Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Kérdésemre nem felel, én meg ráhagyom. Idõt adok neki, hogy kicsit a sokkból felocsúdhasson. Épp csak összepakolom a gyógydobozkát, és már tolakszik is az ölembe, óvatosan, lesve engem, mintha valami tigris lennék, akirõl nem tudni, evett-e az elmúlt két napban. Kivételesen nem zsuppolom õt ki az ölembõl. Mentségemre a sebeivel hivatkozok, meg égre-földre. És így most jó is. Nekemdõl, édeskés illata az orromba kúszik, és úgy érzem, hogy az elõbbi percekrõl magammal cipelt gyilkos düh végleg eltûnik belõlem. Apró kis teste itt van, szem elõtt, és rendben van. Finoman simogatni kezdem, és a jutalmam az a megnyugtató dorombolás, amit akár meg is tudnék szokni. Nem, várj... Már megszoktam.

- Lola... a jó emberekkel miért történnek mindig rossz dolgok...?- a legjobb a kérdés a legrosszabb embernek. Pillanatnyi tétovázás után folytatom becézgetését, majd maradok a féligazságnál.

- Ez a világ kegyetlen, cicafül. És nem igazságos. Fõleg a jó emberekkel nem.- mély hangom kicsit furcsa mellékízû, de õ mégis szorosan bújik hozzám. Mint a macskák, mikor tudják, hogy valami nem stimmel, és ösztönöktõl vezérelve a gazdihoz bújnak vigasztalni s vigaszt nyerni.

- Nem akarok többet kedves lenni... nem akarom, hogy megint bántsanak... - vékonyka hangja annyira esendõ, mint õ maga, pilláin könnyek hintáznak. Hát ki képes egy ilyen tündért bántani?

- Ne beszélj butaságokat.- magam felé fordítom arcát, könnyeit eltörölve, puha csókot nyomva homlokára. Hiszen ha õ is megszûnne jó lenni, kinek lenne ehhez joga? - Ha már te sem leszel kedves, minden jóság el fog tûnni a világból, és nem marad más, csak gonoszság.- ujjaimmal tincseit kifésülöm arcából, hogy üveggolyó szemeit nézhessem. - De esküszöm neked, Lilian, ezentúl én mindig itt leszek veled és meg foglak védeni. Nem engedem, hogy bármi rossz történjen veled ezentúl. - magamhoz karolom, õ pedig engedelmesen bújik hozzám, elveszve a böhöm ölelésben.

- Köszönöm, Lola...- hangja halk, mondhatni, hálás. Végsõ megadással emelem karjaimba, és viszem a hálóba az ágyra. Biztos fáradt.

- Mindjárt kerítek neked valamilyen ruhát.- takarom be, de nem jutok a gondolatnál messzebb az ágytól.

- Nem maradnál kicsit itt velem...?

Maga a megtestesült csábítás néz rám. Itt-ott kis harci foltok rajta, meg ragtapaszok, meg persze az én ingem, és azokkal az ártatlan szemekkel engem néz... megborzongás helyett cipõt veszek le, és ledõlök mellé. Kullancsként fonódik rám, alaposan körémtekeredve, én meg ahol elérem kényelmesen, ott gyengéden simogatni kezdem.

- Lola... szerinted hogy lehet megismerni a jó embereket?- duruzsol a nyakamba álmosan, miközben lágyan visszacirógat engem.

- Ez egy nehéz kérdés...- talán hozzád hasonlítva Cicafül... - Szerintem a jó embereket onnan lehet megismerni, hogy kedves a szemük. Látod benne a jóságot.- mire azt hiszem, elaludt, még megszólal.

- Akkor te nagyon jó ember vagy, Lola... a te szemed a legkedvesebb, amit valaha láttam...

Összeszoruló torokkal nézek le rá, de nem szól, nem néz fel. Arcán angyali békességgel elszunnyad, csupán a halk dorombolás marad meg egy ideig. Furcsa kis jószág õ. Egy angyal, aki belepottyant a bûn mocsarába, és mégis tiszta maradt, sõt, valahogy talán megszépítette ezt a helyet is. Hajába temetem arcomat, mélyen magamba szívva illatát, s szám sarkában egy picike mosollyal elhúzódva tõle lenézek rá. Édes. Megpróbálok persze hasztalan felkelni mellõle, de amilyen kicsi, úgy tud hozzám tapadni. Így hát kényelmesen elhelyezkedek, és lehunyom én is a szememet. Talán egy kis szunyóka nem árt...

A hold már rég fent van, mire újra kinyitom a szememet. Zavartan ülök fel, nem tudva egészen, hogy miért is alszok ilyen nyugodtan. Mellettem egy karcsú alak, körvonalai alapján úgy tûnik valami baj van. Pár pillanat múlva nem tudom, hogy nevessek, vagy inkább szitkozódjak. Talán vissza kéne aludni. Lehet, ez is csak egy álom. Azt hiszem, az õ rémült arcát elnézve tényleg vissza kéne aludni. Hogy lehet valaki ennyire... szûz? Ezen a nyomortanyán szinte érthetetlen.

- Lola... ez rosszat jelent...?- mielõtt a frászt hozom rá, egy mosolyt kanyarítok. Azt hiszem az elsõ opciót választom.

- Minden rendben van, cicafül. Gyere szépen.- talpra segítem, majd a fürdõbe megyünk, hogy lemossuk a kis izgalmas álmának nyomait róla. - Ez volt az elsõ ilyen alkalom?- persze hogy az, de ezt a csendet valahogy meg kell törni... bólintását elõre látom.

- Olyan furcsa volt... Lola, én még sosem éreztem ilyet.- pupillái kitágulnak, arca kipirul, s egyszerre lesz a legkínzóbb rémálmom, és vágyam egyszerre. - De... olyan jó érzés volt...- nyögi, mire szinte hitetlenkedve pillantok rá. Ez most... egy felkérés volt?

- Ühüm... és tudod, olyan szépet is álmodtam közben...- teljesen lefagyva hallgatom. - Tudod... egy gyönyörûséges mezõn feküdtem, napraforgók között... aztán ott voltál te is... egyikünkön sem volt ruha... fölém hajoltál, meg... megcsókoltál...- megbabonázva figyelem, és hallgatom, szirénként csábít. Nem fél tõlem. Egyáltalán nem... - És csókolgatni kezdtél... meg simogattál... de nem úgy, ahogy szoktál, hanem... nem is tudom... sokkal jobb volt... aztán megérintettél, ott lent is...- erotikus álmok velem? Letagadhatatlan bizonyítékkal az orrom elõtt... - És ekkor éreztem... olyan csodálatos volt...

Egy nagyon hosszú pillanatig csak állok elõtte, kezemben a rongy, elõttem õ a teljes Afrodité szépségével és naivitásával, és teljes mezítelenségével. Közben meg arról beszél, hogy erotikus álmai vannak. Velem. Mi ez, ha nem egy jel, hogy...

-Cicafül... - fújtok nagyot, mintha egy obeliszket kéne megmozdítanom. Erkölcseim most tényleg annak hatnak. - Ami jól esik, az nagyon ritkán szokott rossz dolog lenni. Szereted az édességet, igaz? - szapora bólogatást kapok, és még mindig áhítattal teli szemeket. - Az se rossz dolog, nemde?

-Akkor ez jó dolog? Mert olyan jó volt, és...

Kész. Paff vagyok. Nem hagyom neki végigmondani a mondókát. Két ujjam közé csippentve állát magamhoz húzom, és éhesen csapok le ajkaira. Nyikkanva remeg hozzámbújva, kicsit sem segítve a vérnyomásom lejjebb dolgozni. Farkincája önálló életre kélve cirógat, kacsói mezítelen mellkasomon támaszkodnak meg-meg csúszva, a simogatás illúzióját keltve. Ujjaim a hajában, masszírozva fejbõrét, s közben fejét billentve, hogy szétnyiló ajkai közé sikló nyelvemnek könnyebb dolga legyen. Nyávogva karmolássza bõrömet, én meg válaszul reszketegen szájába sóhajtok.

Valaki felcsavarhatta a fûtést, mert pokoli meleg lesz itt a kis fürdõben. Könnyedén kapom magasba, õ meg karcsú kis lábait a derekam köré tekeri. Ágaskodó kis hímvesszõje hozzádörgölõzik a nadrágomhoz, amiben szintén megbújik egy kemény farok. Szája sarkába csókolok, majd arcára, végig egészen a füléig. Finoman megharapdálom a fülcimpáját, közben végigfektetem az ágyon. Annyira... édes! Puha barackillat lengi körbe, vagy valami finom virágillat, és az íze is olyan, mint a mennyei mannáé. Ujjaim bebarangolják testét, õ pedig finoman rángatózva nyögdécsel vérlázítóan karmaim között. A vad éhség mellett azonban felüti fejét valami más is. Emiatt nem esek vadállat módjára neki, inkább csak kóstolgatom. Sok idõnk van, nem? Lesz idõm apránként elfogyasztani.

