Felém suhint  a hatalmas és félelmetes pengével, én pedig a saját fegyveremet magam elé kapva hárítok, majd ellépek a következõ metszés elõl. Egyre többször koccannak a kardjaink, egyszer támadni is próbáltam, majdnem úgy mozog mint apám álmomban. Ez szerencsére segít kicsit elõre gondolkozni, hogy még is hogyan lehetnék képes leszerelni ezt a csupa izom katonát. Bár amilyen erõseket mér rám, nagyon nehezen vagyok képes megvédeni magamat, a talajon néhol kicsit megcsúszik a lábam, és távolba révedõ tekintettel folytatom tovább, a mozgását elemezve. De nem bírom tovább, és az utolsó csapását ugyan még hárítom, de a lendület kiragadja a kezembõl a kardot, és a földre esem. Kicsit még fájnak a sebeim, csak sziszegek a fogaim között, mire észreveszem a körülöttünk összesereglett embereket. Mind azt nézték hogy hogyan harcolunk. Felém nyújtja a kard markolatát az a harcos akivel az elõbb vívtam, de nagyuram megállít minket.

- Hagyd õt Daron! Õ az ágyasom és ma este még használni akarom!- ho-hogy ha-használni ma este ? Borzasztó ezt hallani, megint erõszakoskodni fog, és elvárja hogy élvezzem is. Nem fogom megadni neki azt az örömöt, nem fogok megtörni elõtte legbelül. Ezért is nem õrültem meg annó, és bírtam ki azt a sok szörnyûséget.

- Hozz inni! És a lovat is itasd meg!- szóval egyenlõre semmi… az jó. Nem akarok bajba kerülni. Megfogom a ló kantárját, és kikötöm , addig amíg nem hozok vizet neki. Elsétálok a kezemben a hatalmas vödrökkel , és megmerítem õket a folyó tiszta vizében és visszasietek velük . Az egyik vödröt a ló elé helyeztem , a másikban pedig megmerítettem a kancsót, és a serleggel együtt , sietõs léptekkel az asztalkára helyezem. Hatalmas teste a fa asztalhoz közeleg, én a kancsó fülére markolok még õ a kelyhet megemeli, és azonnal tele is öntöm  neki, vigyázva hogy egy hibát se ejtsek .

- Kicsi rabszolgám, úgy tûnik valamit eltitkoltál elõlem. - néz át a kehely felett éppen a szemeimbe. A hideg kiráz amikor lerakom az edényt, az a katona akivel beszélt biztos beszélt a fejével.

- Nagyuram, én nem titkoltam el semmit! Nem tudom, hogy csináltam. – elé lépek , és világoskék szemeim világát rá meresztem , az álmok azok amik boldoggá tesznek, de csak én tudok róluk, és ez így lesz jó. Még ha be is vetem az abból szerzett tudást , semmi köze ahhoz hogy mi zajlik itt bent. A fejemben.

 - Gyere közelebb!- hangja érces és követelõzõ. Vajon most mit akar tõlem? Milyen kínokat kell átélnem? – És most add az ajkaid! – hirtelen vér szökik az arcomba, itt minden ember elõtt? De muszáj lesz megcsinálnom, vagy hazugnak hisz, így lábujjhegyen nyújtózkodva kínálom fel magam Nagyuramnak, mire hevesen csókolni kezd. A tarkómnál fogva  kényszerít közelebb,  majd a derekamnál fogva ölel magához, és a fülembe súgja.

  - Ügyes voltál. Igen szórakoztató látvány volt, hogy megdolgoztattad Daront. –kacagja el mondata végét, és megharapja a fülemet, mire én csak behunyom az egyik szememet, õ pedig egy hatalmas levegõt vesz. Végre elereszt, de még mindig vöröslik az  arcom õ Valcan pedig csak jókedvûen vigyorog. Leveti az õt fedõ , földig érõ köpenyt, és  a kezeim közé hajítja.

- Ülj le valahová, itt leszünk még egy kis ideig.

 - Igen, Valcan nagyúr! – a kis asztal mellé huppanok le, és összetûröm a köpenyt, és az ölembe rakom. A Nagyúr addig küzd néhány harcossal, nem is számoltam már hányadikat hajítja a porba. Most hogy nem erõszakoskodott amíg gyógyultam, kicsit lecsitította a bennem kavargó érzelmeket. Nem is tudom hogy mit kéne éreznem. Irigykedtem arra a koszos kölyökre aki ezt tette velem, de hibásnak is éreztem magam a miatt hogy nem voltam ott amikor kellett, és e miatt Valcan nagyúr „használta” . Úgy beszél a rabszolgákról mint egy darab ruháról. Addig szép, ameddig el nem feslik, vagy el nem szakad… utána vagy új készül belõle, vagy a szegényebbek hordják. Az álmaimban egyre többet tudok meg saját magamról. A nevemet is onnan vették. Amikor elfogtak minket a bátyám folyton ezt ordítozta „Khalil, Khalil” . Aprócska koromban még rövid korom fekete hajam volt, élénk kék szemekkel. Mint apám, akitõl elszakadtam, lássuk csak… már négy éve.

- Vizet!- kiált fel Nagyuram, és azonnal hozzá sietek, s megtöltöm a kelyhét, amit azonnal meg is iszik. Az egész teste izzadt, a barna bõrérõl csak úgy patakzanak le a kis cseppek, az egyik útját követem a szemeimmel, mire hátat fordít és elindul a folyócskához. Követem, hát ha kell a köpeny, mert nyirkos kissé az idõ. Megmosakszik, a vízcseppek végigjárják az egész testét, én pedig belefeledkezek a látványába. Mégis mit-mit tartok én rajta szépnek?!

- A köpenyemre nem lesz szükség. Van rajtam valami érdekes?- csendül fel a már jól ismert mély hangzású bariton.. Észbe kapva terelem tekintetem a markáns vonásokkal megáldott arcra. Hebegve válaszolok felé.

- Bocsánat Valcan nagyúr! Én csak… nem figyeltem! – egy hatalmasat nyelve hajtom le kissé a fejemet, biztos ezért is ki fogok kapni, mert nem tûri a figyelmetlenséget, és a semmit tevést.

- Azt észrevettem. És megtudhatom, hogy mi vonta el a figyelmed? – ügyesen fogalmazz Khalil, még is csak. Nem mondhatod el azt neki hogy miket álmodsz minden áldott este! Szám szóra nyílik, de becsukom, ez sehogy sem lesz így jó. Mellkasa elõtt összefonja hatalmas izmos karjait, és vár. Add az ártatlant.

- Csa-csak egy vízcseppet figyeltem. – visszanézek arra a kósza ki cseppecskére a széles mellkasán, de megzavar, mert közelebb lép, szinte érzem a szuszogását, de látni nem látom, mert a szemeim csukva.

- Minden nap te segédkezel a fürdõnél és pont itt támad kedved felizgatni?- lép még közelebb , egyik kezemet a mellkasának támasztom, bár jóval erõsebb mint jómagam, de az ilyen jelekre mindig fel szokott figyelni.

- Én nem akartam… - nyögöm árván, én tényleg nem akartam. Csak az igazat mondtam.

- Hosszú volt ez a hét nap amiatt a három alávaló kutya miatt, de ma este ár az enyém leszel kicsikém. – ajkaimra tapad, és kezeit a fenekemre tapasztja, ha tehetne itt tenne magáévá.

Elereszt , majd kiveszi a kezeim közül  a textilt, és megtörli vele a még vizes részeit.

- Menjünk! – eloldja a lovakat, majd útra is indulunk, vissza a várba. Megint nála van a kantár, mi után látta hogy nem okoz gondot a felülés, biztos nem akarja hogy elszökjek mellõle. Rebesgették a rabszolgák hogy a Zanakiros törzs képes valami féle pecsétet helyezni a szerettein. És hogy akkor pontosan tudják hogy merre jársz kelsz. A legrosszabb rémálmom egyike ez a történet. Nem tudom hogy kikre szokták alkalmazni, de van egy olyan sejtésem hogy a legközelebbi hozzátartozókra teszik. Asszonyokra esetleg, akik olyan kap-kapcsolatot létesí-sítenek velük. Azt hiszem a szívem ennél a gondolatnál kihagyott egy ütemet… Micsoda mesebeszéd, és még is így képes feldúlni a lelkem, és a szívem egyszerre.

Vissza értünk a várba, a lovakat a lovászok már intézik, mi pedig az ebédlõ felé vesszük utunkat, már régen elmúlt dél, és a gyakorlótéren csak inni volt lehetõség. Gyorsan a konyhába szaladok, és a szépen megpakolt tálcával sietek Valcan  Nagyúr elé. Még egy kör, és máris elõtte termek megint a borral.

 - Tölts, aztán menj a saját ennivalódért! – a szakácsnõhöz szaladok, aki mindig mosollyal fogad engem. És ha senki sem látja, akkor megment néhány kisebb falatot nekem. Kedves, és ezt meg is szoktam neki hálálni. Mindig, valami módon, ahogy csak tudom. Kiméri az adagomat, és visszasietek a szegényes kis ételemmel , és a kandalló melletti kis vánkosra ülök. Nem eszem szépen, mondjuk úgy habzsolok, mert ha menni kell menni kell. Nem engedi megenni, és a korgó gyomor szörnyû érzés.

- Lassabban, mert ha belefulladsz nem sok hasznodat veszem. – szól rám, én pedig lenyelem a falatot, és ránézek.

– Bocsánat Nagyuram.

- Nem sietek. – komótosan eszeget, mindenbõl egy kicsit. Finom falatok hevernek az orra elõtt , amit jó ízûen lakomázik. Én már régen megettem és ittam mindent, amit elém adtak. Elindulunk a szobája felé, és közben eszembe jut néhány dolog. Jól vagyok, miért idegesíteném én ott?

- Most, hogy már ilyen virgonc vagy, akár vissza is térhetsz a mindennapi feladataidhoz. – beérünk a fáklyák fényétõl megvilágított helységbe. De tisztán látszik aminek látszania kell. Az eddigi halovány kis bõrszínem szinte már hófehérré árnyalódik, a Nagyuram pedig leül az ágya szélére, és leteszi kardját.

- Se-semmi Valcan nagyúr. – mormogom, és közben lefelé tekintem. Nem merek máshová nézni, ha visszamegyek, én biztos hogy meghalok ! És akkor sosem tudhatom meg hogy mi van odakint, és hogy mit neveznek szabadságnak.

– Azért sápadtál el, úgy mint egy halott és azért remegsz? Nem tudsz nekem hazudni rabszolga! Gyere ide! – odalépek egyrõl a kettõre odaérek elé, õ pedig egy mozdulattal eloldja a ruhát, és az halk suhogással fodrozódik a bokám köré.

- Szóval? Mondd mi bajod!- muszáj lesz neki vallanom, mert ha nem teszem megfenyít, én pedig most sokkal jobban érzem magam most így, sebek nélkül.

- Félek… a többi rabszolgától. Hogy majd bántani akarnak a-amiatt a három fiú miatt. – mikor belegondolok, átérzem a szavaim súlyosságát ha visszamegyek megölnek,  amiért besúgó lettem. Megremegnek a térdeim, és táncukat nem hagyják abba. Megfogja az egyik alkaromat, és ölébe ránt. Majd orrával végig becézgeti a nyakamat a vállamat, és egészen a fülemig felér.

- Téged csak én bánthatlak, ha valaki más megteszi, legközelebb halálra korbácsoltatom. – érzem a hogy a meleg levegõ a bõrömhöz ér, körbeszagolgat, akár egy kutya az ismeretlent.

- Viszont… talán találhatnék más megoldást neked, ha nagyon nem akarsz visszamenni. – óvatosan odafordulok hozzá, szám résnyire nyitva, és mély levegõt veszek, Valcan nagyúr pedig csillogó tekintettel méreget. Az arcunk nagyon közel van egymáshoz, de még sem csókol, hanem méreget. Furcsán érzem magam, ahogy a derekamra ölel, de még sem mûvel semmi olyat amitõl meg kéne hátráljak.

- Nagyuram… milyen másik megoldás? – szólok hozzá egy kis idõ után, mert olyan mint ha elfelejtette volna mit akart volna mondani, de zavartan húzom rebegtetem meg pilláimat amikor hatalmas keze végigsiklik a combomon.

- Hmm… ha nem akarsz többé visszamenni a rabszolgaszállásra, akkor nem mész. Nem dolgozol többé az istállóban, csak az lesz a dolgod, hogy a szobámat rendben tartsd, segédkezz a fürdõnél és az ágyasom legyél ahogy eddig. -  a feltételek túlságosan is kedvezõek, ilyen könyörületes lenne velem? Széles vigyorral mustrálja a reakciómat, azonban szóra nyílnak ajkai.

- Mindig mellettem leszel és… te jössz velem a nagy vadászatra is. – közelebb hajol, szinte már az ajkaimba mormogja a szavait, én pedig mint ha lefagytam volna a szemeibe nézek. Halálosan komolyan gondolja. Azokon a vadászatokon a mi-mi dolgunk hogy szembe nézzünk a halállal, tehát a szörnyû vadállatokkal. A szívem hevesen kalapál, és csak rá koncentrálok, mélykék szemeiben ott van az a hamiskás csillogás. Nagyot nyelek, mire arca még jobban közelít az enyém felé , s végül  vadul birtokba vesz . Mindkét kezemmel nekifeszülök, de erõs karjaiból nincs menekvés. Ölébõl egy gyors mozdulattal a hátamra fordít, és így a temérdek bunda között találom magam. Félve csillogó szemekkel nézek az arcára,  míg õ már tépi is le rólam az ágyékkötõt. Belém szorul még a levegõ is mikor azt látom hogy õ is nekivetkõzik. Felkönyöklök, és lábaim meggyûrik a tömött bundák tömkelegét. Próbálok hátrálni elõle, de már levette amit le kellett, és felém mászik. Ez a fekhely hatalmas, szinte 4 ember is elférne rajta, de most én menekülök ez elõl az éhes fenevad elõl.

