Amint az álmomban mondott mondat elhangzik ,kipattannak a szemeim és megérzem a tenyereim alatt simuló állati szõrmét. Olyan mint ha a testem átfagyott volna legbelül, de  a kinti meleg lassan melegít át teljesen. A jurtában honoló szürkeségben óvatosan felkönyöklök és egy pillantást vetek csak Nagyuramra. Csukott szájjal alszik még kissé, de az arca ráng, ahogy a kezei is teszik a prémek alatt. Még mindig az álomban lenne? Csendben visszahanyatlok az oldalamra, és figyelem a lassan ébredezõ alakját. Zaklatottabban ébred mint ahogy gondoltam, azon nyomban felül és egy ideig csak maga elé mered, aztán engem vesz górcsõ alá. A düh csak úgy szikrázik a szemeibõl, nincs is idõm találgatni hogy miért ilyen mert azonnal felém is kap.

- Te átkozott! Mit mûveltél?! – mordul rám erõteljesen, és egyik marka a nyakamra fonódik majd durván felránt magához.

- Amit akartál Nagyuram. Megmutattam mindent. – közlöm vele kis hidegséggel, õt furdalta a kíváncsiság hogy mit rejtegethetek. Hát tessék egy részé a titkaimnak már fel is fedtem neki. akkor miért ideges? Nem okoztam benne kárt, ahogy a lelkében úgy a testében sem. Miért is akarnám bántani…

- Fejezd be most rögtön, vagy nem éred meg az éjszakát! – fújtatja még mindig olyan hévvel ahogy felriadt. Csak az álmaimba engedtem be, a gondolataim legmélyebb zugaiba még nem. Így is annyi mindent leszûrhetett abból az álomból amibe vezettem, én csak meg akartam neki mutatni hogy milyen érzés ha ugyan ezt átéli.

- Én nem csinálok semmit. - dob vissza az ágyra azon nyomban, akár az emberek a már nem használatos holmijukat. Úgy érzem a kapocs kettõnk között szakadozni kezd, az erõm miatt kételkedik abban hogy még mindig ugyan az vagyok-e. Olyan borzasztó, egyre jobban sürget a gondolat hogy elmondjam neki az érzéseimet, de még is mit szólna egy ilyen nyamvadt kis rabszolga vallomásának. Kiröhögne, utána pedig még inkább megbüntetne és sanyargatna. Ki kell törnöm ebbõl minél elõbb. Megáll, immár végre egyhelyben és kissé lehullott tincseit simítja vissza a feje tetejére, majd megint rám esik a tekintete. A kezdõdõ vihar elõszele már érezhetõvé vált idebent, hamarosan megint olyat fog mondani amit nagyon megjárok majd.

- Ezzel akartad kivívni a haragom és gyûlöletem? Mert nagyon jó úton jársz rabszolga. - dübörög közelebb, én pedig gyorsan megrázom a fejem és kissé megmarkolom az alattam simuló bundákat.

- Te parancsoltad meg Valcan nagyúr. Tudni akartad a legféltettebb titkaim a legbelsõbb gondolataim. – ismerem el neki, olyan titkokat és apró rejtett dolgokat osztottam meg vele amit soha nem akartam. Még is megtettem, hogy jobban megismerjen- beszélek itt zöldségeket, az elején még hadakoztam ez ellen – de ha az álmaimból nem képes tanulni akkor minden reményem veszve. – Még többet is mint akartam, de most már láttad.

- Láttam?! – lejjebb ereszkedik, majd az államra csípve emeli fel a fejem hogy az arcára nézhessek. Eddig a közelsége miatt nem mertem ránézni sem, most próbálom magam kissé visszafogni és nem kétségbeesett könyörgésben megnyilvánulni. – Nem láttam, éreztem, te átkozott! Hogy merészelted büntetni az uradat rabszolga!? – képes lennék érte mindenre, odaadni neki a testemet, megalázni érte a lelkemet. Azóta csodálom annak ellenére hogy hogy bánt velem, mióta kiválasztott. Az akkor még fiatalabb és csillogó tekintetû Nagyúr borzasztóan hívogatónak tûnt…

- Nem vagyok rabszolga! – rikkantom el magam, a mondatom vége kissé sziszegõssé válik, úgy látszik néha neki sem jut eszébe az hogy én régen még szabad ember voltam. Aki ebbe a sorsba születik azt hívják teljes joggal így. - Nem születtem rabszolgának, te tettél azzá Valcan nagyúr, de nem vagyok rabszolga!

- Nem volt elég ennyi engedmény?! Egyetlen másik harcos sem bánik olyan jól a tulajdonával, mint én, és van merszed felemelni a hangod!? – durva kezei magához vonnak, térden állva hajol le hozzám és néz közvetlen közelrõl rám. A haja körbeöleli a most dühös vonásokat felvett arcát, mire készül. Mi jár a fejedben Nagyuram? – Ezzel kiérdemelted a halált Khalil. – felnézek a hideg szemeibe, és sokáig vizslatom olyan borzasztóan kimért és ellenszenves. Mint ha nem én lennék az akin minden vágyát kiélhette, olyan idegenség tölti el a szívem. Meg fog ölni a miatt mert nem viselkedtem úgy mint azok akiket frissen hoznak arról a próbáról ami miatt senki nem emlékszik. Mindenre emlékszem, a helyre ahol laktam, a családomra és az akkori környezetemre. Ezek az emlékek az eddig üres szívemet csordultig töltik, és nyugodtságot árasztanak. Egy gondom akad, a törzs tagjainak ereje tizenéves kortól bontakoznak ki. Én tíz évesen már tudtam egyszerû mágiákkal bánni, de utána felejtenem kellett. Újból meg kell majd tanulnom mindent szép aprólékosan.

- Nem akarsz bántani Nagyuram, tudom. – suttogom elfúló hanggal, de a sós cseppek lassacskán utat törnek maguknak.

- Tényleg? – csúsztatja végig a másik kezét az arcomon, néhol a harcra teremtett kéz meglepõen puha, az én könnyeim lágyították meg volna? – Pedig most nagyon nagy késztetést érzek, hogy megragadjam a korbácsot.

- De nem fogod, tudom. – nyúlok az arcomhoz hogy eltöröljem az arcomon végig megnedvesítve a bõröm, ám lassacskán felszáradni látszik. Igaz az, hogy visszatértek az emlékeim, de még mindig ott él benne õ is, és azok az érzelmek dúlnak most háborúban itt bent amik már jó ideje fojtogatják a torkom.

- Miért mutattad azt az álmot? – sodorja arrébb a kirívó fekete szálakat az arcomból. Egy nagyot nyelek, a számra szinte ráharapva, ideje az igazat vallanom neki. Ha jól viselkedem talán ismét a kegyeibe fogad, most utoljára…

- Nagyuram, nem akarok többé a rabszolgád lenni. – kis levegõt véve nézek fel rá, elképedt arccal bámul a keze szorítása enyhül, én pedig ijedten egy apró nyüszítést hallatva fonom karjaimat a mellkasa köré. Megölelem, ragaszkodóan bújok a mellkasához, s ismét a reakciójára várok.

- Khalil…

- Nem a rabszolgád akarok lenni és nem is az ágyasod. A… a szeretõd akarok lenni. – lehunyom a szemeimet és a meleg bõrére tapasztom az arcom jobb felét. Várom hogy visszaöleljen, bár tudom hogy hiú reményeket kergetek…  

- Ezzel akarsz kegyelmet elérni?

- Nem…

- Elkerülnéd a büntetést?

- Nem, én…

– Azt képzelem, azok után amit az éjjel tettél felszabadítanálak? Annak is örülnöd kéne, hogy életben hagylak. – elválasztja magától az arcom, és a két tenyere közé fogja, képes lennék elárulni a népem hogy õt szerethessem, de ha ilyen hidegen áll hozzá… el fog szakítani magától, nagyon félek ettõl, bármit megtennék hogy a közelemben tudhassam. Zúg a feje, zsibong és lüktet, olyan mint ha egy hatalmas és mély szakadék peremén játszanék, olykor elrántanak onnan, de már – furcsa de- már ismerném hogy mi lapul ott lent, a sötét hidegségben.

„Nem fog bántani érzem, de ha ezt sem adja meg nekem, akkor semmi remény rá, hogy valaha érezni fog valamit. Most már tudja mennyi szenvedést okozott nekem, mennyire fájtak a kínzásai és mégis akarom… mit mondana apám, a bátyám… Rhozin?”

Akkor lát bele a fejembe amikor akar, de nem tudom pontosan miket olvas ki belõle, az övében teljes zûrzavar, egy csomó keveredõ érzelem , nem jut dûlõre, bizonytalan lett.

- Nézz rám! Halljam az igazat! Miért adtad át mindazt amit éreztél, ha nem akartad elárulni az éjjel? – teljesítem engedelmességet mutatva felé. Hát még mindig nem érti? Meg kell magyarázzam.

- Mert azt akartam, hogy érezd! Hogy te is érezd mit tettél velem, hogy miért kellene tiszta szívbõl megvetnem téged! – meg kéne vetnem, még is ezek a pillanatok amik kellemes emlékként vésõdtek be a sok kínzás között, csak megédesítik azt a halvány szálat ami kettõnk között alakul. De ez csak eddig az én fejemben létezett, és ott is maradhatott volna ha nem kíváncsiskodik. Szégyellem magam… Azért amiért így viselkedtem és mert azt reméltem hogy elenged, és szabadon a szeretõje lehetek.

- Vagyis meg akartál büntetni?

- Nem! Meg akartam értetni veled! – a markai kezdenek ökölbe szorulni, így félõ hogy megmar, vagy összeroppant, így kissé kijózanodva és szégyenkezve fordulok ki a szorításából. Nem akarom elveszíteni, neki adtam a testem és a lelkem. Ha ez nem elég neki akkor minden ami ide kötött semmissé válik, és elhomályosul. Mindent képes voltam elviselni, és szépen lassan be-beleszerettem?

- Öltözz fel, indulunk haza. És elég volt a beszédbõl, vagy meggondolom magam a korbácsolást illetõen.

- Igenis, Valcan nagyúr! – felpattanok, és megmosakszom, ahogy õ is. Szépen lassan magamra veszem a kissé még hideg varrott állati bõröket, ész szõrméket, majd kilépek a sátorból. Még mindig farkasordító hideg van, az orrom azonnal át is hûl a kissé fújdogáló széltõl. Mindenki pakol és szöszmötöl, a szekerek már készen állnak a hazaútra. Még az utolsó dolgokat segítek felpakolni mikor meghallom az ösztökélõ szót.

- Indulás! – Nagyuram lova középen toporzékol alatta, már mindenki fent van a szekéren, ami nekünk lett kiállítva és én is arra igyekszem felugrani. – Te nem! – kiált oda, és megállítva az állatot és lenyújtja nekem a kezét. Üljek fel mellé? Nagyra nyílt szemekkel nyúlok görcsösen a keze felé és azon nyomban fel is ránt maga elé, majd a derekamnál fogva tart meg és haladunk elõre.

Felveszem a ló léptetésének ritmusát, a testem együtt mozog az állatéval és nekisimul a nyakamba szuszogó Nagyúrénak. A magas állatról ellátni kissé messzebb is és gyorsabbak is  vagyunk valamivel  a szekereknél. Kissé megtorpanunk, apró meglepõdött hang távozik a torkomból és majdnem elõre esem az állat izmos nyakába de a kezére szorítom az enyém és így biztonság érzetemet csak növelem. a fejemben ezernyi gondolat pörög, de egyet sosem tudok arrébb taszítani, kiverni a koponyámból.

„ Olyan keserû a sorsom, egy király ivadéka vagyok még is rabságban tartanak. De nem tudom megítélni, hogy  tényleg csak testileg sanyargatnak-e. Nem akarom elveszíteni… Milyen bolond vagy Khalil ?! Miért kell ilyenen gondolkodnod még mindig? Felejts, felejts, felejts…”  

A távolba réved a tekintetem, a mohás fákat a kissé csatakos talajt és a lassan közeledõ már ismerõs környéket veszem szemügyre. Feljebb simít a hasamon, és ösztönösen hajtom hátra a fejem és simul tarkóm a vállának. Nem tehetek semmit, ha õ nem lett volna már rég halott lennék, õ hagyott életben és könyörült meg rajtam.

Lassacskán a várhoz érünk,  beléptetünk a nyüzsgõ várba. A szekerek is utolérik a menetet, és súlyos rakományukat rakodják le amiben én is segédkezem. A sok leölt állatot egy helyre visszük, és azonnal nyúzni kezdik õket amit elképedve nézek, sosem láttam még ilyet. Borzasztó koszos lett a kezem, az állatok vörös alvadt vére, a sáros bundájukra tapadt kosz megfestette a kezeimet egészen a könyökeimig. A még megmaradt várudvari hóban mosom kezeimet, fél órán belül végzünk már nem kellünk. Az áthûlt kezeim már meg sem érzik a mosakodás hidegét, kénytelen vagyok oldalra simítani a hajamat mert kócosan a szemembe hullik és már nem látom tõle a kezeimet. Korcogó léptekkel morzsolja valaki a talajt össze, és egyre inkább felém igyekszik. Hátra nézek, s meglátom a Nagyuramat amint közelebb hív magához, félve nézek vissza rá, de lassan felemelkedem a helyemrõl és egyet kettõt lépve közelítem meg. Furcsa pillantásokat kapok, vajon mikor megy megint a sámánhoz tanácsot kérni ? Abban reménykedem hogy több mindent nem tud majd kezdeni velem az a kuruzsló, mert nem tudnék többet nyújtani, hallják a gondolataim, bevezettem a Nagyurat az egyik álmomba , övé a testem is… mi kellene még? vagy talán már járt is annál a vénembernél?

Maga elõtt terelve vezet a már jól ismert szobába ahol felépülhettem. Megállunk a kandalló elõtt amiben már lobog a tûz, a kezeimrõl e hatására lassan felszárad a finom hólé, de még mindig fázom kissé. Egy kósza hajtincset kiránt az arcomtól, hogy teljesen láthasson a fejében sok minden kavarog, de egy dolog erõsen elfolytja a többit ami nem más mint a mindent elmosó vágy. Olyan mint ha kívánna engem, ilyet még sosem éreztem.

- Khalil, tényleg szeretsz engem? – a szoba padlóját bámuló tekintetem felkapom az arcára, és vörösödve nyelek nagyokat remegek meg egész valómban. Lesimítja rólam a görcsösen szorongatott bundát, és magához ránt majd levegõt nem hagyva veti rám magát.

- Na-nagyura…am… - nyögöm el magam, mert a kezei felsimítanak a felsõ testemet fedõ ruházat alá, furcsa késztetést érzek arra hogy még inkább bújjak oda testéhez , beszívom az illatát ami egész életemben végig elkísért, és engedelmesen viselkedve hagyom hogy derekamra szorítva mozgasson az ágy felé.

- Fáj még a sebed amit Leif okozott? – kérdezi elválva ajkaimtól, kezeimet a válla és a felkarja vonalán csúsztatva végig hallom meg gondolatait.

„ Magamnak akarom… Olyan régen volt már… Mindent le akarok róla mosni. „

Ledönt az ágyra, én pedig nyögve válaszolok neki az elõbb említett kérdésére. Máris szaggatja le rólam a maradék kis rongyot, egy szál ágyékkötõben fekszem elõtte de a vágyai bennem is elterjengnek. Erre csak egyetlen válaszom lehet, amit életemben elõször mondok ki saját akaratomból.

- A tiéd vagyok Nagyuram… - szemeim csíkra húzva, mérik fel a mosolyra húzódott ajkait, s nyakába fonom a karjaimat az egyik arc felemet odadörgölve az övéhez. Végre elõtörtek belõle azok az érzelmek amiket oly régen ki akartam már váltani belõle. Nem engedhettem magam mikor Leif beszennyezett de most…

Ismét megmozdítom a kezem a férfiasságán, õ pedig fájdalmasan nyöszörögve feszül meg alattam, a szemei is bekönnyesednek az erõfeszítéstõl, de nem engedi ki a kristálycseppeket. Nem, õ annál sokkal makacsabb hisz megparancsoltam neki, hogy nem sírhat többé.

- Nagyuram kérlek, a sámánt kérdezd!

De én õt kérdezem. - Vallj ! – parancsolok rá, mire feljebb emelkedik a teste, utolsó erejével a fülembe súgja a szavakat, amik egy ismeretlen nyelven hangzanak el, de mégis, mintha komoly jelentésül lenne, mert még másodpercekig visszacseng a fejemben ez a mondat.

Mit jelenthet? Miért így mondta?

Eleresztem a vágyát, mert már az önkívület határán egyensúlyozik és végignézem ahogy hangos kiáltással élvez a hasára, a szemeit összeszorítva nyílnak el az ajkai, majd az egész teste belesüpped a prémbe. Elájult.

Keserû mosolyra húzom az ajkaim és kiszabadítom magam a nadrágomból. Pár mozdulat elég hozzá, hogy engem is utolérjen a gyönyör, pedig csak õt kényeztettem.

Eddig mindig elvettem amit akartam, most elõször foglalkoztam az õ élvezetével is és engem is meglepett, hogy mennyire felizgat amikor várakozással vegyes kéj tükrözõdik a szürke szemekben. Sokkal nagyobb élvezet, pedig a magamévá sem tettem…

Éjjel, mikor már engem is elnyom a fáradság, egy különös álom bontakozik ki a szemem elõtt, egy álom, ami mégis olyan valóságosnak tûnik, mintha én magam élném meg.

Egy erdõbõl kilépve egy végtelennek tûnõ levendulamezõn találom magam, s mikor körülnézek Khalilt pillantom meg nem messze. A lila virágok között egy tengerkék öltözetben káprázatos látvány, gyönyörûbb, mint bármelyik istenség lehetne, szinte már nem is evilági szépség. - Khalil?

