- Ne félj, nem foglak bántani. – mondja halk, nyugodtnak tûnõ hangon, aminek hatására mintha alábbhagyna a félelmem – Hoztam valamit, amitõl hamarabb elmúlik a véraláfutásod. Kend be vele! Hidd el, használ.– nyújtja felém a fehér tubust.

- Biztos, hogy… hogy… hogy nem…

- Biztos, Adam – bólint, mielõtt kimondhattam volna – Segíteni szeretnék, ezért vagyok itt. Én nem megyek be oda, ne félj, nem fogok hozzád érni, amíg te nem engeded meg.

A fürdõszoba küszöbén áll, jó nagy távolságra tõlem, az ujjai között tartva a krémet nyújtja felém. Nem jön beljebb csak türelmesen vár, hogy mit fogok tenni, és végül lassan elõre lépek. Tartok tõle, hogy mégis valami büntetést tervez nekem, de egy kis hang a fejemben azt súgja, hogy ez nem így van. Hogy tényleg csak segíteni akar, hisz én is tudom, hogy ha komolyan bántani akart volna már rengeteg alkalma lett volna rá.

Óvatosan kiveszem a kezébõl a krémet, vigyázva hogy ne érjek hozzá, a másik kezemmel pedig még mindig a törölközõmet szorítom magamhoz, majd gyorsan visszahátrálok a kád széléig. Õ is elhátrál az ajtóból, ekkor felemelem a kis krémet és elolvasom mi van ráírva: Sérülésekre, horzsolásokra ajánlott, tartalmaz fájdalomcsillapítót…

Felpillantok Calebra, aki csendben figyel engem, aztán vékony rétegben bekenegetem a zúzódásokat, majd a tetejét rácsavarva visszanyújtom neki.

- Tartsd meg! Neked nagyobb szükséged van rá. Naponta kettõnél többször nem ajánlott bekenned a bõröd, mert különben kipirosodhat és csípni fog – magyarázza türelmesen - Pár nap, és eltûnnek a foltok.

- Komolyan? – olyan gyorsan?

- Higgy nekem, én is szoktam használni – mosolyog rám és remélem tényleg igazat mond, mert gyûlölöm látni azokat a nyomokat.

Miután felvettem a pizsamám és elkészültem a lefekvéshez még jó ideig téblábolok a fürdõben. Furcsa érzésem van és nem tudom mit jelent. A szívem majd kiugrik a helyérõl, de mégsem úgy, mint mikor félek. Még mindig bizonytalan vagyok, a mai nap túl hosszú volt, túl sok minden történt, ami itt kavarog a fejemben és egyszerre annyi mindenre gondolok, hogy már magam sem tudom mit érzek, vagy mit akarok tenni. Végül persze kimegyek innen, nem állhatok itt egész éjjel és az is sokat segít, hogy Caleb nem próbált meg kirángatni, sõt még csak nem is szobrozik az ajtóban, várva hogy megmozduljak.

Az ágyam mellett guggolva találom, amint Fifikét simogatja, azt a gyönyörû nagy barnás-fehér füleit, ami olyan finom puha, de azonnal hátrébb lép amint észrevesz.

- Caleb – szólalok meg bizonytalanul miközben elhelyezkedek a paplan alatt, õ pedig kicsit távolabbról pillant rám – Te ugye nem utálsz engem?

- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – nyílnak nagyobbra a szemei – Persze, hogy nem utállak. Ha így lenne, nem lennék itt, nem igaz?

Ez hazugság… - Azért vagy itt, mert a szüleim fizetnek neked – nem vagyok olyan ostoba, hogy ne tudjam. Máskülönben miért lenne itt?

- Részben igen – bólint és egy kicsit össze is zavar azzal, hogy beismerte – De tudod, ha annyira borzalmas lennél, nem lenne az a pénz, amiért itt maradnék. De te, a körülményekhez és az átélt borzalmakhoz képest szerintem kifejezetten jó beteg vagy. Kedvellek téged, Adam.

K-kedvel? Mármint… úgy kedvel? - Az pontosan mit jelent? – kérdezem összeszoruló torokkal.

- Szeretek a társaságodban lenni, még akkor is, ha félsz tõlem, nem bízol bennem és össze vagy zavarodva – válaszol halkan – Idõ kell mindkettõnknek, mire megismerjük egymást. Neked pedig ahhoz is, hogy bízni kezdj bennem. De azt megígérem neked, hogy sosem foglak bántani, vagy hazudni neked, Adam. Soha, érted? De nem foglak olyasmire kényszeríteni, ami neked rosszul esik. És nem foglak sürgetni sem, hogy bízz bennem. Majd lassan, lépésenként jó?

Olyan különös, hogy elõbb tudja mire gondolok, mint én magam. És hogy õ is azt akarja, hogy bízzam benne és nekem jó legyen. Ezt még senki más nem mondta. A régi ápolóim, az orvosok, a tanárok, mindig csak olyasmit tettek, amivel vigyázhatnak, hogy ne tegyek kárt magamban sem a környezetemben. Egyikük sem kérdezte meg, hogy nekem mi a jó, vagy én mit szeretnék. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudom, hogy mit szeretnék, vagy mitõl érezném jól magam. Ha nem félnék mindig mindenkitõl, az nagyon jó lenne. Biztonságban érezni magam, de…

- Én nem tudom, hogy kell megbízni valakiben – ismerem be halkan – Én… én félek.

- Tudom – bólint – De azt hiszem, amitõl a legjobban félsz, az nem én vagyok, hanem a múlt. Félsz szembenézni a múlttal, és elengedni. Azt hiszem, hogy félsz továbblépni, Adam, és ezzel most nem megbántani akarlak. Egyszerûen, én így látom. Kapaszkodsz a múltba, mert az az egyetlen biztos pont az életedben, és félsz továbblépni.

- Olyan az egész, mintha… mintha egy… egy sötét erdõben járkálnék… - kétségbeesetten szorítom magamhoz a paplant, mert úgy érzem nem kapok levegõt - … és… és… nem találnám a kiutat, és… és… és senki sem jön, hogy megkeressen, hogy… hogy megmutassa, merre kell… mennem… - mindig… mindig ez történik – Senki sem… senki sem törõdik velem. Mindenki… mindenki elhagyott.

Remegõ kézzel törlöm meg az arcomat, de a szemeim nem akarják abbahagyni a sírást.

- Én kivezetlek – mondja nekem, miközben egy fehér zsebkendõvel közelebb lép és átnyújtja. Félénken nyúlok érte és elveszem, majd megtörlöm az arcom, közben Calebet nézve. Komolyan beszél, komolynak tûnik… – És ha kudarcot vallok, addig foglak keresni, míg meg nem talállak, Adam. Nem számít, meddig tart, minden áron meg foglak találni, és segítek neked kijutni abból a sötét erdõbõl. Nem vagy egyedül, sosem vagy egyedül.

Ettõl csak még jobban szorít a mellkasom, de talán amiatt ahogy néz, nem tudom semmibe venni amit mond.

- Ígéred? Ígéred, hogy… hogy mindig itt leszel, és nem hagysz cserben?

- Ígérem – bólint komolyan. – Segítek neked kijutni onnan, és segítek, hogy túljuss a múlton, ha te is ezt akarod és készen állsz rá. Mindig itt leszek melletted, amíg csak szükséged lesz rám. És betartom a szavam, Adam.

Tényleg megteszi? Nem fog õ is elhagyni, mint egy régi játékot, amire már nincs szüksége? Elhihetem neki? Mi lesz, ha egyszer teszek valamit, ami miatt nem akar többé itt maradni, vagy elege lesz belõlem? El fog menni?

Ha engedem magamnak, hogy bízni kezdjek valakiben és újra csalódnom kell, nem tudom képes leszek-e még egyszer hinni bárkinek is, de… - Megpróbálom… de… de nem tudom mit tegyek. Nem biztos hogy sikerülni fog. – tétovázva keresem a tekintetét – Akkor sem fogsz haragudni?

- Az a lényeg, hogy te meg akard megpróbálni. Ne csak azért, mert én javasoltam…

- Én nem azért… - suttogom, de nem tudom megmagyarázni ezt az érzést. Egy kényszeres szükség, egy erõs muszáj, hogy legyen valaki. Valaki… akibe kapaszkodhatok.

- Rendben. – kedvesen rám mosolyog – Szeretnél még valamit?

Megrázom a fejem és megsimogatom a kutya fejét, aki már halkan szuszogva alszik is, majd én is elhelyezkedem a párnán. Caleb bekapcsolja a lejátszót és lekapcsolja a nagylámpát, hogy csak az éjjeli lámpám halvány fénye töltse be a szobát. Végig követem a tekintetemmel, figyelem a mozgását, ahogy a hosszú haja minden lépésnél meglibben kicsit, majd ugyanúgy a hátára simul.

- Ezt itt hagyom neked az éjjeliszekrényen, jó? – húzza elõ a telefont a zsebébõl.

- Miért? – húzódom közelebb a falhoz, mikor idesétál és visszafojtott lélegzettel várom meg, míg leteszi a készüléket és távolabb lép.

- Tettem rá neked néhány új zenét ami szerintem tetszeni fog. Ha nem tudsz aludni vagy felébredsz, nyugodtan hallgasd meg õket.

Bólintok, aztán amikor egyedül maradok elveszem a telefont és megnézem a rajta lévõ zenelistát. Jó sok, a számozás szerint huszonhárom új dal és relaxációs zene van rajta.

Ezt mind azért kereste, hogy nekem adja?

Óvatosan visszateszem a szekrényre, most már hiába is próbálnék bármin is gondolkodni, túlságosan fáradt vagyok hozzá. Ezt az is bizonyítja, hogy a szokottnál jóval hamarabb elalszom, szinte észre sem veszem mikor. Az utolsó amire emlékszem, a zuhanyból záporozó vízcseppek koppanása a csempén, azután pedig csak a homályos, szürke köd, ami körülvesz.

Mert minél hamarább elalszom, annál több idõ jut az álmoknak, hogy újra kínozhassanak, ahogy most is. Talán azért, mert nagyon fáradt voltam, vagy csak túl mélyen aludtam, nem tudom, de képtelen voltam felébredni, még akkor is, amikor a legrosszabb napot kellett újraélnem…

A szemem már hozzászokott a sötéthez, már látok körvonalakat és ismerem is õket, mindig. Már nem is félek tõlük, õk nem bántanak, ahogy az árnyékok sem, vagy a sötétben bujkáló mumus, akirõl a nagyi mesélt egyszer.

Csak attól a fénycsíktól félek, ami hamarosan megjelenik az ajtó alatt, mert ha az ott van, akkor nemsokára Õ is jönni fog, hogy bántson. Mindig jön, minden nap.

Tudom onnan, hogy mikor koccan az üveg, mikor issza a sört, mert mindig olyan szaga van.

Összehúzom magam, mert végül kivágódik az ajtó, zihálva kapkodok levegõ után és a túlságosan dülöngélõ testre meredek. M-máskor nem szokott ilyen lenni...

- Ih..iht azz én kismadaramm… - krákogja, mielõtt megbotlana egy dobozban és elesne.

A szívem a torkomban dobog, abban a pillanatban elfelejtem a testemet mardosó fájdalmat, mikor a lépcsõ tetejére nézek.

Nyitva hagyta az ajtót… pedig mindig bezárja… és tegnap nem kötözött meg…

Zokogva futásnak eredek, semmi mást ne látok az ajtó nyílásán kívül, de a lábaim mintha nem bírnának el, többször is megbotlom, majd a lépcsõre fellépve hirtelen kicsúszik alólam a talaj.

- Neee! Engedj el! Anyaaa! Apaaa! – sikítom az ajtó felé ahogy csak a torkomon kifér, mire egy ragacsos kéz csapódik az arcomra és a fejem hangosan koppan a kemény lépcsõn.

Fáj…

Forog az egész szoba…

- Nem… nemm… Te az enyém.. vaagy. Ézs má’ megint… rossz kisfiú vohltál…

Nevet, hallom hogy nevet és részeg. Fel akarom emelni a fejem, megmozdítani a lábam, de mikor megteszem olyan erõvel nyom vissza, hogy a lépcsõ fokai a bõrömbe vágnak. Öntudatlanul felkiáltok a fájdalomtól és hiábavaló küzdelembe kezdek ellene, pedig még mindig színes foltok táncolnak a szemeim elõtt, aztán hirtelen elfogy a levegõ és nem kapok többet.

Rémültem kaparászom a nyakamra szoruló valamit, de az csak még szorosabb lesz. Hörögve karmolászom amit érek, de mielõtt megfulladnék úgy ahogy jött meg is szûnik a nyomás. Csak egy pillanatig tart, míg fellélegzem aztán újra elszorítja a torkom, szinte összeroppantva a légcsövem.

- Hah… harapni merssz te büdös kurva… kiverem az foghaid… - ráz meg erõsen.

Felnyögök a szorítástól, majd a rémülettõl, ahogy valami nagy kerül a levegõért küzdõ számba. Ne… megfulladok… megfulladok!

- Maradj máh… nyughton… - mordul fel, de alig hallon a fülem zúgásától.

Miért csinálja ezt? Meg fogok… meg fogok…

Elmúlik a szorítás a nyakamon, végre megint kapok levegõt, de nem jut le sok a torkomon mert elzárja…

A fájdalmon és a félelmen túl nagyon lassan tudatosul bennem, hogy mi történik körülöttem, hallom a rekedt nyögéseket és érzek a számban egy undorító keserû ízt, majd kinyitom a szemeim és homályosan látom, hogy meztelenül mozog elõttem a csípõje… a férfiassága pedig el-eltûnik a számban…

Felzokogva oldalra rándulok, bármit csak hagyja abba ezt a mocskos dolgot, csak hagyja… a levegõ ismét egy pillanat alatt tûnik el, amikor még több meleg, keserû nedvesség árasztja el a szám, összetapasztva a torkomat folyik lefelé, de idõm sincs a fuldoklás miatt rettegni. A testem megfeszül, ahogy a borzalmas napok alatt megevett kevés ennivaló mind kijön belõlem az undorító, mocskos, gusztustalan ízre. Nem bírom abbahagyni az öklendezést, görcsösen szorítom a lépcsõt, a körmeim belemélyednek a porladozó betonba. Csak akkor szûnik meg, mikor már teljesen üresnek érzem magam, remegve elterülök a lépcsõn a karjaimat a hasam elé fogva, a szemeim pislogás nélkül merednek a fölém tornyosuló férfira, de fel sem fogom a látványt, csak a jéghideg undor újabb hullámát érzékelem, ami a tapogató kezek után marad…

Bárcsak… bárcsak meghalnék már…

A legrosszabb fajta álom, amibõl nem tudok felébredni csak ha már vége. Amikor csendesen zokogva, izzadtam felpattanok és tudom, hogy otthon vagyok, hogy Õ nincs itt, de mégis mindent érzek. A számban a ragacsos nedvességet, a türelmetlenül tapogatózó kezeit mindenhol magamon, aztán már csak arra van idõm, hogy kicsapjam a vécé ajtaját és felemeljem a tetejét mielõtt minden kijönne belõlem.

Ég a torkom, fáj a hasam és a fullasztó zokogástól pedig nehezen lélegzem, de még akkor sem mozdulok, amikor a gyomrom üresen szorul össze. A kezeim rátalál egy összehajtogatott törölközõre mellettem, amit gondolkodás nélkül kapok az arcom elé és törlöm meg magamat, majd a mellkasomhoz szorítva dõlök el a padlón és sírok míg már a könnyeim is elfogynak azt kívánva, hogy bárcsak tényleg vége lett volna akkor.

***

Nyöszörögve térek magamhoz, mindenem olyan nehéz és súlyos. A fejem tompa fájdalommal lüktet, a szemeim pedig mintha be lennének dagadva, mert alig bírom kinyitni õket.

A napfényes szobámban fekszek, felismerem a halványkék falakat, de azt nem tudom hogy kerültem vissza az ágyamba. Emlékszem, hogy felébredtem és… de hogy azután mi történt nem tudom.

Nehézkesen megmozdítom az ujjaim, hogy elsöpörjem a hajam az arcomból, majd miután kicsit megszoktam a fényt, hunyorogva körülnézek.

Fifike az ágyam mellett fekszik és engem bámul, majd kicsit odébb tágra nyílt szemekkel ismerem fel Calebet. Egy fotelban ül, amit az ágyam végéhez húzott, a feje hátradöntve, a szemei csukva és halkan szuszog…

Ólomsúlyú tagjaimat mozgásra bírva elnyúlok a telefonért, hogy megnézzem hány óra, de a készülék egyszerûen kiesik az ujjaim közül és a földön pattanva néhányat több darabra repül. Ijedten rántom vissza a kezem a takaró alá, majd nézek az ápoló felé, aki már szintén engem figyel.

Dermedten bámulok rá, mozdulni sem merek.

- Adam… - megköszörüli a torkát - … jobban érzed magad? Fáj valamid?

Nem válaszolok, csak felülök és beljebb húzódom a sarokba, hogy átkarolhassam magam, de mikor felemelem a karjaim, fehér anyagot átok rajtuk. Mi…

- Rád adtam egy köntöst, hogy ne kend össze az ágyadat. – szólal meg ismét, mire ránézek – Nem akartalak átöltöztetni, mert tudtam, hogy nem szeretnéd, ezért csak rád adtam ezt. Ne félj, semmi mást nem tettem.

Akkor õ hozott vissza az ágyba is?

A gondolat is ijesztõ, hogy… hogy olyan közel… hogy hozzám ért. Benézek a köpenyem alá, hogy megbizonyosodjam róla, tényleg nem vetkõztetett-e le, de még rajtam van a pizsamám. És nem fáj sehol, csak a fejem és a hasam, de az nem amiatt…

Ahogy lassan teljesen felébredek, egyre több mindent fogok fel a környezetembõl, bár még mindig tompának érzem magam, mintha mindent ami most történik kívülrõl néznék végig. Semmi mást nem érzek magamban csak az ürességet. Olyan csendes ürességet, ami megijeszt és minden ok nélkül remegésre késztet. A térdemhez szorítom a homlokom, nem sírok, szerintem már nem is maradt bennem könny, csak levegõ után kapkodva próbálom visszanyerni azt ami az üresség helyén volt. Nem akarom, hogy Õ megint elvegyen tõlem mindent…

- Nyugodj meg Adam. Itt biztonságban vagy, senki sem bánthat téged. – hallom Caleb hangját – Gondolj valami szépre, ne engedd meg a múltadnak, hogy tönkretegyen téged. Meg tudod csinálni.

Remegve emelem fel a fejem – Nem érzek semmit… üres… minden üres és fáj.

- El fog múlni, lélegezz mélyeket. – guggol le a kutya mellé - Csak azért érzel így mert most ébredtél fel. Gondolj olyan dolgokra amit szeretsz és el fog múlni.

Nem értem miért mondja ezt, hogy miben segíthetne a gondolkodás azon, hogy Õ mindent elvett tõle. – Nem szeretek semmit.

- Dehogynem. – mosolyog rám, majd elmutat a háta mögé, ahol a polc teli van repülõmodellekkel. Mindet apától kaptam – És ezt a nagy szõrmókot is szereted, nem igaz? – vakarja meg Fifike fejét, aki erre hatalmasat ásítva lomhán felemelkedik és az ágyamba ugorva elfészkeli magát. A hosszú szõrös farka éppen a lábfejemet verdesi.

Összeszorul a torkom és megremegnek az ajkaim, de nem tudok megszólalni. Calebre nézek, aki nyugodtan feláll pár lépésre az ágytól és még mindig olyan puha mosollyal figyel engem. Zavartan elfordítom a fejem, nem bírok sokig a szemébe nézni és bevallani, hogy most már jobb egy kicsit. Már nem olyan üres a mellkasom, de még mindig szorít, ha a kutyusra nézek. Olyan szép…

- Én… fürödni akarok. – préselem ki magamból, de meg sem mozdulok, mert még túl közel van.

Ellép oldalra, miközben kikecmergek a takaró alól a vastag köpennyel együtt felállok, abban a pillanatban viszont minden összemosódik elõttem és sebesen forogni kezd. Levegõért kapok a kezemmel céltalanul nyúlva kapaszkodó felé mielõtt valaki elkapna és visszaültetne az ágyra.

- Lassan, még biztos gyenge vagy.

Érzem az ujjait a karomon, még a köntösön keresztül is égetik a bõröm. Pánikba esem.

- Engedj el… ne…

Elhúzza a kezeit és megszûnik a fojtogató érzés, de valamiért nem távolodik túl messzire, így megint nem megyek sehová. Nem akarok hozzáérni, nem akarom hogy tapogasson, hogy közel legyen…

- Nem fogok hozzád érni Adam, de nem hagyhattalak elesni. – magyarázza türelmesen – Lassan menj és kapaszkodj a falba, de szólj, ha szédülsz, jó?

Félek… - Ne érj hozzám. – suttogom alig hallhatóan.

- Csak elkaplak, ha megszédülnél. – megrázom a fejem – Gondold át nyugodtan, tudod, hogy én nem bántanálak, csak segíteni akarok. Ha elesel a fürdõben nagyon megütheted magad és azt nem akarom.

Nem… de érzem, hogy nem bírnám elviselni, pedig nem maradhatok egész nap itt. Olyan erõtlennek érzem magam, hogy egy pohár vizet sem tudnék felemelni. Emiatt még jobban ki vagyok szolgáltatva neki. Ha most kihasználja a helyzetet azzal, végleg tönkretenne még azt az összetöredezett részem is, ami maradt. Azután a borzalmas álom után semmit sem bírnék elviselni…

Azt hittem már nem maradtak könnyeim, de érzem hogy néhány csepp végigfut az arcomon.

- Segíthetsz… - suttogom remegve -… de kérlek… ne tapogass, nem bírom… nem bírom elviselni a bõrömön… azt nem…

- Bízz bennem. – néz a szemembe komolyan, mire reszketegen biccentek és nagyon lassan felállok az ágyról.

Közel van, de nem ér hozzám csak jön nem sokkal mellettem, míg én óvatosan a falnál lépkedek a fürdõbe. Csikar a hasam, de nem bírok ennivalóra gondolni, a fejem pedig még mindig tompán lüktet. Koszos vagyok, fürödni akarok, de elõbb kétszer is megmosom a fogam, hogy eltüntessem azt a keserû ízt a számból. Bele sem nézek a tükörbe, csak ledobom magamról köntöst és a kád felé lépek.

Caleb megelõz, bedugja helyettem lefolyót, a szekrénybõl elõvesz egyet a tiszta törölközõim közül és a kád peremére készíti.

- Ülj le ide. – hozza be a széket a szobámból, mikor pedig leülök újra kimegy, egy perc múlva pedig visszatér néhány összehajtogatott tiszta ruhával.

Csendben figyelem, ahogy mindent elõkészít nekem, pont úgy, ahogy én szoktam. Még a samponom tetejét is kinyitja és úgy teszi a kezem ügyébe. Ezektõl az ismerõs apróságoktól csökken az idegességem. Megjegyezte mit szeretek és hogyan, azt is hogy melyik kupacból kell elõvennie az itthoni ruháim és azt is, hogy mindig elõre kikészítem a hajszárítót.

Mikor mindennel készen van, felém fordul. A tekintete most is ugyanolyan nyugodt és kedves, mint egész reggel és még mindig meglep, hogy nem kiabált velem azért, hogy mennyi gondot okoztam neki az este.

- Te figyelsz rám. – mondom ki ami a fejemben járt.

- Persze, hogy figyelek. Szeretném, hogy jobban legyél.

Nem érzem magamat jobban, de ha nagyon rosszul lennék sem vallanám be, mert akkor orvoshoz vinne. Vagy kórházba, az pedig ezerszer rosszabb.

Idegesen nyelek egyek, a felsõm alját gyûrögetve nézek rá, de egyikünk sem mozdul. Fürödnöm kellene de…

- Nem leszel megint mérges, ha meztelenül látsz? – a zuhanyzóban láttam hogy mérges volt… és nagyon megijesztett.

- Semmiért sem vagyok rád mérges. – lép közelebb kicsit és megigazítja az elcsúszott szõnyeget. – Én most a te ápolód vagyok és az a dolgom, hogy segítsek neked, ha szükséged van rá, mint most is. Csakis rajtad múlik Adam. Te döntöd el és bárhogy is döntesz én nem hagylak magadra.

Lassan és mélyeket lélegzem, hogy megpróbáljam leküzdeni a közelsége keltette félelmem, de nagyon nehéz. Mikor egy ilyen éjszaka után még ennyire élénken él az emlékeimben minden… még ahhoz sincs erõm, hogy küzdjek ellene, inkább csak sodródom a hullámokkal.

Áthúzom a fejemen a pólót, majd a nadrágot és az alsó is lerúgom magamról. Nem nézek Calebre, csak lassan belépek a kádba, viszont minden pillanatban tudatában vagyok a jelenlétének, majd mikor nyúlnék a zuhanyrózsa után, õ fogja meg helyettem.

Félve rápillantok a vállam fölött.

- Próbálj ellazulni egy kicsit. Addig maradsz, ameddig jólesik. – mondja szinte suttogva, ugyanolyan nyugodtnak tûnik, mint máskor.

Ezek szerint mégsem lesz rám dühös – gondolom, miközben a kezeit figyelem, hogy nem nyúlnak-e felém.

Beállítja a vizet langyosra, majd fokozatosan rám irányítja a könnyû vízpermetet. Nagyon, nagyon jó érzés, mintha a víz képes lenne az összes mocskot eltörölni, még ha csak egy pillanatra is. Felhúzom a térdeim a mellkasomhoz, majd az államat ráfektetve hagyom, hogy minden csepp a maga útján folyjok le rólam. Egy pillanatnyi béke ez, a szívem hevesen zakatol a mellkasomban az elfojtott idegességtõl miközben néma csendben felkészülök bármire, ami ez után következhet, arra, hogy lehullik az a nyugodt maszk Calebrõl és ugyanolyan lesz, mint akik bántottak, de a percek csak telnek és telnek, a béke pedig lassan a csontjaimig hatolva enyhíti az ideges félelmet.

