- Hogy te milyen kedves vagy! – jegyzi meg gúnyosan. Ne bókolj itt nekem, mert elpirulok!

- Nos, igen! – vigyorodok el. - Szerénységem mellett ez a legfõbb ismertetõ jegyem. Akkor talán helyet is foglalhatnánk, és ehetnénk is. – mondom, mert már nagyon éhes vagyok.

---*---*---*---

A fogadóstól végül megtudjuk, hogy igazából csak este kezdõdik a mulatozás, de akkor minden lesz. Sör, ennivalók, cirkusz, mutatványosok, utcai árusok. Muszáj mindent megmutatnom Yllonnak! Jól kell éreznie magát, ha már mellettem nem érzi túl jól, és biztonságban magát…

Hogy ne tûnjünk ki túlságosan a tömegbõl, egy kis idõre eltûnök a nekromantám mellõl, hogy beszerezzek ruhákat erre az alkalomra. Drága tanítványom volt olyan merész, hogy fölajánlja a pénzét, de ki a francnak kell az?! Van nekem sajátom, és minden, amit itt fogunk venni, én fogom állni. Végül is, én ráncigálom el õt, nem igaz? Na meg… Akkor tök olyan lenne, mintha randiznánk.

Miután megvettem a rucikat, a kocsmába megyek, ahol elhagytam Yllont. Meg is találom, egy ronda, nagydarab katona mellett. Mégis mi a francot csinál az ÉN Yllonom mellett az a barom?! Fejemet teljesen elönti a lila köd, de józan eszem egy kis darabja megállít abban, hogy nem rohanok neki annak a nemistudommicsodának. Szép komótosan odasétálok, és higgadt fejjel szólok a tanítványomank:

- Yllon, ideje mennünk! – Na ja, meg ahogy én azt elgondoltam. Csak enyhén lett ez parancsoló, és birtokló. Remélem, ezért nem haragszik meg rám…

- Yllon még maradni akar, igaz? – mondja Yllon édes vállára rakva azt a mocskos kezét. Már mozdulnék, hogy disznósültet készítsek belõle, még ha Yllon vele akarna maradni, akkor is, de szerencsére nincsen ilyen gond, mert az én drágám (BASSZUS! Drágám?!) lerázza magáról annak a varacskos disznónak a csülkét.

-Ugyan már maradj egy kicsit… - mondja, de nem folytatja, ugyanis az én egyetlen, drága tanítványom az egyik legjegesebb pillantásával díjazza eme mondatot. És én tudom, mirõl beszélek… Baromi ijesztõ, ahogy egyetlen jeges pillantásából látszik, mi õ. Tekintetében ilyenkor a temetõk hidegét, a szellemek sikolyra nyíló arcát, és a hideg, hátborzongató erõt lehet látni. Hmm… Mondjuk szerintem rajtam nem hat ez a megfélemlítés… Visszagondolva a pillantásaira, engem valahogy egyszer sem hatott meg, mindig folytattam a kiakasztását. Hát… Vagy rajtam nem fog, vagy nem próbálkoztam eléggé felbosszantani, de az is lehet, hogy õ nem próbálkozott megfélemlíteni. Áh, de ezt azért nem hiszem… Áhá! Lehet, hogy a tûz felmelegíti a temetõ hidegét! – a nagy gondolkozás közben meg már csak azt veszem észre, hogy lehagytuk az állatot, és a szobánk felé menetelünk.

A szobánkban megállunk, és… Csak állunk. Addig, amíg Yllon rám nem néz, majd jelzés-értékûen a ruhákra. Ja! Tényleg!

- Jah, majdnem el is felejtettem. – mondom a kezébe nyomva a csomagot. – Vedd fel szépen, aztán este találkozunk a kocsma elõtt 8-kor. Még van egy kis dolgom, amit el kell intéznem. – mondom, és az én ruháimat magamnál tartva eltûnök. Muszáj levezetnem a feszültséget! A féltékenységet, a vágyat és az agressziót, különben csak még jobban megutálna, mert rákényszeríteném magamat. Meg is van, hogy mit teszek! Elõször szépen kicsinálom azt a szemetet, aki képes volt MEGÉRINTENI Yllont, majd hogy ne teperjem le az elsõ pillanatban szegény nekromantámat, megdugok valakit. Muszáj, mert már nem bírom elviselni, hogy nap, mint nap, 24 órán keresztül mellettem van, látom kecses alakját, sima bõrét, és nem lehet az enyém. Meg fogok õrülni lassan! Bár, ha ennyire elutasító lesz velem továbbra is, akkor az a „lassan” nem is lesz olyan lassan...

A katona keresésére indulok, de nem kell sokat keresgélnem, mert ahogy belépek a kocsmába, egybõl meglátom. Annyit mozdult el onnét, ahonnét hagytuk, hogy egy másik srácnak csaphassa a szelet. Mit erõlködik ez?! Ronda, mint a bûn, és hájas, mint egy disznó. Akkor mégis mi a fenét akar az ilyen cuki passzívoktól, mint Yllon, meg ez a mostani fiúcska?! Aki láthatóan nem akar vele menni.

- Veszed le róla a kezed! – kiáltom arra a hájas disznóra, mire rám figyel. Látom, hogy egybõl felismer, és dühösen méricskélni kezd. Megértem mérgét... Mind a két helyes fiúcska közelébõl el távolítom.

- Teee! – üvölti, és nekem támad. Höh, legyen bármilyen erõs, ha dühbõl támad, nálam nem megy semmire. Nem is moccanok, csak egy laza mozdulattalkinyújtom az öklömet, amibe beleszalad, és kiterül a földön. Hát... Ez gáz volt! Se nem verekedhettem, se nem kiabálhattam. Áh... nem igaz...

- Köszönöm! – hálálkodik a fiúcska, a nyakamba ugorva. Igazán édes. Szõke, félhosszú kaja van, és csillogó, óriási kék szemecskéi.

- Szívesen tettem – mondom, de még mindig nem enged el. Pedig mennem kéne gyorsan szerezni valakit, akivel „lemozoghatom” felesleges energiáimat.

- Hogy hálálhatnám meg? – kérdezi édesen. Szemeiben perverz csillogás jelenik meg, száját pedig csókra nyújtja. Hmm... Lehet, hogy meg is van a szerencsés fiúcska?

- Nem is tudom... Elkísérlek a szobádba, és közben kitalálom, rendben? – kérdezem elvigyorodva, majd nem törõdve a bámészkodó csõcselékkel, kivezet az ajtón, és a lakására sietünk. Gyorsan haladunk még úgy is, hogy tömeg állja el az utunkat, és hamar a srác lakásán ttalálom magam. Beérve a szobájába nincs is idõm körülnézni, egybõl az ajkamra tapad. Szenvedélyesen csókoljuk egymást, és közben vetkõztetjük a másikat. Hm, igazából nem. Én nem vele csókolózok. Én egy hûvös tekintetû, fekete hajú férfival teszem azt, amit teszek.

Immár meztelenül fekszünk az ágyon, és csókoljuk egymást, de... Nem bírom megtenni. Teljesen föl vagyok izgulva, az õrület határán vagyok, mégsem tudom ezt megtenni. Lehet, hogy nem vagyunk együtt Yllonnal. Lehet, hogy nem kedvel engem. De én attól még szeretem. És úgy érzem, mintha most megcsalnám. Talán azt is teszem...

- Bocsánat! – mondom, és lelököm magamról a fiút. – Nekem ez nem megy! – mondom, miközben az újonan vásárolt ruhát rángatom magamra. – Viszlát! – kiáltom vissza az ajtóból, és a kocsma elé rohanok. Még hallom, hogy üvöltözik utánam, de nem érdekel. Nem akarom megcsalni Yllont. Még ha õ ezt nem is értékelné, akkor sem.

