim között a láncot, hogyha Lola mozdul, azonnal a kezébe adjam. De túl kíváncsi vagyok. Mi lehet ebben a bilétában, ami ennyire megrendítette Lolát…? Hiszen csak egy kopott nyaklánc, és nincs rajta semmi egyéb, csak egy négyjegyû szám…

- Lilian!- dörren, én pedig összerezzenek, majd sietve lépek hozzá. Talán ezúttal túl messzire mentem… ijedten csúsztatom hát a kezébe, Lola pedig idegesen fordul el, majd a zsebébe csúsztatja a kis ékszert.

Szótlanul nézem, ahogy megint a hajával kezd babrálni, és néhány tétova perc után bátortalanul rákérdezek.

- Segíthetek?- kérdem, de nem szól, nem is néz rám, csupán felém nyújtja a hajkefét. Óvatosan állok hát neki. Finoman kezdem fésülgetni a haját, alulról felfelé haladva, minden csomót kibogozva, vigyázva, nehogy meghúzzam közben a haját. Érzem, ahogy lassan ellazul, békés csend száll körénk. Minden bizonnyal a gondolataiba mélyedt, és én is merengek.

Messze járok. Felidézem magamban a hatalmas ház minden szegletét, a kert minden egyes virágát, a hatalmas gyümölcsfákat. Látom magam elõtt John erõs alakját, Estelle lágy mosolyát. Édesanyám csillogó tekintetét…

Az õ haját is sokszor fésülgettem így. Bár az övé nem volt ilyen hosszú, a színe pedig szõke volt, akárcsak az enyém. Ellenben Lola haja ébenfekete, akár az éjszaka…

Mikor kész vagyok a fésüléssel, nekilátok befonni. Hosszú, vaskos fonat keletkezik a végén. Nahát, milyen gyönyörû…

- Kész is.- súgom csillogó szemekkel, Lola pedig érdeklõdve pillant hátra. Ahogy szembesül vele, hogy befontam a haját, szemforgatva felsóhajt, de ez a sóhaj most nemolyan bosszús, mint amilyen a többi szokott lenni.

- Akkor most már menj aludni, rendben? Holnap nagyon korán kell kisurrannod, és elvegyülni a többiek között. Senki sem tudhatja meg, hogy itt aludtál.- mondja szelíden a hajamba borzolva, én pedig engedelmesen somfordálok be a hálóba.

A takaró alá mászva gömbölyödök össze és szusszantva hunyom le a szemeimet, de valahogy nem tudok elaludni. Egy ideig csak fészkelõdök, de nem találom a helyem. Végül lebiggyesztett ajkakkal ülök fel.

Valahogy így nem jó…

Felcsillanó szemekkel fogom meg a nagypárnát, és hangtalan léptekkel szállítom ki Lolához. Leteszem a kanapé mellé, majd visszasietek a takaróért. Elégedett mosollyal húzom fekhelyemet egészen közel hozzá, majd meglepetten pislogok le a földre. A lánc…

Végtelen óvatossággal veszem fel a földrõl. Biztosan nagyon sokat jelent neki… vajon… kié lehetett régen…?

Ezen elmélkedve, óvatosan az ujjai közé csúsztatom, és ahogy megérzi, még álmában is összezárulnak körülötte az ujjai. Az arca kisimul és mélyebben kezd lélegezni.

Elgondolkodva, óvatosan nyúlok felé, bele sem gondolva, hogy mit csinálok éppen. Végtelenül lágyan, nehogy felébresszem, végigsimítok az arcán. Milyen puha bõre van… olyan kellemes… végighúzom ujjaimat arcélén, kirajzolom ajkait, orrát… végigsimítok szemöldökein… szakállán… és hozzáérek azokhoz a karikákhoz is közben. Nem láttam még olyan embert, akinek fém lett volna az arcában. Igazán érdekes látvány… de jól áll neki.

Lola sokszor annyira szomorúnak tûnik… vajon fel tudnám valahogy vidítani…?