Ujjacskái a hátamon keresnek kapaszkodót a roham ellen, hasztalan. Térdeit finom határozottsággal tárom szét, és közéjük csúszva finoman ráereszkedem, hogy súlyom ágyhoz szegezze. Nem mintha futni akarna. Teste vergõdik, keres valamit, amit tapasztalatlan lelke még nem ismer, de ösztöne hajtja.

-Ilyen volt az álmod is, Cicafül? - súgom forrón nyakára, hogy onnan mellbimbóira szökjek.

-Nehh...hmm... - elcsuklik a vággyal teli hangja, ahogy körbenyalintom a kis rózsaszín gombokat. - Ez... Ez... - nyávog egyet, ahogy beleharapok. - Jobb... - játékosan ráfújok a hegyes kis bimbókra.

-Te meg gyönyörû vagy. És kívánnivaló.

Morgom hálószobamély hangon a bõrére. Ujjai a hajamban. Hogy cirógatni próbál, vagy beleakadt, lényegtelenné vált. Érintése mint ajzószer hat rám, pedig ígyis csak egy hajszál választ el attól, hogy lehúzva sliccem mélyen belé vágjam magam. De lassan. Nyugi. Szúszáááá!

-Akkor tegyünk rá még egy lapáttal... - susogom.

Nyikkan remegve, míg bõrén a libabõr végigfut. Ujjaimmal pihekönnyedén, de játékosan simítok végig rajta, újabb sóhajt csalva ki belõle. Gyönyörû. Elnyílt ajkak, módszeresen rózsaszínre csókolt bõr, vörös ajkak, és rettentõen felizgul test. Annak a patkánynak minden nyomát eltüntettem, vagy enyéimmel lefedtem.

És mind az enyém. Felnyílnak leszorított szemecskéi, bennük kétségbeesett vágy, hullámzó mellkasa szusszan egyet, mielõtt teste mozdul újra, hogy keresse a súrlódást. Elfojtok egy mosolyt, és teljesen ráhajolok.

Nyüszíti, mint akinek fáj. Csitítva õt simítok rajta végig, meg se állva kicsi farkáig. Megmerevedik, levegõt se vesz, tágra nyílt szemmel néz szemeimbe, ahol csak a nyugodt éhséget találhatja. Lassan simítok végig kincsén, cirógatom, mintha csak ismerkednék vele. Úgy tûnik kielégíti a kontaktus, mert ficergése egy kissé alábbhagy. Artikulálatlan szavak törnek fel belõle, míg én gyöngyözõ elõváladékát puha mozdulatokkal kenem szét teljes kis hosszán. Finoman érintem ujjaimmal a barázdás kis zacskóit is, és épp csak lehajolok ajkaira, csókot hintve oda, mikor felsikkantva összerándul, összes karmát belém vájva, és újra elélvez.

Szinte pillanatok múlva félig öntudatlanul omlik össze karomban, kielégülten, ragyogva, fáradtan. Szám sarkába mindenttudó kis mosoly költözik. Aprócska puszikat nyomok arcára szerteszét, visszahozva a jelenbe, míg álmatag kis szemecskéi rámtalálnak, és boldog elégedettséggel, lustán rámmosolyog. Meghökkent tekintetétõl kísérve spermájába dugom ujjam, és egy macskát megszégyenítõ mozdulattal nyalom le onnan. Micsoda kis édes cukorfalat!

Súgom ajkaira, mire õ álmodozva bólint. Ha akarna se tudna talán most megmozdulni. A fürdõbõl egy bevizezett rongyot hozok, és finoman megmosdatom. Végül egy másik ingemet húzom rá, hogyhátazértmégis, és a takaró alá dugom. Amikor biztos vagyok benne, hogy teljesen lehiggadtam, egy jövõbeli hideg zuhany ígéretével mellé bújok az ágyba. Csigamód araszol felém, én meg magamhoz ölelem a mellkasomhoz kucorodó alakot. Feje búbjára egy csókot nyomok, és beleborzolok finoman tincseibe.

-Lola... - motyog álmos hangon.

-Mondjad. - somolygok magamban a csendbe.

-Neked... is jó volt?

Lehunyom a szemeimet. Eltartott egy darabig, míg meg merte kérdezni. Vagy csak most kezd ébredni, nem tudom. Mindegy is. Kicsit megszorítom az õt ölelõ karjaimat, és mély elégedett hangon válaszolok.

-Nagyon jó volt, Cicafül. Te vagy a világ legjobb embere.

Hangom lassan elhalkul, hiszen az elsõ pár szó után a kis drága újra álomba ájult. Mikor megbizonyosodok róla, hogy nem kel fel, kislisszolok mellõle, és beállok a zuhany alá. Mielõtt álmában rontom meg teljesen, és zúzom gyermekkorát össze, le kell higgadnom. Ám a hideg helyett langyosra sikerül a víz. Idõtlen idõk óta nem maszturbáltam, most viszont szükségem van a könnyítésre. Még egy ilyen este, és a hullájáról fognak lebányászni, mikor halálra kefélem nem csak az õ, de az én agyam is.

Cicafül... Megõrjítesz!

Az ajtó hirtelen roppanva szakad be, és mikor megpillantom a küszöbön álló Lolát, hatalmas megkönnyebbülés áraszt el. Hát itt van... eljött... nem hagy cserben... Lola soha nem hagy cserben, mindig segít...

Ahogy végigpillant a kis szobán, a szemei nagyra tágulnak, és olyan láng gyúl bennük, amit ezelõtt még sosem láttam. Az ajkai úgy simulnak össze, mint két penge, a tekintete pedig ridegen csillan. Aztán hirtelen egész testében pattanásig megfeszül, a ruhák teljesen alakjára simulnak, roppant izmait megmutatva. Egészen ijesztõen fest így...

- Lola...- súgom megkönnyebbülten, míg ugyanabban a pillanatban John rémülten szól. Kihasználva a döbbenetet apróra húzom össze magam, eltakarva magam valamelyest. A szívem még mindig õrült sebességgel ver…

Végtelennek tûnõ idõ múltán megmozdul, lassan lép beljebb a szobába, borzongató feszültséget keltve ezzel. A tekintetében szinte lángol a düh és az undor, és ha jól látom, van ott még valami más is… talán… féltés?

A feszültség és az indulat szinte kézzel fogható a levegõben. Hosszú idõ telik el, míg megszólal, az az agresszív, állatias üvöltés pedig egészen meghökkentõ. Nagyra tágult szemekkel, döbbenten figyelem, ahogy Johnra veti magát és egy könnyed mozdulattal letépi rólam. A döbbenettõl elnyílt ajkakkal nézem, ahogy lehetetlenül könnyed mozdulattal a falra keni. Pedig John magas, nagytermetû ember, és nem pihe súlyú… nem is sejtettem, hogy Lola ennyire erõs…

John tompán puffan, sípoló hangot ad ki, miközben a levegõ kiszorul a tüdejébõl. Nagyra tágult szemekkel figyelem, ahogy összecsuklik, és erõtlenül a földre rogyna, de ekkor Lola újra megragadja és a padlóhoz vágja.

Végigfut rajtam a hideg borzongás, egész testemben megremegek egy pillanatra a vészjósló koppanás és döngés hangjára. Elfordítanám a fejem a borzalmas látványtól, de egyszerûen nem tudom. Képtelen vagyok elszakítani a tekintetem a jelenettõl… Lola most… olyan ijesztõ… mint egy fékeveszett vadállat… tombol, még én is tisztán érzem a belõle áradó tömény vérszomjat.

De mindemellett mégis ott lapul az aggodalom, látom a tekintetében. Aggódik értem, félt, és ez… annyira jól esik…

John kiguvadó, elborzadó tekintettel kap levegõ után, elkínzott hörgést hallatva közben. Már-már azt hinném, ennyi volt, Lola elégtételt vett és abbahagyja a püfölését, de a következõ pillanatban lendületesen lép John mellkasára. A néma csendbe szörnyû recsegés hasít…

A pillanat megállni látszik. Látom John arcán a mérhetetlen fájdalmat, ahogy grimaszba rántja a vonásait és könnyes szemeiben a haláltól való félelmet. Ahogy a szája sarkából vékony vércsík szivárog és látom ijesztõen behorpadt mellkasát, amelyre Lola nagy lába mér nyomást. És látom Lolát is… a leírhatatlan dühöt az arcán, a félelmetes, semmivel sem összetéveszthetõ vérszomjat. Kétszer akkorának tûnik, mint valójában, az izmai szinte pattanásig feszültek. Mégis a szemeiben van valami lágyság, valami szívmelengetõ csillogás… aggodalom…

Ekkor tör be az apró szobába két alak, durván kapkodva vonszolják ki az ájult Johnt, ezzel talán az életét megmentve. Majd Lola döngõ léptekkel, mindenkit félrelökve siet hozzám, hogy leguggoljon elém és szorosan magához öleljen. Arcát a hajamba fúrja fújtatva, nálam pedig eltörik a mécses. Hangosan felzokogva simulok a mellkasához, úgy kapaszkodva belé, mintha az életem múlna rajta. A történtek okozta sokk elmúlt és nem maradt semmi más, csak a tömény rémület.