Talán õ mégsem olyan, mint a többiek. Talán éppen azok miatt az apró dolgok miatt, amiket ma is megtett értem és amik együtt már soknak is tûnnek… talán pont ezek miatt érzem azt, hogy akár hátra is dõlhetnék és lehunyt szemmel élvezhetném a csendet, mert Caleb itt õrködik mellettem, hogy Õ ne férkõzhessen többé a fejembe…

Látom, hogy a felkarjára simítja a kezét, majd megdörgöli. Várom, mit reagál, és hamarosan ki is böki.

- Nem aggódsz, hogy teszek valamit, ha kiküldelek?

- Ha ezt kérdezed, akkor már elég nyugodt vagy ahhoz, hogy te magad döntsd el mi a helyes – válaszolom mosolyogva, miközben beljebb sétálok, de megmaradok kartávolságon kívül. Így számára is biztonságosabb, és nem fogja magát annyira feszélyezve érezni.

Lesüti a szemét, és a padlót kezdi fixírozni. Nem tudom, hogy most vajon szégyelli magát, vagy pedig csak nem tudja, hogy reagáljon. Én nem hibáztatom, mindenki szokott néha dühös lenni, még én is. Én is felemeltem már a hangomat, és el tudom képzelni, hogy milyen lehetett neki, hogy valaki engedély nélkül hozzányúlt a holmijához.

- Nem kell kimenned – mondja végül halkan, ami megnyugtat. Legalább nem gyûlöl, még ha tart is tõlem. – Te nem fogod elvenni, ami az enyém. Ha azt akartad volna, akkor nem javítod meg és hozod vissza a repülõt – pillant a polcon levõ modellre. Hát igen, ez igaz, de én nem dobom ki más holmiját az engedélye nélkül.

- Megijedtél a házvezetõnõtõl? – kérdem nyugodt hangon, mire felém fordul.

– Neki nem szabad bejönnie ide – mondja határozottan. – Fél tõlem és utál. Hallottam egyszer mikor a kertésszel rólam beszélgettek.

- Mit mondtak? – kérdem a homlokomat ráncolva. Egyszerûen gyûlölöm, ha az emberek kibeszélnek valakit, fõleg, ha az illetõ beteg, és nem tehet az állapotáról. Azt hiszem, beszélnem kell majd azzal a nõvel, meg a kertésszel is, hogy ne hordjanak össze ostobaságokat, ha nem is tudják, mirõl beszélnek.

- Azt hogy attól fél rátámadok és meg akarom majd ölni, hogy bolondokházában lenne a helyem, ahol nem árthatok senkinek – válaszolja halkan, miközben elkezd magának pizsamát keresgélni a szekrényben.

- Adam, ne is figyelj arra, amit mondanak – szólalok meg, mikor Adam a fürdõ felé indul. Nem bolond gyerek, csak beteg, de az elméje egyébként ép. - Tudom, hogy megérted mit jelent a betegséged, még ha gyakran vannak nehéz pillanataid is.

Nem válaszol, csak a fürdõbe sétál, majd hallom, hogy vizet ereszt a kádba. Nem nézek oda, nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni, és ha valami baj van, úgyis meghallom. Bár néha megfordul a fejemben, hogy vízbe is fojthatja magát, de pont ezért kukkantom néha-néha oda, hogy ellenõrizzem, minden rendben van-e. Ráadásul Fifike is itt van, õ hamarabb megérzi a bajt, mint én. Vigyáznom kell erre a fiúra, felelõs vagyok érte. Aggódom érte, szeretnék segíteni neki, de nem tudom, hogy hogyan. Nem ismerem annyira, de talán egy kis türelemmel hagyja majd, hogy megismerjem. Hallom, hogy a vízbe ereszkedik, majd sokáig csend van. Gondolom, üldögél a vízben, mert nem hallok mocorgást, vagy fürdésre utaló hangokat. Aztán nagy sokára megszólal.

- Caleb?

- Tessék? – kérdem türelmesen.

- Mit jelent az a gót seggfej? – kérdi nyugodt hangon.

Egy pillanatra kihúzom magam, majd ránézek, de azonnal vissza is fordulok. Minden rendben, nem akarja megölni magát, az arca inkább kíváncsi és értetlen, mint öngyilkos hajlamú.

– Melyik szót nem érted?

- A gótot – jön a válasz.

- A gótikus egy stílus, ami néha elég bizarr. A gótikus rock rajongóira mondják, hogy gót, akik többnyire feketét hordanak, testékszereket, fekete sminket használnak – magyarázom türelmesen. – Honnan jutott ez eszedbe?

Pár pillanatig nem jön válasz. Valószínûleg eszébe jutottak a délután történtek, amikre én magam sem szívesen emlékszem. De legalább megbízik bennem annyira, hogy kérdéseket tegyen fel az õt érdeklõ dolgokról.

- Az a fiú nevezett úgy, aki rángatott.

Nem válaszolok semmit, õ pedig folytatja a fürdést. Úgy érzem nem tudnék most neki mit mondani, semmit, ami megnyugtatná, vagy eloszlatná a félelmeit. De muszáj lesz újból kimozdítanom, ehhez azonban ki kell találnom valamit. Valamit, ami õt is érdekli, és ahol nincs tömeg. Nem akarom, hogy megint olyan borzalmas élményben legyen része, mint a parkban. Akkor aztán tényleg soha többé nem jönne ki a szobájából sem. Talán ha ki tudnám csalogatni az udvarra, akkor léphetnénk egyet elõre. Ám addig lehetetlenség.

Hirtelen gyengéd érintést érzek a hátamon, de az egész csupán egy pillanatig tart. Megfordulok, és Adamet látom magam elõtt, aki törülközõbe burkolva áll elõttem. Azonnal hátrál pár lépést, az arcán enyhe félelem és bûntudat ül. Mint aki rossz fát tett a tûzre, és most fél a büntetéstõl.

- Adam…

- Én nem akartalak megsebesíteni – vág a szavamba, majd bûnbánóan lehajtja a fejét.

- Tudom, nyugodj meg.

Bátortalanul emeli fel a fejét, én pedig rámosolygok. Ez a fiú nagyon meg tud lepni engem, de nem az õ hibája, ami történt. Már nem is fáj az a pici sérülés.

- Nem vagy dühös rám? Nem fogsz megbüntetni? – préseli ki magából a szavakat, de nem néz a szemembe. Rettentõen fél, halálra van rémülve.

- Adam, nézz rám, kérlek! – mondom nyugodtan, mire félve rám néz. – Soha nem foglak megütni sem máshogyan bántani, érted? Bevallom, hogy megijesztettél mikor olyan dühös lettél, amilyennek még nem láttalak, de nem haragszom rád, mert tudom, hogy nem szándékosan tetted. Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy megbüntesselek és elfogadom a bocsánatkérést.

Látom, hogy megkönnyebbül, hogy megértette, hogy nem fogom bántani. De ettõl tudom, hogy nem fog megbízni bennem elsõ szóra, sokat kell még bizonyítanom elõtte. El akarom érni, hogy egy idegenként, ne ápolóként tekintsen rám, hanem mint emberre és talán… egy barátra. Aztán a tekintetem a karjára siklik, és a szemeim elkerekednek, amikor megpillantom a kékes-fekete foltokat. Adam is észreveszi, hogy nézem, mire riadtan hátrál egy lépést és látom, hogy fél.

- Mi történt a karoddal? – kérdem, mire csak néz rám, mint aki nem érti.

- A... a parkban… – suttogja végül halkan, majd eltakarja a foltokat a másik kezével.

Adam a kád melletti falig hátrál, miközben az arcom egyre komorabb lesz, aztán egy pillanattal késõbb már ki is sietek a szobából. Át a sajátomba, mert tudom, hogy van valahol valami kenõcsöm, ami segít hamarabb elmulasztani ezeket a ronda foltokat. Biztos fáj neki, és most fél, hogy mit akarok tenni.

Jó ideig kutakodom a táskámban, mire megtalálom a fehér tubust. Ez jó lesz, én is szoktam használni, és mindig beválik. Csak Adam meg ne ijedjen, és ne higgye, hogy bántani akarom. Bár, ahogy az arckifejezését elnéztem… Mindegy, lesz, ami lesz. Megfogom a tubust, és visszasétálok a szomszéd szobába. Adam még mindig a falnak lapulva áll, és szinte belesimul a falba. Onnan néz rám ijedt szemekkel, reszketve.

-       Ne félj, nem foglak bántani – mondom nyugodtan. – Hoztam valamit, amitõl hamarabb elmúlik a véraláfutásod. Kend be vele! – nyújtom felé a tubust. – Hidd el, használ.

-       Biztos, hogy… hogy… hogy nem… - néz rám bizonytalanul.

-       Biztos, Adam – bólintok határozottan. – Segíteni szeretnék, ezért vagyok itt. Én nem megyek be oda, ne félj, nem fogok hozzád érni, amíg te nem engeded meg.

Félve néz rám, bizonytalanul, kételkedõn, majd a tekintete a tubusra esik, aztán újra engem néz. Végül bátortalanul tesz pár lépést, én pedig igyekszem úgy odanyújtani neki a kis tubust, hogy ha elveszi, ne érjen hozzám, ha nem akar. Kinyújtja a kezét, és elveszi tõlem a krémet, de olyan arckifejezéssel, mint aki minden pillanatban azt várja, hogy mikor ragadom meg a csuklóját és bántom. Mikor elveszi a tubust, én elengedem és hátrébb megyek, hogy ne legyek útjában.

Figyelem, ahogy nézegeti a tubust, majd bizonytalanul lecsavarja a tetejét, de végig szemmel tart engem. Akkor is, amikor bekenegeti a véraláfutásokat a karján, és akkor is, amikor visszanyújtja nekem a tubust.

-       Tartsd meg! – legyintek. – Neked nagyobb szükséged van rá. Naponta kettõnél többször nem ajánlott bekenned a bõröd, mert különben kipirosodhat és csípni fog – figyelmeztetem gyengéden. - Pár nap, és eltûnnek a foltok.

-       Komolyan? – kérdi kételkedve.

-       Higgy nekem, én is szoktam használni – mosolygok rá.

~*~

Vagy fél órába telik, mire Adam hajlandó kijönni a fürdõbõl, de én megvárom. Türelmes vagyok, és egyébként is, nincs hová sietnünk. Idõközben Fifike már kényelembe helyezte magát az ágyon, és onnan néz nagy, barna szemekkel, hogy vajon ma lesz-e még bármilyen kirohanás, vagy pedig végre nyugodt éjszakára számíthat. Megvakargatom a füle tövét, majd mikor Adam végre bejön a szobába, a fiúra fordítom minden figyelmem. Adam szemmel láthatóan megnyugodott, de most nem merem elõvezetni a ”menjünk ki a kertbe” témát. Majd holnap, ha aludtunk egyet a mai eseményekre.

-       Caleb – szólal meg hirtelen Adam, miközben helyet foglal az ágyon, természetesen kartávolságon kívül tõlem. Kíváncsian nézek rá, ahogy a sérült karját dörzsölgetve rám néz. – Te ugye nem utálsz engem?

-       Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – nézek rá megrökönyödve. – Persze, hogy nem utállak. Ha így lenne, nem lennék itt, nem igaz?

-       Azért vagy itt, mert a szüleim fizetnek neked – mondja halkan.

-       Részben igen – bólintok, mire értetlenül néz rám. – De tudod, ha annyira borzalmas lennél, nem lenne az a pénz, amiért itt maradnék. De te, a körülményekhez és az átélt borzalmakhoz képest szerintem kifejezetten jó beteg vagy. Kedvellek téged, Adam.

-       Az pontosan mit jelent? – kérdi, és mintha egy kis félelmet látnék a szemében.

-       Szeretek a társaságodban lenni, még akkor is, ha félsz tõlem, nem bízol bennem és össze vagy zavarodva – magyarázom türelmesen, mint egy gyereknek. – Idõ kell mindkettõnknek, mire megismerjük egymást. Neked pedig ahhoz is, hogy bízni kezdj bennem. De azt megígérem neked, hogy sosem foglak bántani, vagy hazudni neked, Adam. Soha, érted? De nem foglak olyasmire kényszeríteni, ami neked rosszul esik. És nem foglak sürgetni sem, hogy bízz bennem. Majd lassan, lépésenként jó?

Tétován néz rám, majd bólint. Nem tudom, hogy pontosan érti-e, amit mondtam, de remélem, hogy igen. Úgy érzem, hogy érti a szavak jelentését, még akkor is, ha sokszor a saját érzéseivel sincs tisztában. Olyan, mint egy gyerek, pedig korilag már felnõtt.

-       Én nem tudom, hogy kell megbízni valakiben – mondja végül halkan, és végre a szemembe néz. – Én… én félek.

-       Tudom – bólintok. – De azt hiszem, amitõl a legjobban félsz, az nem én vagyok, hanem a múlt. Félsz szembenézni a múlttal, és elengedni. Azt hiszem, hogy félsz továbblépni, Adam, és ezzel most nem megbántani akarlak. Egyszerûen, én így látom. Kapaszkodsz a múltba, mert az az egyetlen biztos pont az életedben, és félsz továbblépni.

-       Olyan az egész, mintha… mintha egy… egy sötét erdõben járkálnék és… és… nem találnám a kiutat, és… és… és senki sem jön, hogy megkeressen, hogy… hogy megmutassa, merre kell… mennem… - suttogja remegõ hangon, miközben a szemeibõl lassan néhány könnycsepp talál utat magának, és lassan lecsurognak az arcán. – Senki sem… senki sem törõdik velem. Mindenki… mindenki elhagyott.

-       Én kivezetlek – mondom türelmesen, és egy zsebkendõt nyújtok felé. Adam remegõ ajkakkal, könnyes szemekkel néz rám, és bátortalanul felfogadja a zsebkendõt. Nézem, ahogy megtörli az arcát és a szemét. – És ha kudarcot vallok, addig foglak keresni, míg meg nem talállak, Adam. Nem számít, meddig tart, minden áron meg foglak találni, és segítek neked kijutni abból a sötét erdõbõl. Nem vagy egyedül, sosem vagy egyedül.

-       Ígéred? – kérdi bizonytalan hangon, szipogva. – Ígéred, hogy… hogy mindig itt leszel, és nem hagysz cserben?

-       Ígérem – bólintok komolyan. – Segítek neked kijutni onnan, és segítek, hogy túljuss a múlton, ha te is ezt akarod és készen állsz rá. Mindig itt leszek melletted, amíg csak szükséged lesz rám. És betartom a szavam, Adam.

Megtörten néz rám, nem tudom, hogy vajon elhiszi-e, amit mondtam, vagy egyáltalán megérti, esetleg úgy gondolja, hogy hazudok és csak áltatom. Legszívesebben magamhoz húznám, átölelném és megmondanám neki, hogy minden rendben lesz, hogy ne féljen, de nem tehetem. Nem engedné, hogy hozzáérjek, és nem akarom elriasztani magamtól. Most minden tõle függ. 

A dühtõl nem tudok gondolkodni, megfájdul a fejem és mintha felforrósodna minden.

Aztán felnézek a földrõl, pont mikor minden törött kis darabka a földre hull. Dermedten pillantok feljebb Calebre, majd a tekintetem szinte odatapad az arcára, ahogy felemeli a kezét a vékony piros csíkhoz és végighúzza rajta az ujjait.

Azt… azt én tettem? Megsebesítettem? Bántottam?

Én nem! Nem akartam…! Nem akartam fájdalmat okozni neki! Senkinek!

Hirtelen leguggol a földre, én pedig összerezzenek és hátrébb csúszom miközben Caleb összeszedi a törött darabokat a kezébe.

Neki dobtam. Most biztos vissza fogja dobni, aztán pedig meg fog büntetni amiért azt tettem.

- Magadra hagylak, hogy lehiggadhass. Majd késõbb beszélgetünk.

Még mindig értetlenül, félve nézek utána, de tényleg magamra hagy. Rettegve meredek utána az ajtóra és várom, hogy újra kilépjen gonosz mosollyal az arcán és jöjjön, hogy bántson amiért én is bántottam õt, de nem jön. Fifike a küszöbön fekszik, most biztos õ is fél tõlem, pedig olyan szép. Sosem akarnám bántani, de én… nem tudom.

Nem akarok gondolkodni. Egyszerûen csak nyugodtan akarok lenni. Békében, csendben aludni. Nagyon, nagyon sokáig aludni.

Az ágyamban kuporogva meredek a polcon lévõ üres helyre, ahol a repülõnek kellene lennie. Apától kaptam mielõtt elment, nem értem miért kellett annak a nõnek hozzá nyúlnia. Meg van tiltva neki, hogy bejöjjön ide, a szobámat csak anya takaríthatja ki, senki más, mégis bejött. Õt sem érdekli mit akarok és most tönkretette a modellt. Apa biztos csalódott lesz majd, hogy nem vigyáztam rá. Lehet, hogy többet nem is kapok egyet sem.

Szomorúan Fifikére pillantok, aki idõközben mégis bejött és felmászott mellém az ágyra. Jó érzés, hogy itt van, azt hittem soha többé nem akarja majd hogy hozzáérjek, de most megint csóválja a farkát ha megsimítom a fejét.

Egy pillanattal késõbb meghallom a közeledõ lépteket, mire ismét feltámad bennem a rettegés. Caleb az, biztos most hoz valamit, amivel megbüntethet.

Átkarolom a térdeim és remegve nézek az ajtó felé mikor megjelenik, a kezében egy megpakolt tálcát tart.

- Hoztam neked enni – szólal meg halkan – Csak leteszem az ajtó elé, ha éhes vagy egyél. Ha meg nem, akkor legfeljebb ott hagyod.

Nem tûnik mérgesnek, halkan beszél, mégis félek tõle. Elfordulok a fal felé és úgy várom meg amíg elmegy és csak akkor pislogok a tálca irányába, amikor már nem hallok semmit.

Vajon mit rakott az ételbe? Valami olyat, amitõl rosszul leszek? Vagy nyugtatót?

Nem számít. Az lenne a legjobb, ha mérget rakna bele, vagy rengeteg gyógyszert amitõl elalszom és nem ébredek fel. Mindenkinek jobb lenne.

Felkelek az ágyból és lassú léptekkel a tálcához sétálok, majd leülök a földre és enni kezdek. Nem érzek semmi keserût benne, csak a finom fûszereket, de attól még lehet benne valami. Annyit eszek amennyit bírok, majd lenyelem a gyógyszereimet is. Ha ezekbõl bevennék egy doboznyit az is elég lenne…

Nem tudom mennyi idõ telt el, de a kutya már békésen szuszog a lámaimnál, a hang pedig engem is megnyugtat és elálmosít. Nem szoktam nappal aludni, de lehet hogy most fogok és talán ha nincs sötét nem is lennének rémálmaim. Olyan jó lenne átaludni egy teljes éjszakát, de minden éjjel eljön, hiába akarom elfelejti, elûzni az arcát, még mindig… még mindig itt van a fejemben és nem akar eltûnni!

Percekkel késõbb nyílik az enyémmel szembeni szoba ajtaja. A hangra az egész testem megfeszül, a szemeim az ápolóra siklanak, de nem lép beljebb a küszöbnél és ekkor meglátom mit tart a kezében… de az lehetetlen!

A repülõmodell, ami összetört most ott van a kezében, egészbe. A fényes ezüstszínû szárnyak, a fekete kis kerekek… minden egyben van.

- Megjavítottam neked. – leteszi a padlóra - Nem volt könnyû, mert még sosem csináltam ilyesmit, de azt hiszem, sikerült. Õszinte leszek veled, ez volt az elsõ alkalom életem során, hogy modellt építettem.

Megjavította. Összerakta. Nekem.

- Miért? – miért, hiszen fájdalmat okoztam neki?

- Mert tudom, hogy milyen fontos neked. Tudod, irigyellek, amiért a szüleid ennyit törõdnek veled.

- Ez nem igaz! – rázom meg a fejem – Itt hagytak, és nem jönnek vissza! Nem törõdnek velem, mert én csak… én csak…

- Te csak mi?

Leül az ajtóban, de nem jön beljebb. A repülõ is ott van, betolta a szobába. Az enyém.

Óvatosan felkelek az ágyról és lassan odasétálok, majd a földre guggolva felemelem a modellt. Nagyon szép, és nincsen eltörve. Megmutathatom apának, ha valamikor egyszer majd visszajönnek, vagy ha közben én nem leszek itt, akkor majd ott hagyom az ágyukon, hogy észrevegyék, hogy lássa, összeraktam.

Calebra pillantok, aki engem figyel, én pedig a vékony vágást, ami már nem vérzik, de még mindig piros. -  Nem vagyok normális, ezért mentek el – suttogom, a mellkasomat mintha valaki összepréselné – Nem szeretnek engem, és megunták, hogy… hogy nem vagyok olyan, mint régen.

Csak a baj van velem. Semmi hasznom.

- Ez ostobaság. Mindent megadnak neked, törõdnek veled, és támogatnak téged, bármi is történjen. Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, Adam. – néz rám komoly arccal - Az én szüleim sosem tettek ilyesmit, õk csak elvárták, hogy mindig tökéletes eredményeket produkáljunk a bátyámmal. Ha egy dolgozatra csak 99 pontot kaptunk a százból, már szóba sem álltak velünk. Azt pedig a mai napig nem bocsátották meg, hogy nem lett belõlem orvos. - Mi történt? – orvos akart lenni?

- Tudod, apám egy nagy kórház igazgatója, anyám agysebész, a bátyám pedig kardiológus – válaszol – A szüleim elvárták volna, hogy hozzájuk és Matthez hasonlóan én is orvosi pályára menjek. Gyermekorvosnak szántak, és nem is lett volna belõle semmi baj, de nem bírom a kórházakat. Émelyít a gyógyszer és fertõtlenítõ szaga, egyszerûen rosszul vagyok tõle. Meg attól a hatalmi harctól is, ami az orvosok között folyik a pozíciókért. Sok orvos fontosabbnak tartja a rangját, mint a betegeit, amitõl hányingerem van. Mikor megmondtam apámnak, hogy ápoló szeretnék lenni, és utána nem óhajtok kórházban dolgozni, tajtékzott és azzal fenyegetett, hogy kitagad. Egyedül Matt, a bátyám állt ki mellettem, õ mindenben támogatott, abban is, hogy magánpraxist nyithassak, és én magam válogathassam meg a betegeimet. – magyarázza, én pedig figyelek, hogy megértsem - Részben ezért is vállaltam el, hogy vigyázok Fifikére, mert adósnak érzem magam felé, érted? Szeretném valamivel viszonozni, hogy kiállt értem a szüleimmel szemben, amikor õk hátat fordítottak nekem. – a testvére biztos szereti õt, igaz? - A te szüleid ellenben mindig itt vannak veled, akkor is, ha most keményen kell dolgozniuk. De mindig szakítanak rád idõt, hiszen apukád telefonon is minden nap felhív, nem igaz?

Bólintok, nem tagadhatom le, mert tényleg felhív, de attól még nem biztos… félek. Félek, hogy egyszer elegük lesz belõlem. Hogy egyszer reggel felébredek és senki nem lesz itt a házban, hogy mindent magukkal visznek és csak engem hagynak itt egyedül.

Nem akarom, hogy elhagyjanak, félek attól hogy egyedül maradjak.

- Adam, sajnálom, amiért magadra hagytalak. – mondja halkan - Nem lett volna szabad, de nem hittem, hogy öt percbõl is baj lehet. Remélem, egyszer majd meg tudsz bocsátani nekem.

Honnan tudta már megint, hogy mi jár a fejemben?

És megint bocsánatot kért, az arca pedig valahogy olyan szomorú. Pedig bántottam. Miért nem akar megütni?

Feláll, de megint nem felém indul el, hanem a folyosóra. Eszembe jut az, amit mondott, hogy addig míg a szüleim nem jönnek vissza õ vigyáz rám. Ha visszajönnek.

Ha pedig nem akkor vele kell maradnom, de ha esetleg mégis visszajönnek, talán, akkor…

- Ha a szüleim mégis visszajönnek, te elmész?

- Szeretnéd, ha nem lennék itt? – fordul vissza felém.

- Nem tudom – nem bántott. Azok a fiúk akartak bántani, a karom még mindig fáj ahol szorították, de Caleb aztán nem hagyta, hogy mást is csináljanak velem. És bocsánatot kért, kétszer vagy háromszor is. Lehet, hogy Mr. Mortonnak igaza van és elõbb meg kellene próbálnom bízni benne, de olyan nehéz.

Este felhozza a vacsorámat is és az ágyamban ülve eszek belõle egy keveset, de egész nap nem mozdulok ki a szobámból. Most csak itt érzem magam biztonságban, sehol máshol, de még itt is csak az ágyamban kuporogva a hatalmas kutya teste mellett.

A szokásos idõben készülõdök a fürdéshez és Caleb is megjelenik az ajtóban. Már biztos tudja mikor kell jönnie, viszont félek hogy idáig várt azzal, hogy megbüntessen és majd most fogja megtenni. Ezért mikor megáll a küszöböm tétovázva lépek a fürdõ felé, mert nem tudom mit tegyek.

Sokat gondolkodtam délután és most nem hibáztathatnám, ha bántana. Félek tõle, de én is fájdalmat okoztam neki, így ha õ is…

- Bejöhetek? – kérdezi az ajtóból – Ígérem, nem nyúlok semmihez.

Idegesen pillantok felé, de úgy is itt kell lennie, így bólintok - Jól van.

- Nézd, ha azt akarod, hogy menjek ki, csak szólj, és nem fogok ellenkezni – emeli fel a kezeit – Egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok, elvégre, ez a te szobád, a te szentélyed. 

A felkaromra simítom a kezeim és megdörzsölöm õket. Furcsa érzés, hogy azt mondja csak szólnom kell.

- Nem aggódsz, hogy teszek valamit, ha kiküldelek?

- Ha ezt kérdezed, akkor már elég nyugodt vagy ahhoz, hogy te magad döntsd el mi a helyes. – válaszolja mosolyogva, miközben beljebb sétál és megáll kartávolságon kívül.

Lesütöm a szemeim a padlóra, akkor nagyon mérges voltam, nem is emlékszem rá, hogy mit mondtam, csak tudom hogy kiabáltam, mert érzem a torkomban a kaparást mikor beszélek. Mindig így van miután kiabáltam és gyûlölöm ezt az érzést. Az egész betegséget gyûlölöm.

