Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

Yoo Tsubasa2015. 06. 18. 21:32:43#33037
Karakter: Khalil
Megjegyzés: ~ Nagyuramnak VÉGE


A hamvas kéken derengő állat egy biccentéssel hívja maga után Valcant. Kicsit tétovázva lép a mutatott irányba és közeledik felém. Nem bírom tovább nézni ezt az egészet, hogy harchoz készülünk ám senki nem tesz semmit. Besietek a lakrészembe ahol lehuppanok az alváshoz használt alkalmatosságra. Még inkább közelebb érzem a jelenlétét, szinte ugrálnék örömömben, hogy ismét láthatom de a helyzet nem engedi. A lovam egy apró nyerítéssel toporzékol ahol kikötötték, erre nagyon dobban a szívem. Majd az ismerős patrónus ismét eggyé válik a testemmel, ami immár hasonlóan a lovamhoz egy helyben álldogálva fújtat és mereszti a szemeit a vendégre. Kissé hangos dörrenéssel nyitja be az ajtót, és kardján tartott jobbjával mered az arcomra. Micsoda rossz gúny ez? Hiszen azt mondta a sámán, hogy már nem él. Akkor pedig nem is tud ártani nekem, mi van ha a szelleme az?  A szokásos barnás öltözetet viseli teleaggatva egy csomó fegyverrel és segédlettel amik a csak a segítségére lehetnek. Egy érzelem sem látszik az ábrázatán a gondolatai pedig olyan tiszták mint a finom porhanyós hó.

 - Alábecsültelek téged. – csendül fel a hangja végre. Mennyire hiányzott, ilyen kis idő után is. – Nem hittem volna, hogy képes vagy ilyen alávaló módon hátba szúrni. Úgy tűnik tévedtem.

- Valcan… - ejteném a nevét de megszakít még ebben is. Egy apró még ismeretlen fény gyúl a szemében, ez a reménytelenség és a gyűlölet lenne?

- Csak azt áruld el nekem, mielőtt meghalsz hogy miért? Miért kellett eljátszanod a szerelmet, ha már aznap megölhettél volna és megszökhettél volna, amikor visszatértek az emlékeid? – jó kérdés. Talán mikor még nem emlékeztem beleszerettem a hangjába, a nálam nagyobb uralkodó izmos testébe ami annyiszor magához húzott. Abba a biztonság érzetbe amit mellette éreztem ameddig az a váltságot követelő kutya el nem intézett bevertem a fejem és… viszont az a tisztelet és ragaszkodás amiben felnőttem mellette mind máig bennem él, és titkon még több lett belőle mint számíthatták volna a kívül állók.

- Nem értem miről beszélsz, én nem árultalak el! – elfelejtettem, hogy nem mehetek ennél közelebb, így gyorsan távolodom kicsit tőle. – Hogy is akartam volna ártani neked amikor szeretlek. Mindazok ellenére mennyit szenvedtem a kezedtől. – megragadom a ruhám szélét és alig láthatóan rámarkolok, majd leszegem a fejem és elsuttogom a mondandóm.

– Annyira erős volt ez a te híres szerelmed hogy az első adandó alkalommal elszöktél előlem, te átkozott! – lendül meg a hatalmas test felém, én pedig a szoba fehéres falának simulva hajtom oldalra a fejem. Kicsit kivár, majd mint ha a haragja egy része elpárolgott volna az arcomra simítja a kezét és nyájasan szól hozzám.

– Khalil… nem akartam hogy így legyen… - mint egy árva állat aki megbízik az első lényben akit az anyja helyett lát nem hiszek a szememnek. A másik végtagja a nyakam köré szorul és felfüggeszt a falhoz lökve. Olyan hirtelenül ért, egyre inkább elszorítja a levegő útját előlem az én kezeim pedig görcsösen fonódnak az engem sanyargató csuklóra.  Nem tudok olyan erősen rászorítani, hogy elengedjem, nagyon nincs ínyemre de apró vékonyka jég tűket szúrok a bőre alá, egészen a húsáig.

- Ne-h… Val… kan… szereth…lek… - nyögöm elfúlóan, majd sírni kezdek és csak az egyik kezem tartom a fojtogató alakén. Nem akarok meghalni, nem az ő kezeitől, már égen megölhetett volna ha akarta volna de nem tette. És lásd, eljutottunk idáig egy kicsit vastagabb gégpenge válik láthatóvá a kezemhez rögzülve pont olyan amivel a farkasokat azon az estén lemészároltam.

- Elmenekültél előlem! Elszöktél tőlem! – mennydörgi keserves hangjával. A sós kis cseppek pedig szüntelen peregnek le az arcomon, a szorítás pedig egyre csak erősödik az arcom az eredeti színénél is halványabb és a szemeim kezdik nem őt, hanem a plafont nézni görcsösen. Nincs mit tenni, fel kell ébreszteni ebből a rémálomból, a maradék erőmmel a kezébe vágom a tőrt és végigszántok a szép barna bőrén.  Nagyot szisszen és egy kicsit könnyebbé teszi a dolgom így mindjárt kiugrok a karmaiból és bágyadtan hurrogok levegő után.

- Nehm szöktem ehl tőled…Teh… meghaltál! – rikkantok fel éles hangomon a könnyeimmel küszködve. Még mindig elmosódott kicsit  a kép és imbolyog de a fegyverem még mindig támadásra készen áll. Most tényleg úgy fest mint egy kísértet…

- Mi a fenéről beszélsz? Itt állok előtted, hogy lehetnék halott? – kérdez vissza gőgös, és sértődött hangnemben, csak megingatom a fejem. – Ah… a sámán. Nekem azt mondta… meghaltál. Azt mondta meneküljek, mert téged kivégeztek miattam, hogy már nem tudok mit tenni. – válik lélegzetem egyenletesebbé és kielégítőbbé.

- Hazugság! A sámán tudta hogy életben vagyok hisz ő engedett ki. Való igaz a börtön mágikus rácsai miatt én sem éreztelek, de amint átléptem a börtön falait… - az egész egy zavaros katyvasz, a sámán kiengedte, de előbb engem, és ezek a mágikus rácsok, mi ez az egész?

- Hazudsz! Tudhatnád… megérezted volna a halálom, sőt a kötelékünk amivel magamnak követeltelek olyan erős, hogy tán még téged is magammal rántalak a halálba! – a szédülés kiment a fejemből, így könnyedén ismétlem az előbbi mozdulatot  és harcra feszítem a testem minden ízét,  amint közelebb lép a szívem szinte fájdalmasan összeszorul. Ne tedd ezt, ne gyere közelebb, hogyan mérgedhetett el ennyire a helyzetünk. Ne tagadja le, ő is szeretett engem, éreztem a kötelékünkön át. Védekezésként megnövelem a fegyvert úgy, hogy a szegycsontjáig érjen de éppen csak addig még a ruhája szálait nem kócolja. A kardját rég kivonta, s most az állam alá tereli a rideg fémet, de ő sem ejt sebet.

– Tedd csak meg, próbáljuk ki vajon velem együtt halsz-e. Méltó bizonyság lenne ez a te szerelmedről. – miért vesztette el az eszét, azt sem tudja hol van, gúnyt űz belőlem, de én még ezt is bírom ahogy mindig is tettem.

- Nem akarom hogy meghalj! Tudom, hogy te is szeretsz, még akkor is ha csak ritkán mutatod. Engedd, hogy megmutassam, engedj a gondolataid közé, és bebizonyítom. – eleresztem a tőrt, ami csillagporként hullik alá és tűnik a semmibe. Csak is igazat akarok neki most sugározni, hogy végre tisztán lásson. Helyesen cselekszik, két hatalmas karjába fogja az arcom és mélyen a pupilláimat fürkészi. Most megmutatom neki, hogy mi lehet a probléma forrása. Egészen attól az estétől amikor megelégelte az engedetlenségem és még közelebb férkőzött hozzám. Minden egyes momentumon átpörögnek a gondolatai és lassan ráébred. a dühe pedig hamarosan elszáll és értelmét nyeri minden, így közösen rájövünk egy valamire. A sámán keze van mindenben, és sejthetem s, hogy ki lehet ő valójában. Elereszt, ám nem sokáig, a testünk ismét pár másodperc elteltével újból találkozik. Közel húz, hogy a mellkasára fordíthassam az arcom és megnyugvást találhassak. Az ajkaival becézi a nyakam vonalát, majd a felszáradt könnyek helyén kalandoz az orcámon és megcsókol. Olyan most mint egy falat kenyér, végre megbizonyosít abban amit már régen reméltem és győzködtem magamat. A szuszogásának kis pamacsai a bőrömet érik, ahogy a fülemben is visszacsengnek a magasztaló szavai, és a megbánása amit odasúg teljesen közel. Most teljes minden.

- Valcan… Valcan… - kapok levegők után forró pírrel tarkított arccal.

- Én gyönyörű Khalilom… az enyém vagy! Soha többé nem eresztelek el, soha! – hadarja, majd ismét mohón az ajkaimra tapad és immár ismét lehunyt szemekkel adom át magam az érzésnek, hogy végre igaz módon lehetek az övé s ő az enyém. A meghitt pillanatot egy sivár kacaj töri meg, szinte fuldokló, gonoszságtól átitatott. Az én Valcanom azonnal a háta mögé terel, de nem maradok ott sokáig, az egyik karja mellett előmerészkedek a rejtekemből.

- Nagy kár… nagyon nagy kár. – rémlik fel egy szakadt, szinte pókhálós köpenyű szürke alak. Az arcán a ráncok mélyen húzódnak de annál rekedtesebb és ércesebb a hangja.

– Ezért megfizetsz, te nyomorult! A saját kardommal foglak feldarabolni, a testrészeidet pedig az Erőd falára szegezem, hogy a varjak lakmározzanak a rothadó húsodból! – dübörög Valcan ideges baritonja a vén kuruzslót szidva, és hatalmas haragra gyúlva.

- Ti harcosok! Annyira okosnak meg erősnek hiszitek magatok, hogy megfeledkeztek arról, hogy mindig van valaki, aki találékonyabb, mindig van valaki aki több erőt birtokolhat… birtokolhatna. – néz az utolsó szónál rám, és bírálva szitkozódik az orra alatt.

- Miért hazudtad azt hogy Valcan meghalt?- nem bírom megállni, hogy ne szóljak közbe így az én hangom is valamivel erélyesebben csengően szólal meg.

- Nem jöttél még rá? Vagy talán az emlékeid még mindig nem a régiek? Rendben, elmondom. A csata nemsokára kezdetét veszi majd, míg mi itt beszélünk és elárulom herceg, véresebb lesz mint bármelyik ütközet valaha is. – húzza fel a szemöldökét kioktatóan. - Hisz egy laoszi kém lefejezte a királyukat. Ez alighanem bosszúért kiált, nem de bár Valcan? – felmorran mellettem, a kezei ökölbe szorulnak és képesek lennének egyhelyben összeroppantani ezt a nyomorultat előttünk. – Megöllek ha addig élek is! A véredben fog ázni a padló te mocskos áruló!

- Mit ér a nyers erő az én mágiámmal szemben? Van fogalmad róla hány laoszi életét szívtam magamba? – a harag most izgalommal vegyülve tör fel belőlem, újból megidézem az ordas kutyát ami vicsorogva méri végig a kuruzslót.

- Megfizetsz a társaimért is! – fújom ki a levegőt hangosan felszisszenve. Itt helyben szét tudnám tépni.

- Nem érhetsz fel hozzám kicsikém, hisz még harcolni se tudsz rendesen az összes emléked nélkül! – való igaz, hogy nem tért vissza még pár aprócska részlet a múltamból, és  a képességeimből, de ennek most jött el az ideje. Most kell megint megtanuljam. A kezeim megint kék derengésben úsznak és kicsit higgadtabban nézek a feladat elébe.

- Az lehet, hogy nem emlékszem minden fortélyra, de… - először is a kedvesem kezén ejtett sebet gyógyítom meg, hogy teljes értékűen harcolhasson majd velem együtt, majd kézen fogom, s így nézek dacosan a vénember szemeibe. Ki fogunk innen jutni, meg fogjuk akadályozni a háborút és ezt az egészet. Ha tényleg igaz, hogy a király halott… - mi együtt harcolunk, míg te egyedül!- kicsit hátrébb lépek és hirtelen ér  a felismerés, hogy a kard amivel engem is fenyegetett a szoba másik sarkában hever. Jégből egy erős és nem olvadó fegyvert növesztek a kezébe, majd a tenyeremet a kezére simítom és mélyen a szemeibe nézek egy megértő arckifejezéssel.

„ Gyerünk, vessünk véget ennek… „

Az izmai mint valami gyors vadállaté megrándulnak, és a kardot a sámán felé lódítják. Az mint valami szürke köd oszlik el és tér ki a támadás elől, de nem vár sokáig, mert most én repítek felé éles tűket és célzom meg ismét szüntelenül, nem kímélve. Valcan addig kivár, és figyelmesen követi az eseményeket, majd amég én lekötöm a figyelmét addig ő sebet ejt a vénember hitvány testén. Egy éktelen horkantással fordul az irányomba és elordítja magát dühösen a kezeivel jeleket formálva.

- Gyenge vagy ifjú varázsló!? – a következő pillanatban pedig már egy hatalmas tüzes felhő közelít hozzán amit módomban áll kivédeni. Felkapom a kezem, és egy erős, hideg ködfalat emelek a támadás elébe ami ki is oltja a másikat, ehhez a saját testemből nyertem vizet használtam fel. Kicsit pihegve kapaszkodom meg Valcan karjában aki az oldalához húzva torpan meg a küzdelem.

- Ha harcolni akarsz, akkor azt kint szemtől szembe tegyük, és ne ilyen gyáva módon ahogy te azt most teszed. – lihegem kicsit visszanyerve az erőmet. Az ábrázatán látszik, hogy ebbe az egybe beletörődött. Valcan gondolatai összemosódtak, ideges, és egy kis félelem is kisejlik a fejéből. Először a sámán távozik a helységből, mindvégig hátrálva meg nem adva magát, majd mi ketten. A rokonaim, és a többi népek érdeklődve vetik figyelmüket ránk, szinte megkövülve hagyják aba a csata előkészületeit. Valcanomba karolva bújok közelebb és vizslatom végig sérüléseket keresve. Szerencsére semmi, ilyen egy erős harcos.

- Khalil, mi legyen? – súgja oda tétován míg én kicsit távolodom tőle és elmagyarázom neki a gondolataimban a tervet. Az egyik mágiámmal próbálom lefogni, még ő egy gyors szúrással megcélozza a szívét. A többiek hátrébb húzódnak, a két különböző nép árgús szemekkel figyeli a tetteinket, van akinek a száját is tátva felejti. Egy halk igét elszavalva nézek az ellenségünkre, aki megint támadó állást vett fel, Valan megemeli s súlyos pengét, majd csalfán megindul így maga felé ugrasztja a sámánt. Én addig egy csinos kis jégzuhatagot eresztek rá, a lábait össze szurkálják a vastag lándzsáim de nem engedi magát megsebesíteni a kard által. Ez nehezebb lesz mint gondoltam.

- Annyi időn át vártam erre a pillanatra, most nem fogom elvéteni holmi szerelem miatt. Nevetségesek vagytok fiatalok. Nekem csak Khalil kell. – kikerekedett szemekkel nyelek egy nagyot, Valcan morran egy hatalmasat és arca egy érdekes grimaszba fordulva fenyegeti a sámánt.

- Te egyáltalán nem értheted ezt, egész végig azért szolgáltál minket, hogy így hátba szúrj mikor valami értékes kerül a bolond vén fejed elé. – átkozza szüntelen, de nem is beszél sületlenségeket. Mellé lépve állok ki mellette, de figyelmetlen lehettem, ugyan is egy gusztustalan varázslat gúsba köt és nem ereszt. Majd a varázsló minden ellenkezésem ellenére jobban megszorítja a csontvázakhoz hasonló béklyóját ami apró nyögésre késztet.

- Túl hosszú ideig vártam Khalilra, szükségem van az erejére, hogy végre én lehessek ennek a porfészeknek az ura! – ordítja diadalittasan, hirtelen kiráz a hideg, lúdbőrözik a hátam. Jajj! gyerünk szabadulnom kell! Valami baj van, egyre jobban erőtlennek érzem magam, amit a Nagyuram is megérezhetett mert fújtatva borzasztó gyorsasággal vág a varázsló felé aki e miatt súlyos sebet szerez. A mellkasán egy hatalmas véres kráter tátong, de ami ott fogad megrémiszt. Megszűnik a béklyó, majd a földre huppanok. Kicsit sem szívott el az erőmből, nem engedtem ezért vagyok ilyen fáradt.  Fekete árnyak kúsznak elő a vérző sebből és teljesen őrült sikoly süketíti meg a környéket, pár katona a törzsemből mellénk szalad és próbál rajtam segíteni még Valcan megtámaszt. Egy kis energiát adnak amivel már sokkal jobban érzem magam.

- Látom már mivé váltál az idők alatt te átkozott, viszont az újabb generáció mindig tökéletesebb a régebbinél. – emelem meg a bal kezem és mutatok felé. – Ideje meghalnod. – mondom érzelem mentesen és szinte hátborzongatóan hideggé fagy a levegő. Nagy szél kerekedik, majd megfogva Valcan kezét indulunk meg felé és terítjük le minden baj okozóját. Haragos szemeiben a fény kihuny és a földe esik, mi pedig vérrel áztatott kézzel meredünk  a népünkre.

- Emberek! Az eddig királyunktól hallott utasítások mind értelmét vesztették! Mivel  fivérem elhunyt a törvényeink szerint én folytatom az uralkodást. És első dolgom hazaküldeni titeket s helyrehozni azt, amit már fivérem enyves keze elrontott. – ámulattal hallgatom csupán a szavait, mint egy igazi vezér. Kicsit megpihenek, majd meglátom a szüleimet ahogy felénk közelítenek. Valcan semmi pirulás, vagy szégyenérzet nélkül bújik hozzám hátulról a derekamat átfogva.

- Fiam ő mostantól az ellenséges törzs újdonsült királya és… - a húgom már hatalmas vigyorral közeledik, és hátba veregeti apánkat. Valcan most már pírrel az arcán néz a három tagú küldöttségre és nagyokat nyeldesve gyorsul a szívverése ütemesen, izgatóan. Olyan szép így, harcost pírrel az arcán látni.

- És a párom… - jelentem ki merészen, majd kuncogok egyet végigsimítva az engem karjaiba fogadó Valcant. – Rhozin, köszönöm a segítséget… - nem is kell több, a z utóbb említett személy fejbe csapja magát és nem is hisz a szemének. Elmosolyodik, majd beszélgetni kezdünk egy kicsit, és mikor már mindenki megbizonyosodott az igazáról, és  a történtek további folyásáról fájó szívvel ugyan de vele engednek. Egy feltétellel, gyakran tiszteletünket kell tegyük hiszen nem csak ő lett vezető, hanem én is megkaptam a tetteim miatt a címet.

Sok időt töltünk egymással, s megszületett egy egyezmény ezentúl a népeinkből senki sem háborúzik a másikkal, segítjük és ápoljuk egymást mint a jó testvérek.

Egy héttel a történtek után Valcant várom éppen a hálóterembe. Az ágyon elnyúlva fekszem, a testemet pedig számtalan finomabbnál finomabb bunda borítja. Nagy sóhajok közepette érkezik meg egy szál fehér szövetet tekerve az ágyéka köré. Kicsit pirongva duruzsolok neki becéző szavakat, amiből már is megérti a lényeget, és belepillant a gondolataimba is.

- Szóval ennyire szeretnéd kicsikém? Még sosem kívántál ennyire. – suttogja közel az arcomhoz, ahogy közelebb ér megérzem a jellegzetes illatát, a bőrének sütő melegét és olyan jó érzéssel tölt el.

- Be-bevallom, nagyon jól esik. – hajtom le kissé a fejemet és sütöm le a pilláimat. Mikor megérzem az ujjait ahogy cirógatják az államat csillogó kék szemeimet rá szegezem, most érzem igazán a kötelékünkön át azt a csomó érzelmet az ő testéből áramolni. Végre megnyílt nekem, nem olyan rideg és elzárkózó mint régebben, de megmaradtak azok a vad pillanatai ami miatt még jobban megszerettem, még ha titkon is.

- Akkor hát mire vársz? Gyere, ülj az ölembe. – hívogat, és készségesen húz az immár fedetlen ölére. Most sokkalta jobb, csak is itt szeretnék maradni ezentúl, szeretni őt.

 

Most már értem, milyen egy emberhez igazán a szívedből kötődni.

Megjártam már  a csillagos eget és a pokol legmélyebb bugyrait is érted, sok ártatlan könnyem és vérem adtam érted. Csodálkoztál rajtam, megvertél, megbüntettél, még is hűségesen hozzád húz az én bolond szívem. Csak is tehozzád Nagyuram …



Moonlight-chan2015. 06. 09. 00:45:17#32964
Karakter: Valcan





A Havas Puszta mentén végigvágtatva megannyi várakozó harcos mellett haladok el. Néhányan felém fordítják a fejüket, mások viszont észre sem vesznek, vagy csak annyira a hamarosan megkezdődő harcra összpontosítanak, hogy nem is tudnak másra koncentrálni. Ez is csak nekem kedvez, mert így akadálytalanul beérek az erdőbe, amelynek szívében Khalil törzse él. Minél közelebb megyek, annál biztosabb vagyok benne hogy ő is itt van. Érzem a jelenlétét, erősen és tisztán, a fejemben a gondolatai visszhangját, de a többségük zavaros, kaotikus.

Amikor a fák már olyan sűrűn követik egymást hogy nem lehet lóval tovább menni, leugrom a nyeregből és gyalog folytatom tovább. A kezem a kardomon pihen, bár még így is veszélyes egyedül a vélt ellenség területére merészkedni, de ha bele is halok, ő akkor is megkapja a büntetését amiért átvert és elhagyott. Mert minden szava, amit a hűségről és a szerelméről suttogott a fülembe, csupán hazugság volt, mellyel a saját életét kívánta megvédeni.