Az erõs karok körülfonnak, eltakarva a világ elõl és megvédenek minden veszélytõl. Ismerõs, férfias illat kúszik orromba, testének melege bizsergeti a bõröm. Ebben a pillanatban képes vagyok szentül hinni, hogy most már nem lesz semmi baj, hogy örökké itt marad velem és megvéd. Édes melegség kúszik a mellkasomba, ellazítva görcsös izmaimat. Próbálom összeszedni magam, de még mindig a történtek hatása alatt állok… annyira megijedtem…

Kellemes, puha érintés a hajamon, majd az arcomon, végül ujjak kúsznak az állam alá, hogy gyengéd erõszakkal felemelje a fejem. A sötét szemek végtelen aggodalommal pásztázzák az arcom.

- Hol fáj, Cicafül? Jól vagy?- kérdi lágy, búgó hangon, végigpillantva megviselt testemen, nekem pedig újra lefelé kezd görbülni a szám széle, ahogy eszembe jut, John miket mûvelt velem. Annyira féltem… a szemeim újra könnybe lábadnak és lesunyt fülekkel húzom össze magam még kisebbre, farkincámat a lábaim közé húzva. Annyira rossz volt… borzalmas érzés… én pedig már kezdtem azt hinni, hogy senki nem fog rajtam segíteni… bíztam Johnban, õ pedig ezt kihasználta.

- Nincs semmi baj. Most már minden rendben. Soha többet nem fog ez elõfordulni, hallod? Itt vagyok… shhh…- súgja mély, megnyugtató hangon, miközben finoman újra magához húz, végtelen gyengédséggel és odaadással vizsgálva meg a sebeim. Ahogy múlnak a percek, úgy csillapodik a remegésem és kezdek megnyugodni. Olyan sokat jelent, hogy Lola itt van velem…

Ingét ledobva rám teríti, a finom anyag pedig sátorként lep el. Én pedig örömmel bújok el benne, hogy a fejem búbja se látsszon ki. A finom illat, ami a ruhaanyagból árad kellemes melegséggel tölt el.

- Maradj itt, mindjárt jövök.- súgja halkan, én pedig riadtan fonom ujjaimat a csuklójára, mikor megmozdul.

- Lolaaaaaa…- nyüszögök rémülten, fejemet elõdugva az ing rejtekébõl. Kérlelõen, szinte könyörögve nézek rá. – Ne hagyj itt!- kérlelem vékony hangon, mire egy pillanattal késõbb megenyhülve ölel ismét magához, én pedig megkönnyebbülten, boldogan simulok a karjaiba… azt akarom, hogy velem maradjon…

Hirtelen kap fel, és én szorosan simulok hozzá, arcomat meztelen mellkasához szorítva. Lehunyt szemekkel, ingének rejtekébõl élvezem, ahogy sietõs léptekkel végigrobog a folyosókon, egészen egy csendes, ismerõs szobáig, melyet halványan kitölt az almás-fahéjas dohány illata. Hogy én mennyire szeretem ezt az illatot…

Hallom, ahogy az ajtó döngve csukódik be Lola lábának utasítására, ezzel kizárva innen minden rosszat. Mintha egy külön dimenzió lenne ez a lakás, belengi a béke, a szeretet és a melegség. Kis tétovázás után megindul a konyha felé, óvatosan leültet az egyik székre, majd gyengéden borzol kócos hajamba.

- Elmegyek az elsõsegély dobozért a fürdõszobába. Maradj itt.- mondja halk, lágy hangon, egy szelet csokoládét tolva elém, majd eltûnik. Lassan majszolom el az édességet, lenyalogatva utána minden ujjam, majd érdeklõdve pislogok, mikor Lola az elsõsegélydobozzal visszatérve leül elém egy székre.

- Cicafül, mutasd hol fáj.- mondja lágy hangon, én pedig bizonytalanul pillogok fel rá. Tétován, szégyenkezve csúsztatom le magamról az inget, majd szégyentõl vörös arcom elfordítom tõle. Kisvártatva óvatos kezek érnek hozzám, nagy gonddal lefertõtlenítve minden apró kis sebet, én pedig füleimet lesunyva grimaszolok. Ez csíííp…

A végére érve Lola gondosan le is ragasztja a sebeket, én pedig sután, de egyértelmûen megkönnyebbülten szemrevételezem a tapaszokat.

- Most, hogy múmiává avattunk…- szólal meg aztán nagy komolyan, én pedig meglepetten pislogok fel rá. Múmiává…? – Szeretném, ha éjjelente nem támadnál fel és kísértenél amíg meg nem fázol.- jelenti ki, mire durcásan dörgölöm meg a szemeimet, visszanyelve a sírást.

- De hát Lola, a múmiák nem is kísértenek…- motyogom megrovóan. Lola, te gyerek korodban nem olvastál rémmeséket…?

- Igazad van.- mosolyodik el puhán, majd becézgetõ mozdulattal kezdi vakargatni a fülem tövét. Lehunyt szemekkel, ellazulva nyugszom meg és élvezem a finom kényeztetést. – De ha nem kísértenek, akkor jó lenne tudni, hol van a szarkofág. Mostanában nem alszok túl jól, és kár lenne a pár órás alvásom megzavarni a zarándoklatoddal…- mondja viccelõdve, megrovó hangon, én pedig érdeklõdve, reménykedõ szemekkel fordulok felé.

- Tehát… aludhatnék veled is?- kérdem lelkesen, egyre növekvõ örömmel.

- Hm… vajon aludhatnál-e?- kérdi szarkasztikusan. – Mégis mikor tartott vissza, hogy mit mondok?- vonja fel a szemöldökét megrovóan, én pedig elszégyellem magam, de mielõtt szabadkozhatnék, folytatja. – És komoly indok nélkül mikor tudnálak elküldeni?- mondja immáron mosolyogva. – Mivel ma este neked van több ragtapaszod, ott alszol, ahol szeretnél. Majd szólj, rendben?- kérdi lágy hangon, én pedig felragyogó szemekkel bólogatok. Lola összecsukja az elsõsegélydobozt, én pedig közben lemászok a székemrõl, majd egyenesek az õ ölében kötök ki. Elõször meglepõdik, árgus szemekkel figyelem a reakcióját, de kivételesen nem teremt le, ezért boldogan csücsülök az ölébe. Oldalvást a mellkasának dõlök, õ pedig automatikusan cirógatni kezd. Boldogan dorombolva hunyom le a szemeimet.

- Lola... a jó emberekkel miért történnek mindig rossz dolgok...?- kérdem végül tétován, a mellkasomban pedig szétárad valami keserû, hideg érzés. Lesunyt fülekkel bámulok magam elé, Lola keze pedig egy pillanatra megdermed, hogy még lágyabban kezdjen aztán cirógatni.

- Ez a világ kegyetlen, cicafül. És nem igazságos. Fõleg a jó emberekkel nem.- mondja halk, szomorú hangon, a szemei fájdalmasan csillannak meg, én pedig reszketve bújok egészen hozzá, ujjaimmal a felsõjét markolva meg.

- Nem akarok többet kedves lenni... nem akarom, hogy megint bántsanak...- súgom el-elcsukló hangon, könnyes szemekkel, kis farkincámat védelmezõen magam köré húzva, egészen apróra összekuporodva.

- Ne beszélj butaságokat.- fedd meg halkan, majd finoman az állam alá nyúl és felemeli a fejem. Lágyan törli le kibuggyanó könnyeimet, majd finom puszit nyom a homlokomra. - Ha már te sem leszel kedves, minden jóság el fog tûnni a világból, és nem marad más, csak gonoszság.- túr finoman a hajamba, hogy kisimítsa a rakoncátlan tincseket az arcomból. - De esküszöm neked, Lilian, ezentúl én mindig itt leszek veled és meg foglak védeni. Nem engedem, hogy bármi rossz történjen veled ezentúl.- ölel magához, én pedig teljesen elveszek a karjai közt. Soha nem akarok innen kibújni, mindig itt akarok maradni, védve a világ elõl, minden elõl... mert tényleg úgy érzem, itt semmi bántódásom nem eshet.

- Köszönöm, Lola...- súgom a mellkasába, boldog mosollyal kapaszkodva belé. Lassan, óvatosan emel fel, én pedig arcomat a nyakába fúrom, úgy hagyom, hogy a hálószobába vigyen, majd puhán az ágyra fektessen.

- Mindjárt kerítek neked valamilyen ruhát.- mondja, miközben betakargat, de csuklója után kapok, mikor menni készül.

- Nem maradnál kicsit itt velem...?- kérem halkan, kérlelõen felpillázva rá. Egy hosszú pillanatig csak néz rám, furcsán csillogó szemekkel, végül megadó sóhajjal veszi le a cipõjét, majd dõl be mellém az ágyba. Összébb húzom magamon az ingét, majd hozzá bújok, egyik lábamat átvetve a combját, kezemet mellkasán nyugtatva, fejem vállára fektetve. Fél kézzel átkarol, derekamat kezdi finoman cirógatni, én pedig halk dorombolással nyugtázom.