- Hisz annyiszor csináltad már, nem kell félni. – nyújtja el a mondata végét, és ugyan azt az arcot vágja amikor… amikor magáénak akar. Végül utolér, én pedig erõsen összeszorítom a lábaimat, hogy az útját álljam. A tettemet látva arcára pár ránc domborodik. Mikor megragadja a térdeimet hogy szétfeszítse azokat félve felkiáltok, úgy érzem mint ha újra átélném az elsõ alkalmat.

- Könyörögve kérlek neee ! – kapom tenyereimet arcomhoz, képek rémlenek vissza amikor még csak friss túlélõ voltam. Képes volt egy még majdnem gyereket bántalmazni, és az ágyasának hívni. Végül az ereje hatására izmaim kénytelenek elgyengülni, de kezeim még mindig tartják a helyüket eltakarva elõlem Valcan Nagyurat.

 - Dehogy nem ! – a hangvétele kicsit haragosabb, vállaimba kapaszkodik, lendít egyet csípõjén és máris egy hatalmas nyögést vált ki belõlem. Ezt jelenti egy hét, ami sokkal jobb volt mint akár egy ilyen napom. Arcom az izmos, de még is csontos vállnak hajtom, és bõrével fojtom el a nagyobb hangokat. Valcan pedig vadan mozog bennem, próbálok ellazulni de nem megy, néha egy egy sikoly kísér  egy-egy mozdulatot. Tényleg mint ha újból az elsõ erõszakos kísérletét élném át, közben elenged, és végignézve rajtam nagy levegõvételekkel megszakítva címzi szavait nekem.

- Engedelmeskedned kell a parancsaimnak, hisz te is egy rabszolga vagy. Vagy vissza szeretnél menni a többiek közé? – kicsit elgondolkodom , de egy halvány fejrázást kap válaszul. Tovább mozog, képtelen vagyok rá nézni így csak csukott szemmel hajtom félre a fejemet, de az érzéstõl a számra harapok, mert nem bírom már cérnával. Utálom, de mégis valahogy, é-élvezem?! Lenézek magamra mi folyik itt? Ilyen még sosem t-történt meg velem, rá kellett ébrednem hogy merevedésem van… Tekintetem vonalát követi és érdekes arcot vágva pillant vissza rám, majd hatalmasat nyög, és a bizsergetõ érzés szerteoszlik.  Mellettem piheg, de nem sokáig, mert egy laza mozdulattal lelök az ágyról. Tehát felidegesítettem. Nagy nyöszörögve felállok, és a helyemre vánszorgok…

Majd lassan leereszkedem, és összekuporodom. Annyira fáradt vagyok, és annyi dolog kavarog a fejemben hogy elnyom az álom.

Az álmok kacskaringós labirintusában tévelygek, amikor hirtelen egy tó melletti kis stégen találom magam. A vízben megpillantom magam, fekete rövid hajam van. A kicsi önmagammal álmodom, milyen érdekes, egy hatalmas kaján vigyor kúszik ajkaimra. Hallom a nyöszörgõ deszkákat, amint mögöttem közeledik valaki. Megáll. Könnyedén felpattanok, és szembefordulok a nagydarab emberrel. Rikító kék szemeim felnéznek a titánra. Valcan Nagyúr, olyan mint ha az álmaiban lennék.

„ – Nagyuram? . „ – hangom víz hangzik, a meglepõdött titán pedig a mosolygó arcomra figyel.

Ez csupán egy rémálom lehet….

A következõ hét nap maga a pokol. Khalil könyörgése ellenére a támadói természetesen könyörület nélkül megkapták a büntetésüket, egy tömlöcben fekszenek törött csontokkal, de nem kapnak segítséget. Nem érdekel mi lesz a sorsuk, ha a többi rabszolga nem gondoskodik róluk felõlem ott dögölhetnek meg ahol vannak. Megérdemlik, fõleg, hogy még nekem is szenvedést okoznak.

Az állandó vágyódás a rabszolgám után, a kín amit a hiánya  és a jelenléte okoz egyszerre, holott bármikor megkaphatnám és mégsem. Csak azért türtõztetem magam, mert nem akarom megölni. Már egy hete majd elemészt a tûz, ha csak a testét látom, de nem értem hozzá.

A szobámban fekszik, az egyik sarokban. Bundákat – jóval több bundát, mint amit egy rabszolga érdemelne – halmoztak fel és az lett a fekhelye. Éjjel nappal itt van, nem engedtem sehová. Most viszont az óvatos nyújtózását elnézve már elég jól van ahhoz, hogy egy s mást megtehessen, ha még nem is vehetem birtok a testét.

- Khalil, gyere, van számodra egy feladatom. – szólok neki, engedelmesen követ a fürdõhelyiségbe.

Ha már járni tud fájdalmak nélkül, akkor az sem lesz probléma, hogy néhány feladatot ellásson, ha még a szeretõi teendõit nem is.

Árgus szemekkel bámulom, ahogy leoldja magáról a rongyait és lassan, rám sem pillantva besétál a gõzölgõ vízbe. Észrevettem, hogy sok folt már el is tûnt, és mivel azóta nem szerzett újabbakat egész csinos lett a kicsike. Nem sok megmaradt sebhely van rajta, nem akarok egy összekaszabolt ágyast, csupán a hátán van néhány régi korbácsnyom és azok a vágások amiket a múltkor szerzett. De bõre iszonyúan kívánatos. Szét tudnám cincálni, mint egy vadállat a zsákmányát.

Hátat fordítok neki mielõtt kíméletlenül rávetem magam, hagyom, hogy a szokásos módon kibonts a hosszú fonatomat. Puha érintésekkel simítja el a hajszálakat, egyetlen egyszer sem húzza meg, szinte nem is érzem mit csinál. Egész megnyugtató, ahogy az ujjaival fésülgeti a dús zuhatagot. Azután pedig a fürdõolajt veszi a kezeibe és azt dörzsöli a bõrömbe.

Lassan lélegzem, szabályosan, hogy megõrizzem az önuralmam, de amint nem érzem már a kezét felé fordulok. Félénken felpillant rám, bár szokatlan, hogy ezúttal nem ül az a rettegés a tekintetében ami minden éjszaka kezdetekor. Ilyenkor szokta megerõszakolni. Talán most azért ilyen nyugodt, mert egy hete hozzá sem értem?

Nedves arcára simítom a kezem, hogy legalább egy kicsit érezzem, másik kezemmel a víz alatt a csípõjére markolok és közelebb vonom magamhoz. Annyira akarom, hogy már szinte kín visszafogni magam. Bele akarok temetkezni a testébe, ismét megjelölni a tulajdonom, érezni akarom az ízét, az illatát, mindenét.

Arca kipirul az érintésemtõl, ilyet is ritkán csinál, inkább elsápadni szokott mint elpirulni, de ez tetszik. Ilyenkor finom meleg lesz az a szép arca.

Visszafogom az indulataim és megcsókolom, egy hozzám képest gyengédnek mondható csókkal. Ha úgy tenném ahogy igazán vágyom, akkor a medence falának szorítva végezné a férfiasságommal a testében.

Ruha nélkül terelem az ágyába, megvárom míg összegömbölyödi a szõrmék takarásában, majd elfújom a gyertyákat és lefekszem. Még sokáig nem alszom el, csak az õ légzését hallgatom és azon gondolkodom, hogy holnap mit is kezdjek vele?

- Ébredj! Nem akarok miattad elkésni! – kiáltok a békésen szuszogó szolgámra miután jómagam is kinyújtóztattam az izmaim.

Ma a gyakorlótérre megyünk, hogy ellenõrizzem a harcosaim fejlõdését. Senki sem lustulhat el, nem válhatnak puhánnyá, hisz akkor nem lennének ilyen sikeresek a portyáink.

- Igen is! – azonnal felpattan, úgy tûnik már nem is fájnak a bordái, ha ilyen fürgén képes mozogni. Minél hamarább a régi lesz, annál jobb.

Az egy ládából odadobok neki egy vászonruhát, ami a felsõtestét is takarja és a vádlijáig ér. Most a gyakorlótérre megyünk, ahol nem egy férfi van jelen, én pedig nem szeretem, ha más is megbámulja ezt a kis szépséget.

Elvégzi a reggeli teendõit, közben csendben figyelem, mert most valahogy nem olyan mint szokott. Máskor is gyorsan csinál mindent, de úgy jár-kel mintha éppen halálra ítéltem volna a pillantásommal is, most pedig sürög-forog és mindent tökéletesen megcsinál. Furcsa.

Õ elõre megy, én még felkötöm a kardom és mire az udvarba érek a lovam már fel is van nyergelve, de amint felülök, intek a lovásznak, hogy hozzon még egyet. A rabszolgák gyalog szokták követni a gazdájukat, de nincs kedvem megvárni míg ez a szerencsétlen utolér.

Khalil ügyesen felpattan, nyilván nem ez az elsõ eset, hogy lovon ül, mert nyereg nélkül sem esik le róla. Fogalmam sincs, mi volt õ mielõtt az enyém lett, de nem is érdekel.

A harcosok persze furcsállón nézik õt, de nem mernek szót emelni, amit jól tesznek. Az én döntésemet, csak a fivérem és királyom kérdõjelezheti meg.

Egy ideig figyelem a harcosok kis tömegét ahogy egymással gyakorolnak, így tudnak fejlõdni és úgy tûnik nem puhultak el. Szinte kivétel nélkül ügyesen forgatják a nehéz pengét, mígnem az egyik szélen harcoló katona közelebb jön hozzánk.

- Szeretnéd kipróbálni? Valcan nagyuram, engedelmeddel…

Bólintok. Nincs abban semmi, hogy rabszolgával gyakorol, mások is szokták, hisz az nem baj ha õket sebesítik meg. Khalil viszont eddig még nem volt gyakorlóbábu, mert nem engedtem. Most viszont itt vagyok és az a katona nagyon jól tudja, hogy mi lesz, ha súlyosabb kárt tesz az ágyasomban.

Közben csatlakozik hozzám Zefír, a kiképzõmester is, aki beszámol a fejlõdésrõl.

- A következõ nagy vadászaton már sokkal többen vehetnek részt Nagyuram.

- Ez azt jelenti, hogy több rabszolgára is lesz szükség. – mondom elgondolkodva. A vadászatokon mindig halnak meg. A rabszolgák a csalik. Õket küldjük be a barlangokba, hogy csalogassák elõ a medvét, vagy a vadkant, majd a harcos ügyességén múlik, hogy leöli-e az állatot, mielõtt az végez a rabszolgával. Jó módszer.

- Ezt meg honnan tanulta? – motyogja Zefír, és én is követem a pillantását.

Õszintén meglep amit látok, még a szemöldököm is felszalad, amikor Khalil hárítja Daron csapását, majd kitér a követezõ suhintás elõl.

Ezek nem lehetnek ösztönös mozdulatok, ez olyan, mintha tanulta volna. De Khalil nem sûrûn láthatott harcolni bárkit is, akkor honnan? Lehet, hogy még régrõl? Viszont… úgy tudom nem emlékszik a múltjára. Még a nevét sem tudta…

Tovább figyelem a mozdulatait, ahogy sokan mások is bámészkodnak, hisz nem mindennapi látvány, hogy egy koszos, semmirekellõ rabszolga, felveszi a kesztyût egy Zanakiros harcossal. Elég ingatag olykor, mintha nem is itt járna és a két penge találkozásakor remeg a karja, nem bírja sokáig tartani és kitér. Végül is Daron is megunhatja, mert egy jó erõs csapást mér ki, amit Khalil ugyan hárít, de a csapás olyan erõs volt, hogy hátraesett és a kard kiröpült a kezébõl.

A kisebb tömeg morajlani kezd, a kiképzõ és Daron is értetlenül nézik a sziszegve felkecmergõ vékony fiút. Én nem kevésbé vagyok meglepett, de érdekesnek is találom a dolgot. Az én kis rabszolgám, a meggyötört kis ágyasom kis híján legyõzött egy harcost. Ha nem lett volna Daron erõfölényben, akár egyenlõk is lehettek volna.

- Hagyd õt Daron! – szólok a harcosra, aki felveszi a kardot és felé nyújtja – Õ az ágyasom és ma este még használni akarom!

Most gyógyult fel, nem akarok még egy hetet várni rá.

- Rendben Nagyuram.

Khalil nehézkesen feltápászkodik, az arca megrándul itt ott, de végül visszaporoszkál mellém és lesütött szemekkel megáll.

- Hozz inni! És a lovat is itasd meg! – parancsolom neki, majd visszafordulok Zefírhez.

- A királyunk meghagyta már, hogy mikor lesz a nagy vadászat ideje? – kérdezem, hisz akkorra meg kell éleztetne jó sok lándzsát és rabszolga is kell aki a csalim lesz. A nagy vadászat, majdnem egy hétig tart amikor egész télre begyûjtjük a húst, amit kiszárítunk és elraktározunk, hisz télen nem lehet vadászni.