Hirtelen torpanok meg a bokáig érő hóban, mikor egy különös, eddig nem látott jelenés tűnik a szemem elé. Egy farkast formázó lény, ami úgy izzik, mint egy csillag az égen. Tudom, hogy mágia, azt is hogy kié, mert érzem az állatban Khalil erejének bizsergését, de azt nem, hogy ez vajon egy fegyver-e. Jéglándzsáit már ismerem, ahogy tűzgyújtó képességét is, de vajon mi lehet ez?

Az állat előre bök a fejével majd háttal nekem el is indul. Egy pillanatig nem mozdulok, gondolkodom, hogy kövessem-e vagy sem, de ha Khalilhoz tartozik akkor talán hozzá vezet. Hisz valószínűleg ő is érzi már a jelenlétem, ha ilyen közel vagyok hozzájuk. Azon csodálkozom csak, hogy még egy laoszi harcos sem rontott nekem, egy ember sem támadott meg azért amiért rabszolgaságban tartottam a fiukat.

Óvatos léptekkel közelítem meg a ködből kibontakozó faházat, mi előtt egy kikötött ló kapja fel a fejét jöttömre és kezd nyeríteni. A farkas besétál a házba egyenesen át a falon s eltűnik a szemem elől. Körülnézek, de senkit sem látok, csupán azt a jelenlétet érzem odabentről amire már napok óta áhítozom.

Nem is tétovázom tovább, a kardomat még mindig szorosan markolva lököm be az ajtót és lépek be rajta. Nem zárom be magam mögött, mert a tekintetem azonnal Khalil törékeny alakjára vándorol a szobában. A testét vastag prémréteg borítja, alóla elősejlik egy finomabb halványkékes anyag, ami körülöli az egész alakját, tincsei vad fonatokba rendezve simulna alá, a szemei pedig csillognak mint két gyönyörű jégkristály.

Olyan könnyű lenne… a lábaim szinte maguktól vinnének felé hogy magamhoz szorítsam és soha el se engedjem, de erővel egy helyben maradok. Még ha bolond módjára be is sétáltam a csapdájába, bármennyire is akarom hogy az enyém legyen, nem tudok megbocsátani neki. Nem lehet, nem tehetem!

- Alábecsültelek téged. – szólalok meg nagy sokára, halk, nyugodt hangon – Nem hittem volna, hogy képes vagy ilyen alávaló módon hátba szúrni. Úgy tűnik tévedtem.

- Valcan…

- Csak azt áruld el nekem, mielőtt meghalsz hogy miért? Miért kellett eljátszanod a szerelmet, ha már aznap megölhettél volna és megszökhettél volna, amikor visszatértek az emlékeid? – ez azóta motoszkál a fejemben, hogy láttam mire képes.

- Nem értem miről beszélsz, én nem árultalak el! – lép közelebb, majd tétován vissza – Hogy is akartam volna ártani neked amikor szeretlek. Mindazok ellenére mennyit szenvedtem a kezedtől. – suttogja az utolsó mondatot lehajtott fejjel.

Összepréselem az ajkaim, az ujjaim csontropogtató erővel szorulnak a kardom markolatára. Szeret? – Annyira erős volt ez a te híres szerelmed hogy az első adandó alkalommal elszöktél előlem, te átkozott! – teszek felé néhány fenyegető lépést, ő pedig a falig hátrál előlem. Mikor közvetlenül elé érek, megcsapja az orrom a finom illata, a tél és a fenyő keveréke, s egy pillanatra elgyengülve megsimogatom az arcát. – Khalil… nem akartam hogy így legyen…

Egy gyors mozdulattal megragadom a nyakát és megszorítom a kecses testrészt. Mintha csak most térne magához és jönne rá, hogy mit is akarok tenni, vékony kezeit a csuklómra fonva próbálja eltolni, esélytelenül, majd mintha apró jeges tűszúrások érkeznének a kezembe, a csontomig hatolva. Felszisszenek, de nem engedem el, tovább szorítom.

- Ne-h… Val… kan… szereth…lek… - nyöszörgi kétségbeesett tekintettel, egy kristálykönnycsepp kibuggyan a szeméből és végigszánt a hófehér bőröm.

Az egyik kezét elvéve a csuklómról, látom, hogy a jégből egy hegyes tőrt formáz védekezésül. Egy pillanat alatt elroppanthatnám a nyakát, teljesen ártalmatlanná, halottá tehetném, de nem bírom. Nem tudom megölni!

- Elmenekültél előlem! Elszöktél tőlem! – mennydörgöm csalódottan és dühöse, az hüvelykemmel elszorítva a levegőt előle.

Hörögve kap utána, az apró jégtőr a karomba fúródik, egyre mélyebbre. A fájdalomtól egy röpke időre lazul a szorításom amit kihasználva kiszabadítja magát, de az arcán a könnyek úgy csorognak lefelé ahogy a vöröslő vérem a könyökömön.

Nem fogja magát megadni, ő sem akar meghalni, s ha kell védekezni fog, ebben biztos vagyok.

Hát tegye csak! Ha harcban fizet meg az árulásért úgy én is méltónak érzem majd a büntetését.

- Nehm szöktem ehl tőled… - lihegi levegő után kapkodva, de a tőrt szorosan tartja a mellkasa előtt – Teh… meghaltál!

- Mi a fenéről beszélsz? – förmedek rá értetlenül – Itt állok előtted, hogy lehetnék halott?

Megrázza a fejét. – Ah… a sámán. Nekem azt mondta… meghaltál. – mélyet lélegezve rendezi kissé a légzését – Azt mondta meneküljek, mert téged kivégeztek miattam, hogy már nem tudok mit tenni.

- Hazugság! A sámán tudta hogy életben vagyok hisz ő engedett ki. Való igaz a börtön mágikus rácsai miatt én sem éreztelek, de amint átléptem a börtön falait…

- De akkor már messze jártam, nem éreztelek! Higgy nekem!

- Hazudsz! Tudhatnád… megérezted volna a halálom, sőt a kötelékünk amivel magamnak követeltelek olyan erős, hogy tán még téged is magammal rántalak a halálba!

Megrázza a fejét, s mikor felé lépek a tőrét megmarkolna feszíti meg magát, felkészülve a harcra, de nem moccan, miközben én is elé érek, a kardom hegyét az álla alá irányítva, míg az ő tőre hirtelen megnyúlva a mellkasomnak feszül.

Keserű mosoly szökik az arcomra. – Tedd csak meg, próbáljuk ki vajon velem együtt halsz-e. Méltó bizonyság lenne ez a te szerelmedről.

- Nem akarom hogy meghalj!  - dobja el a fegyverét, ami eltűnik a semmibe – Tudom, hogy te is szeretsz, még akkor is ha csak ritkán mutatod. Engedd, hogy megmutassam, engedj a gondolataid közé, és bebizonyítom.

Valóban… ez a legegyszerűbb módja annak hogy megbizonyosodjam az igazamról. Mert ha nem a mágikus kapcsolatunk révén, hát majd a billogom mágiáját használva nézek a fejébe.

Ledobom a kardomat a földre, arcát a kezeim közé véve mélyen a szemébe nézek, erősen koncentrálva a közöttünk feszülő, vibráló kapocsra, s alig egy perc múlva az emlékei mint egy mozgó képsor peregnek le előttem, onnantól kezdve amikor a jelem a combjára került. Rengeteg emléke van, amibe kedvem szerint belátást nyerhetnék, de most csak egyetlen egy dolog érdekel, s mikor ráakad kis híján elveszítem a fonalat a döbbenettől.

A sámán… Khalil igazat mondott…!

Majdnem megöltem őt… majdnem, pedig ő valóban szeret…!

A sámán… miért tette ezt? Mi oka volt annak a vénembernek arra hogy ilyen módon verjen át? Miért akarta hogy bosszúból végezzek vele?!

Hirtelen engedem el az arcát, de azon nyomban elkapom a vállát és magamhoz szorítom, beburkolom az ölelésembe, az ajkaim a nyakán simítanak végig, majd az arcán míg meg nem találom a puha száját melyek már sós ízűek a könnyeitől.

Halkan duruzsolva suttogom a nevét, a végtelen megkönnyebbülés, hogy nem öltem meg nyomban amikor megláttam, s halk bocsánatkérés, de nem csak azért amit az imént tettem. Soha semmit nem kellett megbánnom, talán nem is érti hogy ez a pár szó, a bocsánatkérés, a vigasztalás mindenért szól amit elkövettem ellene, amit megtettem vele.

- Valcan… Valcan…

- Én gyönyörű Khalilom… az enyém vagy! Soha többé nem eresztelek el, soha! – mondom szenvedélyesen két csók között.

Gonosz nevetés töri meg a meghitt pillanatot, reflexből tolom Khalilt a hátam mögé, hogy megvédjen, ha kell, de ő átbújik a karom alatt és mellém lép. Nem tiltakozom, a tekintetem egy pillanatra sem veszem le az nyitott ajtóból árnyékot vető girhes alakról, akiről a jóhiszemű maszk, úgy olvadt le, mint faágról a jégcsap.

- Nagy kár… nagyon nagy kár. – cöccög botjára támaszkodva.

Rávicsorgok. – Ezért megfizetsz, te nyomorult! A saját kardommal foglak feldarabolni, a testrészeidet pedig az Erőd falára szegezem, hogy a varjak lakmározzanak a rothadó húsodból!

Felnevet és ezzel csak még nagyobb haragra lobbant.

- Ti harcosok! – nevet vidáman – Annyira okosnak meg erősnek hiszitek magatok, hogy megfeledkeztek arról, hogy mindig van valaki, aki találékonyabb, mindig van valaki aki több erőt birtokolhat… birtokolhatna.

- Miért hazudtad azt hogy Valcan meghalt? – szegezi neki a kérdést Khalil ellenségesen.

- Nem jöttél még rá? Vagy talán az emlékeid még mindig nem a régiek? – húzza fel a szemöldökét. – Rendben, elmondom. A csata nemsokára kezdetét veszi majd, míg mi itt beszélünk és elárulom herceg, véresebb lesz mint bármelyik ütközet valaha is. – elvigyorodik – Hisz egy laoszi kém lefejezte a királyukat. Ez alighanem bosszúért kiált, nem de bár Valcan?

Felszisszenek a haragtól, a gyűlölet izzik a szememben ahogy ránézek, a mellkasomban égető tűzként terjed a bizonyosság. – Megöllek ha addig élek is! A véredben fog ázni a padló te mocskos áruló!

- Mit ér a nyers erő az én mágiámmal szemben? Van fogalmad róla hány laoszi életét szívtam magamba? – szorítja marokra a kezét.

Halvány derengés jelenik meg mellettem, majd feltűnik a korábban látott farkas is, s mikor Khalil arcára pillantok, ugyanazt a gyilkos haragot látom rajta, amit én is érzek.

- Megfizetsz a társaimért is! – sziszegi felé.

- Nem érhetsz fel hozzám kicsikém, hisz még harcolni se tudsz rendesen az összes emléked nélkül!

- Az lehet, hogy nem emlékszem minden fortélyra, de… - megragadja a kezem, az egyik ujját ami izzani kezd a karomon vérző sebhez érinti és végighúzza rajta, összeégetve a vágás széleit. Egy hangot sem adok, meg sem rezzenek míg a sebet összeforrasztja, majd visszafordul a sámán felé… - mi együtt harcolunk, míg te egyedül!

 


Yoo Tsubasa2015. 06. 06. 19:04:45#32948
Karakter: Khalil
Megjegyzés: ~ Nagyuramnak


A sötét köd elborította az elmémet…

Azt sem tudtam vajon kit sebesítettem meg, Valcant, vagy Sirus herceget. Nem is érdekel, meg kell kapja a büntetését amit én megszereztem, vérrel és verítékkel most egyedül hagyna és talán még el is tenne láb alól. Nem engedhetem, ennyiből nem is kéne szeretnem, mit tett ő ezért, hogy kiérdemelje?!

A fejemben teljesen megfordultak a dolgok, átértékeltem mindent. El kéne hagynom, de lehet, hogy túlreagáltam volna? Nincs időm sokad gondolkodni, ugyan is valami hideg és fémes tárgy tompa puffanással szédít meg, és hirtelen tudatlanul rogyok össze. Miért van ilyen csend, és miért ilyen ernyedt a testem. Nem tudom. Talán megöltek, valaki suhintott egyet a kardjával és, nem látom már többet.

Kis idő múlva eszmélek magamra, pislogok, hunyorgatok de csak egy kis fényt látok beszűrődni semmi mást, csend van és hideg. Egy kemény kőfalnak támasztottak, s a hideg kisüt az ormótlan sötétszürke árnyalatos kövekről egészen a hátamra. Az arcomra simítom két tenyeremet, hogy teljesen elfedje azt a kétségbeesett arcot amit vágok, hüppögni és szipogni kezdek, néhány cseppecske halk vízhangját hallani a szalmazsákról amire ültettek. Hangosat dobban a szívem mikor hirtelen a kinti pislákoló pilács fénye és nagysága lecsillapszik, közeleg valaki. Halk fémes csörgés és már el is húzta a reteszt ami végre egy kis rést nyit ezen a börtönön. Csupán a fekete alakját látni, majd szuszogását némi fájdalommal kevert sóhaj szövi be. És megszólal…

- Mi történt veled ifjú úr? – kérdez rám halkan sziszegve a fogai között. Lehámozom magamról a kezeimet, és megviselt arcomról törlöm ruhámba a könnyeimet. – Megint szenvedsz, ez így nem mehet tovább. – csóválja a fejét ritmusosan, és fonja össze karjait a mellkasa előtt dölyfösen.

- Ne add a tanácsokat, s ne okoskodj itt Sorel. – pillantok fel a fénytől megvilágított arcára. – Inkább szabadíts ki, hogy utána mehessek. – állok fel a helyemről, majd porolom le ezt a szép kelmét ami rajtam van még mindig.

- Bolond vagy? Miket tett akkor is veled mikor Leifnek adott? – méregtől felfújt arccal csörtetek eléje. Még is mit képzel ki ő, hogy így merjen velem beszélni? Tudom, hogy a segítőm de nem a rangom feletti.

- Én viszont szeretem, és nagyon is megbánta, hogy is értheted te ezt… na meg ezt… - mutatom meg neki azt a rajtam tekergő kígyót ami a kötelékünket nyilvánvalóan jelzi.

- Ó, szóval ennyire fontos vagy neki? – meregeti a szemeit, majd húzza fel egyik szemöldökét, úgy, hogy az szinte fent ragad a homloka közepén. Furcsa ez az egész. Mit tehettek vele azért amiért én így cselekedtem?  Amiért így kibújt belőlem az irigység, és elfelejtettem, hogy mit mondott…  csak akkor használhatom az erőmet ha az életem forog kockán. Ez most az én hibám is volt, de még is. Kit ne futna el az irigység, ha így látná a szeretőjét?

- Miért jöttél? És mi történt veled aznap? Nem láttalak a táborban. – lesüti a szemeit, lerí róla, hogy valami olyat tett amit megbánhatott volna, de nem tette. – Hadd haljam! – rivallok rá megerősödött hangon. Így még nem is szóltam senkihez.

- Valcan kiküldetett minket a hegyek határába vadászni egy csapattal aminek a vezetője nem más volt, mint Leif.  – bólogatok neki egy aprót, hogy folytathatja, majd betűröm a kis tincseimet a fülem vonalához.  – Leif és a csapata rég halott, amikor te felépültél akkor már rég a szekéren tartottak haza, darabokban ifjú úr. – kicsit meghökkenek, ennek milyen értelme volt? Csak bőszítették maguk ellen ezt a népet is, amihez én most édes szállal kötődöm. Nem kérdezhetek többet, egy halk hang zavarja meg a társalgásunk. Csoszogás, majd halk torokköszörülés.

- Jó újra együtt látni titeket. – nyöszörgi a vén kuruzsló, aki annyira félelmet keltett bennem mikor közbeavatkozott. Sorel gyors mozdulattal karöltve kapja hátra a fejét, s sötét ébenfekete haja a ruhája alá sodródik.

- Még te hiányoztál ide. Khalil, tudd, hogy az életem árán megvédelek. Ezt a feladatot rótta rám édesapád. – felcsillan a szemem, nem jutok levegőhöz, a szusz a tüdőmben ragadt. Istenem, mit mondott?

- Találkoztál apámmal? Voltál otthon? – tapadok azonnal a köztünk lévő rácsok és fa elemekhez. Nem válaszol a kérdésemre, csupán a sámán szavait hallgatjuk végig.

- Nem kellene már itt lennetek, tudhatnád, hogy Valcan már rég halott. – megáll bennem az ütő… mi az, hogy halott?! Meg sem éreztem, az utóbbi itt töltött időben csak nagyon halovány jelét észleltem. Mind végig itt haldokolt, és én nem segítettem rajta, nem mentettem meg, nem voltam ott neki… mind az én hibám.

- Nincs értelme tovább itt maradnunk Sorel. Szabadíts ki. – emelem fel a fejem és árasztom el hidegséggel a helységet, valami varázs lehet ezen a helyen nem tudom bevetni a technikáimat. Éles pengeként vágott léket a szívembe. Nincs miért élnem itt tovább. Nagy huppanással szakítja be az ajtót, majd enged utat. A ruhám hosszú részét leszaggatom, és magammal viszem. A sámánra egy fintorral reagálok, nem szólok hozzá többé. Soha többé.

Sorellel az ott ácsorgó lovakhoz futunk, ő felpattan az egyik szürkére, nekem pedig egy hófehéret hozott ami szinte olyan mint a sanyargatott álmaimban látott példány. Nem vagyok rest, és felpattanok rá, majd megrántom a kantárt és  a lenyitott várkapun vágtatunk ki az ismeretlenbe. Sorel vezet árkon bokron, dombról hegyre, majd feltűnik a hatalmas szürkületben egy kis falrész.

 

Nagyot dobban a szívem, hazaértem. Hogy mennyit vártam erre nem is tudom hirtelen. Nem is figyeltem, elhagytam valahol azt a ruhadarabot. Egy csomó ember sereglik a házak elé, én pedig kicsit megszeppenve és fáradt tekintettel nézek körül. A lóval közvetlenül Sorel mögött haladok, szorosan az állat oldalához szorítva a lábaim.

- Megjött az Ifiúr! Visszatért!! – üvöltik harsány hangon, éljenezve az irányomba. Egy hitetlen hang megszólal, majd nagyot nyeldesve nézek az irányába. Egy magas izmos férfi figyel az egyik legnagyobb ház tornácáról, biztos nem oda való a ruhája sokkalta pompásabb annál a kettőénél aki vele vált szót. Elképedt arca kettőnk között fordul jobbra és balra. Elkiáltja magát, majd egy gyönyörű hosszú fekete hajú nő lép elő.

- Bátyus… bátyus te vagy az? – sikítja örömtelien, én pedig leugrom a lóról és elé sietek. Vékonyka, ám ő sem lehet az az ártatlan fajta.

- Rhozin, mondd, hogy ez most nem egy álom? – ölelem szorosan magamhoz, és hajolok a jó illatú bőréhez. Az apró tábortüzek narancssárgás fénnyel világították meg az egész jelenetet. Még egy nő szalad elő, majd az előbb leírt férfival közeledni kezdenek. Lassan elválunk egymástól a kishúgommal, majd a pár felé fordulok, na ne mondd, hogy…

- Azt hittük meghaltál édes fiam! – kezdi az asszony, majd bemutatkozik szelíden kezelve engem. – Nem tudom mennyire emlékszel rám, én lennék az édesanyád, Rashida. – megcirógatja a kezébe simuló kezem, és egy lágy mosollyal szeretget meg. Ilyen lenne édesanyám szeretete, olyan szelíd és engedelmes, még is tiszteletet parancsoló a jelenléte. Apropó…

- Azért hagyd levegőhöz jutni. – dörmögi egy mélyebb hang, majd ő is magához szorít. Nem bírom ki, hogy fel ne említsem  a látomásaimat.

- Láttalak álmaimban a húgommal együtt, megjelentetek nekem. Te lennél az apám? Gokman nagyúr? A Laos nép királya? – szélesen elmosolyodik, majd elenged.

- Szóval te sem estél messze a törzsünktől, ne értsd félre, a képességeidre értve. – vezet beljebb, még a többiek bekötik a fáradt lovakat, és lepihennek, ám az őrszemek mindig a falakon nézik a láthatárt, fürkészik az esetleges ellenséget. Köztük is vannak látók, mint megtudtam, nem csak az én képességem ez. Örökletes. Az érzékenységem, és a régi Khalil jelleme anyámé, a mostani pedig apáméra üt. Na meg van itt ez az új Khalil is… akinek gondjai vannak, aki immár visszatért a családjához még is boldogtalan.

- Gyere, öltözz át, össze van szabdalva a ruhád. – mosolyog rám Rhozin, és vezet a felkaromra fogva egy takaros kis lakrészbe ami ismét ismerős. Ez az álmaimban látott szoba, mi mindenre jó ez a vérörökség. Kapok pár ruhát, fekete buggyos nadrágot, a vádlimig érő kicsit világosabb lábbelit ami jó meleg bélésű, és egy szőrmés a vállain fém védő szerelésekkel toldott felsőrészt.  A hajamat ismét szabadjára engedtem, ahogy azt a húgomtól is hallottam. Itt így szokás, fonatot készített nekem, majdnem olyat mint én aznap a sátorban, de ő sokkal jobban meg tudja oldani. Pihegek kicsit a fekhelyemre kucorodva, majd a nagy gonddal takargatott tetoválásra simítom a kezem ruhán keresztül. Ez mindig rajtam lesz?

Kintről üvöltés hallatszik, majd hangos huppogás, és előkészületek sorai következnek amit szemmel kísérek az ablakomból. Édesanyám siet be nagy loholva.