Miközben a kocsma felé futok, már látom is, hogy ott vár engem a drága kis édes tanítványkám. Még gyorsabban kezdek el futni, ezért eléggé lihegek, mikor elé érek.

- Na, felkészültél az ünnepségre, antipartiarcocskám? – kérdezem a térdeimre támaszkodva, majd mikor kapok levegõt, fölnézek, és elakad a lélegzetem.

A ruhája gyönyörûen áll rajta, tökéletesen rásimul kecses alakjátra A szürke szín ezen árnyalata csak még jobban kihangsúlyozza szemeit, haját és édes arcát.

Ööö... Mire fel ez a gyilkos tekintet?!

A fogadós szerencsére közli, hogy csak egy szabad szobája van egy ünnepség miatt. Én ennek csak örülök, de Yllon… Most meg mi baja van?! Jó, talán az elsõ alkalomnak nem egy hullákkal teli démon kastélyban kellett volna megtörténnie, de könyörgök! Õ kezdte, ráadásul nem is tiltakozott ellene! Most meg sértett herceg kisasszonyként viselkedik. – puffogom magamban. A szoba felé menet viszont elgondolkozok, és rájövök, hogy bár egyrészt igazam van, de azért… Megértem õt, hogy így viselkedik. Állj! Megértem. Nem elfogadom! Két különbözõ dolog!

A szoba kész katasztrófa, de legalább az ágy az egyszemélyes, tehát nem tud menekülni elõlem!

- Mi a gond? – kérdezem, bár tudom. De ez baromi rosszul esik, fõleg az, hogy nem is válaszol. Rám se néz. Olyan, mintha itt sem lennék. – Eldöntötted, hogy ezentúl nem szólsz hozzám egy szót sem? – érdeklõdök.

-Nem. – mondja, majd az ágyra dobja magát. Gyönyörû! Ahogy sötét haja a fehér lepedõn elterül… Ráadásul szinte ragyog… Azt nem tudom, hogy miért, de remélem, hogy azért, mert velem vesztette el a szüzességét.

-Tudod, hogy még mindig gyönyörû vagy? – kérdezem, majd elvigyorodok egy naggyon jó ötlet hatására. Úgy látszik, hogy nem tetszik neki a vigyorom, mivel összehúzza a szemöldökét, és gyanakvóan megkérdezi, hogy mire készülök, de a mondatot már nem tudja befejezni, ugyanis rá vetem magam.

- Hadd már abba a bohóckodást! – nyögi, de nem engedem el. Olyan jó érzés, hogy alattam van. Jó dolog finom illatát és puha, mégis kemény testét érezni. Így legalább összekötöm a kellemest a hasznossal. Alattam van, és remélhetõleg az õ szájából is megtudom, hogy mi baja van.

-Addig nem hagyom abba, amíg nem mondod, el mi bajod van! – közlöm vele. Vasvilla szemekkel mered rám, miközben húsos ajkait vékony vonallá préseli össze. - Szóval nem mondod meg?! Reméltem, hogy ezt a megoldást választod! – mondom nagy vigyorral. Nyakára vetem magam, és azt csókolgatom, szívogatom. Puha, illatos bõrét kényeztetem, amit egy szó nélkül hagy. Kezdeném úgy érezni, hogy tényleg nem érdeklem, és kicsit sem izgatja föl, amit csinálok vele, amikor egy aprócska sóhajt hallok meg. Huh, szóval akkor mégsem hagyom hidegen… Ennek örömére még jobban belevetem magam a kényeztetésébe. Finom bõrét kóstolgatom, miközben altestemet hozzányomom az övéhez. Kemény férfiassága az enyémhez nyomódik, ami valami isteni érzés. Elkezd ficánkolni, amit akár úgy is értelmezhetnék, hogy még többet akar belõlem, és a kényeztetésébõl, csak sajnos elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, hogy igazából azért mozgolódik, mert ki akar szabadulni. –Ne ficánkolj már annyira, rossz kis nekromata! – duruzsolom a nyakába. Már le akarnám venni a felsõjét, hogy végre megkóstolhassam azokat a gyönyörû kis mellbimbóit, amikor megszólal.

-Megmondom, megmondom! – mondja vékony, magas hangon, ami nem igazán illik hozzá. Nagy sóhajjal abbahagyom a „kínzását”.

-Hát ez nem tartott sokáig, azt hittem komolyabb ellenállásra számítottam – kuncogom, mire érzem, hogy férfiassága még jobban megkeményedik. Ahh…

- Õ tiszta piszok vagyok, le akarok mosakodni! - hadarja. – Igazán elengedhetnél, ennyi az összes bajom! – vinnyogja, miközben tovább ficánkol. Ahh, istenem. Mocorogj még, és meglátod, milyen élményt nyújtok majd neked!

- Hazudsz te kis hamis! Ezért büntetést érdemelsz! – tapadok a szájára birtoklóan. Ajkait kóstolgatom, majd nyelvemmel befurakszom a szájába. Nyelvét táncba hívom, és…

Kopp… Kopp… kopp…

Basszus. Egy szobalány zavar meg minket. Ó, hogy az a… Kelletlenül mászok le Yllonról, aki fürgén kiugrik az ágyból, és elszáguld. Kis gondolkozás után én is követem, és már csak azt látom, hogy csurom vizesen elkezd levetkõzni. Nem bírom ki, és megkérdezem:

-Segítsek? – kérdésemre megugrik. Nevetésemet alig bírom visszatartani, de helyette inkább egyre közelítek a hátráló nekromantához. Gyönyörû arcán ijedtség terül el, amit én váltok ki belõle. Nagyon rosszul esik, így egy pillanatra megtorpanok. Yllon is megáll, és különös tekintettel kezd el figyelni. Na jó, megkímélem magamtól, így ahelyett, hogy letámadnám, és kifulladásig csókolnám (amit megjegyzek, nagyon szeretnék), elkezdek vetkõzni. Meredt tekintettel figyel, de nem foglalkozok vele, inkább a ruháimtól szabadítom meg magam. Lemosom magamról az út, és a démon kastély porát, és közben hallom, ahogy Yllon is vetkõzni kezd, majd õ is mosakodni kezd. Nem pillantok rá, mert tudom, hogy ha ránéznék meztelen, tökéletes testére, nem bírnám visszafogni magam, és letámadnám, amit nem akarok.

Immár tisztán, és felöltözve, szótlanul elhagyom a helyiséget, otthagyva a még tisztálkodó nekromantát. Asszem kezdek belezúgni… Nem akarom, hogy féljen tõlem, sem azt, hogy undorodjon, így inkább abbahagyom a szexuális zaklatását. Pedig az a finom, puha bõr, azok a húsos ajkak, a gyönyörû, vörös mellbimbói és ánusza… A francba is, megint fölizgultam… Ez is Yllon hibája! Ha nem lenne ilyen kibaszott szép… De az. Ráadásul szexi, izgató és nem csípi, ha letámadom. Francba.

Ledobom magam az ágyra, és próbálok lehiggadni. Vissza kéne térnem a régi énemhez, ahhoz, hogy mindenkit idegesítsek…

A nagy gondolkozásban végül elalszom, és még arra sem ébredek föl, amikor Yllon becsörtet a szobába, és arrébb gurít engem, hogy legyen helye.

---*---*---*---

Reggel Yllon elõtt ébredek, így tudom csodálni. Míg föl nem ébred, figyelem, de mikor látom, hogy mozgolódik már, kikászálódok az ágyból, és fölöltözködök.

- Jó reggelt! – köszöntöm lelkesen. Igazából nem vagyok valami jó hangulatban, de tegnap este megfogadtam, hogy visszatérek ehhez a stílushoz.