- Nem kell kimenned. – mondom végül halkan, bár magam sem tudom, hogy mit érzek, de egy valamire már rájöttem – Te nem fogod elvenni ami az enyém. Ha azt akartad volna, akkor nem javítod meg és hozod vissza a repülõt. – pillantok a polcra, ahová már visszahelyeztem az ezüstszínû modellt. Ha annyira gonosz lenne, akkor eltette volna vagy egyszerûen kidobja a kukába.

- Megijedtél a házvezetõnõtõl?

Visszafordulok Caleb felé. – Neki nem szabad bejönnie ide. – mondom határozottan – Fél tõlem és utál. Hallottam egyszer mikor a kertésszel rólam beszélgettek.

Nem akartam hallgatózni, egyszerûen csak kint voltam a verandán és nem vettek észre a bokrok mögött. Mindent hallottam és attól csak még rosszabbnak és haszontalanabbnak éreztem magam. Ahogy még most is.

- Mit mondtak? – ráncolja a homlokát.

Nem tudom miért teszi, ez egy újabb dolog amit meg kell kérdeznem, de válaszolok.

- Azt hogy attól fél rátámadok és meg akarom majd ölni, hogy bolondokházában lenne a helyem ahol nem árthatok senkinek. – fejezem be halkan, majd elfordulva a szekrényemhez sétálok, hogy kikeressek egy pizsamát.

- Adam, ne is figyelj arra amit mondanak. – szólal meg Caleb, mikor visszazárom a szekrényajtót és a fürdõszoba felé indulok. - Tudom, hogy megérted mit jelent a betegséged, még ha gyakran vannak nehéz pillanataid is.

Magamhoz szorítom az összehajtogatott ruhát és beszívom az öblítõ illatát.

Néha megértem, néha pedig nem, de ez mind mit sem számít, ha sosem tudom mit tegyek. Képtelen vagyok megérteni az embereket, félek hogy minden olyan lesz mint régen és senkinek nem kellek majd, senkit nem érdekel hogy mi lesz velem, ha a szüleimnek elegük lesz belõlem. Hogy mindig egyedül leszek ebben a nagy házban.

Lassan teleengedem a kádat és közben levetkõzöm, majd miután elzárom a csapokat nyakig belemerülök a finom meleg vízbe.

Olyan egyszerû lenne. Még egy kicsit lejjebb csúszom és ha levegõt vennék a vizet szívnám be. Ha nem lenne itt az ápoló akkor nagyon egyszerû lenne és többé senkinek sem okoznék gondot.

Ahogy a melegség körbeölel, ugyanolyan biztonságérzet száll meg, mint a takarómba csavarva, pedig Caleb is ott van az ajtóban. A múlt éjjel is figyeltem, meg azelõtt is, de nem bámult meg engem. Biztos, hogy nem. Csak egyszer-egyszer pillant hátra, hogy ellenõrizzen, de semmi több.

Ha felsorolom azokat a dolgokat, amiket eddig tett, azok között nincs semmi rossz. Egy idegen, egy ápoló, de nem tûnik rossz embernek. Talán nem olyan, mint Õ, mert akkor már kihasználta volna az alkalmat, hogy egyedül vagyunk. Mint most is.

Az is lehet, hogy egyáltalán nem is tetszik neki a testem és ezért. A gonosz ápolónak sem tetszett, de õ akkor is rángatott, soha nem mondta, hogy „kérlek”, nem kérdezte mit szeretnék.

Visszaemlékezem a ma reggelre, a parkban azokra a fiúkra, akik olyan csúnyán vigyorogtak rám. Talán fiatalabbak lehettek nálam, vagy velem egyidõsek, de õk annyira mások, mint én. Mintha mindenki más élne, csak én nem.

- Caleb…?

- Tessék?

- Mit jelent az a gót seggfej? – kérdezem nyugodtan, kipillantva a kád pereme fölött.

Látom, hogy kihúzza magát egy pillanatra, majd hátranéz és rögtön vissza is fordul elõre. Megköszörüli a torkát. – Melyik szót nem érted?

- A gótot – a másikra inkább nem is gondolok, de a „gót” szót még nem hallottam, vagy nem emlékszem rá.

- A gótikus egy stílus, ami néha elég bizarr. A gótikus rock rajongóira mondják, hogy gót, akik többnyire feketét hordanak, testékszereket, fekete sminket használnak – magyarázza türelmesen – Honnan jutott ez eszedbe?

Lepillantok a karomra és megdörzsölöm mielõtt megszólalnék, de a hangom halkra sikerül ahogy újra eláraszt a félelem a parkban történtekre gondolva. - Az a fiú nevezett úgy, aki rángatott.

Nem szól semmit, így én is folytatom a fürdést, mert a víz fokozatosan hûl, pedig ha tehetném a fél napot itt tölteném benne. A zuhannyal vigyázva leöblítem a sampont, majd kilépek a szivacsos szõnyegre és elveszem a pultról a törölközõt. Alaposan átdörzsölöm a testem bolyhos anyaggal, tudatomon kívül is húzom az idõt, hogy tovább bent legyek.

Amikor viszont a lefekvéshez készülõdök, egyre idegesebb leszek, a gyomromban mintha gombóc keletkezne és egyre csak gyûlne és gyûlne.

Nem szeretném megint felbosszantani Calebet, mint akkor a zuhanyzóban, de nem tudom hogyan mondjam el amit szeretnék.

Idegesen nyelek egyet mikor kikapcsolom a hajszárítót és visszateszem a fiókba, majd szorosan magam köré csavarom a puha fekete törölközõt. Reszketnek a kezeim és a lábaim is minden lépésnél zsibbadnak, ahogy halvány félelem kúszik fel a csontjaimba, elárasztva az egész bensõmet, de jobb így. Muszáj tudnom, hogy meg akar-e büntetni, mert máskülönben aludni sem mernék attól, ami rám várhat. Caleb azt mondta, ha valamit szeretnék csak kérdezzem meg, akkor pedig ezt is megtudhatom.

Kinyújtom a kezem és óvatosan a hátához érek az ujjaimmal, de csak annyira hogy megérezze, majd visszarántom. A másik kezemmel a szorosan markolom a törölközõt a nyakamnál, veszek egy mély nyugtató lélegzetet mielõtt megfordulna.

Elég különösen néz rám, mintha megint azt várná hogy butaságot csinálok, de magamon hagytam a törölközõt.

- Adam…

- Én nem akartalak megsebesíteni. – vágok a szavába és bûnbánóan lehajtom a fejem, idegesen pillantva a csempére.

- Tudom, nyugodj meg.

Bátortalanul felemelem a fejem, hogy lássam az arcát. A szája sarkában halvány mosollyal néz rám és ez a mosoly olyan… puhának és melegnek tûnik. Kedvesnek.

- Nem vagy dühös rám? Nem fogsz megbüntetni? – préselem ki magamból a kérdést, de elõre félek a választól.

- Adam, nézz rám, kérlek. – lassan felpillantok a komoly arcra – Soha nem foglak megütni sem máshogyan bántani, érted? Bevallom, hogy megijesztettél mikor olyan dühös lettél, amilyennek még nem láttalak, de nem haragszom rád, mert tudom, hogy nem szándékosan tetted. Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy megbüntesselek és elfogadom a bocsánatkérést.

Ez az volt? Megkönnyebbülök, hogy tudjam nem direkt volt és megértette mit szeretnék.

Meg kell próbálnom megbízni benne, de ha arra gondolok hogy alig ismerem, rögtön elfog az ideges félelem. Úgy érzem ki vagyok szolgáltatva neki és nem tudok majd semmit sem tenni ha meggondolja magát. Bármikor megteheti, ezt pedig borzasztóan nehezemre esik elfelejtenem, megszabadulni a félelemtõl, mert ha megbízom benne és mégis megteszi, az jobban fájna, mint bármi. Éppen annyira rossz lenne, mint az, hogy a szüleim magamra hagytak. Képes lennék megpróbálni?

Újra Calebre pillantok, hogy megkérdezzem fáj-e még az a sérülés, de megdermedek mikor észreveszem hogy engem néz. Riadtan hátrálok egy lépést, érzem hogy hirtelen szédülni kezdek, elzsibbad az egész testem az ijedtségtõl. Tudtam! Tudtam, hogy…

- Mi történt a karoddal? – kérdezi, mire összezavarodom.

A karommal? Zavartan lenézek és a foltokra, amik kékes-feketén ott éktelenkednek. Akkor azokat bámulta, nem engem?

- A... a parkban… – suttogom halkan, majd szégyenkezve eltakarom a foltokat a másik kezemmel. Nem akarom, hogy nézze õket.

Õ is ilyeneket hagyott rajtam. A csuklómon, a bokáimon, a csípõmön… mindenhol. Most is ugyanúgy fáj és undorító látvány, mint akkor volt. Felidéz mindent, mintha most is álmodnék.

Nem merek közelebb menni az ápolóhoz, vagy inkább nem akarok. Helyette a kád mellett szabadon lévõ falhoz simulok és félénken nézem, ahogy egy pillanat alatt sokkal sötétebbé válik az elõbbi meleg mosolygós arc, majd a következõ pillanatban hátat fordít nekem és elsétál.

Egy pisszenés nélkül várom, hogy mi következik, a gondolatok összevissza szánkáznak a fejemben, hogy vajon miért indult, mit fog hozni, de szinte azonnal vissza is ér egy kicsi fehér tubussal a kezében, amivel felém közelít…

- Nem… menj innen… menj el! – suttogja halkan, és szerintem azt sem igazán fogja fel, hogy én vagyok mellette.

- Már eltakarodtak innen, ne aggódj. Minden rendben lesz – mondom megnyugtató hangon.

Egy szót sem szól, nem is mozdul, csak még erõsebben öleli át magát. Egyértelmû, hogy nem maradhatunk itt. Haza kell mennünk, és úgy érzem, hogy Adam most jó ideig nem akar majd újra kijönni. Az én hibám, nem lett volna szabad magára hagynom egy percre sem. De ki gondolta, hogy baj lesz belõle?

- Adam… gyere, hazamegyünk, jó? – suttogom halkan.

Megrázza a fejét, és nem mozdul. Most se menni nem akar, se maradni.

- Otthon folytathatod a kirakódat és repülõmodellt is lehozom neked – folytatom.

- Menj el…

- Tudod, hogy nem tehetem. Próbálj megnyugodni, kérlek.

Halkan dúdolgatni kezd, és nem is figyel rám. Láttam már ilyet, egyszerûen kizárja a külvilágot, pedig ezt nem szabadna, és ezek után én is tanácstalan vagyok. Az emberek elmennek mellettünk, néhányuk megbámul minket, de nem érdekel. Aki érdekel, az a padon ülõ fiú itt elõttem. Hirtelen Fifike is visszafut, és kézen nyalja Adamet, aki riadtan néz fel az állatra. Halkan elnevetem magam, mire Adam tekintete rám irányul. A szemében félelmet és zavarodottságot látok, mint aki nem tudja hová tenni a dolgokat.

- Jól van, azt hiszem Fifike is kifulladt. – Megborzolom a kutya fejét, majd a zsebembõl elõveszek gy csomag papírzsepit. – Tessék, töröld meg a kezed.

Leteszem mellé, õ pedig bátortalanul elvesz egyet. Nem néz rám, csak félig, én pedig igyekszem nem hozzá érni, pedig nagyon közel vagyok hozzá.

- Jobban vagy már?

- Miért kérdezed ezt mindig?

- Mert az ápolód vagyok, és ez azt jelenti, hogy felelõsséggel tartozom érted.

Nem válaszol, rám sem néz, valószínûleg nem is hisz nekem, de nem hibáztatom. Hatalmasat hibáztam, amikor egy pár percre itt hagytam egyedül, felügyelet nélkül, holott tudtam, mennyire retteg mindentõl.

- Adam, bocsáss meg, amiért itt hagytalak, többé nem fordul elõ – nézek rá komoly arccal, ami úgy látom, meglepi. - Menjünk haza?

Bólint, és végül nagy nehezen elindulunk. Ezek után nehéz lesz kicsalogatni akár a kertbe is. De nem adhatom fel, viszont most pár napig nem hozom szóba a dolgot. Talán pár hétig sem. Muszáj megnyugodnia, hogy lépni tudjunk, de az az érzésem, hogy most ugyanott vagyunk, ahonnét elindultunk.

Visszafelé én fogom a pórázt, miközben Adam némán jön mellettem. Valószínûleg nagyon megviselhette az eset, mert még az autóban is feszeng, szorongatja a biztonsági övet, és egy szót sem szól. Mikor hazaérünk, egybõl a szobája felé indul, én pedig követem. Tudom, hogy nem akarja, de kötelességem most nagyon figyelni rá. Rettentõen mar a bûntudat, amiért magára hagytam akkor, amikor nem lett volna szabad.

- Szeretnél valamit enni? – kérdem, miközben felfelé megyünk.

- Nem…

- Ha meggondolnád magad, vagy úgy érzed éhes vagy, szólj nyugodtan és készítek valamit – mondom nyugodtan.

Nem válaszol, és nem tudom, mit gondolhat. Majd az ajtajánál állva kõvé dermed, és én is meglátom, mitõl. A szobájában egy nõ van, aki éppen a polcait porolja le. Valószínûleg a házvezetõnõ.

- Kifelé! – kiabálja Adam olyan hangosan, ahogy még sosem hallottam. Az arcára nézek, ami egyértelmûen elárulja, hogy rettentõen dühös. Még én is meglepõdöm, mert ilyennek még sosem láttam. – Kifelé innen!

A nõ megpördül és felsikolt, minek következtében kiesik a kezébõl a repülõmodell, amely a földön köt ki. Pont az, amit Adam olyan sokáig építgetett és már majdnem kész van.

- Adam…

Hátrafordul, az arca még mindig dühösnek tûnik.

– Kifelé! Te is tûnj innen! Látni sem akarlak! Senkit! Kifelé! Takarodjatok innen!

Adam dühösen fordul a nõ felé, majd odasiet, és elkezdi felszedegetni a maradványokat, amik a repülõmodellbõl maradtak. A nõ a hátam mögé iramodik, és remeg, mint a nyárfalevél. A harmincas éveiben járhat, rövid, gesztenyebarna haja és barna szeme van. Olyan ruhát hord, amilyet a takarítónõk szoktak, fekete egészruha, fehér kötény és fekete cipõ.

- Adam, nézz rám hallod? Figyelj rám – mondom halkan, de nem hallgat meg.

- Menjetek már innen! Ez az én szobám! – kiabál rám.

- Menjen, majd én elintézem – mondom a nõnek, aki sietve elfut, de én maradok. - Tudom, hogy a te szobád és amint megnyugszol, egyedül lehetsz – próbálkozom tovább, és közelebb lépek, mire õ hátra csúszik a padlón. Meg van rémülve és ráadásul mérhetetlenül dühös is. Megállok. – Ne félj tõlem, semmi baj.

De amit látok az arcán, szíven üt. Nem fél tõlem, az arcán inkább gyûlöletet és undort látok, haragot és dühöt, de nem félelmet. Azt hiszem, most jobb lenne nem háborgatni, de nem hagyhatom így itt.

- Menj el!

- Nyugodj meg…

- Menj el!

- Adam, kérlek, nézz rám…

- Menj el! Menj el! – sikítja hangosan, ahogy a torkán kifér.

Hirtelen felemeli a kezében tartott modelldarabokat, és mielõtt reagálhatni tudnék, hozzám vágja õket. Nem tudok kitérni mind elõl, néhány az arcomnak, és a mellkasomnak csapódik, a többi szétszóródik a földön. Érzem, hogy az egyik darab felsérti az arcomat, és mikor odanyúlok, látom, hogy a kezem véres. Nem mély vágás, nem is fáj, de azért most én is megijedtem. Adamre nézek, aki még mindig a földön ül, és olyan tekintettel néz rám, amirõl nem tudom eldönteni, mit jelenthet. De egyértelmûen iszonyodik tõlem, ugyanakkor, mintha félelmet is látnék a szemében. Nem tudom, hogy azért-e, mert megsebesített, vagy azért, mert azt hiszi, hogy most bántani fogom. Most elõször tanácstalan vagyok. Végül leguggolok, és összeszedegetem a darabokat. Hála égnek, a modell nagyobb része ép, de jó néhány apróbb darab levált róla, ahogy leesett a földre. Felkapkodom õket, majd a szobám felé veszem az irányt.

-       Magadra hagylak – mondom, mielõtt még bemennék a szobámba -, hogy lehiggadhass. Majd késõbb beszélgetünk.

Nem válaszol, nem is remélek választ tõle, hiszen amilyen állapotban most van, talán fel sem fogja a szavaimat. Még Fifike sem mer bemenni, csak lefekszik az ajtó elõtt a küszöbre és halkan nyüszög. Mintha érezné, hogy Adam most rettentõen mérges. Barna szemeivel rám néz, én pedig megvakargatom a füle tövét.

-       Vigyázz rá, öreglány, jó? – mosolygok rá szomorúan, majd a szobámba megyek.

~*~

Sok dolgom van a modellel, mert nagyon össze van törve, ráadásul én sosem voltam valami jó a modellépítésben. A szüleim állandóan logikai játékokat, meg sakk készleteket vettek nekünk, esetleg gyermekeknek való orvosi táskát, hozzá való dolgokkal, hogy korán felkészítsenek minket a hivatásunkra. De a modellekre azt mondták, hogy ostobaságok, pedig ez is fejleszti a kézügyességet. Gyerekes dolognak tartották, így most elbíbelõdhetek vele. Szerencsére van nálam pillanatragasztó, és nagyjából tudom, hogy nézett ki a modell, így némileg könnyû dolgom van. De arról sem feledkezhetem meg, hogy Adamnek ennie kell, így mikor már félig készen vagyok a modellel, lemegyek, hogy ebédet készítsek neki. Eszembe jut a hotdog, amit a parkban vásároltam, de azt nem merem odaadni neki, mert félek, hogy arra a rossz élményre emlékeztetné. Inkább egy kis spagettit készítek neki igazi szósszal és húsgombóccal, mellé narancslét és a gyógyszereit, amiket be kell vennie és felviszem a szobájába. Benézve Adamet az ágyán találom, amint ott üldögél a sarokban, teljesen mozdulatlanul, Fifike pedig mellette fekszik. Mikor a fiú meghallja, hogy jövök, felnéz, és megremeg.

-       Hoztam neked enni – mondom halkan. – Csak leteszem az ajtó elé, ha éhes vagy egyél. Ha meg nem, akkor legfeljebb ott hagyod.

Nem válaszol, nem is bólint, semmi, csak néz rám, aztán elfordul. Megvonom a vállam. Most semmit sem tehetek azon kívül, hogy igen türelmes leszek vele. De valamit tennem kell, mert így nem maradhat. A végén belehal az önsajnálatba és a depressziójába. Visszamegyek a szobámba, és folytatom a modellt, ami már nem is tûnik olyan nehéznek. Tudom, hogy fontos neki, a szüleitõl kapta, és akármennyire is próbálja titkolni, szereti õket. Kötõdik hozzájuk akkor is, ha úgy érzi, nem törõdnek vele. Irigylem érte, amiért a szülei ennyit törõdnek vele. A mieink nem ilyenek, így tényleg nem értem, miért nem képes belátni, hogy az apja és az anyja szeretik. Vagy talán tudja, de a betegsége miatt képtelen elismerni. Megcsóválom a fejem, és egy újabb darabot ragasztok fel a modellre. Mikor végre kész van, elégedetten szemlélem a mûvem. Gyönyörû, senki sem mondaná meg, hogy eltört. Még várok pár percig, hogy a ragasztó rendesen megszáradjon, majd óvatosan felemelem, és kilépek a folyosóra. Mikor Adam szobájára nézek, látom, hogy a tálca ugyan ott van, de az étel fele, a gyümölcslé és a gyógyszerek hiányoznak. Ezek szerint evett, ami jó jel. De még mindig az ágyán ül, és jöttömre felnéz. Szemei elkerekednek, amikor megpillantja a kezemben az immáron újra ép modellt.

-       Megjavítottam neked – mondom halkan, és leteszem a modellt az ajtóba. – Nem volt könnyû, mert még sosem csináltam ilyesmit, de azt hiszem, sikerült. Õszinte leszek veled, ez volt az elsõ alkalom életem során, hogy modellt építettem.

-       Miért? – kérdi halkan, és a hangjában a félelem mellett mintha némi bûntudat is bujkálna.

-       Mert tudom, hogy milyen fontos neked – válaszolom egyszerûen. – Tudod, irigyellek, amiért a szüleid ennyit törõdnek veled.

-       Ez nem igaz! – rázza a fejét. – Itt hagytak, és nem jönnek vissza! Nem törõdnek velem, mert én csak… én csak…

-       Te csak mi? – kérdem kíváncsian, és leülök az ajtóban, gondosan ügyelve rá, hogy biztos távolságban legyek Adamtõl.

Adam tétován feláll, majd lassan odasétál, és óvatosan elveszi a modellt. Végigsimítja, és alaposan megnézi, majd rám néz.

-       Nem vagyok normális, ezért mentek el – suttogja megadóan. – Nem szeretnek engem, és megunták, hogy… hogy nem vagyok olyan, mint régen.

-       Ez ostobaság – mondom. – Mindent megadnak neked, törõdnek veled, és támogatnak téged, bármi is történjen. Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, Adam. Az én szüleim sosem tettek ilyesmit, õk csak elvárták, hogy mindig tökéletes eredményeket produkáljunk a bátyámmal. Ha egy dolgozatra csak 99 pontot kaptunk a százból, már szóba sem álltak velünk. Azt pedig a mai napig nem bocsátották meg, hogy nem lett belõlem orvos.

-       Mi történt? – kérdi Adam, és azt hiszem, most elõször tényleg érdeklõdik irántam.

-       Tudod, apám egy nagy kórház igazgatója, anyám agysebész, a bátyám pedig kardiológus – magyarázom türelmesen. – A szüleim elvárták volna, hogy hozzájuk és Matthez hasonlóan én is orvosi pályára menjek. Gyermekorvosnak szántak, és nem is lett volna belõle semmi baj, de nem bírom a kórházakat. Émelyít a gyógyszer és fertõtlenítõ szaga, egyszerûen rosszul vagyok tõle. Meg attól a hatalmi harctól is, ami az orvosok között folyik a pozíciókért. Sok orvos fontosabbnak tartja a rangját, mint a betegeit, amitõl hányingerem van. Mikor megmondtam apámnak, hogy ápoló szeretnék lenni, és utána nem óhajtok kórházban dolgozni, tajtékzott és azzal fenyegetett, hogy kitagad. Egyedül Matt, a bátyám állt ki mellettem, õ mindenben támogatott, abban is, hogy magánpraxist nyithassak, és én magam válogathassam meg a betegeimet. Részben ezért is vállaltam el, hogy vigyázok Fifikére, mert adósnak érzem magam felé, érted? Szeretném valamivel viszonozni, hogy kiállt értem a szüleimmel szemben, amikor õk hátat fordítottak nekem. A te szüleid ellenben mindig itt vannak veled, akkor is, ha most keményen kell dolgozniuk. De mindig szakítanak rád idõt, hiszen apukád telefonon is minden nap felhív, nem igaz?

Adam bizonytalanul bólint, de nem tudom, hogy vajon megértette-e, amit mondtam. Mindenestre most nem kiabál velem, nem küld el, csak ül egyhelyben és hol a modellt, hol engem néz. Azt kívánom, bár beleláthatnék a fejébe, hogy tudjam, mire gondol. Talán végre kezdi felfogni, hogy nem ellenség vagyok, de ebben nem lehetek biztos. Óvatosnak kell lennem, nem bolygathatom fel a lelkét még jobban.

-       Adam – szólalok meg jó tíz perc után -, sajnálom, amiért magadra hagytalak. Nem lett volna szabad, de nem hittem, hogy öt percbõl is baj lehet. Remélem, egyszer majd meg tudsz bocsátani nekem.

Felállok, és úgy döntök, hogy megnézem, mit csinál a takarítónõ. Mikor az ebédet készítettem, mintha hallottam volna még sepregetni, vagy ilyesmi. Alig indulok el, mikor Adam hangját hallom.

-       Ha a szüleim mégis visszajönnek, te elmész? – kérdi halkan.

-       Szeretnéd, ha nem lennék itt? – fordulok vissza hozzá kíváncsian.

-       Nem tudom – von vállat, én pedig csak bólintok, aztán elindulok lefelé.

A takarítónõt már nem találom meg, úgy tûnik, idõközben végzett, és elment, így a nap elég nyugodtan telik. Vagy inkább unalmasan, mert Adam ki sem jön a szobájából, még a vacsorát is fel kell vinnem neki. A fürdés viszont…

-       Bejöhetek? – kérdem udvariasan, mikor a fürdésre kerül a sor. – Ígérem, nem nyúlok semmihez.

-       Jól van – biccent Adam bizonytalanul, de amikor belépek a birodalmába, látom, hogy ideges.

-       Nézd, ha azt akarod, hogy menjek ki, csak szólj, és nem fogok ellenkezni – emelem fel védekezõen a kezem. – Egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok, elvégre, ez a te szobád, a te szentélyed. 

Anyáéknak nem szólhatok a kutyáról, pedig biztos nem is érdekelné õket. Vagy lehet, hogy a kutyát féltenék tõlem, nehogy megöljem. Pedig én nem…

 - Természetesen – válaszolja Caleb – Mr. Morton orvos, pszichiáter, így amit mondasz neki, az kettõtök között marad, mert köti az orvosi titoktartás. Semmit sem mondhat el a szüleidnek, vagy bárki másnak, ami odabenn elhangzik. Szóval, légy nyugodt, Adam, rendben?

Ha nem mondhat el senkinek semmit, akkor a szüleim honnan tudnak olyan dolgokat? Valaki biztos mondta nekik még azt is, hogy anya ne érjen hozzám.

Mindenesetre rábólintok, nem akarok ellenkezni vele, ezért mikor kinyílik az ajtó inkább bemegyek.

Odabent Mr. Morton fogad, mint mindig most is abban a nagy fotelben ül, az asztal túloldalán pedig ott az enyém.

- Szervusz Adam! Foglalj csak helyet.

- Jó napot Mr. Morton! – õ nem bánt engem. Mindig segíteni próbál és akkor sem mérges ha valami nem sikerül, pedig sokszor nem értem azt amirõl beszél.

- Hogy érzed magad? Történt valami, amirõl beszélni szeretnél?