- Az ellenség már a nyakunkon van, tudsz néhány erősebb igét ahogy jól tudom. – pakol és készülődik ő is, majd felém fordul és végigmér, hozzám képest egy fejjel alacsonyabb, de stram és izmos, ahogy a harci szereléséből látom.

A hangok egyre vadulnak, s már mindenki kint áll. Vannak harcosaink, de főként mágiával  vetekszünk az egyéb ellenséggel szemben.

- Ránk szabadítottad a fogva tartóidat fiam?- kérdi kicsit zabosan, majd néz anyámra, és Rhozinra, akik harci szerelésben mint holmi amazonok ott álldogálnak a vár egyik fő ormán, ami az ellenségre néz. Én is éppen oda tartok feléjük, és lenézek a hatalmas magasságból a lenti népségre, mikor a lábamon tekeredő kígyó felizzik, s újból hallom a gondolatait…

 

„… hogy tehette ezt, nem fogok könyörülni, nem érdemli meg… „   

 

Ha-halottan is, tud beszélni? Hogy lehetséges ez? Azt mondta a sámán, hogy miattam ölték meg, akkor még is mit mondott nekem? Milyen hazugsággal tömte tele a fejem?!

A gondolataim csak is ezek körül forognak, majd a hajamba kap a hűvös szél, és igyekszem keresni Valcant a tömegben. Húgom a vállamra rakja a kezét, majd odasúg valamit, hogy csak én halljam.

 

- Idézz egy patrónust, és keresd meg. – vigyorodik rám, ilyenkor is képes ilyenre mikor a harc már  a kapuban áll. Előre nyújtom a kezem, majd elmormolom az igét amit az imént tanultam. Mindenkinek más állat képében jelenik meg ez a sűrű kékesen derengő energiagóc. Úgy látszik az enyém egy hatalmas ordas kutya képében keresi Valcant, figyelem az útját, leszegve fejemet figyelem azt, hogy utat enged az összes gyalogos katona, és a lovasok is  afurcsa jelenésnek. Az állat hallgatagon közelít a cél felé, majd egy fújtató lovon látom meg a feldúlt herceget, amint éppen meglepődve figyeli a közeledő furcsaságot. Az pedig leül elé.  



Moonlight-chan2015. 05. 18. 01:00:11#32855
Karakter: Valcan





Egy széles domb tetején állítjuk meg a lovaink, hogy azok is pihenjenek csöppet a sebes vágta után.

- Milyen szép… - sóhajt mellettem Khalil az elénk táruló látványt csodálva.

Én is afelé fordulok, bár engem nem nyűgöz le úgy mint őt, talán mert mindig is itt volt, mindig láthattam, ő pedig a rabszolgák életét élve alig járt a falakon kívül.
- Ha engedélyt kapok Valcan, akkor mutatok valamit. – mosolyog fel rám közelebb lépkedve.

Érdeklődve fordulok felé, hagyom, hogy vezessen amerre akar. - Mit szeretnél mutatni?

Ujjaimmal gyengéden érintem meg az arcát, s az rögtön egy árnyalatnyi prrel válaszol az érintésemre mire finom csókot lehelek az ajkaira.

Ha valami szépség van is most körülöttem, az biztos nem a táj. Semmiképpen sem lehet szebb mint Khalil.

Egy intésére felemelkedik egy kisebb víztömeg, mintha éppen a csobbanás pillanatában dermesztette volna jéggé, úgy lebeg a tenyere fölött, engedelmeskedve a parancsának.

- Az erőmet ilyenekre is lehet használni, nem csupán gyilkolásra, ezért volt téves az hogy csak jégmágiát tudok használni. Ha akartam volna, felgyújtottam volna az erődöt.

- De ugye nem állt szándékodban kicsikém? – cirógatom tovább, a hangom nyugodt, hűvös, hisz ha azt akarná már megtette volna és belegondolva rejtély számomra, hogy miért is nem tette.

Nekem az az otthonom, de számára börtön. Az ott töltött évei… nem értem őt. A helyében én véres bosszúra szomjaznék és nem szeretném a kínjaim okozóját úgy, ahogy ő szeret engem.

Tudnám ha csak megjátszaná, de igazat beszél…

 

***

 

Az esti díszvacsorára mindenki a legelegánsabb ruháit ölti magára, még a harcosok is hátrahagyják a durva prémet és helyettük hímzett anyagokból készült ruhákba öltöznek. A teremben szinte már mindenki ott van, Hassan, mellette az újdonsült királyné sápadtan. Sirus herceget egyenlőre sehol sem látom, lehet, hogy nem is méltóztatik megjelenni, de  a figyelmem rögtön elterelődik a teremben ülő összes férfiéval egyetemben amint Khalil belép az ajtókon. Azúrkék selyemruháját szürke farkas prém szegélyezi, a derekánál fonott bőrövről aranykorongok lógnak lefelé, a haja hátrakötve hagyja szabadon törékeny csontozatú arcát… a szemei pedig csak úgy ragyognak a fáklyák fényében.

Mint egy jelenés.

A lábaim még azelőtt felé indulnak hogy gondolkodhatnék, s arra eszmélek, hogy már előtte is állok és bevezetem a terembe.

- Gyönyörű vagy. –  súgom oda közel hajolva, majd a bátyám elé viszem, aztán a királynénak is bemutatom mielőtt táncba vinném.

A ma este mulatságé és nem a harcé, még a rabszolgák is új ruhát és húst kaptak az esemény tiszteletére. Megtanítom Khalilnak a népünk táncait, amit még nem volt lehetősége elsajátítani, majd miután elfáradt, hagyom hogy félrevonuljon azzal a szolgával akit a minap kijelöltem mellé. Addig én a többi harcossal iszogatok, a bor úgy folyik a kupákból mint más napokon a víz. Hordószámra töltik a szolgák és mind rendre el is fogy. Már érzem a hatását, az enyhe zsibbadást a végtagjaimban, nincs is kedvem már a tánchoz, ahhoz túl sokat ittam, de azt engedem, hogy Khalil tovább táncoljon egy fiatal lánnyal, mert nekem még dolgom van.

A bátyám megjegyezte, hogy Sirus herceg távolmaradása sérti őt, így megígértem, hogy idecibálom azt a makacs kölyköt, ha a hajánál fogva kell is vonszolnom!

Felcsörtetek a szobájába, vadul bedörömbölve az ajtaján s mikor méltóztatik kinyitni, minden szó nélkül megragadom és a vállara dobva cipelem lefelé.

- Engedj el te barbár! Már hálóruhában vagyok!

- Tőlem akár meztelen is lehetsz herceg, de akkor is tiszteletedet teszed. – vetem hátra, majd megkapaszkodom egy percre a falba mikor úgy érzem szédülni kezdek. Az édes bor nagyon csalóka, az ember nem érzi az erejét csak miután eltelt egy kis idő, de akkor nagyon.

- Tegyél már le! Nem vagyok egy rongyos rabszolga akit kedvet szerint rángathatsz és fenyegethetsz! – kiabál a fülembe.

Ingerülten felmordulva teszem le és a falhoz szorítva nézünk farkasszemet. Merészen állja a tekintetem mire elmosolyodom. -  Herceg, milyen fenyegetésről is van szó?

- Nem lökhetsz oda a többi koszos barbár elé, mint egy szajhát! Nem engedem!

- Nem engeded? – nevetek fel – És mégis mivel akarod megakadályozni? Hadd bizonyítsam be neked, hogy nem lennél rá képes.

- Hogy akar… mmmpff…

Belenyüszít a durva csókba mint egy kisgyerek, csikar, mire lefogom a karjait, rúg, de olyan közel simulok hozzá, hogy még a térdét se tudja felhúzni. Elkeseredetten nyöszörög kiszolgáltatott helyzete láttán, remélem most már érti miről beszéltem. Ha nem tud harcolni, megvédeni a csinos kis pofiját, itt ne akarjon úr lenni, mert bizony nagyot fog csalódni.

Hirtelen húzódom el tőle, mert úgy gondolom ez a lecke mára éppen megteszi, de mikor oldalra fordítom a fejem, Khalil szikrázó szemeivel találkozik a tekintetem. Még sosem láttam így nézni, ekkora gyűlölettel és megvetéssel a szemében. Tompán ugyan de érzem a csapongó érzelmeit is a kötelékünkön keresztül.

- Na, ezt már nem! Nem érdekel milyen kutyabőröd van te kis mihaszna, őt sosem fogom engedni… soha nem kaparinthatod meg , kiérdemelted hogy…

Felemeli a kezét, mire egy szempillantás múlva úgy lehűl a levegő, mint odakint, majd a semmiből jelennek meg a vékony, pengeszerű jégdarabok amik egyenesen felénk száguldanak.

A fájdalom pillanatok alatt hasít végig a karomon, a bőrt felszaggatja egy éles szilánk, de a valódi veszély nem engem fenyeget, hanem Sirus herceget, akinek a karjaiból és a mellkasából is több szilánk áll már kifelé.

Szitkozódva oldalra ugrom a fal takarásába, hogy a szilánkok arról pattanjanak vissza. Egy gyors mozdulattal a sikoltozó Sirust is magammal rántom mielőtt még több sérülést szerezne. A bortól ködös fejem még mindig nehezen fogja fel mi történt az imént és főleg hogy miért, mikor hirtelen abbamarad a jégzápor, a zene már rég elhallgatott a teremben, s mikor előlépet a fal mögül azt látom hogy Khaili eszméletlenül fekszik a földön, mögötte pedig a bátyám áll kivont karddal, komoran bámulva a földön fekvő törékeny alakot.

- Vigyétek a tömlöcbe! Ez itt rá merészelt támadni egy hercegre. Az életével fizet majd érte. – adja ki az utasítást.

Meg sem tudok szólalni, sem tiltakozni. Magamra pillantok, arra a jégpengére ami a bal mellizmomba fúródott miközben Sirust rántottam el.

- Hívjátok a gyógyítót! – kiált valaki, de csak azt figyelem ahogy felemelik Khalilt és elviszik a tömlöcök irányába.

Kirántom a pengét a mellkasomból melynek nyomán vörös vér kezd el csorogni lefelé és a pengére meredek.

Tényleg képes lett volna megölni azt a kölyköt… Ilyen gyilkos indulatot még sosem éreztem felőle, nem is hittem hogy képes ilyen érzelemre. A mindig szelíd és csendes Khalil.

Megfordulok, abba az irányba amerre az őrök elvitték, a pince felé a tömlöcbe. Ráadásul most már a bátyám is tudja, hogy ő is a Laos törzsből való. Nem akar majd kegyelmezni neki és nem is fog.

A pokolba! Miért kellett használnia az erejét?! Miért?! Megmondtam, hogy csak akkor ha az élete múlik rajta! Nem bírálhatom fölül a király döntését, még akkor sem ha az én szeretőmről van szó. Ha nem találok ki valamit, meg fogják ölni és azt nem akarom kivárni…

 

***

 

Komoran hajlok a tekercsek fölé, alaposan átvizsgálva az utolsó szót is rajta. Nem hiszem el…

Egy másikért nyúlok, amit a szolgáló készségesen odapakolt elém mikor felforgattam a könyvtárat. Úgy tudtam az apám idejéből származó tekercsek mind megsemmisültek a tűzben, most mégis a kezembe akadtak azok, amik megválaszolják a legfontosabb kérdéseim.

Hogy miért támadott rá apám a békés Laos törzsre, holott előzőleg békét kötöttek, hogy miért akar a Mangratea újra háborút kirobbantani közöttünk a cselszövéssel.

Dühösen az asztalra csapom az öklöm, majd a széket is felborítva állok fel hogy komor léptekkel a trónterem fel siessek.

- Hassan odabent van? – vonom kérdőre az ajtónállót.

- Igen hercegem! De épp nem fogad senkit…

- Hát engem fog. – lököm be a nehéz ajtót.

A bátyám a trónján terpeszkedik, a lábainál egy meztelen rabszolgával, aki a jöttömre rögvest felpattan és a ruháiért nyúl.

- Mindenki kifelé! – dörren a hangom, mire pillanatok alatt kettesben maradunk.

- Remélem jó okod van rá, hogy így rám törtél Valcan.

- Teee… elárultad apánkat! Elárultad a népünket, a szövetségeseinket! – köpöm megvetően a szavakat, majd a tekercseket a lábai elé vetem. – Itt a bizonyíték! Apánk téged bízott meg hogy legyél a béke követe, te pedig hazudtál neki! Azt hazudtad, hogy nem egyeztek bele, hogy háborút akarnak, pedig a királyuk pecsétje…

- Hallgass el Valcan! Fogalmad sincs miről beszélsz!

Felkapja a tekercseket, a szája dühös vicsorba torzul az írások láttán.

- Nem hitted, hogy valaki rájuk bukkan ugye? Csak azt nem értem miért nem semmisítetted meg, ha el akartad titkolni!

- Én nem titkoltam el semmit, ahogy áruló sem vagyok!

- Egyességet kötöttél a Mangratea törzzsel apánk háta mögött! – mindenre fény derült, hiába is titkolná tovább.

- És ugyan miért tettem volna, he?!

- Még több hatalomért! – előhúzom a kardom, az ő keze is a markolaton pihent már. Nem hittem volna hogy egyszer a testvérem ellen fordulok, de minden az ő hibájából történt. Apánk miatta halt meg és most ő ítélné halálra Khalilt is. De nem fogom megengedni neki. Őt nem.

- Tedd le a fegyvert Hassan. Ha megadod magad, a vének döntenek majd a sorsodról.

- Te megőrültél! Az a szuka elvette az eszed? Most már az ellenség pártját fogod?! – vicsorog, de már átlátok a képmutatásán – Akkor veszni fogsz vele együtt, öcsém.

Éppen csak sikerül kitérnem a támadása elől, mikor már a következőt indítja ellenem. Hassan nagyon gyors, több éve nem párbajoztunk már egymás ellen, de az ereje mit sem csökkent azóta.

Meglendítem a kardomat, hogy a szabadon hagyott bordáira sújtsak, de elhajol, a karját kinyújtva a nyakam felé hasít mire lehajolok, de még látom, ahogy néhány hajtincsem a földre hullik mögöttem.

Túl gyors… de nem veszíthetek ellene! Ha nem győzöm le, a népem jövője egy aljas áruló kezében marad!

Ez a gondolat elég erőt ad ahhoz, hogy előre törjek, harci kiáltásokkal lendületet véve folyamatosan támadom, hogy ne legyen ideje lehajolni, csak a kardjával hárítani. Egyre inkább sarokba szorítom, a háta mögött a kőfal, oldalánál oszlopok, nincs hová mennie...

- Add meg magad bátyám, nem akarom elvenni az életed. – kérem, a kardomat a mellkasára szegezve.

Hátborzongató vigyorral néz fel, a tekintetében megvetés csillan, ami egy pillanatra vonja csak el a figyelmem, de ez elég ahhoz, hogy kihasználja és kiüsse a kardok a kezemből. Egy villámgyors fordulattal a hátam mögé kerül és egy tőrt szegez a nyakamhoz.

- A tisztességes küzdelem halálra van ítélve testvér, még akkor is ha a bátyád ellen vívod. – morogja a fülembe a következő pillanatban pedig egy olyan erős ütést mér a tarkómra, hogy a szoba forogni kezd majd egyszeriben minden elhomályosul…

 

***

 

A tömlöc falainak ismerős szürkéje az első amit ébredés után megpillantottam, s azóta is ez az egyetlen kép ami a szemeim elé került. A semmittevésben a percek óráknak tűnő hosszúsággal múlnak, az órák pedig napoknak tűnnek. Csak egy vékony fénycsík jelzi az apró ablakon keresztül, hogy a nap lemenő félben van.

Vagyis már legalább egy napja senyvedek itt, anélkül hogy tudnék róla.

A fejem sajog, mintha egy öklömnyi kővel találtak volna el, a karomon a vágás újra vérezni kezdett, nyilván a harc erőfeszítései miatt, de a fájdalom eltörpül amellett a düh mellett ami minden pillanatban fojtogat.

Az az átkozott Hassan! Még a harcosaimnak is megtiltotta, hogy a közelembe jöjjenek! Az ennivalót is a saját rabszolgái hozzák, akik reszketnek tőle, soha az életben nem merészelnék elárulni, nem hogy kiengedni innen. És még Khalilról sem mondanak semmit!

A jelem még mindig rajta van, ezért érzem, hogy itt van, valahol az erőd másik végébe zárhatták be, de ahhoz már túl messze vagyunk, hogy a gondolatait olvassam.

Egyáltalán nincs kedvem most enni, mégis megeszem az ennivalót, amit nemrég hoztak. Nem veszíthetek az erőmből, gyorsan ki kell találnom hogy jussak ki innen, hogy megmenthessem Khalilt. A bátyám biztos tett róla, hogy a tömlöcben ne tudjon mágiát használni, nem tudja majd megvédeni magát.

Egész éjszaka azon gondolkodom hogyan szabadulhatnék ki. Kevés az esély rá, hogy időben sikerül, de meg fogom próbálni. Ha pedig már túl késő lesz… a saját tőrével belezem ki az árulót!

 

Alig hallható sercegés, majd pattogó hangok. A tömlöc rácsa felől érkeznek a hangok mire felpattanok a kemény szalmazsákról és a homályban ácsorgó alakra pillantok… majd szinte pillanatok alatt meg is feledkezem róla, mert valami sokkal fontosabb vonja el a figyelmem.

Nem érzem Khalilt… nem érzem a jelenlétét, egyáltalán semmit…

Ez pedig azt jelenti hogy…

- Valcan herceg nincs sok időnk. Segíteni jöttem neked, de igyekeznünk kell, mielőtt az őrök észrevesznek. – lép elő a sámán, hosszú barna köpenyét maga után húzva.

Kábultan pillantok fel, még mindig nem tudom felfogni hogy vége van, hogy nincs többé. Mintha nem kapnék levegőt, a falak fojtogató ürességgel meredeznek körülöttem és ugyanezt az ürességet érzem belül is. Khalil…

- Herceg… hallasz engem?

- A kivégzés… hajnalban volt a kivégzés?

- Nem lesz kivégzés Valcan. – rázza meg ősz fejét.

Rákapom a tekintetem, majd két lépéssel átszelem a köztünk lévő távolságot és a rácsokon keresztül meredek rá. – Megölték?

- A szeretőd nagyon is életben van herceg.

Megkönnyebbülten felsóhajtok. Nem veszítettem el, még mindig él…

- Tettél vele valami? Elrejtetted őt? Nem érzem a jelenlétét, azt hittem meghalt.

A sámán oldalra pillant, hosszú ideig csendben nézi a fáklyán lobogó lángot mielőtt visszafordulna felém. A szemei komorak, sötétek.

- Khalil megszökött, uram. Kiszabadítottam, s mikor azt mondtam neki várjon míg érted jövök őt ellenállt. Azt mondta nem marad itt tovább, nem lesz többé nagyurak rabszolgája sem ágyasa. Visszatér a népéhez, azokhoz akiket szeret…

A csend szinte tapinthatóvá válik.

- Ezt mondta? – szólalok meg baljós halk hangon. Az ujjaim ökölbe szorulnak, de nem mozdulok, várom a választ.

- Ezt hercegem. Vissza se nézett miközben elfutott.

Ostoba. Én ostoba…

Elhittem minden egyes szavát… elhittem minden kecsegtető ígéretét, fogadalmát és elgyengültem. Gyengévé tett, hogy ne lássak a hazugságai mögé.

Szerelem? Szerelem?! Csak az alkalomra várt, hogy megszökhessen innen! Még a tömlöc sem akadályozhatta meg.

- Ha azért jöttél hogy segíts nekem sámán, akkor nyisd ki az ajtót. – mondom hidegen.

A rács magától kitárul, a sámán hátralép hogy helyet adjon nekem, majd felemeli a jobb kezét, amiben a kardomat és a többi fegyveremet tartja.

- A bátyád elhagyta az erődöt. Megindultak Havas Puszta felé, ott fogják vívni a háborút a Laos törzzsel. Már nem lehet visszafordítani az eseményeket.

- De ha még azelőtt cselekszünk mielőtt az események elkezdődnének, fordíthatunk rajtuk. – bólintok, majd a kijárat felé indulok. A pincéből felfelé vezető lépcsősoron az összes őr mélyen alszik, nyilván a sámán adott nekik valamit, de amikor a folyosóra lépek s szembetalálom magam egy eleven őrrel, az azt sem tudja mit tegyen.

- Nem akarom a népem tagjait ölni… - szólalok meg, miközben a keze a kardja fölött lebeg - … de ha kihúzod a kardod, meghalsz.

Hassan magával vitte a legjobb harcosokat, de mindegyikőjüket én tanítottam, én edzettem. Nem tudnak legyőzni engem. Ez is okosan dönt, s végül félreáll az útból, bár végig a nyomunkban van, mintha csak azt akarná tudni, hogy mire készülök, de nem kell aggódnia, senkinek sem kell.

A sámánnal egyenesen az istállókhoz megyünk, majd elővezetem a lovam és felülök a nyeregbe, onnan nézek le az öregre.

- Nem felejtem el amit tettél. Én Hassan után megyek és megállítom, te addig tarts mindenkit az erődön belül. – utasítom röviden.

Egy bólintással jelzi, hogy megértette, ezért nem is vesztegetek több időt. Sebes vágtával szelem keresztül a mezőt, míg be nem érek a fák közé, de ott sem lassítok. Hassannak egy nap előnye van velem szemben és oda kell érnem mielőtt elkezdődne a csata. Már nem számít semmi, csak az hogy a népem továbbra is biztonságban legyen, és ne egy áruló vezesse őket. Még akkor sem, ha meg kell ehhez ölnöm a bátyámat. Akkor sem ha fájni fog.

Egy harcos elviseli a fájdalmat és nem mutatja ki, az árulást azonban sosem hagyja megtorlatlanul.