Végre rám pillant, hatalmasra nyílt szemei láttán elmosolyodom, mire az õ ajkai is felfelé ívelnek, majd olyan boldogan kacag fel, ahogy még sohasem hallottam. A bõre ragyog a napsütésben miközben magához int, õ pedig felpattan a ló hátára és vágtatni kezd, de mintha semmit sem távolodna tõlem. A következõ pillanatban egy nagy kõépület elõtt találom magam, a ház ajtaján Khalil ront ki.

- Bátyus, bátyus! – kiabál egy kislány Khalil felé futva.

- Rhozin. – mosolyog a gyerekre.

A húga lenne?

– Miért nem jöttél? Hiszen hívtalak.

Khalil rám mutat, majd a háta mögé tuszkolva a kislányt fordul felém, míg én érzelemmentesen szemlélem a jelenetet. Ismerõs ez a hely…

- Ki ez? Ki ez Khalil? Bátyus, ki ez a bácsi? Ó, õ az akirõl meséltél? – kérdezgeti, de õ csak felkapja és felülteti a lóra, ami elvágtat vele és újra kettesben maradunk.

A következõ pillanatban egyszerûen hátratántorodom. Mintha tengernyi érzelem futna keresztül rajtam, kiráz a hideg, átjár a forróság, a düh, majd a jeges rettegés, a félelem, amit még sohasem éreztem, de most még a csontjaim is belé sajdulnak.

Ezeket nem én érzem, ezek Khalil érzései, mert pont ugyanezek tükrözõdnek a szemében.

Egyik pillanatról a másikra feketedik el minden, egy száraz kietlen pusztaságon állunk, ahol sikolyok, fájdalmasa jajveszékelések hangjai hasítanak a fejembe, aztán egy véres csatajelenet bontakozik ki elõttem és most már pontosan tudom melyik ez a falu és melyik nap: a nap, amikor Khalilt fogságba ejtettük. Amikor a bátyja meghalt, amikor kétségbeesetten zokognak fölötte.

Minden hang a fejemben visszhangzik, minden érzés, minden fájdalom, amit érzett keresztüláramlik a testemen. Az erõd terén, a korbácsolás, a büntetések, amiket kiróttam rá, az ütések, a kardommal ejtett vágások minden fájdalma végighullámzik a testemen, amit csak valaha elszenvedett tõlem, az összes kép, gondolat és kín, majd hirtelen minden eltûnik és megjelenik elõttem Õ.

- Ennyit mutathattam. – lép közelebb hozzám az arcomra simítva, majd felágaskodva egy csókot lehel rá, mielõtt mindent elnyelne a vakító fehér fény…

Kipattannak a szemeim, levegõ után küzdve ülõk fel, de egy percig azt sem tudom hol vagyok, csak meredek magam elé. Az egész testem ég, mintha parázson feküdtem volna, verítékben fürödve pillantok magamra, de a bõröm sértetlen, mégis mintha ezer szúrással tûzdeltek volna. Magamon érzem a sebek fájdalmát, ütésekét, majd oldalra pillantva egyenesen Khalil ködszürke szemeibe nézek, amikor nyugodt komorsággal fúródnak az enyémbe.

- Te átkozott! Mit mûveltél?! – ragadom meg a nyakánál fogva és felrántom magamhoz.

- Amit akartál Nagyuram. – válaszolja a csuklómat szorongatva – Megmutattam mindent.

- Fejezd be most rögtön, vagy nem éred meg az éjszakát!

Az álom mintha még mindig élne, nem akar abbamaradni, de a valósággal karöltve még sokkal dühösebbé tesz.

- Én nem csinálok semmit.

Visszalököm az ágyra mielõtt még megfojtanám itt helyben. A kecses kis nyaka túlságosan vonzóan fest a markomba szorítva, azok után amit képes volt velem tenni, a nyomorult!

Egy viperát melegetek az ágyamban, ahelyett, hogy elpusztítanám!

Fújtatva csörtetek körbe a sátorban, a fejemben visszhangzó sikolyokat újraélve, a testemet emésztõ kín lassan, de biztosan alább hagy, majd percekkel késõbb – amik óráknak, napoknak tûnnek – végleg megszûnik mintha soha nem is lett volna.

Hátratúrom a hajam a szemébõl, s csak ezek után bírok újra Khalilra nézni, aki az ágyon ülve szintén engem bámul. Egy cseppet sem tûnik úgy, mintha félne, hogy mi vár rá azért amit tett. Sõt, inkább meglepõen nyugodnak tûnik.

- Ezzel akartad kivívni a haragom és gyûlöletem? Mert nagyon jó úton jársz rabszolga. – lépek elé fenyegetõen.

Megrázza a fejét. A tegnap készített fonata félig kibomolva hullik a vállára, de most sokkal inkább a szemei kötnek le.

- Te parancsoltad meg Valcan nagyúr. Tudni akartad a legféltettebb titkaim a legbelsõbb gondolataim. – mondja, majd suttogva hozzáteszi – Még többet is mint akartam, de most már láttad.

- Láttam?! – megragadom az állát és felfelé fordítom a fejét, hogy rám nézzen. A szavak dühös sziszegésként hagyják el az ajkaim. – Nem láttam, éreztem, te átkozott! Hogy merészelted büntetni az uradat rabszolga!?

Meg akarom ütni. Azt is kelleni! Megfogni a korbácsot és addig verni, míg mozdulni is képtelen lesz, hogy egy életre megjegyezze mi jár annak, aki elfelejti hol a helye, és mégsem teszem! Vitatkozom a rabszolgámmal, magyarázatot követelve, ahelyett, hogy megleckéztetném! Mi a pokolért van rám ilyen hatással?! Miért nem akarom bántani?! Csak egy rabszolga! Egy semmirekellõ…

- Nem vagyok rabszolga! – emeli meg a hangját, de a következõ mondat már halkabban, de nem kevesebb indulattal hagyja el az ajkait - Nem születtem rabszolgának, te tettél azzá Valkan nagyúr, de nem vagyok rabszolga!

- Nem volt elég ennyi engedmény?! Egyetlen másik harcos sem bánik olyan jól a tulajdonával, mint én, és van merszed felemelni a hangod!? – ragadom meg a derekát és magamhoz rántom, hogy lehajolva hozzá közvetlen közelrõl nézzek a szemeibe. – Ezzel kiérdemelted a halált Khalil. – suttogom hidegen, indulatosan.

Megremeg a tekintete, hirtelen újra azt a Khalilt látom benne, akit tegnap éjjel csókoltam, mégis más. Valami megváltozott az éjjel, valami más lett és tudom is mi az, mert ha akarom hallom a gondolatait. Visszakapta az összes emlékét, amit a pusztán elszenvedett kínzó próbatétel során elveszített. Emlékszik mindenre, de még mindig ott van az a Khalil is, aki évek kínzását viselte el, aki az ágyasom lett, akivel kivételeztem.

- Nem akarsz bántani Nagyuram, tudom. – nyöszörgi könnyes szemekkel.

- Tényleg? – simítom végig az arcát, az érintésem útját hamarosan követi az elsõ könnycsepp is – Pedig most nagyon nagy késztetést érzek, hogy megragadjam a korbácsot.

- De nem fogod, tudom. – megtörli az arcát és eltünteti a nedvességet a bõrérõl. – Tudom, hogy nem akarsz bántani.

Egymás tekintetét kutatjuk, el tudnék veszni ebben a szürke tengerben, de nem hagyom, hogy a szépsége, vagy akár a meztelen testének látványa befolyásoljon. Félelem nélkül néz a szemembe, pedig egyszer azt mondta nekem, a tekintetemtõl fél leginkább, most mégis a szemembe néz és meg sem rezzen.

Mi változott? Miért érzek hirtelen elégedettséget és büszkeséget? Miért nem vagyok dühös?!

- Miért mutattad azt az álmot? – kérdezem végül hátratúrva az arcából a hajszálakat, hogy semmi ne zavarjon.

Nagyot nyel, az ajkai szinte remegnek, csókra csábítanak. - Nagyuram, nem akarok többé a rabszolgád lenni.

Felvonom a szemöldököm és hátrálnék egy lépést hogy eltaszítsam, de kétségbeesett hangot hallatva tapad hozzám, átkarolva a mellkasomat magához szorít.

- Khalil…

- Nem a rabszolgád akarok lenni és nem is az ágyasod. – felpillant rám – A… a szeretõd akarok lenni.

A szó többször ismétlõdik meg a fejemben mielõtt elhinném, hogy ezt mondta.

Ezt mondta. Õ, Khalil, azok után amit az éjjel mutatott álmában?

- Ezzel akarsz kegyelmet elérni?

- Nem…

- Elkerülnéd a büntetést?

- Nem, én…

A kezeim közé veszem az arcát. – Azt képzelem, azok után amit az éjjel tettél felszabadítanálak? Annak is örülnöd kéne, hogy életben hagylak.

„Nem fog bántani érzem, de ha ezt sem adja meg nekem, akkor semmi remény rá, hogy valaha érezni fog valamit. Most már tudja mennyi szenvedést okozott nekem, mennyire fájtak a kínzásai és mégis akarom… mit mondana apám, a bátyám… Rhozin?”

Ha eddig nem döbbentett meg igazán, most valóban összezavart. Mi van vele? Milyen ostobaságokat hord itt össze? Nem értem… mit akar valójában?

- Nézz rám! – megteszi - Halljam az igazat! Miért adtad át mindazt amit éreztél, ha nem akartad elárulni az éjjel?

- Mert azt akartam, hogy érezd! Hogy te is érezd mit tettél velem, hogy miért kellene tiszta szívbõl megvetnem téged! Kellene…

- Vagyis meg akartál büntetni?

- Nem! Meg akartam értetni veled! – próbál hátralépni és el is eresztem mielõtt összeroppantom az ökölbe szoruló kezemmel.

Ostobaságokat hord össze. Most mutatta meg, hogy a népe egy részét lemészárolta a törzsem, õt teljesen megtörtük, míg már az emlékei is elvesztek, az ágyasommá tettem, megerõszakoltam, megaláztam… és most szabadon akar a szeretõmmé válni?

Nem értem õt, pedig nem hazudik nekem. Tudnék róla, de ez a képesség semmit sem ér, ha csak azt olvashatom ki, ami abban a percben jár a fejében.

Gondolkodnom kell. Át kell gondolnom mindent, mert ez nem mehet így tovább. Nem.

- Öltözz fel, indulunk haza. És elég volt a beszédbõl, vagy meggondolom magam a korbácsolást illetõen.

- Igenis, Valcan nagyúr!

Néma csendben megmosakszunk, majd mindketten melegen felöltözünk, de szinte alig pillantok rá. Mintha a tegnap éjszaka gyönyörteljes kínzása évszázadokkal ezelõtt lett volna.

Az a rengeteg emlék, mind itt kavarog a fejemben és összezavarják a józan gondolkodásom, elhomályosítják az ítélõképességem, ha róla van szó és ez végtelenül dühítõ.

Ha a szeretõmmé tenném… de ha nem… nem tudom. Gondolkodnom kell.

Kilépek a sátorból, a többit éppen bontják lefelé, a fegyvereket felrakják a szekérre a zsákmánnyal együtt, majd miután mindent felpakoltak, a rabszolgákat is felterelik a saját szekerükre.

- Indulás! – kiáltok elõre a menetnek, Khalil éppen elszaladna mellettem, hogy utolérje a szekeret, de a hangom megállítja. – Te nem!

Felpillant rám, a medveprémbe csavart alakja teljesen másként néz ki, mint az álombeli mélykék öltözetben, de az sokkal jobban illet rá, mint ez a durva bõr.

Lenyújtom a karom neki, õ pedig megragadva azt hagyja hogy felhúzzam magam elé a nyeregbe és a derekát átkarolva tartsam meg a hatalmas lovon, majd elõre vágtatok…

- Valóban? – a tetoválás a csípõmtõl a combomig még mindig égetõ érzéssel áraszt e l, és megfeszült izmaim szépen elernyednek az idõ múlásával. Csak pihegek és fekszem azon a helyen ahol lefogott. Nem szabad sírnom, mert nem tudom meghatni ezzel és saját magam is úgy érzem hogy nem kell hogy megtegyem, mert még jobban megalázom vele saját magamat.

- Igen hercegem. Így megtudhatod, amit meg kell tudnod. – egy kisebb füstfelhõvel tûnik el, csak a puffanást hallom, lassacskán azonban elönti a szívemet a bánat, most már biztos hogy hazaáruló leszek és e miatt a szorongató érzés miatt amit iránta érzek de mégsem tehetem. Titkolnom kell azt is hogy szeretem, és azt is hogy éjszakáról éjszakára megálmodom az életem kis szeletkéit. Nem tudom mit tegyek. Félek. Végigsimít a most már több képességgel rendelkezõ jelen, ami összeköt minket én pedig kicsit félve pillogok le a tettére. Még mindig ott lapul a szívemben ez az érzés, a kétségbeesés a két választás között, a félelem a miatt hogy elveszítem , és a tehetetlenség, mert bármikor megunhat és eldobhat.

- Miért ez a riadalom kicsikém? – a szürkés állati bõrért nyúlok amit szorongat és a lehetõ legtöbb szabad bõrfelületemet takarom vele. Elég volt mára, ez a sarlatán még inkább hozzáláncolta a lelkemet, aminek leg mélyen örülök, de forró vízként zúdul a nyakamba a felismerés hogy nem érez irántam semmi fontosabbat. Csak egy érdekes és különleges rabszolga vagyok a szemében. Ez volt az elsõ tiszta gondolatom arról hogy szabad ember akarok lenni, nem érdekel hogyan de véghez akarom vinni a tervem, de vajon ha a testem bírja, a szívem is fogja?

„ Mit fogok tenni? Nem jöhet rá! Így látni fogja az álmaimat és minden gondolatom! Nem szabad megtudnia hogy én mit rejtegetek… nem, nem!”- hajtogatom a fejemben ezeket mint egy mantrát szokás. Csak nincs semmi haszna, vigyáznom kell ezentúl hogy mire gondolok, és arra is mit teszem. A szépen ívelt barna szemöldök felkalandozik majdhogynem a hajába, szóval hallja a gondolataimat.

- Mond csak el szépen. Most elég jó kedvemben talál bármilyen hír. – megriadok, a vér hirtelen kivándorol az orcáimból, de még is égnek az egy helyen ,pirosa színezve az arcom.

- Kérlek ne büntess meg Valcan Nagyúr… - halk hangon kérlelem, megint úgy hogy csak õ hallja. A nyakam magától fordítja oda arcomat felé, majd az oldalamra nehezedem és rápillantok az arcára. a szívemen az ellenkezés és a szeretet lehetetlen érzete osztozik.

 - Miért hiszed, hogy meg akarlak büntetni? Milyen titkot rejtegetsz elõlem? –a fejemben ugyan azt a szót ismétlem, megtagadom minden gondolatát amivel ki akarja belõlem szedni hogy mit titkolok. „…nem, nem, nem, nem, nem…” . Egész végig erre koncentrálok, nem történhet meg soha, a fejemben lévõ dolgok, az álmaim a jelenések és a vágy iránta csak az enyém marad örökre. Csak az enyém. Nem veheti el, nem foszthat meg tõle, erõsnek kell lennem.

- Ha nem mondod el… addig foglak kínozni, míg be nem vallod. – hajol kissé közelebb és közvetlenül a szemeimbe susogja szavait. Ilyenekhez folyamodna, ennyire kíváncsi lenne? Meg akarok szólalni, a saját védelmemre kelni, megakadályozni  szavakkal amit tenni akar. Mind hiába, a kezdetekben elfolyt leterít és megfosztja tõlem a levegõt a nedves ajkaival. Amikor már a tüdõm összeszorul és görcsösen rángva levegõ miatt elereszt.

- Rengeteg idõnk van pirkadatig Khalil. – duruzsolja az arcomhoz közvetlen közel, és figyelmetlenségemet kihasználva kapja le rólam az engem fedõ állati szõrmét.

- Nagyuram… mit fogsz tenni velem? – hangom kissé esetlen, és színtelen így motyogom felé õket. Biztosan valami válogatott kínzást ötöl ki éppen, kissé én is belelátok a fejébe, de szépen lassan meg kell törjem ahhoz hogy lássak mindent. A félelmeit, a vágyait, az akaratát és a valós érzelmeit.

- Elmondod, mit titkolsz?

- Nem tehetem…- sóhajtom halkan, és magamat megadóan.

- Majd meglátjuk. –  nem kell sok hogy megint az ajkaimhoz tapadva vegyen birtokba. Kis levegõket enged, felbillenti a fejemet hogy jobban hozzám férhessen és birtokba vehessen. Engedem neki, a második titkom uralkodik el rajtam, a heves érzelmeim összemosnak mindent, de az õ fejében szép tisztaság sejlik fel. Megadom magam, a nyelvem önként kalandozik az övével, viszont egyszer csak a kezét azon a helyen érzem ahol még sosem. az ágyékomon kalandozik, kissé megremegek alatta megszólítva õt.

- Nagyuram… - kissé összehúzott szemekkel vágyakozva néz rám, a nyakamra hajol és finoman a bõrömet mardossa míg el nem ér a fülemig. Az ajkai közé fogja és nyalogatni kezdi, mint ha próbálna finomkodni és engem izgatni. Minden tiltakozás és gondolat elhomályosul, csak a tetteire tudok koncentrálni, semmi másra.