- Lola... szerinted hogy lehet megismerni a jó embereket?- kérdem halkan, szinte már félálomban, orrocskámat a nyakához nyomva. Kis kezemmel apró köröket írok le széles, csupasz mellkasán, farkincám lustán köröz az ágynemûn.

- Ez egy nehéz kérdés...- dörmögi elgondolkodó arccal, majd némi csend után ismét megszólal. - Szerintem a jó embereket onnan lehet megismerni, hogy kedves a szemük. Látod benne a jóságot.- mondja végül, én pedig még közelebb bújok hozzá, az álomvilág már csalogat, de még egy kicsit ellenállok...

- Akkor te nagyon jó ember vagy, Lola... a te szemed a legkedvesebb, amit valaha láttam...- súgom, majd nem tudok tovább ellenállni, magába ránt az álom...

Furcsa, de kellemes álmot látok... kicsit kaotikus, nem igazán értem minden részletét, de egyértelmûen egy szép álom.

Egy virágos mezõn fekszem, meztelenül, a puha, lágy fûben, napraforgók között... a nap fényesen ragyog, az ég szemfájdítóan kék, a puha, bodros bárányfelhõk pedig lustán úsznak az égen... a kellemes, langyos szellõ végigcirógatja a testemet, mintha láthatatlan ujjak simogatnának... sóhajtva hunyom be a szemem, átadom magam a csodálatos érzésnek...

Aztán mintha Lola hangját hallanám valahonnan, távolról... mikor felnézek, õt látom magam felett térdelni, õ is meztelen, az arcáról süt a kedvesség, a szeme csillog rám... lehajol, és megcsókol, mint akkor reggel. Most már nem lepõdöm meg, sõt, teljesen elmerülök az érzésben... felsóhajtok, mikor a nyakamat kezdi csókolgatni... az ajkai olyan puhák... és forróak... a kezei a testemre siklanak, finoman simogat velük... libabõrös leszek az érzéstõl, a bõröm lassan forrósodni kezd és a melegség összpontosul ott lent... azon a helyen...

Reszketegen felsóhajtok, mikor testemre siklik szájával, majd nyikkanva feszülök meg, mikor finoman mellbimbómat kezdi nyalogatni... enyhén megszívja... ott lent pedig... lassan megint kezd felállni...

Már remegek egész testemben, de furcsa mód nem jut eszembe, hogy tiltakozzak... pedig John is ezt tette velem... de az nem volt ilyen jó érzés... az rossz volt, de mikor Lola csinálja, az olyan jóóó...

Elveszek a csókok és simogatások özönében, a testem egyre csak remeg, csak sóhajtozni és nyögni tudok... szégyenkezve takarnám el magam, de finoman húzza el a kezeimet, majd a combjaimat kezdi csókolgatni, finoman széthúzva õket, én pedig a füvet markolom...

Majd ujjak találnak rám, ott lent, finoman markolva meg, majd olyan dolgot tesz, amirõl eddig álmodni sem mertem. Lassan kezdi húzogatni, le és fel, végtelenül finom mozdulatokkal... ott belül pedig, a testem legmélyén valami fellángol... elveszek az érzésben, a forróságban, ami mélyrõl árad...

Lihegek, nem tudok mozdulni, sem beszélni... Lola fölém hajol, hozzám simul közben, forró bõre az enyémhez ér... kétségbeesetten kapaszkodok belé, úgy érzem, ha nem tenném, elvesznék... tekintetem a felhõkre vándorol, homályosan látom a ragyogó kék eget, a fölöttünk hajladozó napraforgókat...

Aztán történik valami... megfeszülök, forróság áraszt el, görcsbe rántja a tagjaimat... én pedig elveszek... nem létezik semmi más, csak az érzések... Lola és én... a forróság...

Pihegve ébredek fel, még mindig reszketõ testtel, forró bõrrel... Lola felém fordulva alszik, egész mélyen szuszog. Vörösen emelem fel a takarót, kényelmetlenül fészkelõdök a nedves érzésre... az, ott lent, lassan újra normális lesz...

- Lola...- súgom zavartan, de nem mozdul. Finoman kezdem rázogatni, piros arccal, zaklatottan. - Lola, kérlek, ébredj fel...- kérem halkan, és mikor végre kinyitja a szemeit, zavartan sunyom hátra a füleimet.

A szoba már sötétségbe burkolózott, a függönyön csak a Hold ezüstös fénye süt be, szépen bevonva az egész szobát vele, mint valami finom lepellel. Lola álmosan nyújtózik, majd ül fel, én pedig zavartan emelem fel a takarót és mutatom meg neki, hogy mi történt. Szavakban úgysem tudnám elmondani...

Meglepetten kerekednek ki a szemei, az álmosság azonnal elillan belõlük.

- Lola... ez rosszat jelent...?- kérdem félénken, mire megnyugtató mosoly árad szét az arcán.

- Minden rendben van, cicafül. Gyere szépen.- kel fel, a kezét nyújtva felém, én pedig zavartan kászálódom ki a takaró alól. A fürdõbe kísér, az inget a szennyes kosárba dobjuk, majd egy nedves szivaccsal, finoman kezd letörölgetni. - Ez volt az elsõ ilyen alkalom?- kérdi, én pedig bólintok.

- Olyan furcsa volt... Lola, én még sosem éreztem ilyet.- súgom igazán elképedve, lelkesen csillogó szemekkel, visszaemlékezve a csodás érzésre, a különös álomra... - De... olyan jó érzés volt...- bököm ki végül elpirulva. Megáll a keze, furcsán tekint rám, én pedig pirulva sütöm le a szemeimet.

- Ühüm... és tudod, olyan szépet is álmodtam közben...- súgom, mire furcsán csillogó szemekkel néz rám, én pedig tétován kezdek mesélni. - Tudod... egy gyönyörûséges mezõn feküdtem, napraforgók között... aztán ott voltál te is... egyikünkön sem volt ruha... fölém hajoltál, meg... megcsókoltál...- súgom, egészen kipirult arccal, az emlékek hatására testem újra forrósodni kezd. Átélek újra mindent, mintha csak magam elõtt látnám. - És csókolgatni kezdtél... meg simogattál... de nem úgy, ahogy szoktál, hanem... nem is tudom... sokkal jobb volt... aztán megérintettél, ott lent is...- ennél a pontnál elakadok, egész vörös lesz az arcom, lassan remegni kezdek. Ott lent is történik valami, pirosan takarom el, farkincámat is magam felé húzva. - És ekkor éreztem... olyan csodálatos volt...- súgom áhítattal...

Cicafül megértette, és tiszteletben tartotta egész nap a kérésemet, hogy szeretnék egyedül maradni. És a következõ, meg az arra következõ napokon is. Nem sietett hozzám, nem keresett, vagy ha keresett is, hát nem jutott el hozzám. Úgy tûnik, itt mindenki összejátszott ellenem, mert ha tényleg nem akarom, hogy feljusson ide valaki, nem is juthat fel. Legalábbis Ashura nagyszerûen védi a folyosót. Vagy a nyuszifül nem jön.

Begolyózok a gondolataimtól. Tehát a sok bennem felgyûlt feszültséget azon vezetem le, akin csak le lehet. Megállás és hezitálás nélkül, nem ismerve a megbánás szót. Majd miután kiadtam a fáradt gõzt, és némi sajgással gondoltam bele, hogy vajon szegény ártatlan pára tényleg megérdemelt-e ekkora szidást... Páran ígyis azt pletykálják, hogy az Õ halála óta nem volt ilyen kemény menetrend a Hotelban. És ezzel a kicsit sem hálás érzéssel dübörögtem vissza a lakásomba. Elegem van! Elmegyek!

Mégis, ahogy az asztalon egy vázában virágokat pillantok meg, és kétségtelen, hogy ez kinek a mûve, a szívem megdobban, és a megfagyott érzéseim egy pillanatra felnéznek. Hogy került ez ide? Mikor jöhetett fel? Talán mégsem megyek el. Még nem. Szórakozottan húzom végig ujjamat a kis virágszálok egyikén, majd fújtatva túrok a hajamba. Ilyen furcsa hiányérzetet régen éreztem. Ennyire hozzászoktam volna a jelenlétéhez? Keserû mosollyal gyújtok meg egy szivart, és a fotelomba ásva magam elsüppedek a saját hülyeségemben. Mert minden az én hibám...

És a kis meglepetések nem fogynak el. A figyelmesség ezen oldalát sosem ismertem, és most végtelenül... Nem is tudom, létezik-e kifejezés erre a szótáramban. Melengetõ? Megható? Nem. Valami más. Amitõl az ember képes úgy ülni egy fotelban égõ szivarral, hogy az utóbbiba egyszer sem szív bele, az mégis végigég. Másnap ugyanis egy barackot találok. Errõl a kergetõzés jut eszembe, és a lelkesedés, amivel rávetette magát, zizegõ fülecskékkel, és finoman lengedezõ farkincával... És hiába nem vagyok oda annyira a gyümölcsért, valahogy... Az éjszaka közepén azon kaptam magam egy szál gatyában, hogy nyakig ragadok tõle. Micsoda érzelgõsség! Öregszem tán?

