 Karakter: Marsilio Bonferroni
Ezek a piszok kis madarak… folyton csiripelnek. Azt súgták nekem, hogy egy dühödt őrült tart felém. Néha azt gondolom, az én túlbecsült drágám nemcsak vak, hanem túlontúl süket is. Persze ezek a kis kellemetlenségek valójában csak a javamra szolgálnak. Ő túl elfoglalt ahhoz, hogy a városban terjedő hírek lefoglalják. Cincognak az egerek, na és? Ez a vérmes kandúr csak a patkányokat hajtja.
Kellemes délelőttöt töltök a belvárosban. Minden a kedvemre való, még az árak is! Nem szeretem szórni a pénzt, hiába kapok annyit, amennyit csak szeretnék. Izgatott vagyok, úgy érzem magam, mint az őz, aki érzi, hogy lesnek rá. Mostanság iszonytatóan unalmasak voltak a mindennapjaim. Egész nap olvasgatni? Nem való az nekem, hiszen imádom, ha pezseg a vérem. Még az esti fogadások sem kötöttek le igazán. A drága uram és parancsolóm szót is emelt, hogy a szokottnál is unottabb fejjel kevergetem a martinim. Nem való nekem ez az élet. Legalábbis az unalmas része, ott sosem tudok kiteljesedni. Már pedig nem maradt más nekem, hiszen sem a testem, sem az akaratom nem a sajátom. Csak az álmaim maradtak, amiket meg kell valósítanom. A mostani álmocskám pedig az, hogy játsszunk ezzel a férfivel.
Nem kell sok idő, megpillantom azt a bizonyos követőt. Felettébb jóképű férfi, masszív, jó vágású. A szemeiből olyan kifürkészhetetlen titokzatosság árad, hogy beleborsózik a hátam. Csak egy kicsinyke pillanatra pillantok rá, mégis elemi erővel rohan meg a kíváncsiság. Tetszik nekem, nem olyan, mint egy átlagos járókelő… hiszen ezer közül megéreztem őt.
Kuncogva teszek úgy, mintha továbbra is a ruhák között válogatnék. Kíváncsi vagyok, meddig bírja. Ha nem ront nekem azonnal, megérdemli a figyelmem, és méltán gondolhatom róla, hogy érdekes személyiség. Ide-oda huzigálom a vállfákat az állványukon, míg végül megunom a játékot… így átsétálok egy másikhoz is. Milyen csodás ruhadarabok… milyen csodás kém odakint.
Felé pillantok, a tekintetünk találkozik. Csodásak a szemei, mint egy vadászó nagymacskáé. Belebizsereg a gerincem, ahogy bámul, ahogy rám vadászik! Elkapom a tekintetem, de halovány mosoly kúszik az arcomra. Kedvemre való lesz ez a játék.
Megunom a vásárolgatást, így a kasszához lépdelek. Az eladók nagyon kedvesek, gondolom, rettegnek tőle, hogy esetleg Ő megharagszik rájuk, amiért nem szolgáltak ki megfelelően. Talán némi előnye is van ennek az egésznek…
Kisétálok az üzletből, gondosan ügyelek rá, hogy egy pillanatra se pillantsak a férfi felé. Az a komplett tervem támad, hogy meginvitálom őt egy ebédre. Hátha kiböki, mit akar… Ezt valahogy a pletykákból sem sikerült rendesen kivennem.
A kedvenc éttermem felé sétálok, majd a recepciónál telepszem le. Vele sosem jövünk ide, utál éttermekbe járni. Talán most sikerül ezt a rossz szokását jóvátennem magamnak valamivel. A kedvenc pincérem csámpázik felém. A múlt héten panaszkodott rá, hogy mennyire fáj a háta. Kedves fiú, mindig adok neki borravalót bőven.
- Hogy szolgál az egészséged, Maurice? – nézek végig rajta.
- Köszönöm, már jobban vagyok – bólogat hevesen.
- Elkelne már egy kis szabadság, jól gondolom?
- Kell a pénz – sóhajt fel.
- A pénz nem minden, Maurice – rázom a fejem, majd óvatosan az akvárium felé pillantok a szemem sarkából.
- Az a férfi önt várja? – kérdi hirtelen.
Hm, tehát másnak is feltűnt a viselkedése.