- Valkan Nagyúr! – zúdítok le egy hatalmas adagnyi levegõt a torkomon, mert rá talált az én… az én… Az ajkaimmal nem formálok szavakat de a gondolataim annál inkább árulkodóak. „… így még sosem… olyan jó érzés! Nagyon jó…”

- Tehát az én kis ágyasom szereti a gyengédséget? – apró kis nyögés szökik ki belõlem, minden egyes részemet megjelöli. Ahol Leif érintett és lila foltokat okozott ahol megmart, és ahol még semmi nem érte az amúgy is érzékeny bõröm. Nem bírom, nem bírom… ez a legszörnyûbb vallatás az eddigiek közül. A tüdõmbe reked a vett levegõ, õ pedig kényeztetni kezd, egy rabszolgát, a rabszolgáját teszi ki ennek. A szemöldököm összevonódik és már érzem hogy hamarosan utol ér aminek utol kell, amikor azonban a tetõpontra kerülnék rám szorít és nem engedi. Milyen kegyetlen! Egy kisebb elfojtott sikollyal hanyatlik gerincem a szõrmék közé, a feszültség egyre csak gyülemlik bennem, nem bírom sokáig. levegõért kapkodok, õ pedig egy halovány mosollyal simít végig az ajkaim vonalán.

- Mond el kicsikém, és hagyom, hogy átéld a gyönyört amire vágysz.

- Neh… nehm… - ellenkezem halkan,  mire egy folyamatos kis kuncogást nyom el a bõröm csókolgatása közben.

- Akkor elveszem a kívánatos ajkaidat. – megint megcsókol, egy szót sem enged. Ha szavakkal nem tettekkel muszáj elérnem amit szeretnék, nem érdekel mit tett Leif, arra vágyom hogy az övé lehessek. Nem baj ha bele nyomorulok is, enyhítse azt a vágyat amit saját maga ellen ébresztett bennem. A kezeimben maradt maradék erõvel a hátára fogok, és felhúzom magam egészen a ruhával fedett teséig és hozzá simulok addig ameddig az erõm engedi. Fáradtan visszaesem alá, érzem hogy a fékezetlen vágyait kordában tartja és ellenáll annak amit én olyan keservesen akarok kikönyörögni a tetteimmel. A kezeim a hátán akaszkodnak, még egyszer utol akar érni a vég, de újsmint nem hagyja. Vékonyka hangon sikkantok fel és ujjaim a puha húsba marnak, ne-nem bírom, ha ez így megy tovább.

- Gyerünk kicsi rabszolgám. Mond el az uradnak amit tudni akar. – elnehezült az egész testem és bizsereg minden tagom, ha még egyszer megismétli én el fogok menni. Könyörgõ tekintetemet meresztem rá, halkan lihegek meg sem mozdulva.

- Val… Valcan… Nagyúr… - nyögöm két légvétel közé préselve, még mindig rám szorít és sakkban tart. Ha még egy kicsit mozdul a keze még egy alkalmat bírok ki, többet nem.  Nem szól, csak villan egyet a szeme ahogy a gyertya megvilágítja, és leereszkedik , majd megharapdálja a mellbimbómat amit egy nyögéssel kísérek, tovább kínoz, de ez a kis gesztus is az õrületbe kerget.

- Khalil… ne makacskodj tovább… - me-megint… borzasztó, ez a legrosszabb kínzás amit valaha tapasztaltam, nem engedi hogy elérjen a gyönyör, milyen borzalmas ember képes ilyenre?! Az én Nagyuram, õ , õ képes ilyenre. Majd megbolondulok, az eddig szigorúan összevont lábaim most szabad utat engednek neki. Vegyen birtokba, a rossebbe már gyerünk, nem fogom tovább bírni?! Meggyógyulok majd csak engedjen végre nekem!

- Nehm… nehm, nem... – nyöszörgöm még mindig elfúló hangon, és ahogy õ tette velem az elõbb megharapdálom a bõrét a nyakához húzódzkodva. Az õrületbe akarom kergetni, megbolondítani ahogy azt velem tette a miutóbbi három alkalommal. A nadrágjában feszülõ vágya értem sikítozik, hát tegye végre meg amire vágyik, vegyen birtokba.

- Nem? Majd meglátjuk kicsikém, meddig bírja ez a kívánatos test. - még tovább is akarja ezt folytatni? Még tovább ingerlem a lábaimat összekulcsolom a csípõjén és szorosan húzom magamhoz, majd dörgölõzöm mint egy olcsó szuka. Megbolondít ezzel,  hogy nem adja meg azt amire õ maga is annyira vágyik. Megragad a csípõmnél fogva és lenyom az ágyra, majd a gyöngyözõ homlokára pillantok, minden egyes alkalommal  jobban elfáradok, félek hogy ha végre enged nekem elájulok az érzéstõl.

- Még… nem végeztünk! – leheli a sátor levegõjébe, nem tudom még hány alkalommal akar  kínozni, de nem fogom sokáig bírni és tényleg eszméletemet vesztem. Megint mozgatni kezdi a kezét, én pedig kissé bekönnyesedett szemekkel  nyögdécselek alatta. Ajánlatot teszek neki, szinte a könnyeimben fuldokolva.

- Nagyuram kérlek, a sámánt kérdezd! – kissé gyorsít a tempón és rekedtes hangon követelõzik.

- Vallj ! - megint feljebb húzódom hozzá és a fülébe súgom a szavaimat. A népünk nyelvén szólok hozzá, a sámán biztos érti majd.

„ Milyen csendes itt minden” – súgom az álmomba megérkezve, egy hatalmas levendulásban fekszem háttal, a hófehér lovam színe rikít az erdõ tompa zöldjébõl. Mélyen szívom be a finom virág illatot, ballra billentem a fejem és jámbor tekintettel figyelem ahogy a Nagyuram közeledig az erdõ másik felébõl. A ló nyugodt, lekötöztem a fához, nem szökhet elõlem. ez az a ló, amelyet az álmaim kezdetekor szelídíteni kezdtünk apámmal. De mikor Leifnek adott a Nagyúr kissé betegeskedni kezdett álmomban.

- Khalil? – víz hangzik a hangja, én pedig felkelek a virágokról majd megigazítom a ruhámat. Királykék színe, és szép szabása pontosan rám méretezett, fehér , a bokámnál szõrmével borított  lábbelimet alaposan megnézi. Egy halovány mosoly süt le az arcomról, és egy boldog kacajt hallatva oldom el a lovamat, majd gyorsan rápattanok.  Mutató ujjammal hívom, csalom magamhoz õ pedig a virágok között baktatva közeledik felém. Vágtatni kezdek a szilaj lóval, teljesen a nyakához simulok és  felülök a nyeregben, élvezem a szabadságot. Hirtelen egy kisebb õrház szerûséghez érek ahol lepattanok a lóról. Közben hangosan dobogó szívverést és kapkodó lélegzetet hallok. Közeledik.

- Bátyus, bátyus! – szalad vidám arccal felém egy apró kislány. Roppant ismerõs, megint a kishúgom az ?

- Rhozin. – leguggolok hozzá, õ pedig a nyakamba hajolva kacag és vigyorog. Milyen szép így, hosszúra nõtt haja felkötve világos kis ruhájában illegeti magát elõttem, s megkérdezi. – Miért nem jöttél? Hiszen hívtalak. – csempül el a szája, de azonnal megérkezik a nagyúr is mögöttem. Mutató ujjamat a szám elé tartva szisszenek a kislányra, majd felállva a hátam mögé vonom.

- Ki ez? Ki ez Khalil? – kérdi zabosan, és hevesen felém lendülne, de a testem éppen úgy ereszti át a karját mint ha szellem lenne. nagyot sóhajtva vonom össze a szemöldököm.

- Bátyus, ki ez a bácsi? – kérdi ártatlanul felnézve rám. Valcan meglepõdik, én pedig gondterhes arccal nézek le a hugicámra. Csak nem azt hitte hogy a gyermekem lenne? – Ó, õ az akirõl meséltél ? – megborzolom kissé a frizuráját, majd felültetem a lóra, és intek hogy gyorsan vigye haza. Ez a ló az én lelkem, szelíd de olykor engedetlen és szeszélyes. Minden gondolatom hallod akkor miért kell magyarázzam? Visszahõköl, majd hátamat mutatom neki, visszaviszem kicsit korábbra a múltamban. Rémüljön õ is halálra, rázza ki a hideg és támadjon futhatnéka. Oda ahol az egséz kezdõdött közte és köztem.

Elfeketedik minden, csak körülöttem lebeg világos aura, olyan mint ha a puszta feketeségen lépkednék, majd hirtelen sikolyok és sírás fogadja. Ökölbe szorul a kezem, a képek láttán, és hogy rajtam is mint éppen rajta, keresztülfutnak az emberek, szellemként lézengünk a terepen. Hevesen kiabálok apám iránt, de elhurcolnak, minden csupa vér. Eszméletem vesztem, és a pusztán ébredek, megválasztottak a szép sötét hajamtól, a bátyám mellkasán fekszem. Egy fa tövében húzódunk meg, nagy nehezen nyílnak ki a pilláim majd amikor gyermeki énem  meglátja a Nagyurat sírni kezd, és a bátyám élettelen testét szorítja magához. Majd megint ugrunk, az én felnõtt énem pedig  a kapott sebekre szorít és megjelenik az a kép, amikor korbáccsal vertek ha nem tettem meg bizonyos dolgokat. Csak elképedve bámulja hogy majdnem összeesem a fájdalmaktól, még így szellemként is. Elfolytok egy sírás elõtti lélegzetet és végül felegyenesedem.

Ingerülten, türelmetlenül járkálok, majd megtorpanok Khalil elõtt. Válaszokat akarok, minél többet tudunk meg arról a szökevény korcsról, annál jobb, és ha a kezeim közé kapom, élve megnyúzatom az erõd fõterén, hogy mindenki lássa mi jár annak a rabszolgának, aki megölt öt Zanakiros harcost!

- Csak pár apróságra emlékszem, azokat elmondhatom. – suttogja halkan, majd alig hallhatóan hozzáteszi - Ezért csúnyán megjárom majd otthon.

Ez a mondat éppúgy felbõszít mint egy hazugság és ökölbe szorul mindkét kezem, de most nincs idõ arra, hogy ezt megvitassuk. Ideje lenne felfognia, hogy õ soha többé nem látja a törzsét, minden porcikája az én tulajdonom, hozzám tartozik, s így a törzsem tagja is.

- Hol éltetek? – sürgetem.

A meztelensége elvonja a figyelmem, de a zúzódások észhez térítenek és csak a szemét figyelem.

- Azt nem tudom, annyit változhatott a terep és annyit vándorolhattak hogy  nem tudom megmondani. Mi nagy részben mágiával harcolunk, vannak fegyvereink, de elhanyagolhatóak. Tudunk béklyózni, patrónusokat idézni és el is tudjuk átkozni az ellenfelet ha arról van szó.

Döbbenten kapom fel a fejem, mert most már bizonyos, hogy nem a Mangratea törzsrõl van szó. Béklyózni… nem csoda, hogy a harcosaim nem védekeztek, még a kardjaik sem voltak kivonva mikor meghaltak.

Csendesen elmondja melyik mágia mire jó és mit jelent. Hasznos információ, mert így valamennyire fel tudjuk készíteni a harcosokat mielõtt még megkereshetnénk a gyengepontjuk. Mert minden mágiának van gyengepontja, ahogy minden harcosnak is.

Khalil eközben hátrafésülte a haját az ujjaival és egy szokatlan módon elkezdte összefonni. Csak a harcosok hordhatják fonatban a hajukat, de ez másmilyen, mint a miénk. Valójában nem is a haja érdekel, sokkal inkább az arca, amit így nem takar el semmi, a szemei sokkal szebbek és ragyogóbbak a sápadt bõröm. Még szebb így, mint egyébként is.

Észreveszi, hogy nézem mire zavartan pillant le az ölébe.

- Van családod? – kérdezem mielõtt átgondolhattam volna.

Kihez akar visszatérni?

Közelebb húzódom és megérintem, elõbb a vállait, majd a tarkójára csúsznak az ujjaim és csak ott tartom.

- Nincs.

- Hazudsz. – talán nem voltam világos?

Megragadom a vállait és erõsen lenyomom õt a bundákra, nem törõdve azzal, hogy felszisszen fájdalmában, csak figyelem a cikázó tekintetést.

- Nem akartam hogy harcosokért indulj és megölesd õket. Nem akarom, hogy a bátyám sorsára jussanak. – nyögi ki könnyes szemekkel, de nem ereszti ki a cseppeket.

- Ennyi?

Bólint. Azonnal elengedem és halványan elmosolyodom az érzéki látványra ahogy elterül, de aztán sarkon fordulok és elhagyom a sátrat.

A táborban nagy a felfordulás és a zavar, a rabszolgák is susmorognak. A maradék harcost összehívva elmondom, hogy mire számíthatnak, de a lényeg, hogy nem folytathatjuk a vadászatot, így semmiképpen sem. Másnap hajnalban indulunk haza. Túl kevesen vagyunk és a királynak tudnia kell a helyzetrõl, ami lehet, hogy egy újabb háborúhoz vezet majd.

Délután egy üres sátrat használva megteszem azt, amit még soha életemben nem tettem: megidézem a sámánt.

Az erõd pincéjében élõ vénember már százkét éves, és különös mágiával rendelkezik, amit az istenétõl, Ka’al-tól kap. A karcosok kardjába belevésették a sámán jelét, hogy bárki meg tudja idézni, a szöveg pedig a penge egész hosszán, középen fut végig.

Halkan felolvasom a szavakat, s szinte semmit sem kell várnom, hogy megjelenjen elõttem a hosszú köpenybe burkolt alakja.

- Valcan herceg! Micsoda meglepetés, hogy éppen te…

- Sámán, sürget az idõ.

- Már napok óta éreztem, hogy valami készül, de a bátyád szokásához híven nem vette figyelembe az intésem. – mondja, sajnálkozva ingatva a fejét.

- Beszéltél a bátyámmal? – lepõdöm meg. A bátyám hite az istenekben… megkérdõjelezhetõ. A sámán ezt pontosan tudja, ezért sem keresi fel soha, mint hajdanán apánkat.

- Minden hiába, már megtörtént.

Komoran bólintok. – Öt harcosunk halott. Amiért megidéztelek az az, hogy, tisztelettel… a segítséged kérjem.

Soha nem tettem még. Nem akartam és szükségem sem volt rá soha. És most sem szívesen teszem, mert gyengeségre utal, de ez szolgálja a népünk érdekét.

- És a sajátodat is nemde? – mosolyog az öreg, mire haragosan pillantok rá. – Hercegem, miben állhatok szolgálatodra?

Elmesélek neki mindent, azóta, hogy a farkasok meghaltak, hogy Khalil haja feketévé vált. Mesélek Sorelrõl, hogy mit mondott és azután hogyan szökött meg, majd azt is amit Khalil vallott be reggel. A sámán figyelmesen hallgat, majd összevonja õsz szemöldökét.

- Itt van az a rabszolga, a Laos törzsbõl?

- Kövess.

Bevezetem a sátramba, Khalil a parancsomhoz híven egész nap pihen az ágyamban, meztelenül. Hatalmas kísértés és nagyon nehéz türtõztetnem magam még a sebek láttán is. Amint lehetséges lesz, letörlök róla minden érintést, ami Leif nyomát viseli.

- Varázslatos, pont úgy néz ki mint ahogy vártam.

A sámánra pillantok, nem értem mire gondol, de majd elmondja. Khalil megijed, nem tudom látta-e már az öreget egyáltalán, de rögtön hátrébb kúszik a takaróval együtt.

A sámán az állára fogva megnézi jobbról is balról is, mintha keresne valami, mintha ismerõs lenne neki a rabszolga.

- Mit akarsz te sarlatán? – rivall rá Khalil, a hangnemen meglepetten felhúzom a szemöldökön. Velem nem merészel így beszélni, sem kérdõre vonni, de úgy tûnik máskülönben nincsenek ilyen aggályi.

- Arra ne legyen gondod. – majd hozzám intézi a szavait - Ez a rabszolga Nagyuram olyan kékvérû, mint a tiszta nyári ég. Lehet hogy álomlátó, vagy talán mágiát használt a legutóbb?

Khalil arca dühössé vállig, az orcái is kipirulnak amin az öreg nagyon jól szórakozik, de én inkább elkomorulok.

- Fogd le Valcan.

Közelebb lépek és megteszem. Õ és a bátyám az egyetlenek akik anélkül utasíthatnak, hogy az lenne az utolsó szavuk. A sámán jelem fölé csúsztatja a tenyerét, Khalil remegve rándul meg a szorításom alatt én pedig feszültem figyelem ahogy a kígyó újra felizzik a testén, a tetoválás szemei arannyá válnak, majd hirtelen abbamarad minden és a sámán elhúzódik.

- Ezzel már hallhatod, hogy mi jár a fejében.

- Valóban? – kérdezem egy elégedett mosollyal. Nem tudtam milyen segítségre számítsak, de ezek szerint talán az én gyönyörû ágyasom fejében lehet a megoldás? Amit semmiképpen sem akar megosztani velem?

- Igen hercegem. Így megtudhatod, amit meg kell tudnod.

Gyûlölöm, mikor rejtvényekben beszél ahelyett, hogy kimondaná az igazságot! A következõ pillanatban viszont köddé válik, anélkül, hogy megkérdezhettem volna hogy honnan tudta hogyan néz ki Khalil. Ha egy álmot látott, annak bizonyára jelentése is van és ha a rabszolgám is benne volt, tudni akarom mi az.

Most nem idézem meg újra. Holnap amúgy is haza indulunk, ahol elsõ dolgom lesz felkeresni. A sámánok mindig a népüket szolgálják, a mágiájukkal pedig sokat segíthetnek, fõleg, ha a legújabb ellenségünk rendelkezik ilyen képességekkel.

Végighúzom az ujjaim a lila kígyón Khalil csípõjén és a combján, majd most elõször mióta a sámán elment az arcára pillantok.

A szemei mély kétségbeesést tükröznek, egészen belesápadt az ijedségbe. Talán akkor láttam legutóbb ilyen riadtnak, mikor a feladata elmulasztásáért büntettem.

- Miért ez a riadalom kicsikém?

Elorozza a bundát és egészen a nyakáig felhúzza, mert hagyom. Leheveredem mellé, kényelmesen elnyúlva cirógatom az arcélét, még mindig szokatlan, hogy a haja takarása nélkül látom.