És ma is belépve a szobába egybõl észrevettem azt a festményt, amit a kandalló felé tett valaki. Az egész kép annyira vidám, annyira élõ ebben a szobában... Igen. Ez a szoba inkább kripta volt, semmint élõhely, és ez a kis cicafül képes volt úgy lopni ezeket a színeket a mindennapjaimba, hogy észre sem vettem, és úgy véltem, nincs ezekre többet szükségem. Talán túl durván bántam vele...

Némi tépelõdés után szivar után nyúlok, és a zippo gyújtó csattan a kezemben, ám mégis érdeklõdés nélkül teszem le. Nem az igazi, hogy nincs aki szimatolva az ölembe másszon és hablatyoljon közben. A csend eddig barátom volt, most meg... bántó lett. Ez nem az a csend, az a békés, megnyugtató, és idilli, ami eddig volt, ahová menekültem a mindennapok elõl. Ez már inkább az fülsértõ, csilingelõ, és zúgó, ami elviselhetetlen. Képtelen vagyok ülni és hallgatni. Lábaim valami számomra ismeretlen oknál fogva mozognak, ahogy felállok és távozok. Nagyon régen voltam már azért Odalent, mert én akartam odamenni. Ha le is mentem, hát azért mert kellett, vagy mert sürgõsen közbe kellett lépnem. Furcsa érzések kavarodnak fel bennem.

Ám mielõtt még elérném a legalsó szintet, az Önkéntesek folyosóján olyan hang üti meg a fülem, amitõl megborzongok és végigrohan rajtam a libabõr. Nem azért, mert ijesztõ. És nem is a hang, hiszen az elmúlt napokban nem is volt lehetõségem arra, hogy halljam... Hanem attól, ahogy. Hiába torzítja a sikolyt félelem és kétségbeesés, ezer közül is megismerném. Testem az elõtt mozdul, hogy felfoghatnám, és hosszúra nyúló lépteim pillanatok alatt juttatnak a szobához, ami elõtt meg sem állok, lendülettel veszem be a szoba ajtaját, ami roppanással adja meg magát. Ilyenkor jól jön, hogy a fizikai erõ nem hátrány...

És az elém táruló látványtól úgy érzem, hogy valaki egy vörös posztót lenget elõttem. A pillanat, amíg az ajtó roncsai földet érnek, megdermed. Szemeim elõbb kerekre tágulnak, mintha nem hinnék a látványnak, majd hidegen szûkülnek össze. Ajkaim penge vékonyra préselõdnek, és akarom vagy sem, izmaim pillanatok alatt feszülnek meg, ezzel alakom jócskán megdobva. A szoba félhomályában teljesen tisztán ki lehet venni a ruhamaradványokat, amik szerteszét hevernek, itt-ott gyanús vörös pöttyöcskék vannak, és a ziháló-sípoló légvétel nem épp arra utal, hogy ezek ketten a maki-szexet gyakorolták.
- Lola...

Halk hang suttogja, és egy mélyebb ejti ki tétovázva.

Cicafül szemei, és arca csupa könny, mégis az a mérhetetlen megkönnyebbülés, ahogy felém pillog, ahogy összeharapdált ajkaival nyüsszögve húzza össze magát a pillanat adta lehetõség alatt,... Ruhái épp csak rajta vannak, egy pillanattal érek ide késõbb, és az ég tudja, mi visszafordíthatatlan fogadott volna. Bezzeg azon a férgen van ruha, és egyetlen testrésze lóg ki a sorból, ami most kõkeményen mered az aprócska test felé, ami remegve húzza össze magát. Állkapcsom összeszorítom, mielõtt még olyat mondanék, amivel bárki lelki világát kibillenteném, vagy amit még magam is megbánok. Hátborzongatóan lassan lépek a szobába, és nem tudom eldönteni, hogy jó döntés volt-e. Közelebbrõl nézve azt a kicsi, törékeny testet... A hófehér bõrt mindenütt foltok borítják, zúzódás, harapás, csókfolt...

Üvöltve vetem magam a szobába, és úgy tépem le az én nyuszifülecskémrõl ezt a megátalkodott férget, hogy közben nem jut el hozzám semmilyen értelmes gondolat. Egy lendülettel vágom a falhoz a férfit, hogy élvezet hallgatni ahogy nyekken, majd a kissé visszacsukló testet pillanatnyi hezitálás nélkül vágom a földhöz. A mellkasa gyanúsan döng, feje keményen koppan, látása elhomályosul, a tüdejébõl kiszorul az utolsó szusz. Hagyom levegõhöz jutni, tapasztalatból tudom, hogy jobban fáj, ha kicsit magadnál vagy. És amikor tüdeje megtelik levegõvel, keményen taposok a közepére.

Hátborzongató, rémületes reccsenés a csendben.

Ekkor sikerül két alaknak benyomulnia a szobába, gondolom a dulakodás... nem. Inkább a gyilkos indulataim megérezvén rohantak fel, és kivételes eset ez, látván a rabokat is, akik igyekeznek nem épp kíméletesen, de hatékony gyorsasággal eltüntetni a szemem elõl a félholt alakot. Hajam palástként libben utánam, és könnyed mozdulattal söprök félre minden utamban állót, hogy két lépéssel az ágy végénél a földön kucorgó alak mellett teremjek, és leguggolva húzzam magamhoz szorosan. Kell két mély levegõ, hogy lehiggadjak, és a remegésem is csillapodjon, addig a hajába fúrom arcomat. Nem a hamvassága, sõt nem is a tény bántana, hogy nem az enyém. De ha bántani merné valaki! ÕT! Soha nem tudnám sem magamnak, sem annak megbocsájtani.

Mikor végre lecsillapodtam annyira, hogy képes vagyok gondolkozni, egy ezred másodperc erejéig átsuhan rajtam, hogy vajon erre a kicsi, pityeregve hozzámbújó alakra mikor kezdtem a sajátomként gondolni, majd egy finom mozdulattal simítok végig buksiján, hogy álla alá nyúlva arcát felemeljem, és megnézzem, jól van-e.

- Hol fáj, Cicafül? Jól vagy?

Buknak ki belõlem az engem birizgáló kérdések ellenõrizetlenül, hiszen szívemet egy deja vu érzés kerülgeti, hogy rozsdás fogaival csaphasson le rám. Ám most nem késtem el. Most itt vagyok, és soha többet nem engedem senkinek át. És ez a gondolat annyira megnyugtató, hogy vállaim végre leereszkednek, és feszült izmaim ellazulnak. Ha nem is baj nélkül, de itt van, épen, és élve. Lefelé görbülõ ajkakkal néz rám, könnyekben úszó gyönyörûkék szemekkel, füleit lesunyva, farkincáját is a lábai közé szorítva.

- Nincs semmi baj. Most már minden rendben. Soha többet nem fog ez elõfordulni, hallod? Itt vagyok... Shhh...

A halk, mormogó szavak úgy csúsznak ki a számon, hogy szinte fel sem fogom. Számba veszem arcán a sebeket, de szerencsére ránézésre is meg tudom mondani, hogy egy-két napon belül eltûnnek. Visszahúzom magamhoz, ezúttal jóval finomabban és gyengédebben, két kézzel cirógatva óvatosan a testét, hiszen ruha még mindig nem sok van rajta. Félve érek minden duzzanathoz vagy sebhez, és a megkönnyebbülés hullámokban áraszt el. A vércseppek is úgy tûnik a rohadéktól származnak, Lilian nem adta magát könnyen. Büszkeség elegyedik a bennem dúló elég nagy káoszba, míg az ingemet levetve ráterítem a kis cukorborsóra, akit sátorként lep el a nagy ruha, de el is bújik benne, hogy csak egy farkinca lóg ki belõle.

- Maradj itt, mindjárt jövök. - súgom a kis kupackának, de mielõtt megmozdulnék, egy kéz csap le rám, és megszorongatva marasztal.

- Lolaaaaa... - nyávogás, majd egy pofi jelenik meg rémült kifejezéssel. - Ne hagyj itt!

Hogy lehet nemet mondani? Hogy lehet azt mondani, hogy csak elmegyek, a szart is kiverem abból, aki ezt tette veled, majd a beleivel díszítem fel a karácsonyfámat, és az egyéb belsõszerveit a vacsorámba fõzöm? A fenébe is az egésszel, hiszen az az alak már biztosan egy fájdalomcsillapító nélkül kasztrált valami lett, akit nem sietnek ellátni, amíg lesz idõm foglalkozni vele. Megenyhülve karolom hát át a kis alakot, aki olyan boldogan simul karjaim közé... Pedig a szeme elõtt vágtam kis híjján agyon azt a Jonht. Azt a pondrót. Tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy két mozdulattal csináltam belõle lekvárt. Mégis úgy szorongat, úgy bújik hozzám, mintha nem lenne holnap.