Gyorsan átgondolom mit mondjak neki, de azt elmesélem hogy elküldték azt a gonosz ápolót és a kaptam egy másikat, aki eddig még nem csinált semmi rosszat.

Mr. Morton gyakran bólogat és ír valamit a füzetébe, ezért nem beszélek gyorsan. Mikor már nincs mit elmondanom elhallgatok és várom, hogy ma mit kell majd csinálnom, aztán eszembe jut a kérdésem a mosolyról.

- Még mindig ijesztõnek találod? – kérdez vissza a szemöldökét ráncolva, amit már tudok, hogy az értetlenség jele. Nem érti.

- Nem tudom melyik a jó mosoly és melyik a rossz. Honnan kellene tudnom mikor akar majd megütni? – magamhoz szorítom a kedvenc párnámat a fotelbõl, aminek olyan színe van, mint a csokoládénak.

- Adam, nem kell rögtön arra gondolnod hogy bántani akarnak. – mondja – Elmondtad már neki azt, amit az elõbb nekem? – megrázom a fejem – Talán el kellene.

- Nem lehet. – szorítom meg a párnát ijedten – És ha nem tetszik neki? Nincs otthon senki…

Ott hagytak vele! Neki adtak és… és õ ott lesz mindig!

Meg sem szólal én pedig nem akarok kimenni innen, hogy hazamenjünk abba a házba.

A doktor önt egy pohár vizet és elém csúsztatja, amit én az utolsó cseppig megiszok.

- Megnyugodtál kicsit?

- Nem… talán…

- Akkor figyelj jól. Tudom, hogy meg fogod érteni, ha valaki elmagyarázza neked. Nem szabad mindent kizárni amit mondanak.

- Nem értem.

Helyet változtat kicsit. – Meg kell próbálnod megbízni valakiben, ahogy mi is tesszük. Tudod, hogy én nem bántalak téged, igaz?

- Mert maga az orvosom. – suttogom a párnába temetve az arcomat. Olyan jó illata van…

- A titulusomnak semmi köze ehhez. Azért nem bántalak, mert én Edward Morton vagyok.

Nagyon lassan beszél, ami olyan furcsa, ezért végül felpillantok rá és látom, hogy nagyon komoly, de furcsa amit mond. Mielõtt kérdeznék, ismét megszólal. - Az elõzõ ápolód, akit elbocsátottak a munkahelyérõl… meg kellett volna bíznod benne, de õ nem hagyta, mert eljátszotta a bizalmad azzal, hogy bántott. Így van Adam?

Azt hiszem… mindig féltem tõle, nem voltam biztonságban, mert gonosz volt. – Igen. De megint itt van a másik ápoló…

- Látod, itt a hiba. – dõl hátra a székében. – Ne a titulust, hanem az embert nézd. Õ nem Ápoló, mint személy, hanem…

- … Caleb?

Bólint. – Õ egy másik ember. Senki sem egyforma, így senkit sem ítélhetsz meg a rossz tapasztalatok alapján. Ha egyszerûen akarunk fogalmazni, vannak jó emberek és rossz emberek, de ez nem jelenti azt, hogy minden ápoló rossz, vagy minden doktor jó. Ez csak attól függ milyen az ember. Érted?

- Akkor Caleb nem gonosz? Nem fog bántani? – kérdezem halkan.

- Te mit gondolsz Adam?

Mikor lejár az egy óra elköszönök és kimegyek a váróterembe. Alig csukom be az ajtót Fifike máris elõttem terem, a farka ide-oda jár ahogy csillogó szemekkel figyel. Nagy fejét a kezemnek nyomja ezért megsimogatom a puha bundát, jó érzés, hogy õ nem fél tõlem és nem is utál.

- Mehetünk? – lép közelebb Caleb, de nem ijedek meg, mert a kutya is itt van.

Elköszönünk az asszisztenstõl, majd kimegyünk oda ahol az autót hagyta. Az utcán lehajtom a fejem, nem akarok senkire sem nézni és azt sem akarom, hogy õk bámuljanak engem.

- Mi lenne, ha elsétálnánk a parkig? Van kedved? Csak pár utca, és az autóért késõbb visszajövünk.

- Nem fogja senki sem ellopni? – nem szeretek beleülni abba a vasbörtönbe, de ha itt hagyja az út mellett és ellopják, akkor én leszek a hibás.

- Eddig sem lopták el, látod – mosolyog rám és rögtön eszembe jut, amit a doktor mondott, de ezen semmi mulatságos nem volt, ugye? – Nos? Ha akarod, sétáltathatod most már te Fifikét.

Még mindig nehéz ahhoz a kötélhez érnem és legszívesebben meg sem tenném, de Fifike biztos szeretne sétálni és ki akarom próbálni milyen az.

Óvatosan kiveszem Caleb kezébõl a pórázt és megfogom, amint elindulunk a kutya kettõnk köze sorol be, ezért nem érzem úgy hogy folyton oldalra kellene sandítanom az ápolómra. Az sem érdekel ki megy el mellettünk, a kutya hatalmas teste sokkal nagyobb biztonságérzetet nyújt, mint otthon a szobám. Pedig az csak az enyém, ez az állat pedig nem.

Letérünk egy olyan útra ahol már nem járnak autók és rengeteg zöld szín vesz körül: fák, bokrok, virágok, egyenletesre nyírt gyep a talpunk alatt. Itt-ott lócák vannak lerakva, némelyiken emberek is ülnek, de nem foglalkozom velük.

- Ha bármikor rosszul érzed magad, vagy vissza szeretnél fordulni, azonnal szólj nekem, rendben? – oldalra pillantok - Nem akarom, hogy olyasmit tegyél, amit nem szeretnél csak azért, mert én felajánlottam. Rendben?

Tényleg olyan más… még mindig ijesztõ, de miért nem akarja, hogy azt tegyem amit õ akar? Ha minden úgy történne ahogy nekem jó, az neki nem tetszene igaz? Mert azt én akarom.

- Igen… Caleb.

- Tudod, jólesik, hogy a nevemen hívsz – mosolyog rám mikor oldalra nézek – Fõleg, hogy nem Mr. Montgomery vagyok neked. Az olyan személytelen, a Caleb sokkal személyesebb.

És az jó? Nem is gondolkodtam azon, hogy Mr. Montgomery-nek szólítsam…

Még csak most jöttünk el Mr. Morton-tól de máris rengeteg kérdésem lenne.

A parkba beérve az elsõ gondolatom, hogy túl sokan, rengetegen vannak mindenhol. Ha bámulni fognak, az nagyon sok szempárt jelent. Jó lenne ha észre sem vennének, ezért megpróbálok észrevétlen maradni és inkább Fifikére figyelek, hogy merre akar sétálni. Jó meleg van, a nap hátulról melegíti az ingemet és a hajamat is.

Ritkán van ilyen napos idõ, legtöbbször be van borulva és esik ami nagyon megnyugtató. Az esõcseppek koppanása a tetõn, a betonon mindig ellazít.

-  Arrébb van egy kutyafuttató – mondja Caleb – Ott elengedhetjük egy kicsit majd Fifikét, hadd futkározzon. Kell neki a mozgás, hogy kicsit lefáradjon.

-  De nem fog elfutni? Hiszen itt nincs a kertünkben.

-  Ne aggódj, jól nevelt kutya, tudja, hogy nem szabad messzire futnia tõlünk. Nem húz nagyon?

-  Nem – megrázom a fejem. Szépen lassan megy, még csak sietnem se kell utána, így nézelõdhetem még ha csak óvatosan is – Én… már hosszú ideje nem jártam kinn.

Csak a kertben, de így még nem. Lehet, hogy még soha.

-  Tudom – biccent – Ha nagyon ijesztõ, csak szólj, és visszafordulunk. Nem kényszerítelek semmire, amit nem akarsz megtenni, te is tudod, Adam.

Miért mondja ezt már megint? Ha vissza akar menni, akkor miért nem mondja, hogy menjünk?

Némán folytatjuk tovább a sétát, egyenesen elõre, követve a kikövezett járdát. Néha egy-egy ember elmegy mellettünk, olyankor pedig alig bírom megállni hogy ne kuporodjam össze és védjem magam, de mind csak elmennek és hozzám se nyúlnak. Szerencsére nemsokára odaérünk ahol el lehet engedi Fifikét, itt már kevesebb ember van és le is lehet ülni egy kicsit. Viszont amint a kutya eltûnik mellõlem túl közel és egyedül maradok Caleb-bel ami megijeszt. Próbálok arra figyelni amit a doktor mondott, de akkor is félek, hogy tévedett.

A pályára bámulok, de az sem nyugtat meg amit ott látok. Fifike verekedni kezd néhány nála kisebb kutyával is. Éles fogak és mancsok… meg fogják ölni egymást!

- Csak játszanak – mosolyog Caleb, mintha csak tudná mi jár a fejemben – Tudod, a kutya társas lény, mint az ember, és Fifike örül, hogy más kutyák között van. Nem kell aggódnod, nem fogják bántani egymást.

-  Biztos? – nem akarom, hogy megsérüljenek. Olyan szépek…

-  Biztos – válaszol nyugodt hangon – Azok a harapdálások hozzátartoznak a játékhoz. Nem fáj nekik, olyanok, mint a gyerekek, tudod? Ismerkednek egymással és ez mutatja, hogy jól érzik magukat együtt. Apropó, nem vagy éhes, vagy szomjas?

- Nem tudom…

Már ebédidõ van?

- Tudod mit? Ülj le ide a padra, én pedig mindjárt visszajövök. – hogy? - Hozok valami enni és innivalót. Arrébb van egy stand, ahol hotdogot és üdítõt árulnak, pár perc és itt vagyok – elmutat az egyik irányba és kicsit megrémülök a távolság láttán – Ne félj, mindjárt jövök, várj meg itt!

Sosem hagytak egyedül sehol, mindig vigyázni kellett rám. Most az egyszer talán nem lesz semmi baj. Jól vagyok, vagy nem? A mai nap még nem éreztem azt, ami miatt bántani akarnám magam.

Míg Caleb elsétál, figyelem a hátát és le sem veszem róla a szemem miközben összébb húzom magam valahányszor elsétál valaki a közelemben, vagy rám néznek. Utálom mikor néznek.

- Hé! Te gót seggfej, az a mi helyünk!

Megrándulok az éles hangra ami a hátam mögül jön. A nyakam bizseregni kezd, hátrapillantok, hogy megbizonyosodjam róla hozzám szóltak-e. Nem is ismerem õket, akkor miért szólítottak meg?

- Talán süket vagy haver? Vagy már teljesen be vagy állva?

Mit tegyek? Caleb… hol van?

- Szerintem süketnéma. – megkerülnek engem és elém állva eltakarják a pályát, így még Fifikét sem látom. Összehúzom magam, a karomat és a térdimet átkarolva próbálom elkerülni hogy bántsanak, de ha tényleg azt akarják, akkor ez nem sok védelmet nyújt.

Már megint egyedül hagytak…

- Ez a mi helyünk! – mutogat az egyik.

Odébb csúszom kettõvel, hogy szabaddá tegyem a helyeket, de még mindig nem mozdulnak.

- Szerintem ez szórakozik velük Phil. Tanítsuk móresre! – vigyorog, a szemében és az arcán ugyanaz a gonosz kifejezés, mint amire olyan jól emlékszem.

A levegõ is bennem rekedt mikor felemeli a kezét, de ahelyett hogy megütne a felkaromra szorít, annyira, hogy még a csontjaimon is érzem az ujjakat. Megrántja a karom, a fájdalom belém hasít, de nem mozdulok… nem akarom hogy hozzám érjen… nem… nem!

- Eresszetek el!

-  Hallod ezt, Eddy? – kinevetnek - Micsoda kis anyámasszony katonája. Megtanítsuk pár dologra?

-  Eresszétek el! - Caleb… – Azonnal, ha jót akartok, srácok! Megértettétek?!

Csinál valamit a fiú kezével amiért az felkiált és elenged végre. Lüktet a szorításának a helye, hiába próbálom dörzsölgetni nem múlik el.

Miért csinálták? Nem ártottam nekik, még csak hozzájuk sem szóltam? Miért?! Miért bántanak mindig?!

Mindenki olyan… hiába mondja a doktor mindenki csak ezt akarja… mindenki gonosz, olyan, mint Õ…

Összeszorítom a szemem és átkarolom a térdemet, kizárom a zajokat, nem akarok hallani semmi mást. Gyûlölöm ezt! Bárcsak minden megszûnne és eltûnnék innen mintha soha nem is lettem volna!

– Adam! Adam, jól vagy? Minden rendben?

- Nem… menj innen… menj el. – súgom halkan a hangnak. Bárki is az nem érdekel, csak hagyjon békén.

- Már eltakarodtak innen, ne aggódj. Minden rendben lesz.

Semmi sem lesz rendben. Mindegy mit csinál, akkor is ilyen maradok. Ezért utál mindenki, ezért hagynak magamra, mert senki se akar állandóan mellettem lenni. Az én hibám, hogy ilyen vagyok.

- Adam… gyere hazamegyünk, jó?

Megrázom a fejem, de nem emelem fel. Menjen csak õ haza oda ahonnét jött. Nem kell velem bajlódnia, úgy sem számít neki mit tesznek velem.

- Otthon folytathatod a kirakódat és repülõmodellt is lehozom neked. – hallom valahonnan közelrõl.

Mi értelme? Csak azért vették nekem, hogy lefoglaljam magam és ne legyek útban. Ne zavarjak senkit… mégis mindenki fájdalmat okoz.

- Menj el…

- Tudod, hogy nem tehetem. Próbálj megnyugodni, kérlek.

Hagyjon már békén! Nem akarom õt hallgatni!

Halkan dúdolni kezdek egy dallamot és nem figyelek semmire. Ha elég sokáig ülünk itt a végén úgy is elege lesz és tesz valamit, ezért csak folytatom és közben magamat ringatom és melegítem. Fázom… pedig nincs is hideg. Érzem a hátamon, hogy süt a nap.

Újra és újra kezdem a dallamot mikor vége, míg egyszer félbe nem szakít valami nedvesség a kézfejemen, valami csúszós.

Felpislogok, hogy mi ez a furcsa érzés és egy pillanatra megrándulok mikor közvetlen közelrõl két nagy barna szempár néz rám vissza. Fifikének kilóg a nyelve és az ért a kezemhez. Visszajött, úgy tûnik eleget futott és most már pihenni akar.

Caleb nevetni kezd, a különös tónusra felé fordulok és rábámulok. Ez most… nem a gonosz nevetés… nem tûnik olyannak.

- Jól van, azt hiszem Fifike is kifulladt. – megborzolja az állat a fejét, majd a nadrágja zsebébe nyúl és elõvesz egy csomag papír zsebkendõt. – Tessék, töröld meg a kezed.

Leteszi mellém, most tûnik csak fel hogy menyire közel ül. Itt mellettem és csak egy kicsi rés van. Még nem ér hozzám pedig túl közel van.

Elveszek egyet a zsebkendõbõl és megtörlöm ahogy mondta.

- Jobban vagy már?

- Miért kérdezed ezt mindig? – úgy sem érdekli…

- Mert az ápolód vagyok és ez azt jelenti, hogy felelõsséggel tartozom érted.

A szüleim fizetnek neki azért, hogy itt legyen velem. Ha nem lennék ilyen, akkor velük mehettem volna, de nem akarod Oda visszamenni. Lehet hogy akkor el sem mennek…

Itt sem akarok maradni, sokkal jobb otthon, ahol nincs senki. Nem bámulnak meg és nem zavarom meg õket.

- Adam, bocsáss meg amiért itt hagytalak, többé nem fordul elõ. – néz rám komoly arccal, ami egy pillanatra meglep, mert tõlem nem szoktak bocsánatot kérni.

Nem tudom mi az. Hogyan lehet valakinek megbocsátani? Mondanom vagy csinálnom kellene valamit?

- Menjünk haza?

Bólintok. Többet nem akarok kijönni.

Visszafelé Caleb fogja a pórázt én pedig megyek mellettük, lassan megszámolgatva a kockaköveket a talpam alatt. Az autóban még rosszabb most, mint idefelé. A biztonsági öv, és még a karom is húzódik a rángatástól, ott pedig ahol megszorították még mindig fáj.

Azt akarom, hogy minél hamarább múljon el, mert el akarom felejteni, hogy megint hozzám értek.

Felmegyek a szobámba, a lépcsõ burkolatának reccsenése elárulja hogy követnek, így önkéntelenül is hátranézek Caleb-re, aki két lépcsõfokkal lemaradva követ.

- Szeretnél valamit enni?

- Nem…

- Ha meggondolnád magad, vagy úgy érzed éhes vagy, szólj nyugodtan és készítek valamit. – folytatja tovább, ugyanazon a nyugodt hangon.

Mikor így beszél nem tudom elképzelni hogy kiabálna vagy felemelné a hangját. Olyan mintha nem is tudna hangosan beszélni. Ez jó… de meddig lesz így?

A szobámban pár lépést tehetek csak a célom felé, mikor egy súrlódó hangra oldalra kapom a fejem és kõvé dermedve meredek a polcomon pakolászó nõre.

Ide nem szabad bejönniük! Ez az enyém…

- Kifelé! – kiáltom, ahogy csak a torkomon kifér. Nem jöhet ide! Nem érhet a dolgaimhoz, azok az enyémek! – Kifelé innen!

Megpördül és felsikolt, amitõl én is megijedek és csak még idegesebb leszek, de mikor kiesik a kezében tartott repülõmodell, mintha minden megfagyna körülöttem, majd hirtelen felforrósodna.

- Adam…

Hátrafordulok. – Kifelé! Te is tûnj innen! Látni sem akarlak! Senkit! Kifelé! Takarodjatok innen!

Összetörte! Még csak nemrég lettem készen vele! Tönkretette!

Dühösen fordulok a polcom mellett álló nõ felé, majd gyorsan odaugrom és felszedegetem a repülõ maradványait. Borzasztóan égnek a szemeim mikor ránézek, már nem is látom a modellszámot csak ha megtörlöm a szemeim. Eltörött!

A takarítónõ elfut mellettem Caleb mögé, mindig is félt tõlem, hallottam mit mondott a kertésznek.

- Adam, nézz rám hallod? Figyelj rám.

- Menjetek már innen! Ez az én szobám! – nem akarom hogy itt legyenek.

Caleb hátranéz egyenesen a betolakodóra, és miután mond neki valami az sietve kimegy, de az ápoló marad.

- Tudom, hogy a te szobád és amint megnyugszol, egyedül lehetsz. – próbálkozik, de mikor közelebb lép én hátracsúszom. Megáll. – Ne félj tõlem, semmi baj.

Nem félek. Gyûlölöm. Utálom. Undorodom tõle. Nem akarom hogy itt legyen.

- Menj el.

- Nyugodj meg…

- Menj el.

- Adam, kérlek, nézz rám…

- Menj el! Menj el! – tûnjön már el végre!

Összeszorítom a kezemben tartott törött darabokat, majd hirtelen emelkedik a kezem és mielõtt még átgondolnám teljes erõbõl az irányába dobom az összest.

Mikor összepakolok, és visszamegyek Adam szobájába, látom, hogy õ már ismét a kirakóval foglalkozik, a telefon pedig a padlón hever. Hamar befejezte a beszélgetést, ahogy látom.

- Már be is fejeztétek a beszélgetést?

Adam felnéz rám, a tekintetünk találkozik. Az övé most olyan tanácstalan.

– Nem tudom, hogy kell.

- Micsodát? – kérdem homlokráncolva.

- Telefonálni… beszélni – vallja be halkan. Meg tudom érteni, de majd talán megkérem Mr. Evenst, hogy segítsen neki ebben.

- Én is jobban szeretek szemtõl szembe beszélgetni, de a telefon nagyon hasznos, ha valaki sokáig van távol – mondom mosolyogva. – Ha gondolod, indulhatunk.

- Még át kell öltöznöm.

- Rendben, lent megvárlak.

Lemegyek a földszintre, ott várok rá, nem akarom zavarni. Nem lenne illõ leskelõdnöm, meg hát, ha el akarom nyerni a bizalmát, akkor tiszteletet kell iránta mutatnom. Meg kell mutatnom neki, hogy itt vagyok, ha szüksége van rám, de nem avatkozom bele a dolgaiba, ha õ nem szeretné. Hagyok neki elég teret, hogy ne érezze feszélyezve magát. Hamarosan meg is jelenik egy fekete farmerben és hozzá való fekete, rövid ujjú pólóban, a kezében pedig egy pár fekete csuklópántot szorongat.

- E-ezeket fel kell vennem? – mutatja meg nekem a csuklópántokat.

Rápillantok a pántokra, majd Adam karjára. Ha nem mutogatja a csuklóját, nem lesz rá szükség. Tudom, hogy vagdosni szokta magát, és azt is, hogy a csuklópánt sok embernek kényelmetlen.

- Nem hordod õket mindig? – kérdem kíváncsian.

- Csak anya miatt… õ sír, ha ide néz – magyarázza. Így már értem.

- Szerintem, ha nem akarod, nem muszáj fölvenned.

Nem bólint, nem is szól, csak leteszi a csuklópántokat, majd indulna is.

- Várj egy kicsit, kérlek. Fifikét is visszük ugye? – kérdem, miközben mosolyogva a várakozó kutyára pillantok. Adam bólint. - Akkor… - veszem elõ a pórázt, mire Adam hátralép – ezt rá kell adni. Tessék, fogd meg! – teszem le a cipõs szekrényre a pórázt. Adam nagy szemekkel nézi, de nem nyúl hozzá. Valószínûleg fél, amit meg is tudok érteni, de muszáj kimozdítanom a holtpontból, különben sosem jutunk sehová. – Próbáld meg Adam. Ez csak egy tárgy, nem kell félned tõle. Nem tud bántani.

Rám néz, és látom, hogy tanakodik valamin. Végül megszólal.

- Rossz lesz neki, ha rátesszük? – suttogja a kutyára sandítva.

- Nem fog neki fájni. Már tudja, hogy ha kimegy, rákerül a póráz, ezért várakozik ilyen nyugodtan. Látod? – simogatom meg Fifike fejét, aki türelmesen várakozik. Tudja, hogy sétálni megyünk, jól nevelt állat, és kutyát amúgy is csak így szabad sétáltatni. Adam még mindig tanácstalan, de aztán úgy tûnik, lassan megérti, hogy nem fogom bántani, és a póráz sem fáj a kutyának.

- Ho-hogy kell? – kérdi bizonytalanul.

- Megmutatom, de ahhoz meg kell fognod.

Bizonytalanul utána nyúl, majd elveszi, de olyan arckifejezéssel, amibõl tudom, iszonyatos nagy erõfeszítésébe kerül, hogy ne rohanjon ki sikítva a szobából. Viszont nagyon bátor gyerek, el kell ismernem, ha képes legyõzni a félelmét.

- Ügyes vagy. Most a láncot engedd le a földre és csak a bõrt fogd meg – magyarázom, õ pedig teszi, amit mondok. – Tedd Fifike nyaka köré és kapcsold össze úgy, mint egy övet a nadrágon.

Látom, ahogy Adam erõlködik, ami szerintem nemcsak fizikai, de lelki megerõltetés is számára, de végül sikerül a pórázt Fifike nyakára tennie, aki boldogan csóválja a farkát, és nyugodtan áll mellettem.

- Most már mehetünk.

Az autóig én vezetem a kutyát, félek, hogy most még nagyon húzná Adamet, de megígérem neki, hogy a parkban majd õ sétáltathatja. Hátha ettõl kissé jobb kedve lesz. Fifikét beteszem hátra a csomagtérbe, ahol elfér, mivel kivettem az elválasztót. Adam beül, és beköti magát, de tudom, hogy nem tetszik neki. Én a kormányhoz ülök és indítok. A városban pirosat kapunk, így mikor megállok, hátra fordulok, mert a visszapillantóból és észlelem, hogy Adam nem érzi jól magát. Biztosan kényelmetlen neki a biztonsági öv, de ez szükséges rossz.

- Adam, rosszul érzed magad? – kérdem aggódva, mire odafordul felém.

Megrázza a fejét, de megszorítja az övet, miközben én leengedem az ablakot, így friss levegõ áramlik be. Így talán könnyebb lesz neki.

- Nyugodj meg, mindjárt ott vagyunk.

Hiába bíztató a hangom, tudom, hogy a fiú nagyon fél, amit meg is tudok érteni. Neki ez most olyan, mintha ketrecbe zártam volna. Ellenben Fifike kifejezetten jól bírja az autózást, hiszen Matt hozzászoktatta.

~*~

Amint megállok a célállomás elõtt, Adam már kapcsolja is ki az övet, és mélyeket lélegzik. Én pedig kinyitok egy üveg ásványvizet, majd hátranyújtom neki.

- Tessék, igyál egy kicsit, attól jobb lesz – mondom bátorítóan.

Vigyázva veszi el, hogy ne érjen hozzám, majd iszik pár kortyot. Várok, míg a lélegzése újra normális, hiszen addig nem szállhatunk ki, nagyon veszélyes lenne.

- Köszönöm – nyújtja vissza az üveget, én pedig rácsavarom a kupakját és elteszem.

- Szívesen. Indulhatunk?

- Igen.

A rendelõ elõtt parkolok, ott szállunk ki. Adam összehúzza magát, holott nem is járnak most az utcán. Szép, rendezett hely, nyugodt és békés. Fifike is bejöhet velünk, hiszen jól nevelt kutya. A rendelõ belül igen megnyugtató, barna padlózat és zöldes falak, de a megnyugtató fajtából. Igazán hangulatos. Még öt perce sem ülünk a váróban, amikor kiszól egy hölgy, gondolom az asszisztens, hogy Adam bemehet. Adam feláll, majd bizonytalanul visszafordul felém.

- Ca-caleb? – kérdi remegõ hangon. Örülök, hogy nem Mr. Montgomery vagyok neki, az olyan személytelen.

- Tessék? – pillantok rá mosolyogva.

- Mr. Mortonnak szabad szólnom Fifikérõl?

- Természetesen – válaszolom barátságosan. – Mr. Morton orvos, pszichiáter, így amit mondasz neki, az kettõtök között marad, mert köti az orvosi titoktartás. Semmit sem mondhat el a szüleidnek, vagy bárki másnak, ami odabenn elhangzik. Szóval, légy nyugodt, Adam, rendben?