Elgondolkodva hajolok el tõle, majd sóhajtva kuporodok le a nagypárnára. Összegömbölyödök, épp elférek rajta. Elégedett mosollyal húzom hát magamra a takarót, épp csak a fejem búbja látszik ki alóla. Percek alatt elszunnyadok…

Reggel cirógatásra ébredek… valaki a hajam simogatja, a füleimet birizgálja… nagyon kellemes…

Halkan dorombolni kezdek. A kéz elõször megtorpan, majd tovább tevékenykedik. A hajamba túr, végigsimít az arcomon.. majd az állam alá csúszik és ott cirógat tovább, én pedig elégedett arccal, hangtalanul nyávogok fel, kissé felemelve a fejem, hogy jobban hozzám férhessen.

Majd a kéz eltávolodik, és mikor kilesek a szemhéjam alól, egy jókedvû Lolával találom szemben magam. Mikor mosolyog, sokkal barátságosabbnak néz ki!

Halovány mosollyal, sóhajtva mászok négykézlábra, majd nyögve nyújtózni kezdek. Közben a takaró lecsúszik rólam.

Farkincámat is megtekergetem, megnyújtom, minek következtében az éjjelre kapott felsõ egészen felcsúszik.

Nem húztam alá semmit. Az olyan kényelmetlen, éjszaka szeretek meztelenül aludni…

Lola szemei furcsán felvillannak, majd elfordítja a fejét, én pedig halkan nyávogva, négykézláb mászok le a párnámról, majd felkapaszkodok hozzá és az ölébe kucorodok.

- Cicafül…- mondja figyelmeztetõen, de dorombolva simulok hozzá, majd önkéntelen mozdulatokkal dagasztani kezdem a mellkasát. Finoman pizsama felsõjébe mélyesztem a körmeimet, épp csak hogy megkarcoljam a bõrét, de ne fájjon neki.

Furcsa, számomra beazonosíthatatlan hangot ad ki, majd… majd valami kemény nyomódik a combomnak.

- Lola…?- pillantok le értetlenül. Mi lehet ez? Volt valami az ölében…? Talán a hajkefe…?

- Cicafül, mért nem mész felöltözni? Sietned kell, mielõtt felfedezik, hogy nem vagy a celládban.- dörren idegesen, majd könnyed mozdulattal leemel az ölébõl, én pedig bólintva iszkolok be a fürdõszobába, meztelen talpam halkan csattog a földön.

Gyorsan felöltözök, az éjszakára kapott felsõt pedig gondosan összetûrve helyezem a polcra. Így sietek hát ki, és mire kiérek, már Lola is fel van öltözve. Épp szivarra gyújt rá, majd egy szekrényhez lép, és kis keresgélés után kulcsot vesz elõ.

- Tessék, ezzel kinyithatod a celládat. De hozd nekem vissza, megértetted?- nyújtja felém. Meglepetten pislogok a kulcsra, majd széles, huncut mosollyal tekintek fel rá.

- Köszönöm, de nincs rá szükség.- jelentem ki, mire csak felvonja az egyik szemöldökét. – Átférek a rácsok között.- kuncogok fel pimaszul, ezzel nem kis meglepettséget kiváltva belõle. Nevetve ugrok hozzá, átölelem a derekát, majd felsõjét megmarkolva kissé lehúzom, hogy nagy, cuppanós puszit nyomhassak az arcára. Majd hangtalan macskaléptekkel sietek az ajtóhoz, és résnyire kinyitva kilesek rajta, hogy tiszta-e a levegõ.

Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nincs veszély, még utoljára visszafordulok, intek neki, majd kisurranok. Sikerül észrevétlenül visszaérnem. Óvatosan átcsúszok a rácsok között, majd bebújok a takaró alá, mintha mi sem történt volna…

Ma elég nagy vihar volt. Kicsit féltem, de mivel nagy volt a felfordulás a folyosókon, nem mertem kiszökni Lolához. Így csak összegömbölyödve reszkettem a takaró alatt.

A cellám elég hûvös, a szél átjár a téglák között, és néhol még be is ázok. Nagyon hideg volt…

Mikor végre elcsitul a börtön, újra átpréselem magam a rácsok között, és ingadozó léptekkel megindulok Lola irodája felé. Bekukkantok a résnyire nyitott ajtón. Nekem háttal, a fotelében ül, kezében, mint mindig, szivar. A hatalmas ablakon bámul kifelé, a vihart nézi.

A következõ pillanatban hatalmasat dörren, az eget egy sárga, cikázó villám szakítja félbe. Ijedten nyávogok fel, majd hozzá rohanva az ölébe vetem magam.