Khalil sem fog megmenekülni a bosszúmtól…


Yoo Tsubasa2015. 03. 26. 21:37:27#32674
Karakter: Khalil
Megjegyzés: ~ Nagyuramnak


- Nem. – válaszolom durcásan. Még mindig a kezébe fonja az enyémet és finoman irányítás alá vonva a végtagot húz az ágy felé, lehuppan, majd fog és az ölébe ültet úgy hogy a lábaim keresztben átszeljék az ő combjait.

- Gyönyörű vagy Khalil. Sokkal szebb, mint azt az álmaidban láttam. – bókol vigasztalóan de az én agyam még mindig azon a szőke hajú viharos sötét szemű fiún jár. Vajon miért engedte magához olyan közel, és miért incselkedett vele ilyen módon?

- Ki volt az a fiú? – kérdezek rá halkan kissé leszegett fejjel. Az a két érzés kavarog bennem most már szinte szokásosan mióta megláttam őket együtt. És ezt ő nagyon is jól tudja, hiszen szinte érzem ahogy az elmémben matat. Nem tudok eltitkolni előle semmit és nem is akarok azóta hogy felszabadított, sokkal többnek kell lennie köztem és közte mint…

- Sirus herceg, Manissaból. Ebéd után érkeztek meg, a bátyám éppen most ismerkedhet a jövendőbeli királynénkkal. Igazi szépség, de szerintem túl törékeny lesz Hassannak. Majd holnap láthatod. – mosolyog rám szelíden amitől kezdem magamat ismét biztonságban érezni, mind lélekben mind testben. Nem is tudom, lehet hogy csak az ő érintését viselném el, másét soha.

- Mi lesz holnap? – pillogok a kandallótól aranyszínűvé festett arcára, mint ha sosem láttam volna még és elsőre szemlélném meg. Azt értem és felfogtam hogy ez a Sirus akit dédelgetett a leendő királynénk testvére, tehát becsben kell tartani, ugyanakkor keménnyé kell edzeni kevés idő alatt, biztos nehezére esi Valcannak.

- Este ünnepség lesz a nagyteremben, mindenki ott lesz. – a mellkasa és válla közötti részre döntött vállam most teljesen ellazul, fejem kissé beljebb hajlik az izmos nyakszirtjéhez, miközben ő közelebb hajol és résre nyitott ajkait tapasztja az enyémnek. - Holnaptól kezdem harcra neveli a herceget. – mikor véget ér a bizsergető érzés, nagy levegőt fújva ki komorodom el újsmint. – Mi a baj?

- Csak… azt hittem, most hogy nem vagyok rabszolga… hogy most majd többet lehetünk együtt. – régebben ezt még kínzással szedte ki belőlem és lám most úgy beszélgetünk mint ha semmi sem történt volna, sem erőszak sem az a sok sebhely és meghurcolás. Pirongva pislantok fel megint az arcára, és hallom meg a gondolatai nyugodt tengerét amint azon morfondírozik hogy mit is kéne most tennie.

„Akkor mit akar mégis?”

- Többet… - súgom füléhez halkan, majd az egyik kis kezemmel az arcára simítok egészen a dértől kicsípett ajkaira térek és végighúzom alsó ajkán az ujjpercem, majd finoman ráhajolok a simogatott részre.

- Többet? – hagy egy kicsit a pillantása nélkül amég elhessegeti a zavaró tényezőket akik az éppen kikért vacsorát hozzák. Becsukják a hatalmas ajtót és ismét kettesben hagynak Valcannal. Derekamat tartva fektet maga alá a puha ágyra és könyököl fel felettem, csillogó szemekkel mérem végig és bújok hozzá közelebb készségesen, a nyakába karolva és a csípőmet neki dörzsölve.

- Többet. – búgom neki éhes hangon ennyire még életemben nem akartam magaménak a Nagyurat… furcsa mindig Valcannak hívni de kezdem megszokni.

- Úgy gondolom, tehetek valamit ez ügyben. – megint lehajol az arcomhoz és táncra hívja az ajkaimat amit hosszan elnyújt, és kíméletesen besimít a finom anyagok alá amit kaptam tőle ajándékul. Aznap éjszaka megbocsájtottunk egymásnak mindent… és én is azt amit aznap láttam.

 

*~*~*~*~*

 

Reggel egy finomságokkal teli étek után lóra pattantunk és újsmint elvitt ahhoz az árushoz aki ezeket a szép ruhákat kínálta, varrta nekem. Jó ízlésre vall tőle hogy ennyi szép anyaga és szegélye na meg kiegészítője van. Csak táthatom a számat.

- Khalil úrfi melyik tetszik a legjobban? – kínálja nekem fel az egyik halványzöld darabot, és ültet le az egyik erre termett alkalmatosságra. Megsimítom az anyagot, nagyon puha és finom de a kék szín nekem jobban tetszik.

- Szép és biztos jó lehet viselni de jobban tetszene kékben. – mosolygok rá kicsit megbánóan na meg úgy mint aki csínytevést tett. Felhúzott szemöldökkel bólogat és vigyorog majd nagyot sóhajtva kuncog.

- Le nem tagadhatod a származásod fiam. – kutatgat tovább egy szép azúrkék darabért, na meg egy krémszínű anyagokért. Kérdően pillantok rá, és azonnal érkezik is az a magyarázat amit tőle kívánhatnék ezek után .- Ugyan az a kinézet, az ízlésvilág de a viselkedésed különbözik. – felállok majd finoman a vállához érve szólítom meg  és tűröm oldalra a kicsit hosszú és szálkás tincseket.

- Kiről beszél? Ta-talán ismert volna engem? – mosolygós szemei és kis röhögése elárulja hogy picit buta helyzetbe kerülhettem.

- Az én hitvesem is a Laos törzsből való volt. – kissé elhalkulni hallatszik a hangja, de megmarad az a határozott és céltudatos jellem ami eddig végigkísérte a beszélgetésünk.

- Valóban… és miért csak volt? – nézek utána ahogy eltűnik egy kisidőre a másik szobácskában, hamarosan azonban visszaérkezik.

- Mert megölték fiam, tudnod kéne. Én pedig már megtűröm a helyzetem. –zárja is le okosan a témát, elég volt ennyit megtudni, ez az öreg matróna sem más mint egy az itteni népből származó asszonyszemély. De még is egy népembeli ragadta magához, és végül  talán még boldogan is éltek. Egyszer csak a gondolatmenetemet félbeszakítva  pakolja elém a szebbnél szebb kelméket, amikből még akkor egy csodálatos ruhát varrt, kicsit hosszabb uszály szerű hátsórésszel, és fehér kiegészítőkkel amik közé egy  bőrre fűzött farkasfogas nyakláncot is helyezett , és rám kacsintott. Szépen visszabandukolok a lóval megnézve a település nyüzsgését. Bevezetem a lovat a helyére és az őket ápolókra bízom. Kicsit elpilledten jut eszembe egy hátralévő tennivalóm, vagy is hát belső kívánságom. Megyek s megnézem a gyakorlóteret és Valcanékat hogy hogyan haladnak Sirussal.

Éppen a rideg kőfalak között igyekszem a célom felé mikor égbekiáltó röhögés vízhangját hallom meg.  Min mulatnak így? Mikor kiérek az erőd takarásából és rálátok a mezőre ahol éppen az események folynak.

- Neh… gyereh… közelebb… teh… teh kéjenc barbár! – hallom meg a herceg nyögve nyelt mondatát amit Valcannak címez. Fültövön csap az utolsó két szócska, kéjenc barbár… Az egyik berendezés mögött álldogálok nekitámaszkodva és megmerevedve mint egy kőszobor, az arcom rándulatlan csak figyelni és remélni tudom hogy nem történt semmi olyan.

– Baj van kicsikém? – jön közelebb és hajol le számra egy gyors csókot hintve. Nem reagálok rá, nem kap sem viszonzást sem pillantásokat. A szemeimet most válla alatt Sirusra szegezem, a felső ruházata széthasítva, és karddal a kezében liheg egyhelyben mint egy támadni kívánó feldúlt vad. Megrázom csak a fejemet felelés képen majd közelebb szorítom csípőmhöz a csomagot amit kaptam.

– Nincs. Minden rendben. A ma estére szánt ruha már el is készült. – adom a sablonos választ és keltem fel egyben az érdeklődét.

- Beszélj! Mond el miért vagy ilyen kedvetlen! – fog a csípőmre és marasztal közelebb húzva testéhez. – Ne bántott senki, ugye?

„ Már megint ez a Sirus herceg, pont hogy nem bántott senki más. Valcan éppen ő bánt folyamatosan azzal hogy megrengeti a bizalmamat felé. „

- Én bántottalak? Hogyan?

- Miért hagyod, hogy hozzád érjen? – hangom most meg nem rendülően cseng, és kicsit dacosan nézek egyenesen az arcába. – Ha a szeretőd vagyok és te az enyém, ha hozzám nem érhet senki, te miért engeded neki? – puffogok halkan mellette még a többi csak tovább mulatozik azon a szerencsétlenen.

- Harcra tanítom Khalil. Elkerülhetetlen, hogy megérintsem. – dörmögi felettem , a kissé megizzadt bőre igen csábító illattal bír, de még is mi ez ami csordogál lefelé, és ezek fognyomok.

- Nem erre gondoltam. – kapok elő gyorsan egy hófehér anyagot a zsebemből és próbálom legalább a vér nagy részétől megszabadítani. Kimondottan dühös vagyok most a nyegle kis hercegre, ha rajtam múlna fulladásig hajtanám és lazítani sem engedném. Bár most csak a harag beszél belőlem, képtelen lennék erre. – Most legszívesebben rászabadítanék egy jégörvényt. – dünnyögöm a szaglókám alatt a szavakat. Hasonló vörösre vált az én arcom is mint az elrakott kendő, majd újból hallhatom a beszédét.

- Tetszik, hogy féltékeny vagy kicsikém. Én mindig ezt érzem, valahányszor valaki egy pillanatnál tovább legelteti rajtad a szemeit. E pillanatban pedig a hátadnál álló összes férfit karóba húznám. Úgy igazságos, hogy ne csak én legyek féltékeny. – magyarázza de ebben egy kis igazságtalanság is kisejlik ami ellen ellenkezhetnék még több szóval de inkább azt figyelem hogyan közelít az ajkaimhoz sajátjaival. Megcirógat ahol csak ér majd egy pillanatra magáévá is teszi az ajkaimat itt mindenki előtt, majd hosszan magamnál tartom és kissé magam is hozzásimulok. Helyrerakva Sirust,  az ajkai, a szavai, mind az enyémek, megküzdöttem vérrel és egy csomó könnyel érte.

- Végeztünk mára? Ő ki? – vág közbe pimaszul a herceg úrfi. Kikerekedő szemekkel figyeli a kettőnk dolgát kibontakozni.

- Ő itt Khalil. A szeretőm. -  pár nevetés a közelből elhal, de néhányan már pontosan tudják hogy mi a helyzet. Sirus pedig megrökönyödve forgatja a szemeit kettőnk között és szikrázó szemeit rám tereli majd tetőtől talpig megnéz.

- De ő… nem egy fiú? – kicsit megrezzenek a kedvesem karjaiban, rekeszizmom görcsösen ritmust diktál bennem, és halk kuncogást fujtok el a kezemmel, nem akarok hangosan kacagni lehet hogy azt sértésnek venné.

- Jobb lesz hozzászoknod a gondolathoz Sirus herceg. A csinos pofikát máris sokak figyelmét felkeltette. – közli az eddig is tudott tényt. Úgy látszik nem volt tudatában hova jön tanulni.

- Nem nyúlhatnak hozzám! Herceg vagyok! – rikoltozza felhúzott szemöldökkel és elképedt sipákoló arccal. Most már kissé hagyom a kuncogásomat és megkomolyodom, valóban mulattató az értetlensége. Valcan felém biccent és végre én is közbeszólhatok a dolgok menetébe.

- A Zanakiros törzsben ez nem számít herceg. Az erőt tisztelik nem a rangot, egy náluknál gyengébb sosem parancsolhatna nekik, az sértené a harcosok büszkeségét. Olyan lenne, mintha egy szolga akarna parancsolni az urának. – közlöm kissé gunyorosan és görbül szám sarka egy fancsali vigyorba. Végre úgy látszik, hogy felfogta.

- De én herceg vagyok! A király rokona! A királyné… - sápad el és gagyog szerencsétlenül.

- Még nem a királynénk. Ha nem akarsz reggelig egy másik férfi alatt nyögni, jobb lesz, ha minél előbb megerősödsz. – kicsit furcsán érint ez a mondata ugyan is én pont ebbe a helyzetbe kívántam magamnak. Bár aki a nőket szereti annak most furcsa lehet hogy itt az ágyasok, na meg a párod egy férfi.

- Ha bárki hozzámér, megmondom atyámnak, hogy mit tettetek velem, hogy… - megint közbevágva ijeszti meg ismét. – Felejtsd el Sirus. Sajnálatodra túl szép vagy. Atyád pedig… még nekem is adna téged, ha cserébe nem rohanjuk le a királyságát, ahol harcosok helyett földművesek védik a trónját. – valóban, Sirus csak egy felesleges kolonc az apja nyakán, inkábba fiát dobná oda nem hogy az egész földjét és a trónját, na meg a népét. Na de mit kezdenénk itt vele? Biztosan itt is láb alatt lenne, na meg én sem szívlelném. Faképnél hagyva fordulunk sarkon és baktatunk tovább egészen a lovak istállójáig. Bemegyünk, majd megállunk egészen középen. Kivezeti a saját lovát, majd körbemutat a lovak között.

- Ülj fel az egyikre. – mennyi pompás állat, és ezek csak mind rám várnak.

- Hová megyünk?

- Csak lovagolunk egyet mielőtt az ünnepségre készülnénk. – torzul egy gyönyörű kifejezésbe arca, bazsalyogva csókol meg és simítja kezét a vállamra. Tisztán lerí mekkora a magasság, na meg a korkülönbség közöttünk. Bár nem is tudja hogy közeleg a szülinapom, még egy hónap és kerek lesz az éveimnek száma.

– Tegnap éjjel volt egy kérésed. Többet időt akarsz vele tölteni, igaz? – kicsit elpirulva álldogálok előtte kissé.

Morfondírozok egy kicsit tőle megválva, majd a karámokból kiszúrva egy gyönyörű állatot vezetek elő majd nyergelem fel, és rakom szájába a zablát is. Sokat voltam itt és dolgoztam köztük szóval nem félnek tőlem és én sem tőlük.

Kicsit csintalanul röhögök egyet, majd vigyorgok egyet hátrafelé és ugrasztom vágtába a csidát ami most szinte az egekbe repít. Végigkerget egészen a mezsgyéig, aztán az egyik dombon lassan megállítom a ziháló állatot. Egymás mellett cövekeljük le őket, egy kisebb dombon álldogálva.

- Milyen szép… - sóhajtom finom kis pamacsokba a szavaimat. Végigmérem a még fagyos tájat, nem kell sok és a télnek is vége, ahogy a leginkább használt erőmnek is. Utána már csak alap mágiákat vagyok képes használni, ha tudnám hogyan kell őket a tűzgyújtáson kívül. Lepattanok a lóról, majd halkan odasúgom neki.
- H a engedélyt kapok Valcan, akkor mutatok valamit. – vigyorodom el és hívom kicsit közelebb magamhoz amint leszállt a paripájáról.

- Mit szeretnél mutatni? – lépked a fagyok, kissé levelekkel tarkított földre. Végigsimít két ujjával a most kicsit vöröse pírrel kiegészült arcomon majd ad egy melengető csókot az ajkaimra. Kicsit lejjebb hajolok és egy kis vizet fakasztok a jég alól, amit ámulattal néz. A vízgömb a tenyerem felett marad meg az eredeti alakjában.

- Az erőmet ilyenekre is lehet használni, nem csupán gyilkolásra, ezért volt téves az hogy csak jégmágiát tudok használni. Ha akartam volna, felgyújtottam volna az erődöt. – kicsit közelebb von magához átkarolva a derekamat mellkasa szélét az enyémnek nyomva figyeli a műveletet.     

- De ugye nem állt szándékodban kicsikém? – cirógat tovább kissé riadtan. Emlékeztet ez a félelem Siruséra mikor megtudta hogy az ő hatalmával itt senki. Ez nálam éppen máshogy van az én esetemben, pont azért kért arra hogy az erőmet csak akkor használjam ha megtámadnak. na meg az a tetoválás rajtam, átadtam vele neki nem csak a testem, hanem a lelkemet is. Kicsit felmerül bennem  a kétely hogy mi lesz ha megun, ám halkan a fülembe mormolva szavait nyugtat meg. Megint olvasott a fejemben, hihetetlen.

 

*~*~*~*

Lassan öltözködöm a ma estéhez, a lovas kalandunk óta már legalább egy nap telt el, az aznap estét pedig igen csak jó hangulatban töltöttük el, ismét kiengesztelve egymást az aznapiakért. Most a nemrég varratott ruhámat öltöm magamra, a kis uszájjal felszerelt azúrkéket amihez felöltöm azt a nyakláncot ami még a néne hitveséé volt, azt mondta szerencsét hoz. Valaki kopogtat az ajtón, nem más mint Son aki immár gyógyultan hunyászkodik meg mikor beér elém majd halkan megdicsér.

- Egyszerűen bámulatos milyen szépen felgyógyultál. – kicsit közelebb lép, immár rendezettebb öltözete egy krémszínű együttes, most Hassan a királyunk is azt akarta hogy teljes pompában díszelegjünk a leendő királyné pereputtya előtt.

- Ezt én is mondhatnám barátom. – mosolyodom el, majd társaságában indulok meg a nagyterem felé. –  Valcan már ott van? – aprót bólint majd kísér végig a folyosón, kissé megtorpanok az egyik ablaknál. Egy ágas bogas árnyék fest rémképeket a szürkésbarna árnyalatú kijárt ösvényre a várudvarban. Olyan furcsa érzés kerülget, de meg kell hogy embereljem magam, szép belépőt kell mutassak a többiek felé. Son lassan odavezet a hatalmas és teljes pompájába díszített terembe, őt rendelték mellém mint szolgát hogy felvigyázzon. Így nyugodtabb is vagyok mert ő ismer teljes valómban a kezdetektől. Hajamat most copfba kötve pár fonattal kiegészülve készítettem el így nem teljesen lóg a finom kék anyagokra, bár mint ha a hajam vége csiklandozná a nyakamat. Először még kicsit leszegett fejjel lépek be, borzasztó zavarban vagyok, szinte érzem ahogy az arcom felmelegszik ám még sem pirulok el. Son szól hogy nézzek kicsit feljebb mert mindenki engem kezdett el bámulni. Egy hatalmas alak mozdul felém, szép mintás ha jól látom hímzett ruha fedi a tökéletes testét. Valcan jön közelebb majd karon fogva vezet tovább, majd mutat be pár embernek.

- Gyönyörű vagy. – búgja közel hozzám mikor táncba hív, kissé ügyetlen vagyok hiszen táncolni nem táncoltam soha. Engedékenyen vezet, tanítgat, figyelem a kimért lépéseket, majd lassan de biztosan már az arcát nézve vezet. Kicsit szétválunk, ő beszélgetni megy én pedig Sonnal maradok egy kis időre, kiváló trécselő partner jól megvagyunk, ám az egyik  ember aki a hercegék rokona lehet felszólít mindenkit hogy figyeljen majd bemutatja a leendő királynét. Immár nyugodtabb, látszik hogy beletörődött a sorsába, de nem biztos hogy ki fogja bírni a megpróbáltatásokat amit ez a barbár okoz majd neki. akadnak olyanok akik már nem állnak a helyzet magaslatán, fogalmazzunk úgy hogykissé több bort ittak a kelleténél, már Valcanon is látszik hogy nem teljesen tiszta a feje. Nem bírok vele hiába hívom táncba hiába próbálom nem sikerül, egy fiatal hölgy felkér táncolni, nem mondhatok ellent, hiszen jó példát akarok mutatni. És amúgy is Valcan eltűnt valahova. Mikor leadtam egy másik illetőnek a táncot Son után nézek aki kicsit ijedten próbál terelgetni a folyosóra torkolló második kijárattól. Nem hagyom magam, félrelökve őt egy kissé sietek ki a teremből és meglátom hogy… Valcan és az ijedt Sirus alakja rajzolódik ki szemeim előtt ahogy éppen egymást falva próbálnak elbújni a sötétben. És úgy látszik hogy-hogy élvezik is.. mi folyik itt?! Son húzogatja a ruhám szélét ám én ledermedve meredek az újdonsült párra akik végre feleszmélve figyelnek zavartan az irányunkba. a hidegtől kicsípett arcomat egy langymeleg könnycsepp szeli át szinte nyitott szájjal és hatalmasra tágult síró szemekkel  hirtelen felkiáltok.

- Na ezt már nem?! Nem érdekel milyen kutyabőröd van te kis mihaszna, őt sosem fogom engedni… soha nem kaparinthatod meg , kiérdemelted hogy… - felemelem a kezem és hatalmas mennyiségű jég zúdul felé éles szilánkokkal tűzdelve. A dühöm egyre inkább kihat a gondolkodásomra is, Son meghúzva magát mellettem sír hogy hagyjam abba. Utálom… utálom?! Hogy volt képes ilyenre?! Amikor én mindenemet neki adtam?!  




Szerkesztve Yoo Tsubasa által @ 2015. 03. 26. 22:31:25


Moonlight-chan2015. 03. 08. 01:36:15#32591
Karakter: Valcan





Zavartan leszegi a fejét és tovább eszeget, én is hozzálátok a sült húshoz. Minden finom fűszeres és omlós, a szakácsnő érti a dolgát és ez után az étel után csak még jobban esik egy kupa bor.

- Hiányzik valami? - kérdezem Khaliltól mikor körülpillant a szobában.

- Kicsit szomjas vagyok, semmi több. – mosolyog, miközben lenyalja az utolsó morzsát is a szája sarkából.

Ha szomjas, nem értem mire vár, talán még nem tűnt fel neki, hogy két serleg pihen a boros kupa mellett? Ahelyett viszont hogy felállnék érte, átnyújtom neki az enyémet, ami még majdnem tele van. Óvatosan elveszi és úgy bámul bele, mintha soha nem látott volna még ilyet, pedig számtalanszor állt mellettem és töltötte tele a poharamat.