- Még nem járultam elé, de még ma megteszem Nagyuram és tudatom veled.

Elégedetten bólintok, de látom, hogy még mondana valamit. – Halljam!

- A rabszolgád Nagyuram… vigyázz vele, mert ezt a kutyát valaki harcolni tanította. Én mondom neked, aki már sok harcost neveltem. – az arca komoly és az éppen vödröt cipelõ Khalilt figyeli.

- Öregkorodra elment az eszed Zefír?! – sértõ és felháborító ez a feltételezés – Azt hiszed egy rabszolga képes lenne megölni engem?!

- Én csak azt mondom, hogy szemmel kell tartani. Az Erõd is úgy bukott el, hogy alábecsült egy barbár törzset. Én tanítottalak harcolni Valcan, és nincs nálad erõsebb harcos, még a fivéred sem. Én csak tanáccsal szolgálhatok, amit nem kell megfogadnod, de… ha az én rabszolgám lenne, már halott lenne. – merész szavak, de igaza van. Õ tanított arra amit tudok, abban viszont téved, hogy Khalil megpróbálna megölni. Nem merné, és én sem fogom kivégeztetni, mert õ az enyém.

- A vadászat után meglátjuk mennyi rabszolga marad, s ha kell újra portyára megyünk még a tél beállta elõtt. – a beszélgetést ezzel lezártnak tekintem.

Odalépek a kis faasztalhoz, amire Khalil a kacsót és a poharat helyezte, majd amint felemelem a még üres kelyhet már ott is terem és teletölti, vigyázva, hogy egy csepp sem menjen a kezemre.

- Kicsi rabszolgám, úgy tûnik valamit eltitkoltál elõlem. – nézek rá a pohár fölött.

Megrezzen ahogy leteszi a kancsót, pedig még nem vagyok mérges. Addig nem míg nem próbál hazudni nekem.

- Nagyuram, én nem titkoltam el semmit! Nem tudom, hogy csináltam. – mondja elém állva, kis könyörgõ szemekkel. Jobban tetszett az, ahogy reggel viselkedett.

- Gyere közelebb! – utasítom, leteszem a kelyhet az asztalra. Megteszi. – És most add az ajkaid!

Elpirul, zavartan lábujjhegyre ágaskodik és enyhén szétnyílt ajkait felkínálja nekem, én pedig mohón veszem el, amit kiköveteltem tõle. A tarkóján tartva a kezem csókolom, majd a derekára simítom a kezem és a testemhez húzom.

- Ügyes voltál. – suttogom a fülébe, hogy csak õ hallja – Igen szórakoztató látvány volt, hogy megdolgoztattad Daront. – kuncogva harapok a fülébe, majd beszívom a haja illatát. Pont olyan, mint a friss esõ.

Elhúzódom tõle, elég kedélyes a hangulatom, jót tett, hogy kimozdultam az erõdbõl. Khalil még mindig piros egy kicsit és lassan felpislog rám, de láthatja, hogy nem vagyok dühös, mert nem süti le rögtön a szemeit. Levetem a köpenyem, hogy ne zavarjon és a kezébe nyomom.

- Ülj le valahová, itt leszünk még egy kis ideig.

- Igen, Valcan nagyúr! – engedelmesen letelepszik a kis asztal mellé, a köpenyemet pedig gondosan összehajtogatja és az ölébe helyezi.

Engedelmes kis rabszolga. Nem is lenne vele gond, szinte meg sem kellene büntetnem. A baj csak az, hogy annyira gyönyörû és ártatlan mikor könnyek csorognak a szemeibõl.

A többiek közé sétálok és az egyik ügyesebb emberrel nekiállok vívni egy kicsit. Nekem sem árt és élvezem is.

- Vizet! – kiáltok oda a rabszolgámnak, mikor már izzadtan, lihegve elteszem a kardomat. Jó pár emberrel vívtam, de még mindig nem tudnak legyõzni. Jó tudni.

Khalil máris hozzám fut és átadja a kelyhet. Egy hajtásra ki is iszom majd elindulok a patak irányába a fegyvertár mögé. Leguggolok és a hideg vízzel megmosakszom, azonnal le is hût. Kiegyenesedve veszem csak észre, hogy a kis rabszolgám követett.

- A köpenyemre nem lesz szükség. – hûvös van, de jelenleg még a bõröm is túl meleg. – Van rajtam valami érdekes? – kérdezem kissé élesen, hisz csak bámult elõre.

A hangomra magához tér és riadtan kapja az arcomra a tekintetét.

- Bocsánat Valcan nagyúr! Én csak… nem figyeltem! – mentegetõzik, nagyot nyelve hajtja le kissé a fejét.

- Azt észrevettem. És megtudhatom, hogy mi vonta el a figyelmed?

Szólásra nyílnak az ajkai, de aztán becsukja. Karba font kézzel várom a válaszát és félve, de zavarban kiböki.

- Csa-csak egy vízcseppet figyeltem. – motyogja, a mellkasomra pillant majd behunyja a szemét ahogy közelebb lépek.

- Minden nap te segédkezel a fürdõnél és pont itt támad kedved felizgatni? – morgom éhes farkasként vigyorogva rá.

- Én nem akartam…

- Hosszú volt ez a hét nap amiatt a három alávaló kutya miatt, de ma este ár az enyém leszel kicsikém. – hosszan megcsókolom, mindkét kezemmel a fenekébe markolok alaposan meggyúrva az érzéki kis félgömböket.

Elengedem mikor elfogy a levegõnk, majd elveszem tõle a köpenye és letörlöm magamról a vizet.

- Menjünk!

A lovakat kikötjük a fától, természetesen az övét is én vezetem, ahogy idefelé is. Nem tudna megszökni elõlem, de semmi kedvem hajkurászni. Megfordult már a fejemben, hogy a múltkora megtámadása után ráteszem a billogot amivel mindig tudni fogom, hogy pontosan hol jár, de eddig még nem tettem.

Ritkán használjuk és a férfiak fõleg az asszonyukat kötik ezzel magukhoz, hogy mindig megvédhessék õket, de én Khalilt akarom megjelölni vele, hogy sose szökhessen el. Rabszolgákra nem használjuk, hisz azok folyton meghalnak. Kivéve ezt az egyet, de addig nem akarom, míg fel nem gyógyul, mert a billog felhelyezése se éppen fájdalommentes. Attól függ hová teszem, de olyan érzés, mintha tüzes vassal égetnék a bõrébe, holott csak egy apró jel. Az enyém a kígyó, ami a testemen is van és ez lesz egyszer rajta is, csak még nem tudom hová tegyem. Talán a csuklója vagy a bokája köré mint egy bilincset, vagy máshová…

Hazaérve a nagyebédlõbe megyek, ami üresen áll, hisz már késõ délután felé jár az idõ, de a gyakorlótéren nem ettünk.

Khalil azonnal a konyhába siet, majd nem sokkal késõbb egy szépen megpakolt aranytálcával sétál elõ amit óvatosan helyez elém. Még egyszer elszalad és hozza a bort is.

- Tölts, aztán menj a saját ennivalódért!

A rabszolgáknak a szakácsnõ mindig kiméri a megszabott adagot, amit Khalil is elõhoz magának. Egy karéj kenyér, egy darab sajt és egy pohárka víz. A rabszolgák nem kapnak húst és bort sem.

Leül a kõkandalló melletti padkára és gyorsan hozzálát.

- Lassabban, mert ha belefulladsz nem sok hasznodat veszem. – szólok rá, mert nagyon gyorsan magába akarja tömni. Mindig így eszik, hisz ha azt mondom megyünk, akkor ott kell hagynia.

Lenyeli a falatot majd felpillant. – Bocsánat Nagyuram.

- Nem sietek. – jegyzem meg, és lassan nekilátok a finom falatoknak.

Lassan eszem meg az ebédet, Khalil már rég kész van mikor befejezem és megiszok két pohár bort is. Azt hiszem most lefekszem egy kicsit.

A rabszolgámmal együtt a szobámba megyek, de közben persze elgondolkodom, hogy miért is jön utánam.

- Most, hogy már ilyen virgonc vagy, akár vissza is térhetsz a mindennapi feladataidhoz. – közlöm vele, ahogy a szobámba érünk.

A szavaimra szabályosan látom, hogy kifut a szín az arcából. Most meg mi baja van megint?!

Leülök az ágyam szélére, a kardomat leoldom és a szõrmékre dobom. – Mi bajod?

- Se-semmi Valcan nagyúr. – motyogja a földet bámulva.

Na, persze! – Azért sápadtál el, úgy mint egy halott és azért remegsz? Nem tudsz nekem hazudni rabszolga! Gyere ide! – parancsolom. Gyûlölöm ha el akar titkolni valamit.

Leoldom róla a vásznat, ami le is csúszik a bokája köré és ismét csak a megszokott ágyékkötõ marad rajta. Ez a csábító kis test csak az enyém.

- Szóval? Mondd mi bajod!

- Félek… a többi rabszolgától. Hogy majd bántani akarnak a-amiatt a három fiú miatt. – a saját szavaira megreszket.

Az ölembe húzom, hogy közelebb legyen, az orrommal végigsimítom a vállát, a nyakát, egészen a füléig.

- Téged csak én bánthatlak, ha valaki más megteszi, legközelebb halálra korbácsoltatom. – mormogom a bõrébe. Hogy lehet egy rabszolgának ilyen finom illata? Mint a tavaszi esõ, a friss föld… - Viszont… talán találhatnék más megoldást neked, ha nagyon nem akarsz visszamenni.

Óvatosan felém fordítja az arcát, annyira szép, hogy most rögtön a magamévá tudnám tenni, de a harc és az ebéd kellemesen elfárasztott. Az ajkai túl közel vannak most, mintha csábítana, hogy vegyem birtokba, pedig tudom, hogy nem tenné. Khalil sosem csábítana el engem.

- Nagyuram… milyen másik megoldás? – kérdezi halkan, zavartam megrebben a szeme, ahogy a feszes kis combján simítok fölfelé.

- Hmm… ha nem akarsz többé visszamenni a rabszolgaszállásra, akkor nem mész. – valójában sokkal elégedettebbé tesz, mikor itt van – Nem dolgozol többé az istállóban, csak az lesz a dolgod, hogy a szobámat rendben tartsd, segédkezz a fürdõnél és az ágyasom legyél ahogy eddig.

Azonnal rá is bólint, hisz ezeket eddig is megtette, de még nincs vége. Nem kedvességbõl teszem ezt, csupán, mert így látom jónak és persze a saját élvezetemre.

- Mindig mellettem leszel és… te jössz velem a nagy vadászatra is. – suttogom az ajkaiba.

Ez szerintem kellõ ellenszolgáltatás, hisz sok alantas munkától megkímélem. Igaz, hogy a csali szerepe veszélyes, de sosem hagynám meghalni. Én vagyok a legjobb harcos, senki sem hajít nálam pontosabban a lándzsával. Annak ellenére amit az arckifejezésébõl gondolhat, nem fog baja esni.

Hangos üvöltések zaja kelteget eddigi rémálmomból. Amíg nem voltam eszméletemnél , álmodtam. Ilyen szépet még sohasem, egy takaros kis házban ébredtem, állatok hangjára. Inkább lovak nyerítését véltem felfedezni na meg néhány kurjongató hangot. Felkeltem, végignéztem az eddig sebekkel tarkított bõrömön.  Sem seb, sem a már megszokott zúzódások, felállok az ágyról, és a komódon kikészített vödörke vizének tükrébe nézek. Hajam még mindig hosszú, de feketén csillog, az eredeti színe, de rég láttam ! De milyen álom ez? Csipkedni kezdem az arcomat, de nem ébredek fel. Magamra veszem az öltözetem, ami finom szövetbõl készült, ugyan nem a legrosszabb anyag volt, de annál még is csak valamivel jobb. És színes, méghozzá királykék, borzasztó drága dolog ez mostanság. De hogyan ? Én….

- Ifiúr! Ifiúr! – rohan felém egy kicsit öregecske asszonyság. – Gyere, reggelizz, és menj ölts valami másik göncöt majd  menj, válaszd ki a leendõ hátas lovad! – miért ilyen kedves? És ki õ? Furcsán nézek rá, és megkérdezem.

- Maga kicsoda ? – erre harsány nevetéssel vigyorogva válaszol.

 - Ugyan, hát ki lennék én neked? A dajkád te butus ! – legyint, és odamutat egy nagyjából velem egy magas fekete hajú, és körszakállú férfira. Majd odasúgja.

- Gokman uram, akarom mondani, apádnak ma még el kell mennie kardforgatást tanítani, na gyerünk !! – lök meg felé, én pedig már sebes léptekkel megyek, és segítek is neki. Egy hófehér csõdörrel küzd, látszik rajta hogy nincs betörve, mert csak a kötõféket imádkozta rá apám. Na de… honnan tudok én ennyit a lovakról? Hiszen nem is láttam még életemben…

- Ne mozogj!- óva intõ szavainak hatására visszaereszkedem a puha bundákra. Homlokomat ráncolom, mert fájt ez az apró mozdulat is , és nagyokat szuszogok hogy ne ájuljak el megint.

– Miért tették? Miért vertek meg? Beléjük kötöttél?- aprót mozdítok a fejemen jobbra és ballra. Borzasztóan hintázik a gyomrom, és a tüdõm levegõtõl szomjasan hintázik le s fel.