Karjaimba kapom, és egy pördüléssel távozok a szobából. Csend van. Mindenki eltakarodott, és kivételesen nem hiszem, hogy tudni akarom, milyen közösség- és csapatszellem építõ foglalkozáson vesznek részt. Egyenletes tempóval, ám igen sietõsen térek vissza a szobámba, és ha útközben meg is látott valaki, hát nem került a szemem elé. Bármi is van az arcomon, elég vad kifejezés, hogy bárkit elijesszen, mégis... Mégis ez a kicsi, aprócska, naiv, szertelen és bolond alak hozzám bújik el a világ démonai, és a pokol szörnyei elõl. Ettõl pedig a mellkasom tompán sajog.

További fura dolgokat elvágva legyintem be lábbal az ajtót magam mögött, és kicsit tétovázva állok meg. És most? Nappaliba hogy pihenjen? Vagy a konyhába, hátha kér enni vagy inni valamit? Én sosem voltam jó ebben a vigasztalós izében. De az biztos, hogy a kezeim közül most nem engedem ki. Marad a konyha, az van a legmesszebb a hálótól. És a fürdõtõl. Leültetem hát a kis székre, megborzolva az amúgy is kócos szalmaszín tincseket, majd felállok.

- Elmegyek az elsõsegély dobozért a fürdõszobába. Maradj itt.

Azzal egy csokiszeletet tolok elé, amit érdeklõdéssel nyit ki, és amíg ez lefoglalja, én eltûnök a fürdõben. A nagy tükörben egy pillanatra, úgy nézek ki, akár a halál angyala. A levegõben utánam úszó sörénnyel, bõ, lenbõl készült, fekete nadrágban, tetoválással, fémcsatos övvel, láncokkal, testékszerekkel, pántokkal, fekete-fehéren... és arcomon egy rég nem látott ismerõs. A féltés. Lerázva a meghökkenés láncait felkapom a kis ládát, és a konyhába érve egy másik széket húzok az ingemben kuporgó alak elé.

- Cicafül, mutasd hol fáj.

Hangom halk, és bár nem kérlelõ, õ mégis csak némi bizonytalan tekintet után csúsztatja le magáról a fehér anyagot, majd elpirulva elfordítja a fejét, furcsán görbítve. Átsuhan rajtam a vágy, hogy visszamenjek és még párat belerúgjak abba a rongy emberbe, mégis kezeim maguktól mozdulnak a fertõtlenítõért, meg pár ragtapaszért. Mulatok a fintorokon, amiket a csípõs vegyszer csal ki arra a végtelenül õszinte pofira, majd látványosan leragasztom mindet.

- Most, hogy múmiává avattunk... - szólalok meg álkomolyan, mire meglepett pillantással fordul végre felém. - szeretném, ha éjjelente nem támadnál fel és kísértenél amíg meg nem fázol. - durcás pillantást vet rám, majd szipogva megnyikkan.

- De hát Lola, a múmiák nem is kísértenek. - és úgy néz rám, mint egy gyerek a felnõttre, aki nem érti, hogy nem hisz valaki a Mikulásban.

- Igazad van. - finoman megvakargatom a füle tövét, mire kissé megnyugodva hunyja le a szemeit. - De ha nem kísértenek, akkor jó lenne tudni, hogy hol van a szarkofág. Mostanában nem alszok túl jól, és kár lenne a pár órás alvásom megzavarni a zarándoklatoddal. - piszkálódok vele, és a bolyhos fülecskék megbillennek.

- Tehát... Aludhatnék veled is? - ezek a szemek!

Reggel nagyon kellemesen ébredek… mindenhol forró puhaság vesz körbe… annyira jó… az orromban a fahéjas-alma kellemes, bódító illata, bõrömet finom, puha hajtincsek cirógatják…

Ahogy kinyitom a szemem, egy szuszogó Lolával találom magam szemben. Mélyen alszik, az arca egészen békés közben… csillogó szemekkel pillantok végig az arcán, és engedve a kísértésnek, kiszabadítom az egyik kezem és finoman végigsimítok az arcélén… végigjáratom ujjacskáimat az állkapcsán, állán, orrán… finoman tûrök el pár tincset, mire megrezzen és szorosabban von magához, szinte a testébe présel, én pedig meglepett nyögéssel simítom kezeimet mellkasára. Megpróbálom eltolni magamtól, mert ha így folytatja kilapulok, de szinte meg sem érzi, inkább arcát a hajamba fúrja és nagyot szusszant. Majd egyik keze hátamra simít, és ahogy végigsiklik gerincem mentén, megmerevedek. Felnyikkanok, mikor erõsen fenekembe markol…

Értetlenül, rémülten, nagy szemekkel pillogok fel rá, de nem úgy tûnik, mint aki nagyon ébredezik…

- Lola…- súgom halkan, ficeregve a karjai közt, és végre enged a szorításon. Megkönnyebbülten simítom kezeimet a mellkasára, hogy eltoljam magamtól és kimászhassak az ágyból, de a következõ pillanatban feljebb ránt és forró ajkak tapadnak az enyémre…

Lemerevedek. Nagyra tágult szemekkel, a pizsama felsõjébe markolva tûröm, hogy lassan, andalítóan csókoljon, és ahogy egy nedves nyelv számba csusszan, bizsergés fut végig a gerincem mentén…

Ám a következõ pillanatban mindennek vége szakad, ahogy hirtelen elhajol, és összehúzott szemekkel, értetlenül pislog rám homályosan.

- Lui?- kérdi rekedt hangon, de csak zavartan, nagyra tágult szemekkel nézek vissza rá. Kezdeti döbbenetemet azonban lassan elnyomja a kíváncsiság az idegen név hallatán. Lui…? Ki lehet az? Nem ismerek ilyen nevû rabot…

Ahogy Lola felismeri, hogy én fekszem mellette, meglepetten felkiáltva térdel fel. Nagy szemekkel nézem, ahogy arcát a kezeibe temeti, majd fáradt nyögéssel visszadõl a párnák közé és egy hirtelen mozdulattal a feje búbjáig magára rántja a paplant.

- Ki az a Lui?- kérdem halkan, kíváncsian pislogva a nagy halomra a takaró alatt. Ám a következõ pillanatban egy igencsak zaklatott Lola lendül felém, a karjaimnál fogva rántva magához, a tekintete pedig izzik a dühtõl.

- Soha! Soha ne mondd ki ezt a nevet! Soha, hallod?!- förmed rám, és bár félnem kellene… mégis úgy érzem, ez a végtelen, perzselõ düh nem nekem szól. Van valami a szemeiben, valami… valami mérhetetlen szomorúság. Kétségbeesés…

Meglepetten nézem, ahogy elenged, majd hátat fordítva szivarra gyújt. Ebben a pillanatban úgy néz ki, mint egy megkeseredett, életunt öregember… Lola… mi történt veled…? Miért vagy ilyen szomorú?

- Öltözz fel és menj a szobádba.- utasít rekedt, komoly hangon, én pedig füleimet hátra sunyva meredek nagy, széles hátára. Lolaaa… nagyot sóhajt, majd térdeire könyököl és arcát megint a kezeibe temeti. Óvatosan, négykézláb kúszok hozzá kicsit közelebb.

- Lola, baj van? Rosszat tettem?- kérdem vékony, bánatos hangon, majd óvatosan, félve a hátára simítok.

- Nem. Csak… most egyedül szeretnék maradni.- jelenti ki tompa hangon. Bizonytalanul nézek rá, végül óvatosan, hangtalanul lemászok az ágyról. Tiszteletben kell tartanom a kérését, de… de… olyan szomorúnak tûnik… nem akarom egyedül hagyni… Lola túl büszke, hogy kimondja, de mindenkinek szüksége van valakire, aki megvigasztalja…

Halkan csukom be magam után az ajtót, majd sóhajtva döntöm neki a hátam. Lolaaa… miért vagy ennyire szomorú?

A következõ pillanatban pedig kis híján felsikoltok az ijedtségtõl, ahogy hangos, dühös üvöltést hallok odabentrõl. Kezeimet számra tapasztva, könnyes szemekkel hallgatom a pusztítás hangjait. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy visszamegyek, de mikor hallom az éktelen csörömpölést, aminek a hangját majdnem elnyomja a féktelen ordítás, inkább farkincámat lábaim közé húzva, ijedten oldalgok be a konyhába. Lolaaa…

Bizonytalanul pislogok vissza a háló felé, végül sóhajtva nekiállok reggelit készíteni. Pár szendvics biztos jól fog esni neki… biztosan éhes…

Ahogy múlik az idõ, a hangok lassan elhalnak, de a gyomromban a görcs nem akar oldódni. Végül hirtelen kivágódik az ajtó, és döngõ léptekkel megjelenik Lola. Mintha csak egy horrorfilmbõl lépett volna elõ, ahogy a fekete haja úszik utána a levegõben, talpig ébenbe öltözve, vészjósló, sötét tekintettel… berobban a konyhába, és ahogy tekintetünk találkozik, mindketten leblokkolunk.

Megszeppenten pislogok fel rá, de mivel nem úgy tûnik, mint aki reagálni akar, ezért bizonytalanul, halványan rámosolygok… és mivel nem kezd kiabálásba, folytatom a szendvicsek elkészítését.