- ’Reggelt! – mondja õ is. Tovább nem is foglalkozva velem, kiszáll az ágyból, és átöltözködik. Elõttem öltözik, így hogy ne csábuljak el, közlöm vele, hogy lemegyek kérni kaját, majd meg sem várva a válaszát, elhúzok. Basszus, már csak a nyakának kecses ívétõl merevedésem lesz…

Lent, a fogadóstól kérek két személynek reggelit, és miközben várok az ételre, és Yllonra, elgondolkozok. Vajon Yllon nem vonzódik hozzám? Vagy ha vonzódik, akkor csak a szexuális vágyaim nem tetszenek neki? Mivel nem találok a kérdéseimre választ, és Yllon is megérkezett, elterelem a gondolataimat az elõbbiekrõl.

- Mondd csak! Mi lenne, ha ma részt vennénk az ünnepségen? – kérdezem.

- Felõlem. Igazából nem tudom, hogy milyen egy ilyen… - válaszolja vállat vonva, mire kiakadok.

- Hogy mi?! Te még soha nem voltál semmilyen ünnepségen?! – támadom le, és a fejrázására folytatom. – Hogy te milyen antipartiarc vagy! Na, jó, akkor ma megmutatok neked mindent! – mondom neki, és elõre örülök, hogy végre valami szórakoztató dologban is részt vehetünk, ráadásul együtt. A tanulás meg ráér, nem igaz?

A mesterem kúriájához érve, egybõl a mellette elhelyezkedõ temetõ felé veszem az irányt. Egy nagy mauzóleum az úti célom, mely mindig is furcsa, gonosz energiákat árasztott magából, és sosem mehettem a közelébe. Most viszont benyitok, és egybõl megcsap a doh, a kén, és az oszladozó hullák szaga. Egy rusnya démon várakozik egybõl az ajtó mellett, és int, hogy kövessem. Sötét út vezet lefelé, a mélybe, és a szag végig kíséri utunkat. Nem rettegek, de… félek a sötétségtõl. Ez természetes, mert tûzmágus vagyok, így az ellenségem a hideg, és a sötét, de ez most még rosszabb. Valószínû, a pokol árasztja magából a reménytelenség és rettegés érzetét. Olyan, mintha… hát, annál jobb hasonlatot nem tudnék mondani, hogy „mintha a pokolba mennék”, de mivel oda megyek… - szórakoztatom magamat, hogy ne uralkodjon el rajtam a kétségbeesés. Lassan már látom a világosságot az út végén, és ahogy közeledünk hozzá, úgy lesznek erõsebbek a gyomorforgató szagok. A világosságra kiérve egy csontokkal teli, kísérteties csarnokot látok meg magam elõtt, végében egy trónszékkel.

- Üdvözöllek szerény hajlékomban – udvariaskodik a démonherceg, mikor elég érünk kísérõmmel. – Mint tudod, nagyon érdekel engem a láncod, de most, hogy így látlak… Igazán ínycsiklandozónak tûnsz! – mondja, perverz csillogással a szemében, amitõl fölfordul a gyomrom, és nagyon rossz elõérzetem lesz. Fõleg, amikor maga mellé rendel, és amikor mellé érek, elkezd fogdosni. Kiszabadítom magam és minél távolabb húzódok tõle. – Ha nem, hát nem – vonja meg a vállát. – A nyakláncot! – kiáltja erélyesen. Mikor ellenkezek, egy csapat démon ront rám a semmirõl, és megtámadnak. Védekezni kényszerülök, és a tûz mellett a kardomat is használom. Kaszabolom, fölégetem a démonokat, de minél többet nyírok ki, annál több kerül egy helyébe. Lassan már a kardomat sem használom, inkább a tûzzel tartom távol magamtól a rám támadó démonokat. Fölégetek mindent, és mindenkit, aki az utamba kerül, és próbálok a démon úr felé menni, hogy kinyírhassam, de nem megy, mert bár próbálok kitörni a démonok közül, nem megy.

-Állj! - kiáltja a démon nagyúr, mire mindenki megáll. Jó is ez a kis pihenõ idõ, kár, hogy amikor a trónszékre pillantok, majdnem szívrohamot kapok, ugyanis az az idióta nekromanta nem bírt a fenekén megmaradni, és most egy csinos ki tõr feszül a nyakának. Ha miatta fogok meghalni, én visszatérek kísérteni õt! – A nyakláncot! – hallom parancsát. Bassza meg! Nem hagyhatom, hogy meghalljon Yllon, miattam. – Ne kelljen még egyszer elismételnem. Volt olyan kedves a kis nekromata és önként jött el hozzánk, odaadod vagy az õ halála is a te lelkeden szárad majd? – Francba. Bólintok egyet, és a nyaklánc kapcsához nyúlok, hogy levegyem.

- Ne csináld! – ordítja Yllon kétségbeesetten, de nem állok meg, hanem eldobom a láncot, egyenesen feléjük. Na, gyerekek, készüljünk a halálra…

Pár pillanatig bírom tartani magam, és harcolok az erõm ellen, hogy magamba fojtsam, de nem megy. Még gyenge vagyok ehhez. Így az erõm elszabadul, és átveszi az irányítást felettem. Az összes démont, élõhalottat, mindenkit elpusztítok, és csak nagyon nehezen bírom megtartani az ép tudatomat, hogy Yllont meg se sebesítsem. De elfogy az energiám. Nem bírom tartani magam, és minden az erõm hatása kerül. Én is. Lassan elvesztem öntudatomat…

---*---*---*---

Yllon csókjára nyerem vissza az irányítást magam fölött. Lassan, de biztosan sikerül elfojtania a nyakláncnak az erõmet, és Yllon is egy csomót magába szívott. Reflex szerûen magamhoz szorítom, és egyre hevesebben csókolom, és most már nem akarok semmi mást, csak érezni azt az édes ízét, és meleg testét. Nyelvemmel felfedezõútra indulok kecses nyakán. Harapdálom, nyalogatom, amivel édes hangokat csikarok ki csókoktól duzzadt ajkaiból. A zavaró felsõjét egy laza mozdulattal letépem róla, és elválva a nyakától, végignézek gyönyörû, sápadt felsõtestén.

- Gyönyörû vagy! – mondom vágytól karcos hanggal, majd ajkára hajolok, és finoman megcsókolom. Közben egymást simogatjuk. Nagyon jól esik az érintése a meztelen hátamon. Meztelen, ugyanis miközben én megszabadítottam az õ fölsõjétõl, õ is leszedte rólam az enyémet.

- Ahh – nyögi, amikor mellbimbóit veszem kezelésbe. Egyiket számmal kényeztetem, másikat ujjaimmal. Sóhajokkal, halk nyögésekkel adja tudtomra, mennyire tetszik neki, amit csinálok. Mikor megunom, és a mellbimbói is szép vörösen meredeznek, nyelvemmel csíkot húzok feszes hasfalán. Közben leszedem róla a nadrágját. Alsóruhájához elérve, fogaimmal szedem le róla, és végre elõbukkan fényesen meredezõ vesszeje. Rálehelek, mire apró sikolyt kapok válaszul. Ráhajolok férfiasságára, és nyelvemmel kezdem el kényeztetni. Miközben számmal kényeztetem, pár ujjamat szájába dugom, amiket bõségesen el is lát nyállal. Egyik ujjammal a bejáratánál kezdek el körözni, majd óvatosan beljebb nyomom. Teste kicsit megfeszül, de hamar elterelem figyelmét. Tágítgatom, és egy kis idõ múlva még egy ujjamat vezetem testébe. Ekkor kicsit már nehezebb ellazítani, de sikerül, és érzem, hogy kezdi igazán élvezni. Ujjaimmal sikerül eltalálnom azt a bizonyos pontot, amitõl felsikít. Még egy ujjamat csatlakoztatom a többihez, amitõl megrándul, de próbálom elterelni a figyelmét – sikeresen. Mikor úgy érzem, hogy már rendben van, fölhajolok, és megcsókolom, miközben beléhatolok. Szemében látom, hogy fáj neki, ezért megpróbálom minél kellemesebbé tenni az együttlétünket. Azt a pontot igyekszem eltalálni, amitõl jól érzi magát, és sikerül is. Vesszejét simogatom, miközben lassan mozgok benne. Alig bírom magam visszatartani, hogy ne essek neki, és passzírozzam bele a földbe, de megállom. Amikor látom, hogy kezdi megint élvezni, és bólint is, kicsit begyorsítok. Nem mozgok gyorsan, nem akarom megsebezni, de mivel közben kezemmel férfiasságát kényeztetem, hamar elélvez. Mikor izmai összeszorulnak körülöttem, én sem bírom tovább, és épp, hogy kihúzom magam belõle, és elmegyek. Levegõt kapkodva omlok rá, de gyorsan arrébb gurulok, hogy ne nyomjam agyon.