Nem válaszol és úgy döntök ideje kipróbálnom az új kötõdésünk. Egy pillanatra lehunyom a szemem és Khalilra összpontosítok…

„…fogok tenni? Nem jöhet rá! Így látni fogja az álmaimat és minden gondolatom! Nem szabad megtudnia hogy én… nem, nem!”

- Mi az amit nem szabad megtudnom? – billentem oldalra a fejem, hogy kényelmesen a szemébe nézhessek, majd elégedett mosolyra húzom az ajkaimat, mikor elpirul. – Khalil?

- Nagyuram.

„Nem gondolhatok rá! Nem, nem, nem, nem, nem, nem……….”

Felvonom a szemöldököm, ez a képesség valóan nagyon különös. Pont olyan mintha õ beszélne, de nem mozog a szája, csupán a hangját hallom a fejemben és érzem, amit õ érez. Ez is a sámán mûve?

- Mond csak el szépen. Most elég jó kedvemben talál bármilyen hír.

Érdekes, hogyan képes egyszerre elsápadni és elpirulni, majd alig hallhatóan elsuttogja.

- Kérlek ne büntess meg Valcan Nagyúr… - suttogja, a fejét felém fordítja, majd az oldalára fordul, hogy szembekerüljön velem.

- Miért hiszed, hogy meg akarlak büntetni? Milyen titkot rejtegetsz elõlem?

„…nem, nem, nem, nem, nem…”

Nagyon figyel arra, hogy ne gondoljon semmire, de hiába. Már felkeltette a kíváncsiságom, hogy mi az, amit ilyen kétségbeesetten el akar rejteni.

- Ha nem mondod el… addig foglak kínozni, míg be nem vallod. – mormogom fölé hajol.

A szemei hatalmasra tágulnak, el tudnék veszni a szürke égre emlékeztetõ íriszekben, de a bennük megcsillanó rettegés, most nem tölt el elégtétellel.

Nyitná a száját, hogy megszólaljon, de nem engedem neki, mert látom, hogy könyörögni készülne. Azt hiszi megkorbácsolom, vagy kínzóeszközökkel vallatom, de nem. Az õ kínzása sokkal édesebb kínt fog okozni, mint egy pálca és nekem is sokkal nagyobb gyönyört, mint az õ ostorozása.

Egy könnyed mozdulattal a hátára fordítom az ágyon és fölé magasodra csókolom kifulladásig és csak akkor engedem el, mikor végleg elfogyott a levegõje.

- Rengeteg idõnk van pirkadatig Khalil. – cirógatom végig az ajkaimmal az arcát, a testérõl pedig félredobom a takarót.

- Nagyuram… mit fogsz tenni velem?

Nyöszörgése csak olaj a tûzre, mintha szándékosan csinálta volna, pedig még mindig félelem bujkál a tekintetében.

- Elmondod mit titkolsz?

- Nem tehetem…

- Majd meglátjuk.

Birtokba veszem a vörösre csókolt száját, mélyen, kisajátítón kebelezem be az utolsó cseppig. Picit megbillentem az állát, hogy jobban hozzáférhessek, s mikor végre viszonozni kezdi a kezeimmel a testére simítok és lassan, elnyújtottan fedezem fel a puha hajlatok. Sebekkel tarkított fehérsége a legkevésbé sem lohasztja le azt a vágyat amit érzek iránta. Nem létezik olyan, ami képes lenne arra.

- Nagyuram…

Finoman a nyakába harapok, megcsipkedem a bõrét fel a füléig, amit az ajkaim közé veszek és addig szopogatok míg remegve a vállaimba nem markol a gyönyörtõl.

- Valkan Nagyúr! – nyögi ki mikor a kezem rátalál az ágyékára és keményre simogatom õt ott is.

„… így még sosem… olyan jó érzés! Nagyon jó…”

- Tehát az én kis ágyasom szereti a gyengédséget? – csókolgatom a vállait, egyetlen kékes foltot sem kihagyva, lemosom róla Leif-et, el akarom tûntetni a nyomait.

Khalil megfeszül alattam és valamit nyöszörög miközben az ujjaim gyengéden simogatják a makkját, körbe-körbe a legérzékenyebb részen, míg meg nem feszül a mellkasa a gyönyör közeledtétõl, s abban a pillanatban hogy az kitörne belõle a férfiassága tövére szorítok és nem engedem.

Nem vetkõzöm le, ha megtenném egy percig se bírnám visszafogni magam többé. Amennyire vágyom rá e-percben, nem tudnék figyelni a sérüléseire. A vágyam fájón feszül neki a bõrnek, szinte átszakítja a nadrág elejét miközben az ágyon tekergõzõ testet figyelem.

Egy csalódott kiáltással hanyatlik vissza az ágyra mikor nem engedtem elélvezni, zihálva néz fel rám, én pedig halvány mosollyal cirógatom meg a duzzadtra csókolt ajkakat.

- Mond el kicsikém, és hagyom, hogy átéld a gyönyört amire vágysz.

- Neh… nehm…

A kuncogásomat elnyeli a bõre, nem is számítottam rá, hogy ilyen könnyen beadja a derekát és talán nem is bánom igazán. Régen játszadoztam már vele…

- Akkor elveszem a kívánatos ajkaidat. – súgom mielõtt lecsapnék rá.

A karjai rögtön felkúsznak a hátamon, érzem, ahogy a lapockáimba markol és a csípõjével hozzám dörgölõzik, majd mikor elfogy az ereje visszahanyatlik. Az egész testem tûzben ég a látványtól és attól a forróságtól ami belõle árad. A sámán mûve, hogy érzem amit õ érez, az elsöprõ erejû érzelmeket pedig lehetetlen behatárolni annyira összefolynak egy egésszé, hogy a vakító kéj mindent összemos.

Ezúttal sem hagyom elélvezni, elmosolyodom mikor felsikolt és belém mar. Ennek biztos nyoma marad, de nem bánom, nem érdekel. Hagyjon csak nyomokat, ha akar!

- Gyerünk kicsi rabszolgám. Mond el az uradnak amit tudni akar.

Felrebbennek a pillái, amik legalább olyan nehéznek tûnnek, mint egy harcos kardja. Sötét szempillái alól tekint fel rám, az ajkai nyitva… annyira érzéki, hogy számomra is kínzás, hogy ellent kell állnom neki.

- Val… Valcan… Nagyúr… - pihegi, a férfiassága még mindig a kezemben lüktet.

A kielégületlenség és a szükség hatalmas, mégsem szól egy szót sem. Mi lehet az, amit ennyire el akar rejteni?

Meg fogom tudni…

Lehajolok és kiéhezett vadként vetem magam a hamvas kis mellbimbóira, amik már régen megkeményedtek és érzékennyé váltak az érintés.

„…”

A fejében olyan erõs a gyönyör és az édes kín, hogy minden gondolata homályba vész elõttem miközben egy pillanatra sem hagyom abba a teste habzsolását. A fogaim közé veszem az apró kis bimbót és ráharapok, csak annyira, hogy ne vérezzen, de érezze és a nyögése arról tanúskodik, hogy nagyon is élvezi.

- Khalil… ne makacskodj tovább…

Rászorítok a férfiasságára mikor újra felrobbanni készül. Az ajkai a nyakamon ahogy hozzám feszülve próbálja tompítani a gyönyörteljes kínt és a mérhetetlen szükséget, amit általa én is érzek. Elemészt ez a vágy, ami õbenne tombol, a combjai magától nyílnak szét, mintha azt akarná, hogy tegyem a magamévá.

Nem lehet, a pokolba is! Ha most megteszem és szétszakítom, akkor hetekig várnom kell míg rendbe jön és az maga lenne fájdalmas kísértés! Inkább a halál!

- Nehm… nehm, nem... – mondja a fülem mellett, a hangja érzékien rekedtes, s ahogy az ajkaival követi a nyakam vonalát, majd utánozva engem beleharap a bõrömbe mire teljesen fölé fordulok és nekiszorítom a csípõm az övének.

- Nem? Majd meglátjuk kicsikém, meddig bírja ez a kívánatos test.

Még be sem fejeztem a mondatot mikor a combjai a csípõmre fonódnak és megához szorít, ha nem feszítene a nadrágom ilyen kegyetlenül még jól is mulatnék azon, hogy milyen merész és gátlástalan kis dög lett hirtelen, de egy elfúló nyögésen kívül semmi sem jön ki a számon.

Rámarkolom a derekára és erõsen leszorítom az ágyra. Érzem a halántékomról legördülõ izzadságcseppet, de nem adom meg magamnak amit akarok és neki se fogom.

Egy harcost nem lehet ilyen könnyedén megtörni.

- Még… nem végeztünk! – nem tudom mennyi ideje csináljuk már ezt, de meg fogom törni az akaratát. Addig nem hagyom a gyönyör csúcspontjára jutni, míg be nem vallja azt a titkát, amit mindennél jobba el akar rejteni elõlem…

Milyen régóta nem jártam itt, az álmaimban. Már el is felejtettem hogy miket is tettem itt. Most egy beszélgetést hallgathattam végig úgy mint ha egy átlátszó szellem lennék.  Egy házat jártam végig amit levendulaillat lengett körbe, és halovány tüzecske lobogott a kandallóban. Egy nagyobb szobába érek ahol is egy ismerõs hang üti meg a fülemet. Halk sírást folyt el valaki a saját kezeivel.  

- Nem hiszem el hogy odavesztek! Mind a két fiunk! – kesereg egy nõi alak az egyik ágy sarkán ülve. Közelebb lépek, óvatosan settenkedve közlekedek, ám rá kell eszmélnem hogy valóban nem látnak engem. Egy hatalmas fújtató alak halad rajtam át, mint ha hideg szellõ volna. A nõhöz siet, aki a világosbarna fürtjeit tûrögeti , majd felnéz a férfira. – Mit tegyünk? – embereli meg magát kissé- s amég a férfi keres valamit – feláll hozzá és a keblére borul. Mi történhetett itt?  Az álmom pont olyan gyorsan fodrozódik szét, mint a tó tükrét megzavaró hullámzás. Közeli hangok keltegetnek.

 – Várj odakint és ne lépj be még egyszer az engedélyem nélkül! – Valcan hangja int valakit távozásra, lassan pislogni kezdek, majd felnézek a mellettem közel fekvõ Nagyuramra. Hideg kék szemei lenéznek rám, amitõl kissé meglágyul a szívem.

- Jó reggelt Valcan Nagyúr!  - köszöntöm a tõlem telhetõ legvidámabb módon. Elsimítja az arcomba hulló kisebb nagyobb szálakat, majd arcon csókol ilyet még sosem csinált. Legalább az arcomat nem bántotta az a mocskos kutya, attól féltem hogy megvakít, vagy arcon üt amikor ellenkeztem. Még mindig húzok a Nagyúr felé két tenyeremet a mellkasán feszülõ finom meleg bõrnek támasztom. Teljes nyugodtság lesz úrrá rajtam, sokkal jobban szeretek itt lenni mint akárhol máshol. Nem is tudom, talán biztonságot sugároz. Megint lekönyököl mellém, és közelebb húz magához, de itt valami…

 - Mi bajod? – kérdez rám, de én csak pirongva meregetem a szemeimet az arcára mert érzem hogy annak ellenére hogy Leif bemocskolt a nagyuram a magáénak akar.

- Nagyuram… - nyikkantom el magamat, és kicsit elhúzom a kezeimet tõle, morgó hangot hallatva felém kerekedik de óvatosan kezeli a lila foltokkal tarkított testemet. Egyre több vér szökik az arcomba, szinte lángol. Lehajol hozzám, az elcsatangoló barna tincsei a nyakamig leérnek és csiklandoznak amíg az ajkaimra tapad és a szokottnál finomabban bánik velem. A kezeimet a felkarjain pihentetem, rámarkolok az izmos végtagokra, ha ez így megy tovább beigazolódik amitõl már az elején féltem.

- Miért tiltakozol? Az éjjel parancs nélkül is megtetted. – felnézek rá õ pedig mélyen a szememet bogarássza, nem tudom hogy ennél lehetek-e még vörösebb, de borzasztóan zavarban vagyok.

- A-az csak egy csók volt Nagyuram… - és önszántamból tettem. Nem tudom mi üthetett belém, talán a sötétségben mindenki egyenlõ rangú, és ilyenkor érzem teljesen úgy magam mint ha nem is lennék rabszolga.

- És ez szerinted mi volt? – a szemöldöke felkalandozik a homlokára, én pedig zavartan egy hangyányi mosollyal sütöm le a szemeimet. Olyan jó érzés hogy õ van most velem és nem Leif sanyargat, egyszer csak kibököm hogy mi nyomja a lelkemet.

– É-érzem hogy többre vágysz Valcan Nagyúr. – ez az átkozott nagy sebet adott nekem a vele töltött éjszakán, és hát most valahogy nem szeretnék senkivel ilyen kapcsolatba bonyolódni újsmint. Pihennem kell, bár kialudtam magamat de még mindig nem vagyok az eredeti formámban. Minden erõmmel azon leszek hogy felépüljek ebbõl.

- Meg akarod adni?

- Nem tudom… - pusmogom halkan, néha feltéved a tekintetem a várakozó arckifejezést öltõ Nagyuramra, de nem tudom eldönteni hogy megadjam neki amire vágyik vagy gondoljak a saját épségemre. A kezeim még mindig õt tapintják, de észbe kapva elkapom a kezeimet a helyükrõl, és összefogva, a mellkasomra eresztem õket. Esdekelni kezdek neki, remélem megérti majd, hisz õ sem akar a végletekig hajszolni, ahhoz túl fontos vagyok neki.  – Bocsáss meg Nagyuram, de én még… nekem még…

- Hagyd már abba ezt a nyöszörgést, mert csak kihozol a sodromból. – halkan nyelek egyet, Valcan Nagyúr pedig sóhajt egy nagyot tudom hogy néha roppant butának és makacsnak tûnök de ez a sorsom velejárója. – Szerinted nem tudom? Ha nem lennél sérült most nem kímélnélek. – úgy érzem mint ha az arcomon kiülõ melegség elárad az egész testemben, szóval nem taszított el magától végleg? És ezek után is kész lenne engem visszafogadni a kegyeibe?

- Köszönöm Valcan Nagyúr. – mint ha kicsit meglágyult volna az én Nagyuram. Olyan mint ha kedves próbálna lenni valamilyen módon. Új remény csillan meg a lelkem tükrében, ezúttal nem fog erõszakoskodni biztosított e felõl, így ellazultabban fekhetem most alatta. Olyan mint ha nem lennék magamnál, hosszan kémlel, majd rám kérdez.

- Mutasd, mennyire sérültél meg. – váratlan kérdésére kicsit megrökönyödve felelek egy kérdéssel. Helyezkedni kezd, a tenyerei a vállaim felett támasztják meg egész testét.

- Te-tessék? – ráncok ülnek ki az arcára, én pedig azonnal észhez kapok, nem szabad kérdõre vonnom egy rangom felettit. Kicsit meghunyászkodva válaszolok neki. A többi sebemet és sérülésemet szabad szemmel is látni, de azt amelyik a legjobban fáj és a mozgásomat is korlátozza azt, valahogy nem akarom mutogatni senkinek, még neki sem. – Nagyuram, kérem, nincs rá szükség… - fordítom kissé el a fejem, szánalmas hogy hogyan festhetek, szégyellem ezt a sok foltot magamon.

- Véreztél? – faggat mély hangján, engem pedig még jobban zavarba hoz, ledöbbent vagy elõhozza a szégyenérzetem. Ami azt illeti borzasztóan fájt amit Leif tett, sokkal durvábban bánt velem mint a Nagyúr, az egész testem remegésbe kezd ha a lelki szemeim elõtt megint lejátszom mi történt Leiffel, és hogy aznap egész este kínzott megállás nélkül utána pedig mint egy kihasznál és megalázott mezei rabszolga vánszorogtam a helyemre, és nem szólhattam egy szót sem, mert odaadott neki. Engedélyt adott neki hogy bántson…  Megragadja az engem borító szõrme szélét és le akarja húzni rólam, de erõsen megfogom én is s így visszatartom a cselekedetében.

- Válaszolj! – szól rám erélyes hangnemre váltva. Odakapom a tekintetem és halkan válaszolok.

- Egy kicsit… - folytatja a próbálkozást és a térdeimet akarja szétfeszíteni. Most van energiám, még ha egy csepp is de tartom magamat az õ erejével szemben. Nem hagyom neki hogy lássa, nem szeretnék galibát okozni.

- Khalil… megint elfelejted hol a helyed? Ha parancsolok valami, te engedelmeskedsz. Ha akarok valamit akkor is engedelmeskedsz és nem ellenkezel. – magyarázza nyugodt hangján, jómagam pedig még mindig kerek szemekkel nézek rá.

- Kérlek Nagyuram… kérlek, kérlek! Bármit csak ezt ne… csak ezt az egyet ne… - suttogom halkan, könyörgöm neki nem szeretném ha még jobban feldühítené magát ezen. Meggyógyulok és megy minden a régi kerékvágásban.

- Jól van a pokolba is! – emeli meg a hangját a könyörgésemre, majd dühét egy nagy levegõvel ereszti szabadon. – Ne merészelj megint könnyezni!