Pár hosszú percig csak áll az ajtóban, végül lassú, darabos mozdulatokkal vetõdik le a konyhaasztalhoz. Gyorsan egy bögre teát teszek elé, mire hálás tekintettel kortyol bele. Nagyon elmerül, tekintete elveszik a homályos gõzben, így gyors, halk mozdulatokkal befejezem a szendvicseket és lassan elé teszem.

Bizonytalanul nézek rá. Vajon… mi történhetett? Mitõl van ennyire maga alatt…? Nem szeretem látni, mikor Lola szomorú…

Egy hosszú percig csak néz rám azokkal a furcsán kavargó, sötét szemekkel, majd hátradõl a székében hatalmas sóhajjal és végigdörgöli az arcát. Majd mikor biccent felém, lelkesen mászok az ölébe, és mellkasának dõlve, kíváncsian pillogok fel rá. Közben kis karmocskáimat kieresztve kezdem masszírozni a mellkasát, hogy megnyugtassam kicsit, és talán magamat is…

- Nincs semmi baj.- súgom halkan, árgus szemekkel figyelve a reakcióját. – Rosszat álmodtál?- kérdem halk hangon, a tekintetét fürkészve, de félrepillant. Emlékszem, mikor én rosszat álmodtam kiskoromban, édesanya mindig bejött a szobámba, elénekelt egy régi kis dalt, aztán ottmaradt velem és cirógatott, egészen addig, amíg el nem aludtam… Lola vajon megnyugodna akkor…?

Nem szól, csak egyik kezével finoman a mellkasához von, majd lassú mozdulatokkal kezdi a fülem tövét vakargatni. Lehunyt szemekkel bújok hozzá, miközben halkan dorombolni kezdek, de az aggodalmam kicsit sem hagy alább.

- Fáj valahol?- kérdi halk, rekedt, színtelen hangon. Meglepetten pislogok fel rá. Miért fájna…? Hiszen… nem bántott… megrázom a fejem. – Megbántottalak?- kérdi újra, amire ismét csak a fejemet ingatom. – Azért sajnálom. Nem fog többet elõfordulni.- jelenti ki, én pedig csak meglepetten pillantok a komoly szemekbe. – Soha többet nem aludhatsz nálam, értve vagyok?- kérdi ellent mondást nem tûrõen, mire meglepetten kerekednek el a szemeim. Rémülten markolom meg a felsõjét, kétségbeesetten pillantok fel rá, nagy, könnyes szemekkel.

- Rosszat tettem, Lola?- kérdem hátrasunyt fülekkel, szomorúan.

- Nem, cicafül. Ez nem fordulhat elõ többet.- ismétli meg, de ezzel a válasszal nem elégedek meg. Miért? Ha nem tettem semmi rosszat, akkor miért?

- Akkor miért büntetsz, Lola? Miért nem aludhatok itt?- kérdem kétségbeesett hangon, az arcát fürkészve. Nagy levegõt vesz, majd kinyitja a száját, hogy válaszoljon, de pár pillanat múlva tanácstalanul be is csukja. Elpityeredve csuklok fel, megpróbálva visszatartani a könnyeimet, Lola pedig sóhajtva ölel magához.

Én ezt nem értem… miért történik ez? Mit tettem, amiért ezt érdemlem?

- Egyszerûen csak nem. Nem csináltál semmi rosszat, ez nem a te hibád, rendben? Csak… keresd meg nekem Ashurát és mondd meg neki, hogy keresem. Aztán menj, és beszélj Johnnal, ha van kedved.- mondja halk, lágy hangon, én pedig szipogva mászik le az ölébõl. Ruhám ujjában megtörlöm az arcom, majd lesunyt fülekkel, halkan távozom.

A nap további részét a szobámban töltöm és azon gondolkodom, vajon hogy tudnám felvidítani Lolát. Tudom, hogy nagyon szomorú… a szemei elárulják. De mit tehetnék én, hogy jobb kedvre derítsem…?

Nagyon szomorú vagyok. Azt mondta, nem akar látni, hogy nem aludhatok ott többet... és bármennyire is oda húz a szívem, tiszteletben tartom a kérését.

Ma a foglalkozásokra sem megyek be, csak üldögélek a szobámban az ablakpárkányon és bámulok kifelé. Nézem a csillogó habokat, a lassan sodródó bárányfelhõket, a ragyogó Napot, a szél szárnyán sodródó madarakat... de valahogy most még a természet sem tud jobb kedvre deríteni. Valamiért, h Lola szomorú, én is az leszek...

Ashura próbál jobb kedvre deríteni, ki akar csalni az udvarra játszani, hoz nekem festéket és vásznat, barackot... de... de... én csak Lolát szeretném mosolyogni látni...

John is bekukkant, azonnal látja, hogy valami baj van. Megpróbálja kihúzni belõlem, de nem mondok semmit, inkább csak az lébe kuporodok és szomorúan hagyom, hogy simogasson és meséljen, bár a szavai annyira távolinak tûnnek...

Telnek a napok, Lola pedig nem bukkan fel. Aggódni kezdek érte, ezért az egyik délután újra fellopózom. Hallom, ahogy az irodájában kiabál valakivel. Egy pillanatra megállok az ajtaja elõtt, elkerekedett szemekkel hallgatózok, majd füleimet bánatosan lesimítva osonok tovább a hálószobájáig. Beszökök, kerítek egy magas poharat, engedek bele vizet, majd csillogó szemekkel teszem a konyhaasztalra és teszem bele a nemrég szedett virágokat. Néhány szál sárga, illatos liliomot... a finom virágillat engem mindig mosolygásra késztet, remélem, ez nála is beválik...

A következõ napon a reggelire kapott barackokat viszem fel neki. Én nagyon szeretem õket, és bár tudom, hogy mindig azt mondja, húst is kellene ennem, nem pedig csak gyümölcsöt, biztos vagyok benne, hogy a barackot Lola is szereti. Hiszen ki ne szeretné ezt a mézédes gyümölcsöt? Kuncogva mosolygós arcot formálok belõlük a konyhaasztalra, majd észrevétlenül távozom.

A következõ egy csendélet, amin néhány napja dolgozom. A minket körbevevõ csodás tájat mutatja be, kicsit az én szememmel. A tenger zöldes-kékes csillogása, a huncutul fodrozódó habok, a mosolygós, hófehér bárányfelhõk, melyek között boldog sirályok repkednek önfeledten. Még a Nap is olyan szépen mosolyog...

Beszökök a vászonnal, majd tanácstalanul fordulok körbe, hogy helyet találjak neki, aztán felcsillanó szemekkel sietek a kandallóhoz. Óvatosan felmászok rá, majd egyensúlyozva felveszem a festményt és felakasztom egy magányosan lógó szögre. Félúton viszont lebillenek és ijedten sikkantva kapnék a kandalló felé, de már nem érem el. A reflexeimnek hála négykézlábra érkezem, de esés közben felsértem a alkarom. Elcsemperedve ülök a földre és szemlélem meg a hosszú karcolást, amibõl szépen szivárog a vér. Könnyes szemekkel szipogni kezdek, majd füleimet hátrasunyva, farkincámat a lábaim közé húzva csoszogok a fürdõszobába, hogy elõkeressem az elsõsegély dobozt és ellássam magam. Kissé suta vagyok benne, nem igazán tudom, hogy kellene ezt csinálni, ezért csak fogok egy gézdarabot és a sebre nyomom, majd sietve távozok.

Letrappolva, könnyes szemekkel, a fájdalomtól és az ijedtségtõl remegve keresem meg John szobáját, majd rövid kopogás után benyitok és bedugom a fejem a résen. John épp valami könyvet olvas, kíváncsian pillant felém, de ahogy meglátja könnyes szemeimet és lefelé görbülõ ajkaimat, aggódva csukja be a könyvet és pattan fel.

- Kicsi Liliom, veled meg mi történt? Mi a baj?- lép elém aggódva, én pedig szipogva csusszanok be a szobába és mutatom fel neki vérzõ karomat. - Ejnye, felhorzsoltad a kezed? Gyere szépen, mindjárt segítek.- nyújtja felém a kezét mosolyogva, majd se szó, se beszéd, az ölébe kap és gy visz a fürdõbe. Ott aztán leültet a kád szélére, és míg elõveszi az elsõsegély dobozt, én tovább szipogok.

- John, nagyon fáj...- nyüszögöm elkeseredetten,mire gyengéd mosollyal térdel le elém. Gyengéden a kezébe veszi a karomat és óvatosan lehúzza róla a gézt. Felszisszenek és félve nézem az arcát, miközben szemrevételezi a sebet.

- Nyugodj meg, kis Liliom, ez csak egy karcolás. Seperc alatt jobb lesz, hidd el.- mondja biztatóan, mire bizonytalanul elmosolyodom. Félve nézem, ahogy egy vizes rongyot vesz a kezébe és finoman letörölgeti az elmaszatolódott vért, majd fertõtleníti kezdi. De annyira csíp...!