- Igen, az úr velem jött – mondom kicsit hangosabban.
Mégsem járja, hogy odakint ácsorogjon, amíg idebent jól érzem magam. Felé fordulok, látom, hogy engem néz. Mosolyogva intek neki, hogy jöjjön közelebb. Itt úgysem árthat nekem, ráadásként pedig kiszedhetek belőle bármit, amit csak akarok. A szokásos helyemre vezet minket Maurice, majd a kezembe veszem az étlapot.
- Mit hozhatok, uraim? – kérdi a pincér.
- Kérem, rendeljen – mosolygok rá.
A kezébe veszi az étlapján, és alig pár másodpercnyi fürkészés után be is csukja.
- Egy sült báránybordát kérek – nyomja az étlapját a pincér kezébe.
Sietni szeretnél? Én nem, ki akarom élvezni a helyzetet.
- Nekem a szokásos jó lesz – nyújtom Maurice felé a saját étlapom.
- Esetleg ajánlhatok egy bort, a hús mellé? Egy chiantit? – kedveskedik.
Milyen elragadó, a vendégem azonban láthatóan tajtékzik a dühtől.
- Ó igen, hozza, amit jónak lát – intek, majd miután Maurice eltűnt a képből, kezdetét veszi a játszmázás. – Önnek ez ugye nem jelent problémát?
- Nem, a legkevésbé sem – feleli, a tekintete határozott, ettől megborzongok. - Bármit választhat az étlapról.
Milyen gáláns, szóval meghív? Elragadó ez a férfi, egyre jobban tetszik nekem.
- Ezt örömmel hallom – mosolygok rá, majd dőlök hátra, mikor Maurice megjelenik egy kiváló borral. Alig várom, hogy megkóstolhassam. – Nem kóstolja meg?
Engedelmeskedik a célzásnak, ahogy az ő poharát is megtöltik, belekortyol az ízletes italba.
- Nos, mit szól hozzá? – hajolok kicsit előrébb.
- Jó lesz – jelenti ki.
Maurice tölt mindkettőnk poharába, majd magunkra hagy. A férfi láthatóan türelmetlen, szóra nyitná a száját, de nem akarom, hogy a játék ilyen hamar véget érjen. Hiszen csak most kezdtük el.
- Ne siessen úgy, élvezzük ki ezt a csodálatos déli napsütést – mosolygok rá az egyik kesztyűbe bújtatott ujjammal a kanalam domborulatát simogatva.
- Nem állt szándékomban.
Hát persze, hogy nem állt. Milyen megfontolt úriember.
- Nem várhat még ez ebéd végéig? – emelem fel a poharam. A fény könnyed játéka eszembe juttatja az önfeledt gyermekkort. – Amennyit ácsorgott a kirakat előtt… ennyi már igazán nem lehet probléma – döntöm kicsit el a fejem, ahogy a szemeibe nézek.
Látom, ahogy lázasan fürkészik, mintha olvasni próbálna bennem.
- Valóban nem – feleli.
- Nagyszerű – mosolygok rá szélesen, majd finoman megtámasztom a fejem, hogy az érdeklődésem maximálisan is kifejezzem az irányába. – Volt már ebben az étteremben?
- Még nem volt rá alkalmam.
Milyen szűkszavú, milyen lényegre törő.
- Ismeri a várost? – kérdezem tőle.
- Igen, mondhatni. De itt még sosem jártam.
- Akkor miért nem néz egy kicsit körbe? – intek felé.
Ez a hely legalább olyan szép, mint én, megérdemli, hogy tüzetesebben szemügyre vegye az ember. Bár ahogy elnézem ezt a férfit… ahogy a kabátjában ül, és mereven bámul, biztosra veszem, hogy valami elképesztően fontosat akar közölni velem.
- Ha már így felhívja rá a figyelmem – pillant felém, miután körbenézett. - Hol vannak a kopói? Egy ilyen híres ember nem mászkálhat kísérők nélkül.
- Azt hiszem, összekever valami sztárocskával – legyintek könnyedén.
- Nemigen szoktam tévedni – feleli azonnal.
Rávillantom a tekintetem, majd kihívón elmosolyodok. Nagyon kemény játékosnak hiszi magát.