Picit kortyol belőle, mire egy savanyú fintor jelenik meg az arcán.

- Hogy ízlett? Hisz tudtommal még sosem ittál bort, ugye?

- Igen… azaz még nem ittam ilyesmit, én csak a vizet szoktam meg. – mosolyog édesen, amit én is viszonzok, majd felemelve a kezem lassan, érdeklődve simítok végig a bonyolult fonatba rendezett haján. Ő csinálta magának, mégis minden sötét tincs a helyén van gyönyörűen kiemelve a hófehér bőrét és a finom vonásait.

Hallom a fejében kavargó gondolatokat, eleinte még összpontosítanom kellett, ha hallani akartam, most viszont már olyan természetessé vált, hogy elég csak rágondolnom és mindent hallok. Aggódik amiatt, hogy olyan ridegen néztem rá odakint a főtéren.

- Nem kell aggódnod. – biztosítom nyugodt hangon mormolva a szavakat - Igaz hogy a tekintélyem sokat számít, de az jobban érdekel hogy mit gondolsz rólam. – senki véleménye nem számít annyira mint az övé, bár még mindig különös, hogy képes szerelmet érezni irántam, de nem akarom megbántani semmivel.

Gyengéd csókkal veszem birtokba az ajkait, amik finom édesek a bortól. Felsóhajt a lassan vibráló gyönyörtől, ami a finom érintkezés nyomán árad szét benne, a kötelékünkön keresztül pedig én is ugyanazt a jóleső forróságot érezhetem.

 

Úgy terveztem, hogy délután kilovagolunk, de közbe jött a kötelesség, hamarább, mint vártam. Megérkezett a manissai herceg, pedig csak két nappal későbbre vártuk őket. Az embereim sem örültek túlzottan nekik, mivel elég hamar kiderült, hogy a két királyi vérből született vendég kényes természete a legnyugodtabb harcosom is képes kihozni a béketűrésből.

Amint megérkeztek, nem tudván, hogy én vagyok a herceg, a küldöttség vezetője szemrehányást tett az eléjük küldött emberek modoráról, az ennivalóról… és mint megtudtam azért érkeztek hamarább, mert a nagyságos Sirus herceg nem volt hajlandó sátorban aludni, nem volt hajlandó a fürdősói nélkül mosakodni és még kevésbé volt hajlandó az erdő szélén táborozni. Így végül egész éjszaka meneteltek, a lovak holdfáradtak, a harcosaim pedig amint megérkeztek másfél nap alváshiány után nem aludni, hanem a gyakorlótérre mentek levezetni a feszültséget, mielőtt egyszerre látnak neki megfojtani a herceget.

A herceget, aki azonban nagyon csinos. Valójában még szemrevalóbb, mint a nővére, akit a bátyám kíván nőül venni, bár ő is egy szépség, de Sirus valahogy túlragyogja. Ha a természete nem volna olyan, mint egy kényeskedő kislányé talán a bátyám inkább őt venné el. Ki tudja.

Most pedig mindnyájan a királyi tanácsteremben vagyunk, ahol a bátyám, Hassan, rangjához képest igen csak nagy türelemmel hallgatja végig a herceg úrfi panaszait.

Feszülten figyelem őket, már mélységesen megbántam, hogy beleegyeztem a tanításába, de már nincs mit tenni.

- Nos herceg, figyelembe véve, hogy a jövendőbelim testvére vagy, intézkedem, hogy változtassanak a kiszolgálásod módján. – jelenti ki a bátyám, megtévesztően szívélyes mosollyal, miközben a kardot forgató keze erősen a trónja karjára markol.

- Köszönöm, felség! – hajol meg Sirus méltóságteljesen, majd felém fordul – Elnézést kérek Valcan herceg, amiért az intézőm nem ismerte fel és nem beszélt tisztelettel. Mindenképpen meg fogom büntetni.

- Hogyan?

- Megvonom tőle egy havi teljes járandóságát. – mondja hízelgő mosollyal.

Ez náluk a büntetés a tiszteletlenségért?

- Valcan, rád bízom a herceget. – áll fel Hassan a trónjáról és a hercegnő elé lépve birtoklón derékon ragadja, amit a lány láthatóan halálra rémült arccal tűr el, de nem ellenkezik, hagyja, hogy a bátyám elvezesse a saját lakrésze felé, én pedig ott maradok egy igen csak dühös herceggel.

- Talán valami baj van? – kérdezem érdeklődve.

Rám mered, az ajkai összepréselve, mint egy kisfiúnak. – Barbárok! – köpi gúnyosan sziszegve a szót.

Felnevetek és teszek néhány fenyegető lépést felé, mire ő dacosan hátrálni kezd.

- Vigyázz a nyelvedre kölyök, ha azt akarod, hogy a helyén maradjon. – figyelmeztetem, mikor újra szólásra nyílnának az ajkai. Sötét szemeivel metsző pillantásokat szór felém mielőtt sarkon fordul és kirohan az ajtón.

Dühösen utána megyek, el fog kélni egy alapos verés Sirusnak, akár herceg akár nem, én vagyok a kiképzője és nem fordíthat hátat nekem, míg el nem bocsátom.

A folyosón érem utol és erőteljesen karon ragadva rántom magamhoz, hogy megkapja élete első, igazi pofonját, mikor feltűnik egy harmadik személy nem messze. Megdermedek a mozdulat közben és rámeredek Khalilra, mintha nem is ő lenne. Ebben a kék ruhában pompázatosabban fest, mint ez a herceg itt velem szemben. A ruha derekát egy fonott bőröv díszíti amiről apró arany korongok csüngnek lefelé, a finom selyem pedig úgy öleli körbe a testét, mintha ráöntötték volna. Pont olyan gyönyörű benne, mint amilyennek képzeltem…

A következő pillanatban viszont sértett arckifejezéssel elviharzik, ezzel egy időben pedig a herceg is rángatni kezdi a karját, mire újra visszatér a haragom és szembefordulva vele meg is ejtem azt a saját maga által kivívott pofont.

 

Sötétedés után a szobámba érkezem, hamarosan hozzák a vacsorát, de előbb még Khalilt akarom látni, mert egész nap távol voltam tőle. Most pedig nincs a szobámban.

A szokás hatalma, hogy az őröket küldeném utána, de aztán meggondolom magam és elküldöm őket.

Fenébe, hogy szabadságot adtam neki! Most akárhol lehet az erődben, teljesen jogosan, miközben nekem itt kell ülnöm az üres szobában várva rá. És pokolian gyűlölök várakozni.

Felhajtok egy pohár bort miközben a székben ülve meredek az ajtóra, feszülten várva a közeledő lépteket, amik nemsokára hallhatóvá is válnak, de már jóval hamarább is tudtam hogy jön - majd egy kék anyag libben a küszöb mögött, s mikor felnézek, Khalil sértett pillantásával találom maga szemben.

Elégedett mosoly fut át az arcomon - Csak nem irigy lenne az én kis szeretőm? – lépek közelebb hozzá, majd megfogom az egyik hideg kezét és végigsimítok a bőrén a hüvelykemmel.

- Nem. – válaszolja tömören.

A kezét el nem engedve húzom az ágy felé, majd mikor leülök őt is magamhoz vonom, az ölembe ültetem és továbbra is cirógatom. A drága selyem akadálytalanul csúszik feljebb, felfedve ezzel a puha, csábítóan hófehér combjait.

- Gyönyörű vagy Khail. Sokkal szebb, mint azt az álmaidban láttam.

- Ki volt az a fiú? – kérdezi csendesen.

Tudom, hogy féltékeny, érzem benne a lappangó haragot a sértettséggel vegyülni.

- Sirus herceg, Manissaból. Ebéd után érkeztek meg, a bátyám éppen most ismerkedhet a jövendőbeli királynénkkal. – mosolygok rá – Igazi szépség, de szerintem túl törékeny lesz Hassannak. Majd holnap láthatod.

- Mi lesz holnap? – pillant rám mereven.

- Este ünnepség lesz a nagyteremben, mindenki ott lesz. – közelebb hajolok, lecsökkentve a maradék távolságot is, éhesen megcsókolom, elérve hogy végre ő is ellazuljon és viszonozza a finom kényeztetést. - Holnaptól kezdem harcra neveli a herceget. – mondom miután szétváltunk, ő pedig felsóhajt. – Mi a baj?

- Csak… azt hittem, most hogy nem vagyok rabszolga… hogy most majd többet lehetünk együtt. – suttogja halkan, az arca kicsit kipirul miközben félénken felpillant a szempillái alól.

Ostobaság, hiszen eddig is, rabszolgaként is szinte minden ott volt ahol én, mert magam mellett tartottam. Akkor mit akar mégis?

- Többet… - válaszolja meg suttogva a kérdésem, az ujjbegyeivel finoman végigsimít az arcomon, az ajkaimon, majd közelebb hajolva megcsókol.

- Többet? – kérdezek vissza mosolyogva, miután elzavarom az ajtómon kopogó szolgákat. A vacsora ráér.

Hanyatt döntöm Khalilt, aki mosolyogva fonja a karjait a nyakam köré, lábait a derekam köré tekeri, mintha nem tudna eléggé hozzám bújni.

- Többet.

- Úgy gondolom, tehetek valamit ez ügyben. – hajolok fölé, majd szenvedélyesen csókolni kezdem, miközben a kezem máris a ruhája lefejtésén fáradozik…

 

***

 

Másnap, míg én a herceget vezetem be a Zanakiros harcosok kardforgató technikájába, hogy Khalil se maradjon egyedül, elvittem őt ahhoz az asszonyhoz, aki a kék ruháját is készítette, hogy kedvére válogathasson az anyagokból.

- Ez túl nehéz, nem fogok tudni harcolni vele! – panaszkodik Sirus két kézzel fogva a kard markolatát, de a hegye még mindig a földet érinti.

- Akkor meg kell erősödnöd. Emeld ötvenszer a fejed fölé és vissza a földre. – utasítom nekidőlve a kerítés oszlopának.

Elvörösödik a méregtől, de nem szól egy árva szót sem, csak teszi amit mondtam, miközben a gyakorlótéren lévők vígan röhögnek rajta, a másik fele pedig nem titkolt érdeklődéssel figyeli a herceg finom öltözetbe bújtatott formás testét.

Legalább nem alacsony. Alkalmas lenne a harcra, de szemernyi izomzata sincs, még annyi se, hogy egy íjat felhúzon, vagy egy lándzsát elhajítson.

Mikor az ötvenedik emelés után zihálva a földre rogy, nem hagyok neki sok időt a pihenésre. Egy kupa hideg vizet borítok a fejére, hogy hamar összeszedje magát, ehelyett egy nem éppen férfias sikollyal ugrik fel és hátrál.

Nevetésben török ki a mögöttem állókkal együtt, nem hiszem hogy láttam volna már hozzá foghatót. Még egy rabszolga sem sikít így, mikor korbácsolják, nem hogy egy kis víztől!

- Miért csináltad?! – kiabál – Élvezitek, hogy szórakozhattok rajtam!? Én egy herceg vagyok! Több tiszteletet kell mutatnotok felém!

- Azt ki kell érdemelni herceg. – szólal meg mögöttem Nestor, mire hátrapillantok rá, ő pedig bólint.

Még tegnap elküldtem kérdezősködni, ezek szerint megtudott valamit.

Visszafordulok Sirus felé. – Így igaz. Mellesleg te sem mutattál túl sok tiszteletet az irányukba, pedig ők harcosok és nem rabszolgák. Nagy különbség. – emlékeztetem elé lépve. Legalább nem futott el. – És nem ártana rendes öltözetet viselned. – pillantok végig rajta.

- Ezt meg hogy érted? – méri végig ő is magát.

- Nálunk a szajhák viselnek ilyesmit. – világosítom fel fanyar mosollyal. A felsőtestét takaró ing szinte áttetsző, nem csodálom, hogy úgy megbámulják mikor a barnás mellbimbók átsejlenek a fehér anyagon, ehhez pedig az a szépen metszett arccsont, mandulavágású sötét szemek és szőke tincsek…

Előkapom az egyik tőrömet a tokjából és mielőtt még felfoghatná, hogy mire készülök, végighasítom az ingjét a nyakától a hasáig, majd egy mozdulattal lesöpröm róla.

- Mit csinálsz?! Hagyj békén! – kiáltja dühösen, mire csak gonosz mosollyal ragadom meg a derekát és rántom a testemhez, hogy éreztessem vele milyen gyenge is ő valójában, hogy még arra se képes, hogy a szabadulásra tett kísérlete során akár a legkisebb fájdalmat is okozza. Gyenge ökleit meg sem érzem, sőt, még azzal az aljas módszerrel is megpróbálkozik, hogy a vállamba harap. A vér kiserken a bőrömön és végigcsorog a karomon, de csak nevetek rajta, majd viszonzom ezt a kis szívességet és én is megharapom a nyakát, majd elengedem mire rögvest eltántorog a kardjáig, majd egy kézből felkapja és zihálva rám szegezi.

- Neh… gyereh… közelebb… teh… teh kéjenc barbár!

Nocsak, megjött az ereje? – vigyorgok rá, majd megfordulok, hogy elküldjem a bámészkodókat, mert csak zavarnák, de megállok a mozdulatban.

Khalil ott áll, a fegyvertartó állvány mellett, mint egy mozdulatlan szobor, gyönyörű, kifejezéstelen arccal, a kezében egy összekötözött csomagot tartva.

Odalépek hozzá és lehajolva finom csókot lehelek az ajkaira üdvözlésül, de nem viszonozza. – Baj van kicsikém?

Megrázza a fejét és magához szorítja a csomagját. – Nincs. Minden rendben. A ma estére szánt ruha már el is készült. - mondja, majd fordulna is el, de megállítom.

- Beszélj! Mond el miért vagy ilyen kedvetlen! – húzom magamhoz, bár az arcom mit sem változik, mert nem vagyunk kettesben – Ne bántott senki, ugye?

Rövid ideig hallgat, homlokráncolva kutatom az arcát, majd mikor onnan nem olvasok le semmit, inkább a gondolataiban keresgélek és amit találok egyszerre tölt el elégedettséggel és némi bosszússággal.

- Én bántottalak? Hogyan?

- Miért hagyod, hogy hozzád érjen? – suttogja erélyesen – Ha a szeretőd vagyok és te az enyém, ha hozzám nem érhet senki, te miért engeded neki?

- Harcra tanítom Khalil. Elkerülhetetlen, hogy megérintsem. – válaszolom nyugodtan.

- Nem erre gondoltam. – húzódik el, majd elővesz egy kis fehér kendőt és a vállamon vérző harapásnyomra szorítja. – Most legszívesebben rászabadítanék egy jégörvényt. – morogja édesen, majd a tekintetemet látva elvörösödik és elrakja a kendőt, amivel letörölte a vért.

- Tetszik, hogy féltékeny vagy kicsikém. – dörmögöm egy centire az ajkaitól – Én mindig ezt érzem, valahányszor valaki egy pillanatnál tovább legelteti rajtad a szemeit. E pillanatban pedig a hátadnál álló összes férfit karába húznám. Úgy igazságos, hogy ne csak én legyek féltékeny.

Megsimogatom az arcát, majd megcsókolom, ő pedig erősen viszonozza, kiérezni belőle a birtoklási vágyat, de nemsokára átveszem a szája fölött az uralmat és addig nem eresztem, míg egy dölyfös torokköszörülés vissza nem rángat a jelenbe.

- Végeztünk mára? – kérdezi a herceg, megtartva a két lépés távolságot végigméri Khalilt, majd engem. – Ő ki?

- Ő itt Khalil. – húzom magam mellé, átkarolva a derekát. – A szeretőm.

- De ő… nem egy fiú?

Khalil megmoccan a karomban, látom, hogy a nevetést próbálja visszafojtani, nyilván őt is mulattatja a herceg döbbenete. Manissaban a férfiak nem hálnak fiúkkal.

- Jobb lesz hozzászoknod a gondolathoz Sirus herceg. A csinos pofikát máris sokak figyelmét felkeltette.

Döbbenten elkerekedő szemekkel pillant mögém, ahol a harcosok szórakoznak.

- Nem nyúlhatnak hozzám! Herceg vagyok!

Felsóhajtok, majd Khalilra pillantok és biccentek felé, hogy nyugodtan közbeszólhat.

- A Zanakiros törzsben ez nem számít herceg. – közli semlegesen, talán kicsit még gúnyosan is – Az erőt tisztelik nem a rangot, egy náluknál gyengébb sosem parancsolhatna nekik, az sértené a harcosok büszkeségét. Olyan lenne, mintha egy szolga akarna parancsolni az urának.

- De én herceg vagyok! – sápad el – A király rokona! A királyné…

- Még nem a királynénk. – szakítom félbe – Ha nem akarsz reggelig egy másik férfi alatt nyögni, jobb lesz, ha minél előbb megerősödsz. – talán ez eléggé ráijeszt majd, hogy ne panaszkodjon annyit és ne legyen olyan kényes.

- Ha bárki hozzámér, megmondom atyámnak, hogy mit tettetek velem, hogy…

Ismét félbeszakítom. – Felejtsd el Sirus. Sajnálatodra túl szép vagy. Atyád pedig… még nekem is adna téged, ha cserébe nem rohanjuk le a királyságát, ahol harcosok helyett földművesek védik a trónját. – közlöm egyszerűen.

Belegondolva… igen, ha Sirust kérném, mint a béke fenntartásának feltételét, az apja még nekem is ajándékozná, végül is nem ő a trónörökös.

Otthagyva a herceget elsétálok a gyakorlótérről, Khalil csendben sétál mellettem, míg el nem érünk az istállóhoz és ki nem vezetem a lovam a karámból.

- Ülj fel az egyikre. – mutatok körbe a több tucat ló között.

- Hová megyünk?

- Csak lovagolunk egyet mielőtt az ünnepségre készülnénk. – mosolygok rá, majd röviden megcsókolom – Tegnap éjjel volt egy kérésed. Többet időt akarsz vele tölteni, igaz?

Egy szégyenlős mosollyal válaszol, majd biccent is, mielőtt az ajkait harapdálva át nem nézi a lovakat.

Hihetetlen, hogy néha még mindig olyan, mint mikor először hozzám került. Olyan ártatlan szelíd és engedelmes. De már tudom, hogy nagyon is határozott, ha úgy akarja.

Elővezet egy világosszürke kancát az egyik karámból. Pompás állat, hosszú sörénnyel és magas termettel. Lábujjhegyre állva feldobja a hátára a nyerget, majd ügyesen felkapcsolja a lószerszámot és már vezetjük is kifelé mindkettőt az istállóból. Ezúttal nem fogom meg a kantárját, hagyom hogy tőlem távolabbra is vágtasson, gyorsan, akár a suhanó szél. A kék ruhája prémszegélye csak úgy lobog utána, a hideg levegő végigkúszik a bőrömön, de most nem zavar, inkább élvezem a fagyosságát, bár cseppet sem fázom, és inkább még gyorsabb vágtára ösztönzöm a lovamat és végigkergetem vele Khalilt az erdőhatáron. A boldog, gondtalan kacagását pedig még az erődben is hallani lehet…


Yoo Tsubasa2015. 02. 21. 22:30:10#32520
Karakter: Khalil
Megjegyzés: ~ Nagyuramnak


Érzem ahogy a fekhelyünk megrogy kicsit, és valaki mellém fekszik. félálomban kezd megnyílni előttem a való világ, és egyre inkább érzem a bőréből áradó zsibbasztó melegséget. Nem is tudom mennyi idő telt el azóta hogy elhívták, és vajon mi történhetett? Miért kellett ilyen későn annak a sarlatánnak?  Álmatagon érintem meg vállát majd mellkasommal hozzá szorítva magamat szólalok feléje.

 - Baj van? – pislogok párat, bár úgy is tudom hogy a sötétségben nem sokat észlelni a testi valójából de a kissé füstös, orromat piszkáló szag sejteti velem hogy az előbb fújhatta el a lángját.

- Nem kell foglalkoznod vele kicsikém. Aludj inkább. – próbálok a lehető legjobban hozzábújni, nem csak a betolakodó hideg miatt hanem mert, mert szeretem. És ez nem fog változni, bonyolult és őrült helyzet ez, de jobb lesz végre aludni…

*~*~*~*

Békés és nyugodt most az a hófehér paripa ami az álmaimban jár kel, botladozik és olykor meg van kötve. egy hosszan elnyúló zöld rét terül el előttem. Megint egy kék öltözetben lézengek a terepen, bár nem is tudom mit keresek. Szinte mint ha a valóságban járnék, minden olyan élethű, és érezni lehet minden apró kis rezdülést, vagy épp azt a hamiskás szellőt ami délről fúj. Hirtelen furcsa érzés kerít magába, felszaladok a dombon a ló kantárjával a kezemben, és már is láthatóvá válnak a városka kőépületei, a vöröses tetejükkel. Küldöttek vannak nálunk, és ezt honnan tudom? A kutyáink csaholnak amint látják hogy pár kissé kopottas hajú idegen lép be a tanácsház bődületes magasságaival megáldott ajtaján. Furcsállom az egészet, még is kik lehetnek? Muszáj lesz megtudakolnom. Mindenen egy bizonyos furcsa, csillagos motívum díszeleg, a nyeregtáskák matt barna bőrén és a lovak fejdíszén is. Nem kötöm melléjük a saját hátasom mert még elvinnék, és baja esne. Így bekötöm a magán célra kialakított istállórészbe.

Beloholok , és finoman lopakodva, csendben közelítem meg őket hátulról. Apám pillantása átsiklik az egyik válla felett, és engedékeny arca közelebb hív, én pedig a tömeget vagy is azt a hét fős küldöttséget akik szikrát hányó szemmel mérnek végig. Nagyot nyelve nézem meg magamnak őket, és súgok oda apámnak.