Fájdalmasa felnyávogva húznám el a kezem, de nem engedi, közelebb hajolva finoman a horzsolásra fúj, ezzel enyhítve a fájdalmam. Ezek után szakértõ mozdulatokkal bekötözi, és mikor végez, vidáman, megnyugodva nézegetem meg a kötést.

- Köszönöm John, most már sokkal jobb...- mosolygok fel rá hálásan. Vidáman borzol a hajamba, majd sietve elpakol és visszasétálunk a szobájába. Mennék, de visszatart, az ágyra ültet, én pedig kíváncsian pislogok fel rá.

- Kis Liliomszál, áruld el nekem, miért vagy mostanában annyira szomorú?- kérdi elkomorodva, finoman megcirógatva az arcom, mire rögtön eszembe jut Lola. Bánatosan hajtom le a fejem és a nadrágomat kezdem gyûrögetni.

- Csak... csak... elcsaptam valamivel a pocim, és most fáj, és csak ezért...- füllentem, de annyira szégyellem magam, amiért nem mondok igazat, hogy egészen belepirulok. John csak felnevetve rázza meg a fejét, majd állam alá nyúl és gyengéd erõszakkal emeli fel a fejem.

- Kis virágom, mikor nem mondasz igazat, a nózid egészen belepirul...- kuncogja, miközben megsimítja az orromat, én pedig zavartan fordítom félre a fejem. - Nos? Nem mondod el a igazat?- kérdi várakozóan, de nem felelek. - Tudod, hogy bennem megbízhatsz...- nógat tovább, én pedig nem bírom, kikívánkozik a dolog, így elkeseredett sóhajjal pillantok fel rá.

- Én csak... Lola olyan furcsán viselkedik mostanában... nem engedi, hogy ott aludjak nála, és... és látom rajta, hogy szomorú... én pedig annyira szeretném felvidítani, de nem tudom, hogyan...- bukik végül ki belõlem, mondandóm végére pedig elpityeredem. Ajkaimba harapva dörgölöm meg az arcom a ruhám ujjával, hogy felitassam a könnyeimet, de azok csak nem akarnak elapadni, megállíthatatlanul folynak tovább... John finoman húz az ölébe, megnyugtatóan kezd ringatni, cirógat, simogat közben, én pedig perceken keresztül csak halkan sírdogálok, a mellkasának dõlve, az ingét markolászva közben.

- Nyugodj meg, kicsi Liliom... semmi baj... minden rendben lesz...- súgja megnyugtatóan a fülembe, és ahogy telnek a percek, lassan, de biztosan elapadnak a könnyeim. Valami furcsa, eddig ismeretlen mélabú lesz úrrá rajtam...

- Mond John, Lola utál engem?- kérdem súgva, elõre tartva a választól, de egyúttal reménykedve is...

- Dehogy utál. Ne beszélj butaságokat, nem létezik olyan ember vagy más lény ezen a földön, aki képes lenne egy ilyen drágaságot utálni...- dorgál lágy hangon, mire akaratlanul is elmosolyodom. - Lola csak... fogalma sincs, milyen értékes kincset szalaszt el, ez az õ nagy baja.- jelenti ki, furcsán villanó szemekkel, mire meglepetten, értetlenül pislogok fel rá.

- John...?- kérdem nagy szemekkel, mire furcsa mosollyal fordul felém.

- Lola bizonyára impotens lehet, ha még nem szakított le egy ilyen csodálatos liliomszálat... de ha neki nem kell, hát leszakítom én...- súgja elmélyült hangon, mire csak összehúzom a szemeimet. Mirõl hablatyol...?

Már épp megkérdezném, de a következõ pillanatban nyekkenve vágódok hanyatt az ágyon, John pedig elsötétült szemekkel térdel fölém.

- John...?- kérdem rémült hangon. Megijeszt ez a tekintet... az arckifejezése... a viselkedése. Félek...

- Nyugodj meg aranyom, ígérem, te is élvezni fogod...- búgja, majd a következõ pillanatban ajkak simulnak az enyémhez. Rémülten kerekednek el a szemeim, majd meglepetten nyögve próbálom eltolni magamtól, persze sikertelenül. John hatalmas ember, semmi esélyem...

Mohón, durván csókol, nyelve dominánsan tör a számba, nekem pedig könnyek gyûlnek a szemembe. Fészkelõdök, a mellkasát ütlegelem, mindhiába, végül végsõ elkeseredettségeben a nyelvére harapok. Szisszenve távolodik el, de a következõ pillanatban széles vigyor ömlik szét az arcán.

- Ki hitte volna, hogy a kis Lilian ilyen vad... de sebaj, így csak még izgalmasabb lesz...- duruzsolja, majd hirtelen megmarkolja a felsõmet. Hatalmas reccsenés, majd a ruhadarab cafatokban hullik a földre.

- John! Ne! Mit mûvelsz?! Hagyj!- sikoltom rémülten, s ugranék le az ágyról, de lefog, durván visszanyom, majd lehajolva forrón végignyal a nyakamon. Rémülten nyikkanok fel, a szemeim sarkába könnyek szöknek...

- Legyél jó fiú és nem foglak bántani...- súgja a bõrömbe, én pedig felzokogva remegek meg, mikor bõrömbe csókol. Fogait belém mélyesztve halad egyre lejjebb, majd egyik mellbimbómat kezdi szopogatni.

- Neh... kérlek... félek...- nyögöm könnyes szemekkel, de csak perverzül elvigyorodik. Majd a következõ pillanatban ágyékomra markol. Felsikoltok.

- Ne! Hagyj! Elég! Lola! Lola segíts! Könyörgöm, Lolaaa!!!

Felhúzz a lábait, és úgy karolja át õket, hogy egy pillanatra irigylem õket, amiért a karcsú kacsók nem körém fonódnak. Ujjával folytatja az õrjítõ játékot, talán szándékosan, vagy nem, a lényeg azt hiszem az igen kézzel fogható bizonyíték.

-De John nem Lola…

Halkan jegyzi meg, és ez a sok értelmû dolog egybõl reményt és csalódottságot táplál bennem egyszerre. Hogy lehet, hogy egy ilyen végtelenül egyszerû lény, mint cicafül képes ilyesmire? Ez a nagy mértékû naivitás már károsan hat rám! Komolyan mondom, kezdek meghibbanni! Figyelem, ahogy a kicsi rózsaszín nyelvecske alaposan letisztogatja a kakaót karcsú ujjáról, ami egy kicsit eltereli a figyelmem, de végül csak kipislogom a sok rózsaszín masszát a szemembõl, és kérdõn nézek rá szivarfüstömön keresztül. Némileg tétovázva kezd bele a válaszba.

-Szeretem Johnt, nagyon is, de… neki nem mernék elmondani ilyet…- úgy motyogja, mintha tudná, hogy ez ma mit jelentett, majd megkönnyebbülésemre normálisan iszik bele a poharába, ezúttal a habbajuszt nyalintva le erotikus mozdulattal. – Benned bízom. - meghökkenésem nem hatja meg, míg engem a két szó mennybe emel és a pokolba taszít egyszerre. De nem vár meg, eltüntetve a kakaót felpattan. – Ugye ma este itt alhatok?

Megint ezek a nyuszi-szemek! Hozzámtáncikál könnyed léptekkel és a kezembe kapaszkodik, akár egy gyerek a Télapóba, és farkincáját tekergetve pillog rám édesen, meg kell hagyni, meggyõzõen.

-Cicafül, ezt talán nem kellene… - felsóhajtva túrok puha tincsei közé, ha már elérhetõ közelben van.

Felnyávog, és egy pillanatig fontolóra veszem, hogy ezekkel a képességekkel mi mindent elérhetne, ha nem ilyen lenne a jelleme. Ha még engem is képes meggyõzni, akkor mi lehet még ennél is rosszabb? Semmi. Épp csak felsóhajtok, mire az angyalian édes pofi felragyog, ajkaim pedig bizseregni kezdenek, hogy csak egy hangyányi helyet kóstoljak meg, egy aprócska csókot, egy puszikát...

És helyette én kapok tõle. Felágaskodva nyújtja ki hattyúnyakát, pilláit lehunyva, és annyira csábítóan, annyira ártatlanul csücsörít, hogy a szívem belesajdul, amiért nem használtam ki a helyzetet. Ez visz a sírba. Ugrándozva kapja fel a poharát és pakolja el maga után, és nekem van idõm az arcom újra megregulázni, mielõtt még a bugyuta képemrõl kérdezgetne.

Felállva a háló felé indulok, hogy megcsináljam az ágyat, ám útközben egy kicsike kacsó kúszik a kezembe, és azzal együtt egy igen izgatott, és rettentõ boldog cicafül is. Próbálok csúnyán nézni rá, hogy egy magamfajta kezét nem fogdossuk vagy valami, de képtelen vagyok. Legszivesebben ölbe kapnám, és fulladásig csókolnám a kicsi édességzabáló ajkait, majd addig imádnám, amíg bele nem unok. A szobába érve kecsesen ugrik az ágyamra, hemperegve és nyújtózva, farkát lengetve, várakozón nézve rám.