- Cicafül!- nyögi meglepetten, majd fél kézzel sóhajtva átkarol. Reszketve simulok hozzá, arcomat a nyakába fúrva. Megdermed.

- Lola… nem érzel jól magam…- súgom halk, vékony hangon, lehunyt szemekkel. Egész testemben reszketek. Hihetetlenül fázom, mégis mintha égnék… annyira rossz…

Nem szól, csak óvatosan eltol magától egy picit, majd ajkait a homlokomra simítja. Jólesõen felsóhajtok a kellemes hûvösségtõl.

- De hisz te forró vagy… lázad van.- jelenti ki aggódva. Fázósan bújok hozzá közelebb.

- Az valami rossz…?- kérdem aléltan.

Kérdésemre csupán szemlesütéssel válaszol elõször. Jól áll neki a pír, sokkal aranyosabb így, mint egy kis epertorta, és az embernek meg kedve van bekapni õt, még akkor is, ha a nagyon édes dolgokat nem is szeretem.

-Hát… mert te vagy az egyetlen barátom, Lola… - felszalad a szemöldököm, mert amióta Õ meghalt, azóta nincsenek barátaim, lévén mindenkit elmartam magamtól. - Te vagy az egyetlen, akiben megbízok és aki az elején segített nekem… tudod, minden felfordult körülöttem és minden olyan ijesztõ lett. Azt sem tudom, hol vagyok, vagy hogy mióta vagyok itt, és nagyon félek… - tekintete csillogó lesz a könnyektõl - De mikor veled vagyok, biztonságban érzem magam, és tudom, bármikor jövök, te itt leszel… és ez megnyugtat…

Halkan súgja, mintha nagy titok lenne, én pedig hátradõlve sóhajtok fel. Ez bizony nagy baj. Az itteniek nagy része mellettem nem megnyugszik, hanem fél, vagy dühös. És az, hogy ez a kis mucuska itt mellettem egészen másképp lát... Miért van az, hogy a legártatlanabb szem lát a dolgok legmélyére, meglátva a rút és sötét dolokat is? Figyelem, ahogy a kifújt füsttel játszike egy darabig, majd megszólalok.

-De ez nem így mûködik. Én az igazgató vagyok, te pedig a rab. - erre nagy nyusziszemeket mereszt.

-És az baj…? De attól lehetünk még barátok, nem…?

Barátja? Ha nekiáll elmesélni a lentieknek, körberöhögik a fejét. Méghogy én a barátja... Nem válaszolok. Talán ez a legjobb megoldás, ha a dolgokat kikerüljük, és nem beszélünk róla. Néha a dolgok csak úgy maguktól eltûnnek, és senki sem firtatja, hová. Elfordítja a tekintetét, én pedig másfelé nézek. Nem lesz ez így jó.

A puha bõre, a finom illata, a hangja, a tekintete, a mindene úgy vonz, ahogy másokat is. Ezért vagyok képtelen kilökni õt az ölembõl és ráförmedve elhajtani magamtól. Nem tudom rácsukni az ajtót, vagy eltûnni elõle. Másokkal ezerszer megcsináltam már. Soha senlot nem engedtem magamhoz közel, és senkinek sem lettem barátja. Erre itt van ez a kis csöppség, aki olyan természetesen veszi ezt... most is körbepillant kiritkus, kíváncsi szemmel, és megjegyzi.

-Szomorú ez a szoba. - valami fura érzés mar a szívemre.

-Szomorú…? Ezt meg mégis honnan veszed?

Leszáll a foletból, és körbesétál. Akármennyire is akartam az évek folyamán elfelejteni, hogy mi milyen volt, nem ment. Így ahányszor egy hiányzó tárgy mellett, egy üres szög mellett megy el, a képek, a virágok, a díszek, a polcok, szekrények és ezernyi más dolgok jutnak eszembe. Amiket az Õ halála után kivágtam. Õ minden szex után az íróasztalomon elterülve hevert, szétborzolt hajjal, kipirulva, és pucéran, felém meresztgetve a seggét megjegyezte, hogy olyan üres a szoba. És hozott ide mindenféle vacakot.

Halála után számûztem mind, és csak azt hagytam, amire feltétlenül szükségem volt. Lecseréltem azokat a bûtorokat is, amikre emlékezhetne, egy darab tollat se tartottam meg.