- Kik ezek? – pillantok a szemeibe, amik most kissé gondterhesen néznek le rám. Erős vállai megrándulnak az idegenek szavára, és azonnal  rátereli a figyelmét  a lényegre. Elküld  engem én pedig végzem a szokásos teendőimet, majd estefelé elhaladok az árkádok alatt, és kifülelek egy hangossá vált vitát.

- Hogy képzeled ezt Ruvik ? Soha nem tennék ilyet, nem dőlnék be ezeknek a koszos kutyáknak! – kiáltja haragosan, engem pedig a szavai megállásra késztetnek. Tovább fülelem az eseményeket,még az egyik udvari szolgáló értetlenül áll meg előttem és próbál megszólalni de lecsitítom.

- Nagyúr, ezt maga sem gondolhatja komolyan. Szemet vetettek erre a szép földre, és ha egyszer valami nekik megtetszik. – mormogja komolyan a mély hangú idegen férfi. Elmélkedve tovább lépek, magam után intve a szolgálót aki előkészíti nekem a lefekvéshez való kellékeket. A kép lassan elmosódik, majd homállyal átszőtt képpel érek megint partot a való világban. Kezdenek megszokottá vélni az álmok, és az hogy jelentésük is van. Lassan felkönyöklök a bundák között, tapogatom a mellettem lévő fekhelyet de ürességet kell tapasztalnom. Biztosan sokáig aludtam. lassan felülök és kidörzsölöm a szememből az eddig benne hunyászkodó álmot. Kikecmergek és talpaim végigmérik a kissé még hűvös követ amin állok, nincs bent senki így merek csupasz testel nyújtózni egyet, és azonnal keresni kezdem a szokásos kis ruháimat, de nem lelek rájuk. Végül csak fogok egy egyszerűbb nadrágot, és egy felsőt, na meg egy szürke farkas prémet és magam köré tekerve indulok utamnak. Hajamat most nem kapja csak úgy egyszerűen fel a szél, kissé rendezettebb mint szokott. Szeretnék jól kinézni és tetszeni Valcan-nak, bár ez valami új hiúság lehet amit a szabadságom okoz. Lassan elérek az egyik fordulóhoz, ami egészen a főtérig vezet el. Kicsit megpihenek, és csendben figyelem a sürgés forgást, az emberek zsibongását, és az egyetlen személyt aki miatt kijöttem a szobából. Valcan nagy és kikerekedő szemekkel intézkedik, figyel majd megtorpan egy pillanat erejére. Én ez alatt a szememmel kísérve ültem le az egyik kő korlát szélére a nyitott árkádok peremére. Lassacskán feleszmél, és felfigyel a jelenlétemre. Végigmér, amit nagy sóhajokkal tűrök de végül egy halovány mosollyal hívom magamhoz közelebb. Azt hittem hogy ugyan azt kapom vissza mint amit adtam, de e helyett megregulázva vonásait mordul rá az egyik rabszolgafiúra.

 - Hét te!

- I-igen…?

- Hozz két ebédet a szobámba és bort. Siess! – utasítja hideg hangján, majd elterelve tekintetét igyekszik sebesen felém. Amikor előttem áll már megint mosolygásra ösztönöz azokkal a csillogó szemekkel, a falak most takarnak, a népnek háttal áll így senki sem láthatja azt az arcot amit most én.

- Mit csinálsz idekint? – még egy kissé közelebb furakszik, és az egyik kezemet az övéi közé fogva melengeti meg.

– Hidegek az ujjaid. – jegyzi meg a mozdulatai mellé, én pedig egy beletörődő arckifejezéssel mondom az okot amiért lejöttem.

- Sajnálom, csak téged vártalak. – mormolom az orrom alatt elharapva a szavaimat, és tekintek fel a most már vidám arcára.

- Gyere, mindjárt hozzák az ebédet. – megint talpra kerülök és lassacskán vissza gyaloglunk a szobáig amiben még mindig az a finom langyosság uralkodik. – Te ágyaztál be? – tekint kérdőn rám, én pedig kicsit hezitálva rebegtetem a pilláimat, igaz hogy nem kell semmi eddig kötelező dolgot megtennem, de szeretem a rendet magam körül. Hisz erre neveltek, és így is szoktam meg.

 - Igen. – közeledek felé egy kicsit, láthatatlanul is meghunyászkodva személye előtt. – Ne haragudj Valcan, ha nem lett volna… - a szavaimat elvágva simul a mutató ujja az ajkaim puha bőrének.

- Nem kell megtenned, de ha akarod megteheted, ahogy tetszik. – rendezi ennyivel el a dolgot, és folytatja mondandóját. – Ne feledd, hogy már szabadon járhatsz a városban, de a piszkos munkákat hagyd az egyik szolgára. Majd kijelölök egyet, valaki olyat, aki nem lesz ellenséges veled. – magyarázza, én pedig hallgatom akár csak egy mindig gondba keveredő fiatal a szavait. Ezzel most mire akar utalni, csak nem arra amikor elkezdődött ez az egész? Amikor álomlátóvá tettek? Inkább meg kellett volna köszönnöm akkor a verést, ezeknek a mihaszna és folyton gyanús sorstársaimnak, de én inkább ide a karjaiba menekültem. Ami jó is így. Lassan  baljósló nyikorgással nyílik szárnyra a hatalmas ajtó, rajta két aranytálcát cipelő fiatal férfi jön be, és tekintetükkel szinte vetkőztetni tudnának. Igazán zavaró hogy így néznek rám, bár az erőmmel most foghatnék egy cérnát és egy tűt és bevarrhatnám a szájukat, hogy meg se tudjanak szólalni, de mint ez felesleges port kavarna, ami nem kívánatos.

- Ez az enyém? – mutatok az elém helyezett gusztusosan elrendezett ételre. Olyan friss hogy szinte még a kenyér is gőzölög rajta. Egyik kezével végigcirógatja az arcélemet, és a boros kupa mögül mosolyog végre rám belekortyolva a nekem már bódító illatú nedűbe.

- Nem eszed többé azt a száraz szemetet. Azt akarom, hogy erős maradj. – olyan meleg és egyben furcsa érzés kerít hatalmába ami még talán soha. Óvatosan a dús fürtű szőlőhöz érez, majd felemelve nézek ki magamnak egy szépre nőtt szemet, egyesével a számhoz emelve ízlelem meg a finom gyümölcsöt. Olyan jól esően eszegetem hogy arra sem ügyelek hogy a leve már az állam csúcsáról cseppen alá, és mikor ezt ő is észreveszi közelebb hajol, félbeszakítva a saját dolgát. Apró mozdulattal kóstolja az édes, csorgó levet.

- Így sokkal édesebb. – búgja szokásos hangján, majd csókot lopva vigyorodik el újsmint. Kissé mint ha túl meleg is lenne idebent, vagy talán ő váltotta volna ki ezt a reakciót belőlem? Kissé leszegem a fejemet a szemeimet még mindig rajta tartva, és tovább eszegetve. Letörök egy kisebb darabot a kenyérből, és megragadva az egyik hús darabkát eszegetem együtt. Pár falat után kissé megszomjazom, de nem látok vizet az asztalon így csak szomjazva méregetem az asztal terítékét amit felhúzott szemöldökkel figyel.

- Hiányzik valami?- lenyalintom a kis morzsákat a szám sarkaiból, majd választ adok neki. Lenyelem a kis kenyérdarabot ami még a számban van, és nagyot nyelve nézek arcára.

- Kicsit szomjas vagyok, semmi több. – bazsalygok csillogó szemekkel, mire közelebb adja a serlegét, én pedig a benne lévő vörös ital fodrait  szemlélem meg alaposan. Megállva az evésben figyeli mélán ahogy két tenyeremet a hatalmas kehely alá simítom és félve a számhoz emelem, belekóstolva a kicsit csípős italba. Ezzel a szóval írnám le leginkább, csípős és fura ízű, amint lenyeltem nyammogva teszem le a hatalmas talpas poharat.

- Hogy ízlett? Hisz tudtommal még sosem ittál bort ugye? – már a következő falat után nyúlnék mikor megkérdezi.

- Igen. azaz még nem ittam ilyesmit, én csak a vizet szoktam meg. – mosolyodom rá, mire ő is visszamosolyog. Milyen furcsa, mikor kint voltunk a főtéri folyosónál akkor elkapta a tekintetét és érzéktelen arccal bámulta a többit. egy gyors eszmefuttatást csinálok… Valcan a herceg, tehát nagy hatalma van, de nem akkora mint a bátyjának még is  a tekintélye miatt. Talán a tekintély miatt nem mutatta ki az érzéseit? Hisz nekem itt megnyílik, mikor egyedül vagyunk. Az ebéd végeztével felállunk az asztaltól, majd közelebb lépve simítja végig az ujjaival a most hármas fonatomat, amit egy kósza tincsemmel kötöttem össze.

- Nem kell aggódnod. Igaz hogy a tekintélyem sokat számít, de az jobban érdekel hogy mit gondolsz rólam. – hív egy csókra ismét, majd két tenyeremet a mellkasára hajtva viszonzom, s mélyítem el  a csókot. Jólesően sóhajtunk fel amint elválnak ajkaink egymástól.

A napot külön töltjük, nem tudom hová mehetett. Így kissé kihasználom a közös képességünket, becsukom a szemeimet, amíg az istállóban álldogáló ló fejére simítok.

„ Nem lehet igaz, hol van? Hol lehet? „

Felnyitom a szemeim és megrázom a fejem, majd egy érdekes grimasszal fintorodom el. Még is mi lehet a baj? Ebből nem sokat lehet kiolvasni, de nem merem még egyszer megpróbálni, hisz ő is érzi és hallja az én fejemben kavargó gondolataimat. Gondterhes lehet, szerintem pont a gondolataim lehet a legkisebb gondja.

Felsietek újból a lakrészig, amint benyitok egy öreg matróna áll velem szemben némi ruhadarabot rendezgetve. Bájos mosolya elgondolkoztat, az arcán húzódó mély barázdák pedig emlékeztetnek a dadusom arcára. Nyájas szavakkal terel beljebb, és mutatja az ágyon széttárt ruhaneműket. Egy gyönyörű kék együttes, egy – a nyakánál  - fekete szőrmével kerített kicsit világosabb felsőrész, és még pár tucat finom anyagú szép darab. Szinte tátott szájjal mosolyodom el a holmik láttán, és végigsimítom rajtuk a kezem.

- A Nagyúr magának szánta ezeket. Tessék próbálja fel ezt a szép kéket! – veszi kezébe a ruhákat, és ajánlja fel , majd a kezembe nyomja őket. – Jó melegek, így nem fog majd fázni.

- Köszönöm. Kérem kimenne? – terelem ki óvatosan az asszonyt az ajtón. Utoljára jó anyám láthatott meztelenül , és amúgy is valahogy jobban zavarba hoz egy nő kéjsóvár tekintete talán mint egy férfié. Vágyakat nem ébresztenek bennem, csak mocskosabbak a gondolataik és a szándékaik a férfiakénál. Lassan magamra kapom az öltözéket, lassan megkötöm a felső rész halványszürke derékszíját és felhúzom a szintén sötét színű csizmát. Nem tudom hol lehet, érzem hogy itt van a közelben de nem nézhetek be külön-külön mindegyik terembe, és helységbe.

Rátérek arra a folyosóra ahonnan a király tanácsterme nyílik, és látni a hatalmas ablakok túl oldalán azt a hatalmas fát amin az álmatlan éjszakáimat töltöttem még régebben. Nagyot sóhajtva nézek csodálkozva az éppen kicsapódó ajtóra. Egy nyurga, nálam kissé magasabb sötét szemű és szőkés hajú fiatal férfi siet ki rajta sikkes öltözetben, és sértődött arccal. Utána lohol Valcan, aki kissé idegesen ragadja meg az alkarját, majd rántja magához közelebb. Csak állok ott és nézem  a történéseket, Valcan rám pillantva nyel nagyot, én pedig számat fintorba rántva perdülök sarkon és indulok meg az ellenkező irányba. Nem is hallgatom az utánam kiabálók hangját, csak a hideg leheleteim pamacsai simogatják végig az arcom mi alatt elérem az egyik kisseb belső udvarig. Egy ismerős szőke hajkorona üldögél az egyik szökőkút szélén. nem szabadna ott lennie, még felfázik és beteg lesz. Az egyik barátom az régről, ő is velem együtt került be ide. Halkan megszólítom hogy ne rémüljön halálra, nagyon félénk típus, és nem bírja a gyűrődést.

– Khalil, te vagy az? – bólintok egy aprót, mire majdhogynem felröhög a nagy mosolygásában, és közelebb lépdelve szorosan megölel. Még álam is alacsonyabb ezért könnyű a karjaim között ölelnem.

- Régen láttalak Son. – válunk el egymástól, majd alaposan végigmérjük egymás arcát, az övén egy lila folt éktelenkedik. Megbánóan ingatom a fejem. – Ezt miért kaptad? – bökök rá a problémás területre, amit a kezével akar takargatni.

- A királyunk valamiért dühös és feldúlt, nem adtam rá neki okot és még is nézd. – húzza fel a ruhája ujját és további véraláfutások sejlenek fel. Beszélgetünk még egy kicsit aztán a sötétedés hatására vissza sietek a lakrészünkbe, ahol az egyik székben találom Valcant, amint keresztezett lábakkal kupával a kezében köszönt. A gondolatai csak a körül a jelenet körül cikáznak ami a délután történt velünk, kis sértődöttség és irigység fut át az agyamon, mire édes vigyorral szól meg.

 

- Csak nem irigy lenne az én kis szeretőm? – közelebb lépek, majd elé érve fogja meg a jobb kezemet, és egyik ujjával folytonosan simogatva néz szemeimbe.



Moonlight-chan2015. 02. 06. 21:17:24#32434
Karakter: Valcan





- Az életemre esküszöm. – jelenti ki komolyan a szemembe nézve, mire elégedetten bólintok.

Nem gondolom, hogy olyan nehéz lesz mágia nélkül meglennie, hiszen eddig sem használta, nem is tudott róla. Most már emlékszik és ha ez meg is változtatja némiképp, nem akarom, hogy egy esetleges háborúban túszként legyen tartva.

Rám mosolyog, úgy mint eddig soha, vidáman, boldogan, én pedig csak csendben figyelem őt egy darabig hallgatva az összevissza csavarodó gondolatait amik arról mesélnek, hogy még sohasem volt ilyen boldog.

- Hé, te! Készítsd el a fürdőt! – kiáltom el magam, hogy a folyosóra is meghallják, majd egy pillanat múlva egy őr lép be. Khalillra vigyorog, amiért meg tudnám fojtani itt helyben, de megmenekül, mert hamar eltűnik a fürdőhelyiség ajtaja mögött.

Mindenki tudtára fogom majd adni, hogy Khalil többé nem rabszolga – döntöm el nyomban, hiszen addig míg szolgának hiszik, úgy is fognak bánni vele, azt pedig nem engedem többé.

Megsimogatom a finom bőrét a derekán, majd a hátán, ahol érzem az ujjaim alatt a régi, egybefutó hegeket, de nem is figyelek rájuk. Egyszerűen csak megragadom a fenekét és átfordítom magunkat, hogy alattam terüljön el, hogy birtoklón átkarolva újra csókolhassam. Ujjai a hajamba siklanak, majd a tarkómra szorítva sóhajt fel, a hangjától izgalom hullámzik végig a gerincemen, nem kellene sok hogy újra kívánjam, de nem feledkezem meg a fürdőről.

Lassan leemelkedem róla és az ágy szélére ülve várom, hogy az őr befejezze amire utasítottam. Nem tudom hol a pokolban lehet a többi rabszolgám, hogy egyik sem ugrott mikor kellett, de majd megkapják a magukét a mulasztásért.

- Nagyuram, kész a fürdő. – mondja, majd egy intéssel el is küldöm.

Felállunk, de mielőtt indulnánk Khalil ismét maga köré teker egy fürdőlepedőt, pedig egyáltalán nem lenne rá szüksége, hisz minden porcikáját ismerem. Némán kísérem a fürdőbe, a vaskos medencéből gőzölgő vízpára emelkedik, friss gyógynövények illatával keveredve.

A szememet nem tudom elszakítani a hirtelen feltáruló meztelenségétől, a hátán végigomló éjfekete tincsek látványa még mindig különös, de a tekintete az ami igazán megfog. Ő egyszer sem próbált meg elcsábítani, mindig félt és próbálta elkerülni az elkerülhetetlen, most viszont nyílt csábítás ül ki a vonásaira mikor egyik gömbölyű válla fölött hátrapillant.

A medencébe merülve kiélvezzük a meleg vizet, ami a csontjainkig átmelegít, de közben a fonatomat is kibontom, s közben azon gondolkodom, hogy ki kell majd jelölnöm egy újabb rabszolgát a személyes szolgálatomra.

- Had segítsek egy kicsit. – kúszik közelebb és átveszi tőlem a feladatot.

Ugyanúgy csinálja mint mindig, óvatosan, egyetlen szálat sem húzva, de ezúttal nem remegnek a kezei. Meg sem szólalok, élvezem a kényeztetést amiben részesít, majd mikor teljesen kifésülte és megmosta a medence peremének dőlve figyelem, amint saját magát is megtisztítja. Nem is veszem észre, hogy komoran nézegetem, míg félénken fel nem pillant rám, kicsit elbizonytalanodva és ekkor rendezem a vonásaim, mert öntudatlanul is mindig igyekszem elrejteni azt, ami gyengeségnek számítana: az érzelmeket. Legtöbbször elfelejtem, hogy vele erre nincs szükség, de mások előtt annál inkább, mert ha nem is tudom mi az a szerelem - harcos lévén soha nem is hittem benne - el kell ismernem nem vagy közömbös iránta.

 

Vacsora után lefekvéshez készülődünk, mikor egy harcos kopogtat az ajtón, majd az engedélyemre belép. Khalil ijedten takargatja a meztelenségét, én pedig szigorúan Nielre pillantok. Tudja jól, hogy gyűlölöm ha ilyenkor zavarni mernek.

- Nagyuram, a sámán küldött érted, egy furcsa álmot látott…

Miféle álmot? A bátyámnak biztos nem mondta el, ő úgy sem hinne benne, ezért fordulhatott hozzám. Sóhajtva felöltözöm, semmi kedvem itt hagyni a szobám melegít, de ha küldetett értem, bizonyára jó okkal tette azt. Nagyon remélem, az ő érdekében.

 

Odalent a pincében félhomály van mint mindig. Rég jártam idelent, de még mindig ugyanolyan penész és ázott föld szag terjeng, mint amire emlékszem. Undorodva elhúzom a szám a különbféle csontok és mumifikált tetemek láttán, majd a másik szobában meg is találom a varázslót az asztalánál a rúnák fölé hajolva.

Az arca arról árulkodik, hogy erősen összpontosít valamire, a szemöldöke ráncba meredve szinte összeér, de nekem nincs időm kivárni, míg befejezi. Rácsapok az asztalra, az apró csontok megugranak rajta a sámán pedig összerezzenve nyitja fel öreg hályogos szemeit.

- Mondd gyorsan, sámán, mert aludni térnék.

- Valcan… bocsáss meg hogy ilyen kései órán…

Türelmetlenül leintem – Nem jöttem volna ha nem adnék a szavadra, azonban ne vesztegesd az időmet fölösleges. Mondd, milyen álmot láttál, ami ennyire megrémített?

- Árulást láttam Nagyúr. – nyel egyet, majd az asztal lapjára pillant a rúnákra és felemel egyet – A kígyó, ami a bozótban lesve várja, hogy lecsaphasson, álnokul meglapulva kivárja az idejét mielőtt cselekedne.

- Áruló van közöttünk? – mordulok rá, a vád talán a legsúlyosabb, ami érhet valakit, aki a törzs tagja.

- Igen nagyúr. Ezt mutatta az álmom, s most hogy kivetettem a rúnákat, azok is ezt mondják. Az árulás miatt fog veszélybe kerülni az életünk, a te életed Valcan, mert olyasvalaki az, akire nem is számítasz. – felemel egy újabb apró rúnát, amire egy ősi jel van vésve – Miután a kelepce bezárul a kígyó farkassá változik ami végleg bekebelezi a csapdába esett áldozatát.

Dühösen közelebb lépek, megragadva a vénember köpenyének elejét rántom közelebb magamhoz. – Ne szórakozz sámán, az én türelmem is véges! Azt állítod áruló lehet a harcosaim között, de nem tudod ki az, nem tudod mire készül és azt sem, hogy mik a céljai?! Akkor mégis mi hasznod, ha még ennyit sem tudsz látni?

Egy rabszolgát felelősségre vonni egyszerű, de egy zanakirosira más törvények vonatkoznak. Ha nyíltan megvádolnánk árulással az egyiket, anélkül, hogy bizonyítani tudnám azt, belső viszály kezdődne és arra most, mikor háború küszöbén állunk egyáltalán nincs szükségünk.

- Most már tudsz róla Valcan. Még megakadályozhatod, ha rájössz az áruló kilétére és végzel vele mielőtt beváltja a terveit. – nyögi ki levegő után kapkodva.

Elengedem, mielőtt még megfulladna, majd körbejárom a szobát és közben azon gondolkodom, hogyan jöhetnék rá egyetlen áruló kilétére az egész törzsből?

Arról a rabszolgáról már mindenki tudja, hogy kém volt, de ő már nincs itt. Lehetséges, hogy voltak társai?

- Jól van. Majd holnap foglalkozom ezzel, te pedig készítsd elő az erőd védelmét, ha netán idáig jutnának a harcok.

- Már hozzá is kezdtem Nagyúr. – hajt fejet, én pedig hamarosan távozom.

A szobámban már csak egyetlen gyertya pislákol az ágy mellett, Khalilnak pedig csak a feje búbja látszik ki a medveprém közül.