Adam csak bólint, de látom, hogy hiszi is, meg nem is, amit mondtam. Még nem bízik bennem, de örülök neki, hogy már a nevemen szólít. Ez nagyon jólesik. Bemegy, én pedig helyet foglalok a váróban, szemben az asszisztens asztalával.

-       Szóval ön Adam új ápolója? – kérdi a nõ. Idõsebb, a harmincas évei végén járhat. Alacsony, kissé duci, rövid, vörös hajú nõ. Elegáns fehér blúzt, hozzá vajszínû szoknyát és fekete magas sarkút visel.

-       Igen, a nevem Caleb Montgomery – mutatkozom be udvariasan, majd kezet fogunk. – Még csak pár napja vagyok Adammel, mióta a szülei elutaztak.

-       Remélem, tovább marad, mint az elõdje – válaszolja a nõ. – Én Mrs. Harris vagyok, de szólítson Evelynnek. Tudja, az elõdjét nem nagyon kedveltem. Mindig olyan… tudom, nem szép ilyet mondani, de… olyan negatív légkör áradt belõle, ha érti, mire gondolok. – Biccentek, majd folytatja. – És ahogy bámult, te jó ég! Mindig olyan fagyos volt körülötte a levegõ, és egyszer sem mosolygott. Mint aki nyûgnek tekinti Adamet, pedig õ igazán egy nagyon kedves fiú, ha jobban megismeri. Nagyon érzékeny, ijedõs, de az égvilágon nem ártana senkinek sem szánt szándékkal.

Kellemesen elbeszélgetünk az alatt az egy óra alatt, míg Adam az pszichiáternél. Sok információt megtudok Adamrõl, Mr. Mortonról, ami hasznos lehet. Evelyn szeret beszélni, de semmi olyasmi nem hagyja el a száját, ami kellemetlen, vagy indiszkrét lehet. Ezen kívül nagyon érdekli Fifike, aki szépen, csendben ül mellettem, szemét az ajtón tartva, amelyen Adam bement. Tudom, hogy várja.

Egy órával késõbb Adam kijön, Fifike pedig farokcsóválva siet hozzá, és nagy, busa fejét nekinyomja a fiú kezének. Azt akarja, hogy megsimogassák, amit Adam meg is tesz.

-       Mehetünk? – kérdem, mire bólint.

Elköszönök Evelyntõl, és elindulunk kifelé. Az utcára érve nem tudom, hogy most kocsival menjünk-e a közeli parkba, vagy gyalog. Végül is, a kocsiért még visszajöhetünk, ha kisétáltuk magunkat.

-       Mi lenne, ha elsétálnánk a parkig? Van kedved? Csak pár utca, és az autóért késõbb visszajövünk – ajánlom fel.

-       Nem fogja senki sem ellopni? – kérdi félénken Adam, de azért látom, hogy megkönnyebbül, amiért nem kell autóznia.

-       Eddig sem lopták el, látod – mosolygok rá. – Nos? Ha akarod, sétáltathatod most már te Fifikét.

Látom, hogy meghányja-veti magában a dolgot, aztán bólint. Felé nyújtom a pórázt úgy, hogy ne kelljen hozzám érnie, amit óvatosan el is vesz. Talán az is segít, hogy Fifike köztünk van. Aztán elindulunk. Õ az út belsõ oldalán, mellette Fifike, a kutya másik oldalán pedig én. A bernáthegyi hála égnek nem húzza Adamet, mintha tudná, hogy a fiú nem lenne képes vele lépést tartani. És ahogy Adamre nézek, mintha kevésbé lenne megriadva, kevésbé lenne feszült, mint máskor, pedig most emberek között van, igaz, hogy nem sokan járnak most arrafelé, ahol mi vagyunk.

-       Ha bármikor rosszul érzed magad, vagy vissza szeretnél fordulni, azonnal szólj nekem, rendben? Nem akarom, hogy olyasmit tegyél, amit nem szeretnél csak azért, mert én felajánlottam – mondom komolyan. – Rendben?

-       Igen… Caleb – motyogja halkan.

-       Tudod, jólesik, hogy a nevemen hívsz – mosolygok rá. – Fõleg, hogy nem Mr. Montgomery vagyok neked. Az olyan személytelen, a Caleb sokkal személyesebb.

Nem szól semmit, csak lehajtja a fejét. Zavarba hoztam volna? Pedig nem ez volt a célom, csak szerettem volna vele beszélgetni egy kicsit. De legalább válaszolt nekem, és ez is valami.

~*~

A parkban viszont elég sokan vannak, fõleg kisgyerekes családok és kutyasétáltatók. Valamint néhány fiatal pár. Adam egy pillanatra meg is szeppen, de aztán félénken elindul elõre. Szép idõ van, a nap melegen süt, mi pedig sétára indulunk. Fifike nem húzatja magát, de látszik rajta, hogy szívesen szaladgálna egy kicsit a füvön. De itt sajnos nem lehet, ahhoz el kell mennünk a kutyafuttatóig, hiszen törvény írja elõ, hogy emberek között nem lehet futtatni a kutyát.

-     -  Arrébb van egy kutyafuttató – mondom. – Ott elengedhetjük egy kicsit majd Fifikét, hadd futkározzon. Kell neki a mozgás, hogy kicsit lefáradjon.

-      -  De nem fog elfutni? – kérdi aggodalmasan Adam. – Hiszen itt nincs a kertünkben.

-      -  Ne aggódj, jól nevelt kutya, tudja, hogy nem szabad messzire futnia tõlünk – nyugtatom meg. – Nem húz nagyon?

-      -  Nem – rázza a fejét, de nem néz rám. – Én… már hosszú ideje nem jártam kinn.

-     -  Tudom – biccentek. – Ha nagyon ijesztõ, csak szólj, és visszafordulunk. Nem kényszerítelek semmire, amit nem akarsz megtenni, te is tudod, Adam.

Nem válaszol, de látom, hogy nyugtalan. Nem próbálok mindenáron beszélgetni vele, hagyom, hogy a saját tempójában csináljon mindent. Nem erõltetem, ha látom, hogy valami kellemetlen neki. Viszont, az feltûnik, hogy az emberek zavarják, mert mindig, ha elmegy mellettünk valaki, önkéntelenül húzódik arrébb, nehogy hozzáérjen valakihez. Természetes reakció, de legalább nem rohan el sikítva, ami már jó jel.

Nem telik bele sok idõbe, mire a kutyafuttatóhoz érünk, ahol elengedjük Fifikét, aki máris boldogan csaholva kezd rohangálni a fûben. Vannak ott más kutyás gazdik is, és több kutya. Úgy tûnik, Fifike hamar barátokra talál, mert hamarosan egy hatalmas német juhásszal és egy akita inuval szaladgál és játszik. Adam mintha aggódna, de megnyugtatom.

-      - Csak játszanak – mondom mosolyogva. – Tudod, a kutya társas lény, mint az ember, és Fifike örül, hogy más kutyák között van. Nem kell aggódnod, nem fogják bántani egymást.

-     -  Biztos? – kérdi félénken Adam a játszó kutyákat nézve, amelyek játékosan kergetik és néha harapdálják egymást.

-     -  Biztos – nyugtatom meg. – Azok a harapdálások hozzátartoznak a játékhoz. Nem fáj nekik, olyanok, mint a gyerekek, tudod? Ismerkednek egymással és ez mutatja, hogy jól érzik magukat együtt. Apropó, nem vagy éhes, vagy szomjas?

-       - Nem tudom… - mondja bizonytalanul, és rám pillant.

-      - Tudod mit? Ülj le ide a padra, én pedig mindjárt visszajövök – ajánlom fel. – Hozok valami enni és innivalót. Arrébb van egy stand, ahol hotdogot és üdítõt árulnak, pár perc és itt vagyok – mutatok a stand felé, amely elõtt csak pár ember álldogál. – Ne félj, mindjárt jövök, várj meg itt!

Adam nyugtalanul rám néz, majd bólint, és leül a padra. Én pedig a stand felé veszem az irányt, hogy minél elõbb visszaérjek. Nem tudom, hogy Adam szereti-e a hotdogot és a kólát, de alapjában véve nem válogatós. Ha pedig nem ízlik neki, majd Fifike megeheti.

Gyorsan megveszem az ételt és italt, sõt, külön kérek egy pár virslit Fifikének is. Hiszen õ sem maradhat ki belõle. Éppen visszafelé megyek, amikor látom, hogy két fiú áll Adam elõtt, aki rémülten, remegve gubbaszt a padon. Nála valamivel fiatalabbak lehetnek, talán olyan tizenhét-tizennyolc évesek, és ahogy látom, nem éppen a kedvesebbik fajtából. Sietni kezdek, mert az egyik megragadja Adam karját, és felrántja.

-       - Eresszetek el! – sikít Adam, mire a két srác felröhög.

-     -  Hallod ezt, Eddy? – röhög az egyik. – Micsoda kis anyámasszony katonája. Megtanítsuk pár dologra?

-     -  Eresszétek el! – érek oda, és szabad kezemmel megfogom az Adamet tartó fiú csuklóját. – Azonnal, ha jót akartok, srácok! Megértettétek?!

Megcsavarom a srác csuklóját, aki feljajdulva ereszti el a fiút, majd arrébb taszítom a kölyköt, mire elesik. A társa már régen elpucolt, de ez is hamar elkotródik, elég csak keményen ránéznem. Kis szarosok!

-      -  Meg ne lássalak még egyszer titeket erre! – kiáltom utánuk, majd a remegõ Adamhez fordulok, aki a földön ül, és a karjaival öleli magát. Szemmel láthatóan sokkos állapotban van, ami nem is csoda. Talán nem kellett volna idehoznom, ez az én hibám.  – Adam! – guggolok le elé, de nem olyan közel, hogy veszélyben érezze magát. – Adam! Adam, jól vagy? Minden rendben? – kérdem aggódva. 

Amint az ajkaim az övét érintik, az ismerõs, mégis idegen érzés rögtön felüti a fejét a mellkasomban, felkészülve arra ami következik. Nem akarom, de így még mindig jobb mintha erõszakoskodna és fájna.

Hirtelen vége szakad az érzésnek, a kezei a felkaromra szorulnak és hátratol, el magától. Rémülten pillantok fel rá, nem értem miért tolt el. Talán rosszul csináltam, vagy nem így akarja… Csak ne bántson!

Bármit, de nem bírom ki megint azt a sok fájdalmat, inkább meghalok csak ne kelljen megint!

Furcsa tekintettel mered rám, nem tudom mire gondolhat, sosem tudom kitalálni mit akarnak az emberek. Egyszer csak elenged, majd ott hagy a zuhanyzóban míg õ a törölközõért nyúl.

Szinte reszketnek a lábaim, annyira félek tõle, most már biztos hogy rosszul csináltam. Hozni fogja a láncot és a kötelet amit a fekete táskában rejteget. Meg fog kötözni…

Megfeszülve állok egyhelyben, hátrapillant rám, de nem mozdul. Kínoz azzal is hogy várakoztat, mert közben az összes helyet végigfutom gondolatban, ahová bezárhat. A birtok távol áll a várostól, senki sem fog meghallani semmit. Azt tehet velem, amit csak akar.

- Meg fogsz fázni, ha sokáig álldogálsz – mondja halkan. Értetlenül bámulok rá, alig fogom fel a szavakat – Zárd el a vizet, törülközz meg, öltözz fel és menj a szobádba! Majd… majd én is… megyek…

Remegve kimászok a csempézett zuhanyzóból, félek, de egy egészen picit mégis megkönnyebbülök, hogy nem fog bezárni és kényszeríteni. Csak nem itt akarja csinálni.

Gyorsan elzárom a vizet, ahogy parancsolta, majd kisietek a fürdõbõl. A szobájában összekapom a ruháimat, majd a sajátomba szaladok és bevetem magam az ágyba. A sarokba húzódva várom, hogy utánam jöjjön. Nem kell felöltöznöm, fölösleges. Úgy is le kell majd vennem a ruháim.

Nem fogok ellenkezni vele. Remélem akkor elégedett lesz és jobban bánik majd velem mint Õ.

A kutya is itt van, a saját nagy kosarában fekszik, de amint észrevesz idevánszorog hozzám és az ágyamra fekszik. Most õ sem fog megvédeni, neki az ápoló a gazdája.

A csend borzasztóan nyomasztó, most még a zenelejátszó is ki van kapcsolva, csak az apró neszek maradnak, amik a másik szobából jönnek. Éppen ezért hallom meg azt az apró fémes csörrenést is, ami csak egyetlen tárgynak a hangja lehet.

A félelemtõl gondolkodni sem tudok miközben az ajtót bámulom, ahol egy pillanat múlva meg is jelenik kezében azzal a köteles lánccal amit a táskájában láttam.

Miért? Mondtam neki, hogy jó leszek! Nem akarok köteleket, félek tõlük!

- Nem foglak bántani, Adam. Azt hiszem, tudom, mitõl borultál így ki. Láttál valamit, és félreértetted, igaz?

Jaj ne! Észrevette, hogy a táskájához értem? Nem kellett volna… biztos dühös amiért a holmijába túrtam…

- Én… én… sajnálom… - nyöszörgöm reszketve. Annyira félek, hogy a torkom is összeszorul, a szavak nehezen jönnek ki – Én… jó fiú leszek… csak… csak… ne bánts… kérlek…

- Nem foglak, ígérem – elõre tartja a láncos kötelet, a sikoltás magától akar elõtörni belõlem, de még idejében a számra szorítom a tenyerem – Ezt láttad a táskában, igaz? Gondolom kíváncsi voltál, mi lehet benne, és tévesen következtettél valamire. Ez egy póráz, amivel a kutyákat szokták sétáltatni. – Fifike odaszalad hozzá, én pedig csak bámulom õket – Nem, kislány, most nem megyünk sétálni. Majd holnap, jól van? – megsimogatja a kutyust – Most menj szépen vissza Adamhez, jó?

Tényleg visszaszalad hozzám pedig nem is érthette amit mond. Az ápoló viszont nem jön közelebb csak az ajtóból néz ránk egy kicsit mosolyogva.

Annyira furcsa… ha azokat nem nekem hozta, hanem tényleg póráz, akkor miért hozta ide hozzám? Félek a kötelektõl… és tõle is. Nem értem miért viselkedik olyan furcsán, mindent teljesen másképp csinál mint ahogy ismerem. Pedig most senkitõl sem kell tartania, nem fog idejönni senki.

De akkor mégis miért nem tesz vele semmit? Talán tényleg nem is tetszem neki és ezért nem ér hozzám? És akkor megverni sem fog, vagy elvenni a dolgaim?

- Akkor… akkor… nem fogsz… bántani? – kérdezem halkan, nehogy felbosszantsam. Közben picit megsimogatom a kutya fejét is.

- Nem foglak, már mondtam. Te nem vagy rossz fiú, Adam, csak nagyon rossz dolgok történtek veled. De legközelebb, ha olyasmit látsz, amit nem értesz, inkább kérdezz meg engem, vagy Mr. Evenst, jó? Különben olyasmi történhet, mint ma, hogy félreértesz valamit, és olyasmit teszel ami… ami nos… mindenkinek kényelmetlen lehet. Érted, amit mondok?

- Azt hiszem – bár nem tudom, hogy kérdezhetném még õt, ha valamit nem értek – Én csak… sajnálom, hogy… Én nem akartam… Tényleg!

Többé nem csinálok olyat. Ha nem is tetszem neki, akkor nem fog hozzám érni úgy.

- Tudom. Nem haragszom rád, csak éppen… váratlanul ért a dolog és hát… kissé zavarban vagyok, szóval, ha lehet, inkább ne beszéljünk róla, rendben? Aludjunk rá egyet, és holnap majd mindent másként látunk.

- Másként? – meggondolhatja magát? – Nem értem.

- Nem te vagy az egyetlen – mosolyog, de még mindig nem értem. – Ne félj, nem csinálok semmi olyasmit, ami neked fájdalmat okozhat. Most aludj, holnap hosszú napunk lesz, ki kell pihenned magad. És ha bármi baj történne, Fifike itt lesz, hogy megvédjen.

Igen õ biztosan itt fog aludni.

Nem kelek ki az ágyból pizsamáért, mert még mindig ott áll az ajtóban. Nem akarja, hogy meztelenül legyek elõtte, akkor nem fogom idegesíteni ezzel. Amint lefekszem, Fifike a mellkasomra helyezi a fejét. Kicsit nehéz, jó nagy feje van, de jó érzés hogy itt van. Olyan… meleg érzés.

Máskor mindig csak a hideg marad, de így most olyan jó. Még a zenét sem kelek fel bekapcsolni, pedig sosem alszom el ha nem megy a lejátszó. Óvatosan a kutyus hátára simítom a kezem és a mennyezetre rajzolódott karikákat figyelve lassan lecsukódnak a szemeim…

Ismét abban a nyirkos, sötét pincében találom magam, a büdös matracon, az ajtó résein baljósan beszûrõdõ fénycsík a legrosszabb, ami történhet. Reszketve várom, hogy az ajtó zsanérjai nyikorogva kinyíljanak, s mikor ez megtörténik, remegve húzódom a hideg falhoz. Mindenem sajog, de csak az ajtóra tudok figyelni és a világosságra, ami morogva elönti a sötét…

Morogva?

Ki az aki morog? Itt nincs senki más…

Kipattannak a szemeim, és rögtön egy sötétbarna szempárral találkozom. Azt sem tudom hirtelen hogy hol vagyok, meredten bámulok az ismeretlen lényre, mígnem kitisztul a fejem és rájövök, hogy otthon vagyok. Az én ágyamban, az én szobámban, ez pedig itt…

- Fifike… - megsimogatom a fejét, mire visszafekszik a mellkasomra és lehunyja a szemeit.

Biztos õ morgott és mocorgott. Szerencsére felébredtem mielõtt még Õ leért volna hozzám és kínzott volna.

Honnan tudta, hogy jön? Vagy csak véletlen volt?

Kisimítom a nedves hajamat az arcomból, az ablakon halvány derengés szûrõdik be, nemsokára reggel lesz, de még korán van. A házban csend, az ápoló is biztos alszik. Szomjas vagyok, de nem kelek fel, nem akarom elzavarni a kutyát. Majd iszom a reggelinél.

Egy ideig még mélyeket lélegezve bámulom az ablakot, mintha onnan bárki is bejöhetne pedig nem tud. Az ablakot nem lehet kinyitni, csupán az egyik kockát rajta azon pedig senki nem férne be. Lehunyom a szemem, bár elõtte még körülnézek a szobában, ahol most az egyszer nem vagyok egyedül és még mindig minden olyan jó meleg. Bárcsak így maradhatna mindig!

***

A nap fényesen süt be az ablakon mikor felébredek, teljesen bevilágítja a szobát és az ágyamat is. Fifike még mindig mellettem van, kényelmesen elférünk ketten is, sõt, valójában az õ hatalmas testének sokkal több hely kell, mint nekem. Nekem az egyszemélyes ágyam fele is elég lenne.

- Jó reggelt! – felkapom a fejem, az ápoló mosolyogva áll az ajtóban – Kész a reggeli, öltözz és gyere le!

- Jó reggelt… - miért mosolyog állandóan?

Gyorsan elkészülök, hogy ne kelljen rám várnia sokáig, majd lemegyek a konyhába. Belépve sokféle illat fogad, frissen sült ennivalók vannak kipakolva az asztalra, gyümölcslé és a gyógyszereim is.

Megint fõzött. A másik ápoló sosem fõzött nekem, bár igaz, akkor anya készítette az ebédet, de reggelire akkor sosem kaptam semmit. A gonosz ápoló csak a gyógyszereket és a pohár vizet nyomta a kezembe, aztán pedig csak ebédre ettem, mikor kész lett.

Õ miért bajlódik ezzel? Annyira furcsa… egyáltalán nem értem õt és ettõl csak még ijesztõbbnek tûnik.

- Mi lenne, ha a pszichológus után elmennénk a parkba, hogy megsétáltassuk kicsit Fifikét? Kell neki a mozgás, és a park erre igazán alkalmas. – parkba? Én nem szoktam menni sehová sem az orvoson kívül… – Ott emberek is vannak, ha esetleg attól félnél, hogy bántani akarlak majd. Ráadásul, a kutyák tudják, ha valaki rossz ember.

Tényleg?

- Tudják? Honnan? – kíváncsian nézek rá, hátha megmagyarázza.

- Csak tudják. Ösztönösen bennük van egy ilyen érzés. Ha bántani akarnálak, azt Fifike nem hagyná, de õ tudja, hogy nem vagyok rossz ember. Ismer engem, és úgy látom, veled is megbarátkozott. Te sem vagy rossz, Adam. De nem foglak kényszeríteni a sétára, ha nem akarod. Döntsd el te, hogy mit szeretnél, jó?

De olyan nehéz dönteni. Sosem kérdezik meg, hogy én mit akarok csak megteszik ami szerintük helyes. Nem tudom milyen egy park, hogy néz ki?

Nem emlékszem rá… bár azt mondta ott sok ember van. Mit fognak csinálni ha meglátnak?

- Fifike… velünk jön? – úgy talán nem lenne rossz. Az éjjel is felkeltett és elûzte Õt. – Úgy értem… ha… ha szeretném?

- Ha szeretnéd, akkor természetesen igen – bólint – Most fejezd be a reggelit, nekem utána még van egy kis dolgom, aztán mehetünk is. Ha jól tudom, tízre megyünk, igaz?

Bólintok és lassan eszek pár falatot a rántottából. A narancslé jól esik már nagyon szomjas voltam, és azzal együtt lenyelem a gyógyszereket is. Már olyan régóta szedem õket, hogy el sem tudnék feledkezni róluk.

Reggeli után a szobámba megyek, Fifike is jön velem, de most legalább nem fekszik rá a kirakómra. Picit összetúródott a széle tegnap, azt ügyesen eligazítom, majd folytatom. Ötven darabnál nem maradhatott több, ha visszaérünk a pszichológustól, lehet, hogy már ma be is fejezem.

Úgy belefeledkezem, hogy észre sem veszem a közeledõ lépteket, csak akkor figyelek fel, mikor az ápoló az ajtókeretre koppint.

- Apukád van a telefonnál. Akarsz beszélni vele?

- Apa? – tényleg telefonált? De miért?

- Akkor átadom neked, jó? – nem jön beljebb csak leteszi a telefont az ajtóba – Beszélgessetek csak nyugodtan, én majd késõbb visszajövök.

Odamászok érte és óvatosan megfogom, nehogy benyomjak valami gombot majd a fülemhez tartom.

- Apa?

- Én vagyok fiam. Ne haragudj, hogy nem tegnap hívtalak. – mondja, és ez tényleg apa hangja. – Nagyon hiányzol nekünk. Minden rendben van otthon?

Erre mit mondjak?

- Nem tudom. Mindjárt megyünk Mr. Morton-hoz.

- Értem. És te jól vagy?

- Hát… én… nem tudom. – nem jó így, hogy nem látom közben. Máskor nem kérdeznek ilyesmit. Mit kell erre mondani?

Nem vagyok jól hisz beteg vagyok, úgy, mint mikor itthon vannak. És itt sincs semmi rendben. Itt hagytak egy idegennel!

- Mr. Montgomery jól bánik veled? – nem válaszolok, nem tudok – Ugye elmondanád ha bármi rossz történne? – kérdi egy pillanatnyi csend után.

- Miért? Érdekelne téged? Miért hívtál fel egyáltalán?

- Persze, hogy érdekelne. És nagyon hiányzol, szeretünk téged. Bármit elmondhatsz amit szeretnél és rögtön szólj ha baj van.

Úgysem segítenének, ha tegnap este bármit is tett volna velem, akkor sem lennének itt. Mert õk hagytak itt vele. De… - Nem vert meg. – mondom végül halkan – Készített ebédet és reggelit. És adott olyan zenét is amilyet szeretek.

Ez azt hiszem jó dolognak számít. Rossz pedig… olyat még nem tett azt hiszem? Nem csinált semmit ami fájt volna. Lehozza a dobozt is ha kérem és nem haragszik rám. Fifikét is a szobámban hagyta, de errõl nem szólhatok apának. Megígértem, ez titok.

- Ennek nagyon örülök. – hallom a telefonban.

Ezután elhallgat, és én sem szólalok meg. Nem tudom mit kéne mondani.

Mirõl szoktak telefonálni? Errõl még nem beszélgettünk az órákon. Apa is csendben van, végül pedig elveszem a telefont a fülemtõl és a kicsi képernyõre pillantva elolvasom a feliratot és megnyomom az alatta lévõ gombot. Eltûnik a telefon jelzése.

Visszaülök a kirakóhoz, inkább ezzel foglalkozom még egy kicsit.

- Már be is fejeztétek a beszélgetést?

Az ápolóra pillantok, aki a szobája ajtajában áll egy kisebb táskával.

– Nem tudom, hogy kell.

- Micsodát? – ráncolja a homlokát.

- Telefonálni… beszélni. – így is nehéz, de olyan furcsa ha nem látom azt akivel beszélgetek, csak a hangját hallom.

- Én is jobban szeretek szemtõl szembe beszélgetni, de a telefon nagyon hasznos, ha valaki sokáig van távol. – mosolyog. – Ha gondolod indulhatunk.

- Még át kell öltöznöm.

- Rendben, lent megvárlak.

Kinézek az ajtón, hogy tényleg elment-e, majd mikor eltûnik a lépcsõn kikeresem a szekrényembõl a ruhákat. Az egyik felében vannak azok, amikben itthon vagyok, egy másik sorban pedig olyanok, amikben az orvoshoz kell mennem. Azok nem olyan kényelmesek, az anyaguk sem olyan puha. Azt hiszem ezt az anyagot hívják farmernek. Rövid ujjú inget veszek fel hozzá, ez is fekete és bosszantó ezzel a sok apró gombbal. Végül az egyik fiókra pillantok amiben a csuklópántok vannak. Mióta anya elment fel sem vettem õket. Jobb érzés így, mert néha viszket alattuk a bõröm. Azért kiveszek egy párat és lemegyek a földszintre.

- E-ezeket fel kell vennem? – mutatom meg õket az ápolónak.

Rápillant a karpántokra és a karomra.

- Nem hordod õket mindig? – nem lép közelebb, és én se hozzá.

- Csak anya miatt… õ sír ha ide néz. – nagyon furcsa. Az ápoló nem sír miatta, akkor õ miért?

- Szerintem ha nem akarod, nem muszáj fölvenned.

