Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

<<1.oldal>> 2. 3.

Andro2020. 02. 22. 16:42:24#35728
Karakter: Caleb Montgomery
Megjegyzés: (kis betegemnek) VÉGE!


Sajnálom, de három év után már nem várok tovább. Szerintem nincs értelme, és nem szeretem a hitegetést. Sajnálom a játékunkat, mert szerettem volna tovább vinni és végigjátszani, de erre szerintem nem sok esély van már. :(


Andro2017. 02. 19. 12:03:00#35032
Karakter: Caleb Montgomery
Megjegyzés: (kis betegemnek)


- Nem bánom – mondja Adam rövid gondolkodás után. – De… de csak ha te is velem jössz. Egyedül nem akarok.

- Megegyeztünk – mosolygok rá szélesen, mire lehajtja a fejét.

Lassan kortyolgatom a teámat, hagyom, hadd merüljön el a gondolataiban. Nem szólunk egymáshoz, bár azért néha lopva ránézek. Nem kerüli el a figyelmem, amikor a nadrágjába dörgöli a kezét. Biztos fázik, de szólni nem mer. Vagy talán valami más van mögötte, amit nem mer bevallani. Pedig nem harapom le a fejét. Óvatosan kinyúlok, és megérintem a kézfejét, mire döbbenten rám néz.

- Megint fázik a kezed? – kérdem halványan mosolyogva, mire Adam picit bólint, majd le is süti a tekintetét, mint akit rajtakaptak valamin.

- Bocsánat – suttogja maga elé.

- Miért kérsz bocsánatot?

- N-nem is fázik a kezem – vallja be végül. – Nem akartam hazudni cs-csak nem mertem… nem mertelek megkérni rá. Bocsánat.

- Semmi baj Adam. Te amúgy sem tudsz valami jól hazudni – nevetek halkan. Tényleg pocsék hazudozó, nyilvánvaló, hogy szerette volna, ha megfogom a kezét, de nem merte kérni.

Még mindig kerüli a tekintetem, de kutakodó ujjai lassan, óvatosan végigsimítják a bőrömet. Nem akar bántani, és egy kicsit ugyan csiklandoz az érintése, de nem szólok. Kezd bátrabb lenni, ami kifejezetten jó. Már nem rémül tőlem halálra. Haladunk, haladunk, ha lassan is.

- Ezek szerint, már nem félsz attól, hogy hozzád érek? – kérdem lassan, pár másodperces csend után. Nem akarom megijeszteni.

- Ez így nem fáj – válaszol halk, bizonytalan hangon. Szemmel láthatóan nem megy neki könnyen, hogy összeszedje a gondolatait, de van időnk. - Most jó érzés és ha… ha arra gondolok, hogy megérintesz, nem félek – vallja be félénken a szemembe nézve. – Te… te nem vagy olyan, mint Ő.

- Abban biztos lehetsz Adam, hogy nem vagyok olyan. – Egy pillanatra elkomolyodok, ahogy átfut a fejemen, mi mindent kellett szegénynek átélnie, de aztán ki is simulnak a vonásaim. – És ha kísérletezni akarsz, te is nyugodtan megérinthetsz engem, hogy kipróbáld milyen érzés. Én nem bánom.

- Biztos? Nem lesz neked… kényelmetlen? – A hangja félénk, ami természetes. Eddig nem esett jól neki, ha megérintették, ő pedig nem akart máshoz hozzáérni. A félelme tökéletesen érthető.

- Egy cseppet sem, sőt, nekem is könnyebb lenne megnyugtatnom mikor zaklatott vagy. Néha egy ölelés, vagy egy kézszorítás többre képes, mint a szavak, de már ez is nagyon nagy előrelépés, ugye tudod? – mosolygok rá, miközben csak rá figyelek.

 

Óvatosan felemeli a kezét, majd lassan az arcom felé nyúl vele. Mikor megérint, megrebben a szemem, és Adam egy pillanatra elbizonytalanodik. De mikor rámosolygok, már bátrabban nyúl hozzám. Érzem, hogy a sebet érinti a szemem alatt. Már alig látszik, ahol megsebzett, igazából, ha nem tudnám, hogy ott van, már észre sem venném.

- Annyira sajnálom, hogy bántottalak – suttogja remegő hangon. Érzem a hangjából a bűnbánatot. – Bárcsak inkább én sérültem volna meg!

- Ezt már megbeszéltük Adam, nem tehetsz róla.