-Nem tudom. Csak érzem.- rámpillant, és a tekintete rabulejt, szinte a szívembe markolnak hangjára az emlékek. - Mintha sírna. Én is elszomorodok tõle…

Férlepillantok. Túl sokat lát, holott eddig elrejtve élhetett, ha nem ismer annyi mindent. Az ablakhoz lép, gyönyörû szemeivel kipillant, és elmosolyodva súgja.

Mit láthat, amit a mások szeme nem? Mi lehet az a pillantás, ami mások veséjéig lát, és meg tud különböztetni mindentõl egy dolgot? Mellé lépve és is kipillantok hát, követve pillantását, és úgy kérdezve õt.

-Mit láttál? - az égre mutat, és bár õ csodálattal néz fel, én nem látok rajta semmit. - De hisz ugyanolyan az ég, mint szokott is lenni. - megrázza a fejét.

-Nem igaz. Az ég mindig változik. A felhõk elúsznak, a madarak pedig elrepülnek és minden nap mások jönnek helyettük. Te még sosem gondoltál bele, hogy honnan jöhetnek a felhõk? Biztosan számos országot látott már, szebbnél szebb tájakat. Vajon mikor esõcseppként lehullott a földre, milyen ember kalapjára esett? Szomorú volt vagy vidám? Gazdag vagy szegény? Vajon volt családja? Szeretett valakit? - szavai belémmarnak. Mintha ez az ártatlan lény arra született volna, hogy szögesen ellentétes alkatával s jellemével mindig Rá emlékeztessen. - Tudod régen, otthon sokszor hanyatt feküdtem a fûben, és órákon át csak néztem a felhõket, találgattam, melyik ország, melyik város felett libbent el…

Ha igazán látna engem ez kiscica, vajon milyennek látna? Félne tõlem? Vagy ha tudná, hogy milyen múlt feketéll mögöttem, milyen kérdései lennének? Annyira más, mint az itteniek, akik pletykákkal tömik magukat, de õ sosem azt nézi, ami elõtte van. Õ látja. Élénk fantáziával elképzelni az alkotót, a hangulatát, az illatát, hallja a muzsikáját... Akaratlanul is kíváncsivá tesz. És ezzel megijeszt, elhatárol magától. Hajamba túrva elfordulok, és sietve bújok íróasztalom fala mögé.

-Butaságokról beszélsz... - mintha a gyereket a Mikulás nem létezésérõl gyõzném meg.

-Neked talán butaság, nekem álom…

Mondja nemtörõdöm stílusban, majd felül az ölembe, mintha ott lenne a helye. Szúrósan nézek rá, és hóna alá nyúlva megpróbálom egyszerûen letenni a földre. Nem akarom hogy közel legyen, hogy szem elõtt legyen. Túl nagy hatással van rám. És okkal tartok a következményektõl. De õ a legcukibb arcát elõkapva nyávog egyet.

-Cicafül, ezt nem kéne…

Megtorpanok. Nem tudom letenni. Megbûvölt talán, vagy csak elvesztem... Játszanék netán? Mert lám, amint megáll a mozdulat, õ boldogan mászik az ölembe, hozzámbújva, és lehunyva szemét. Megbízik bennem, sõt, szinte rajong értem. Talán az apa-alak vagyok neki, aki vigyáz rá. Én pedig egészen másra gondolok. Hátára siklik kezem, és finoman végigisimítok rajta. Annyira... Vonzó, annyira bájos. Egy falatnyi víz a sivatagban. Egy meleg tûzhely a Jeges-vidéken. Ártatlan, és semmi gonosz nincs benne.

Félve érek csak hozzá, szinte tartva attól, hogy érintésem alatt összezuhan. Õ ennek ellenére dorombolni kezd, és lengedezõ farkincájával karom simítja. Milyen selymes bundája van... Rózsaszín kis nyelve elõbukkan, és nekiáll mosakodni talán, én pedig szórakozottan figyelem. Ujjaim kíváncsian kalandoznak fejére, hajába túrva, majd a füleihez. Végtelenül puha, szinte plüssbõl van! Hogy lehet valami ennyire...

Cicafül megremegve sóhajt fel, ahogy bátrabban cirógatom a puha szõrt, megállva minden mozdulat közepén. Meglepve, és kíváncsian kúszok a füle tövére cirógatva. Aztán ámulva nézem, ahogy a libabõr szétfut rajta, dorombolása felhangosodik, és ragyogó szemeit rám emelve néz rám végtelen elégedettséggel. Semmi hátsó szándék nincs emögött, mégis annyira izgató már csak a látvány is...