- Rám figyelnél végre rabszolga!?- olyan mint egy hisztis gyerek, üvölt hanem tetszik neki valami, üvölt ha nem kap meg valamit, és üvölt a tajtékzó dühtõl.

- Nagyuram… nem bírok… szédülök. - nyögdécselem neki, most hogy ezek ilyen kárt tettek bennem nem vagyok képes teljesen odafigyelni Valcan nagyúr szavaira. Hatalmas teste közeleg, és megmozdítja testemet a karjaiba kapva. Ám a bordáimra nem vigyáz, és egy sikolyt vált ki belõlem, nagyon fáj, biztosan eltörtek. Becsukom a szemeimet, így remélve hogy a szédülés alább hagy, és meleget sugárzó bõrének döntöm fejemet, de hirtelen elkapom onnan, hiszen nem ájulhatok el megint. Jól tudom mi vár az ilyen lesérült rabszolgákra, ez az én utolsó napom lehet, vagy ha nem, megint keservesen letölthetem a büntetésemet. A semmiért.

 - És most válaszolj! Miért vertek meg?- leültet az egyik oszlopra. Most biztos végez velem, vagy ha nem a többi koszos kutyára hagy. Lenézek a visító hangok irányába, õket büntetik, a hátuk, már annyit ütötték õket hogy látszik a- a hús a hátukon… elszörnyülködöm, mert a vér látvány már-már szokványos nekem, de hogy a húsé. Testem remegve, és könnyeket produkálva fordul derekamnál fogva felé.

- Válaszolj!- ordít megint nekem.

- N-nem tudom nagyuram!- morzsolgatom ujjaimat egymáson.

– Ugye tudod rabszolga, hogyha hazudsz kivágatom a nyelved?- a fájó bordáimra fog, és egy kicsit benyom a sajgó részeken, amitõl felordítok közölve nem tetszésemet.

 - Tudom…

- Akkor az igazat halljam Khalil!- ha a felgyógyulásom a szállón lesz, akkor biztosan el fognak kapni megint, és most már biztosan kinyírnak.

- Bo-bosszút akartak állni, amiért tegnap este…- nagy nehezen, de rá vetem a tekintetemet - … nem voltam a helyemen és a másik fiút büntetted helyettem. – egyre jobban reszket a testem, mert félek, hogy mi lesz az elkövetkezendõkben, és mert a levegõben lehet már illatolni  a töménytelen dühöt.

- Mivel bántottak? Mit mondtak?- faggat tovább dühösen fújtatva.

- Belém rúgtak és… ütöttek, kiabáltak, hogy nekem kellett volna büntetést kapnom…- elhal a hangom, és néhány könnycsepp gördül le az arcomon. Még õk is rajtam torolnak meg mindent, és a vágott sebeim is itt sajognak a többi mellett. Tekintetem az állatok karámjához terelõdik, nem nézem a kínzást, mert felfordulna még jobban a gyomrom. Nagyuram egyik keze a hátamat simítja körbe, és körbe. Mind  sötétpej, és vadul ellenáll a terelésnek, na meg a korbácsok sorozatainak, pont mint az a fehér ló álmomban, de az valahogy nm volt ennyire dühös, és ellenszegülõ. A sikítások elhalnak, de nagyuram máris az egyik alárendeltjéért kiált .

- Nestor !

- Nagyuram!

- Fogjatok egy vastag botot és verjétek meg õket, míg minden végtagjuk és bordájuk el nem törik!- Valcan nagyúr maga felé fordítja az arcomat, nem láthatom tovább a heves állatokat, és egy pillanatra a büntetettek felsebzett bõrén és a merõ vértócsákon akad a szemem. Megint sírok, mindig sírni… Határozott csókot ad, én pedig megtörve zokogok. Meg fognak verni, megint, pedig ha aznap este nem látom el azt a szerencsétlent akkor már régen halott lenne.

- Mi bajod van?- az én fájdalmamat te nem értheted, fel sem foghatod Valcan, neked mindened megvolt, és emlékszel a múltadra. Amibõl ezzel az álommal talán visszanyertem egy apró szeletkét.

- Könyörgöm… ne tedd ezt velük! Az én hibám volt nagyuram, az enyém!- bõgöm még mindig, mire felívelõ szemöldökkel néz rám, és egy látszólag gyengéd mozdulattal elsimítja fülem mögé a kusza fehér tincseimet.

- Miért érdekelnek? Talán tetszik valamelyikük?- kis vigyor van ajkain, és felém suttogja az édesgetõ szavait. Homlokegyenest hogy az ellenkezõje zajlik most a fejében, majd szét robban a dühtõl. Félve nézek kék szemei világába, és egy kicsit megrázom a fejemet.

- Akkor?

- Az én hibám volt… miattam esett baja annak a fiúnak…

- A rabszolga azért sérült meg, mert kedvem volt a magamévá tenni és a kicsike még szûz volt. – egy kis szégyennel kevert irigységet, és megalázottságot érzek most a szívem legmélyén. Furcsa, én irigységet érzek  Valcan és a miatt a friss túlélõ miatt… – Te az enyém vagy Khalil, ezek eddig kárt tettek a tulajdonomban! Most napokig nem lehetsz a hasznomra majd!- tudom mire céloz, biztosan fogja majd a kardot amikor alszom és…

- Nem hagyhatod el a szobámat ameddig azt nem mondom. Mától ott fogsz aludni nem a szálláson. - szóval el leszek különítve a többiektõl, de legalább nem fog eltávolítani. Talán valami módon még is a kínzás, és a szívtelenség ellenére kötõdünk egymáshoz.

*~*~*~*

Az elkövetkezendõkben az én helyem lett a jobb sarok, amit körbebéleltek egy csomó állati szõrmével, és az egyik megbízható társam kezeli le nap mint nap a sebesüléseimet, amit minden alkalommal hálásan megköszönök neki. Egy hét múltán jobban lettem, a lélegzetvétel már könnyedén megy, összeforrhattak a csontok. Az egyik nap felállok, és óvatosan nyújtózom egyet, amit feszült figyelemmel kísér. Álmaimban megint , amint megtudtam otthon jártam. Lépdeltem párat, és nyugtáztam magamban hogy most már teljesen jól vagyok. Vigyorog a nyújtózásaimon.

- Khalil, gyere , van számodra egy feladatom… - az este közeleg, és gondolataim szerint a fürdõbe megyünk. Csak bólintok, és követem. Valóban oda megyünk, levetünk minden ruhát, és a már elõkészített meleg vízben mártózunk meg . Elkezdem óvatosan bontogatni a fonatát, majd egészen kibontom, és megmosom, egyetlen hibát sem vétve. Majd testét is átdörzsölöm apró körkörös mozdulatokkal a finom illatú olajjal. Majd amikor végeztem szembe fordul velem, az én hajam a víztõl elnehezülve tapad felsõtestemhez. Közelebb lép hozzám, és arcomra simítja hatalmas kezét. Elvörösödöm, mert másik kezével a csípõmnél megragadva közelebb húz magához. Azonban egy csókot ad , és nem erõszakoskodik. Végezvén a dolgunkkal visszaterel a helyemre, és alvásra int, mert holnap mennem kell vele a gyakorlótérre.

Az éjszaka nyugodt, én pedig álmomban kardharcra lettem oktatva apám által. Nehéz volt, de álmomban talán még mozogtam, meg beszéltem is. Ez nálam ritkán fordul elõ, talán akkor mikor nagyon beleélem magamat az álmaimba.

- Ébredj! Nem akarok miattad elkésni! – rúg a mellettem heverõ bundába, mire felpattannak szemeim, és azonnal ugrom is.

- Igen is ! – felkelek, beágyazok, már amennyire ezt a bundás valamit be lehet, és azonnal kapok valamiféle ócskább ruházatot, ami végre tetõtõl talpig fedi a bõrömet.  Lesietek még a Nagyuram elõtt õ pedig egy hatalmas lóhoz siet, ami már elõkészítették neki, és rám pillant. Int, és nekem is hoznak.. rabszolga lovon? Persze a kötõfék az õ kezében van, sosem látott még lovon, de én játszi könnyedséggel pattanok fel az állatra, nekem szõrén kell megülnöm.

Nehézkesen ugyan de megleljük a gyakorlóteret, egy csomó izmos nagydarab férfi gyakorol verekszik egymással. Én közöttük túl halovány, és gyenge vagyok. Furcsán néznek rám, mert lovon láthatnak egy rabszolgát. Ritka pillanat az ilyen.  Leszállok, majd nagyuram is , és meglapulok árnyékában, csak fülelek, és figyelek . Mindenféle katonai humbug. Egy csikorgó hang üti meg a fülemet. Kardoznak, szemeim a mozdulatokat figyelik, akár csak én és apám álmomban. Talán ezek az álmok, és emlékek a fejemre mért rúgások és ütések hatására tértek elõ.  Nagyuram figyelme rám terelõdik amint elhal hangja is . Az egyik harcos kiszúrja hogy figyelem, és odajön.

- Szeretnéd kipróbálni? Valcan nagyuram, engedelmeddel…- elvisz és szembe állít magával, majd egy kardot nyom a kezembe, amit csak vizslatok mint egy kisgyermek a katicákat.

- Egy kettõ három… - és már el is kezdjük, elõször még megszeppenve kapom magam elé a fegyvert hárítva a támadást, és az álmaimat felhasználva folytatom a kihívást. Azok ketten meg csak bámulnak, én pedig már ösztönösen forgatom azt a kegyetlen eszközt. Meghallok egy kósza mondatot a háttérbõl, talán a Valcan nagyúrral beszélgetõ illetõ lehetett.

- Ezt meg honnan tanulta?

Lehajtott fejjel gondolkodik, nem sürgetem meg, kíváncsi vagyok mit talál ki, hisz tudhatja már, hogy mit szeretek.

Pár pillanat múlva félve pillant rám, fakó szemeiben is félelem csillog. Gyönyörû kis rabszolga. És csak az enyém.

Kis kezét az enyémre simítja, nem tesz semmit csak simogatja a kardot tartó kezem. Tudom, hogy fél a fegyverektõl és mivel már megkapta a megérdemelt büntetését, már nincs rá szükségem. Visszacsúsztatom a hüvelyébe és leteszem az ágy végébe.

Khalil másik keze  mellkasomra simul, ha kiengesztelésrõl van szó mindig simogat, bár elég furcsa érzés. A szajhák általában csak a szájukkal elégítenek ki, vagy szétrakják a lábaikat, ez a koszos rabszolga pedig simogatni akar. De minek?

Figyelem ahogy csinálja, a sápadt ujjai a mellkasom barna bõrén, majd ahogy lábujjhegyre állva próbálja felérni a számat. Megcsókol, de ez nem nevezhetném csóknak, mert csak a számra szorítja az övét. Na, elég. Ideje, hogy én irányítsak.

A tarkójánál fogva szorítom magamhoz, úgy váltok egyre vadabb csókra, az ízét érzem a számban ami megvadít, mint mindig. Az enyém, a tulajdonom, a rabszolgám!

Az ágyra nyomom, ujjaimat a hosszú fehér tincsek közé fúrom, de mikor mocorogni kezd, egy egyszerû mozdulattal hasra perdítem és a fejét a bundára nyomom. A feneke a levegõben, pont úgy, mint az állatok párzásakor. Nagyon izgató kis szajha, a legjobb a rabszolgáim között.

Nem várok tovább és nem is készítem fel, egy rabszolgával nem kell törõdni, teljesen mindegy nekik. A szûk nyíláshoz illesztem magam és belé hatolok, a fájdalmas nyögése fûszer az élvezetre, kis kezei a szõrmét markolják… ez az!

Mozogni kezdek, de úgy csinál, mint egy élettelen hulla, semmilyen hangot nem ad ki és ez nem tetszik. Sikoltson, nyögjön vagy amit akar, de ha nem, akkor teszek róla, hogy legyen miért sikoltania.

- Élvezed mi? Te kis… - hát persze, hogy nem. Még csak nem is kemény, de hidegen hagy. Majd teszek róla, hogy ne bírja ki hangok nélkül!

Vad, nyer mozgásba kezdek. Gyorsan, szinte már nekem kell lefognom az ágyra. Most már elõtörnek a sóhajok, majd zihálni kezd, görcsösen szorítja a szõrméket.

Mocorog, amivel csak még inkább felizgat még ha nem is tudja, de nem kegyelmezek neki, pár pillanat múlva pedig hörögve élvezek a szûk forróságába még egy utolsót lökve a testén.

Abban a pillanatban sikoltozni és sírni kezd, mint egy gyerek, de õ azért teszi ezt, mert beleélveztem. Ezzel megjelölöm magamnak és még inkább megalázom, mert azután, hogy erõszakkal a magamévá teszem még mindig marad rajta valami, ami az enyém. A testére dõlök, hogy tudjon elmászni és le is nyugszik hamarosan.

Kifújom magam, arcomat a hajába temetem, majd feltápászkodom és kihúzódom belõle. Elégedetten figyelem a meggyötört, megalázott rabszolgámat, most végre megkapta ami jár neki és ha még egyszer elõfordul ami tegnap, a dupláját kapja a mainak.

Felkönyökölne, de nincs hozzá ereje és visszahanyatlik. Valamiért elégedettséggel tölt el, ha az ágyamban látom, fõleg miután a magamévá tettem, ezért most nem is lököm le. Azt csak akkor, ha felbosszant.