Akkor nem veszem föl. Így kényelmesebb. Leteszem mindkettõt a cipõszekrényre és a bejárati ajtóhoz lépek.

- Várj egy kicsit, kérlek. Fifikét is visszük ugye? – kérdezi a várakozó kutyusra mosolyogva.

Bólintok.

- Akkor… - elõveszi azt a pórázt a válltáskájából, mire akaratlanul is hátralépek. – ezt rá kell adni.

Nagy szemekkel bámulom a kezében tartott bõrövet, tegnap nem néztem meg igazán, de ezek szerint a bõr kerül a kutya nyakára és azon a láncon kell vezetni.

- Tessék, fogd meg. – leteszi a cipõszekrényre, de nem nyúlok érte. – Próbáld meg Adam. Ez csak egy tárgy, nem kell félned tõle. Nem tud bántani.

Rápillantok, most nem mosolyog, csak olyan furcsán néz. Bár tudnám, hogy miért csinálja!

- Rossz lesz neki ha rátesszük? – suttogom a kutyára pillantva. Most olyan boldognak tûnik, nem akarom megkötözni. Én nem.

- Nem fog neki fájni. Már tudja, hogy ha kimegy rákerül a póráz, ezért várakozik ilyen nyugodtan. Látod? – megsimogatja a fejét, ezzel egy kicsit közelebb kerül hozzám is, de így hogy ez a behemót közöttünk van megint nem olyan félelmetes.

És… és tegnap sem akart hozzám érni. Akkor most sem akar majd ugye?

- Ho-hogy kell?

- Megmutatom, de ahhoz meg kell fognod.

Bizonytalanul felé nyúlok, tudom hogy nem tud bántani egy póráz, mégis szinte ég a csuklóm és a bokám a bõrömbe vágó durva kötél emlékére. A hideg láncszemek ellenben sokkal simábbak és kicsit nehezebbek is.

- Ügyes vagy. Most a láncot engedd le a földre és csak a bõrt fogd meg. – megteszem amit mond – Tedd Fifike nyaka köré és kapcsold össze úgy, mint egy övet a nadrágon.

Picit lehajolok és az állat vastag nyaka köré illesztem. A hosszú szõrében szinte elveszik a pánt, alig lehet látni. Nagyon óvatosan kapcsolom össze, nem akarom meghúzni a szõrét. Majdnem a legutolsó lyukba kell kapcsolni, hogy ne szorítja, de végül sikerül.

Kiegyenesedem és végignézek rajta. Még mindig ugyanolyan boldogan csóválja a farkát.

- Most már mehetünk.

Az autóig õ vezeti, mert szerinte most még nagyon húzna, de a parkban már én sétáltathatom majd. Az ápoló autójával megyünk, eddig eszembe sem jutott, hogy ott milyen közel kell majd lennem hozzá és távolabb sem húzódhatok. És ott a másik dolog, ami mindig a legnehezebb. A biztonsági öv.

Ismét lekötözve lenni, szinte fojtogató érzés. Csak azért bírom ki, mert tudom, hogy muszáj, de még így is borzasztó. El is feledteti velem az ápoló közelségét, csak arra tudok figyelni, hogy lélegezzem is.

- Adam, rosszul érzed magad?

A hangjára odafordulok, látom, hogy piros a lámpa ezért õ is hátrafordult.

Megrázom a fejem és tovább szorítom az övet a mellkasomnál. Az ablak leereszkedik mellettem, így sokkal több friss levegõ áramlik be.

- Nyugodj meg, mindjárt ott vagyunk.

Hátulról hallom Fifike mozgolódását is. A csomagtér elég tágas neki így hogy az elválasztót kivette. Õ sokkal jobban viseli az autózást, mint én.

***

Abban a percben kikapcsolom a biztonsági övet, mikor újra megállunk. Kapkodva veszem a levegõt, a szívem mintha ki akarna törni a helyérõl. Az öv szorításával együtt a fojtogató érzés is megszûnik, szerencsére az út nem olyan hosszú.

- Tessék, igyál egy kicsit, attól jobb lesz. – felém nyújt egy mûanyag üveget, valamilyen ásványvíz.

Vigyázva, hogy ne érjek hozzá elveszem tõle és kicsiket kortyolva megiszom a felét.

Kell pár perc, hogy összeszedjem magam és újra normálisan lélegezzem, de végül sikerül.

- Köszönöm. – visszanyújtom az üveget.

- Szívesen. Indulhatunk?

- Igen.

Kiszállunk. A rendelõ elõtt parkoltunk, ahol a járdák majdnem üresek mégis összehúzom magam. Nem akarom, hogy megbámuljanak.

Fifike is csatlakozik hozzánk, mivel jól viselkedik és szobatiszta, õ is bejöhet. Mr. Morton rendelõje, olyan, mintha egy házban lennénk. Nem olyan csúnya, mint a kórházak, hanem mindenhol szépen berendezett, a barna és a zöld különbözõ árnyalatával nagyon megnyugtató.

Alig öt percet kell ülnünk a váróban, mikor kiszól Mrs. Harris, az asszisztens, hogy bemehetek. Mindig csak kettesben beszélgetünk, ami jó, mert nem zavar senki.

Egy pillanatra még megtorpanok és visszapillantok.

- Ca-caleb? – így hívták ugye? Remélem nem tévesztettem el és nem bosszantom fel.

- Tessék? – pillant rám mosolyogva.

- Mr. Morton-nak szabad szólnom Fifikérõl?

- Mindegy – mondja halkan. – Mindent megeszek.

- Jól van. Akkor majd felengedjem a tanárt? - kérdem, de megrázza a fejét.

– A nappaliba… ott szokott tanítani.

- Rendben – mosolygok rá, majd lemegyek, de Fifike fenn marad Adammel.  

Mr. Evens hamarosan meg is érkezik. Bemutatkozunk egymásnak, majd bekísérem a nappaliba, aztán én a konyha felé veszem az irányt. Nem akarom zavarni Adamet és a tanárát. A fiú most biztosan nem fog semmit sem csinálni, hiszen szemmel van tartva. A kutya persze velem jön, és elõre örül a finom falatoknak, amiket tõlem kap. Rizsgombócot csinálok, borsót, valamint sült húst és mellé szójaszószt a japán dédnagymamám receptje alapján. Remélem, Adamnek is ízleni fog, vagy ha nem, akkor legfeljebb nem eszi meg, én meg többet ilyesmit nem fõzök neki. De azt mondta, mindent megeszik, ezek szerint nem válogatós, mint a mai fiatalok többsége, akik semmit sem esznek meg, ami nem úgy néz ki, mintha étteremben készítették volna.

Éppen végzek, mire Adam és Mr. Evens is készen vannak. Kikísérem a tanárt, elbúcsúzunk egymástól, majd visszatérek a konyhába, hogy még kicsit megízesítsem a szójaszószt egy pici wasabival. Azzal az igazi. Mr. Evens egyébként kellemes benyomást tett rám, fiatal férfi, de nálam pár évvel idõsebb és úgy tûnik, nagyon jól ért Adam nyelvén.

Mikor kész vagyok, és meg is terítettem, valamint Fifikének is adtam enni, felmegyek az emeletre, hogy szóljak Adamnek, jöhet enni. A fiú a szobájában van, éppen elpakolja a könyveit. Rendes gyerek, nem kell neki külön szólni.

- Adam, készen van az ebéd – szólok neki az ajtóban állva.

Mikor lemegyek, követ, és a helyére ül, aztán csak nézi az ételt, mint aki még soha az életben nem látott ilyesmit. Talán nem is látott, fõleg nem kóstolt japán ételt, mert elég tanácstalannak tûnik. Én az asztal másik végén foglalok helyet, hogy ne legyek hozzá túl közel.

- Ne félj, nem harap – mondom, mire felkapja a fejét, és rám néz.

- Ez itt micsoda? – kérdi halkan, a szójaszószos tálkára bökve.

- Szójaszósz – mosolygok halványan. – Régi családi recept még a japán dédnagymamámtól. Kóstold csak meg, ha nem ízlik, nem kell megenned.

Látom, hogy elgondolkodva néz rám, majd lehajtja a fejét, és enni kezd. Úgy tûnik, ízlik neki a hús, mert inkább azt eszegeti, belemártogatva a szójaszószba. Nem szólok érte, és azt hiszem, ilyesmit máskor is csinálok majd neki. Talán jobb lenne, ha én fõznék neki akkor, amikor Mr. Evens itt van nála, és akkor bejárónõre sincs szükség, legalábbis fõzés terén. Végül Adam végez, és leteszi a villáját.

- Köszönöm az ebédet – mondja halkan.

- Szívesen, Adam.

Betolja a székét, miután feláll, majd az emeletre megy. Én pedig összeszedem a tányérokat, a maradékot kis dobozokba teszem, hogy ne vesszen kárba, aztán elmosogatok, sõt, az étkezõben is rendet rakok. És már ki is találtam, mi lesz a következõ dolog, amit csinálni fogunk Adammel. Ha Fifike is itt van, úgy vettem észre, hogy a fiú is nyugodtabb. Fifikérõl szólva, õ is eltûnt, miután megebédelt. Miután kiveszem a kutyafésût a fekete táskából, az emeletre megyek, és benézek Adam szobájába. Azt látom, hogy a fiú a földön fekszik, a kutya pedig mellette. Hirtelen páni félelem suhan át rajtam, hogy esetleg valami baj van, így odalépek a fiúhoz, leguggolok mellé és megszólalok.

 - Adam!

A szemei azonnal kipattannak, majd mikor észrevesz, riadtan kúszik a szekrényig, és kapkodva veszi a levegõt. Úgy tûnik, sikerült a frász hoznom szegényre, pedig nem akartam.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni, de azt hittem baj van – sóhajtom, a hajamba túrva. Ez nehezebb lesz, mint hittem. – Miért feküdtél a földön?

- Én csak… hátradõltem és… elaludtam – motyogja, és feláll, mire Fifike is felkapja a fejét.

- Jól van, semmi baj.

- Van kedved megfésülni Fifikét? Naponta kell, mert hullatja a szõrét – mondom felé nyújtva a kutyafésût. Fifike azonmód kiiramodik a szobából, biztosan ki akar menni a kertbe.

Bólint, majd a fésû felé nyúl, ami éppen akkora távolságra van tõle, hogy elveheti a kezembõl. Mosolyogva fordulok meg, és elindulok kifelé.

– Menjünk a kertbe, Fifike már lent vár.

Adam követ engem, majd mikor leérünk, kinyitom az üvegajtót, ami a kertre nyílik. Fifikének sem kell több, azonmód kiiramodik, ahogy a lába bírja.

Fifike kinn futkos, szemmel láthatóan jól érzi magát. Adam a lépcsõnél várja, hogy a kutya kifussa magát, majd végül odahívom magamhoz az állatot. Az hallgat is a nevére, és hamar ott terem mellettem. A kutya kettõnk között van, így úgy tûnik, Adam is nyugodtabb.

- Kezdheted, most már nyugodtan lesz – mondom, majd leülök a lépcsõre.

Látom, hogy Adam lassan húzogatni kezdi a kutya hátán a kefét, mialatt Fifike jól nevelten egy helyben ül. Csak a nyelvét lógatja, Adam azonban nem úgy csinálja a dolgokat, mint kell.

- Picit erõsebben, hogy érezze. Szereti, ha vakargatják – mosolygok a fiúra, aki bizonytalanul rám emeli a tekintetét.

- Nem fog neki fájni? – A hangjában hallom a félelmet.

- Nem, hidd el. Élvezni fogja a kényeztetést.

Adam végül erõsebben kezdi fésülni a kutya bundáját, ami hamar fényes lesz, és sima. Majd mikor az oldalát kezdené, Fifike eldõl, mint egy zsák. Adam ijedten bámulja az állatot, én azonban csak felnevetek. A kutyus úgy tûnik, tényleg élvezi, ha foglalkoznak vele, és nevetve paskolom meg a hasát.

- Látod? Tetszik neki és azt akarja, hogy itt is csináld – nevet fel, de amikor a fiúra nézek, eltûnik arcomról a mosoly. – Mi a baj Adam? Nem szeretnéd?

- Nem… nem bántottam? – suttogja a kefét szorongatva, miközben a kutyát nézi.

- Dehogy! A kutyák akkor csinálják ezt, ha valami nagyon tetszik nekik. Azt akarja, hogy a hasát is meg tudd fésülni. Csóválja a farkát, ami azt jelenti, hogy boldog – mutatok a bundás végtagra, ami boldogan jár ide-oda.

Adam végül a kutya mellé ül, és fésülni kezdi a hasát. Ám alig húzza végig egyszer rajta a kefét, a kutya meghempergeti magát, még a fiút is feldöntve, aki egy picit megijed. De Fifike nem bántja, csak hempereg a földön, a bundájába levelek ragadnak, a szemei boldogan csillognak. Adam pedig csak figyeli õt. A kutya tényleg jó hatással van rá, most sokkal nyugodtabb, mint reggel. Boldognak érzem magam.

- Szereted az állatokat Adam? – kérdem hirtelen, mire felnéz rám.

. - A kutyákat…

- Azt szokták mondani, hogy a kutya az ember legjobb barátja – mondom halkan.

- Miért? – kérdi értetlenül. Ezek szerint még sosem volt kutyája, vagy macskája.

- Talán, mert ha egyedül vagyunk, a kedvencünk akkor is ott van velünk, mint egy jó barát.

Közben Fifike lenyugszik, és leheveredik Adam mellé, aki elõbb engem néz elgondolkodva, majd a kutyát fésülgeti tovább. Nem tudom, min járhat az esze, de nem is fontos. A lényeg, hogy most nem rémül tõlem halálra.

~*~

Vacsorára szendvicseket csinálok, de Adam csak az egyiket eszi meg, majd mézes tejet iszik. Aztán, amikor fürdeni megy, én is megyek. Észreveszem, milyen feszült, mennyire reszket, pedig igyekszik titkolni. Talán attól fél, hogy bántani fogom, és gyorsabban is fürdik meg, mint szokott. Egyszer sem nézek rá, sem amikor vetkõzik, sem amikor fürdés után felöltözik. Mikor kész van, én lemegyek, hogy felvigyem Fifike kosarát és a fekete táskát, amiben a póráz és a kutyajátékok vannak. Adam éppen a kirakóval foglalkozik, amikor felérek, és mikor meghallja a lépteimet, felnéz rám. Tudom, hogy fél tõlem, de úgy tûnik, a kutya jelenléte azért némiképp megnyugtatja.

- Itt hagyhatom ezt? Fifike ágya és gondolom itt fog aludni.

Bólint, én pedig leteszem a kosarat, majd a táskával eltûnök a szobámban. A táskát hanyagul a földre dobom, és úgy döntök, ideje nekem is lezuhanyozni. Hosszú volt ez a nap, sok minden történt, fáradt is vagyok. Holnap pedig irány a pszichológus, akinek a címét hála istennek Mrs. Lewis megadta nekem. Remélem, a fiú nem fél kocsiba ülni, bár azt a szülei biztosan mondták volna. Az õ kocsijuk nincs itthon, kénytelenek leszünk az enyémmel menni, és remélem, az nem fogja megviselni.

Ruháimat szépen berakom a szennyestartóba, csak egy pólót, boxert és melegítõnadrágot hagyok elõl, amiben aludni szoktam. Beállok a zuhany alá, és megnyitom a meleg vizet, ami kellemesen átmelegíti a testemet. Éppen a hajamat mosom, amikor megérzem, hogy valaki a hátamra simít. Azonnal megfordulok, és legnagyobb döbbenetemre Adamet pillantom meg magammal szemben. Teljesen meztelen, én pedig csak állok ott, mint akit odaragasztottak. Mit akar itt? Miért jött ide? Látom, hogy bizonytalan, aztán hirtelen átkarolja a nyakam és a szemembe néz, ami csak még jobban ledöbbent. Hát még az, amit mond.

- Most jófiú leszek – suttogja halkan, majd ajkait az enyémhez nyomja.

Egy tizedmásodpercig tart a felismerés, és azonnal rájövök, hogy ez így nem jó. Abban a pillanatban, ahogy az ajkait érzem az ajkaimon, a kezeim mozdulnak, és lefejtik a karjait a nyakamról, õt pedig szépen eltolom magamtól. Ellenkezne, de nem engedem neki, nem engedhetem, ez nem helyes! Ez tilos! Nem szabad ezt tennie! Viszont nem tudom, mit mondhatnék, amit ne értene félre, amivel ne törném õt végleg össze. Hiszen egyetlen rossz szó, egyetlen rossz mozdulat, és vége mindennek. Teljesen le vagyok döbbenve, meg vagyok rémülve és össze vagyok zavarodva. Persze, sejtettem, hogy esetleg ilyesmire sor kerülhet, de azt nem, hogy már az elsõ este, amikor tök egyedül vagyunk. Végül elengedem, és szinte menekülök ki a zuhany alól, de olyan gyorsan, hogy a vizet is elfelejtem elzárni, és majdnem elesek. Még idejében sikerül megkapaszkodnom a mosdókagyló szélében, majd egy gyors mozdulattal egy törülközõt tekerek a derekam köré.

Eltart pár pillanatig, mire összeszedem magam annyira, hogy hátra merjek nézni. Adam értetlen, rémült tekintettel néz rám, egész testében reszket, szinte hallom, hogy a szíve milyen hangosan ver a mellkasában. Mondanom kell valamit, tennem kell valamit, mielõtt újra próbálkozik. Mozdulnom kéne, de nem bírok, csak elfordulok, és a mosdókagylót markolva nézek a tükörbe. Nem bírok a szemébe nézni, nem azért, mert undorítónak tartom, amit mûvelt, hanem mert… Mert félek. Félek, hogy ezek után mi lesz, hogy hogyan fog reagálni, mit fog tenni. Végül megszólalok, a szavak maguktól jönnek a számra.

-       Meg fogsz fázni, ha sokáig álldogálsz – mondom halkan. – Zárd el a vizet, törülközz meg, öltözz fel és menj a szobádba! Majd… majd én is… megyek… - A végén csak suttogni tudok, mert még én magam is tudom, hogy ez hogy is hangzott. Mint egy felhívás arra, hogy megdugom.

A víz hangja elhallgat, majd sietõs lépteket hallok magam mögött, és mire újra hátranézek, Adam már sehol sincs. A fenébe is! Mi a fene történt?! Zaklatott vagyok, pedig erre számítanom kellett volna. De a fene gondolta volna, hogy tényleg képes rá, bár azok után, amiken átment, nem kéne csodálkoznom a reakcióján. Csak arra lennék kíváncsi, mi válthatta ki ezt nála, mert okának kell lennie.

Végül sikerül annyira összeszednem magam, hogy megtörülközzem, megszárítsam a hajam és felöltözzek. Muszáj megnéznem, mi van vele, mert a végén sokkot kap nekem. Csak remélhetem, hogy nem próbál kárt tenni magában, de hála égnek, Fifike talán megakadályozza ebben. Elgondolkodva megyek a szobámba, és akkor veszem észre a félig nyitott fekete táskát. Odalépek, és látom, hogy a póráz kikandikál a résen. Az egyik része fémbõl van, a többi bõrbõl, de… A homlokomra csapok, és mint a villám csap belém a felismerés.

-       Ostoba kölyök – sóhajtom bosszúsan, de mégsem haragszom rá. A reakciója természetes, és csak egy módon nyugtathatom meg.

Kiveszem a pórázt a táskából, és bár a reakcióval teljesen tisztában vagyok, átviszem Adam szobájába. Lesz, ami lesz, muszáj beszélnem vele.

~*~

Adam az ágyán gubbaszt, egészen a sarokban és reszket, mint a nyárfalevél. Fifike a fejét a fiú térdére fekteti, de úgy tûnik, nem tudja megnyugtatni. Adam szemei könnyesek, és amikor meglát, igyekszik magát még kisebbre összehúzni. Sóhajtva állok meg az ajtóban, a keretnek támaszkodva. Ez még annál is nehezebb lesz, mint vártam.

-       Nem foglak bántani, Adam – mondom nyugodt hangon, de ezzel csak még jobban felzaklatom. – Azt hiszem, tudom, mitõl borultál így ki. Láttál valamit, és félreértetted, igaz?

-       Én… én… sajnálom… - nyöszörgi remegve. – Én… jó fiú leszek… csak… csak… ne bánts… kérlek…

-       Nem foglak, ígérem – rázom a fejem, majd elõveszem a pórázt. Adam a szája elé kapja a kezét. – Ezt láttad a táskában, igaz? Gondolom kíváncsi voltál, mi lehet benne, és tévesen következtettél valamire. Ez egy póráz, amivel a kutyákat szokták sétáltatni. – Fifike egybõl felvakkant, és már iramodik is hozzám, boldogan csóválva a farkát. – Nem, kislány, most nem megyünk sétálni – simogatom meg mosolyogva a fejét. – Majd holnap, jól van? – vakargatom meg a fülét. – Most menj szépen vissza Adamhez, jó?

A kutya, mintha értené, egybõl visszairamodik, és egy pillanat alatt az ágyon terem. Adam összezavarodva néz elõbb a kutyára, majd rám, végül a kezemben tartott dologra. Nem tudom, hogy vajon megértette-e, vagy sem, de aztán megszólal.

-       Akkor… akkor… nem fogsz… bántani? – kérdi tétován, még mindig reszketve, miközben remegõ kézzel Fifike fejét simogatja. A kutya halkan vakkant egyet.

-       Nem foglak, már mondtam – sóhajtok. – Te nem vagy rossz fiú, Adam, csak nagyon rossz dolgok történtek veled. De legközelebb, ha olyasmit látsz, amit nem értesz, inkább kérdezz meg engem, vagy Mr. Evenst, jó? Különben olyasmi történhet, mint ma, hogy félreértesz valamit, és olyasmit teszel ami… ami nos… mindenkinek kényelmetlen lehet. Érted, amit mondok?

-       Azt hiszem – válaszol bizonytalanul. – Én csak… sajnálom, hogy… Én nem akartam… Tényleg!

-       Tudom – mondom bólintva. – Nem haragszom rád, csak éppen… váratlanul ért a dolog és hát… kissé zavarban vagyok, szóval, ha lehet, inkább ne beszéljünk róla, rendben? Aludjunk rá egyet, és holnap majd mindent másként látunk.

-       Másként? – jön az újabb kérdés. – Nem értem.

-       Nem te vagy az egyetlen – mosolygok rá halványan. – Ne félj, nem csinálok semmi olyasmit, ami neked fájdalmat okozhat. Most aludj, holnap hosszú napunk lesz, ki kell pihenned magad. És ha bármi baj történne, Fifike itt lesz, hogy megvédjen.

Adam bizonytalanul bólint, majd hamarosan lefekszik. A kutya pedig mellé fekszik, fejét a fiú mellkasára téve. Igazán aranyos látványt nyújtanak, még el is mosolyodom, ahogy nézem õket. Majd a saját szobámba megyek, és egyszerûen beesek az ágyamba. Viszont hosszú ideig nem jön álom a szememre. Ami ma este történt, soha többé nem történhet meg, ezt eldöntöm magamban.

~*~

Mikor reggel felébredek az óra csörgésére, nem tudom, hogy én aludtam-e túl mélyen, vagy Adamnek nem voltak rémálmai. Vagy pedig voltak, csak éppen nem mert felkelteni, mert Fifike ott volt. Vagy, mert fél tõlem. Felkelek, felöltözök, majd benézek Adamhez, aki még alszik. Fifike pedig mellette szuszog. Megrázom a fejem, és a konyha felé veszem az irányt, hogy némi reggelit készítsek magunknak. Pirítóst csinálok, rántottát sütök, és persze Adam kap egy pohár gyümölcslét és a gyógyszereit is, amiket minden reggel be kell vennie. Mivel fel vannak írva, be kell adnom neki. Mikor feltálaltam, felmegyek Adamhez, aki már ébren van. Mikor megpillant, riadtan néz rám, de Fifike már a farkát csóválja.

-       Jó reggelt! – köszönök mosolyogva. – Kész a reggeli, öltözz és gyere le!

-       Jó reggelt… - suttogja halkan, majd bólint.

Magára hagyom, de Fifike követ, hiszen neki is adnom kell reggelit. A tálját az étkezõbe viszem, és ott adok neki kutyakaját, amit azonnal enni is kezd. Nem sokkal késõbb Adam is megjelenik, és bizonytalan mozdulatokkal ül asztalhoz. Tegnap este óta mintha még jobban tartana tõlem, ami elszomorít, de hát ezt sejthettem volna. Azt hiszem, még mindig nem hiszi el, hogy nem akarom bántani, pont ezért, van egy ötletem.

-       Mi lenne, ha a pszichológus után elmennénk a parkba, hogy megsétáltassuk kicsit Fifikét? Kell neki a mozgás, és a park erre igazán alkalmas – ajánlom fel. Mikor Adam nem válaszol, csak a reggelijét eszegeti lassan, újra megszólalok. – Ott emberek is vannak, ha esetleg attól félnél, hogy bántani akarlak majd. Ráadásul, a kutyák tudják, ha valaki rossz ember.

-       Tudják? Honnan? – jön a kérdés, és Adam végre egy pillanatra rám néz, majd le is süti a szemét.

-       Csak tudják. Ösztönösen bennük van egy ilyen érzés – vonok vállat, miközben eszek. – Ha bántani akarnálak, azt Fifike nem hagyná, de õ tudja, hogy nem vagyok rossz ember. Ismer engem, és úgy látom, veled is megbarátkozott. Te sem vagy rossz, Adam. De nem foglak kényszeríteni a sétára, ha nem akarod. Döntsd el te, hogy mit szeretnél, jó?

-       Fifike… velünk jön? – kérdi Adam, a hangja pedig megremeg. – Úgy értem… ha… ha szeretném?

-       Ha szeretnéd, akkor természetesen igen – bólintok határozottan. – Most fejezd be a reggelit, nekem utána még van egy kis dolgom, aztán mehetünk is. Ha jól tudom, tízre megyünk, igaz?