Talán sejti a gondolataim, talán nem, de nyelve hegye csúfondárosan mered felém, farka pedig pórázként tekeredik a kezemre, hogy tovább ne mehessek el. Még a farka vége is olyan édesen áll! Jókedvûen szusszantok, habár arcomon nem látszik, hogy mennyire jól szórakozom, és a két füle tövét állok neki egyszerre vakargatni. Hangtalanul nyávog egyet, majd lehunyja a szemeit, és nekemdõlve alváshoz készül.

Fejcsóválva emelem el kezem, érdekes reakciót váltva így ki belõle. Tiltakozva felnyávog, majd két mancsát a kezemre kulcsolva húzza vissza a kezem a füléhez. Jáékosan megbirizgálom a fülét, és a durcás arcvonásai elsimulnak, újra elmosolyodik, és feldorombol. Abbahagyom, hát a kezem után nyúl. Vakargatom, megáll két mozdulat között. Érdekes.

-Cicafül. Lassan vissza kell menned. - szólok végül megunva a játékot, õ meg álmosan pillant fel rám. - Nemsokára vacsora.

-Itt akarok enniii... - szorongatja a két kicsi mancsa között a felsõmet.

-Ne gyerkeskedj. - szólok rá. - Tudod jól, hogy feljönnöd sem lenne szabad.

Szomorú szemeket mereszt rám, amivel kis híjján lelkiismeretfurdalást okoz, így elfordítom a tekintetem róla, jelezve hogy ezzel nem hat rám, és rágyújtok almás-fahéjas, és úgy tûnik a gyümölcsöt megérezve a levegõbe emeli a nóziját, majd megkördul a pocakja. Jelentõségteljesen pillantok le a vörösödõ pofijára, majd az asztalon lévõ telefon felé nyúlok. Elkapja a kezem, és kérlelõn néz rám.

-Csak most az egyszer! Nem akarok a cellában aludni! Naaa! - nyávog, én azonban megnyomom Ashura hívógombját. - Miért nem lehet? Minek vannak ezek a buta szabályok?

Duzzogva fonja keresztbe a kezét, én azonban elkomorulok. A szabályok azért vannak, hogy soha ne fordulhasson elõ újra az a karácsonyi este. És eddig még soha senki nem tudta és nem is merte átlépni õket. Felpillant rám, majd a füleit lesunyva pásztázza arcomat. Arcom maszkba keményedik, és fél kézzel emelem ki ölembõl a kicsi bolyhosszõrût. Kérdõn néz rám, tétován, nem tudván eldönteni, hogy mitõl lettem ilyen elzárkózott. Hozzámlép, és lassan átöleli a derekam, felpislogva rám. Félrepillantok.

Mielõtt még megkérdezhetné, hogy mi a baj, Ashura lép be, és ügyes helyzetfelmérõ lévén finoman lefejtegeti rólam a kis manót.

-Gyere, menjünk. - súgja halkan.

-De nem akarok visszamenni. - most már nem engem próbál meggyõzni, látván hogy hajthatatlan vagyok. - Mindenütt csak szabály, hogy mikor egyek, mikor menjek a cellámba, mikor razoljak...

Ashura félve pislog rám, míg Lilian száját fél kézzel finoman befogja, majd némi macerával hóna alá kapja a fiút, és kisiet vele. Épphogy bezáródik az ajtó, összeszorított ajkakkal söpröm le asztalom tetejérõl a holmikat. Fájó csilingeléssel esik le a hamus, teleszórva a szõnyeget hamuval. Felciccentve hagyom itt az irodát, és a saját lakomba vonulok. Úgy néz ki, mintha mi sem történt volna itt. Felmordulva vetkõzök le, és a medencébe ugorva a másik oldalig úszok egy lendülettel. Hajam legyezõként terül el a víz tetején.

Huncut hang suttog felém, én pedig meglepetten fordulok meg. Na ki lehet az? Na ki? Talált, süllyedt. Lilian az ajtónál guggolva pislog a szobámba, mintha üldözõi lennének, és közben szélesen mosolyogva, ragyogva néz felém. Megvonaglik a gyomrom, és egy hosszú pillanatig azt hiszem a szívem is megáll. Hogy...? Mikor?