Elfordul tõlem, hallom a szipogását, tényleg mint egy gyermek. Õt figyelem, ahogy elül a testemben a kéj utáni bizsergés, a haja beteríti az egész hátam, a bundákat az ágyamon és az egyik karomra is jut belõle.

Elgondolkodva cirógatom, majd csendben figyelem, ahogy feltápászkodik, lassan a lábaira ül, közben persze rám sem pillant. Nem szeret a szemembe nézni.

Négykézláb keresgéli a ruháit, a combjai mocskosak a nedveimtõl, amit még az ágyékkötõ sem takar el és az ing sem teljesen.

Vigyorogva nézek a mûvemre, de meg sem várva, hogy akarok-e még valamit már ki is iramodik az ajtón. A koszos kis rabszolgája!

Vigyorogva támaszkodom meg, már most tudom, hogy megint kap majd egy is büntetést, mert elfutott és még szükségem lett volna rá. Be kell fonnia a hajamat, ahogy mindig és aztán elkísérnie a gyakorló harctérre. Unatkozom.

Mivel elégedett vagyok a reggelimmel, egy nadrágot magamra húzva indulok el a kicsike után, hogy hajon fogva rángassam vissza, de út közben fegyvercsörgést hallok ezért oda sietek.

Két katona fut az hátsókertbe, a nagy szökõkút felé, és ahogy közelebb lépek, a gyilkos düh rögtön eláraszt.

- Hogy merészeltek hozzáérni átkozottak?! – az õrökre nézek – Fogjátok el mindet és tömlöcbe velük!

Ez nem lehet igaz! Ezek a nyomorult korcsok képesek voltak megverni a kedvenc rabszolgámat! Hogy merészelték?! Talán már elfelejtették milyen a büntetés!? Na, azt amit ma kapnak, a sírig nem felejtik el!

- Gyorsabban fussatok mielõtt az ott meglép! – kettõt már elkaptak, de a harmadik nagyon gyors.

Az elfogottak ficánkolnak, szabadulnának, az egyik szemét még karmol is. Közelebb megyek és rögtön felismerem ezt a kutyát: az akit tegnap használtam Khalil helyett. Visszakézbõl egy akkora pofont adok neki, hogy még a szája is felreped, de ez még semmit.

- Hogy merészeltél kárt tenni a tulajdonomban?! – kiabálok rá?! – Te ugyanolyan koszos rabszolga vagy mint õ, semmit sem érsz! És most megkapod a magadét te ki nyomorult!

Nem szól semmit, jobban is teszi, különben kiverem az összes fogát!

- Tömlöcbe vele! Az erkélyem alá állítsátok ki õket, fejenként ötven korbácsot kapjanak! A többit majd eldöntöm! – hiába zokog, nem érdekel. Tudja csak, hogy nem tehet kárt abban ami az enyém!

- Igen, Valkan nagyúr! – bólint az õr és már hurcolják is a kettõt, majd jön a harmadik is.

Amint elmennek odamegyek Khailihoz. Nem mozdul, hason fekszik. Ha megölték a kedvenc ágyasomat elevenen nyúzatok le a bõrüket!

A lábammal átfordítom, a sebek láttán dühösen elhúzom a szám. Kék-zöld mindenhol, a feje véres, a bordáinál pedig az az elszínezõdés nem jelent jót. A pokolba!

Felveszem a földrõl a karomba, a súlyát alig érzem. Rögtön a szobámba viszem és az ágyamra teszem.

A kis szerencsétlen még megvédeni sem tudta magát. És most napokig a hasznomra sem lesz, mert eltörték pár bordáját. Akkor pedig nem tud rohangálni és még a magamévá sem tehetem, mert akkor vagy belehalna, vagy sosem gyógyulna fel. Õ pedig az enyém és kell nekem.

Egyszerûen ki kéne dobnom innen és hagynom kéne meghalni, de nem. Nem hagyom. Khalil akkor hal meg mikor megengedem neki! Kell nekem ez a rabszolga és az enyém is lesz örökké!

A katonák az erkélyem alá állították a három nyomorultat. Mindegyiküket két oszlop közé kötözték és el is kezdték kimérni rájuk a büntetés egy részét. Jó erõsen, hogy csak úgy üvöltenek. Elégedetten figyelem a látványt, míg a szobámból nyöszörgést nem hallok. Bemegyek, Khalil fájdalmas arccal nyitogatja a szemeit.

- Ne mozogj! – dörrenek rá, mikor fel akar kászálódni. Ha a szerencsétlen leesik az ágyról, még rosszabb lesz. – Miért tették? Miért vertek meg? Beléjük kötöttél?

Nem tûröm, hogy viszály legyen a rabszolgák között. Lassan megingatja a fejét, de rögtön a homlokához kap és zihálni kezd.

A fenébe! Mi baja van?!

- Rám figyelnél végre rabszolga!? – még tõle se tûröm az érdektelenséget.

- Nagyuram… nem bírok… szédülök. – nyöszörgi

Az a fejsérülés. Odalépek mellé és ha tetszik neki ha nem a karomba fogom. Felsikolt, nem lehet kellemes mozogni, de látnia kell azokat, akik megverték. Végig kell nézni a büntetésüket.

Behunyja a szemeit, sápadt kis arcát a vállamnak dönti, majd elhúzza, mintha maga sem tudná mit akarna.

- És most válaszolj! Miért vertek meg? – felültetem a vastag kõoszlopra az erkélyen.

Amint meglátja, meghallja mi folyik lent, remegõ testtel fordul felém, könnyes szemekkel.

- Válaszolj! – förmedek rá.

- N-nem tudom nagyuram! – mondja a kezeit tördelve, de nem mocorog.

Valóban? – Ugye tudod rabszolga, hogyha hazudsz kivágatom a nyelved?

A bordáira teszem a kezeim és már ennyitõl sikolt és nyöszörög. Tényleg el van törve. A kis rohadékok ezért alaposan megfizetnek.

- Tudom…

- Akkor az igazat halljam Khalil! – miért védené õket, ha úgy sem könyörülök?

- Bo-bosszút akartak állni, amiért tegnap este… - rám pillant - … nem voltam a helyemen és a másik fiút büntetted helyettem.

Már remeg az egész teste mire befejezi, egyre sötétebb tekintettel figyelem, de most az egyszer nem rá haragszom. Mit képzeltek ezek magukról?! Azt hiszik többet érnek mint bárki más?!

- Mivel bántottak? – kérdem dühösen. – Mit mondtak?

- Belém rúgtak és… ütöttek, kiabáltak, hogy nekem kellett volna büntetést kapnom… - a végére elhalkul a hangja, hisz õ is kapott büntetést. A vágások ott vannak rajta.

Nem szólok semmit, szórakozottan simogatom a rabszolgám hátát, míg õ rezzenéstelenül ül egyhelyben. Biztos vagyok benne, hogy nem nézi a büntetést, de én igen. A huszonötödik ütésnél, már egy merõ vér és bõrcafat a hátuk, de majd megtanulják.

A sikoltozások és könyörgések egyre erõsebbé váltak, ahogy közelednek az ötvenedik ütés felé, majd mikor vége, mintegy megkönnyebbülten lihegve nézik a poros földet

De ez nem elég. Az én Khalilomat bántották. Szenvedjenek.

- Nestor! – kiáltok le az egyik harcosnak.

- Nagyuram!

- Fogjatok egy vastag botot és verjétek meg õket, míg minden végtagjuk és bordájuk el nem törik! – ezt érdemlik, mert a tulajdonomban tettek kárt.

Bólint, leoldják a kötelekrõl õket, hogy a földre rogyhassanak. Az egyik õr elment a vastag botokért, addig én magam felé fordítom a kicsike arcát. Már megint könnyes. Megcsókolom a remegõ kis száját, épp olyan finom és édes mint máskor.

- Mi bajod van? – miért kezd már megint bõgni!?

- Könyörgöm… ne tedd ezt velük! – sírja – Az én hibám volt nagyuram, az enyém!

Felhúzott szemöldökkel nézek rá, lehajtja a fejét és tovább remeg, mintha attól tartana ledobom innen. Hm… miért érdekelné azoknak a nyomorultaknak a sorsa? Örülnie kellene, hogy meglakolnak.

Egy gyengéd mozdulattal a füle mögé simítom a haját, hogy lássam az arcát, de persze dühös vagyok. Az arcán is van egy kék folt, pedig azt még én is ritkán bántom. Tetszik az arca és ha abban tesznek kárt az még rosszabb.

- Miért érdekelnek? Talán tetszik valamelyikük? – kérdezem hamis nyugalommal, lágy mosollyal, de Khalil már ismer.

Rettegve pillant a szemeimbe és aprón megrázza a fejét, ami még mindig vérzik.

- Akkor?

- Az én hibám volt… miattam esett baja annak a fiúnak…

- A rabszolga azért sérült meg, mert kedvem volt a magamévá tenni és a kicsike még szûz volt. – mondom a nyers valóságot – Te az enyém vagy Khalil, ezek eddig kárt tettek a tulajdonomban! Most napokig nem lehetsz a hasznomra majd!

És õ tudja mit jelent, ha egy rabszolgának nincs haszna. Halált.

Õk nem érnek annyit, hogy ápoljuk õket, van utánpótlás, mindig vannak újak, de ilyen szépség csak egy van.

- Nem hagyhatod el a szobámat ameddig azt nem mondom. Mától ott fogsz aludni nem a szálláson. – majd kap egy helyet az egyik sarokban, de többé nem küldöm a többiek közé.

A bor bódító íze teljesen a fejembe száll, bár az után a nagy kancsó után nem is csodálom. De mit tehetnék, de ha odakint esik az esõ? Mintha az istenek is azt akarnák, hogy ma részegre igyam magam, holott az italtól a gondolatok ködössé válnak.

Kényelmesen levetem magam a fából ácsolt kerevetre, amit több rétek bõr és bunda tesz puhává, de az a nyavalyás rabszolga, még mindig nincs itt. Meg kellene korbácsoltatnom, mert nem siet eléggé, de akkor ki hozná nekem a következõ korsót, ha nem õ? És nem is akarom, hogy más hozzá érjen.

Hátradöntöm a fejem és a hideg szürke mennyezetet bámulom, amin kusza táncot járnak a gyertyák fényeit, mintha démonok tánca lenne. De az is lehet, hogy valóban a bor okozza ezeket a téves képzeteket.

Halk kopogás hangzik fel a nehéz faajtón, úgy tûnik végre ideért az a semmirekellõ.

- Gyere be! – kiáltok ki rögvest és a kitáruló ajtóban megjelenik a már jól ismert vékony alak. Sápadt bõrét itt-ott még tarkítják a lila foltok, de már kezdenek eltûnni a múltkori nagy verés következményei. De csak õ tehet róla, mert megpróbált elcsábítani mikor a királlyal beszéltem. Láttam a tekintetén ezért jól elvertem és utána a magamévá tettem.

Khalil sosem mond semmit, könnyet is csak néha ejt, viszont mégsem nézem férfinak. Õ csak egy nyomorult rabszolga, legyen bármilyen csábító is.

Az egyik kezében az aranykancsót, a másikban a díszes serleget tartja, amit még atyánk adott nekem és a bátyámnak.

Leteszi az asztalra a bort, majd rám veti fakó szemeit. Különös, mert õ maga is olyan halovány… mindene. Érzelemmentesen néz a szemeimbe, emlékszem még régen, hogy zokogott és könyörgött, de most már csak akkor teszi, ha tudja, hogy kikap.

Összeszûkült szemekkel intek a serleg felé, õ pedig remegõ kezekkel felemeli a kancsót és teleönti ahogy szeretem, de megbillen a keze és a kezemre önti a bort. A szerencsétlen! Hányszor kell még elvernem mire megtanulja?! Gyûlölöm a kétbalkezes szolgákat!

- Sajnálom nagyuram, azonnal letörlöm, kérlek bocsáss meg! – könyörög, leteszi a kancsót, de már nincs ideje, hogy megtörölje, a kezem már csattan is az arcán.

Megérdemelte. Sõt nagyobbat érdemelne, de a törékeny kis álkapcsát valamennyire kímélem, mert szép, egészséges fogai vannak és nem akarom kiverni õket. A fogatlan rabszolgák rondák és undorítóak. Khalil pedig nem csak a szolgám, hanem az ágyasom is.

- Bo-bocsánat. – dadogja, mindenhová néz, csak a szemembe nem. Mindig is félt a tekintetemtõl.

Halvány kis arcán ott vöröslik a tenyerem nyoma, ami elégedettséggel tölt el. A várban tudja mindenki, hogy õ az enyém és akinek fontos a karja az nem is ér hozzá.

- Elõ ne forduljon legközelebb, hiszen tudod milyen drága bor volt ez. – figyelmeztetem. Ezt a bort csak én is a bátyám fogyasztjuk és nem kevés arany az ára.

- Ígérem, legközelebb jobban vigyázok Valcan nagyúr! - lesüti a szemeit, még mindig kerüli a tekintetem.

De ahogy meghajol, kócos haja végigsimítja a sápadt testét. Wrrr… õ a legkívánatosabb rabszolga az egész városban…

- Khalil… - szólok utána, mikor már az ajtónál jár. Rettegõ tekintettel fordul felém, de csak a mutatóujjam begörbítve hívom közelebb, nincs kedvem most beszélni.