Gyorsan megszabadulok a ruháimtól és fáradtan nyújtózom el mellette mikor lassan felnyitja a szemeit. Nem szólok semmit, mert látom, hogy félálomban van még, csak elfújom a gyertyát és közelebb húzódom hozzá a meleg prém alatt. Nem is számítok arra, hogy van elég ereje ilyen álmosan mozgolódni, de úgy tűnik ahhoz még elég neki, hogy szinte rám tapadjon.

- Baj van? – suttogja tompa hangon az alvástól.

- Nem kell foglalkoznod vele kicsikém. Aludj inkább.

Fészkelődik egy kicsit, hogy még közelebb kerüljön és csak akkor nyugszik meg végleg mikor átkarolom és hagyom, hogy a vállamra fektesse a fejét…

 

***

 

- Netán nem tudod megkülönböztetni a színeket? – pillantok az alacsony termetű asszonyra másnap délelőtt, miután magára hagytam Khalilt a szobámban.

- Nagyuram, kéket óhajtottál…

- … és ez itt nem kék. – fejezem be a földre dobva a finom anyagot, aminek határozottan lila színe van és meg sem közelíti azt az árnyalatot, amit kértem.

Az asszony összerezzen, de van annyi esze, hogy ne vegye fel az anyagot és kezdjen ellenkezni velem.

- Ha… ha kívánja rögtön hozatok másikat.

- Nem másikat akarok. Pontosan azt akarom, amit kértem.

A gerendákra aggatott szőnyegek takarásából előlép egy igen idős asszony. A haja vaskos ősz varkocsba kötve, de a szemei még mindig okosan, élesen csillognak.

- Talán válassza ki a Nagyúr, ami neki tetszik. – int a kezével befelé és tisztelettudóan félreáll az útból, míg belépek az aprónak nem nevezhető házba, ahol mindenhonnan prémek lógnak, a vadászaton szerzett zsákmány bundáját kezdték el kikészíteni, de az asszony ezek helyett egy hatalmas ládát nyit ki és pontosan azt pakolja elém, amit keresek.

Felemelem a tekercsbe göngyölt anyagot, a tapintása olyan finom, mintha csak levegő suhanna ki az ujjaim között és olyan fényes, mint a csillogó víztükör. A színe… igen.

- Pontosan erre gondoltam. – hajítom a tekercsek a fiatal nő kezébe – Holnap estére legyen készen. – parancsolom.

Egy pillanatra látom a kétkedést az arcán, nekem pedig fogalmam sincs mennyi időbe telik elkészíteni egy olyan ruhát. A harcosok nem viselnek selymet, csak olyan prémből készült ruhákat, amiknek a gazdáját a saját kezükkel ejtették el.

De nem is magamnak szánom…

 

Hogy a sámán jósolta árulót is nyomra kerítsem, megbíztam Nestort, a leghűségesebb harcosomat az erődben, hogy kérdezze ki a rabszolgákat, melyikük dolgozott együtt Sorellel. Ő az, akiről már mindenki tudja, hogy kém és megölte öt emberünket.

A sámán szerint az áruló a közelemben van. Így lehet akár rabszolga is, őr, harcos… talán csak az asszonyok kivételek a gyanakvásom alól, mert alig látok néhányat. A szolgálóim között nem véletlenül egy nő sincs és nincs is ezzel gond.

Erről jut eszembe…

- Ha a harcosok között jársz, mond el mindenkinek, hogy a Khalil nevű rabszolgát felszabadítottam. – szólok Nestorhoz, egy pillanatra meglepettség suhan át a vonásain, de gyorsan leplezi – Bárki aki hozzáér a szeretőmhöz súlyos büntetésre számíthat.

Nestor bólint, ő a megfelelő ember, hogy tolmácsolja ezt mindenkinek, mert tudja, hogy komolyan gondolom, nem csupán üres fenyegetés.

Ha valaki a király hitveséhez érne, a bátyám élhetne a joggal, hogy megöli, vagy a levágja a férfi kezét. Ha túlságosan kegyes, akkor csak az ujjai közül nyisszant le egyet, de én nem leszek ilyen kegyes.

Elnézem egy ideig a sürgést-forgást, majd egy idő után a tarkómra simítom a kezem, mert olyan érzésem van, mintha figyelnének. Megfordulok és meg is látom ki az, aki lyukat akar égetni belém a tekintetével: Khalil fent ül a folyosókról nyíló árkádos teraszon és onnan figyel. Az orcáit pirosra csípte a hideg, a haját megint különös fonatokba rendezte és gyönyörűbb, mint bármikor. Persze ehhez az is bőven hozzátesz, hogy nincsenek rajta friss zúzódások, sem vérző sebek, horzsolások, teljesen tiszta és kipihent, a szokásos ócska rongyok helyett pedig az én egyik szürke farkas prémemet tekerte maga köré.

Reggel nem akartam, hogy a koszos rongyaiba öltözzön. Még nem szóltam neki, hogy készíttetek számára ruhákat, mert reggeltől idekint vagyok, de holnap estére úgyis felviszik neki.

Külön utasításom volt egy olyan ruha, amit abban az álomban viselt.

Nem szívesen gondolok vissza arra az éjszakára és nem csak azért, mert még mindig felbosszant, hanem azért sem mert nem volt kellemes átélni egy rabszolga sorba taszított – tulajdonképpen herceg – sorsát. Azt a kék ruhát viszont nem tudtam kiverni a fejemben, mert olyan gyönyörű volt benne, hogy a világ összes fiúja elbújhatott volna mellette.

Halványan rám mosolyog odafentről, én pedig érzem, hogy viszonzásra mozdulnának az ajkaim, de nem teszem. Nem vagyunk egyedül és nem akarom elárulni magam, ehelyett inkább elfordítom a tekintetem és egyenesen a felfelé vezető lépcsőhöz indulok.

- Hét te! – kiáltok oda az egyik rabszolgámnak.

- I-igen…?

- Hozz két ebédet a szobámba és bort. Siess!

Meg sem várom, míg elfut. Kettesével szedve a fokokat érek fel a kanyargós lépcsősoron, őt pedig még mindig ugyanott találom, de azonnal rám mosolyog mikor meglát.

- Mit csinálsz idekint? – kérdezem közelebb lépve és megfogom az egyik oszlopon pihenő kezét. – Hidegek az ujjaid.

- Sajnálom, csak téged vártalak. – motyogja halkan, csillogó szemekkel mosolyogva.

- Gyere, mindjárt hozzák az ebédet. – talpra húzom, majd a szobámba sétálunk, ahol még mindig ugyanolyan meleg van. – Te ágyaztál be?

- Igen. – lép közelebb, kicsit tétován viselkedik, mintha nem tudná mit kéne tennie – Ne haragudj Valcan, ha nem lett volna…

Az ajkaira teszem az ujjam és elhallgattatom, mire azonnal felpillant.

- Nem kell megtenned, de ha akarod megteheted, ahogy tetszik. – vonok vállát – Ne feledd, hogy már szabadon járhatsz a városban, de a piszkos munkákat hagyd az egyik szolgára. Majd kijelölök egyet, valaki olyat, aki nem lesz ellenséges veled.

Én még nagyon is emlékszem mi történt pár héttel azelőtt, hogy a vadászatra indultunk volna. Hogy két hétig nem kelhetett föl, úgy megverték. Szerencsére, mindhárom nyomorult belehalt a büntetésébe.

Nyílik az ajtó, ketten behozzák a két minden jóval megpakolt aranytálcát. A friss sült hús még gőzölög a puha kenyér és a harmatos szőlőfürtök között. Már a látványa is étvágygerjesztő a tábori étel után.

Kifelé menet oldalra sandítva Khalilra pillantanak, nyilván hallották már, hogy többé nem rabszolga, de a véleményük egyáltalán nem érdekel. És most már nem is kell igazán féltenem attól, hogy bánthatják, hisz most már az emlékei birtokában az ereje is visszatért – bár jobb lenne ha nem kellene használnia.

- Ez az enyém? – bök a másik aranytálca felé.

Halvány mosollyal bólintok, röviden megsimogatom az arcát, míg a kitöltött borba kortyolok.

- Nem eszed többé azt a száraz szemetet. – mondom egyszerűen – Azt akarom, hogy erős maradj.

Felemeli a súlyos szőlőfürtöt és szinte áhítattal csippenti le róla egymás után a húsos szemeket, amik szétroppannak az ajkai között. Egy kis édes lé lecsorog az állát, de ahelyett, hogy letörölném közelebb hajolok és finoman lekanyarítom a nyelvemmel az apró cseppet.

- Így sokkal édesebb. – csókolom meg, majd mikor elengedem, elvigyorodom a csábítóan vörös arcát látva.


Yoo Tsubasa2015. 01. 30. 15:41:33#32368
Karakter: Khalil
Megjegyzés: ~ Nagyuramnak


- Nagyuram… - egy apró elfúló hang távozik a torkomból, Valcan Nagyúr pedig ajkaival végigsimít a bőrömön, majd hevesen lüktető szívem egyik fő indáját veszi célba. Hihetetlen hogy ez itt, ilyenkor, és ilyen állapotban ez jól esik. De olyan régen voltam már teljes egészemben a karjaiban, most ide vágyom csak, az ölelésébe. Újsmint egymást csókoljuk, most nem gondolok arra hogy milyen rang különbség van közöttünk, én csak szeretni akarok jelenleg, semmi mást ezen a világon. Készségesen ajánlom fel neki magam, amikor megérzem a kezeit a csípőmnél pontosan tudom most mi következik. Izmos nyakába csimpaszkodva emelem el a testem alsóbb részét az ágytól, s hagyom had szabadítson meg az utolsó ruhadarabtól is. Lassacskán lesiklik az ő derekáról is a barnán csillogó bőr, ami eddig védte a cudar hidegtől. Kissé arrébb kotrom magam alatta amikor férfiasságunkat összefogva ingerel, és végre elhangzik az első mondat ami kissé meglep. A borzongató hidegséggel engem néző szemek hirtelen furcsa melegséget tükröznek. Ezt én váltottam volna ki belőle?

- Akarod, hogy a magamévá tegyelek? – az eddig csukott szemeim felnyílnak a hangja hallatán, az arcom szinte izzik, annyira vágyom rá hogy össze kell szedjem magam hogy értelmesen tudjak neki válaszolni. Ajkaimra harapva bólintok míg ő kivár, és nemsokára meg is kapja a választ ami miatt cikázik a tekintetünk egymás felett.

- Akarom Nagyuram. – nyögöm ki, ő pedig hátravonja a kusza, szemembe hulló fekete hajszálaimat, és ismét megcsókol amit elmélyítek. Az egyik kezemet kiszabadítom magam mellől, és lejjebb csúsztatom a tenyeremet elérve a nadrágja széléhez, amit finoman puhatolózva fedezek fel. Sosem történt még velem ilyen, hogy ennyire egyáltalán megkívántam volna. Megkívánni? Talán még sosem. Most mint ha elfelejtődött volna az erőszak, és sokkal kegyesebb lenne velem, hiszen régen voltunk már egymáséi. Annyira megijedtem Leiftől hogy ellenálltam mindennek és mindenkinek. Nagyot mordulva ragadja meg a csípőmet amint végigsimítok az állati bőrök mögötti önmagán. Le sem száll rólam, egy nagy lendülettel perdít maga felé.

 - Most már vetkőztethetsz. – derül el hirtelen, és egyre inkább ittassá tesz a látványa, készségesen várja amit már mind ketten annyira szeretnénk. És meg fogom tenni, mert akár akarja, akár nem, szeret-e vagy sem én így érzek iránta. Még mindig pirulok, de az ujjaimmal kioldom a sötét madzagot , két kezemmel ragadom meg a ruhadarabot és úgy ahogy van lerántom róla aminél segít is. Hajam alá simítva húz le nyakamnál fogva ismét magához, úgy látom élvezi  amit teszek. Olyan mély érzéseket ébreszt bennem amitől azt hiheti hogy az ellenségévé válhatok, esetleg amint tehetem meggyilkolnám a saját kezeimmel. Nem, ilyenre nem lennék képes, még inkább szeretném felkelteni a vágyait irántam , talán ezzel közelebb köthetem majd magamhoz , ahogy testileg, lelkileg is. Míg egyik kezével a derekamnál fogva tart magán miközben néha hozzádörgölőzöm, a másikkal végigsimítja a gerincem mentét, és olyat tesz ami miatt kissé zavarba jövök. A belém sikló ujjai bizsergéssel töltenek el, pár apróbb mozdulat után végül a nyögéseim felhangosodnak.

- Na-nagyuram…

- Talán nem tetszik?- bazsalyog még egy kicsit amint még mélyebbre hatol , a gerincemen egy lélegzetállító bizsergést futtatva végig. Megfeszülve a mellkasára tenyerelek, amíg folytatja a mozgást bennem.

– Tudtam, hogy ilyen buja tested van, csak eddig titkoltad előlem, ugye?- ho-hogy érti hogy titkoltam? Én sosem lepleztem előtte a testemet amikor már ilyen helyzetben voltunk.

- Nem tudom. – nyelek nagyot megdöntve kissé előre a fejemet, s hagyom hogy az a kis haj a nyakamba hulljon és körbekerítse az arcom.

- Dehogynem. Mondd el mit akarsz… vagy mutasd Khalil. – kéri halkan majd kénytelen leszek az arcára kiülő érzelmeit figyelni. annyira vágyakozik irántam, hogy képes lenne most azonnal felfalni egy pillanat alatt csak hogy az övé lehessek. Szép lassan lehajtom fejemet hozzá, és apró csókokkal illetem, majd combjaimmal közrefogva a Nagyurat illesztem szépen lassan magamhoz, és ülök az ölébe, szemöldökeim összeráncolódnak és egy éppen még nem hisztis nyögés távozik belőlem. Combomat tartva segít nekem, ott tartva a kezeit. Lassan próbálgatom a helyzetet, kicsit mozgok rajta , nem tudom vagy nem akarom folytatni mert félek hogy mi lesz ezek után. Egy kissé megszeppenve állok meg egyhelyben és felrebbenő pillákkal nézek fel rá.

- Bo-bocsáss meg Valcan nagyúr… én…- felkacag a mondandómon, nem csináltuk még így és nem tudom hogyan kellene, és hogy akkora élvezet lenne e.

- Ez nagyon jó kicsikém, de megölsz, ha sokáig folytatod. Csókolj meg! – utasít csendesen. Rögtön közelebb is hajolok hozzá, és amint élvezni kezdeném átfordít, úgy hogy ismét ő lehessen felül, és irányíthasson. Az egyre gyorsuló ritmustól forogni kezd velem a szoba, meg kell hogy kapaszkodnom benne ahol csak tudok, a combommal az oldalát szorítva tartom magam egyhelyben már amennyire sikerül. Olyan hevesen liheg a nyakamba és olyan rettentő gyors, hogy úgy érzem mindjárt utol ér a vég. Hihetetlen milyen jó most így, hogy nem erőszaktól került belém, hanem gondolt rám és addig kényeztetett amég élvezettel fogadtam magamba. Hamarosan utol ér a gyönyör érzése, az arcom egy kis fintorra rándul, a hasam az ő testének feszül, és fáradtan ernyed el alatta. Hamarosan Valcan is egy morranással szorít magához, és dől mellém. Csíkra húzott szemmel keresem a hevesen kalapáló szívet ami magához hívogat. A mellkasára dőlve szuszogom ki magam míg beszélni kezd hozzám.

 - Pihenhetsz, nincs semmi teendőd. – motyogja halkan, a testem mozgása pedig enyhül.

- De a kandalló… és a fürdő…

- Később – húzza ránk az egyik meleg prémet, ami még inkább megtartja a kettőnk közötti melegséget.

- A vacsora…

- Khalil! – szól rám kissé erőteljesebben, és azonnal felkapom a fejemet megint rá.

- Sajnálom! – nyüsszögöm elhaló hangon míg ő csak megrázza a kicsit kócos tincseit és visszahúz magához. A fejemet ismét a levegőszekrényére döntöm, és követem azt az egyenletes ritmust amit diktál.

- Ennyire nem jó így feküdni? – tudakolódik halk búgó hangján, és simogatni kezdi a hátam ami nagyon jól esik. Még sosem éreztem vele ennyire… ennyire jól magamat.

- Nagyon jó Nagyuram. – csúszok feljebb a szép barna bőrű arcig, hogy aztán egy félénk csókot nyomjak az ajkaira, csoda hogy eddig tartottam magam. Nagyon lefárasztott. – Csak azt gondoltam szeretnél esetleg valamit. – jegyzem meg halkan, biztosan éhes és egy alapos mosdás nem ártana egyikünknek sem, mert ott a táborban az a törölgetés nem volt valami hasznos. Fél arcomat visszadöntöm rá, szinte magzati pózban fekszem mellette, Nagyuram pedig csak az ujjaival illeti a bőröm ahol éri.  Az én jobb kezem  mutató ujjai is elkalandozik a mellkasán és hasán domboruló izmok között. Elégedettséget érzek, a régi rémületemnek és a folytonos rettegésnek búcsút mondtam. Nem lehet igaz hogy nem érez irántam semmit, biztosan érez, csak olyan dölyfös és nagyhatalmú hogy fél ezt bevallani. Ugyan nekem nem kell semmit alátámasztania, mert valamennyire belelátok a fejébe, de egy valami aggaszt. Olyan mint ha a lelkében egy sötét ködszerű anyag lebegne, vajon ez mi lehet?

 - Nem leszel többé a rabszolgám. – szeli át a csendet a hangja, és meglepettségemben azonnal az arcára vetül tekintetem. Ez lett volna , ez az a fekete anyag odabent? Eldob? Már szóra nyílna a szám, de megelőz. – A szeretőm leszel, ahogy korábban kérted. – felkönyöklök az ágyban, kissé megválva a meleg bőrétől, majd lassan pityeregni kezdek. Teljesítette az egyik leghőbb vágyamat, nem is hiszem el hogy ezt ő mondta. De akkor ez azt jelenti hogy…

- Nagyuram… - nyögöm ki a könnyeimtől fuldokolva , majd gyengéden ráhajolok az ajkaira és megcsókolom. A fejem zsibong, a szívembe a régen látott remény szikrái költöznek, és gyújtanak új fajta lángot odabent.

- Valcan. Ha kettesben vagyunk szólíthatsz Valcannak. Ezenkívül, nem végzel többé piszkos munkát és senki sem érhet hozzád, különben a kezével fog fizetni érte. Értetted? – örömtelien bólintok és mosolygok egy aprót, míg újból a könyökeimre küzdöm magam.

– Köszönöm… Valcan.- zabolázom meg a sós cseppek patakzását, és várom Valcan további válaszát. De furcsa őt így hívni, hisz a Nagyúr megszólítás személyesebbnek tűnik.

- Ez számomra öröm Khalil. Megkapsz mindent amire szükséged lehet, de valamire nagyon figyelj. – int óva kicsit megregulázott vonásokkal – Soha, senki előtt ne használd a mágiádat. Egyedül akkor engedélyezem, ha az életed múlik rajta, de máskor nem.  Esküdj, hogy nem teszed! Ez a feltétele annak, hogy felszabadítsalak. – parancsol rám összeráncolt szemöldökkel. Ez kegyetlen érvágás, de így tudhat maga mellett biztonságban, és ezt meg is értem. Viszont az hogy ha illetéktelen kezek érintenek ilyen súlyos büntetéssel sújtja most már biztosítja bennem azt hogy ő sem érzéktelen az irányomban.

- Az életemre esküszöm. – pislogom meggyőzve őt hogy nem okozok csalódást. Ha ez a feltétele hogy felszabadítson, hát legyen. Bár kicsit megalázó hogy korlátot szab az erőmnek, de legalább nem vesztem el a fejem. Milyen érzés lehet ismét szabadnak lenni? Annyi idő után újból megtapasztalhatom, szinte ugrálni és visongani lenne kedvem egy áltó helyemben. Le sem tudom törölni azt a számon ülő vigyort, még akkor sem mikor kissé megmozdul a teste.

- Hé, te! Készítsd el a fürdőt!- utasítja a kint álló őrt, akinek a személyéről én nem is tudtam mindeddig a pillanatig. Kedélyesen vigyorogva kémlel engem és felnyitásra készteti a lehunyt szemeim, amint az egyik kezével az arcomra simít, majd ismét felém kerekedik. Odanyúlok az engem becéző kézhez, finoman rászorítom az ujjaimmal, majd kifordítva a végtagot a tenyerébe csókolok. Tudni illik, vagy nem illik, nem tudom ő érti e az apróbb jeleket ez nálunk a tisztelet és  a szeretet jele is. Hasonló gesztus mint amikor az emberek kézfogással  köszöntik egymást.  Megölel, nyakamba borulva támasztja állát a vállamra, én pedig a szabadon hagyott két kezemmel ölelem magamhoz a vállai felett átnyúlva. Nagyokat sóhajtozom még feje búbját simogatom az odahajtott kezemmel. Olyan így mint egy anyját ölelő kisgyermek, nyugodt és szerethető. És én ezt is fogom tenni.

„ Milyen jó így lenni, istenem… meg kell tanítanom szeretni, ez lesz az első cél. Nem csak mindig arra gondolni hogy hány embert kell lekaszabolni egy ütközetben. „ – gondolkodom immár mikor elereszt , mind ketten az ágy szélén üldögélve állapodunk meg.

- Nagyuram, kész a fürdő. – nyel egy nagyot a barna hajú „rabszolga” amikor meglát minket, majd az ajtó mögül figyelő búbja el is tűnik.  Egymásra pillantunk, majd lassan felállunk és egy fehér anyagba bebugyolálva kísér a fürdőhelységig, ahol a víz már gőzölögve ontja a finom gyógyfüvek illatát. Lassan hagyom hogy a fehéres anyag a lábaimhoz hulljon fodrozódva, amit szemmel kísér a hátam mögül. Ártatlan tekintettel hátrafordulok, és megnézem magamnak a lassan közelgő szép férfit. A haját most teljesen kibontotta, a folytonos fonástól göndör tincsek így most szinte a derekát verdesik. Hanyagul közé fonja az ujjait, és hátradobja az arcába lógó darabkákat. Hetykén elfordulok egy apró mosollyal az arcomon, és egyensúlyozva a karjaimmal léptetek be a jó meleg vízbe. Morogva közeleg, amíg én felsóhajtok a víz finomságától egy percre. A hajával kezd babrálni, amit érdekesen figyelek. Talán egyedül próbálná meg megmosni? Háta mögé kúszom, és segítek neki.