- Ez esetben a kopóim ott vannak, ahol lenniük kell – igazítom meg a szalvétám.
Sosem járok kísérőkkel, mert gyűlölöm őket. Nagyon sok időre telt, mire ezt a kis szabadságot sikerült kiharcolnom Tőle.
- Nem fél? – kérdi könnyedén.
Furcsa mód semmi fenyegetést nem érzek ki belőle, pedig lehet, hogy kellene. Érdeklődve fürkészem az arcát, majd a boromba kortyolva dőlök hátra.
- Nem tudom. Kellene?
Nem felel rá, csak mereven bámul rám. Halványan mosolyogva kortyolok megint a poharamból, majd Maurice fürge kezeire pillantok, ahogy elénk pakolja a fogásokat. Látom, hogy húzza a bal oldalát… tényleg kinézne már neki egy kis szabadság.
- Nos, kedves uram, jó étvágat – mosolygok rá, majd belevágok a zöldségágyon heverésző pulykamellembe.
- Jó étvágyat – viszonozza, majd ő is a kezébe veszi az evőeszközöket.
Maurice is hasonlókat kíván, majd ismét eltűnik a míves falak mentén.
- A világért sem szeretném megbántani, de az illem megkívánja, hogy bemutatkozzon – hajolok a falatom felé, majd finoman lehúzom a villám hegyéről.
- Valóban… Camillo Bazzoli vagyok – fúrja a tekintetét a szemeimbe.
Halványan elmosolyodok, majd lassan lehúzom a jobbomról a kesztyűt, és felé nyújtom a kezem. Érezni akarom a bőrét.
- Marsilio Bonferroni – csúsztatom az ujjaim az övéi közé.
A keze kérges, az ujjain megkeményedett bőr kellemetlenül dörzsöli az ujjaimat. Fogalmam sincs, mitől lehet ilyen a tenyere, de abban biztos vagyok, hogy nem a kemény munkától.
- Feltételezem, már tud rólam egyet s mást, ha már a nyomomba szegődött – húzom el a kezem, majd veszem le a másik kesztyűm is.
Felvonja a szemöldökét, mire újból elmosolyodok.
- Hiszen idáig követett – bökök a fejemmel a bejárat felé.
- Meglehet – bólint, majd újból szóra nyitja a száját.
- Még meg sem kóstolta a báránybordát. Valami elképesztően ízletes pácot használnak itt – emelem fel a borospoharam, majd belekortyolok.
Bólint, és a késével finoman lehántja az omló húst a csontról. Mosolyogva figyelem minden mozdulatát, majd magam is enni kezdek. Már igazán éhes voltam, így felettébb élvezem, ahogy az ízek szinte szétrobbannak a számban. Hátradőlök, és elismerősen hümmentek.
- Remélem, magáé is legalább ilyen finom – törlöm meg a szalvétám sarkával a számat.
- Ízlik, köszönöm – pillant fel rám.
Halványan összehúzom a szemeim, majd mosolyogva nézek végig az arcán. A szemei még mindig rabul ejtenek, de nem tudom pontosan, miért… talán a furcsa színük miatt, de lehet, a titokzatosságuk miatt érzem úgy, hogy legszívesebben elé vetném magam. Már a neve is úgy tetszik… Camillo. Ahogy pedig az arcát bámulom… a gyönyörű haját, a markáns arcélét. A természet nem fukarkodott, mikor a sármot osztotta neki.
- Mondja csak, szereti a zenét? – tudakolom tőle.
Ismét ívbe görbül a szemöldöke, majd lazán megvonja a vállát.
- Nem igazán van időm hallgatni.
- Ezt szomorúan hallom. Tudja, rajongok a zenéért – nyalom körbe a szám, majd pillantok fel rá röpke időre, amíg újabb falatot nem veszek a számba.
Látom, hogy alig tudja hová tenni a dolgot. De még mindig tűri ezt a meddő csevejt, mintha nem zavarná, hogy szándékosan igyekszem megfelejtkezni arról, hogy akar tőlem valamit.
- Nincs melege? – kérdem hirtelen.
A tányérjáról felém pillant, majd lassan ingatni kezdi a fejét.
- Nincs.
- Igazán levehetné a kabátját. Tudja… illetlenség – súgom oda a végét.