-Lilian?! Mit keresel itt? Már a celládban kéne lenned!

Kiszállok a vízbõl, és mivel egy szál úszónadrágban hideg van, a köntösöm is felkapom. Hosszú hajamból laza mozdulattal csavarom ki a víz nagyját, majd a kis szökevényhez sietek, és utoljára körbepillantok. Remélhetõleg még nem fedezték fel, hogy nem a szobájában van ez a... bosszúsan sóhajtva húzom be a szobába, és jól becsukok minden ajtót meg ablakot. Addig õ az ágyamra huppan, és kíváncsian néz körbe.

-Cicafül, most aztán bajban vagy. Szabályszegésért sötétzárka jár, ugye tudod?

Végigdörgölöm az arcom, míg egy törülközõt kapok elõ, majd bemegyek a fürdõbe átöltözni. Még jó, hogy nem vacakolok, mert finom kopogás után már somfordál is utánam szomorú szemeket meresztve ez az istenátka.

-Bajban vagyok? - hátracsapja füleit, és alulról fölfelé, bûnbánóan néz rám. - Rosszat csináltam? -nagyot sóhajtva dörgölöm végig a képem.

-Figyelj. Errõl nem beszélhetsz senkinek. Ez itt egy börtön, Lilian. Szigorú szabályokkal. Mert ha mindenki úgy viselkedne, ahogy te, akkor bizony a legtöbben nem élnék itt túl. - hangom lassan rekedt lesz, én pedig elfordulva krákogok egy darabig. - Tehát visszamész, és reméled, hogy a cellád nyitva, vagy ma este a vámpírok vacsorája leszel. - dünnyögöm morcosan, hajamba akasztva a hajkefém.

-Nem akarok... - suttogra ijedten nagyra nyitott szemekkel, az ajtóra nézve, támadástól tartva. - Én nem vagyok vacsora. Én csak haza akarok menni. Hol van az anyukám?

Ijesztõen nagy könnycseppek gurulnak le arcán, én pedig elõször megütközve, majd felsóhajtva nézek rá. Orrnyergem masszírozom, majd döntök. Végülis... egy éjszaka, nem?

Hangom megenyhült, és úgy tûnik ezzel arányosan a könnyek is apadni látszanak. Adok neki törülközõt, s betolom a fürdõbe, mosakodjon meg, én meg addig megcsinálom magamnak a kanapét, és neki az ágyat. Körbenézek, minden olyan dolgot, ami csak rossz irányba vetõdõ kérdéshez vezethet, elcsukom, és a kanapéra leülve bekapcsolom az elektromos kandallómat, elnyúlva pedig nekiállok a tengernyi hajam kócmentesíteni.

Ebbe az idillbe pattog vidáman ciccfül. Kissé nagy rá a felsõm, de mit vártunk. Ásítva állok fel, öntök magunknak teát, majd visszaülök a kisasztalhoz. Õ addig körbemászik és mindent megnéz. Tudtam én, hogy el kell tenni ezt-azt. Nézi a képeket, amiket a kedvenc festõmtõl vettem, elidõz a kandalló elõtt, a konyhámat is feltérképezi, és csodálkozva nézi, hogy egy megdermedt almán kívül nincs semmi a hûtõben. Majd a hálóba somfordál. Hagyom, hadd leskelõdjön, addig is kortyolom a teám, és rágyújtok egy Havannára.

Felpillantok, és rá kell jönnöm, bizony az ágyam matraca alatt õrzöm rab-biléta nem elég jó rejtekhely egy kíváncsi cicának. Megdermedek, és szinte túl hangosan nyelek egyet. Lassan pislantok, közben mély levegõt véve, és hirtelen kinyújtva a kezem.

Hangom rekedt és végtelenül mély. Az az egyetlen emlékem, ami Utána maradt. Minden mást ugye el kellett tüntetni, ezt tudtam csak megmenteni. Az õ halálával tûntek el az ilyen nyakláncok, amiknek köszönhetõen a lakók csak számok voltak a jegyzékben. A jelentés szerint korszerûsítettünk. Szerintem meg ki nem állhattam azt a sok szart, ami folyton arra emlékeztetett, hogy köbbet nem fog a nyakában fityegni egy napbarnított egyénnek, aki nagyobbat harapott, semmint le tudta volna nyelni.