- Rendben… nem fogok. – szipogok egy kicsit, igyekszem visszafojtani a könnyeimet. Úgy látszik már nem hatja meg a sírásom, mindketten változunk az idõ elteltével. Kissé felfelé görbülnek a szám sarkai, rám néz de egy nyugodt pislogással fordul újra vissza a helyére. Megint az elnyúló testéhez húz, s féloldalasan a karjában tart, megint körbefon mindent a sötétség, talán kissé szürkület uralkodik a jurtában. Engedelmesen csókolok vissza, furcsa ehhez nem szoktam semmi érzelmet társítani, most még is… olyan érdekes érzés ez mint amikor a várban a fürdõbe emelt és a karjaiba zárt. A hátamat tartó karjával simogatni kezd, de én nem ügyelek semmi másra. Hirtelen a fenekemnél kezd el nyúlkálni, és a csókunkba nyög. Csak ezt akarta volna? Ráncolom a szemöldököm és elfojtott hangokat produkálok, fáj még ez is. A keze lassan békét hagy nekem, és végre vehetek egy mély levegõt is. Összeszûkült szemekkel pillogok rá, nem tesz semmit csak felettem liheg, és figyel. Egyik mellettem heverõ kezemet a kézfejemnél  fogva vezeti a férfiasságához, majd rásimítja.

- Csináld kicsikém, ha már mást nem kaphatok tõled. – mormogja elmélyülten a nyakamba, mire végre megmozdítom a kezem. Mindent  megteszek azért hogy ne okozzak megint csalódást, figyelem az arcára kiülõ érzéseket és gyorsabb ütemet diktálok. Egyre inkább az élvezet süt le az arcáról ami elégedettséggel tölt el. Pontosan tudom mi õríti meg, így bevetem ezt a technikát is miközben körbecsókolva folytja belém a lélegzetemet újra. Nagyokat nyög majd a barna bõr alatt feszülõ izmok összerándulnak, görcsösen harap az alsó ajkamra és a kezembe élvez. Nagy levegõket zúdítva le a torkán fekszik mellém, mikor már a lélegzetei nyugodtabbak és  elkezd öltözni, én pedig fürgén megmosom a maradványoktól a kezemet majd elkészítem a hajfonatát. Majd rákérdezek hogy mi lesz a teendõm a mai nap, nem akarok léhûtõ lenni, ha már csak egy napig voltam képes rendesen vadászni menni vele hát tegyem ezentúl hasznossá magam.

- Mi lesz a feladatom Nagyuram?

- Semmi. Itt maradsz. Nem hagyhatod el a sátrat. Pihenni és enni, ezek a mai teendõid. – adja ki a mai nap elsõ és egyben személyem szerinti utolsó utasítását. Megint mosolyt fakaszt belõlem, egy õszinte mosolyt. Örülök hogy nem kell kimennem a többi harcos és rab közé, ahogy kiröhögtek és megítéltek a baj történtekkor úgy pletykálnának rólam most is. Jobb ha nem hallom õket. Kilép a sátorból és egyedül hagy,valahogyan világosságot kell csinálnom. Hova rakhatta a tûzkövet? Persze, hisz az oldalára csatolt táskájában hordja, elég volt sötétben maradnom három teljes napig. A gyertya kanócához érek mikor egy apró fény, halovány szikra pattan ki az ujjam és a kanóc között. Hallucinálok? A másik kezemmel tapogatom azt ami ezt okozta, próbáljuk meg még egyszer. Most  közelebb tartom a mutató ujjam, és sikerül begyújtanom és végre egy kis fény borítja be a bõr ponyvákból összevont falakat. Ezt hogyan csináltam? Hiszen Sorel-el  jég technikát alkalmaztunk amikor kellett. Ez pont hogy a szöges ellentéte, tüzet gyújtottam csak a mutatóujjammal, jobb ha errõl Valcan nagyúr nem tud. Kimagyarázom magamat, bár nem hinném hogy egy apró gyertyalángra figyelne mikor belép. tehát akkor nem csak jég technikákat tudok használni? Még is milyen képességekkel bírok? talán még magam sem tudom, valahogy többet meg kell tudnom  arról hogy még is milyen örökségem van. Talán egy álmomban… ez az ! Ha rákoncentrálok lefekvés elõtt biztosan megálmodom majd azt a mit szeretnék!  A fene essen beléd- szitkozódom magamban, mert a hajam össze vissza gubancolódott, és kezdenem kéne vele valamit – hussan a ponyva, és a Nagyúr rohan be szinte rajta. éppen egy nagyobb gubancot akarok megszüntetni, mikor rám kérdez.

 - Most szépen mindent elmesélsz amire emlékszel errõl a Laos törzsrõl. Mindent és ne merészelj hazudni! – kövessek el fenségárulást? Még is hogyan tudnám ezt elkerülni? Nagyot sóhajtok, és gondterhesen vonom össze a szemöldökömet. Lecsukom egy pillanatra a szemem, és nagy levegõt véve kezdem el a mondandómat.

- Csak pár apróságra emlékszem, azokat elmondhatom. Ezért csúnyán megjárom majd otthon. – susogom el az utolsó mondatot mire odakapja a fejét, leül az ágy szélére és csak is rám figyel.

- Hol éltetek? – teszi fel az elsõ kérdést meg sem várva hogy összeszedjem a gondolataimat. Végre gubancmentes hajamat fésülgetem az ujjaimmal. Hol a szõrmékre tekintek, hol rajta akad meg a szemem. Majdnem hogy tátott szájjal ül mellettem, mint valami gyerek aki meséket hallgat. Pedig nem is mondtam még semmit.

- Azt nem tudom, annyit változhatott a terep és annyit vándorolhattak hogy  nem tudom megmondani. – nagy levegõt veszek és elkezdem a mondandómat. – Mi nagy részben mágiával harcolunk, vannak fegyvereink de elhanyagolhatóak. Tudunk béklyózni, patrónusokat idézni és el is tudjuk átkozni az ellenfelet ha arról van szó. – szemei most hatalmasra nõnek és a többi szó is áramlani kezd belõlem. Minden egyes szóval nagyobb teher ereszkedik a vállamra, és az arcom is kétségbeesetté válik. A fülem feletti tincset kezdem el összefonni, majd a másik oldalon is megteszem ugyan ezt, és a fonatokat összekötöm hátul, így nem esik, és hullik szana szét majd a hajam. Furcsa csillogást vélek felfedezni a szemeiben, nem tudom mi lelte, úgy néz rám mint ha megbûvöltem volna. Zavartan kapom megint a tekintetem az ágyékomat takaró prémre, és csendesen üldögélünk egy ideig egymás mellett.

- Van családod? – kérdezi közelebb araszolva hozzám, összébb vonom vállaimat a közelségére. Hatni akar rám, ilyet még sosem csinált ám egy kis idõ után tenyerét az én takarón pihenõmre simítja.

- Nincs. – ejtem ki könnyen ezt az egy szót a szemébe nézve, gyakoroljunk egy kicsit. Lélegzeteim lassúak és egyenletesek, ha hazudik az ember akkor hevesen kapkodja a levegõt, próbálok a szívverésemre is hatni, de a közelsége miatt nagyon nehéz dolgom akadt.

- Hazudsz. – meztelen vállaimnál fogva nyom le az ágyban egészen addig amíg el nem érem a bundákat. Kissé felszisszenek mikor erõsebben szorít a bõrömre, még van pár hely ahol lila vagyok, kicsit lazít a szorításon, és közelebb hajol az arcomhoz egyenesen a szemembe nézve.

- Nem akartam hogy harcosokért indulj és megölesd õket. Nem akarom hogy a bátyám sorsára jussanak. – fordítom el a fejem tõle és nézek a gyertya ide oda szállingózó lángjára. Sírósan veszem a levegõt, de visszafogom magam, végül muszáj végignyalnom az ajkaimon mert teljesen kiszáradtak.

- Ennyi? – a válaszom csak egy bólintás a fejemet az arca felé fordítva. Elmosolyodik és kimegy a sátorból, én pedig ott maradok tanácstalan. Most már van információjuk arról hogy milyen képességeink vannak. Csak azt nem tudják , amit én sem. Hogy hol tartózkodunk.

A nap vége felé ismét betér a Nagyuram a sátorba egy öregebb férfival az oldalán, alacsony, és furcsácska ruhákat visel. Nem tudom ki lehet az. Összenéznek, mit-mit akarnak? Valcan sejtelmesen somolyog felém, az öregebb mögötte kujtorog, majd megjegyzést tesz.

- Varázslatos, pont úgy néz ki mint ahogy vártam. – az ijedtség kivetül az arcomra is, és levegõt kapkodva kotrom magam az ágy legvégébe, minél messzebb tõlük. A Nagyuram a reakciómat figyeli, az öreg csíkra húzott szemekkel mosolyog rám, majd az állam alá vonja az ujjait. Rendesen megnéz magának, ami azt illeti zavar is.

- Mit akarsz te sarlatán? – szegezem a kérdést az aggastyánnak. Elenged, és távolabbról vesz szemügyre. Nagyuram meglepõdött arcára minden ki van írva, nem õt vontam kérdõre tehát nem tehettem semmi rosszat.

- Arra ne legyen gondod. Ez a rabszolga Nagyuram olyan kék vérû mint a tiszta nyári ég. - mondja odafordulva az említetthez – Lehet hogy álomlátó, vagy talán mágiát használt a legutóbb? –a z álomlátóra egy nagyot fújtatok, és az arcom fenyegetõ vonásokkal tarkított lesz. Az öreg csak felröhög a reakciómon, és közelebb merészkedik.

- Fogd le Valcan. – tesz apró felszólítást, mire Nagyuram gyorsan összefogja a bundával fedett testemet, majd a kígyó tetoválással ellátott lábamat takarja ki, és az öreg azonnal akcióba lendül. Megint éget és perzsel , megint valami jelet raknak rám?! Mikor végeztek Valcan felé még egy szót tesz.

- Ezzel már hallhatod, hogy mi jár a fejében. – irgalmatlanul megijedek, még is mi lesz ezután velem?!

Lassan feltápászkodik, hogy teljesítse a parancsom. A gõzölgõ vízhez biceg és egy darab rongyot megnedvesítve mosakodni kezd, de a mozdulatai fáradtak és nehezek. A foltok pedig mintha vádló ujjként mutatnának felém azt suttogva, hogy én okoztam a nyomorúságát.

Dühös vagyok magamra és ez még ingerültebbé tesz, mert még egyetlen alkalom sem volt mikor bántam volna egy tettem. Miért most? Miért egy nyomorult rabszolga miatt?!

Khalil felé kapom a fejem mikor felszisszen. Azon nyomban kiegyenesedik és az ágyra csusszan, a jobb lábát maga után húzza.

- Mi történt? Mid fáj? – azt hittem gyenge az éhségtõl és ezért botladozik…

Átkarolja a térdeit mintha csak el akarná rejteni elõlem magát, de hiába. Minden folt, minden harapás látványa beleégett a szemembe

- Amikor ellenkeztem lehet hogy meghúzódott, és égett is. Azt hittem hogy leég a bõröm. – vallja be halkan, közben folytatja a mosakodást.

Összeszorulnak az ujjaim a haragtól, Leif ezért megkapja a magáét. Arra nem adtam engedélyt, hogy megsebesítse. Nem, azt senki sem teheti meg!

Kitépem a sátor bejáratát, odakint fúj a szél és már az esõ is kezd szemeregni, ami nem jó. Nehezebb követni a vadak útját. Lehet, hogy holnap sehová se mehetünk majd.

A tekintetemet gyorsan körbehordozom a táboron míg meg nem találom azt akit keresek.

- Nizan, ide hozzám! – kiáltok az õr felé, aki a lovakra vigyáz.

- Nagyuram.

- Hozz gyógyfüveket, menj és keress a tábor közelében, addig valaki átveszi az õrséget. – utasítom, mert azt akarom Khalil minél hamarább összeszedje magát és eltûnjenek róla azok a harapásnyomok meg foltok.

- Ahogy parancsolja Nagyuram. – bólint, de még mindig tétovázik – Nagyuram, a harcosok kérdezik, hogy mi legyen holnap.

- Ha nem áll el az esõ maradunk a táborban. Nincs értelme a sárban vadásznunk.

Mire visszamegyek a sátorba Khalil már a bundák takarásából pislog fel. Mély elégedettséggel tölt el a tudat, hogy meztelenül fekszik az ágyamban, ahová tartozik. És most már nem fogja máshol tölteni az éjszakát.

Intésemre az ételért nyúl és míg ráérõsen rágcsálni kezd egy darab húst addig én megszabadulok a ruháimtól és én is megmosakszom. Holnaptól két vödör meleg vizet kell hozatnom.

Lassan befejezi az evést, jólesõn körbenyalja az ajkait, mintha csak egy gyermek lenne.

- Hálásan köszönöm Nagyuram.

Csillogó szemekkel követi a mozdulataim miközben befekszem mellé. A teste kellemesen átmelegítette az ágyat. Egymással szemben helyezkedünk és elfújom a gyertyát, de még nem érzem magam fáradtnak. Most nem. Ha nem lenne sérült és lehetséges lenne, már rég õt ölelném, hogy újra megjelöljem minden porcikáját.

- Miért követted Sorelt az erdõben? – bukik ki belõlem a kérdés.

Megbocsátottam neki a hazugságot, mert busásan megfizetett érte. Ennek ellenére viszont tudnom kell mi történt valójában és ha ismét hazudik… már magam sem tudom mit tennék akkor vele, vagy tennék-e egyáltalán valamit.

- Mert meg akartalak védeni Nagyuram. – suttogja halkan.

Hogy? - Megvédeni engem? 

Mirõl beszél? Teljesen megzavarodott az éhségtõl? Elvette az eszét a büntetésem?

Nekem nincs szükség védelemre! Pusztán a gondolat is sértõ, hogy valaki ezt képzeli, de mégsem tudok Khalil-ra dühös lenni. Ahhoz túlságosan is jó érzés a karomban tartani ezt a mihaszna rabszolgát.

- Igen, a törzsünk tagjai erre szegõdtek el. – folytatja, mintha csak kiolvasta volna a fejembõl a gondolataim - Kivágathatod a nyelvem, elküldhetsz Leifhez vagy el is tüntethetsz innen. Az erõm volt, van, és lesz. – jelenti ki merészen.

Összeszûkül a szemem, bár a sötétben nem láthatja, de egy halvány mosoly húzódik az ajkaimra. Szóval a nyelve kivágatását egymás mellé állítja azzal, hogy Leif-nek adjam? Ezek szerint nem hazudott a küzdelmérõl, ha valóban olyan rossz volt ez neki mintha megcsonkították volna. És valami felfoghatatlan módon nekem is, de nem fog elõfordulni többé.

- Mondd meg, ki voltál amíg nem emlékeztél?

Tudni akarom miért volt olyan fontos Sorel-nek hogy megvédje. Még az életét is kockára tette, rabszolga lett, hogy a közelébe férkõzhessen. Tudnom kell számoljak-e még azzal, hogy bárki nyomorult el akarja majd rabolni tõlem.

 - Mindenki azt hiszi, hogy a Mangratea törzsbõl való vagyok. – ásítja halkan, a hangja rekedtes és álomittas - Tévednek. A Laos törzs királyának Gokman Nagyúrnak a másodszülött fia vagyok jó uram.

A következõ pillanatban feljebb húzódik és megcsókol mielõtt hozzám bújna. Ez annyira ledöbbent, hogy szinte el is felejtem amit az imént mondott pedig… mi az hogy nem a Mangratea törzsbõl való?!

Hiszen pont olyanok a képességei… na jó, nem jégoszlopokat, hanem jéglándzsákat használt, de ez mellékes! Nem is hallottam még a Laos törzsrõl, ráadásul Sorel is azt mondta, hogy a törzs tagjai.

Vagyis… nem… én mondtam, de a kis nyomorult nem erõsítette meg. Nem mondta hogy a törzs tagjai, csak annyit, hogy meg akarja védeni Khalil-t és hogy meg akart ölni. Abból pedig nyilvánvaló, hogy meg akarta szöktetni.

- Khalil… - pillantok rá a sötétben, hogy magyarázza meg szépen ezt a képtelenségnek tûnõ állítást, ami szöget ütött a fejemben, de õ már alszik. Csak nyöszörög valamit és még jobban hozzám préseli magát.

A pokolba is, hogy mindjárt elalszik!

Meg kéne ragadnom és addig rázni míg fel nem ébred, de már kitudja mióta nem aludt és evett, le van gyengülve. Én viszont már nem tudok nyugton maradni attól amit mondott és még valamitõl, ami bogarat ültetett a fülembe.

Óvatosan elhúzódom tõle és csendben felölözöm, majd a tábort õrzõ egyik éjjeliõrhöz lépek.

- Fogd a leggyorsabb lovat és menj a váltás után. – mondom komoran – Hozd vissza a Sorel nevû rabszolgát, de kötözd meg! Siess!

- Igen Nagyuram. A többiekkel mi legyen?

- Õk folytathatják az utat az erõdbe, de a rabszolgát hozd ide, ha a lovad után kell húznod, akkor is. – a kis féreg most beszélni fog.

Reggel nem ébresztõre kelek, mert ma még kitart az esõ, majd holnap folytatjuk a vadászatot. Khalil hozzám tapadva szuszog, meleg lélegzete a nyakamat éri mire megborzongok a vágytól, hogy a magamévá tegyem.

Némán átkozódva húzódom el mikor az ágyékom sajogva követeli Khalil testét, az érzéki forró hajlatokat, a finom kis ajkait és nem kaphatom meg. Az a vadállat még nálam is durvább tudom jól, így még nem tehetem a magamévá.

- Nagyuram! – dugja be a fejét Zarek – Ezt hal…

- Csendet! – mordulok rá sziszegve, de már késõ. Khalil mocorogva nyitogatni kezdi a szemeit mellettem. – Várj odakint és ne lépj be még egyszer az engedélyem nélkül!

Morogva bólint és kihátrál, majd mikor újra kettesben maradunk az én kis rabszolgámra pillantok, aki már nagy szürke szemekkel vizslat.

- Jó reggelt Valcan Nagyúr!

Eltúrom a haját az arcából, halvány, élveteg mosollyal simulok hozzá és csókolom meg az egyetlen felületet amin nincsenek nyomok – az arcát. Az illata ugyanolyan finom mint mindig, a hozzám simuló teste szinte forró. Ahogy újra elfekszem mellette, érzem, hogy teljesen mozdulatlan, rémülten szegezi rám a szemeit.