Egy pillanatra összevonja a szemöldökeit, de nem mozdul.
- Kérem. A kedvemért – billentem oldalra a fejem.
Bosszúsan néz rám, ám végül lassan kicipzározza a kabátját, majd a széke háttámlájára teszi. Erős, férfias illat tódul felém, élvezettel szippantok belőle egy keveset. Semmilyen felesleges illat nem keveredik a testének aromájával.
- Köszönöm, így sokkal jobb – mosolygok rá.
Elcsevegek vele hosszasan, bár inkább én beszélek. Igyekszem minél kötetlenebb légkört teremteni, és kínos gonddal ügyelek arra, hogy még véletlenül se kezdjen bele a mondandójába. A kellemes ebéd után jóllakottan dőlök hátra, majd kevergetem a kávém. Sűrű és csokoládészínű, pont ahogy szeretem. Ő nem kért semmit, türelmetlenül bámulja a lassú mozdulataimat.
- Ki kellene próbálnia – mosolygok rá.
- Majd máskor – zárja rövidre a témát.
Mosolyogva nyalom le a kanalamról a habot, majd lassan kortyolgatni kezdem a kávémat. Szinte remegek, annyira várom, hogy nekem szegezze a kérdést, de nem teszi. Csendben ül, és bámul, mint egy engedelmes kutya, aki a vezényszóra vár, hogy támadhasson.
- Hamarosan indulnom kell – pillantok felé.
Az állkapcsa megfeszül, ahogy összeszorítja a fogait.
- Előbb volna némi megvitatnivalónk – szorítja meg a szalvétája szélét.
Halványan mosolyogva figyelem az elfehéredő ujjait, majd megrázom a fejem.
- Azt hiszem, az itt nem alkalmas.
- Miért nem?
- Hogy úgy mondjam… nem lenne biztonságos sem Önre, sem rám nézve.
Szótlanul bámul csak tovább, látom a tekintetén, ahogy ezernyi gondolat fut át az agyán.
- Ne aggódjon… igazán szolgálatkész vagyok – dőlök előrébb -, de azt javaslom, a hogyant és a mikénteket vitassuk meg később. Mondjuk holnap.
- Holnap? – kérdi fojtott hangon.
- Holnap… pusztán elővigyázatosságból – bólogatok.
Eszemben sincs se óvatosabbnak, se körültekintőbbnek lennem, egyszerűen csak újra látni akarom őt. Nem elégszem meg egyetlen alkalommal… belőle nem elég.
- Honnan…
- Várjon rám ott, ahol ma is. Ígérem, ugyanabban az időpontban jönni fogok – pillantok felé, majd iszom ki az utolsó kortyot a csészémből.
Vontatottan bólint, mire elmosolyodok és a tárcám után nyúlok. A szokásos borravalót hagyom Maurice számára, majd lassan felemelkedek a székemből. Ő szótlanul követi a példám, görcsösen markol rá a kabátja nyakára, majd bújik bele. Az illata még mindig nagyon csalogató.
Mosolyogva lépek oda hozzá, majd markolom meg a kabátja két szárát, és igazítom összébb a mellkasán. Ellenállhatatlan a késztetés, hogy hozzáérjek. Még sosem fordult velem elő ilyesmi.
- Legyen továbbra is szép napja, Camillo – pillantok az arcára, majd lassan végigsimítva a mellkasán, elengedem a kabátot.
Gyorsan sarkon fordulok, majd egyenest kifelé veszem az irányt. Szinte lépni sem tudok, úgy remeg a belsőm.
***
Széles mosollyal a képemen telepedek le az ebédlőasztalhoz. Rajtam kívül csak pár lélek lézeng ebben a börtönben. Unottan rágcsálom az elém kiterített sajtok egyikét. Csak arra a furcsa férfire tudok gondolni. Olyan, akár egy megszállott kutya… és most szagot fogott. Érdekes, hogy csak most merül fel bennem, hogy akár bánthatna is. Egyszerűbb lenne neki kiverni belőlem az információkat, ahogy gondolom, eddig is tette.
- Cannolit? – hajol felém az egyik szolgálólány.