- Fantasztikus voltál! – mondom, és látom, hogy elpirul. Olyan szép! De… - Lassan mennünk kéne – mondom ki hangosan. Beleegyezõen bólint, és segítek neki felállni. Kicsit nehezen sikerül, mert eléggé kifáradt, de az öltözésben is segítek. Amikor mérgesen fölmutatja a széttépett felsõjét, kicsit zavartan megvakarom a tarkómat, és bocsánatkérõn elmosolyodok. Csak lemondóan sóhajt egyet, és, miközben én még öltözködök, elindul.

- Várj már! – kiáltom utána, és gyorsan még magamra kapkodom a cuccaimat, és utána rohanok. Már a terem végében jár, amikor utolérem.

- Köszi, hogy megvártál! – mondom ironikusan, de semmi reakciót nem kapok. Most meg mi a baj? – értetlenkedek magamban, de nem akarom zavarni, mert lehet, hogy most próbálja összeszedni magát. Vagy valami ilyesmi…

Amikor tanácstalanul körbenéz, hogy merre mehetnénk, mert nincs semmi ajtó, csak kitört ablak, akkor kinyitom azt a rejtekajtót, amin bejöttünk a démonnal, és elõre engedem. Csöndben tesszük meg az utat, és mire végre a sötét alagút végére érünk, én már majdnem kiakadok, mert nem tudom, mit tettem vele, ami miatt még a szokásosnál is hallgatagabb, és hidegebb. Legalább ha tudnám… De neeeem, a dolgokat nem kell megbeszélni, hanem magunkba kell fojtani. Persze! Miért is ne?

- Yllon? – kérdezem, de nem figyel. Nagyot sóhajtok, és amikor a kúria felé elindulna, megfogom a karját. – Nem érdemes arra elmenni, fõleg nem este. Még ha nekromanta vagy, akkor sem tanácsos – mondom csendben, mire vállat von, és a másik irányba megy el. Követem, és közben próbálom értelmezni a viselkedését, de nem tudom.

---*---*---*---

Egy idõ múltán egy fogadóhoz érünk, és bemegyünk. Az egész utat csöndben töltöttünk, ami nem is lenne probléma, és furcsa, ha Yllon nem árasztana magából olyan hideget, hogy lassan már azon gondolkozom, hogy a ruhámat meg kéne gyújtani, hogy az melegítsen… Bent, a fogadóban, a szokásos szag fogad, és a szokásos, egyen fogadós. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy minden fogadós ugyanolyan? Kövér, kopaszodó, és kedélyes?

- Egy franciaágyas szobát szeretnék – mondom a fogadósnak, de mielõtt válaszolna, Yllon kijavít.

- Nem. Két, egy ágyas szoba legyen! – mondja Yllon határozottan, mire ledöbbenek. Mi?! Miért?!

Megengedem Stillnek, hogy velünk maradjon, de nem hinném, hogy ez az ötletem Yllonnak bejött volna. Fõleg az nem, hogy kiderült, hogy az este nem is csajjal voltam, hanem ezzel a pasival… Nekem meg az nem tetszik, hogy ez az uke rámászik az ÉN porcelánbabámra! Aki meg flörtöl ezzel! Mi a franc?! Na, neeem… ebbõl nem esznek! Yllon az ENYÉM! Nem pedig holmi kardmûvész ukéké… Che. És mi az, hogy nem érdeklik a lányok?! Kérlek, mondd, hogy senki sem érdekli õt! Inkább az enyém se legyen, minthogy másé legyen!

Stillnek van egy sebe, ami nem túl nagy, de azért be kéne gyógyítani. Kérem Yllont, hogy gyógyítsa be, mire nagy, ijedt tekintettel bámul rám. Most, már megint mi a franc van?! Miért hajol rá a srác mellbimbójára?! Miért nyalogatja?! Bassza meg, nem! Nem, nem, nem és nem! Yllon az enyém. Ezt Stillnek is meg kell tanulnia. Nem csókolgatjuk más pasiját! Még ha nem is az ukém, akkor sem!

De kiderült valami… Még sohasem csókolózott. Ez lehet jó is, és rossz is. Jó azért, mert akkor még szûz, és kis ártatlanka, rossz meg azért, mert Still szerezte meg az elsõ csókját, nem én. Francba már! A kicsit kiütött Still nem sokkal késõbb magához tér, és az egekig magasztalja Yllon csókját. Ha ennyire odavagytok egymásért, akkor én nem is kellek, nem igaz? Yllon elég erõs magától is, Still meg megtanítja õt élni, akkor minek kellek én?

 Amikor Yllon, föláll, látom, hogy alatta tiszta vér a fû. Megijedek, de nem mutatom, inkább széthúzom rajta az inget. A bõre sértetlen, de az ingjén van egy vágás, ami tiszta vér, tehát meggyógyította magát. Teljesen kiakad, hogy hogy merészelem letapogatni. Minek aggódom miatta? Össze is veszünk, és elrohan a közelben levõ forráshoz. Lassan utána indulok, de Stillel még megbeszéljük, hogy elõször megnézzük, hogy van Yllon, és ha jól, akkor elmegy, és kerít valami házat a közelben, ahol lehet enni.

Egy gyönyörû forrásnál érjük utol. Hófehér bõrén lustán folynak le a vízcseppek. Nem teljesen, de az eddigi tapasztalataimhoz képest eléggé elengedi magát, de amikor meghallja, hogy jövünk, már pattanna is ki a vízbõl.  

-Te aztán gyors vagy porcelánbaba! Alig tudtunk utolérni. – mondja Still. A „porcelánbaba” elnevezés az enyém! De mivel Still használja rá, sõt, neki Yllon meg is engedte, hogy használja rá, én még magamban sem használom.

Vetkõzni kezdek, amire Yllon elfordul. Still elhúzza a csíkot, én meg bemászok nekromantácskám mellé a vízbe.

- Mutasd meg azt a sebet! – mondom mögé kerülve. Megfordul, és látom, ahogy a fekete fürtjei az arcába tapadnak. Nagyon aranyos így. De amikor megszólal… Egybõl Stillt keresi.

-Elment valami vacsorát keríteni. Mi van már, ennyire hiányzik? – kérdezem gúnyosan. Belezúgott volna, hogy egybõl õt kérdezi? De miért? Miért nem belém esett belém?!  - Mutasd! – térek vissza a sebére.

-Nem, és ne hidd, hogy ilyen …- kezdené a cirkuszolást, de egy szenvedélyes csókkal beléfojtom a szót. Birtoklóan csókolom, amitõl karjaimba simul, és beleremeg a csókba. Valami fantasztikus, amit az ajkával, és a nyelvével csinál. Ez tényleg az elsõ alkalma?! A szenvedély hevében belemarkolok a fenekébe, amire eltépi vastag ajkait az enyémtõl, és lekever nekem egy pofont. Hát nem tetszett neki? Stillé jobban tetszett? Tõle nem lökte el magát. Tõlem igen…

-Szóval így állunk, egy vadidegen csókolgathat, de nekem nem engeded meg! – fakadok ki kétségbeesetten, mire kiabálni kezd velem.