Felállok a kerevetrõl, apró termetû teste csupán a mellkasomig ér, így le kell hajolnom, ha el akarom érni a csábító rózsaszín ajkait. De inkább õ nyújtózkodjon hozzám. Az állára szorítok és feljebb vezetem a tekintetét, majd arra kényszerítem, hogy lábujjhegyre álljon és vadul az ajkaira marok. Nem érdekel, hogy élvezi-e vagy sem, nem azért csinálom, hogy neki jó legyen, hanem hogy az én éhségemet csillapítsam, de úgy tûnik az irányában ez sosem múlik el. Ha nem ittam volna túl sokat nem úszná meg egy csókkal.

- Na takarodj. – utasítom amint elég volt belõle. Most már mehet.

Azonnal kisiet, egy pillanatot sem tétováik, hisz minél hamarább menekül, annál kevesebb büntetést kap. Valamiért mindig felkelti a vágyam, ha a szenvedõ arcát látom, a könnycseppeket a sápadt bõrén. A lila foltok a testén olyanok, mint a bélyege, amik azt mutatják, hogy õ a tulajdonom és az is marad mindörökké.

Egy másik rabszolga már elõkészítette a fürdõt. Azok akik ezt a várat építették okosan kitalálták, hogy juttassanak vizet egy harmadik emeleti fürdõbe is, ami a hatalmas kõmedencékben egy farkas fej szájából csorog be és a túloldalon egy résen ki, ha megtelik a medence.

De… az a koszos rabszolga meg már elment. Akkor mégis ki fogja megmosni a hátam? Azt hiszi én fogok utána keresgélni?!

Dühösen az ajtóhoz megyek és felrántom, majd az elõtte szobrozó rövid barna hajú rabszolgafiúra meredek. Már egy éve itt van, elég erõsnek bizonyult, hogy maradhasson. Az arca nem rossz, de a haja nem tetszik. Még nem nõtt meg neki úgy, mint Khalilnak.

- Hozd ide Khalilt most azonnal! – dörrenek rá, õ pedig rögtön elszalad. – Visszamegyek a hálóterembe, de alighogy leülök az ágyra máris kopognak.

- Gyere! – majd ellátom a baját, amiért még nekem kellett várnom rá. Viszont nem õ lép be, hanem az a rövid hajú rabszolga. – Hol van?!

- Nagyuram… bocsáss meg, nem találtam a rabszolgaszálláson. – mondja remegve az ajtóban állva – Óhajtja, hogy máshol is…

- Nem! – érzem, hogy a várban van, de majd megtanulja, hogy hol a helye. Most viszont fürödni akarok. – Vetkõzz!

Ijedten néz rám, szemeibõl megindulnak a könnyek. Pont olyan, mint Khalil volt mielõtt megneveltem, de nem olyan szép, nem is tetszik annyira.

Teszi amit kérek, majd intek neki, hogy menjen a fürdõbe míg én is levetkõzöm és leveszem a karjaimról az arany karpántokat.

A rabszolga a medence mellett állva takargatja magát, mintha nem láttam volna már meztelen rabszolgát, majd a vízbe sétálok és jó kutya módjára õ is követ. Megtanították már neki, hogy mi a dolga. Ahogy a fürdõolajat dörzsöli a bõrömbe érzem a kezei remegését, majd ahogy a fonatomat kezdi kibontani már idegesítõvé válik.

- Ha egy hajszálat is kitépsz, megemlegeted a mai napot! – figyelmeztetem.

Tovább folytatja, de a teste remegése mit sem csillapul, majd amikor teljes egészében kibontja a hajam megpróbál vizet csorgatni rá, de annyira rázkódik a keze, hogy a vizet a szemembe locsolja. Felmordulva ragadom meg a csuklóját és erõsen megszorítva a vékony testrészt nekilököm a medence kemény oldalának.

- Semmit nem tudsz rendesen csinálni te szerencsétlen?! – pofon vágom, úgy hogy még az ajkai is felrepednek és hangos zokogásba kezd, amivel egyáltalán nem hat meg. Sõt… csak eszembe juttatja Khalil szenvedõ arcát, vékony, hosszú lábait és máris feléled a vágyam, de õ sajnos nincs itt. Csak ez a szerencsétlen, akihez még hozzá sem értem. Eddig.

- Fordulj meg! – annyira fél, hogy szinte érzem az illatát a levegõben, de megfordul. Tudja, hogy nem mondhat nemet. A háta mögé állok és lenyomom a medence szélére, majd egy erõs mozdulattal tövig belé hatolok.

A sikítása talán még a várudvarra is hallatszott, olyan szûk volt a kicsike, hogy szinte éreztem, ahogy megrepednek a szövetek körülöttem, de csak erõsen leszorítom a hideg kõre, hogy moccanni se tudjon. Figyelmen kívül hagyva a könyörgését vadul mozgok benne, a bor tompítja a gondolataimat, így még a szokásosnál is durvább vagyok és egyszerûen ideges, mert Khalil volt olyan szemtelen, hogy eltûnjön, holott minden este õ készíti a fürdõt. Talán azt hitte részegen már nem is emlékszem majd rá?

Amint végzek ezzel a sikítozó kutyával ott hagyom, és dolgomat végezve kilépek a medencébõl.

- Ha nem jössz rögtön utánam odaadlak az egyik katonámnak is! – ez nem rabszolgaszálló, már nincs dolga mehet.

Töltök egy kis bort a serlegembe és mire megiszom elõtámolyog a reszketõ fiú is. Nem olyan szép mint Khalil és nem is volt olyan élvezetes meghágni, de jobb a semminél.

- Mond meg Khalilnak, hogy legközelebb legyen a helyén és ha reggel nem lesz itt mikor felébredek harminc korbácsot kap tõlem!

- Igen… Valcan nagyúr. – alig van hangja a sikítozástól, de végül kitámolyog. Elégedetten figyelem a combján elmaszatolódott vért. Hm… végül is most õt büntettem meg a kedvenc kis rabszolgám helyett, de eljön az õ ideje is.

***

Reggel farkas vonyításra ébredek, a harcosok biztos vadászni indultak és vitték a saját farkasaikat is. Megmozdulok és a fejembe tompa sajgás nyilall, amit morogva tûrök, hisz tudom, hogy a tegnap elfogyasztott bormennyiség az oka.

Lassan kinyitom a szemem és körbenézek, mire azonnal kiszúrom a sarokban kuporgó rabszolgámat aki félve néz rám a helyérõl. Lepereg elõttem a tegnap éjszaka történései: hogy kerestem õt, de nem találtam, aztán a fiú akit helyette tettem a magamévá, majd elzavartam, egy üzenettel Khalilnak. Úgy tûnik legalább arra jó volt, hogy átadja.

Felülök az ágyon, a testemet nem fedi semmi, mindig meztelenül alszom, de õ már számtalanszor látott ruha nélkül.

- Gyere ide Khalil! – ritkán hívom a nevén és fõként akkor mikor akarom õt, de most haragszom rá. És ha haragszom rá akkor…

Feláll és remegõ léptekkel közelebb jön. Az ágyékkötõ nincs rajta, mintha tudná, hogy mi vár rá, de ez nem lesz elég. Gonosz mosollyal pillantok végig a testén, amin még mindig ütésnyomok vannak, ezért most nem fogom megütni. Most valami mást kap tõlem.

Amint elém ér felállok, élveteg mosollyal simogatom meg a sebeit, majd gyengéden az arcára simítok. A szemeiben rettegés, ahogy találkozik a tekintetünk… nem tudja mit fogok vele tenni és éppen ezért fél annyira.

- Te csak ez mocskos rabszolga vagy. Szerinted mennyit ér nekem az életed, ha még akkor sem talállak, ha szüksége van rád? – kérdezem miközben tovább simogatom az arcát és a nyakát. Remegés fut végig a testén és libabõrössé válik a bõre. Csak nem tetszik neki?

Elveszem a kezem. – Mit gondolsz? Megérdemelsz még egy esélyt vagy szép lassan kínozzalak addig, míg már beszélni sem tudsz?

- Ne… nagyuram kérem, nem tettem semmit! Ne bánts kérlek! – tör ki belõle a könyörgés a könnyekkel együtt.

Elégedett vigyor szökik az ajkaimra. – Hozd ide a kardomat!

Egy elcsukló hangot kiadva szedi a lábát, majd megjelenik a nehéz aranyhüvelybe bújtatott fegyverrel. Meg sem próbál támadni, hisz tudja, hogy nem lenne értelme. Megáll ott ahol volt és átnyújtja a kardot.

- Ha megmozdulsz meghalsz. – mondom nyugodtnak tûnõ hangon, de ez csak a látszat és ezt õ is tudja. Akkor vagyok a legdühösebb, ha nyugodtnak tûnök.

Elõhúzom a kardot és a lapjával végigsimítom a testét fölfelé, majd vissza, és ugyanezt a másik oldalon is, de a felkarjánál megállok.

- Mi vagy te? – kérdezem, a kard élét simítva a bõrére.

- Rabszolga, nagyuram. – suttogja színtelenül.

A pengét végighúzom a karján egy vízszintes vágást ejtve, mire hullani kezdenek a könnyei és mosolyogva figyelem a szép arcát, amire árnyékot vet a fájdalom. Nem mély vágás, csak annyira, hogy vérezzen és nyoma maradjon.

- Kié vagy?

- A tiéd… Valcan nagyúré. – nyöszörgi.

Kap még egy vágást pár centivel lejjebb, majd áttérek a másik a karjára.

- Mi a dolgod? – kérdezem várakozóan tartva  a pengét, õ pedig tétovázik a válasszal, hisz már tudja mi jön utána.

- Hogy teljesítsem a parancsaidat.

Vágás.

- Mikor?

- Mi-mindig… bármikor.

Még egy vágást ejtek a karján, majd lesimítom a pengét az egyik combjára, de meggondolom magam, mert tetszenek ezek a részei. Lejjebb megye a lábszárára.

- Hol voltál tegnap éjjel?

- Nagyuram… könyörgöm ne tegye… bármit megteszek…

Vágás.

- Hol voltál tegnap éjjel?

Elsírja magát a vállai is beleremegnek, de nem mer elmozdulni.

- Odakint egy fánál. – sírja remegve.

Vágás, majd a penge átcsúszik a másik lábszárára is.

- Miért?

- Né-néz-néztem a csillagokat.

Vágás.

- Egyedül? – nem szeretem ha bárki is a közelében van. Õ csak az enyém.

- Beszélgettem egy másik rabszolgával, de utána egyedül voltam.

Az utolsó vágás.

Felállok és mosolyogva simogatom meg az arcát, de még nincs vége. Ez volt a büntetése, de én még mindig dühös vagyok.

A kard hegyét végigvezetem a nyakán, a mellkasán, a hasán, majd le az ágyékára és megállítom a férfiassága tövénél. Gonoszul vigyorogva nézek a rettegéstõl tágra nyílt szemeibe, azt hiszi kasztrálni fogom, de neeem. Meghagyom ezt az édes kis részét is, de…

- Mit gondolsz? Megszabadítsalak tõle hm?

- Neh… ezt ne… - leheli alig halhatóan, teljesen elsápadva.

- Nem is tudom… - mondom, bár csak azért, hogy lássam a rettegést a vonásain - … ez azon múlik, hogy hogyan fogsz kiengesztelni, amiért az éjjel bosszúságot okoztál.

A rettegett keleti szárny felé veszem utamat, mert a nagyúr inni kért, és inni kap. Lábaimmal érzem a nyirkos padló köveit, és csak arra koncentrálok hogy ki ne lötyögtessem a karmazsin színû , bódító illatú nedût. Én inkább a vizet preferálom, soha életemben nem ittam még ilyet. És nem is fogok, ha azon múlik. Bár nem tudom hogy mit ittunk még anno otthon, csak annyira emlékszem hogy talán lehetett családom, s szeretõ szüleim. Akármennyire is szeretnék visszaemlékezni, sosem sikerül, mint ha nem is léteztem volna addig a napig. A többi alárendelt is sürög forog körülöttem, és halk susogást hallat, mert csak ilyenkor, na meg lámpaoltáskor tudtunk beszélgetni. Nap közben folyton ugrálhattunk az urainknak, fõleg én. Halkan kopogok a fából készült nehéz ajtón. Válaszul, egy éles mély hang üti meg fülem.

- Gyere be!- benyitok, és meglátom ott terpeszkedni az egyik kanapénak mondható garnitúrán. Mindkét kezem tele, az egyik a kancsó fülét markolja, a másik egy finoman kidolgozott serleget, aminek a másik párja a királynál teljesít szolgálatot. Egy szót sem hallatok, hisz nem az a dolgom hogy beszélgetõ pajtásként szolgáljam a nagyurat. Hanem hogy alantas rabszolgamunkát  végezzek abban a kastélyban, aminek alapjait talán az én szülõházamra építették.

Lerakom a hozott italt, és szemeim az arcára terelõdnek. Kicsit összeszûkült szemei, és alattomos vigyora, na meg biccentése jelzi, meddig töltsem a serlegét. Kicsit meging kezemben a kancsó, és egy csepp, ha nem több kilöttyen. Még ezt sem nézi jó szemmel, pedig fohászkodom neki , hogy feltörlöm, hisz ez csak egy apróság. De nem, hajthatatlan. Már csattan is a keze az arcomon, pedig mily apróság, és még is mennyit kapok én ezért. Sosem hibázom, ha még is az nagyon ritka. Lapát kezének helyének nyoma vörösödni kezd az arcomon, és félve rakom le a kezemben szorongatott edényt.