- Had segítsek egy kicsit. – ragadom meg a haját, éppen úgy hogy ne húzzam meg. Ezt az egy dolgot azért szerintem köteles vagyok megtenni, azok után amilyen kegyben részesített. Csendesen hagyja hogy végezzem a dolgom, s mikor végeztem nekiállok a sajátoménak. Lebukom a víz alá, majd alaposan megmosom a fekete fürtöket és végül a testemet is a finom illatú olajokkal. Féléken nézek Valcanra, aki még a medence széléhez dőlve élvezi a meleg víz lazító hatását. Odaevickélek mellé, állig merülve a folyadékban, majd csendben szuszogunk csak egymás mellett.

Miután megettük a vacsoránkat éppen az alváshoz készülődnénk, mikor egy harcos bekopogva zavar meg bennünket. Ijedten kapom magam elé az egyik lábamnál heverő prémet, és figyelem a harcost, majd Valcant.

- Nagyuram, a sámán küldött érted, egy furcsa álmot látott… - viszi le a hangsúlyt a mondata végén, én magam pedig hátrébb dőlök az ágyban. Milyen álmot láthatott? Az öreg kuruzsló sokkal tapasztaltabb és világlátottabb, és talán erősebb is mint én. Amint Valcan felöltözik a bundát magam köré csavarva térdeimen kúszom oda és kérő, szinte csillogó szemekkel hívom le magamhoz egy csók erejéig. Figyelem még kisétál az ajtón, maga után berántva azt, és egyedül hagy. Bebújok a bundák takarásába, ha esetleg valaki bemerészkedne ne vegyen észre. A meleg szoba és a langyos fürdő, na meg a jóllakottság érzése miatt lassan magamhoz ölelem az egyik bundát és álomra szenderedem.  




Szerkesztve Yoo Tsubasa által @ 2015. 01. 30. 18:14:25


Moonlight-chan2015. 01. 22. 00:44:17#32333
Karakter: Valcan





A szél hideg és csípős, még akkor is ha nem vágtatok a lovon, csak a menet elején haladva könnyű, gyors léptekkel vezetem az állatot. Khalil előttem ülve befészkelte magát a mellkasomhoz, ami kellemesebbé teszi az órákig tartó utat, mert legalább melegítjük egymást, ugyanakkor nem kevés gondolkodni valót adott. És talán annál is több bosszúságot okozott megint.

Még midig dühös vagyok, ha csak arra gondolok amit az éjjel művelt. Kiforgatta a parancsomat és volt mersze büntetni engem, csakhogy bizonyítson valamit, ami talán nem is létezik, csak egy illúzió, mint az álom amit keltett. Badarság.

Meglendítem a kantárt, hogy egy kicsit gyorsabb léptekre ösztönözzem a lovat és még előrébb haladjak a menet előtt, elkerülve a szekerek ropogásának idegesítő hangjait, valamint a harcosok civódását, amihez most végképp nincs hangulatom.

Csak akkor szakadok ki a borús gondolatokból, mikor hirtelen megállítom a lovat, bevárva ezzel a többieket, de Khalil nem számított a hirtelen megállásra és előre billen. Megkapaszkodik a karomban, de a kezét mégiscsak ott felejti rajtam, az ujjai pedig mintha égetnék a bőröm, de nem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz. Az egyik pillanatban még meg tudnám fojtani, a másikban pedig olvasom a gondolatait, amik egészen szokatlan mederbe kanyarodnak, szinte minden második gondolata a körül forog, hogy mi fog most történni vele. Meggyűlöltem-e, milyen ostoba, hogy érez irántam annak ellenére amit vele tettem.

„Olyan keserű a sorsom, egy király ivadéka vagyok még is rabságban tartanak. De nem tudom megítélni, hogy tényleg csak testileg sanyargatnak-e. Nem akarom elveszíteni… Milyen bolond vagy Khalil?! Miért kell ilyenen gondolkodnod még mindig? Felejts, felejts, felejts…”  

És mégsem teszi. Újra és újra, ugyanazok a gondolatok ébrednek benne, miközben én mindent hallok, mintha valóban megszólalt volna.

Ennyire ostoba lenne? Vagy csak megjátssza magát, hogy megkönyörüljek rajta? Azt hiszi sajnálatot ébreszthet?

Mikor hátradönti a fejét a vállamnak és lehunyja a szemeit én őt figyelem, de… nem. Ő nem az az ármányos lélek. Nem tettetne semmit ami nincs ott, ahhoz ő túl ártatlan még mindig.

Nevetséges azok után hányszor lett az enyém és mégis… mindig ugyanolyan ártatlan. Ez vajon miért van?

Feljebb simítom a kezem a mellkasán, ösztönösen, hogy még jobban magamhoz szoríthassam, mondván így sokkal jobban melegít, de nem. Az ok, valami más, ami miatt ennyi eddig életben hagytam, magam mellett tartottam és bármit is gondol, bármire is vágyakozik, ez sohasem fog változni, mert nem engedem el amíg élek.

 

Az erődhöz érve végre megnyugszom valamelyest, s miután leugrom a lovamról rögtön a bátyám elé sietek, aki a nagyteremben a trónján ülve várta az érkezésünket. A harcos, akit előre küldtem a sürgető hírekkel, már mindenről beszámolt neki, így csak azt kell elmondanom, amit Khaliltól megtudtam. Hogy ők nem a Mangratea törzsből valók ahogy azt hittük, hanem egy Laos nevű lovas törzsből, ahol szintén megvannak a képességeik a varázslatra. Beszámolok mindenről, azt az egyet kivéve, amit Khalilról nemrég tudtam meg: hogy ő a királyuk leszármazottja, vagyis sokkal értékesebb fogoly lenne, ha háborúra kerül a sor.

- Már útnak indítottam egy küldöttséget Manisaba. Te nem mehetsz oda Valcan. Nem amikor ilyen helyzettel állunk szemben. – áll fel komoran, de ezzel én is egyetértek. Viszont…

- És mi lesz a hitveseddel és az öccsével, akit harcossá kell nevelnem?

- A küldöttségben vannak harcosok, ők majd gondoskodnak róla, hogy ideérjenek. A szövetség már megköttetett, így minden marad a régiben.

Ezek szerint mégis foglalkoznom kell egy úri ficsúrral. Nem sok kedvem van hozzá, de rendben. Hamar rendre tanítom majd, ha pedig valami nem tetszik neki… nos harcossá kell nevelnem, akkor pedig harcoshoz méltó büntetést is kap majd. Ez így van rendjén.

- Emlékszel még arra, amikor apánk háborúzott a törzsekkel? – fordul felém a bátyám.

Megrázom a fejem. – Akkoriban nem foglalkoztunk a miértekkel, csak tettük amit parancsolt.

- Ez így van, viszont… - elém áll és a szemembe néz - …apánk miért támadott a Laos törzsre, ha a Mangrateaval állt háborúban? – elmélkedik - Nem értem. Nem emlékszem rá, hogy a lovasokkal bármi viszály lett volna. Úgy tudom békés törzsek, a varázslataikat nem használják pusztításra. Szerinted mi történhetett?

Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak, de azt hittem a bátyám tudja. Végül is ő volt akkoriban apám mellett, én csak a támadásokat vezettem, de akkor fogalmam sem volt róla, hogy a Laos törzset támadom. Nem is emlékszem rá, hogy Khalil népe védekezett volna. Alig volt sérült a harcosaim között. Fogtuk a kincseket, a gabonát és néhány csinos, életerős fiút rabszolgának és jöttünk.

- Fogalmam sincs királyom.

- Ki kellene derítenünk. – gondolkodik hangosan. – Talán a régi tekercsekben feljegyezték. Valaminek biztos lennie kell. – rám pillant – Te foglalkozz az erőd védelmével a biztonság kedvéért és gondoskodja a manisaiakról ha megérkeznek.

Fejet hajtok és hamar távozom is, közben már azon gondolkodva, hogy hová helyezzem el majd az idegeneket az erődben.

Az árkádok alatt elhaladva pontosan rálátok az udvarra, ahol a rabszolgák gondoskodnak a zsákmányról. Megakad a tekintetem Khalil alakján, ahogy éppen hóval dörzsöli le a vért a kezeiről és csak nézem egy ideig, a sündörgését a többiek között, majd egyenesen hozzájuk megyek le. Nem szólok egy szót sem, tudja mi a dolga így azonnal követ amint meglát, fel a szobámba, ahol a kandallóban pattogó tűz elé terelem, mert láthatóan vacognak a fogai a hidegtől, úgy átfagyott odakint.

Mellé állva hallgatagon figyelem őt, bár nem néz rám. Olyan nyugodt, mintha nem lenne tudatában a jelenlétemnek és nem félne tőlem többé. Nemrég még hátat fordítani sem mert, mert nem tudta honnan jön a következő csapás. A gondolatai pedig amik igazolnák a tetteit, egészen… döbbenetesek.

Elsimítok egy zavaró hajtincset az arcából, hogy semmi se takarja el előlem a szemeit. Már megszoktam a sötét haját, és talán így még sokkal szebb, csábítóbb a bőre, mint volt, de mielőtt még rávetném magam, valamit tudni akarok:

- Khalil, tényleg szeretsz engem?

Felkapja a fejét és rám szegezi a tágra nyílt szemeit. Nem mond semmit, de ismerem már annyira, hogy kiolvassam belőle a választ, ami csak még jobban összezavar. Miért?

Eddig visszafogtam magam miatta, hogy ne okozzak még nagyobb kárt a büntetése után pedig nem lett volna muszáj. Azt tehetek vele amit csak akarok, de most már meg kell kapnom még akkor is ha egyáltalán nem tudom megérteni az ostoba érzéseit.

Felemelem a kezem és egy mozdulattal lesöpröm róla a bundát, amit még a kezei szorítása sem akadályoz meg, s amint az anyag a földre ért magamhoz rántom és hevesen az ajkaira vetem magam. Szinte fölfalom őt, annyira kívánom, sosem tudtam megunni ezt a kéjes kis testet, még akkor sem mikor zokogva könyörgött, hogy engedjem el és most sem, amikor már megadón simul a karomba. 

- Na-nagyura…am…

Letépem róla a ruhát, közben akaratlanul is vad morgást hallatva mérem végig a remegő testet, ami épp olyan kívánatos, mint tegnap éjjel. Khalil kezes bárányként bújik hozzám hangosan szuszogva szívja be az illatom, míg én átkarolom a derekát és hátrafelé irányítom az ágyhoz. Egy percet sem akarok várni tovább.

- Fáj még a sebed amit Leif okozott? – kérdezem halkan a fülébe suttogva, élvezve a simogatását a bőrömön.

Akkor sem engedném el, ha még mindig fájna neki, mert most magamnak akarom őt. Olyan régen volt már hogy megkaptam, ez a pár nap is túl sok időnek tűnik. Mindent le akarok róla mosni, hogy csak engem érezzen, csak engem lásson, ismerjen.

Ledöntöm az ágyra és fölé mászom, de nem válaszol a kérdésemre és most már nem is foglalkozok vele. Végre ismét itt fekszik előttem készen arra, hogy az enyém legyen. Nem szégyenlősködik, nem takargatja magát előlem, olyan vágyakozó pillantással néz rám amitől a láng megtízszereződve lobban fel bennem, nem engedve, hogy egy centire is eltávolodjam tőle.

- A tiéd vagyok Nagyuram… - suttogja csábítóan mosolyogva, mire lehajolok hozzá, az arcomat az ő puha bőréhez simítva csókolok a nyakába, magamba szívva a szavait, amiknek tudom, hogy mélyebb jelentésük van egy rabszolga szájából és főleg Khaliléból.

Még soha nem mondta ezt, pedig már azóta az enyém, hogy megkaptam. – Mindig is az enyém voltál.

- Nagyuram… - sóhajtja, mikor végigcsókolom a nyakát, elidőzve a hevesen lüktető éren, amitől megremeg alattam.

Megcsókolom, ezzel beléfojtva a további szavakat simítok végig a nyelvén, élvezve hogy rögtön viszonzásra talál a kényeztetés, közben a kezem is útnak indul lefelé a keskeny csípője felé. Mikor elérem a célom a nyakamat átkarolva készségesen emeli meg a fenekét hogy könnyebben leránthassam róla azt az apró ágyékkötőt ami most a leginkább útban van. Mikor lekerül, elégedetten mosolyogva markolom meg és szorítom magamhoz, mert már ő is izgatottan mocorog a testünk találkozásakor.

- Akarod, hogy a magamévá tegyelek? – kérdezem rekedt hangon a fülébe suttogva.

A hangomra felnyitja a szemeit és az ajkait harapdálva vörösen biccent egyet, de addig nem teszek semmit, míg ki nem mondja.

- Akarom Nagyuram. – suttogja elfúlón, de a szemei csillognak a vágytól.

Hátrasöpröm a haját a homlokából és újra megcsókolom, végig az arcát, a kívánatos ajkait, miközben az ő kezei észrevétlenül a nadrágomhoz kalandoznak hogy megszabadítsanak tőle, és csak akkor húzódom el mikor a kötővel kezd el matatni. Nem mutatom ki hogy meglepődtem, pedig így van. Az én kis Khalilom még sosem próbált meg levetkőztetni azért, hogy hamarább megkapjon, de ez mélységes elégtétellel tölt el. A tudat, hogy hamarosan a legmélyebben leszek benne…

A férfiasságom megremeg a nadrágom takarásában mikor Khalil kezei véletlenül hozzáérnek. Forró pillantással nézek a szemébe, majd megragadom a csípőjét és egy egyszerű mozdulattal fordítok magunkon, hogy rajtam üljön.

- Most már vetkőztethetsz. – vigyorgok rá, leplezetlenül sóvárgó tekintettel végigmérve a fölém magasodó gyönyörű meztelen alakot. Bizsereg a bőröm a látványától.

És megteszi. Fülig vörösödve bár, de kioldja a nadrágom, majd kicsit feljebb emelkedve az ágyról hagyom, hogy mindent le is húzzon rólam. Remegő tagokkal éhesen pásztáz végig, mintha most nézne először, nekem pedig valahol eddig tartott a nyugodt önuralmam, mert a következő pillanatban a tarkójára markolva rántom le magamhoz, hogy vadul csókolhassam. Apró nyögéssel nyitja meg az ajkait, a nyelvével incselkedve simogatja az enyémet, az ágyékát hozzám dörzsölve csalja elő belőlem is az élvezet hangjait, amit még egyszer sem tett szándékosan. A kis bestia igazán tudja, hogyan tüzeljen fel…

Megőrjít ezzel az újonnan feltörő merészségével. Úgy látszik a félelme elpárolgott, vagy tényleg azt hiszi, hogy már nem bántanám. Magam sem tudom mit lennék képes megtenni vele azok után amiket kiolvastam a fejéből, de most nem foglalkozom azzal.

A tenyeremmel bejárom a hátát, követve a finom hajladozó gerince ívét le a fenekéig, keresztül a gömbölyű vonalakon, majd az ujjaimmal látok hozzá a kényeztetéshez. A múltkori felfedezés után, hogy milyen gyönyörű ha élvezi az együttlétünk, már mindig azt az arckifejezést akarom látni rajta.

Pár lassú mozdulat után viszont elhúzódik és zavartan felegyenesedik, majd lassan, óvatosan a szemembe néz. - Na-nagyuram…

- Talán nem tetszik? – nyomom mélyebbre az ujjaim benne, mosolyogva figyelve az egyre erősödő kéjt az arcán, mire megfeszülve tenyerel a mellkasomra, a nyögésébe pedig még az ágyékom is beleremeg. – Tudtam, hogy ilyen buja tested van, csak eddig titkoltad előlem, ugye? – kérdezem halvány mosollyal.

- Nem tudom.

- Dehogynem. Mondd el mit akarsz… vagy mutasd Khalil.

Már azt hiszem, hogy nem fogja megtenni olyan sokáig néz csendben, aztán lehajol és lassan, gyengéden megcsókol ahogy még soha, és mikor ismét felegyenesedik rajtam, érzéki sóhajokkal magába vezet.

Megragadom a combjait, hogy megtartsam míg rám ereszkedik, vágytól felmordulva hunyom le a szemeim miközben centiről centire magába fogad. Olyan forrón ölel körbe, mintha lángok emésztenék belülről s ezáltal engem is szinte fellobbant, éppen csak visszatart az érzés, ami végigremeg rajtam a dorombolásszerű nyöszörgéstől.

Kinyitom a szemem, hogy lássam őt miközben megmozdul. Apró körkörös mozgással próbálgatja a helyzetet, de ezzel már igen csak feszegeti a határimaimat hamarosan pedig erre ő is rájön, mert megdermed egy helyben és félénken pillant rám.

- Bo-bocsáss meg Valcan nagyúr… én…

Felnevetek ezen a bűnbánó pofikán. Ő is pontosan annyira élvezi, mint én, csak már nem bírom tovább visszafogni magam, hiszen így is sokkal türelmesebb voltam, mint kellett volna.

- Ez nagyon jó kicsikém, de megölsz, ha sokáig folytatod. – ennyi túl kevés, hogy az élvezetig hajszoljon, de túl sok, hogy ingereljen. – Csókolj meg! – parancsolom halkan.

Azonnal engedelmeskedik, lehajol, majd amint az ajkai az enyémet érintik átfordítom, hogy ismét ő legyen alattam, én pedig a vállai mellett támaszkodva mozduljak úgy, ahogy akarok. Kihúzódom belőle, majd lassan vissza, egyre fokozva a kéjt mindkettőnkben ezzel a ritmussal, mert ezúttal ő is nagyon élvezi minden pillanatát. A teste reakciói nem hazudnak, olyan erősen szorít magához a lábaival, a karjaival, még a fenekével is, hogy el sem tudnék húzódni.

Az arcomat a nyakába temetve mozgok benne, érzem minden hozzá simuló részemmel, az illatát. Talán észre sem veszi, hogy a nevemet ismételgeti minden döfés után, mintha magán kívül lenne, úgy szorít hogyha nem harcos lennék talán még sok is lenne, de most inkább csak élvezem, hogy nem akar elengedni és tíz körömmel kapaszkodik a vállaimba miközben én benne mozogva űzöm mindkettőnket a legerősebb élvezetig, amit eddig vele tapasztaltam.

Hihetetlen… ha tudtam volna, hogy mással többet érek el, mint a kényszerrel, akkor talán már rég megtettem volna. Azért mindenképp megérte volna, hogy lássam őt élvezet közben, ahogy összeszorítja a szemeit, a pirosra csókolt ajkai elnyílva engedik ki a gyönyörteljes sikkantást, a teste íjként feszül meg az enyém alatt, majd úgy ernyed el, mint a legpuhább prém amit kedvemre magamhoz vonhatok.

Mellé heveredve nézem őt, ahogy vakon hozzám bújik és elfészkeli magát a mellkasomon, a gondolataiban semmi más, csak a színtiszta kielégültség visszhangja, mint egy hófehér köd.

- Pihenhetsz, nincs semmi teendőd. – dörmögöm halkan mikor megmozdul, így nem is megy sehová.

- De a kandalló… és a fürdő… - motyogja.

- Később. – magunkra rántom az egyik vastag prémet.

- A vacsora…

- Khalil!

- Sajnálom! – kapja fel a fejét, de csak megrázom a fejem és visszahúzom a vállamra.

- Ennyire nem jó így feküdni? – kérdezem aztán a hátát simogatva a prém alatt.

- Nagyon jó Nagyuram. – pislog fel mosolyogva, majd feljebb csúszik egy alig csóknak nevezhetőt nyom az ajkaimra – Csak azt gondoltam szeretnél esetleg valamit.

Valóban nem ártana már egy jó adag meleg étel és a forró fürdő. A vadászaton mindkettőt nélkülöznöm kellett, de még egy darabig nincs kedvem felkelni innen, Khaliltól.

Elmélázva cirógatom ahol érem és nem szólok semmit, mikor ő is elkezd az ujjaival simogatni. Síri csend van, senki sem merne megzavarni főleg ha hallották odakintre, hogy éppen mit csinálok, így mindenki eltakarodott a lakrészem közeléből. Csak mi ketten.

Ideális a gondolkodásra, s miután valamennyire eltűnt a feszült nyugtalanság, az utóbbi napok hagyatéka végre át tudom értékelni a zavaros dolgokat és meghozni egy döntést.

- Nem leszel többé a rabszolgám. – mondom határozottan mire ijedten kapja fel a fejét és már nyitná a száját, de megelőzöm. – A szeretőm leszel, ahogy korábban kérted.

Mélyen a szemébe nézek, hogy tudja teljesen komolyan gondolom, függetlenül attól, hogy szeret vagy sem, hiszek-e ebben az érzésben vagy sem.

- Nagyuram… - suttogja könnybe lábadt szemekkel és megcsókol.

- Valcan. – mondom miután elhúzódott – Ha kettesben vagyunk szólíthatsz Valcannak. Ezenkívül, nem végzel többé piszkos munkát és senki sem érhet hozzád, különben a kezével fog fizetni érte. Értetted?

Bólint, majd mosolyogva feljebb tornázza magát az ágy és a könyökeire támaszkodva figyel. – Köszönöm… Valcan.

- Ez számomra öröm Khalil. – döntöm oldalra a fejem, hogy szemtől szembe kerüljünk – Megkapsz mindent amire szükséged lehet, de valamire nagyon figyelj. – komorodom el – Soha, senki előtt ne használd a mágiádat. Egyedül akkor engedélyezem, ha az életed múlik rajta, de máskor nem. – jelentem ki szigorúan - Esküdj, hogy nem teszed! Ez a feltétele annak, hogy felszabadítsalak.



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 01. 22. 00:44:48


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).