- Bárki érted! Bárki megcsókolhat, legyen öreg vagy fiatal, ronda vagy szép, nem érdekel! De te soha többé nem fogsz! Elegem van a beteges kis poénjaidból! Soha nem is akartál megtanítani semmire, csak egy fiú kellett, akivel elszórakozhatsz. De nem jött be! – kiáltozza, majd összeesik. Odarohanok hozzá, és élesztgeni kezdem. Él, de elájult. Gyorsan magamra húzom a nadrágom, a többi ruhámat a hónom alá csapom, és fölemelem Yllont. Az ösztönöm, és a varázserõ után megyek, melyet most érzek meg. Gyógyító ereje van valakinek, úgyhogy betájolom, és óvatosan, vigyázva Yllonra odarohanok, ahol a forrását érzem. Egy idõs néni és Still fogadnak egy aranyos kis házikó elõtt.

- Gyertek! – int a néni, és Still segítségével egy takaros kis szobába viszem az ájult nekromantát. A néni hátrébb tessékel minket, és varázslatok sorát végzi el rajta. Sajnos ehhez nem igazán értek, így meg kell bízom a gyógyítóban. Idõs, õsz hajú, pici nénike, energikus mozgással. Néhány perc múlva kimerülten terelget ki a szobából egy konyhába, és három teásbögre elé leültet minket, és maga is odaül. Belekortyol a teába, majd megszólal.

- Nos, a barátjuk nincs életveszélyes állapotban, mert sikeresen meggyógyította magát, de sok vért vesztett, és most egy gonosz erõ tartja távol a lelkét a testétõl. Néhány óra múlva már fölébred, de most, és utána is még két napig pihennie kell. A démonnal való beszélgetés túlságosan kimeríti az embert, még ha az az ember ilyen nagyhatalmú is, mint ez a fiú – közli velünk, és folytatja a teája ivását. Valamiért megbízom benne, így én is megiszom a teát, és elgondolkozom. Nem a kézenfekvõ dolgokról, hogy ki ez a néni, honnan tudja ezeket a dolgokat, vagy akármi, hanem arról, amit Yllon mondott a vízesésnél. Ennyire megutált volna? De miért? És hogy értette, hogy nem akartam megtanítani semmire?! Én igenis a tanítványommá fogadtam. És amikor meg megkérdeztem, hogy mit akar tanulni, akkor meg azt mondta, hogy „nem jó modort”, és elhúzott zombizni. Akkor meg miért én vagyok a hibás?! Nem értem õt…

A nagy gondolkodásban elmegy az idõ, és egy halk köhögésre riadok föl. Mellettem még mindig ott ül Still, és a néni, de erre a hangra õk is felkapják a fejüket. Besietünk a szobába Stillel, míg a néni elõször tölt egy kis teát, és azzal együtt jön be Yllonhoz. A nekromanta kicsit bágyadtan figyel minket, de miután megitta a teát, kicsit mintha felélénkülne.

- Beszéltem a démonherceggel – közli Yllon. A szívem kicsit megáll, hogy akkor õ tartotta távol a lelkét a testétõl, de mivel nem látszik túl nyúzottnak, ezért megnyugodom, hogy csak nem történt vele semmi probléma ott, ahol volt. – Téged akar, és a nyakláncodat. Azt nem tudom, hogy miért, és azt sem, hogy hol, de a démonherceg meg akar szerezni magának. Azt mondta, tudni fogod, hogy hol találhatod meg õt – mondja, mire az agyam gyors kattogásba kezd. Kimegyek egy kicsit a friss levegõre, hogy gondolkozhassak.

Minek kellek egy démonhercegnek? Az még hagyján, hogy a nyakláncom, amiben olyan hatalmas energia van, amitõl õ csak még erõsebb lenne, de hogy én…? Nem tudom megérteni. És mi az, hogy tudom, hogy hol találom meg? Nem tudom…

Már megy lefelé a Nap, amikor visszamegyek a házikóba. Yllon szobája felé veszem az irányt, hogy megmondjam, hogy van egy ötletem, hol található a démonherceg, amikor egy sokkoló kép tárul a szemem elé. Still és Yllon teljesen belefeledkeznek egymás szájának a feltérképezésébe. Annyira, hogy engem észre sem vesznek. Hát… Tényleg ennyi volt. Nem kellek én nekik. Csak bajba sodrom Yllont. Nem õt akarja a démonherceg, hanem engem. És erre helyettem sérült meg.

Kifordulok a szobából, és az öreg nénitõl, aki a konyhában sertepertél, kérek egy lapot, és írószerszámot, és írok egy levelet Yllonnak. Leírom, hogy elmegyek, ne kövessen. Úgyis jól elvan Stillel, majd õ megtanítja, hogy kell viselkedni az emberekkel, tanulni meg úgysem kell, elég okos és erõs. Ha meg még élek fél év múlva, megkeresem, hogy kell-e azért még tanító.

Pár pillanat volt, mire ezt leírtam, és egy halk köszönés után elhúzom a csíkot. Nos, irány a drága volt mesterem palotája!

- Nem jómodort! – csúszik ki a száján, amin én még inkább elkezdek röhögni. – Elmegyek meditálni. – hagy magamra.

- Jó csicsikálást! – szólok utána, de nem hiszem, hogy hallotta volna… Tõlem tisztes távolságban leül, és elbambul. Jé, olyan, mintha zombi lenne! Na jó, nekem is kéne valamit csinálnom… - ezzel a felkiáltással megvizsgálom a terepet, és teszek föl pár védõ és riasztó varázslatot. Eléggé elmegy ezzel az idõ, mert mire készen leszek, már késõ délután van. Leülök Yllikével szemben, és figyelem, hogy tér vissza a szemeibe az élet.

- Mit nézel rajtam? – kérdezi.

- Tisztára úgy néztél ki, mint egy agyatlan zombi. Már kezdtem azt hinni, így maradsz örökre. – felelem. Valami baja lehet. Még csak le se hurrog, hogy õ nem lehet zombi, stb, stb, hanem csak bámul elgondolkozva.

- Érdekes dolgokat tudtam meg. – kezdi lassan – Miért nem mondtad, hogy vérdíj van a fejeden?

- Az enyémen? – kérdezek vissza fejcsóválva. Neeem, én ilyenrõl nem tudok… – Én semmi ilyenrõl nem tudtam.

- Hát nem is az enyémre. – vág vissza ingerülten. Jóvanna! De ez akkor is fura… Nem szoktam ennyire kihúzni a gyufát senkinél sem, akkor meg miért kellek valakinek?!

- Most mit hisztizel, nem a te fejeden van?

- Az igaz, de szerinted még is mennyi energiámba kerül, hogy elrejtem magunkat elõlük? – kérdezi. Hú, de ügyeees! Komolyan, olyan, mintha egy száz éves, öreg varázslóval beszélnék, aki kiakad mindenen, és mindig meg akarja mutatni, hogy mit tud…

- Mikre nem vagy képes. Mégis mit követtem el, hogy valami kis démon a fejemet kívánja? – kérdezem kíváncsian.

- Nem is démonka, hanem démonherceg, és a nyakadban lógó varázsláncra fáj a foga. Már azzal is tisztában vannak, hogy én is veled vagyok. – mondja, mire elgondolkozva szemlélem a kék eget. Hmm… Legjobb lenne megtudni, mire kell az neki. Visszafordulok Yllonhoz, és megkérdezem:

- Minek kell neki?

- Azt nem tudja senki, vagy legalábbis az én informátorom. – Húú… Kis Kíváncsi Fáncsi. Érdeklem õt, mi?