- Bo-boocsánat.  – dadogom zavartan, és kerülöm szikrázó tekintetét. Mindig terrorban tart, mert a kedve úgy kívánja. Amikor hozzákerültem még furcsálltam ezt a viselkedést de mostanára már megszoktam. Volt már ennél nagyobb sebem is, na meg azok a tenyérnyi lila zúzódások a testemen mindenhol, amit egy újabb botlásomért kaptam, még régebben.

- Elõ ne forduljon legközelebb, hiszen tudod milyen drága bor volt ez?- én nem tudhatom, hisz ilyet nem bíznak egy ilyen mezei rabszolgára mint én.

- Ígérem , legközelebb jobban vigyázok Valcan nagyúr!- sütöm le tekintetemet, és hajam a felsõtestemet csiklandozza. Sarkon fordulok, hogy a feladatomat teljesítve elhagyjam a szobát. De érces hangja nevemen szólt.

- Khalil… - kezem már a kilincsért nyúlt, de rettegve leengedem magam mellé. Mit akar tõlem, hogy a nevemen szólít? Azon a néven amit akkor adtak nekem amikor szolgának fogadtak. Tiszteletreméltó, ez a jelentése. Talán azért , mert ennyi megpróbáltatás után még mindig ép elmével bírok? Nem tudom, de önként megfordulok, mutató ujjaival maga felé csal. Úgy érzem magam mint egy kisegér az oroszlán markában. Barna bõre csillog a gyertya fényében, és hatalmas szõrmével lefedett teste megemelkedik a helyérõl , én pedig elé lépdelek. Csupán mellkasáig érek, és nem is vagyok olyan erõs alkatú mint õ. Izmosnak izmos vagyok , kellõen, de kinézetem sokkal hanyagabb. A kopottas színû hajam, ami már ilyen fiatalon õszülni kezdett, de néhol még a volt fekete mivolta látszik.

Állam alá simítja hatalmas kezét, és arcomat összeszorítja, és csücsörítésre kényszerít, én pedig halkan tûröm a megpróbáltatásokat. Keze enged, és nyújtózkodásra késztet, lejjebb hajtja ugyan fejét, és azonnal ajkaimra mar. Levegõt sem hagy venni, és nyelve vadul simít az enyémre. És mind ezt egy „koszos szolgával” teszi, ahogy õ szokta mondani, mikor már bizsergetni kezdene az érzés elenged.

- Na takarodj. – töröl egyet száján, és utasít hogy hagyjam el a lakrészt. A hozzám hasonlók lakhelye felé veszem a lépést, és sietek, mert a szegényes kis vacsorám nem vár sokáig. Végül beesek, hála istennek nem az utolsóként, és elveszem  ami nekem jár. Lassan rágicsálom , hogy minden egyes falatot kiélvezzek.

Késõ van, nagyon késõ. A csillagok már ott várnak engem, hogy elmerengve nézegethessem õket. Az egyik beszélgetõ társam rám kérdez, amikor  elindulok az udvarban található legmagasabb fához.

- Minek mész oda? Már megint csillagászni ? – rakja derekára kezeit, a nálam cingárabb újonc. Nem tudom miért feltûnõsködik , mindig ez van. Végül felmászom a hatalmas fa egyik vaskos ágára, ez a törzshelyem.

Egy kis idõ után megkérdi tõlem.

- Miért a fáról nézed õket?Hiszen innen is lehet látni õket. – a fa alól beszélt, az erõd falaira túl is ellátok errõl a fáról. Legalább egy kis zöld területet is láthatok. Így felelek neki.

- Bocs fõnök! – feleli mosolyogva. – Gyere csak beljebb – mosolyog rám kedvesen és közelebb lépked hozzám. – Õ a cicád? – guggol le, gondolom szeretné látni, de odabent eléggé sötét van a plusz melegen tartó huzat miatt.

- Igen, õ Cili – mutatom be kedvesen

- Akár ki is engedhetnéd – mondja az egyik úriember, majd hozzáteszi – úgyis sok egér van ebben a házban.

- Nincs is egerünk! – kiabálják szinkronban Isaóval.

- Segítsek kisasszony? – kérdezi Korin, majd bentebb lépve segíti le rólam a kabátot, bár bíztam benne, hogy talán valami olyan közösségbe jöhetek, ahol elfelejthetem ki is vagyok, de úgy látszik erre semmi esélyem.

- Amúgy te színész vagy? – kérdezi meg Isao.

- Igen, a nagyszínházban dolgozom – felelem mosolyogva.

- Nem ül le? – kérdezi tõlem Korin, mint kiderült számomra.

Leülök Korinnal a kanapéra és a fiúk felszívódnak, bár csak pislogok utánuk. Visszafordulva kedvesen nézek Korinra aki autógrammot kér és áradozik nekem az utolsó elõadásomról, és hogy õ nagy rajongóm és hasonlók. Kedvesen fogadom és mosolyogva hallgatom és köszöngetem meg, bár én koránt se érzem olyan fenomenálisnak a dolgokat, mint ahogy õ állítja be, de nem akarom letörni a lelkesedését. Kedvesen válaszolok a kérdéseire és szerencsére a maszkom tökéletes, az más kérdés, hogy gondolatban mit is válaszolok neki igazából.

Nem tudom mennyi idõbe telik, mire a többiek is csatlakoznak hozzánk, én kedvesen mosolyogva nézek rájuk és koránt se mutatom, hogy mennyire is kellemetlen ez most a számomra. „Természetesen” viselkedem.

- Mit csináltatok a konyhában? – kérdezi meg Korin, mire szinkronban vállat vonnak.

- Azt mondtad mesélsz a származásodról – mosolygok rá Gilbyre, egy kis téma terelés miatt, hogy elterelõdjön rólam a szó.

- Egy Észak-Európai országban, a Norvég Királyságban születtem.

- Magyarán Norvégia – szól közbe Isao.

- Igen, nem hivatalosan Norvégia – helyesel barátja szavaira, de nem tagadja le az õ állítását sem. Van esze. – Szóval Norvégiában születtem és éltem tizenhárom mesés éven át, majd Amerikába költöztünk, ahol találkoztam ezzel – mutat Isaóra – és amikor befejeztük az iskolát vele tartottam Japánba. Röviden ennyi az én kis történetem, a hosszabbik verziót mindig lehurrogják – vonja meg a vállát mosolyogva, a mellettem ülõ Korin meg felhorkan. Hirtelen kapom felé tekintetem. ~Mégis hogy adhat ki nõ ilyen hangot?~ fogalmazódik meg bennem a kérdés, de koránt se mondom ki, hanem csak mosolygok kedvesen.

- Talán mert a hosszabbik verzió olyan, mintha még mindig ott élnél és nem lennél már Japán állampolgár.

- Nem vagyok az – rázza meg a fejét Gilby, én meg kívülre úgy tûnhet kapkodom a fejem, de szeretek arra nézni aki épp beszél. – Csak a vízumom állandó addig, amíg igazoljátok, hogy van munkám – mosolyog Gilby, erre Korin megint számomra meglepõ reakciót tesz. Korin haragosan fújtat egyet- Mindig ezt csinálja, ha nincs igaza. –Adja meg Gilby a magyarázatot a reakcióra.

- Mindegy – legyint Isao, majd feláll. – Kérsz sütit? – kérdezi rám nézve én pedig kedves érdeklõdõ mosollyal nézek fel rá.

- Milyen süti? – kérdezek vissza kicsit csodálkozó szemeket meresztve, mert úgy vélem ezt várják el tõlem..

- Valami lussssssssssssss – nyújtja el az s betût, míg Gilby ki nem segíti.

- Lussekatter. De van még pepperkaker és kvite kakemenn is – sorolja mosolyogva, de nekem ezek a sütemények újjak. – Karácsonyi sütik – mondja egyszerûbben. Bólintok kedvesen – Sajnos idén csak három van.

- Tavaly meg se bírtuk enni – mondja mosolyogva Korin – Pedig olyan finomak! Gilby csak két dologhoz ért: gitározni és sütni.

- Azt kihagytad, hogy remekül tudok kicsi babonás japán nõket ölni – terül szét gonosz mosoly arcán, de csak egy párnát kap a megjegyzésére arcába

- Éhes vagyok – közli velünk Masato, mikor hangosabban fel kordul a gyomra. Mindenki nevetni kezd, így én is kuncogok, bár ezt koránt se érzem mulatságosnak. - Rendes étel nincs nálatok?

- Van. Sör – adja meg a választ Isao, de erre csak egy karba bokszolás a jutalma.

- Javaslom menjünk el egy étterembe, úgyis mindjárt ebéd idõ, és ott is várni kell – adja az ötletet korin, amibe beleegyeznek, bár én nem tartom olyan jó ötletnek és Cilire fogom, hogy nem szívesen hagynám egyedül idegen lakásba, de végül bele kell egyeznem nekem is.

A kocsihoz megyünk ki. Engem az anyós ülésre ültetnek. Gilby ülne be a volán mögé, de kiszedi onnan Korin és maga mellé ülteti hátra. Pislogva nézek rájuk és igazából nem értem ez miért kellett. Isao ül a volán mögé végül.

- Melyik étterembe akartok menni? –kérdezem meg érdeklõdve, mert ilyenkor nem mind van nyitva. Általában csak a nagyon felkapott helyek és a drágák.

- Huh ez jó kérdés. Nézzük meg nyitva van-e a törzs helyünk. –szólal meg Isao.

- Talán az is nyitva van 25-én, bár lehet, hogy nem. Nem sokan járnak oda. –mondja Gilby. –de bátraké a szerencse, vagy próba szerencse? –kérdi elgondolkodva. Mindenki felnevet, így én csak felkuncogok halkan. Szám elé rakva a kezemet.

- Az próba szerencse Gilby. –mondja neki Korin nevetve.

Beindítja Isao a kocsit és el is indulunk az említett hely felé, bár én nem tudom, az melyik lehet. A hátsó ülésen zajlik az élet és eléggé vidámak. Néha hátra nézek rájuk és jót mosolygok rajtuk és kicsit talán irigykedem is. Látszik rajtuk, hogy jó barátok és már össze szokott csapat. Nem is tudom én, miért kellek ide. Megérkezvén viszont a hely zárva így el indul újból a tanácskozás.

- Francba zárva…- jegyzi meg Isao. Én viszont sejtettem, mikor említették, hogy nem egy felkapott hely.

- Ilyenkor csak a felkapott helyek vannak nyitva, meg a gazdagok számára elõre lefoglalós éttermek. –szólok nekik a tényekrõl, így eléggé elgondolkodnak.

- Sznob helyre nem megyünk. –jegyzi meg Gilby. –Mi nem vagyunk oda valók…

- Sznob? –kérdem kicsit megdöbbenve, bár miért is döbbenek meg? Hiszen én is sznob lehetek a szemükben, bár nem értem miért is hívtak meg.

- Igen Sznob… tudod, ez azt jelenti, ha valaki fenn hordja az orrát és… - kezd bele a szó magyarázatába, de csak finoman vágok a szavába.

- Tudom mit jelent köszönöm Gilby, csak tudod nekem furcsa ezt a szót használnom azokra a helyekre, hiszen én is eljárkálok oda, igaz csak megbeszélések miatt. –jegyzem meg neki, amire mint ha kicsit elszégyellné magát.

- Bocsánat én nem…

- Jaj –kapom szám elé kezem. – Kérlek, ne haragudj én nem akartalak megbántani a szavaimmal. Én csak úgy mondtam. Nem bántott meg semmi, amit mondtál. –mondom hátra nézve rá. Hátranyúlva finoman fogom meg térdén pihenõ kezét. – Tényleg nem bántottál. –mondom kedvesen és finoman mosolyodom el.

- Akkor menjünk a mekibe. –szólal meg Masato.

- Jó akkor oda megyünk. –mondja Isao és már el is indítja a kocsit. Elvéve kezem Gilbyérõl fordulok elõre.

- Milyen hely az a meki? –kérdezek rá félénken tudatlanul.

- Te nem ismered? –kérdez döbbenten Korin. –Az egy olyan hely ahol Isteni hamburgert lehet kapni és a sült krumplijuk is nagyon finom! – kezd el áradozni. Butának és tudatlannak érzem most magam emiatt.

- Én még nem jártam ott.

- A tv-be se hallottál róla? –kérdi Masato.

- Nem nézek Tv-t. –jegyzem meg, amire ismét csak általános döbbenet ülepszik a kocsi utasaira.

- Nem nézel Tv-t? –kérdi most Gilby megrökönyödve.

- Nem. Van tv-m nem arról van szó, de én nem nézem. Nem látom értelmét annak a készüléknek. –Mondom ki a véleményemet, bár nem is tudom miért, hiszen itt ezek alapján mindenki nézi és szeretik. Nem szoktam a társaságnak ellent mondani, de ha rákérdeznek, mi a kedvenc Tv mûsorom nem tudnék válaszolni.

- Akkor te mivel szoktál kikapcsolódni? –kérdez rá Korin.

- A következõ színdarabom szövegét szoktam tanulni. – mosolyodom el kedvesen hátra pillantva. –Ha nincs akkor könyvet olvasok.

- Honnan jöttél te a kõkorszakból? Voltál te egyáltalán szórakozni valaha az életedben? –kérdez vissza kicsit bántón Korin, de csak elmosolyodva hunyom be szemem és oldalra döntöm fejem.