Adam csak bólint, majd eszik még egy pár falatot, és beveszi a gyógyszerét. Aztán azonmód eltûnik az emelet irányában, a nyomában Fifikével. Az a kutya úgy vigyáz erre a kölyökre, mintha az anyja lenne. Én pedig reggeli után elmosogatok, elpakolok, majd felírom a bejárónõnek, hogy mit hozzon, és hogy takarítson ki. Fõzni majd fõzök én, ha megjöttünk, az nem szükséges, mert úgy látom, ha Adam nem is eszik sokat, de ízlik neki a fõztöm. Vagy legalábbis nem panaszkodik, de ezt nem tudom, hogy jó jelnek vegyem-e. Érdekes fiú, és komolyan aggódom miatta. Tényleg törõdni akarok vele, mert segítségre van szüksége. Hirtelen megszólal a telefon, én pedig azonnal felveszem.

-       Halló, tessék! – szólok bele.

-       Mr. Montgomery? – hallom meg Mr. Lewis hangját.

-       Mr. Lewis? – kérdem. – Mi újság Amerikában? Minden rendben, szerencsésen megérkeztek?

-       Igen, igen, minden a legnagyobb rendben – mondja a férfi. – Elnézését kérem, hogy tegnap este nem telefonáltunk, de tudja, az idõeltolódás miatt nem értem rá. A tegnapi konferencia ráadásul tovább tartott, mint gondoltam. Odahaza minden rendben? Adam jól viseli magát?

-       Minden a lehetõ legnagyobb rendben, ne aggódjanak – válaszolom türelmesen, gondosan nem említve a tegnap esti incidenst. – Óhajt beszélni vele? Biztosan megnyugtatná, ha hallaná a hangját, és tudná, hogy nem hagyták cserben.

-       Igen, igen, az remek lenne – mondja Mr. Lewis.

-       Akkor felviszem neki a telefont – mondom, majd elindulok felfelé.

Útközben még beszámolok néhány dologról Mr. Lewisnak, ami érdekes lehet, õ is beszél pár szót a konferenciáról, amin részt vesznek a feleségével. Mikor benézek Adam szobájába, õ éppen a kirakóval foglalkozik. Fifike a kosarában szundikál, és amikor finoman megkocogtatom az ajtófélfát, Adam egybõl felnéz. A tekintete félelemmel vegyes kíváncsisággal van tele.

-       Apukád van a telefonnál – mondom halkan. – Akarsz beszélni vele?

-       Apa? – kérdi tétován, majd bizonytalanul bólint.

-       Akkor átadom neked, jó? – mosolygok rá, majd elköszönök Mr. Lewistól és leteszem a telefont az ajtón belülre a földre. – Beszélgessetek csak nyugodtan, én majd késõbb visszajövök.

Halkan távozom a saját szobámba, és már hallom is Adam félénk hangját a telefonnál. Elmosolyodom, de nem hallgatózom. Nem illik az ilyesmit, inkább megvetem az ágyam, és rendet csinálok a szobámban. Van nekem is dolgom.

Az egyedüllét érzése annyira rossz, hogy szinte összeszorítja a mellkasom mintha valaki a karjaival szorongatna. Legszívesebben kiszakadnék közülük, de nem merem felemelni a fejem, mert hallom a parketta roppanását. Itt van… itt van… itt van…

Félek. Most mi lesz? Meddig bírom ki? Hogy csinálja majd?

- Adam – ne, már itt van! Összehúzom magam, várom az erõs ujjakat, amik a hajamba tépnek majd. – Kérdezhetek valamit?

- Mit? – nekünk nincs pincénk… és a kötelet sem tudom hol van… és olló is csak apának van.

- Mik ezek a vonalak és körök a naptárban? Mit jelölnek?

Hogy? Nem értem mit kérdezett. Elismétlem magamban és aztán eszembe jut a naptár. Igen, a naptáram, hogy tudjam melyik nap mi lesz.

- Miért akarod tudni? – biztos rájött, hogy valami jelölés. Ha megmondom neki, hogy idejön a tanárom, akkor nem fogja beengedni? Vagy elküldi, hogy ne tudják meg mit tesz velem?

- Nézd, tudom, hogy szomorú vagy, mert a szüleid elmentek. Anyukád és apukád is szomorúak, mert nem lehetnek itt - hazug – Tudod, úgy érzik, hogy úgy érzed, már nem szeretnek téged, de ez nem igaz. Nagyon szeretnek, de tudod, a munkájukkal is törõdniük kell, mert sok ember élete múlik rajtuk. Anyukád még sírt is, amikor elment – mondja, a hangja közelrõl jön.

- Tényleg? – de hisz nem sérült meg, nem fájt neki semmi – De miért?

- Mert hiányzol neki, és az anyukák már csak ilyenek – megint olyan furcsán mosolyog. Csak olyan kicsit. – Mondta, hogy este felhív, és akkor beszélhetsz apukáddal is, ha akarsz. A döntés a tiéd, Adam.

Tényleg meg fogja engedni? Vagy csak most akarja elhitetni, de apa nem is fog majd telefonálni? Mit tegyek?

Nem tudom… nem tudok dönteni…

Óvatosan körbepillantok, hogy merre szaladhatok el elõle, majd halkan felsóhajtok, mert már teljesen összepréselõdött mindenem.

Úgy is meg fogja tudni, hogy mi az a vonal, ha a tanár ideér. Inkább elárulom neki és küldje el ha akarja, de ha nem mondom meg, lehet, hogy megharagszik és megver. Nem akarom, hogy fájjon…

- A vonalak Mr. Evenst jelölik, a tanáromat. Ma jön majd. A karikák pedig a pszichológust, Dr. Mortont. – ennyit.

- Értem – bólint. – Köszönöm, Adam! – mondja, majd feláll és közelebb lép. Összerándulok a fotelban, megfeszítem magam, hogyha a hajamba markol akkor ne sikítsak – Nem fogok hozzád érni, ne félj! Mikor jön a tanárod?

- Tízkor – nyögöm ki sietve, de nem jön közelebb.

- Szeretnél addig csinálni valamit, vagy inkább itt ülsz, mint egy megriadt nyuszi? – én… nem vagyok nyuszi… – Ha gondolod, tovább építheted addig azt a repülõmodellt, amit tegnap elkezdtél. Szívesen lehozom neked a dobozt, ha gondolod. Vagy csinálhatsz mást is, amit akarsz, amíg szem elõtt maradsz, és nem próbálsz meg ártani sem nekem, sem magadnak.

Olyan furcsán beszél. És miért mondja ezt? Én õt sohasem bántanám, nem is tudnám! Nem merném! Õ az, aki bántani fog engem!

Felpattanok és mielõtt még utánam kaphatna az emeletre futok be a szobámba. A szívem a torkomban dobog a félelemtõl, tudom, hogy utol fog érni és ha haragszik rám amiért elfutottak akkor megüt majd. De akkor sem bírtam tovább ott maradni.

Bevetem magam az ágyamba és összekuporodom védve a testem, hogy a legsérülékenyebb részeket ne érje az ütés. Odapillantva látom, hogy az ajtóban áll, de nem jön beljebb.

Hirtelen éles csengõ hang szakítja meg a feszült csendet, mire érdeklõdve pillantok fel.

Az ápoló elõveszi a zsebébõl a mobiltelefonját.

- Szia! Mi a helyzet, máris hiányzik az öcséd? – nevet a telefonba.

Homlokráncolva figyelem, ahogy átsétál a másik szobába. Öcséd… ezek szerint van egy testvére is? Õ is ápoló? És ha igen? Idehívja, hogy õ is…

Óvatosan felkelek az ágyból és csendben az ajtaja elé lopakodom, hogy halljam mit mond. Ha idehívja… én inkább megint felvágom a csuklóm. Ha ketten csinálnák velem azt, nem bírnám ki. Ezt az egyet is nehéz lesz elviselnem…

Az ajtó résnyire nyitva és hallom is a beszélgetést, de ahogy hallgatom, rájövök, hogy nem rólam beszélnek. Az ápoló nem is hívja ide azt a testvérét, hanem egy kutyáról beszélgetnek. Van neki egy kutyája?

Már olyan régen nem láttam kutyát… és semmilyen állatot sem. Csak a madarakat. És néha egy mókust a fán. De neki van.

Az fához lapulva hallgatom, tudom, hogy nem illik, de így legalább megtudom, hogyha valami rosszat terveznek velem. De semmi. Leteszi a telefont, majd hirtelen felnéz és találkozik a tekintetünk. Minden gondola kiröppen a fejembõl, annyira megijesztett, de nem kiabál. Csak néz rám, majd elmosolyodik. Ne…

Elhúzódom az ajtótól, de nem is jön közelebb.

- Egy hétre lesz egy kutyánk, örülsz neki? – kérdezi mosolyogva – A bátyámé, és ne aggódj, nem harap, nagyon békés állat.

Idehozza a kutyát. Akkor megnézhetem…

Milyen lehet? A bundás kutyák nagyon szépek.

- Nagy? – kérdezem halkan. Valahogy nem úgy tûnik, hogy most haragudna, nem kiabál.

- Hát, egy bernáthegyi – azt ismerem. Hatalmas… – Félsz a nagy kutyáktól?

- Nem. De… miért hozza ide? – biztos nem nekem. Vagy a kutyával akar õriztetni?

- Mert egy szemináriumra utazik pár napra, és a szüleinknél nem hagyhatja. Õk nem igen szeretik az állatokat. De a szüleidnek nem kéne szólni, nem tudom, hogy mennyire lennének tõle boldogok. Ez legyen a mi titkunk, jó?

„Ez a mi kis titkunk marad madárkám… senki sem tudhatja, értetted?”

- Jaj, nem úgy értettem! – rázza a fejét – Csak… nem biztos, hogy a szüleid örülnének neki, ha megtudnák, hogy egy kutya is van itt, érted. Elvégre, én csak egy alkalmazott vagyok, és sajnálom, hogy anélkül döntöttem, hogy téged megkérdeztelek volna.

Miért mondja ezt? Engem sosem szoktak megkérdezni semmirõl. Neki se kéne, úgysem tudom eldönteni… bár a kutyákat szeretem… azt hiszem, talán.

Feláll az ágyról, én pedig abban a pillanatban visszafutok a szobámba. Ott legalább egy picikét biztonságban érzem magam, még akkor is, ha bármikor bejöhet.

Megszólal a csengõ, mire lesiet a lépcsõn. Mr. Evens, még nem lehet, õ mindig pontosan érkezik.

Feszülten várom, hogy mi fog történni, ha mégis idehívott valakit… vagy nem is tudom. A paplanomat szorongatva figyelem az ajtót, mikor szokatlan hangokat hallok meg. Nem tudom mi az, míg meg nem jelenik az ápoló az ajtóban, egy hatalmas kutyával.

– Adam! Adam, szeretnék bemutatni neked valakit – mondja és lecsatolja a pórázt. Istenem… nem emlékeztem arra, hogy ennyire nagy! – Õ itt Fifike, a bátyám kutyája. Ne félj tõle, nagyon barátságos, csak nagy õkelme. Na, Fifike – megsimogatja a fejét, de nem bántja a kutyus, mert az megcsóválja a farkát – menj oda szépen Adamhez, és mutatkozz be neki.

A kutya úgy tûnik nagyon okos, mert megérti és elindul felém. Egyre félelmetesebb ahogy közelít, szinte már fölém magasodik és ahogy kinyitja a száját kilátszanak a hosszú hegyes fogai. Le tudná velük harapni a kezem… vagy bármimet.

Odaér mellém és a fejét az ágyamra fekteti. Nagy barna szemeivel bámul, de hiába néz, nem tudom mit akar tõlem. Legalább nem akar megharapni.

Lassan megemelem a kezem, hogy megérinthessem azt a nagyon puhának tûnõ bundáját. Szeretném belefúrni a kezem, de vissza is rántom mikor fújtat egyet. Azt hittem most meg fog harapni, de mikor továbbra is csak bámul rám óvatosan megérintem. Nem akarom meghúzni a bundáját, ezért csak lassan simítom rá a kezem. Szusszan egy nagyot, egy pillanatra lecsukja a szemét, majd újra rám néz. Megvakargatom a fülénél, úgy emlékszem azt szeretik, de biztos nem jól csináltam, mert máris az ágyamra áll és rám akar támadni. Összehúzom magam amennyire tudom, de a kutya magasabb és erõsebb is nálam.

- Nyugodj meg, nem akar bántani, de azt hiszem, kedvel téged – hangzik a nyugodt mondat, de akkor is félek – Hagyd, hadd szimatoljon meg!

A kutya közelebb hajol, a nyakamnál érzem a szuszogását, de nem harap meg. A vállamat is megszaglássza, majd elhajol. Már éppen megkönnyebbülnék, amiért nem ölt meg, de hirtelen végignyalja az arcom.

A nedves érzésre megrándulok, de elvonja a figyelmem az ajtóból felhangzó nevetés. Hangos és furcsán szokatlan a csengés. Nem szoktam ilyet hallani.

- Azt hiszem, szeret téged – kuncog, a kutya pedig elfoglalja az ágyam, nagy busa fejét pedig a térdemre fekteti – Tudja, hogy valami baj van, és segíteni akar neked, érted? Nem tudja, hogy miért félsz, de az állatok ösztönösen megérzik az ilyesmit és meg akarnak nyugtatni. Ahogy Fifike is. Magatokra hagylak titeket, jó?

Nem értem õt. Miért tûnik úgy, hogy örül valaminek? Miért nem csinálja már azt, amiért itt van?

- Miért csinálod ezt? – kérdezem halkan – Úgy értem… Miért vagy ilyen… kedves? Mit akarsz tõlem? – nem értem… nem bírom felfogni miért húzza az idõt. Kínoz vele, mert folyton csak várom és várom, hogy mikor kezdõdik megint minden elölrõl.

- Azt szeretném, ha meggyógyulnál, és olyan lennél, mint régen – mint régen? – Bár nem tudom, hogy akkor milyen lehettél, és valószínûleg olyan sosem leszel, de segíteni szeretnék neked, hogy átjuss ezen az idõszakon. Hogy végre normális életet élhess, és elmúljanak a rémálmaid. Nem kérem, hogy bízz bennem, csak azt kérem, hogy adj nekem esélyt, hogy bebizonyítsam, nem vagyok olyan, amilyennek hiszel.

- Milyennek… hiszlek? – tudja? Tudja, hogy azt várom mikor veszi el amit akar?

- Olyannak, aki bántani fog téged most, hogy a szüleid elmentek – sóhajtja – Nem kell kimondanod, látom a szemedben, hallom a hangodon, érzem a gesztusaidban. Halálra vagy rémülve tõlem, Adam, ami természetes a te helyzetedben. Borzalmas dolgokon mentél át, amiket nem érthetek meg, nem éltem át, nem voltam ott. De ha engeded, segíthetek neked kimászni a gödörbõl, ahol most vagy, vagy legalább enyhíthetek a fájdalmaidon. De ehhez te is kellesz, egyedül nem tudom megcsinálni.

Annyira más. Az a másik ápoló nem beszélt így. Õ folyton kiabált velem, és ha én kiabáltam akkor az ágyamhoz rángatott és rálökött, hogy kussoljak.

Nem értem õket. Megfájdul a fejem, de akkor sem jövök rá, hogy mit miért tesznek. Nem emlékszem, nem tudom…

- Mindjárt itt van Mr. Evens. Lassan… készülõdnöm kell. – talán õ majd segít. Mindig tanít jó dolgokat nekem. És válaszol ha kérdezek.

- Tedd azt! – biccent – Ó, mit kérsz ebédre? Tudok fõzni, és úgy tudom, ma nem jön a bejárónõtök. Szóval szólj, mit kérsz, és elkészítem neked. 

- Mindegy. – mondom halkan – Mindent megeszek. – nem számít mi az, csak ennivaló.

- Jól van. Akkor majd felengedjem a tanárt?

Megrázom a fejem. Ide nem jöhet. – A nappaliba… ott szokott tanítani.

- Rendben. – megint mosolyog egy kicsit, majd elmegy, de a kutya itt marad.

Óvatosan rápillantok, de teljes kényelemben fekszik az ágyamban. Olyan nagy és szép.

A szekrényhez megyek és elõveszem belõle a füzetet és a három könyvet, amit használni szoktunk, majd tollat és ceruzát is.

Az óra majdnem két órát tart és sok mindent elmond a közlekedésrõl és a szabályokról, de a legjobban a repülõk érdekelnek. Még egy helyrõl is mesél, ahol ki vannak állítva a legelsõ szárnyszerû tervtõl a modern gépekig. Egy múzeum. Biztos nagyon érdekes lehet.

Az óra végén azon töröm a fejem, hogy hogyan kérdezzem meg azt, amit szeretnék, úgy, hogy ne áruljam el mitõl félek. A pszichológussal is ilyenekrõl beszélünk, de ez fontos és a doktorhoz csak holnap megyünk.

- Mr. Evens…

- Tessék Adam, mond csak. – mindig olyan nyugodt a hangja.

- Honnan… honnan lehet tudni, hogy egy ember gonosz, vagy jó? – kérdezem halkan.

Annak nem mindig lehet hinni, amit mondanak. Ezt tudom, de akkor honnan tudjam. Azt mondja nem akar bántani, hogy meg akar gyógyítani, de én félek. Ketten vagyunk, messze mindenkitõl, aki segíthetne és õ bármit megtehet velem, de nem tudom mit akar. Olyan máskép viselkedik. Nem olyan, mint anya vagy apa, nem is olyan, mint a másik ápoló és nem olyan, mint Õ. Akkor milyen?

- Tudod, ez egy nagyon nehéz kérdés Adam. Senkirõl nem szabad elsõ látásra véleményt alkotni. Magadban lehet, hogy megérzed, de csak akkor tudod, ha megismerted azt az embert. A gesztusaiból, abból, ahogy viselkedik, ahogy más emberekhez beszél… ebbõl mindbõl megállapíthatod, ha figyelsz.

Elgondolkodom, hogyan is viselkedett, de az a baj, hogy nem tudom. Ez így nem megy… mindegyikük mosolygott. Sírtam mikor bántottak, de anya is sír mikor neki semmi baja… és mindegyikük beszélget is velem. Igaz, hogy azt nem ugyanúgy: a gonosz ápoló csak kiabált és parancsolgatott, a mostani még nem csinált olyat.

- Köszönöm! – mondom udvariasan, bár nem segített semmit.

- Szívesen, akkor viszont látásra legközelebb.

Biccentek, de nem kísérem ki, nem szeretek túl közel lenni hozzá, de az ápoló megteszi helyettem.

Összerakom egy kupacba a könyveim és rájuk helyezem a tollat is.

- Adam, készen van az ebéd. – szól, az ajtóban állva.

Megyek utána, a konyhába lépve megcsap valami fûszeres illat. Nem ismerõs, de elég különös.

A tányéromra pillantok, amin két gombóc rizs van, egy kupac borsó és csíkokra vágott hús. A tányérom mellett pedig van egy kisebb tálka, amiben valami szurok színû van.

- Ne félj nem harap.

Felkapom a fejem és rá bámulok, nem értem mirõl beszél. Velem szemben ült le, így az étkezõasztal két végén vagyunk. Jó.

Azt mondtam neki mindent megeszek, de ez nem tudom micsoda. Meg fog haragudni érte?

- Ez itt micsoda? – kérdezem halkan a kicsi tálkára bökve.

- Szójaszósz. – mosolyog halványan – Régi családi recept még a japán dédnagymamámtól.

Õ japán? Õszintén szólva nem is figyeltem erre eddig, nem néztem meg úgy, de most hogy így az arcát figyelem, tényleg olyan. A szemei picit húzottak, és sötétszürkék. Úgy emlékszem, hogy az ázsiaiak többségének fekete haja és szeme van. De az ápoló magas és erõs… a japánok pedig kicsit alacsonyabbak nem? Vagy csak hozzám képes tûnik ennyire magasnak?

- Kóstold csak meg, ha nem ízlik, nem kell megenned.

A halk, nyugodt hangja kiszakít a gondolataimból és zavartan hajtom le a fejem miután rájöttem, hogy megbámultam. Nem illik bámulni.

Felszúrok egy kis húst a villámra, majd belemártom abban a fekete folyadékba és bizonytalanul a számhoz emelem.

Megrágom, az íze érdekes, fûszeres, de finom. Nem tett bele semmi rosszat, mert akkor keserû lenne, ez viszont jó ízû. Eszek picit a rizsbõl és a borsóból is, de inkább a húsdarabokat mártogatom és eszem. Ilyet még nem ettem. Mikor jól lakom leteszem a villát a tányérom szélére és rá sandítva felállok, hogy elvegyek egy poharat. Iszok egy kis vize, majd tétován fordulok az ápoló felé, aki éppen befejezi az ebédjét.

- Köszönöm az ebédet. – mondom halkan, ahogy mindig.

- Szívesen Adam.

Betolom a széket, majd felmegyek a szobámba és leülök a kirakó mellé. A kutya ott henyél az ágyamban, de amikor meglát odajön hozzám. Kivárja míg megsimogatom, de aztán ott ahol van lefekszik mellém, a hatalmas testével pedig eltakarja a kirakó felét.

Sóhajtva simítok a hajamba és hátradõlve lefekszem a földön. Fáradt vagyok…

- Adam!

A nevem hallatán azonnal kipattannak a szemeim és körbenézek, de aztán azt se tudom merre meneküljek, mikor rájövök, hogy az ápoló ott guggol mellette.

Hátrakúszom a szekrényig, levegõ után kapkodva nézek rá, annyira megijesztett.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni, de azt hittem baj van. – sóhajtja a hajába simítva. – Miért feküdtél a földön?

Visszagondolok, hogy kerültem oda, de a kutya már nem fekszik a kirakón.

- Én csak… hátradõltem és… elaludtam. – motyogom, miközben felállok.

- Jól van, semmi baj.

Csendben nézek rá, várom, hogy mit akar. A kezében egy hajkefét tart.

- Van kedved megfésülni Fifikét? Naponta kell, mert hullatja a szõrét. – mondja a kefét felém nyújtva.

Bólintok, de mivel a szoba közepén áll és nyújtja felém azt a kutyafésût óvatosan közelebb araszolok, csak annyira, hogy elõre hajolva kikaphassam a kezébõl.

Elmosolyodik, majd megfordul és kifelé indul. – Menjünk a kertbe, Fifike már lent vár.

Elindul, én pedig követem õt, majd amikor kinyitja az ajtót a kutya kiiramodik a hátsókertbe. Nem fog elszökni?

Nézem ahogy futkos a fûben, odakint kellemes levegõ van, ezért jó érzés kint lenni. A lépcsõre ülve várom meg míg a kutya megnyugszik, majd az ápoló odahívja hozzám. Most sokkal közelebb áll, a kutya másik oldalán, de így valahogy nem olyan félelmetes, hogy ez a behemót állatt itt van közöttünk.

Félénken pislogok fel rá, de nem nyúl felém. Rám néz, viszont a kutya fejét simogatja.

- Kezdheted, most már nyugodtan lesz. – mondja, majd leül a lépcsõre.

Felemelem a kezem és lassan, óvatosan húzogatni kezdem a hátán a kefét, amibe máris hosszú szõrszálak ragadnak. A szél is felkap egy kettõt és messzire elröpíti, de a kutya csak nyugodtan, a nyelvét kilógatva ül.

- Picit erõsebben, hogy érezze. Szereti, ha vakargatják. – mosolyog az ápoló.

Bizonytalanul ránézek. - Nem fog neki fájni? – remélem nem arra akar kényszeríteni, hogy kínozzam ezt a szép állatot.

- Nem, hidd el. Élvezni fogja a kényeztetést.

Erõsebben nyomom rá, majd újra végighúzom a testén. A háta már szép fényes és most az oldala jön. Ott is fésülni kezdeném, mire hirtelen eldõl a lépcsõn alján.

Ijedten állok fel mellõle, biztos túl erõsen csináltam és fájt neki. Elszégyellem magam amiért fájdalmat okoztam neki. Én nem akartam…

Az ápoló pedig nevet és csak megpaskolja a kutya hasát. Tényleg azt akarta, hogy bántsam? Milyen gonosz…

- Látod? Tetszik neki és azt akarja, hogy itt is csináld. – neveti, majd felém pillant és eltûnik a mosoly az arcáról. – Mi a baj Adam? Nem szeretnéd?

- Nem… nem bántottam? – suttogom a kefét szorongatva, majd megvizsgálom a kutyát, de nem látni rajta sérülést.

- Dehogy! A kutyák akkor csinálják ezt, ha valami nagyon tetszik nekik. Azt akarja, hogy a hasát is meg tudd fésülni. Csóválja a farkát, ami azt jelenti, hogy boldog. – mutat a hosszú bundás végtag felé.

Lemegyek a lépcsõrõl a kutya mellé és leülök a fûbe, majd hozzáérintem a kefét a hasához, de alighogy végighúzom egyszer, tekeregni kezd a földön, még engem is feldönt.

Nagy szemekkel nézem, ahogy hempereg, a bundájába száraz falevelek és fû tapad, de csak tovább csinálja… mintha tényleg élvezné.

Megbabonázva nézem a csillogó szemeit, a puha fülecskéit, ahogy röpködnek és hogy ez a nagytestû állat milyen könnyedén hengeredik egyik oldalról a másikra. Olyan könnyû neki. Bárcsak én is ilyen jól lennék!

- Szereted az állatokat Adam?

Felpillantok az engem figyelõ szempárba. Az övé is úgy csillog. - A kutyákat…

A többit nem tudom. Nem sok állatot láttam még. Vagyis, csak képeken. Élõben még csak keveset.

- Azt szokták mondani, hogy a kutya az ember legjobb barátja. – mondja halkan.

- Miért? – a kutya nem beszél és semmit sem tud csinálni, amit az emberek.

- Talán, mert ha egyedül vagyunk, a kedvencünk akkor is ott van velünk, mint egy jó barát.

Nem tudom milyen lehet egy barát. Nem emlékszem rá, hogy voltak-e nekem régen. Kutyám sem volt. Egy macska járt folyton az udvarunkba… a macskákat nem szeretem.

Ránézek a kutyára és újra fésülgetni kezdem. Legalább neki tudok valami jót is csinálni.

***

Vacsorára szendvicseket kapok, de csak az egyiket eszem meg, utána pedig édes mézes tejet iszom. Az ápoló jön velem mikor fürödni megyek és alig merek levetkõzni, mert most este van, sötét és már nem fog jönni senki, aki megzavarhatná, ha erõszakoskodik velem.

Remegve, gyorsan megmosakszom és lezuhanyozom, majd kilépve a kádból megtörölközöm és már fel is veszem a pizsamám. Fogmosás közben figyelem a tükörben. Nem jön be és nem is néz rám, csak áll.