- Szóval rólam kérdezõsködsz, te kis huncut? – kérdezem kajánul vigyorogva, mire fáradtan fölsóhajt. Asszem, kezdem idegesíteni…

- Igen, mert tudni akartam miért bûzlesz a démonok szagától és vérétõl tegnap este. Logikus, hiszen most már a tanítványod vagyok. – Persze-persze. Én is ezt mondanám…

- Ugyan ezek csak üres szavak, kíváncsi voltál rám, Yllike…- támasztom meg magam önelégülten. Lemondóan sóhajt egyet, és rezignáltan megkérdez:

- Neked mindig ilyen a stílusod, vagy csak engem tisztelsz meg vele? – Milyen kis egoista… Azt hiszi, hogy csak õt tisztelem meg magammal. Ccc…

- Ki kell, hogy ábrándítsalak, de én mindig ilyen szeretetreméltó vagyok. – felelem büszkén.

- Chöööö – sápítozik. Most mi a baja?! Mindig ennyire… Ennyire ilyen? Ha igen, igazán jól jönne neki egy kis dugás. Vajon még szûz?

- Ha már itt tartunk, te mindig ilyen karót nyelt vagy? – kérdezem, mire enyhén kiakad. Vicces õt feldühíteni. Úgy legalább kiváltok belõle valamilyen reakciót…

- Nem vagyok karót nyelt. – feleli csendesen. Hát igen, azt vettem észre. – Nem igazán beszélgetek emberekkel. – ismeri el. Elmosolyodok, mert olyan kis édes, és szeretetre méltó, majd összecsapom a tenyereimet, és föltápászkodok.

- Na, majd most! Kis tanítványom, majd én megtanítok neked mindent! – mondom vigyorral. Remélem, a perverz hátsó szándékom nem jött le a vigyorból… Igen-igen, a mindenbe AZ is beletartozik ám!

- Hurrá… - nyögi nem túl lelkesen. Azért nem kéne ennyire örülni neki! Na mindegy…

Kinyújtom a kezem felé, hogy fölsegítsem. Picit szemez vele, de egy sóhaj után elfogadja, és fölrántom álló helyzetbe. Kicsit túlságosan közel kerülünk egymáshoz, amitõl mintha egy icike-picikét elpirulna, de az lehet a dühtõl is. Mélyen egymás szemébe nézünk, és érzem, hogy vibrál a levegõ. Nem akarom egybõl letámadni, és nem hinném, hogy a férfiak, vagy egyáltalán bárki is vonzaná õt, így még mielõtt valami butaságot mûvelnék -  példának okáért ránéznék az ajkaira, majd rájuk cuppannék, és addig csókolnám, amíg el nem fogy a levegõnk -, gyorsan ellépek tõle. Kicsit zavaros tekintettel bámul, ami furcsa, mert általában semmi nem látszódik a szemeiben, most meg annyi érzés, hogy nem is tudok kiigazodni rajtuk.

- Induljunk! – mondom komolyan, és toronyiránt elindulok. Szó szerint toronyiránt, ugyanis a messzeségben mintha látnék egy nagy tornyot, ami valószínû a fõváros, Cyrr. Szóval elindulok arrafelé, és pár pillanat múlva hallom, hogy a kicsike tanítványom is elindult. Nem fordulok felé, és nem kezdek el poénkodni, mert most nagyon nincs hozzá kedvem, fõleg azért, mert ha ránéznék, egybõl letámadnám.

Egy szó nélkül érünk el a legközelebbi fogadóhoz. Már nagyon késõre jár, és nem akarom Yllont nagyon leterhelni, pluszban még éhes is vagyok, szóval pár bólintás után hallgatólagosan megegyezünk, hogy itt szállunk meg. Bemegyünk a füstös, kaja-, és pia szagú fogadóba, ahol egy pocakos, idõs férfi felénk is siet.

- Jó estét, uraim! Miben segíthetek? – kérdezi kedélyesen.

- Jó estét – köszöntöm. – Két egy személyes szobát kérnénk, és egy kétszemélyes vacsorát – mondom. Látom, hogy Yllon fölhúzza a szemöldökét a csodálkozástól, de attól még, hogy õ a tanítványom, nem kell nekem mindig vele aludnom. Ráadásul, ha most vele aludnék, egybõl leteperném, szóval inkább nem kockáztatok, inkább alszunk külön, és megpróbálok találni magamnak egy helyes kis fiúcskát éjszakára.

- Pont van két egyszemélyes szobánk. Vacsorának esetleg ajánlhatnék finom borjúpörköltet, friss házi kenyérrel és egy jó borral? – kérdezi. Hmm… Jól hangzik. Már csorog is tõle a nyálam… Természetesen csak átvitt értelemben!

- Remek lesz, köszönjük – mondom, majd a fogadóst követve a második emeletre, meg is érkezünk a szobáinkhoz.

- Fél óra múlva hozom is! – kiált fel, és eltûnik a lépcsõfordulóban. Picit utána bambulok, majd enyhén megrázom a fejemet, és megfordulok. Enyhén hátra hõkölök, ugyanis Yllon közvetlenül mögöttem állt, így most nagyon közel vagyunk egymáshoz. Furcsa, értelmezhetetlen arckifejezéssel bámul rám.

- Miért? – kérdezi. Na, erre most mit válaszoljak? Azt talán, hogy bocsi, de ha együtt aludnánk, holnapra alig bírnál majd lábra állni, mert a feneked annyira fog fájni?

- Jujj, csak nem? Gyere keblemre, kis fiacskám, és bocsáss meg nekem! Ha tudtam volna, hogy ennyire félsz egyedül a sötétben, akkor kétágyas szobát kérem volna… - mondom humorizálva, és kinyújtom kezeimet felé. – Vagy esetleg megtetszettem volna? – kérdezem perverz mosollyal, amire egy dühös szusszantást, és egy ajtócsapódást kapok válaszol. Hát, úgy látszik, másfél nap alatt kikészítettem… Szegényke.

Picit hallgatózok, hogy vajon mit csinálhat, de mivel nem hallok semmit, én is bemegyek a szobámba. Bent egy egész normális ágy, egy kicsit rozoga éjjeli szekrény és egy könyves polc fogad. Nem nagy szoba, pont elfér minden. Meggyújtom az éjjeli szekrényen levõ gyertyát, de mivel az nem világít elég fénnyel, ezért a plafonra fölküldök egy szép kis tûzlabdát. Leülök az ágyra, és eléggé elbambulhatok, ugyanis egy kopogás térít vissza a jelenbe.

- Igen? – szólok ki, mire Yllon benyit egy gõzölgõ, finom illatú kajás tálcával a szobámba.

- Jó étvágyat! – szól, miután letette az éjjeli szekrényre a tálcát, és elkezdünk enni. Most jóval kultúráltabban étkezek, mint ebédkor, így most nem kapok undorodó tekinteteket tõle. Csak az zavar, hogy amikor lefele nézek, olyankor mintha érezném magamon a tekintetét, de amikor felé fordulok, õ az ennivalójára figyel. Ennyire paranoiás lennék?

A vacsora is szótlanul telt, pedig volt jó pár alkalom, amikor majdnem megszólaltam, de mégse tettem meg. Nem tudtam, mit mondhatnék. Most se tudom. Így csak halkan elköszönünk egymástól.