Cicafül fülhegyezve forgatja finoman kezeiben, végtelenül óvatosan, de a négyjegyû számon kívül semmi sincs azon a medálon. A lánc is elkopottan, fénytelenül lóg kezébõl. Annyiszor aludtam el ezzel, hogy a régi féyne kiveszett. Ennyi maradt nekem, és a jókedvét elvitte magával.

Összerezzenve lép hozzám, és félve csúsztatja láncostul tenyerembe. Ujjaim féltõn szorulnak köré, csendesen fordulok el tõle, szaporán dobogó szívvel. Mintha... féltem volna. A pizsamám zsebébe dugom, és visszatérek a hajamhoz.

Halk hangja segítõkészen simul fülembe, én pedig anélkül nyújtom neki a hajkefét, hogy hátranéznék. Úgyis annyira remeg a kezem, hogy nem tudnék egy csomót se kibogozni, csak többet kreálni. Karcsú ujjak kúsznak ében hajamba, és lágy, simító mozdulattal kezd neki a procedúrának. Nem fáj, nem húz, nem siet. Simogat. A gyomorgörcsöm pedig egy idõ után enyhül, sõt a szemeim lehunyva lazulok el, és élvezem a kis kacsók munkáját.

Nem szólal meg, ami szokatlan nála, talán õ is a gondolatai között jár, ki tudja. De jobb is így. Annyira... Idilli és békés ez a pillanat, kár lenne érte. Én sem vagyok szószátyár fajta, így csak felveszem lassan a hamusba hajított, égõ szivarom, és tovább füstölök.

Súgja, én pedig hátrapillantva lesek le a csillogó szemekre. Szemforgatva sóhajtok, majd ásítva nyújtózok egy nagyot. Lám csak, befonta a hajam? Meglepetten tapogatom végig a vaskos fonatot, majd fáradtan dörgölöm végig a képem.

-Akkor most már menj aludni, rendben? Holnap nagyon korán kell kisurrannod, és elvegyülni a többiek között. Senki sem tudhatja meg, hogy itt aludtál.

Borzolok a hajába anélkül hogy ezt a mozdulatot észlelném magamban, majd elhessegetem, és amint becsukódik mögötte a háló ajtaja, én elnyúlok a kanapén. Kemény dolog préselõdik a combomnak, hát benyúlok, és kikapom a... Láncot. Szorosan a markomba fogom, ahogy mindig, és kezemmel a párna alá dugva lehunyom a szemem. Képtelen vagyok már az illatát is felidézni, sõt vannak napok, amikor már azon is gondolkoznom kell, milyen volt az arca. És ez fáj. Hiányzik.

Szusszantva alszok el anélkül, hogy észrevenném.

Halkan pityergek, minden tagomban remegve. Annyira félek... ez a hely olyan ijesztõ...

Lassan ujjak fonódnak a karomra, hogy kissé eltoljanak, én pedig hátra csapott fülekkel, könnyes szemekkel pillantok fel Lolára. Könyörgõ tekintettel nézek rá, reménykedve, hogy nem akar elküldeni, mert azt már tényleg nem bírnám ki, nem tudom, kihez fordulhatnék rajta kívül...

Végül felsóhajt és fél kézzel magához ölel, én pedig arcomat a mellkasába fúrva pityergek tovább, kétségbeesetten markolva az ingét. Közben nyugtatóan paskolgatja a hátam, fejemet is megsimítva néha, egészen addig, amíg el nem apadnak a könnyeim.

- Kevesen vannak itt olyanok, akik önként jöttek ide, és még kevesebben, akik szeretnek itt lenni. De itt, ha mondhatok ilyet, a legbiztonságosabb helyen vagy ezen a világon. Senki sincs, aki igazán bánthatna.- mondja megnyugtató hangon. De hát... az elõbb is megharapta a kezem...

Szipogva nézem, ahogy gyengéden ujjai közé fogja a mancsom, majd finoman végigsimít rajta.

- A legtöbben itt csak unatkoznak, és amíg te vagy az új fiú, addig érdekelni is fogod õket. Na gyere, bekötjük a sebed, mielõtt az éjszakai banda kiszagol.- mondja, majd felállva magával húz egy szekrényhez. Érdeklõdve nézem, ahogy elõvesz egy elsõsegélydobozt és gyakorlott mozdulatokkal lefertõtleníti, majd bekötözi a kezem. Kissé csíp és fáj, de csak azért nem szisszenek fel. Erõsnek kell lennem...