Szórakozottan pillantok rá, majd a fejem rázva intek, hogy befejeztem az étkezést. Elveszek egy utolsó sajtszeletet a vékony tálcáról, majd elindulok a szobám felé. A tekintetem elréved a mintás szegélyen a fal tetején, így csak későn hallom meg kinyílni a bejárati ajtót. Érdeklődve állok meg a lépcső korlátja mellett, és figyelem a befelé igyekvőket. Négy öltönyös kutya, látásból ismerem őket, általában a kertben szoktak játszani… vagy hátul, a fészer mögött vernek halálra valami szerencsétlent. Aztán megérkezik Ő is. Csodálkozva meredek a sötét hajra, a szigorú tekintetre. Nem mára vártam. Valami biztosan történhetett.
Felveszem a kedves, megértő szerető álcáját, és sietve szelem a lépcsőket. Meg kell mutatnom magam neki… és a ruhákat is, amiket vettem. Ez a szabály.
- Máris itthon? – mosolygok rá, ám egyszerűen ellép mellettem.
Rám sem néz. Valami történhetett? Csodálkozva bámulok utána, valamit motyog az orra alatt, de nem értem, micsodát.
- Valami történt, igaz? – lépek utána, finoman a hátára csúsztatom a kezem.
Már épp a hajába túrnék, mikor irdatlan erővel pördül meg, majd mar a felkaromra, és szorít a lépcső korlátjához. Ijedten bámulom a dühtől szikrázó szemeit, ahogy a fogai halk reccsenéssel feszülnek egymáshoz.
- Azt mondtam, takarodj! – mordul rám.
Takarodjak? Nem értem. Sosem beszélt velem így.
Még pár másodpercig szorítja a karom, aztán elengedi, és elviharzik a földszinti dolgozószobába. A kopói kárörvendőn rám vigyorognak, majd követik a gazdájukat. Elemi düh önt el, ahogy a csukódó ajtót bámulom. Az ujjaim megremegnek, ám hamar fékezem az indulataim. Nem szabad, még árulkodnának rólam.
Fintorogva markolom meg a karom. Még mindig pulzál a fogása nyomán. Remélem, nem marad különösebb nyoma. Gyűlölöm, ha valami nem odaillő csúfítja a bőrömet… mint mikor harapdál, vagy kiszívja a nyakam. Legszívesebben letépném a bemocskolt bőrt. Mintha holmi billogozni való állat lennék.
Sértett büszkeséggel indulok meg az emeletre. A szobám az első szinten van, rögtön balkéz felől. Igazság szerint az egész bal szárny az enyém. Középen van a hálószobám, gazdagon berendezett, mégis olyan szegénynek találom. Talán épp magam miatt…
A szobám melletti két helyiség a kedvencem. Az egyik amolyan… tehetséggondozó. Én lélekemelő szobának hívom. Általában ott szoktam edzeni magam, illetve zongorázni tanulni, zenét hallgatni. Csak nekem van bejárásom, még Ő sem zavar, ha ott vagyok. Egy kicsit kiszakadhatok ebből a rabszolga életből, és úgy tehetek, mintha egy másik világ része lennék. Valami normálisabbé.
A másik szoba szintén nagy kedvencem… akár egy szentély. A „gazdám” csak az én igényeimre szabta az egészet. Egy óriási fürdőhelyiség a kedvenc színeimmel. Minden kicsempézett a padlótól a plafonig. Óriási, megmunkált üvegablakoktól csillog a helyiség. Kád helyett a padló mélyül… fokozatosan, apró lépcsőket kialakítva. A víz a derekamig ér, a nagy, fém csövekből pedig folyamatosan zúdul alá a nedves áradat. Mikor először láttam, nem hittem el, hogy ilyesmi létezik. Talán azokban a percekben bizonyosodtam meg róla, hogy Ő valóban szerelmes belém. Akkor döntöttem el, hogy nem fogok alulmaradni ebben a mocskos küzdelemben, és átveszem a vezetést a város felett.