Kicsit várok a falra tapadva, és amikor minden hang elapad a szomszédban, kisurranok az ajtón. Lemegyek a lépcsõn, és a kocsma részébe érek. Körüljárom, és amikor már adnám föl a reményt, hogy ma este találok valami helyes srácot, és megdöngetem, akkor pillantom meg. Helyes, kisfiús arcú, de magas és izmos, szõke hajú, rikító zöld szemû fiú, aki egyedül ácsorog a fal mellett. Felé indulok, és már csak pár lépés választ el minket, amikor észrevesz. Arcán elõször döbbent kifejezés jelenik meg, majd miután körülnézett, hogy hova megyek, kérdõn rám pillant. Mosolyogva bólintok, hogy igen, õt céloztam be, amire egy vigyort kapok válaszul. Ellöki magát a faltól, és két lépés után összetalálkozunk. Mohón megcsókolom, és miután pihegve szétválunk, a szobámba vezetem õt.

---*---*---*---

Reggel egyedül ébredek, amit nem is bánok. Kinézek az ablakon, és látom, hogy még most hajnalodik, szóval nem magamtól keltem. Én nem szoktam ilyen korán fölkelni, így hallgatózok egy picit. Füleimet kopogás zaja üi meg, mire kiröppen az álom a szemembõl. Magamra terítem a takarómat, és egy „szabad” után nyílik is az ajtó. Yllon morcos fejét látom meg, mire elnevetem magam.

- Ne röhögj! Egyesek miatt nehezen tudtam csak elaludni. – mondja mérgesen. Ezen csak még jobban nevetek, és most az se zavar, hogy meghallott… -  Csak tudnám, hogy milyen lány az, aki ilyen férfiasan nyög, és sikoltozik… - gondolkozik el. Most komolyan azt hiszi, hogy lánnyal voltam? – kérdezem magamtól, mire szinte már röhögõ görcsöt kapok. Yllon olyan mérgesen néz, hogy az más vicces. Mondjuk nekem ebben az állapotomban minden vicces, de na… Heh, már csak dobbantania kellene az egyik lábával, és tiszta olyan lenne, mint egy kisgyerek!

Pár perc kellett, hogy nagyjából lenyugodjak, de sikerült. Egy „jó reggelt!” benyögése után kihessegetem a picike tantítványocskámat, és összeszedelõzködök. Kint már türelmetlenül vár drága utitársam, így egy gyors reggeli beburkolása és a fizetés után tovább is indulunk. Út közben a tegnap éjszakán gondolkozok. Jó volt azzal a fiúval. Persze, néha beugrott egy-egy kép, amin épp Yllonnal csinálom ugyanazt, amit a sráccal, de attól még jó volt. Vagy épp ezért volt jó? Nem tudom…

Olyan érzésem van, mintha valaki vagy valakik követnének. Nem tudom kik, de sajnos percek múlva megtudom. Egy újabb démon csapat, akik az én csodás fejecskémet akarják. Nem hagyom nekik, így teljes erõbedobással harcolok. Néha, egy-egy oldal pillantással fölmérem, hogy Yllon is él még, és jól van, így inkább az én ellenfeleimmel foglalkozok. Sajnos tüzet most nem igazán használhatok, mert az alap, amit meg tudok idézni, nem hatásos a démonokkal szemben, ami viszont hatásos lenne, az a medálba van lezárva, azt pedig nagyon nem szeretném.

- Vigyázz! – hallok egy ismerõs hangot kiáltani, így megfordulok, de már nem tudok a felém irányuló karmos kéz ellen mit tenni, csak látom, ahogy közeledik felém. Mielõtt még elérne, egy kard kerül az útjába. De nem az enyém. Hanem egy olyan kar, amit csak kardmûvészek használhatnak. Kábultan figyelem, ahogy a kard kettévágja a démont, majd a kard gazdájára esik a pillantásom. Valahonnan nagyon ism… Basszus! Ez a tegnapi fiú!

Miután kilábaltam kábultságomból, újult erõvel vetem bele magam a harcba. Hárman könnyebben végzünk a megmaradt támadókkal, és ez így sokkal könnyebb. Mikor az utolsó démont is megöltük, a fiú felém fordul, és csillogó szemekkel megkérdezi:

- Veletek maradhatok? – Na, most erre mégis mit válaszoljak?!

Miután megcsinálom a varázslatokat, újdonsült útitársamat kezdem el vizsgálgatni. Eléggé zavarhatom, a nézésemmel, ugyanis résnyire nyitott, szúrós szemekkel bámul rám vissza. De egy antipartiarc…

- Ha már útitársak leszünk, megmesélhetnél magadról! – kezdeményezek beszélgetést. Így legalább megtudom, hogy miért ennyire… Fura és magányos.

- Inkább nem – mondja. Hmm… Akkor kérdezzük másképp.

- Csak nekromanta vagy? – érdeklõdök. Hátha így jobban megnyílik. A varázslók, eddigi tapasztalataim szerint szeretnek beszélni a specialitásaikról. Na meg így azt is megtudom, hogy miért van ilyen rohadt hideg, amikor be van gyújtva a kandallóba… Jól tudom, hogy varázslattal van begyújtva, tehát valószínûleg neki meg ez a gyengepontja. És még nekem dumál, hogy én hogy-hogy nem tudok gyógyítani. Che…

- Ezt hogy érted? – kérdez vissza értetlenkedve.

- Értesz a tûzvarázslatokhoz? – kérdezek rá mégiscsak.

- Minimálisan igen. Nem találkoztam olyannal, aki ezt az elemet irányítani tudta volna.- mondja egy kis csalódottsággal a hangjában. De édes! Olyan, mint egy szomorú porcelánbaba. Hmm… Baba? Nem, ez nem tetszik, mint név. Na jó, akkor marad a saját neve… Mi is? Valami Y… akármi.

- Akkor mázlid van kölyök, mert emberedre akadtál! – mondom viccesen.

-Kölyök? – kérdez vissza. – Szerintem egy idõsek vagyunk. – Nae már, ez ennyire nem érti a viccet?! Wá, hogy hívják?! Y… Yllon. Ez az! Szernitem a Kölyök jobban illik hozzá. Na jó, nem, mert a morciskodásával olyan, mint egy öreg remete…

- Ez csak egy szófordulat. – mondom nevetve. Erre még morcibb lesz. Egyáltalán tudja, hogy kell nevetni?!

- Mire gyûjtöd a hatalmad? – kérdez engem.

-Ezt, meg hogy érted? – értetlenkedek. Erre az én cuki kis nyakláncocskámra mutat. Ja, hogy ez? Hát ez kérlek szépen, vicces egy történet… Na jó, nem az, mivel kiskoromban véletlenül fölgyújtottam az erõmmel egy falut… Azóta kell ezt hordanom.

-Ez egy alapos gonddal és nagy szakértelemmel megmunkált varázstárgy, arra való, hogy az erõd nagy részét elzárja. De gondolom, ezt te is tudod?

-Azért ez csak nem mondom el egy idegennek, de kíváncsi vagyok, mit tudsz még mondani a nyakláncomról. – mondom kedélyesen. Na, miket tud még a kis nekromanta?

- Maga a középsõ kõ pecsételi le az erõd, a szélsõk csak támogatják. Ha leveszed, akkor felszabadul minden erõd, és fel tudod használni. Persze ha csak rád tették kiskorodba, akkor egyszerûen szárazra szív, mint egy múmiát. – gondolkozik el egy kicsit – Viszont az utóbbi esetben eléggé kellemetlen helyzetben lennél. Ha levettem volna…

- Akkor? – kérdezem, de tudom, mit akarna mondani. Tulajdonképpen ha levette volna, õ lett volna nagy bajban, nem én, de segáz…

- Akkor fel kellett volna támasszalak… - mondja.

- Akkor hallhatatlan lennék? – kérdezem viccelõdve, mire komolyan válaszol. Jaj már!

- Amíg lassan el nem rohad a tested igen… természetesen addigra megõrülnél, mert a lelked nem bírná ki azt a megterhelést… - mondja. Jó, hát ez tényleg nem vicces. Inkább szívás.