- De akkor is… szégyellem magam. Borzalmas vagyok – ejti le a kezét, és még el is húzódik tőlem, mint aki mocskosnak érzi magát.

Sóhajtva csóválom meg a fejem, majd szembehelyezkedem vele, hogy esélye se legyen elbújni. Olyan jól haladunk, nem most kéne visszaesnie. Bár ez a legsérülékenyebb időszak az ilyen betegek életében.

- Adam, nézz rám, kérlek! – szólalok meg halkan, mire megteszi, amire kérem. – Nem szeretném, hogy emiatt rosszul érezd magad, mert nem a te hibád. Csakis a betegséged tehet róla és sajnos az a felelőtlen bejárónő is, aki összevissza fecseg és engedély nélkül lépett a szobádba, de te nem – szögezem le határozottan – Az hogy bűntudatod van miatta, azt jelenti, hogy egyáltalán nem vagy rossz és sajnálod, amit tettél, szóval elfogadom a bocsánatkérést. Mostantól viszont ne is gondolj rá, ez csak egy karcolás, ami hamarosan elmúlik, rendben?

Kis tétovázás után bólint, én pedig időt adok neki, hogy szépen, nyugodtan átgondolja a dolgokat. Eközben én visszapakolok a kosárba. Az ételnek legalább a fele elfogyott, ami jó jel. Adam végre hajlandó enni. Nem sürgetem, csak amikor végzek, fogom meg újra a kezét. Már nem húzódik el, és ennek nagyon örülök. Kezd tényleg bízni bennem, és tudja, hogy én is bízom benne.

- Köszönöm, hogy így… törődsz velem – mondja halkan, szemlesütve.

- Nincs mit Adam – szorítom meg gyengéden a kezét, majd a szemébe nézek és rámosolygok. – Szeretnélek egyszer boldognak látni, és mindent el fogok követni ennek érdekében – ígérem meg neki, és komolyan is gondolom.

Adam egy szót sem szól, de az érzései az arcára vannak írva. Nagyon szeretne bízni bennem, és úgy tűnik, már valamennyire képes is. Miközben felállunk, és felveszem a pokrócot, egy pillanatra sem engedem el a kezét.

- Azt hiszem, ideje lenne bemennünk, kezd hűvös lenni idekint – mondom körülnézve. Megborzongok kissé. Adam követi a tekintetem, és szinte érzem a félelmét. Nem szereti a sötétet. Sietve bólint.

– Menjünk.

 

Gyorsan összeszedünk mindent, én viszem a nehezebb piknikkosarat és a plédet, Adam pedig a párnákat. Látom, milyen feszült, és csak akkor nyugszik meg, amikor már a nappaliban vagyunk, benne a házban, ahol világos van a villanynak köszönhetően. Adam lepakolja a párnákat a kanapéra, én magam pedig a konyhába indulok, hogy elrakjam a maradék szendvicseket. Jók lesznek még reggelire, semmi bajuk nem lesz. Hacsak az a bélpoklos takarítónő, meg a kertész meg nem zabálják. De nem mernek hozzányúlni, mert akkor lesz ám nemulass!

- Caleb… lehetne, hogy még ne keljen lefeküdnöm? – hallom meg Adam hangját magam mögül, és mikor megfordulok, a kezeit tördelve, ideges tekintettel néz rám.

A szüleitől tudom, hogy az eddigi ápolói nem igazán díjazták, ha Adam nem a megszokott napirend szerint csinált valamit, de én nem csinálok belőle ügyet. Mosolyogva bólintok.

– Hát persze, akkor fekszel le, amikor akarsz.

- Nem baj, hogy így neked is fel kell lenned?

- Egyáltalán nem, ne aggódj – vonok vállat. - Amúgy sem szoktam korán lefeküdni, sokszor még azután is fent vagyok, miután te elaludtál.

Meglepetten néz rám, miközben mosogatok, majd nekilátok eltörölgetni a holmikat. Végül leteszem a kezemben tartott törlőruhát, és közelebb lépek hozzá. Nem annyira, hogy megérintsem, de elég közel annyira, hogy ha akar, közelebb jöhet hozzám. Zavartan lesüti a szemét, majd tesz egy lépést felém. Mintha ezzel is bizonyítani akarná, hogy megbízik bennem és nem fél tőlem.

- És… és mit szoktál csinálni éjszaka? – kérdi bizonytalanul, de a hangján hallom, hogy tényleg kíváncsi.