- Mi bajod?

Elpirul, de az ijedtség nem tûnik el.

- Nagyuram… - motyogja, majd megmozdul, mintha nem akarná kimondani, hogy mi a baja.

Az ingerlésre felmordulok, a következõ pillanatban pedig fölé hengeredem – bár nem nehezedem a testére a zúzódások miatt – és megcsókolom a sápadt kis ajkait.

Az íze most is ugyanolyan, az érintése, az ujjai a felkaromon, ahogy megszorít… minden ugyanolyan.

- Miért tiltakozol? Az éjjel parancs nélkül is megtetted.

Mélyen a szemébe nézek miközben elvörösödik.

- A-az csak egy csók volt Nagyuram…

- És ez szerinted mi volt? – felhúzom a szemöldököm, valahogy mulattat ez a helyzet.

Lesüti a szemeit. – É-érzem hogy többre vágysz Valcan Nagyúr.

Ezt eddig be nem ismerte volna. És tényleg többre vágynék, vagy csak egy szükséglet, amit mielõbb ki akarok elégíteni?

- Meg akarod adni?

- Nem tudom… - motyogja, majd mikor észreveszi, hogy az ujjai még mindig a felkaromra kulcsolódnak, elhúzza és a mellkasához szorítja – Bocsáss meg Nagyuram, de én még… nekem még…

- Hagyd már abba ezt a nyöszörgést, mert csak kihozol a sodromból. – sóhajtom feszülten. Már régen benne lennék és vadul mozognék a szûk kis testében ha nem lenne ebben az állapotban. De ha tovább ingerel… õ fogja bánni. – Szerinted nem tudom? Ha nem lennél sérült most nem kímélnélek.

Elvörösödik, mégis különös pillantást vet rám azokkal a csillogó szemekkel.

- Köszönöm Valcan Nagyúr.

Némán kutatom a tekintetét, hogy vajon miért lett hirtelen ennyire ragyogó, de aztán nem morfondírozok rajta többet, mert azért nem akarok kemény maradni egész nap. Anélkül is kielégíthet, hogy belé hatolnék. De elõbb…

- Mutasd, mennyire sérültél meg.

- Te-tessék? – összehúzom a szemöldököm, annyira ne bízza el magát, hogy kérdõre vonjon és erre õ maga is ráeszmél szerencsére – Nagyuram, kérem, nincs rá szükség…

- Véreztél? – kérdezem komoran. Tudni akarom mennyi ideig kell megtagadnom magamtól a testét, hogy mennyire sértette meg az a pokolravaló, utolsó féreg…

Remegni kezd alattam, egyszerre vörös és sápadt, miközben felülök mellé és félig lehúzom róla a takarót, de kapaszkodik belé.

- Válaszolj!

- Egy kicsit… - suttogja, alig hallható hangon, de nem néz a szemembe, s mikor a térdéhez nyúlok, hogy széthúzzam a lábait úgy összeszorítja õket, hogy lehetetlen anélkül tenni bármit is, hogy ne bántsam.

- Khalil… megint elfelejted hol a helyed? Ha parancsolok valami, te engedelmeskedsz. Ha akarok valamit akkor is engedelmeskedsz és nem ellenkezel.

- Kérlek Nagyuram… kérlek, kérlek! – suttogja a térdeit szorítva egymásnak. – Bármit csak ezt ne… csak ezt az egyet ne…

- Jól van a pokolba is! – kiáltok fel mérgesen és a szemeibe nézek – Ne merészelj megint könnyezni! – mostanában egyszerûen gyûlölöm ha sír. Nemrég pedig még szerettem a látványát a finom arcán legördülõ cseppeknek, de most már dühít.

- Rendben… nem fogok.

Olyan mintha megpróbálna mosolyogni, különös, de nem foglalkozom vele. Helyette visszadõlök mellé és a karomba vonom, majd a finom kis száját veszem birtokba. Nem kell kierõszakolnom, mert meglepetésemre csakúgy mint az éjjel készségesen viszonozza, még hozzám is simul, amivel csak megkönnyíti a dolgomat.

A kezem a testén kalandozik egyre közelebb a célomhoz, majd finoman besimítok a feneke partjai közé.

Összerándul, de nem engedem el az ajkait miközben az ujjaimmal kitapintom a bejáratát, hogy megtudjam mekkora kárt okozott az az átkozott.

A húsa forró, szinte tüzes az ujjaim alatt, az érzéstõl belenyögök a csókba pedig tudom, hogy ez nem a jó féle forróság és Khalil fájdalmas kis nyöszörgésébõl ítélve még ez az apró érintés is fáj neki. Ezért megölöm Leif-et!

Törvényesen nem ölhetek meg egy harcost, aki csak a parancsomat teljesítette, de ha kihívom és legyõzöm, a királyi családtól származó jogom elvenni az életét. És elfogom… ezért el…

Lihegve engedem el mikor elfogy a levegõnk, remegve néz engem fátyolos szemekkel, de nem teszek semmit. Ha most nem fognám vissza magam, sokkal tovább tartana míg rendbe jön.

Helyette inkább megfogom az egyik kezét és a takaró alatt a férfiasságomhoz irányítom az ujjait, majd ráfonom õket.

- Csináld kicsikém, ha már mást nem kaphatok tõled. – mormogom a nyakához hajolva és végre valahára megmozdulnak az ujjai. Könnyedén masszíroz és simogat, nem elõször csinálja már ezt, nem is ügyetlen, de még mindig olyan ártatlanul reagál – elpirul – mintha elõször csinálná. Soha nem szerettem a tapasztalatlan szüzeket, ezért sem hívtam másik szeretõt már régóta. Khalil pontosan megtanulta mit szeretek és nem is vágyom másik rabszolgára csak erre a fekete hajú, sápadt szépségre, aki merészebb mint elsõre tûnik. Csókokkal halmozom el az álla vonalát, majd ismét az ajkaira tapadok mikor az ujjaival apró köröket kezd leírni a csúcsomon, ezzel kergetve az õrületbe. Belenyögöm a szájába a gyönyört, ami lassan és mindent ledöntve ér utol. Megfeszülök, a fogaim az ajkaiba mélyednek majd zihálva hengeredem mellé élvezve a kielégültség hatását.

Még pár percig fekszem és gondolkodom, hogy mihez is kezdjek vele így sérülten, mert még egy tálcát se tudna behozni bicegve, de végül eldöntöm.

Felöltözöm, majd csendben kivárom míg megmossa és megtörli a kezeit, aztán hozzálát, hogy elkészítse a fonatomat, arra legalább képes.

- Mi lesz a feladatom Nagyuram?

- Semmi. Itt maradsz. – fordulok felé szigorúan. – Nem hagyhatod el a sátrat. Pihenni és enni, ezek a mai teendõid.

Homlokráncolva nézek vissza a szemem sarkából, nem tudom hová tenni mikor mosolyog. Ritkán teszi, de olyankor különös dolgok jutnak eszembe, amiknek nem kellenének. Egy rabszolga miatt semmiképpen.

Odakint Zarek még mindig várakozik, két másik harcosommal és azzal az õrrel akit az éjjel kiküldtem. Még csak most ért vissza?

- Mi történt? – lépek közelebb.

- Nagyuram… mind halottak! – kiált fel az õr, elborzadt, dühös tekintettel.

- Kicsodák?

- Akik a váltásért mentek. Senki nem maradt életben, még a lovakat is lemészárolták! – hadonászik, én pedig még jobban elkomorulok, az arcom szinte kõmaszkká válik.

- Hol?

- Az erdõhatáron. Éppen csak kiléphettek a fák közül mikor valami rájuk támadhatott.

- Valami? Nem emberi kéz mûve?

Nyel egyet, majd jobb oldalra mutat, ahol szekér áll. Róla egy élettelen kar lóg lefelé, a vöröslõ vér lassú cseppekben hullik a sáros földre.

A fogaimat csikorgatva megyek közelebb és lerántom a ponyvát. Az elsõ amit a szemem megpillant az Leif halott tekintete, az õ karja lóg lefelé. Sorban végignézek a holtesteken és egyre inkább elönt a méreg a sebek láttán. Pontosabban csak egy seb van mindenkin. Egy öklömnyi lyuk, pontosan olyan ami leölte azt a medvét három napja.

Megszámolom a testeket és most már biztos. Az a rabszolga nincs közöttük.

Az alattomos kis féreg nincs közöttük!

- Láttál arra egy rabszolgát? Rövid fekete hajjal, szürke szemmel?

- Senkit Nagyuram, csak a harcosainkat.

Megszökött. Hogyan tudott megszökni öt tapasztalt, kiváló harcos szeme láttára?! Hogyan ölhette meg õket?!

Félredobom a markomba szorított ponyvát és ellépek a szekértõl, egyenesen a sátramba menve, ahol Khalil-t az ágyban ülve találom, ahogy éppen a haját bogozná ki. Jöttömre felpillant és megfeszül, mintha azt várná hogy megütöm, de nem rá vagyok mérges. Azt a férget akarom porrá zúzni, aki megölte a népen öt tagját!

- Most szépen mindent elmesélsz amire emlékszel errõl a Laos törzsrõl. Mindent és ne merészelj hazudni!

Nem is tudom nappal van-e vagy éjszaka, vagy hogy egyáltalán ébren vagyok-e. Olyan mint ha megint az álmaimban lennék, a sötétséget keltõ bõrök takarásában fekszem az egyik állati bundán, amit leterítettek. Összekucorodom, bár sziszegni kezdek mikor megérzem a fájdalmat ami a derekamba nyilall. Kicsit alább hagy a fájdalom, és elnyom az álom ezek szerint nem aludtam. A sátor egyik sarkában találtam magamnak helyet, egy kis nyüzsgés után elhalkulni látszik minden. Fel felébredezem, kicsit csikar a hasam az éhségtõl de amikor visszaemlékszem Leif vágyakozó arcára akkor elkap a hányinger és igyekszem elfojtani ezt az érzést. Valahogy nem vagyok éhes, de szomjas annál inkább, az egyik társam meg is szán és a kapott vizét megosztja velem. egy öregecskébb férfi szakállal, de nem lehetek neki elég hálás a tettéért.  Megemeli a fejem és a számba csorgatja a kicsit hideg folyadékot, én pedig szorgosan nyelem a fagyos vizet. Hamarosan mennie kell, megint visszamennek vadászni, az egy hétbõl csak egyet voltam képes szolgálni, semmi többet, hamar talpra kell állnom. De így hogyan? Még erõm sincs kilépni a sátorból, és hogy nézhetek ki? Kicsit mocorogni kezdek a helyemen, néha megakadva egy-egy pillanatra a saját ruháimban. Így ahogy vagyok bundában fekszem it már mióta és egyetlen egy dolgon jár az agyam. Hogy már nem kellek neki… néhány könnycseppet is elmorzsolok tehetetlenségemben, csak azt nem tudom hogy most mihez kezdjek. Ha Leifnél maradok biztosan nem húzom már sokáig. Halálra ítéltek, ráadásul  Valcan Nagyúr, most már biztosan nem tudom neki megmondani azt amit annyira szeretnék. Azt hogy- hogy szeretem. Zuhogni kezd az állati bõr, már csak én vagyok egyedül a sátorban.  

- Kapd össze magad, a Nagyúr látni kíván! – ripakodik rám az egyik õr halkan. Elõször nem mozdulok, azt hiszem hogy hallucinálok az étel hiányától, de rá kell jönnöm hogy tényleg engem hívat. A hasamra fordulva támasztom fel magamat a kezeimmel, utána pedig magam alá gyûröm az egyik lábamat, éppen azt amelyik nem fáj annyira. Nincs bennük erõ látszik hiszen aprókat lépve somolygok ki a sötétségbõl. Még egy katona  figyeli a lépteimet, a hajamat szerteszét fújja a süvítõ szél  , csak vánszorogni vagyok képes. Mint egy félholt…  Ott termünk a sátor elõtt, nem sok utat kellett megtennünk, de az is fárasztó így most.  Elhúzzák elõttem a bõröket, és csak úgy beesem a jurtába. Érzem hogy engem néz, de én nem akarok rá nézni s hangom nem tudom van e még megszólalni.

- Állj fel. – szól rám elcsukló hangon. Nagy kínok közepette ismét lábra állok, de úgy érzem mint ha nem is lennének lábaim, és csak lebegnék a fagyos föld felett. Még mindig csak a földet bámulom, a lábaimra koncentrálom minden erõmet hogy talpon maradjak és ne essek azonnal össze.

- Mikor ettél utoljára? – kérdez ismét ugyan azzal a hangszínnel, úgy hallom kicsit aggódhat valami miatt, talán nem volt sikeres az utóbbi napok vadászata? Nem válaszolok neki, nincs hozzá energiám, és a szívem egyenlõre romokban hever. Bármilyen ostoba és lehetetlen dolog is de az érzelmeim nem érinthetik meg ezen a tetováláson át. Közelebb lépdel, és az állam alá simulnak az ujjai. Kérlek ne nézz rám, csupa harapás és lila folt vagyok, ez az ember képes volt bemocskolni és miatta szenvedek még mindig. majdnem megnyomorított. És te hagytad… de vajon mit érezhetsz most legbelül?  A gondolatok miatt megint könnyezni kezdek, mert szégyellem magamat. De miért is? Én csak meg akartam védeni, és õ ilyet tesz velem egyre jobban azt érzem hogy az érzéseim elhalni látszanak. A bundát ami rajtam tekereg magamhoz szorítom, és eltakarom vele a többi Leiftõl szerzett sebet, és marás nyomot. Eltávolodott tõlem, nekem pedig a sírás fojtogatja a torkomat és már nem bírom visszafogni így egész testem beleremeg a levegõ kapkodásába, alig észrevehetõen.

- Élvezted, hogy õt szolgálhatod? – elmélyült hangja most mint ha kételkedne abban hogy hûséges vagyok e hozzá, de nekem csak az erdõben történtek pörögnek a fejemben. az  a sok jégdárda, Sorel mozdulatai, és a rémület amikor a kezemet hátrakötözték, és nem szóltak  felém egy szót sem. Már az egész testem táncot jár nem tudom visszafogni a zokogásomat mert most  a valódi érzelmeim szöknek elõ belõlem. A lábaim már nem tartanak meg, hallom hogy az ízület összebicsaklik, de egy erõs kéz megtart, majd a karjaiba kap.

- Bocsáss meg… Valcan Nagyúr… - nem élveztem, egyáltalán, undorodom attól a talpnyalótól de bocsánatot kell kérnem azért amiért ráijesztettem az erdõben. lassan az elgyengült testemet a puha prémekre ereszti, és megdorgál.

- Hallgass ha jót akarsz. Itt maradsz, nem hagyhatod el a sátrat és enni fogsz! Megértetted? – most eza legjobb választásom, itt maradhatok és ételt is kapok. ha még egy napon át ott kellett volna maradnom étlen, akkor biztos hogy valami bajom történik.

- Igen… - súgom halkan, végre, azt hittem már megnémultam. Szemeim világa az aggódó arcán, és a résre nyílt ajkain akadnak. Hirtelen a ruháimhoz kap, mint egy ûzött vad akarja rólam letépni õket, én pedig megmarkolom a még rajtam lógó göncöket, de óvatosan lefeszegeti a kezeimet a helyükrõl.  Végül teljesen csupaszon ott fekszem elõtte, végigmér mindenhol, a combjaimat és a nyakam körül szerzett folyogatás nyomát is. Elszörnyülködöm, mennyi gusztustalan nyom lehet rajtam és milyen gusztustalanul festhetek most. Összekutyorodom a mellkasomnak szorítva a térdeimet és az arcomat közelebb vonom az összeszorított tagjaimhoz. Még mindig sírdogálok, mert tehetetlen vagyok és az érzelmek elhatalmasodtak rajtam, akár meg is halhattam volna. Kis idõ után csillapodik a zokogásom, és észreveszem hogy valaki beadott valamit a Nagyuramnak a ponyvákon keresztül. Ez gõzölög…

- Mosakodj meg! Azt akarom, hogy mosd le magadról a mocskát, nem akarom a szagát érezni rajtad! – lassan felkelek és ránézek, majd a szõrmék mellett egy kis edényben gõzölög a meleg víz, a másikban pedig hús van nem is akármilyen darab. Ez hatalmas és szerintem még frissen készítették el. Odahajolok a víz mellé készített rongyért, és megnedvesítem egy kissé, aztán elkezdem szépen tisztogatni magam, a másik szabad kezemmel pedig félrecsapom a kusza fekete hajamat. Szemei a bejáratot fürkészik, de kis sziszegésemre odakapja a fejét. Feljebb csúszom az ágyban a jobb lábamat meg sem mozdítva. Észreveszi és ijedten rákérdez és közeledni kezd.

- Mi történt? Mid fáj? – megállok a mosdásban, és rápillantok, nem hiszem el hogy még mindig érdeklem azok után amit mondtam rá még régebben. A kezemmel feljebb húzom a térdemet és válaszolok a kérdésére.

- Amikor ellenkeztem lehet hogy meghúzódott, és égett is. azt hittem hogy leég a bõröm. – folytatom tovább a dolgomat lenézve a még mosdatlan részeimre. nagyuram egy pillanatig kiszalad a sátor elé, és egy nagyot kurjant amitõl megrázkódom. Mi történhetett odakint?  Visszatér, egy kicsit csapzottan, én pedig már magamra húztam az egyik szürkés állati bõrt, ami átmelegített. Az ételért nyúlok amég õ elkezdi levetni magáról a ruházatát. Két kézzel rászorítok a húsra, és lassan eszegetni kezdem nagyon jól esik, és a kínzó korgás hangja elégedett sóhajba torkollik amint végzek az étellel amit kaptam. Félreteszem a tálkát, és elégedetten körbenyalom a számat egészen a sarkáig.