-Ehhh. Te a lelküket is visszahozod a halottaknak? – kérdezem. Basszus, ez azért nagy teljesítmény. Egyetlen nekromantával találkoztam már rajta kívül, de az csak a személyiségük egy kis darabját tudta visszahozni, a lelküket nem. Ez érdekes. És eléggé szemét dolog. Mármint ha ezt valaki gonosz célra használná föl… Persze, én se vagyok szent, sõt, de az élve elrothadás mégiscsak durva.

- Képes vagyok rá, bár nem szeretem. Az elõbb említett ok miatt. – feleli, mire azért megnyugszom.

- Kérhetek egy kis vizet? – kérdezem, mert már nagyon szomjas vagyok. Õ csak bólint egyet, és fölveszi az asztalon árválkodó vizes kancsót. Figyelem a mozdulatait, de a köpeny csak nagyon keveset enged látni. Ne már! Én látni akarom, hogy a porcelán babám hogy néz ki! Mikor odaadja a vizet, a köpeny alatti ruha is megmutatkozik végre, ami nem sokkal jobb, mint a köpeny, de mégis, így azért kicsit jobban lehet látni a karcsú alakját. Mielõtt elveszem a vizet a kezébõl, megragadom azt az idegesítõ köpenyét, és szétrántom rajta. Ezen mozdulatomra teljesen ledermed, így nyugodtan stírölhetem kecses nyakát, vékony felsõtestét és hosszú combjait. Hmm… Fincsi! Igazán jól néz ki, mit ne mondjak…

- Jól van, nincsenek csápjaid! Már az hittem, mivel semmit nem lehetett látni belõled ebben a gúnyában. – humorizálok, majd mintha mi se történt volna, kiveszem a kezébõl a szüpikémet, és kortyolgatni kezdem. Pár pillanat múlva azért összeszedi magát az általam okozott sokkból, és õ is letelepedik a kanapéra. Még mindig kicsit sokkosnak tûnik. Hát, valószínûleg nem sokan kerestek rajta csápokat… Most végre mutat érzelmeket az arca. Hát, igazán vicces érzelmeket… - röhögöm ki. Tudom, nem szép, de ez tényleg vicces!

Miután végre lenyugodtam a röhögõ görcs után, elkezdek vacogni. Basszus, hogy itt milyen rohadt hideg van! Ja, hogy ezt már mondtam egyszer? Na, akkor teszek is valamit ellene. – megyek oda a kandallóhoz, és a kezeimet a tûzhöz tartva megerõsítem a tüzet. Hát, inkább azt mondom, hogy tüzet gyújtok, mert amit Yllon csinált, annál egy jégkocka is több hõt adott. Na jó, nem vagyok ennyire gonosz.

- Hát, Yllike, igazán rádfér a tanítás tûz terén. Csodálkozok, hogy még nem fagytál halálra… - kedveskedek egy kicsit. Na jó, mégiscsak ilyen gonosz vagyok… Még csak most ocsúdott föl a sokkból, máris elkezdem szívatni. Szerintem nem tetszett neki a neve, az arcából ítélve…

- Yllike?! – akad fönt a megszólításon. Mondom én, hogy nem tetszik neki a neve. Pedig olyan aranyos… - Nos, Ilti, azért fogsz te tanítani – durcázik be. Erre nem szólok egy szót se, mert ismerve magamat, az elsõ éjjelen teljesen kiakasztanám, és félek, reggelre rothadó hullaként ébredek. Az meg nem lenne valami szép látvány…

- Jó éjt! – köszönök el, és fekszem le. Erre válasznak csak egy morgást kapok. Hát, úgy veszem észre, nem loptam bele magamat a szivecskéjébe…

Már épp elaludnék, amikor egy nagy gyomorkorgás ébreszt fel az unikornison lovagló félálmomból. Kell pár prc, mire fölébredek annyira, hogy realizáljam, ezt a földrengetõ korgást az én pici pocikám produkálja. Ja, tényleg, még kaja kapás elõtt kiüldöztek a kocsmából. Franc…

Hangos korgások közepette, üres gyomorral próbálok visszaaludni. Leendõ útitársam ezt csak agy horkantással reagálja le. Mibe, hogy magában most jól szórakozik rajtam? Ki nem? Na, aludjunk!

---*---*---*---

Reggel még éhesebben kelek föl, mint amilyen éhes voltam, így eléggé kómásan és leverten készülõdök. Kis varázslattal megjavítom a cafatokban lógó ruhámat, Yllon meg… Nem tudom, mit csinál. Ja, gondolom valami nekromanta akármit csinál. Gyorsan eltüntetek mindent, mint például a tûz, és a védelmi varázs. Pár perc múlva már mindketten útra készek vagyunk. Jé, eddig még nem is beszéltünk!

- Yllike, szép jó reggelt! – köszöntöm. A gyomrom aláfestõ zeneként korog, de már egész megszoktam. Kedves tanítványom egy megsemmisítõ pillantás után kilép az ajtón. Ha nem, hát nem. Nem fontos beszélgetnünk…

Pár óra múlva, olyan dél körül végre egy vendéglõszerûséget pillantok meg a távolban. Gyomrom hangosan kordul meg a látványára, és gyorsabb tempóra váltok. Meg se várva kicsike tanítványocskámat, berontok a vendéglõbe. Rendelek egy húsos valamit kettõnknek, és mire kihozzák, kedves útitársam is kegyeskedik megérkezni. Éhesen rávetem magam a kajára, de ahogy látom, Yllon se panaszkodhat, õ is elég éhes lehetett. Bár még úgyis, hogy csak a kajájára figyel, el tudok kapni pár helytelenítõ pillantást, amit felém vet. Lehet, hogy nem tetszenek neki az étkezési szokásaim? Valószínû…

- Nyugi, általában nem így szoktam enni! – mondom teleszájjal. Hát, nem hinném, hogy ezzel megenyhítettem volna… Na, mindegy.

Evés és fizetés után tovább folytatjuk utunkat. A vendéglõ egy falunak a határában volt, így a települést most nem tudjuk kikerülni, így sokan megbámulnak minket. Hát, nem csodálom… Egy díszes ruhájú, fura figura, és egy fekete köpenyes, és csuklyás ismeretlen. Hát, mit ne mondjak, elég „bizalomgerjesztõk” lehetnünk a szemükben… Nem inzultálnak minket, meg semmi, de lehet látni a szemükben, hogy mit csinálnának velünk. Végülis nem nézünk ki valami hú, de erõsnek, de akkor is! Nem csináltunk semmit, akkor meg minek néznek így minket?!

A falu határában viszont már nem csak néznek minket. Az egyetlen járható utat egy tucat, bottal hadonászó férfi lezárta, így nem tudunk tovább jutni. Valamiket kiáltoznak nekünk, de én szelektív hallású vagyok, így nem tudom, hogy mit. Amikor egyikünk se válaszol, meg nem is reagálunk semmit se, az egyik õrült ránk támad a botjával. Kis nekromantám elõre lépne, de én kiteszem a kezem, így beleütközik. Értetlenül rám néz, de én nem figyelek rá. Egy teátrális csettintéssel fölgyújtom a botját, mire gyorsan eldobja. Az elrettentés nem jött össze, mivel erre már a többiek is ránk támadnak, de Yllont még mindig nem engedem, hogy bármit is tegyen. Meggyújtom a férfiak ruháit, mire azok kétségbeesetten elkezdik levetni magukról az égõ holmikat. Az ingyen chippendalet kihagyva rohanunk ki a faluból. Egy közeli erdõbe érve hagyjuk csak abba a rohanást, belõlem meg kibuggyan a visszatartott röhögés.

- Na, mit tanítsak, ifjú padavan? – kérdezem Yllont.A fiú csak bámul rám. Szerintem már megbánta, hogy arra kért meg, hogy tanítsam, ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy ugorjak le egy hídról… De, így járt!