- Nem, nem voltam szórakozni, bár én úgy vélem kinek mi a szórakozás. Nekem az, ha elolvashatok egy jó könyvet és készülhetek az új elõadásomra. Meg amúgy sincs sok idõm a szórakozásra, hisz én minden darabban szerepelek, amit a színház tart, csak épp a balett elõadásokban nem, mert balettozni azt nem tudok, bár mindenki mondja, hogy jó alakom lenne hozzá. –Mondom hátra fordulva, ránézve és most a hátul ülõk úgy néznek rám, mint aki másik bolygóról jött.

- Enelin, úgy õszintén… te tényleg soha nem szórakoztál? –kérdez vissza Gilby.

- Mit értesz szórakozás alatt? –érdeklõdök kedves lágy hangon.

- Elmenni a haverokkal egy szórakozó helyre, ahol jó a zene és van alkohol, lehet táncolni és kikapcsolódhatsz.

- Alkoholt otthon is tudok fogyasztani, kikapcsolódni egy jó könyvel is lehet, jó zene is van otthon. –mondom pislogva, ránézve. Közben megérkezünk és Isao leparkol a kocsival és leállítja a motort. a Mc’Donalds nyitva, így kiszállunk a kocsiból mindannyian.

- És a társaság?

- Társaság? Ott a könyv. –mondom pislogva, de látom eléggé lesokkoltam ezzel mindenkit. Isaot annyira, hogy nem is mond semmit.

- Jól van srácok elég legyen most már. Enelinnek az a szórakozás nekünk más. Lépjetek túl rajta. –kell védelmemre Isao. Nagyot sóhajtok és hálásan pillantok Isaora. Bemegyünk az „étterembe” és furcsálva nézek körbe. Kicsit elveszettnek érzem magam. Zavartan nézek körbe, amit Gilby észrevehet, mert mellém lépve karolja át a vállamat.

- Nyugi Enelin, csak gyere velünk a kasszához és válaszd azt ami megtetszik. –mondja nekem és vezet a többiekkel.

- Jól van. –mondom zavartan és végül nagy nehezen sikerül választani, és egy asztalhoz ülünk le 5-en. Zavartan nézek a hamburgerre.

- Még sosem ettél ilyet Enelin? –kérdi kedvesen Isao.

- Nem még nem. –mondom és körbenézve a villát és kést keresem zavartan, majd látom, hogy a többiek kézzel látnak neki. –Én elmegyek, megmosom a kezem. –mondom zavartan és fel állva megyek el a mosdóba ahol megmosom a kezem.

~ Atya ég…  mit keresek én itt. Mi jutott eszembe, mikor beadtam a derekamat a meghívásra. Teljesen más, mint amihez szoktam és… ahh… nem értem magam… Mégis hogy kellene velük viselkednem? Nem tudom. Nem akarom lelombozni õket, vagy épp megbántani.~ Merülök el gondolataimba és a mosdó tükrébe nézek miközben a víz folyik a kezemre. ~Tényleg egy sznob lennék? De hisz én abba a világba nõttem fel. Ott tudom a szabályokat és azt, hogy mit várnak el tõlem. De… õk mit akarhatnak? Miért hívtak el egyáltalán? Nem adhatom nekik önmagam, mert az csak még inkább elrettentené õket. Mit is gondoltam...~

Gondolataimból Korin hangja ráz vissza.

- Valami baj van Enelin? –kérdi belépve a mosdóba és oda lépve hozzám simítja meg a vállam. –Rosszul vagy? –kérdi érdeklõdve kedvesen. ~ Miért ilyen kedves velem, hiszen semmit nem tettem érte.~

- Nem nincs baj. –rázom meg a fejem elmosolyodva. –Jól vagyok. –mondom és elzárva a vizet törlöm meg a kezem a papírba, amit kidobok. –Menjünk vissza. –mondom kedvesen és vissza is megyünk a többiekhez és leülve fogom meg a hamburgert és mély levegõt véve harapok bele. A fiúk eddig beszélgettek, de most mindenki rám néz érdeklõdve.

Mikor megízlelem az ételt elég jó ízû és elmosolyodom kedvesen.

- Nagyon finom. –mondom mosolyogva és látszik rajtuk az, hogy örülnek, majd újra beszélgetni kezdenek, én pedig csendbe kicsit visszahúzódva kezdem el eszegetni a hamburgert. Magam elé nézve merülök el újra gondolataimba.

Ha Cili nem rángatna ki az ágyból, hogy éhes tuti ma ki se kelnék az ágyból. Utálom a karácsonyt, persze ezt sose mutatom. Nagyot sóhajtva megyek ki a konyhába kócos fejjel és adok neki enni. Ekkor pillantom meg a hûtõre kirakott fecnit, ma jótékonysági karácsonyi bál és a mágnessel a megvett belépõm is ott fityeg. Nagyot sóhajtok és csak a gyerekek miatt megyek el.

A nap hátra lévõ részét egyedül töltöm a macskámmal és idõben elkezdve készülõdni fürdök le és veszek fel egy fekete estélyit. Hajamat kiengedve hagyom, és úgy megyek el a jótékonysági bálra.

A bál megnyitóját egy zenekar karácsonyi dalokkal kezdi, ami szerintem nagyon jól sikerül és ügyesek, bár most az álcám rajtam van, de tényleg így gondolom ezt. A koncert végén õk is elvegyülnek a tömegben. Mosolygósan kedves pillantásokkal haladok a terembe, kezembe egy pohár karácsonyi koktéllal és szóba elegyedek más színészekkel, zenemûvészekkel, festõkkel és még sok más fajta emberrel, de egy idõ után magamra maradok, bár nem sokáig, mert a koncertet adó banda egyik tagja lép oda hozzám.

- Szia – köszön mosolyogva, de nem számítottam rá, így kicsit megrezzenek.

- Szia – köszönök vissza.

- Csak így egyedül? – kérdez rá, amire finoman mosolyodok el.

- Most te is egyedül vagy – válaszolom neki jó kedéllyel kedvesen.

- Nem, az én társaságom most te vagy – javít ki, amin szintén mosolygok egyet. Nem esik nehezemre a boldog mulatozót elõadni, hisz minden nap azt mutatom mindenkinek, amit látni szeretne.

- Akkor viszont már én is társaságban vagyok – jelentem ki kedvesen, mire felnevet.

- Már igen – bólint. – Megtudhatnám a nevedet? – kérdezi meg.

- Tegeno Enelin – mondom szemeibe nézve készségesen.

- Igazán szép neved van – dicsér meg, amire azt szokták elvárni a férfiak, hogy piruljanak a nõk és olvadozzanak, de most jelenleg azt túlzásnak tartanám. Kellemes mosolyra húzom ajkaim köszönetképp és „zavartan” simítom fülem mögé hajamat.

- Én is megtudom a tiédet? – kérdezek rá érdeklõdve.

- Gilby Kvitbein – feleli. A furcsa név megüti fülem, de egybõl magyaráz is tovább. – És mielõtt rákérdeznél, hogy „Kvitbein a keresztneved?” nem, nem az. Az a vezeték – mondja mosolyogva, én pedig kicsit kuncogom fel.

- Eléggé furcsa név – mondom el neki a véleményemet, de bízom benne, azért ezzel nem sértem meg.

- Neked talán igen, de én már megszoktam – nevet fel és még inkább elmosolyodom örülve, hogy nem vette sértésnek. –Tudod, ahonnan én származom felettébb hétköznapi név.

- És, mégis honnan származol? – kérdezek rá, hiszen mégis csak beszélgetés akarna lenni vagy mi a fenének hívják.

- Ha adsz egy esélyt nekem, talán elmesélem – mosolyodik el rejtélyesen. Kicsit elgondolkodom, de pontosabban tetem, hiszen tudom, pontosan mit szeretne, és mivel járhatok a kedvébe. A kistáskámba nyúlva veszek elõ egy névjegykártyám és nyújtom oda neki kedves mosollyal. Látom meglepettségét, hogy angolul van rajta. Na igen, én félig angol vagyok így én azt a nyelvet is használom. - Akkor majd hívlak – int nekem és fejem biccentve, hagyom, hogy elmenjen. Nem szokásom marasztalni senkit, ha csak épp nem azt látom rajta, hogy azt szeretné, viszont rajta nem pillantottam ezt meg. Kedves mosollyal biccentek neki kicsit megemelve kezem és nagy levegõt véve iszok bele a koktélomba.

~ Én mit is keresek itt? Jah igen… a rászoruló gyerekeknek adományozom a pénzem egy részét miközben a másikból „Jól érzem magam”. Na a második része felettébb nem igaz, de ez már csak az amit belül érzek és gondolok. Ez persze senkit se érdekel.~ Futnak végig a gondolatok a fejemben és elégé elmerülök, mikor ugyan azon banda másik tagja is odalép hozzám. Mivel gondolataimba merülve iszogatom koktélom az õ köszönésére is megrezzenek. Vele kicsit tovább beszélgetek kedvesen mosolyogva, érdeklõdve beszélgetek vele és a vége persze az lesz, hogy neki is a számom kell, így oda adom. Beszélgetésen kívül tõlem sok mindent nem tudnak kicsikarni.

Az este további része eseménytelenül telik szinte és több emberrel is beszélgetek, de más már nem kéri el a számom.

~*o*~

Másnap reggel Karácsony elsõ napja reggelén ismételten csak egyedül ébredek. Nincs miért vagy kiért feldíszítenem a lakásom, így karácsonyfát se állítottam és süteményt se sütöttem, és nem is akaródzik kikelni az ágyból. Cilinek tegnap oda adtam az ajándékát és a több ennivalót adtam neki a szokottnál. így most nem zaklat, csak fekszik mellettem, én pedig simogatom. Mikor meg hallom az éjjeli szekrényen, hogy csörög a telefonom. Elvéve nézemmeg az ismeretlen számot.

- Boldog Karácsonyt! Tegeno Enelin. –szólok bele mosolyogva vidám hangon, de tekintetem inkább üveges.

- Neked is Enelin Gilby vagyok! –szól bele a tegnap esti egyik férfi vidám dallamos hangon.

- Szia Gilby! –Köszönök neki angolul, mivel mondta, hogy külföldi, így gondolom, jól esne neki valaki, akivel más nyelven beszélhet, mint a japán.

- Te tudsz angolul? –hallom megdöbbenve válaszát.

- Persze, hogy tudok. Félig angol vagyok. Anyám angol származású volt. –Mondom mosolyogva a hallhatóan hozzá közelebb álló nyelven. –Anyanyelvi szinten tudok angolul. –mondom neki vidám hangon, bár most egyszerûbb dolgom van, mivel csak a hangomra kell figyelnem, vagy nem is kell már figyelnem természetesen jön belõlem.

- Ez hihetetlen! Nincs kedved átjönni hozzánk ma? –kérdezi vidám hangon és én elnyomok egy sóhajt.

- Gilby a karácsony a család ünnepe, biztos, hogy szeretnéd, ha átmennék? –kérdem, kicsit ajkamba harapva.

- Igen szeretnénk! Emlékszel a srácra akivel beszélgettél? Isao! Õ is itt van és nincs családunk, hogy velük legyünk. Kint vannak külföldön. –mondja, és hanyatt feküdve nézek a plafonra.

- Nem is tudom. –szusszanom, mert tudom ilyenkor általában az jön, hogy illik kéretni magunkat.

- Vagy, te vagy a családoddal? –kérdi kicsit kétségbe esve, de most hirtelen inger tör rám, hogy felkuncogjak gyerekes egyben édes hanglejtésén. Nem is tudom mi ütött hirtelen belém.

- Jaj ne haragudj, nem akartalak kinevetni. –mondom zavartan és megfogom a homlokomat. –Nem nekem csak egy macskám van. –Mondom mély levegõt véve.

- Nos akár õt is áthozhatod! Ne maradjon egyedül szegény jószág karácsonykor. –mondja aranyos kissé gyermeteg hangon ami megmosolyogtat, de hosszan gondolkodom. –Na meg elmesélem, honnan is jöttem. –hinti el az utolsó meggyõzési morzsát.

- Jól van át megyek. –Szusszanom a telefonba és felülve a fiókból veszek ki egy tollat és papírt. –Mondasz egy címet, hogy hova menjek? –Kérdem kedvesen mosolygós hangon. Mikor megadja a címet felírom és elköszönve rakom le a telefont és mégis csak ki kell kecmeregnem az ágyból, és nagyot nyújtózva fürdök le és öltözöm fel.

Egy testre simuló sztreccs farmert és egy hosszú kötött pulóvert veszek fel alá egy csinos v nyakú pólóval. veszem fel a csizmámat és Cilit a kis melegítõs hordozóba rakva megyek át a megadott címre Taxival. Felmenve a megadott emeletre kopogok be a lakás ajtaján. Türelmesen várok. Egy lány nyit ajtót. A banda egyetlen nõi tagja és döbbenten néz rám pislogva, majd sikítani kezd.

- Tegeno Enelin! Itt! Ezt nem hiszem el! –Kiáltja el magát és megfogva a kezem kezdi el rázogatni. –Én annyira nagyra becsülöm magát kisasszony! Nagyon tehetséges és annyira jól játszik. –hadarja a sikításra a fiúk is elõ sietnek a banda többi tagja. Zavartan nézek rájuk, majd a hölgyre.

- Köszönöm, ez igazán kedves öntõl. –Mondom mosolyogva kedvesen. – Bár én nem tartom magam olyan jónak, de jól esnek dicsérõ szavai. –Mondom kedvesen.