- Hálásan köszönöm Nagyuram. – nézek rá az éppen lefekvéshez készülõ Valcanra. Felemeli a bundákat, és becsusszan alájuk mellém, elfújja a világítást, majd sikerül úgy feküdnünk hogy egymás arcával szemben legyünk. Halkan beszélni kezd, a lélegzetei meleg kis pamacsokként fedi le a bõrömet.

- Miért követted Sorelt az erdõben? – túrja odébb a hajamat ami megint az arcomba hullik, de honnan tudta hogy hol vagyok pontosan? Olyan furcsa mint ha látna a sötétben…  micsoda badarság.

- Mert meg akartalak védeni Nagyuram. – suttogom halkam, csak õ kell hogy halljon engem, nem akarom hogy az õrök megint vihogjanak a szánalmas énemen. Elég volt az hogy megbüntetett, most vallanom kell neki, úgy érzem ennyit elmondhatok neki. Semmi rossz dolgot nem teszek e népem ellen. Az egyik csuklójára hajtom az ujjaimat, a sötétségben nem látni az emberek mimikáját, csak a hangjukat lehet hallani így jobban meg lehet nyílni.

- Megvédeni engem?  - hitetlenkedik , azt nem fogom elmondani neki hogy szeretem, úgy is hamarosan kiderülhet mert már pár ember tudja a bajtársaim közül. Megtudja, így vagy úgy de meg fogja. csak nem tudom viszonozni viszonozza-e majd.

- Igen, a törzsünk tagjai erre szegõdtek el. Kivágathatod a nyelvem, elküldhetsz Leifhez vagy el is tüntethetsz innen. Az erõm volt, van, és lesz . – közelebb húz magához, én pedig fáradtan pislogok a hirtelen megcsapó melegségtõl.

- Mondd meg, ki voltál amíg nem emlékeztél? – kicsit mint ha ellazultabban feküdne itt most mellettem . Ásítok egy hatalmasat, olyan mint ha nem is dúlna a népeink között háború, azonnal válaszolok neki, majd álomra szenderedem. Ha megöl a mondandóm miatt öljön, legalább itt teszem majd a karjai között.

Összeszorított fogakkal állok meg a sátram közepén. Minden izmom pattanásig feszülve követeli, hogy forduljak vissza, hozzam ide Khalil-t és öljem meg Leif-et, de nem teszem.

Khalil egy rabszolga. A rabszolgák egyik nap még élnek, a másik nap már nem és semmit sem érnek. Mindegyik pótolható…

A gyengeség jele lenne azt mutatni, hogy ez az egy többet ér nekem, mint a sértés, amit egy hazugsággal okoz.

Fújtatva veszem a levegõt, ide-oda járkálok a sátorban, s mikor meghallom a sikítást, kiabálást az öklömmel zúzom szét az asztalt, s vele mindent ami csak rajta van. Féktelen dühömben bárkit megölnék aki az utamba kerül, ha a sarokba húzódott rabszolga egyetlen nyikkanást is hallat eltöröm a nyakát és darabokra szaggatom!

A mellkasomon tekergõ kígyó felforrósodik, még ha eddig kételkedtem volna is abban, hogy mit csinálnak azok ketten, hát most bizonyossá válna. A férfiak azért is jelölik meg ezzel az asszonyaikat, mert így pontosan tudják ha megcsalják õket. Most én is érezhetem és legszívesebben kiszakítanám a bõrömbõl ezt az átkozott tetoválást!

Még akkor sem tudok megnyugodni mikor elhalnak a hangok, nem tudok dûlõre jutni afölött, hogy õt akartam-e ezzel büntetni, vagy magamat, mert annyira kisajátítom és kiváltságot adok neki, hogy majdnem mindent elnéznék hogy csak az enyém maradjon.

A rabszolga felé fordulok – Sorel – aki ugyan hasonlít Khalil-ra mégis semmilyen vágyat nem érzek iránta.

Ugyanabból a népbõl, ugyanazzal az erõvel, de nem hunyászkodik úgy meg. Látom a félelmet a szemében, de ez nem egy szolgalelkû megtört lélek tekintete.

- Beszélj! Mióta emlékszel? – kérdezem ingerülten.

- Mindig emlékeztem Nagyuram. – válaszolja halkan.

Összeráncolom a szemöldököm. A próbán, amikor kitesszük õket egy lakatlan helyre hogy éljék túl, általában mindent elfelejtenek.

- Ha hazudni merészelsz, kivágatom a nyelved.

- Nem hazudom Nagyuram. – határozott tekintet.

Különös, egy pillanatra még a dühömbõl is kizökkent ez a tekintet és fõleg mert nem olyan, mint akit megtörtek volna.

- A Mangratea törzsbõl vagy és remélem okosabb, mintha Khalil és engedelmeskedsz.

Õ már megkapta a büntetését, csak az a baj, hogy vele együtt én is.

Számûzöm a gondolatot, erõvel csakis a mostani beszélgetésre koncentrálok. A bátyám tudni akarja majd mi történt.

- Én nem vagyok rabszolga… Nagyuram.

Felhúzom a szemöldököm, ez még engem is megmosolyogtat. Nem-e?

Talán annak idején nem törték be eléggé a korcsot, de ha így folytatja, hamarosan megtörténik.

- Fejezd be az ostobaságot míg szépen mondom! Miért nem szöktél még meg? Mit akarsz még mindig itt ha gond nélkül átvághatnál az erdõn, nem kellene tartanod a vadaktól, ugye?

A képességükkel meg tudják védeni magukat és most hogy a tél is itt van csak még erõsebbek a hidegtõl. Ha mindig is emlékezett a képességére, ugyan miért maradt itt és viselte el a rabszolgasorsot? Nyilván nem azért mert élvezte volna Leif társaságát.

Leif… és Khalil…

Ökölbe szorul a kezem, egy kemény pillantást küldök Sorel felé, hogy biztos legyen benne nem lesz kegyelem, ha hallgat.

- Mert… vigyáznom kell… Khalil-ra.

- Nos, minden elismerésem kutya, sikerült. – vetem oda gúnyosan, az egyik tartóoszlopra akasztott korbácsért nyúlva.

Még hogy megvédeni!

- Sikerült volna! – kiált fel hirtelen szikrázó szemekkel. – Miattad nem sikerült!

Lendítem a korbácsot, hogy eltalálja a felkarját és eltépve a szövetet hagyjon nyomot a hófehér bõrén.

- Hogy mondtad kutya? Így kell viselkedned az uraddal? – mellé csapok a korbáccsal és láthatóan összerezzen a hangra, lehajtja a fejét. – Ha Leif nem tanított meg az engedelmességre, majd én megteszem. Elsõ lecke…

- Már megölhettelek volna.

Megáll a kezem a mozdulatban a halk suttogásra.

- Már régen megölhettelek volna és elvihettem volna Khalil-t. Már épp kezdtek visszatérni az emlékei, de te elrontottál mindent. – felpillant rám, a mosolya egyszerre õrült és sajnálkozó – Te is tudod, hogy megölhettelek volna, meg is akartam tenni, de akkor… megjelölted õt.

Ha pedig megöl engem, Khalil is meghal. Ez igazán szórakoztató.

- És mégis mihez kezdtél volna vele? És mibõl gondolod, hogy õ elment volna veled? – Khalil hozzám tartozik. Csak én büntethetem, csak én bánthatom és csak én kényeztethetem.

Összeszorítja a száját és nem válaszol. Elgondolkodva nézem egy pillanatig, merész kis dög, annyi szent, de elég ostoba ha azt hiszi, hogy valaha is elengedem Khalil-t. És hogy õ valaha is el akarna menni tõlem.

Kíváncsi lennék miért olyan fontos neki.

***

Másnap a vadászatra egy rabszolgát választok a sok közül. Még az éjjel éreztem, hogy Khalil az õ sátrukba ment és ott is maradt. Meghagytam az egyik õrnek, hogy nézzen rá, bár kétlem, hogy szökéssel próbálkozna.

Az a másik fattyú pedig a következõ váltással megy vissza az erõdbe. Nem öltem meg, mert még hasznos lehet, ha konfliktus adódna a törzsükkel. Ha ilyen bátrak lettek, hogy meg akarnak szöktetni egyet az övéik közül, akkor talán mást is terveznek majd. Khlail-nak errõl nem kell tudnia.

Még nem mentem érte, de vissza kellett fognom magam, hogy ne vájjam ki Leif szemét mikor megláttam. Fõleg amikor megköszönte az ajándékom.

A nyomorult… még az arcán is volt egy karmolás…

Két nappal késõbb pontosan ezért lesz õ az akit visszaküldök az erõdbe, vele együtt Sorel-t is. Ha abban mesterkedik, hogy az én ágymelegítõm közelébe férkõzik, akkor jobb minél távolabb tudnom õt tõle.

Hajnaltól napnyugtáig az erdõket járjuk tisztes zsákmányt szerezve, többet is mint vártuk, de a harmadik nap már nem bírom tovább. Muszáj látnom, megérintenem…

- Hozd ide Khalil-t! – szólok ki a sátram elõtt állónak.

Már kezdem sokallni az idõt, majdnem magam megyek oda, hogy mi a pokolért tart ilyen sokáig mikor elhúzódik a bõr és beesik a sátramba egy sápadt, karikás szemû, kócos rabszolga, aki ugyanúgy néz ki mint Khalil, de mégsem hiszem el rögtön, hogy õ az.

- Állj fel. – lépek közelebb és valamiért összeszorul a torkom mikor ránézek.

Mi baja van? Beteg?

Lassan lábra küzdi magát, de nem néz rám, a föld felé fordítja az arcát, amit eltakar elõlem a haja. Látszik, hogy alig van benne erõ.

- Mikor ettél utoljára? – nem válaszol és rám se néz. Elé lépek és felemelem a fejét.

Az állán horzsolások nyomai, amit durva borosta okozott, a nyakán - amit eddig szintén elfedett a haja - harapásnyomok éktelenkednek. A szemébõl könnyek futnak lefelé megnedvesítve az ujjaimat is.

Elengedem és hátrébb lépek, a fogaim úgy összeszorulnak, hogy majd elroppannak a helyükön. Most hogy jobban megnézem, a karján is van néhány folt ami elsõre fel sem tûnne, mert állandóan vannak rajta, de ezek pont olyanok mint az ujjnyomok.

Tudtam hogy ez lesz, akkor meg mi az ördögért lep meg? Dühös vagyok, forrongok…

- Élvezted, hogy õt szolgálhatod?

A hangom mélyebb mint általában, talán a dühtõl, de nem tudom miért vagyok igazán dühös. Mert valaki más hozzányúlt, mert én engedtem, hogy hozzányúljanak, vagy mert Khalil olyan mintha egy kísértet lenne a túlvilágról.

Erre még jobban zokogni kezd, hangtalanul rázkódnak a vállai, majd a lábai feladják a küzdelmet, hogy megtartsák az ingadozó testét, de még mielõtt elesne öntudatlanul közelebb lépek és elkapom.

- Bocsáss meg… Valcan Nagyúr…

Az álkapcsom megfeszül miközben felkapom és egyenesen a prémekre fektetem.

- Hallgass ha jót akarsz. Itt maradsz, nem hagyhatod el a sátrat és enni fogsz! Megértetted?

Ha azt hiszi halálra éheztetheti magát, hát nagyon téved! Õ az enyém, és én döntöm el, hogy mikor hallhat meg, nem õ!

- Igen… - suttogja alig hallható, gyenge hangon, nagy szürke szemeit rám szegezve.

Odanyúlok, hogy leszaggassam róla a rongyait és megnézzem hol hagyott még nyomot rajta az a féreg, akit szívem szerint most széttaposnék a csizmám sarkával.

Gyenge próbálkozását hogy magán tartsa a gönceit félresöpröm és feltárul elõttem teljes valójában. Borúsan nézek végig a foltokon, a combja mindkét oldalán ott sötétlenek… mindenhol.

Felhúzza a lábát a mellkasáig, szinte magzati pózba gömbölyödve könnyezik.

Földhöz vágom a szakadt ruháit felállok, hátrasöpröm az arcomba hulló tincseket amik kibomlottak a fonatomból. A másik rabszolga nem tudta olyan jól megcsinálni mint Khalil…

Mi a fenét csináljak most? Mihez kezdjek most vele?

A bátyám jót szórakozna rajtam ha most látna: A herceg aki nem tud mit kezdeni egy rabszolgával, de megölni sem akarja.

Végül meghozzák a fürdõvizet és a vacsorát is. A vízre, majd Khalil-ra pillantok, aki még mindig összegömbölyödve fekszik és szipog mint egy nyavalyás gyerek.

- Mosakodj meg! Azt akarom, hogy mosd le magadról a mocskát, nem akarom a szagát érezni rajtad!

- Ez nem lehet… nem lett volna szabad ezt tenniük. – hangzik a hátunk mögül egy leheletnyi mondat. Szinte fel sem fogom hogy mit tettem, de a saját védelmem érdekében cselekedtem. Csak mentettük a bõrünket, én és a sorstársam.

- De nem ám. Ezek szerint emlékeznek? – mire emlékeznénk? Csak nem tudnak arról hogy… és hogy… Kezeim magam mellett lógnak, és csak meredten bámulok az általunk lekaszabolt állatra. A csendbõl hangos léptek sora szakít ki, a hó kényszeres ropogása a talpak alatt. Valaki a kezeimet csavarva hátra ijeszt meg, Valcan Nagyúr meg is kötöz. Mi rosszat tettem? Én csak megvédtem…  riadt tekintetemmel a kifejezéstelen arcára vetem egy kicsit, majd szólok felé.

- Nagyuram… - az arcán kirajzolódni kezdõdõ érzelmek kezdenek bennem sejtetni valamit. Megint én fogom a rövidebbet húzni, de most sokkal súlyosabb büntetésem lesz úgy érzem.

- Hallgass! Nem adtam engedély rá, hogy megszólalj! – folytja belém a szót, szinte vöröslik a hidegben a feje, annyira ideges  – Most pedig vissza a táborba! – kiáltja el magát harsányan, a csuklóm köré tekert huroknál fogva diktálja a tempót mögülem. Néha hátra fordítom a fejemet, kíváncsiskodva hogy csillapodtak-e a kedélyek. Rám sem néz, de ez még nem jelent semmit. Egyre jobban, és erõsebben gyötörnek  a múltam emlékei, kár hogy azt a fejsérülést szereztem. Ha jól viselkedtem volna nem történt volna meg mindez, és akkor még mindig rendben lenne közöttünk minden. Sokan, és sokszor mondták már hogy úr és rabszolga között semmilyen lelki kapcsolat nincs. Csupán kihasználnak, aztán ha végleg meguntak, akkor elhajítanak, mint a koloncot a kutyáknak. De közöttünk több kell hogy legyen, az utóbbi idõkben azonban egyre keservesebb a helyzet.

Borzasztó lassúnak tûnik az út a táborig, de lassacskán megpillantjuk a jurták fagyos oldalait. Nem tesz mást,m int egy szó nélkül belök a sátorba, és egyedül hagy. Mit akar csinálni ? Amíg felteszem magamban a kérdést, a belsõ teret elszigetelõ bõrök elhúzódnak, majd a Nagyuram lép beljebb. Megalázkodva térdelek elõtte, kócos hajam a nyakamba ömlik, mint ha ázott fekete szurok lenne, kezeim pedig mindig engedelmesen hátul a kötözõ szorításában. Hirtelen teljes testközelben érzem, de mozdulata fájdalmat sugároz a testembe. A hajamnál fogva emel talpra, halk sziszegést folytok el amikor a következõ határozott mozdulatával a sátrat tartó egyik fagyos cölöpnek feszít.

- Még mindig azt mondod, hogy nem láttál semmit? – búgja mérges halk hangján, és hatalmas testével még jobban tetézi a feszítõ kínt, amit a gerincemnek feszülõ karó okoz. – Még mindig nem tudod, mi ölte meg a farkasokat? – már megint ezzel a témával jön. Félelemmel teli  szemeim felpillognak rá, de utána csak dülleszkedõ mellkasát vagyok képes tovább fürkészni.

- A-akkor tényleg nem tudtam, hogy… hogyan történt.

- Most viszont had halljam. Meséld el szépen az uradnak, hogy mi történt az erdõben. – a szemeim elõtt táncol néhány kusza hajszál, amik most hátrasimulnak lapát kezei hatására. Még mindig ezzel küzdtet, hogy még többet megtudjon rólam, rólunk. Annyit tudok amennyit megálmodtam, még is sok az álmok tartalma. Tegyen bármit, vagdosson össze, vagy kötözzön ki a vadaknak éjszakai elemózsiának, nem fogom leleplezni azt a mi csak is az enyém. Nem veheti el tõlem. Másik keze derekamra fut, és enyhül a rajtam lévõ nyomás, most magához ölel.

- Nem beszélsz? – olyan szépen ejti ezeket a szavakat, majd a szívem hasad ketté most, olyan mint ha nemrég még nem is lett volna dühös rám. Olyan mint ha megint abban a helyzetben lennénk, mint amiben szoktunk. Nem lágyulhatsz el Khalil, csak mert az urad mézzel itatott szavai nyúznak, erõsnek kell maradnod, nem akarsz meghalni ugye? Mondogatja egyre jobban belsõ hangom, és képes elfogadtatni elmémmel is azt a tudatot hogy csendben kell maradjak.  Szemeim kissé összeszorulnak és egy apró könnycsepp fakad az arcomra. Nem tehetem, értsd meg…

- Nagyuram, könyörgöm… nem tehetem. Kérlek, kérlek… - kínomban tudatom vele a már általa is sejthetõ tényt. Bármit tehet, ezeket itt bent, nem tudja kiszedni belõlem. Ideje lesz megtanulnom hazudni szemrebbenés nélkül.