- Hát, általában olvasok, vagy megnézek egy filmet a laptopomon – válaszolom elgondolkodva. – Mit szólnál, ha ma este csatlakoznál hozzám és együtt néznénk meg egy filmet?

Lassan felpillant rám, a tekintete tele van kétkedéssel.

- Nem is tudom… Én soha nem nézek filmeket – vallja be őszintén.

- De szeretnél?

- Nem tudom. – A hangja feszült, nem biztos benne, hogy szabad-e neki ilyesmit, azt hiszem. – Szabad?

Kicsit eltöprengek, sorba veszem a szabályokat, amiket Adam szülei hoztak a fiúk védelmében. De nem emlékszem, hogy lenne filmnézésre vonatkozó tiltás köztük.

- Nem tudok róla, hogy tilos lenne – szólalok meg hirtelen, majd mikor látom, hogy Adam még mindig feszült, muszáj még valamit hozzátennem. – Keresek valami olyat, ami szerintem tetszene neked, és nincs benne semmi, ami felzaklathatna. Mit szólsz?

Röviden bólint, de ahogy látom, van még valami, amit szeretne mondani nekem, így türelmesen várok. Ám amit mond, az meglep.

- Te miért engeded meg nekem, hogy döntsek? – kérdi értetlenül, mire csak pislogni tudok.

- Mire gondolsz?

- Hogy engem… engem mindenki úgy kezel, mint egy gyereket – böki ki, majd mintha egy gát szakadna át benne, ömleni kezdenek belőle a szavak. Én pedig csak próbálom felfogni őket. – Még te is annak neveztél néhányszor, csak mert én nem tudok gondoskodni magamról, és mert beteg vagyok, de én… én már nem vagyok gyerek Caleb. Régóta nem vagyok az – suttogja.

Értetlenül, döbbeneten meredek az előttem álló fiúra. Próbálom felfogni a szavai értelmét, mert ha igaz, amit mondott, akkor bizony máshogy állunk, mint eddig hittem. Adam nem veszi le rólam a tekintetét, mintha a reakciómra várna.

Megvakarom a tarkómat, mert őszintén szólva, erre nem számítottam. Ezek szerint nem Bordeline-szindrómás, hiszen akkor nem tudná magáról, hogy felnőtt. De akkor is valami más van a háttérben, amiről nem tudok. Át kell gondolnom mindent, amit eddig hittem. Pont azért voltam vele ennyire óvatos, mert traumán esett át és azt hittem, a Borderline-szindróma tüneteit mutatja. De akkor nemcsak én hibáztam, hanem az orvosok, sőt, Dr. Morton is, ha nem ennyire félrediagnosztizálta Adamet. Adam még mindig engem néz, a válaszomra vár, de látszik rajta, hogy enyhén szólva is bizonytalan. Mintha félne, tartana attól, amit mondani fogok. Nagy levegőt veszek, mert tudom, hogy egyetlen rossz mondat, és az eddig belém fektetett bizalma egy csapásra elillanhat. Nem szeretnék visszatérni a kezdeni állapotokhoz.

-       Ne haragudj, azokat nem úgy gondoltam, Adam – mondom halkan, végig a szemébe nézve. – Csak kedveskedésnek szántam, egyáltalán nem tekintelek gyereknek.

-       Kedveskedésnek? – kérdi óvatosan, mint aki nem igazán tudja, hogy az mit jelent.

-       Igen – bólintok. – A bátyám is gyakran hívott kölyöknek, sőt, még ma is előfordul. A nagymamám is gyakran hív minket gyerekeknek, bár ő a szüleimet is így nevezi. Ez amolyan kedves megszólítás, de nem jelenti azt, hogy gyereknek tekintené őket. Érted, mit akarok mondani?

-       Akkor… nem akartál megbántani és… és nem tekintesz gyereknek? – Látszik, hogy nem tudja eldönteni, mit higgyen el abból, amit mondtam, de tudom, hogy nagyon igyekszik megérteni a mondanivalómat. – Én nem értem ezeket a dolgokat.

-       Semmi baj, majd idővel megérted – mosolygok rá kedvesen. – A lényeg, hogy megértsd, nem az volt a szándékom, hogy megsértselek, nem akartam neked rosszat. De jobban én sem tudom elmagyarázni. Most már megnyugodtál? Mert eléggé megleptél, amikor ilyen hirtelen ennyi kiömlött belőled. Nehéz lehetett ezeket magadban tartani, de örülök, hogy elmondtad nekem. Most már jobban meg tudlak majd érteni, és többet tudok segíteni neked, hogy meggyógyulj.