Amint kész vagyok, õ lemegy a lépcsõn, én pedig bekapcsolom a zenét és a kirakóval kezdek foglalkozni. Ma még nem raktam hozzá, de már nem sok kell és kész.

Feszülten figyelem, ahogy ropog a padló és újra megjelenik. Az egyik kezében egy hatalmas kosárral a másikban egy fekete sporttáskával.

- Itt hagyhatom ezt? Fifike ágya és gondolom itt fog aludni.

Oda sem figyelve bólintok, mire az ajtó mellé teszi a kosarat, a fekete táskát pedig viszi magával. Ez eddig nem volt itt. Mi lehet benne?

Baljóslatú gondolatok közepette figyelem a félig nyitott ajtó mögött járkáló alakot. A fekete táska ott pihen a sarokban. Biztos az hozta neki, aki itt hagyta a kutyát. Abban tartja azokat, amikkel kínozni fog? Nem hozta ide hamarább, hogy nehogy anyáék meglássák?

Kétségbeesetten markolok a hajamba, elõre hátra ingatom a testem, hogy kapjak levegõt. Annyira félek. Most fogja! Most fogja megtenni!

Még a zene sem képes megnyugtatni, kizárom és nem teszek semmit csak azt a táskát bámulom. Remegve átbotorkálok a szobájába, mintha azt sem tudnám hová megyek. Megtörlöm a szemeim és óvatosan belököm az ajtót, de nincs ott. Hová tûnt?

A beállt csendet a zuhanyzóból elõtörõ vízcseppek üteme szakítja meg és a résnyire nyitva hagyott fürdõszoba ajtóra pillantok.

Nem volna szabad… de tudni akarom mit hozott. A táska mellé kuporodom és megfogva a picike cipzárt húzni kezdem. A lámpa fénye beszûrõdik a táska kis résébe és a fémes csillanás rögtön a szemembe villan. Visszafojtott lélegzettel figyelem a vastag láncszemeket egy tekercs kötélhez csatolva. Csak ezt ne…

- Ne, nem akarom megint… - nyögöm magam elé, az emlékek hatására a könnyek újult erõvel törnek elõ.

Összerántom a cipzárt és a falhoz támaszkodva szorítom össze magam. Megint bele fog vájni a csuklómba és a bokáimba… vagy fojtogatni fog. Inkább nem fogok ellenkezni sem csak ne tegye! Hagyok neki bármit, csak ne kötözzön meg ismét! Ne zárjon be!

Szipogva megtörlöm a szemem a pólómba, végighúzom az arcomon is, hogy eltûnjön a nedvesség. Nem kéne ezt csinálnom.

Bevillan néhány gondolat, és azokat latolgatva ülök, most már egyenletesen lélegezve, nyugodtan.

Ez csak egy test. Egy teste, amit már úgy is bepiszkoltak és használtak. Nem számít már neki, és így õ is megkapja amit akar. Talán akkor nem zár majd be. Ha bebizonyítom neki, hogy milyen jófiú vagyok, akkor lehet, hogy jobban fog bánni velem. Végül is mindig ezt akarta…

„…legyél jófiú madárkám…”

A fürdõszoba ajtóra pillantok, majd felállok és egy mozdulattal áthúzom a fejemen a fekete pólót, majd levetem a nadrágomat, és az alsót is, hogy teljesen meztelen legyek. Ez csak egy test, nem számít ha látják.

Csendesen kitárom a fürdõszoba ajtót és belépek a párás helyiségbe. Az ápoló háttal áll nekem. Ahogy a hosszú hajáról öblíti a sampont a vizes tincsek a hátára tapadnak.

Mély levegõt veszek és közelebb sétálok a zuhanyfülkéhez. Hangtalanul kinyitom az üvegajtót és belépek mögéje.

A meleg víz, szinte égeti a bõröm, a közelségétõl pedig mintha apró kis tûvel piszkálnának, de erõt veszek magamon. Így megkapja amit akar és talán majd nem bánt nagyon.

Felemelem a kezem és a hátára simítom. Abban a másodpercben megfordul és mereven bámul rám. Várja, hogy én tegyek valamit…

„… mosolyogj kismadaram…”

Megpróbálkozom a rég elfeledett arckifejezéssel és egészen közel húzódom, hogy a mellkasa az enyémhez simuljon. Forró és nedves, sokkal magasabb mint én. Lábujjhegyre kell állnom, hogy átkarolhassam a nyakát. A szemébe nézek, õ is rám bámul, de nem hagyok idõt neki arra, hogy eltaszítson, vagy megüssön. Nem akarok verést…

- Most jófiú leszek - suttogom neki, majd a számat az övére simítom. Emlékszem még, hogy hogyan kell...

- Neeem! – hallom a sikítást.

Látom, hogy Adam az ágyán ül, reszket, mint a nyárfalevél, a sír és az arca halott sápadt, de szemmel láthatóan nem tudja, hogy a szobában vagyok.

- Adam – szólalok meg halkan, de nem néz rám. - Nyugodj meg, vegyél mély levegõt, ezek csak rémálmok – mondom nyugodt hangon. Az anyja nincs itt, talán jobb is.

Megtörli a szemét, majd rám néz. Én az ajtóban állok, nem megyek be, nem akarom, hogy egybõl pánikba essen.

- Figyelj a zenére, semmi másra ne gondolj, csak hallgasd a zenét – mondom még mindig nyugodtan. Nem akarom felzaklatni még jobban, mint amennyire már így is fel van.

Felhúzza a lábait, átöleli õket és sír. Biztos borzalmas rémálma lehetett, ha így ki van készülve. Aztán látom, hogy fel akar állni, de a lábai remegnek. Ezt nem hagyhatom.

- Mit szeretnél? Te csak ülj nyugodtan és mondd meg, miben segíthetek – mondom halkan. Úgy tûnik, hogy ez meglepi.

- Én… - kezdi halkan, nagyon bizonytalanul - … szomjas vagyok.

- Mit szoktál inni ilyenkor?

Nem vagyok dühös, miért lennék? Természetes, hogy ha valaki ilyen állapotban van, akkor iszik. De õ még mindig úgy néz rám, mint egy megriadt gyerek, aki azt várja, hogy mindjárt elverem.

- Vizet… sokat – böki ki végül.

- Rendben, máris visszajövök. – Eltûnök az ajtóból, majd a folyosón is felkapcsolom a villanyt, hogy lássak.

A konyhában keresek egy kancsót, megtöltöm hideg vízzel, majd egy poharat és szívószálat is keresek. Jobb, ha így iszik, nehogy kilocsolja az összes vizet nekem. Amilyen ideges szegény kölyök, könnyen megtörténhet. Végül visszamegyek a szobába, de amint belépek, Adam a falhoz lapul, annyira, mintha bele akarna bújni. Normális esetben ezt a rémálom számlájára írnám, de itt mélyebb dologról van szó. A poharat és a kancsót az éjjeliszekrényre teszem, majd a pohárba helyezem a szívószálat.

- Tessék. A poharat jobb, ha nem emeled fel, nehogy magadra öntsd a vizet. – Távolabb lépek, õ pedig a pohárhoz kúszik, majd felemeli. A kezei remegnek, a víz jó része a szekrényen végzi.

Visszateszi, és rémülten néz rám, én azonban csak mosolygok, ahogy közelebb lépek.

- Ne! Nem bánthatsz, anya itthon van! – kiabál kétségbeesetten.

- Nem foglak bántani, csak feltörlöm a vizet, ami kiment. Nyugodj meg! – mondom mosolyogva, majd valóban meg is teszem egy kis törlõruhával. - Kész is. Próbáld meg inkább a szívószállal, úgy nem fog kimenni.

Mikor arrébb megyek, végre iszik. Elõször csak apró kortyokat, mint aki nem hiszi el, hogy tényleg vizet hoztam. Aztán végül a pohár hamar kiürül. Én pedig odalépek, ám Adam elhúzódik. De csak a poharat töltöm tele, nem akarom bántani, nem akarok hozzáérni sem, mert attól megint bepánikol.

- Szükséged van még valamire?

- Nem adsz nekem altatót? – kérdi tõlem, mire a homlokom ráncba szalad. Altatót? Minek?

– Az orvos nem írt neked fel altatót, akkor pedig nem fogok adni.

- És nyugtatót? – faggat tovább.

- Azt sem. Ezért hoztam neked a CD-t. – Rámutatok az asztalon levõ CD-re. – Bele akarsz hallgatni?

Nem válaszol, nem is várok választ, csak arrébb húzódik, amikor a lejátszóhoz lépek, hogy kicseréljem a lemezeket.

Az ágy sarkába kucorodik, minél messzebb tõlem, de nem is bánom. Mikor elindul a zene, szinte azonnal látom rajta, hogy magával ragadja dallam, a lágy zongoraszóló, és mintha kezdene megnyugodni. Én magam is helyet foglalok, lehetõleg minél messzebb tõle, és ajkaimon halvány mosollyal nézem Adam arcát. Úgy tûnik, jót tesz neki a zene. Amikor észreveszi, hogy nézem, értetlen arckifejezés ül ki az arcára, de nem szól. A zene pedig lassan véget ér.

- Köszönöm! – mondja halk, udvarias hangon. Jól nevelt fiú õ, semmi baj nem lesz vele.

- Szívesen Adam – mosolygok rá barátságosan. – Ha tetszenek, majd válogathatunk még többet is, ha lesz hozzá kedved.

- Aludni szeretnék – közli velem halkan. Nem parancs, bár a hangjában érzem a félelmet.

- Rendben. Az ajtómat nyitva hagyom, ha bármire szükséged van, nyugodtan gyere be és kelts fel. – Közelebb megyek, mire megriad, de csak a kancsóért és a pohárért nyúlok, amit leviszek a konyhába.

Mikor visszafelé jövök, hallom a zenét, és magamban halványan mosolygok. Úgy tûnik, tetszik neki. Az ajtót tényleg nyitva hagyom, bár kétlem, hogy bejönne hozzám. Aztán lassan sikerül visszaaludnom még pár órára.

~*~

Reggel korán ébredek, de Adam még nincs sehol. Úgy tûnik, még alszik, pedig lassan nyolc óra, és ha el akar köszönni az anyjától, akkor fel kéne kelnie. Felkelek, felöltözöm, megfésülöm a hajam, és mire mindezzel kész vagyok, Adam is mocorogni kezd. Éppen akkor érek a szobájához, amikor a fürdõbe igyekszik, kezében egy fekete melegítõnadrággal és egy fekete pólóval. Csak feketét visel, de idõvel talán rá tudom venni más színû ruhákra is. Majd kiderül.

- Jó reggelt. Egész sokáig aludtál. Sikerült kipihenned magad?

Csak egy bólintással jelzi, hogy igen, majd a fürdõbe megy. Hallom, hogy teleengedi a kádat vízzel, de nem nézek oda. Háttal az ajtónak állok, nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy esetleg rosszat gondoljon rólam. Vagy még rosszabbat, mint eddig. Hallom, hogy fürdik, majd kiszáll a kádból. Aztán valami hangosan koccan, mire hátrafordulok. Adam riadtan áll, teljesen meztelen, de tekintetem mindössze egyetlen pillanatig idõzik vékony kis testén, helyette a fogmosó pohár köti le a figyelmem. Azt hallhattam, de nem tört el, így visszafordulok. Nem szabad bámulnom, nem venné ki jól magát, így is ideges szegény gyerek.

Végül jó negyed órával késõbb kisurran mellettem az ajtón, le az étkezõbe, de most nem követem. Az anyja ma utazik el, hagyok nekik egy kis idõt kettesben.

Csak akkor megyek le, amikor Claire már elhagyja az étkezõt, és a nappaliba jön. Úgy tûnik, hogy nagyon fel van zaklatva.

-       Nem ment túl jól a búcsúzás, igaz? – kérdem megértõen.

-       Egyáltalán nem – sóhajt Claire, és a kezeit tördeli. – Adam azt hiszi, már nem szeretjük és nem akarjuk õt, de ez nem igaz. Viszont a munkánk is fontos, nem hanyagolhatjuk el, és a férjemnek is szüksége van rám. Nem tenném ezt, ha lenne más megoldás, Ön is tudja, de Adam ezt képtelen megérteni.

-       Adam attól fél, hogy elveszíti magukat – mondom komolyan. – Túlságosan függ maguktól, és talán nem is baj, ha egy hónapig, vagy kettõig nincsenek itt. Lehetséges, hogy jót fog neki tenni egy kis változatosság. Én mindent megteszek, vigyázni fogok rá. Higgye el, jó kezekben lesz.

-       Hiszek Önnek, Mr. Montgomery – biccent Claire. – Kérem, vigyázzon nagyon rá. Este majd felhívjuk, de hogy beszélni akar-e majd velünk…

-       Bizonyára – bólintok mosolyogva. – Csak ne aggódjon, Mrs. Lewis, minden a legnagyobb rendben lesz. Jó utat kívánok, és csak semmi idegeskedés, az nem tesz jót egy ilyen erõs asszonynak, mint Ön.

-       Viszontlátásra, Mr. Montgomery – mondja az asszony, és tudom, hogy milyen rosszul érzi magát. Majdnem sír, de erõt vesz magán. Erõs asszony, csak tisztelni tudom érte.

A bejárati ajtó csukódik, én pedig visszaindulok, amikor Adam szó szerint nekem rohan. Biztosan az anyját akarja utolérni. El kell kapnom a karját, nehogy mindkettõnket feldöntsön, és még nekem is sikerül talpon maradnom. Tudom, hogy nem akarja, hogy hozzáérjek, de jelenleg nem nagyon tehetek mást.

- Eressz el! – sikít kétségbeesett hangon.

- Elengedlek, de vigyáz, mert beütöd a karod a szekrénybe – szólalok meg, majd mikor elengedem, egybõl a nappali felé rohan.

A fotelben találok rá, összekuporodva, a fejét a térdére hajtva. Úgy tûnik, meg van rémülve, fel van dúlva, ami nem is csoda. Most ketten vagyunk, nem ismerjük egymást, õ fél tõlem, én pedig nem tudom, mit is tehetnék. Körbenézek, és megakad a szemem egy naptáron. Körök és vonalak vannak a napoknál, és támad egy ötletem. Talán ezzel elindíthatjuk az ismerkedést.

-       Adam – szólalok meg halkan, és közelebb lépek hozzá. Nem válaszol, csak még jobban összehúzza magát. – Kérdezhetek valamit?

-       Mit? – kérdi halkan. A hangja remeg.

-       Mik ezek a vonalak és körök a naptárban? – kérdem olyan óvatosan válogatva meg a szavaimat, ahogy csak tudom. – Mit jelölnek?

-       Miért akarod tudni? – jön a kérdésemre a kérdés.

-       Nézd, tudom, hogy szomorú vagy, mert a szüleid elmentek. Anyukád és apukád is szomorúak, mert nem lehetnek itt – mondom, de õ konokul hallgat. Leülök az egyik fotelba, onnan nézek rá. – Tudod, úgy érzik, hogy úgy érzed, már nem szeretnek téged, de ez nem igaz. Nagyon szeretnek, de tudod, a munkájukkal is törõdniük kell, mert sok ember élete múlik rajtuk. Anyukád még sírt is, amikor elment – mondom, mire Adam végre felnéz, de nem mozdul.

-       Tényleg? – kérdi hitetlenkedve. – De miért?

-       Mert hiányzol neki, és az anyukák már csak ilyenek – mondom halvány mosollyal. – Mondta, hogy este felhív, és akkor beszélhetsz apukáddal is, ha akarsz. A döntés a tiéd, Adam.

Látom, hogy nagyon elgondolkodik azon, vajon mit válaszoljon, vagy megbízhat-e bennem. Végül halkan sóhajt egyet. Csak ketten vagyunk, látom, hogy mennyire fél, mennyire reszket attól, hogy mit tehetek vele, de pont ezért nem mozdulok. Aztán megszólal.

-       A vonalak Mr. Evenst jelölik, a tanáromat. Ma jön majd – válaszol. – A karikák pedig a pszichológust, Dr. Mortont.

-       Értem – bólintok. – Köszönöm, Adam! – mondom, majd felállok. Õ egybõl összehúzza magát. – Nem fogok hozzád érni, ne félj! Mikor jön a tanárod? – kérdem.

-       Tízkor – jön a válasz. Az órára nézek, negyed tíz van.

-       Szeretnél addig csinálni valamit, vagy inkább itt ülsz, mint egy megriadt nyuszi? – kérdem lágyan. – Ha gondolod, tovább építheted addig azt a repülõmodellt, amit tegnap elkezdtél. Szívesen lehozom neked a dobozt, ha gondolod. Vagy csinálhatsz mást is, amit akarsz, amíg szem elõtt maradsz, és nem próbálsz meg ártani sem nekem, sem magadnak.

~*~

Adam választ sem várva pattan fel a helyérõl és siet fel az emeletre, hátra sem nézve, követem-e. Persze, hogy követem, az a dolgom. A végén olyasmit csinál, amit nem kéne, és engem vonnak majd felelõsségre. Ahogy felérek, benézek az ajtaján, és látom, hogy az ágyán gubbaszt, mint valami szárnyaszegett madár. Na, jó, ezt most verjük ki a fejünkbõl, mert nem szereti a madarakat. Nem néz rám, valószínûleg nem mer. Fél szerencsétlen, hiszen azt hiszi, bántani fogom. Sóhajtok, és már éppen megkérdezném, mit szeretne ebédre, mert fõzni is tudok, amikor megcsörren a mobilom. Mikor megnézem, látom, hogy a bátyám az. Hiszen csak tegnap búcsúztam el tõle, mit akarhat ilyen hamar? Hiányzom neki?

-       Szia! – köszönök neki, mikor felveszem. – Mi a helyzet, máris hiányzik az öcséd? – nevetek fel, miközben a szobámba megyek.

-       Szó sincs róla – kuncog. – Kérnék tõled egy szívességet, ha nem gond.

-       Matt, dolgozom, szóval, ha nõrõl van szó, ne számíts rám, mert… - kezdenék bele, de közbevág.

-       Fifikérõl van szó – mondja, mire egybõl felszalad a szemöldököm. Fifike az én drága bátyám hatalmas bernáthegyi kutyája, és csak sejtem, mirõl van szó. – Figyelj, nem nagy dolog, de tudod, pár napra el kell utaznom Manchesterbe egy szemináriumra. Maximum egy hét, de nem tudom hol hagyni a kutyát, és tudod, hogy anyáék nem igazán szeretik az állatokat.

-       Szóval nálam akarod hagyni? Istenem, Matt, az a kutya akkora, mint egy elefántborjú – fakadok ki. – És nekem itt van a fiú, akire vigyáznom kell, nincs idõm egy kutyára is.

-       Kérlek! – veszi elõ a legkedvesebb modorát. – Kérlek, Caleb, bármit megteszek neked. Könyörgöm, nem akarom egy panzióban hagyni idegenek között. És talán a kutya jó hatással lesz a kis védencedre is.

Meghányom-vetem magamban a dolgot, mert végtére is a bátyámnak igaza van. Egy kutya talán segíthet Adamnek, hiszen az állatokat szokták terápiás célra használni. Fifi ráadásul egy türelmes, jó magaviseletû nõstény bernáthegyi, aki nagyon jól kijön mindenkivel. És Adam biztos hamar megszeretné. Végül sóhajtok, és kénytelen vagyok igent mondani, amire a bátyám szinte az egekben van.

-       De csak egy hétre! – mondom szigorúan. – Ha vége a szemináriumnak, hazaviszed, oké? A munkaadóim jobb, ha errõl nem tudnak, mert nem tudom, hogyan reagálnának.

-       Rendben – nevet Matt. – Negyed óra és ott vagyok nálatok, ha mondasz egy címet.

Lediktálom neki a címet, majd elköszönünk, én meg a fejem fogom. Mibe másztam már megint bele? Úgy tudta, hogy igent fogok mondani. Mikor felnézek, Adamet pillantom meg az ajtómban. Nem jön be, inkább csak amolyan tisztes távolságban álldogál, és amint megpillant, már húzódik is el.

-       Egy hétre lesz egy kutyánk, örülsz neki? – kérdem mosolyogva, de nem válaszol. – A bátyámé, és ne aggódj, nem harap, nagyon békés állat.

-       Nagy? – kérdi végül félénken.

-       Hát, egy bernáthegyi – vallom be, õ pedig csak bólint. – Félsz a nagy kutyáktól?

-       Nem – rázza a fejét. – De… miért hozza ide?

-       Mert egy szemináriumra utazik pár napra, és a szüleinknél nem hagyhatja. Õk nem igen szeretik az állatokat – válaszolom. – De a szüleidnek nem kéne szólni, nem tudom, hogy mennyire lennének tõle boldogok. Ez legyen a mi titkunk, jó? – nézek rá szépen. Látom, hogy az arcán mintha valami emlék suhanna át. – Jaj, nem úgy értettem! – mondom védekezõen. – Csak… nem biztos, hogy a szüleid örülnének neki, ha megtudnák, hogy egy kutya is van itt, érted. Elvégre, én csak egy alkalmazott vagyok, és sajnálom, hogy anélkül döntöttem, hogy téged megkérdeztelek volna.

Döbbenten rám néz, majd mikor felállok, szinte sprintel vissza a szobájába. Nem tudom, most mi van, de nincs is sok idõm gondolkodni, mert csengetnek. Szinte tudom, hogy Matt az, és nem tévedek, mert mikor kinyitom az ajtót, már ott áll a bejárat elõtt egy hatalmas táskával, egy kutyakosárral, és a kutyával. Hamar megbeszélünk mindent, majd õ már indul is, nálam hagyva Fifikét. A kutya persze menne a gazdija után, de amint az autó eltûnik, már sokkal nyugodtabb, csak picit nyüszög.

-       Gyere, Fifike, bemutatok valakit – mondom nyugodt hangon, majd leteszem a cuccait a nappaliban, a kutyát pedig felvezetem az emeletre, és megállunk Adam szobája elõtt. – Adam! Adam, szeretnék bemutatni neked valakit – mondom, miközben lecsatolom a kutyáról a pórázt. A fiú félénken felnéz az ágyról, ahol ül, és nagy szemekkel nézi a hatalmas fehér-barna foltos bernáthegyit, amely a nyelvét lógatja. – Õ itt Fifike, a bátyám kutyája. Ne félj tõle, nagyon barátságos, csak nagy õkelme. Na, Fifike – mondom a kutyának, miközben megsimogatom a fejét – menj oda szépen Adamhez, és mutatkozz be neki – mosolygok.

A kutya, mintha értené, mit akarok tõle, egybõl elindul az ágy felé. Adam összehúzza magát, ahogy a kutya az ágyhoz trappol, majd nagy, busa fejét az ágyra fekteti. Szemmel láthatóan azt szeretné, ha valaki megvakargatná a füle tövét. Nézem õket, majd azt veszem észre, hogy Adam lassan mozdul, és bizonytalanul a kutya felé nyúl. Visszarántja a kezét, de aztán óvatosan, nagyon lassan mégis megérinti a kutyus puha, selymes bundáját. A kutyus nyüsszent egyet, Adam pedig hamarosan már kissé bátrabban simogatja az állatot, sõt, a füle tövét is megvakargatja. Fifikének meg több sem kell, mert hamarosan az ágyon terem, amivel elõször a frászt hozza Adamre.

-       Nyugodj meg, nem akar bántani, de azt hiszem, kedvel téged – mondom halk, nyugodt hangon. – Hagyd, hadd szimatoljon meg!

Adam halálra váltan hagyja, hogy Fifike megszimatolja, majd a kutya nemes egyszerûséggel végignyalja a fiú arcát. Ezen már muszáj nevetnem, Adam pedig értetlenül, félve néz rám.

-       Azt hiszem, szeret téged – kuncogok, miközben a kutya elfekszik az ágyon, és a fejét a fiú térdére fekteti. – Tudja, hogy valami baj van, és segíteni akar neked, érted? Nem tudja, hogy miért félsz, de az állatok ösztönösen megérzik az ilyesmit és meg akarnak nyugtatni. Ahogy Fifike is. Magatokra hagylak titeket, jó? – nézek rájuk, majd elindulok az ajtó felé.

-       Miért csinálod ezt? – kérdi halkan Adam. – Úgy értem… Miért vagy ilyen… kedves? Mit akarsz tõlem? – A hangja kétségbeesett, és szinte sejtem, hogy milyen választ vár. De nem várok tõle semmit.

-       Azt szeretném, ha meggyógyulnál, és olyan lennél, mint régen – mondom õszintén. – Bár nem tudom, hogy akkor milyen lehettél, és valószínûleg olyan sosem leszel, de segíteni szeretnék neked, hogy átjuss ezen az idõszakon. Hogy végre normális életet élhess, és elmúljanak a rémálmaid. Nem kérem, hogy bízz bennem, csak azt kérem, hogy adj nekem esélyt, hogy bebizonyítsam, nem vagyok olyan, amilyennek hiszel.

-       Milyennek… hiszlek? – jön a bátortalan kérdés.

-       Olyannak, aki bántani fog téged most, hogy a szüleid elmentek – mondom szomorúan. – Nem kell kimondanod, látom a szemedben, hallom a hangodon, érzem a gesztusaidban. Halálra vagy rémülve tõlem, Adam, ami természetes a te helyzetedben. Borzalmas dolgokon mentél át, amiket nem érthetek meg, nem éltem át, nem voltam ott. De ha engeded, segíthetek neked kimászni a gödörbõl, ahol most vagy, vagy legalább enyhíthetek a fájdalmaidon. De ehhez te is kellesz, egyedül nem tudom megcsinálni.

Látom, hogy elgondolkodik valamin, nem tudom, hogy a szavaimon-e, vagy a lehetõségeken, de most ez mindegy is. Aggódom miatta, mert ha nem áll be javulás, lehet, hogy örökre ilyen marad. Pedig nagyon kedves fiúnak látszik, és nem akarom, hogy élete végéig rettegnie kelljen.

-       Mindjárt itt van Mr. Evens – mondja halkan, mire bólintok. – Lassan… készülõdnöm kell.

-       Tedd azt! – biccentek. – Ó, mit kérsz ebédre? Tudok fõzni, és úgy tudom, ma nem jön a bejárónõtök. Szóval szólj, mit kérsz, és elkészítem neked.