- Senki se akadályoz meg benne. – õ könnyen vesz ezt a helyzetet, ámde van benne egy csomó feszültség amit biztosan megint rajtam akar levezetni. Így vagy úgy, de megtörténik.  Felhúzott szemöldökkel érdeklõdõen tekinget felém. Még mindig ugyan úgy állunk, a lábaim kicsit megviseltek ma, fáradt vagyok  és a feldúltság még rosszabbá tesz mindent. A keze elemelkedik a fejem búbjától, és lendülni készül. Összeszorítva szemeimet hajolok kissé el a kéz lehetséges útjától. Nem üt meg, miért nem ? Hiszen megérdemlem. Nem teszi meg, vajon mi járhat a fejében? Megnyugszik kissé a szívem mikor áthûlt arcomra simítja az eddig fenyegetõ kezet. Megcsókol, magához húz majd a szemeibe pillanthatok, úgy látszik ma utoljára. Tehetetlenség, zavartság és a harag apró megmaradt morzsái sütnek vissza rám a teste ablakain keresztül. Vége szakad minden jónak. Megint kézen ragad, és kivezet a jurtából, egy másikhoz. Elhúzza a bõrt, majd azonnal meglátjuk a bent tartózkodókat. Leif, a már ismert férfi ott sétál fel és alá, a sorstársam pedig ott ül a fekhelyen szintén összekötözött kezekkel. Miért jöttünk ide?

- Õ velem jön. Az én kicsikém túl dölyfös ahhoz, hogy beszéljen. – hirtelen megváltozott a viselkedése, hideg és érzések nélküli lett, akár csak egy sziklaorom. Az ijedtség alattomos méregként tekereg végig az ereimben a fekete hajú feláll, majd a két férfire néz. Elõször a sebhelyes Leifre, majd a Nagyuramra, õt nem érdekli mi történik majd ez után látszik rajta, hisz érdektelenül ácsorog ott míg én…

- Nagyuram, Sorel-t is ki akarod kérdezni? – lép közelebb a sebhelyes, és kérdezi a még mindig engem szorongató Uramat.

- Igen, azt is fogom. – végre elereszt, ennek örülnöm kéne, de most nincs kedvem örülni e miatt. Elvezeti a szintén fekete hajú fiút, és engem itt hagy, én pedig mint egy eszét vesztett szerencsétlen állok ott és próbálom felfogni hogy mit tett amég a mondataik lepörögnek a füleim hallatára.

 - Nagyuram? Vele mi legyen? – a fiú már kint áldogáll a hidegen, a Nagyúr testét mint a penge  a testet szinte átszeli, de alakja még mindig látszik a bejáratból.

- Khalil a tiéd ma éjszakára. – sokként ér a mondat. Ezt tényleg az õ szája monda volna? Itt hagy ennek a vadállatnak? Miért hagy itt, hiszen fontos vagyok neki. Még egy kicsit tétovázik, de utána már csak az én keserves kérlelésem hangja tölti be a teret.

- Nagyuram! Kérlek, könyörögve kérlek ne hagyj itt! Miért tetted? Ne hagyj itt kérlek szépen ! – könyörgöm, míg Leif a karjaimnál fordítva pördít meg , én pedig kicsit ügyetlenül kapkodom a lábaimat, akár egy toporzékoló ló. Megint úgy vigyorog mint amikor együtt vadásztunk, olyan mint ha megbolondult volna, vagy nem is tudom. Egy hosszú vontatott néma csenddel átszõtt perc következik, õ az én arcomat bámulja szûnhetetlen, én pedig azon gondolkodom hogy mit tehetnék most. A Nagyúr azt mondta hogy csak erre az éjszakára igaz? De én még másik férfivel nem… és valahogy a hányinger kerülget mikor elképzelem hogy mi ketten. Nagyot nyelek ami neki is feltûnik, majd eloldozza a kezeimet, de tenyeremet az övébe fonja.

- Nos? Pici Khalil, szórakozzunk kicsit. – duruzsolja de teljesen más mint amikor Valcan teszi. A nagyúr hangja sokkal finomabb és nem ilyen, mint az övé, ennyire gusztustalan és kéjsóvár. A nyakamhoz hajol és csókolgatni kezd, amit kisebb sóhajokkal tûrök. De amit ezek után akar mûvelni.

- Hmm, úgy hallottam téged még más nem érintett meg Valcan Nagyúron kívül, vajon igaz-e? – rémülten sikkantom el magam. Most ébredtem rá hogy nem esik jól amit mûvel, tõle nem. Sírva fakadva szitkozom, és próbálok ellenkezni, néhol megtépem a szabad bõrfelületeit, lila nyomokat és mély karmolásokat hagyva rajta, amiket sziszegve fogad de nem hagy alább a mosolygással.

- Takarodj innen te büdös kutya! Alávaló?! Mit képzelsz? Ne nyúlj hozzám , hallod amit mondok? – visítozom, amit pár elégedett röhögéssel kísérnek a kint õrt állók, akik éppen a körútjukat tartják. Képtelen vagyok megfékezni, így minden ruhadarabot lefeszít rólam, és maga alá gyûri a testemet.

- Ne ficánkolj már te nyomorult! Még is mit képzelsz, kivel beszélsz? Kuss legyen?! – markol nyakon, én pedig kikerekedõ könnyes szemekkel  kapom a következõ sokkot. Magáról lejjebb tolva a gatyát kezd el erõszakoskodni, összezárom a lábaimat amennyire csak  tudom, egy kis huza vona után sikerül, és nyer. Élesen sikkantok fel, mert borzasztóan fáj amit csinál, és a folyamatos mozgás miatt, szédülni, és émelyegni kezdek. Jobbra ballra vetem a fejemet, és a szédülés egyre inkább érezhetõen bolondít meg, folyamatosan ordítanom kell mert nem bírom idegekkel a megpróbáltatásokat. A végére már elsikítoztam az összes hangomat, csak rekedten próbálok meg hangot kipréselni magamból. Egy kisebb hörgéssel  élvez belém, jobbra hajtott fejjel sírom el magam végül. Magához ölel, mint ha lenne valamilyen kapcsolat is köztünk, akár egy csepp is. Undorodom tõle, és meg nem tudom érteni a Nagyurat hogy miért hagyta ezt. Megvárom amíg elalszik, és halkan felkapkodom a ruháimat egy utolsó pillantást vetek ennek a szörnyetegnek a valójára. Ahol lehetett megsebesítettem, de engem nem fog viszont látni. Borzasztóan fáj a csípõm és a lábaim sem akarnak engedelmeskedni, de sikeresen elhúzom a nehéz bõröket, és kilépek a hidegre. Még mindig ég a tábortûz, hatalmas lángnyelvei megfestik az árnyékaimat sötét szürkére. Lépteim nehezek, utamat pedig a rabszolgatársaimnak kiállított jurtához veszem, ma éjszaka ott akarok aludni. Sehol máshol, csak ott. Valaki elhúzza a sátrát fedõ állati bõrt, de ügyet sem vetek a személyre , legyen az akárki jobbá már úgy sem teheti az életem. Az arcomról minden lerí, amikor  ajob lábamra lépek eltorzulnak a vonásaim, vicsorgok a fájdalomtól amit Leif okozott. Néhány még ott ülõ harcos érdekesnek talál, ugyan is összesúgnak a hátam mögött amikor a jurta felé haladnék.

Végre bejutottam, sötét van bent, de az árnyékok elárulnak mindent. Így nem ijednek meg tõlem, néhány szürkeségtõl megfestett arc szánakozva néz rám, megviselt vagyok, kidobtak, és….

Nagyra nyílt fakó szemeibõl olyan értelem sugárzik, hogy kicsit engem is meglep. Fõleg, hogy aztán rá is bólint minden akadékoskodás nélkül, de mégsem azzal a nyugodt beletörõdéssel, amivel a sorsát várja.

Nem értem mi változott, de valahogy másnak látom.

Csendben figyelem míg a harcosaim összeszedik a fegyvereiket és elvezetik a saját rabszolgáikat is. Akik most vannak elõször vadászaton láthatóan félelemmel tekintenek az erdõ felé, de Khalil felõl nem érzek semmit. Bárcsak a jelölés folytán hallhatnám a gondolatait, de erre még azzal sem lehetek képes.

Leif és én alig pár lépésre egymástól haladunk a vékony rétegben hóval fedett avaron, óvatosan, hogy minél kevesebb zajt keltsünk. A rabszolgák mögöttünk jönnek, de mind megállunk mikor egy két és fél méteres sziklavájatot látunk egy homokkõ dombban. Határozottan nem emberi kéz alkotta és errefelé csak egyetlen állat él barlangban.

- Vajon elég gyors-e a rabszolgád Nagyuram ? – pillant rám Leif egy kaján mosollyal a szája sarkában. Nem válaszolok, de remélem gyors lesz. Különös felfedezés ez, de én legalább annyira nem akarom hogy Khalil meghalljon, mint amennyire õ élni akar.

- Mi lesz? Nem mész? – kérdezek hátra, eljött az idõ mikor bizonyíthat.

A gyakorlótéren ügyesen és fürgén mozgott, lássuk éles helyzetben is képes lesz-e ezt hasznosítani.

Nyugodtságot erõltetek magamra és minden lépését követem a tekintetemmel miközben eltûnik a barlang szájában. Tisztán érzem a jelenlétét, pontosan tudom, hogy milyen sebesen ver a szíve a félelemtõl és attól ami, következik. Azt is tudom, amikor megtalálta az állatot, mert abban a percben egy dühös bömbölés rázza meg alattunk a köveket és szinte hallom a dübörgõ lépteket.

Khalil fut ki a sötétbõl, a lándzsámra szorítva figyelem ahogy fürgén felkapaszkodik a dombra, majd a csúcsán álló fára is, és mikor a hatalmas hegyi medve lelassít a fa elõtt megcélzom a nyakát, ahol a legsérülékenyebbek, majd rezzenetlen karral belé hajítom, Leif pedig a szíve tájékát veszi célba.

Az állat hatalmas ordítással adja meg magát, a fehér havat hamar elárasztja a vér, megfestve az egész domboldalt. Ez egy nagyon szép fogás…

- Most már lejöhetsz ! – kiáltja Leif Khalil-nak, hogy épp mi szórakoztatja annyira azt nem tudom, de elég szélesen vigyorog.

Lecsúszik, s ekkor a másik rabszolga hirtelen kiugrik mögülünk és pár lépéssel Khalil mellett terem.

- Ott jön még egy!

Elõször nem értem, de aztán meghallom a dühös fújtatást és a barlang irányba pillantok ahonnan éppen egy újabb hatalmas példány lép elõ, egyenesen a két védtelenül ácsorgó férfi felé.

A pokolba! Nem figyeltem eléggé, mert más terelte el a gondolataimat!

A lándzsáink a medvében, de talán van elég idõ elõkapni az íjat és a nyilat, viszont nem egyre lesz szükség, hogy leterítsük.

Már éppen készülök megfeszíteni az íjam, egyszerre három nyílvesszõt húzva fel mikor a rabszolgákra pillantok és szinte mozdulatlanná merevedek a látványtól. A kezük körül halvány, kékes derengés, mint a fagy párolgása a melegben, a követezõ pillanatban pedig hatalmas dördüléssel vaskos jégoszlop fúródik keresztül a vadállatom, felnyársalva az egész testét, majd újabb kisebb lándzsaszerû jégcsapok fúródnak a nyakába. Egy pillanat alatt vége lesz, de ez alatt a rövid idõ alatt kérdések sokasága áramlik keresztül rajtam.

Leif-re nézek, aki szintén döbbenten bámulja a saját rabszolgáját.

- Ez nem lehet… nem lett volna szabad ezt tenniük. – mondja ki az én gondolataimat.

- De nem ám. Ezek szerint emlékeznek? – kérdezek vissza halkan, arra utalva, hogy esetleg a rabszolgája mondott-e valamit, de csak megingatja a fejét.

Összenézünk, de egy percig sem gondolkodunk tovább azon, hogy mit tegyünk. Bólintok felé, majd néhány hosszú lépéssel mögéjük kerülünk. Én elkapom Khalil karjait és hátracsavarom, egy bõrdarabbal pedig szorosan rögzítem hogy ne tudja szétfeszíteni. Leif majdnem ugyanezt teszi a sajátjával, de míg Khalil szinte pánikba esve pillant rám, a másik szolga sokkal nyugodtabb.

- Nagyuram…

- Hallgass! Nem adtam engedély rá, hogy megszólalj! – förmedek rá ingerültem – Most pedig vissza a táborba!

Minden további nélkül elindulunk, mindkettõt magunk elõtt terelve. Khalil hátra-hátra pillant, de nem nézek rá, csak a szemem sarkából figyelem.

Miért? Nem lenne szabad emlékeznie, ahogy senkinek sem.

És mindketten ugyanabból a törzsbõl vannak… Mangratea. Még apám idejében, amikor az erõdön kívül élt a törzsünk egy szomszédos nomád nép voltak, különleges adottsággal: használni tudták a jeget. Minél hidegebb lett, annál erõsebbek lettek, míg végül a Zanakiros törzs le nem gyõzte a régi ellenségét és el nem foglalta az erõdöt. Ha akkor elismerték volna apámat királyukká továbbra is szövetségesek lehettünk volna, de nem így történt.

Khalil és az a másik kölyök pedig… része a megtorlásnak.

Azt hittem õk is olyanok lesznek mint a többiek. Ha megtörjük õket, nem emlékeznek majd semmire, de az erejük a felszínre tört.

Most hogyan tovább?

A táborban belököm a sátramba, majd hátrafordulok Leif-hez, aki várakozva áll mögöttem.

- Vidd a sátradba!

- Nagyuram… mit tegyek vele? – kérdezi halkan, hogy senki más ne hallja.

- Ne öld meg. Majd eldöntöm mi legyen, addig a keze megkötve marad és nem mehet sehová!

Odakiáltok két másik harcosnak, hogy menjenek el a zsákmányért, majd visszaindulok a sátramba.

Khalil a fekhelyem mellet ül, a lábait maga alá hajtva leszegett fejjel és hátrakötött kézzel sokkal szerencsétlenebb látványt nyújt mint amilyen.

Odamegyek hozzá és durván a hajába tépve felrántom magamhoz. Felszisszen, a szemei összeszorulnak mikor nekilököm az egyik sátrat támasztó facölöpnek, de még így is gyengédebb voltam, mint amire érdemes lenne.

- Még mindig azt mondod, hogy nem láttál semmit? – suttogom vészjósló hangon, elölrõl teljesen a testének simulva. – Még mindig nem tudod, mi ölte meg a farkasokat?

Rám emeli a tekintetét, de csak egy pillantást vet a szemeimre, aztán már csak a mellkasomat fürkészi.

- A-akkor tényleg nem tudtam, hogy… hogyan történt.

- Most viszont had halljam. Meséld el szépen az uradnak, hogy mi történt az erdõben. – hátrasimítom a haját a homlokából, a fekete tincsek különös selymességgel simulnak az ujjaimra.

Nagyot nyelve pillant fel, enyhe kétségbeesés és félelem, de az ajkai némák maradnak.

Összeszorítom a szám, a derekánál fogva magamhoz húzom el a fától.

- Nem beszélsz?

Kigördül egy könnycsepp a szemébõl, mint egy apró jégkristály a hidegtõl kipirult arcán. Túl szép. Még mindig annyira akarom mint elõször…

- Nagyuram, könyörgöm… nem tehetem. Kérlek, kérlek…

- Senki se akadályoz meg benne. – húzom fel a szemöldököm.

Talán azt hiszi nem tudom mi, vagy ki is õ? Az én fosztogató csapatom hozta el, az én parancsomra hagyták életben, mert akkor négy éve elakadt a szavam a szépségétõl. Most hogy az utolsó könnycseppjéig az én tulajdonom, az érzés cseppet sem fakult.

Tudnom kell mi az amire visszaemlékszik és el kell döntenem hogy megölöm, újra megtöröm, vagy megszelídítem.

Nem válaszol, a szemeit összeszorítja mikor ütésre emelem a kezem, de végül csak megfogom a hideg arcát és megcsókolom a remegõ kis ajkait, amik szinte rögtön felmelegednek az enyéim alatt.

Ez volt az utolsó. Véget vetek a pátyolgatásának, s bár még nem döntöttem el mi legyen vele, ideje megtanulnia a leckét.

Abban a percben érzem magamban az ellenkezést, amint felötlik bennem a gondolat, de én vagyok a herceg. Nem fog elgyengíteni egy fogoly, egy rabszolga, bármilyen szép és bármilyen édes gyönyört is nyújt.

Megkeményítem magam, s mikor elszakadok az ajkitól minden további nélkül vezetem ki a sátramból a tábor velem szembenihez kísérem. Leif-éhez. Õt ott találom bent, amint oda-vissza járkál, a rabszolgája a fekhelyén ül, de mindketten felpillantanak.

- Õ velem jön. Az én kicsikém túl dölyfös ahhoz, hogy beszéljen. – beljebb lépek és intek a bundákon gubbasztó rabszolgának, aki rögtön fel is áll. Leif-re, majd rám pillant.

- Nagyuram, Sorel-t is ki akarod kérdezni? – lép közelebb hozzám.

- Igen, azt is fogom. – irányítom magam elõtt a szintén fekete hajú fiút, de a bejáratot takaró ponyva elõtt Leif hangja ismét megtorpanásra késztet.

- Nagyuram? Vele mi legyen?

Megfeszülnek az izmaim és tudom, hogy pokoli lesz megállni, hogy ne vonszoljam vissza, de nem vonom vissza a szavam.

- Khalil a tiéd ma éjszakára. – vetem hátra egy pillanatra összeszorítom a szemem a felötlõ képekre, amikben Leif és Khalil…

Visszarántom magam után a ponyvát, bár minden lépés kínkeservesen nehéz amit a sátram felé teszek, de vissza sem nézek, még akkor sem mikor Khalil hív. Jobb ha nem teszem. Talán éppen itt volt az ideje, hogy megszabaduljak tõle és valaki mást tegyek az ágyasommá…