Végül elrakja a dobozt, megpaskolja a fejem és visszaül a helyére. Én könyörgõ, ijedt szemekkel lépek mellé.

- Vissza kell mennem?- kérdem vékony hangon, rémülten.

- Természetesen. Nincs kivétel, a lakók egy helyen tartózkodnak.- mondja halkan, komoly hangon, a szájába véve egy szivart.

- De én nem szeretnék oda visszamenni. Én csak az anyukámat akarom látni.- mondom szomorúan, lebiggyesztett ajkakkal, úja könnyfátyolos szemmel.

- Ahogy mindenkinek van itt valakije, akit nem láthat soha többet. El kell fogadni.- mondja egyszerûen, az ablak felé pillantva, én pedig gyászosan hajtom le a fejem. - Nem mehetsz haza. Aki innen elmegy, az csak Önkéntes lehet. Barátkozz meg az itteni élettel, szerezz barátokat. Nem olyan nehéz, hidd el.- mondja, én pedig szomorúan mászok fel a szemben lévõ fotelbe, felhúzott térdeimet átölelve, az állaimat rájuk fektetve. Szóval... most már soha nem mehetek el innen...? Soha többé nem láthatom az anyukámat...?

- Mi rosszat tettem, hogy ide kerültem?- kérdem szomorúan, választ keresve azokban a furcsa szemekben.

- Semmit. Ilyen az élet, és el kell fogadni. Nem mindig kapjuk meg amit szeretnénk.- válaszolja, ezzel elérve, hogy a szemem sarkában remegõ könnycsepp csillogó utat hagyva maga után lefusson az arcomon. Egy zsebkendõt nyújt felém, én pedig elvéve azt megtörölgetem az arcom.

- És muszáj cellában aludnom?

- Igen.- válaszolja zordan, nyomatékosan, ezzel elejét szegve, hogy nem hajlandó tovább beszélgetni. Szomorúan ölelgetem tovább magam, erõt véve a keserû gombócon a torkomban, majd reménykedve pillantok a komor Lola felé.

Felcsillan a remény, így érdeklõdve lengetem meg farkincámat s fürkészõ tekintettel billentem oldalra a fejemet.

- De azért néha feljöhetek majd hozzád, ugye?- kérdem könyörgõ tekintettel. - Az ugye nem tilos?

- Figyelj, cicám. Ez itt nem galambdúc. Csakis és kizárólag vészhelyzet esetén jöhetsz fel. Értve vagyunk?- kérdi szigorúan, megnyomva valami gombot az asztalán lévõ készüléken. Elszomorodva bólintok...

Csend ül közénk, Lola pedig türelmetlenül nyomkodja a gombot, miközben szivarozik. Én szomorúan, kíváncsian tekintek körbe a kis irodában... annyira zord itt minden...

Vajon Lola miért tûnik olyan szomorúnak? Talán õ sem önszántából van itt? Õ sem láthatja többet az anyukáját...?

Már épp megkérdezném, mikor nyílik az ajtó és Ashur lép be rajta, Lilian pedig int neki, mire hozzám fordul.

- Gyere, Lilian. Mennünk kell. Lolának dolga van.- mondja halkan, kedves mosollyal, de csak ijedten újra hátra csapom a füleimet.

- De én maradni akarok! Nem szeretnék oda kimenni!- mondom reszketeg, félõs hangon, egészen belesimulva a puha anyagba.

- Cica!- szólal meg Lola is halk, de szigorú hangon. - Viszlát.- mondja halkan, én pedig elszomorodva, engedelmesen állok fel, majd Lolához szaladva utoljára megölelem. Õ az egyetlen, aki kedves itt hozzám...

Szorosan bújok hozzá, arcomat a nyakába fúrva, halkan dorombolva egy keveset, majd felpillantva azokba a különös, meglepett szemeibe. Kedvesen nézek rá, a szemeiben pedig ezernyi érzés szalad keresztül hirtelen. Elvarázsolva nézem, elveszve a tekintetében. Csak arra eszmélek fel, mikor Ashur lassan az ölébe vesz, majd néhány pillanat múlva becsukódik mögöttünk az ajtó.