Sóhajtva lépek be a hálószobámba, és húzom ki a hajamból a csúszós gumit. Az asztalomhoz ülök, és finoman átkefélem a hajam. Még mindig az az egy szó jár a fejemben. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megrendít, ha egyszer hallom. Úgy érzem, mintha összetört volna bennem az a képzet, hogy befolyással vagyok Rá. Mi van, ha mindvégig ő irányított engem? Nem, az teljes képtelenség…
***
Órák telnek el tétlen unalomban. Ismét egy könyvet ragadok meg, bár már harmadszorra kezdek neki elolvasni. Az utóbbi pár hét teljesen kiapasztotta a kis könyvtáram. Be kellene szereznem pár jó könyvet. Azt hiszem, már tudom is, mivel fogjuk mulatni az időt azzal a megnyerő úriemberrel.
Mikor hallom a kilincsem kattanni, egy pillanatra megfeszülök. Tudom, ki sétál be kopogás nélkül, arról viszont sejtelmem sincs, milyen hangulata van épp.
- Marsilio? – tölti be a mély hang a szobát.
Hangtalan felsóhajtok, majd könyvvel a kezemben fordulok az ajtó felé. Felrémlik előttem, milyen volt rég. Mikor még úgy éreztem, óriási, és menthetetlenül fölém magasodik. Ma már nem látok mást, csak egy megtört, szeretetéhes embert a szigorú álarc mögött.
- Bejöhetek? – kérdi udvariasan.
Meglepően tapintatos, sejtem, hogy bocsánatkéréssel akar előrukkolni.
- Igen – bólintok, mint akinek sejtelme sincs az egészről. A végén még oda lenne a nagy „meglepetés”.
Besétál, majd a háta mögé rejt egy fekete papírzacskót. Érdeklődve figyelem, ahogy becsukja az ajtót, majd tisztes távban megáll tőlem.
- Jó napod volt? – kérdi a kezem mustrálva.
Összecsukom a könyvem, majd aprót bólintok.
- Igen.
Ő is bólint viszonzásképp, majd előhúzza a háta mögül a papírzacskót.
- A tiéd. Neked hoztam.
Maximum hozattad, hiszen fogalmad sincs róla, mit szeretek.
- Nem kellett volna – lépek oda hozzá, majd veszem el az ajándékom.
Egy sötétkék inget húzok elő belőle. Önkéntelenül is elmosolyodok, hiszen egy olyan darabot tartok a kezemben, amit a délelőtt folyamán is kinéztem magamnak, csak a túlzott kíváncsiságom miatt inkább magam mögött hagytam. Végül mindig megkapom, amit szeretnék.
- Tetszik? – markolja meg kétoldalt a derekam, és von egészen magához.
- Igen. Még mindig tudod, mire van szükségem – pillantok fel rá.
Az apró bók betalál, a szemei felcsillannak az örömtől, húsos ajkait az enyémekre tapasztja. Készségesen döntöm az alfelem az övének, és karolom át a nyakát a szabad kezemmel.
- Próbáld fel – nógat kipirulva.
Finoman a székem támlájára fektetem a drága darabot, majd kigombolom a lágy ingem, ami most van rajtam. A figyelme nem kerüli el a felkarom, ám nem látszik rajta semmi, ezért láthatóan megnyugszik. Teljes figyelmét immáron a kedvenc részeinek szenteli, a nyakamnak, a hátamnak és a csípőmnek. Kacéran hátrapillantok rá a vállam felett, majd belebújok az ajándékomba. Mindenhol tökéletesen passzol, így méltán gondolom, hogy pazarul nézek ki.
- Gyönyörű vagy – búgja a fülembe megerősítésként.
A jobb kezemmel a hajába túrok, és a szemeimet lehunyva kezdem élvezni, ahogy finoman a nyakam harapdálja. Ismét csak tudom, mi következik, az egész olyan, mint egy agyonnézett film.
A drága ing hamarosan a földön landol, sajnálom, ahogy gyűrődve szorul a többi ruhám alá. Az Ő ruhái is követik az enyéim sorsát, míg magam az ágyamra nem kerülök. Szemérmesen fordulok az oldalamra, és ölelem át magam, mintha minél inkább igyekeznék takargatni magam. Mindketten szeretjük ezt a játékot. Szeret arra az időre emlékezni, mikor még szégyellős kisfiú voltam. Miért ne okoznék neki örömet vele? Igazság szerint szeretek vele szeretkezni. Még mindig ugyanolyan hévvel csinálja, és őszintén: semmi okom a panaszra. Őszintén azonban még sosem sikoltoztam tőle.
|