-       Én sem akartalak megbántani téged, Caleb… csak… én csak… azt hiszem… nem bírtam már tovább – suttogja maga elé nézve. – Olyan… olyan sok minden van itt… - mutat a mellkasára. – Nagyon, nagyon sok minden, amit nem értek, és amit el akarok mondani, de… de nem tudom, hogyan kell. Sokszor… sokszor annyira feszít valami idebenn, és aztán nem bírom tovább és… és egyszerűen csak… csak úgy kijön belőlem. – Kétségbeesetten emeli fel a fejét és néz rám, bízva abban, hogy megértem, amit mondani akar.

-       Semmi baj, Adam – mondom megnyugtató hangon, és egy apró lépést teszek felé. – Nekem bármit elmondhatsz, és segítek neked megérteni mindent, rendben? Bízom benned, mert tudom, hogy akarattal sosem ártanál sem nekem, sem senki másnak. És az a lényeg, hogy bízz önmagadban, rendben? Ha nem bízol saját magadban, én sem tudok segíteni.

 

Adam rám néz, aztán aprót biccent, de úgy tűnik, még ő maga sem biztos sok mindenben. De hagyok neki időt, annyi ideje van, amennyire szüksége van. Felesleges erőltetnem, azzal rontanék a dolgon, és pont most kezd megnyílni. Ez a kirohanás is azt mutatja, hogy végre felismeri, hogy segítségre van szüksége, éppen csak nem tudja, hogyan is kérje azt. Lassan hozzá sétálok, és óvatosan a vállára teszem a kezem. Megremeg az érintésemre, de nem húzódik el, bár az izmai egy pillanatra megfeszülnek, de szinte azonnal el is ernyednek. Egy pillanat kellett, mire az agya feldolgozta és felfogta, hogy én vagyok az, ő pedig nincs veszélyben, nem akarok neki ártani, csak meg akarom nyugtatni.

-       Adam, én mindig itt leszek melletted, amíg csak szükséged van rám – mondom lágyan, végig a szemébe nézve. – Te egy nagyon különleges és bátor, erős fiú vagy, ha ennyi mindent kibírtál. Természetes, hogy egyedül nem tudsz mindennel megbirkózni, de pont ezért vagyok itt, hogy vigyázzak rád és segítsek, amiben csak tudok.

-       És mi lesz, ha… ha örökké szükségem lesz rád? – kérdi remegő hangon, óvatosan megfogva a kezemet. – Mi van, ha soha… soha nem leszek képes nélküled létezni?

-       Akkor örökre melletted maradok – mosolygok rá. – De erről neked kell döntened, még a szüleid sem küldhetnek el a beleegyezésed nélkül. Bár ahhoz meg kell őket győznöd, hogy felnőtt vagy, nem kezelhetnek gyerekként.

-       Félek – vallja be. – Mi van, ha… ha nem tudom meggyőzni őket?

-       Képes leszel rá, én tudom – biccentek. – Sokkal erősebb vagy, mint azt hinnéd, csak egy kis segítségre van szükséged, hogy talpra állj.

-       Köszönöm, Caleb! – mondja, és mintha egy apró, alig kivehető mosolyfélét látnék az arcán. De talán csak képzelem. – Ha nem jöttél volna, én… Nem is tudom, mi lenne most velem.

-       Most ne gondolkodj ezen túl sokat, jó? – mosolygok rá. – Inkább menj, fürödj meg, addig én megkeresem a filmet, jó? Mindkettőnk mögött hosszú nap van, ideje egy kicsit lazítani. Holnap vár az agyturkászod.

-       Ó, igen, el is felejtettem – sóhajt fel Adam. – Morton doktor. Neki is el kell majd ezeket mondanom, amiket most neked?

-       Csak ha szeretnéd, de minél többet tud, annál többet tud neked segíteni, ne feledd! – figyelmeztetem gyengéden. - És ha amiatt aggódsz, hogy egyedül kell fürdened, ne félj! Biztos vagyok benne, hogy nem akarsz ártani magadnak. Másrészt, Fifike úgyis ott van, hogy vigyázzon rád.

-       Értem – bólint. – Akkor… akkor én… megyek fürdeni.

 

Elenged, majd gyorsan távozik, mint aki menekül valami elől. Elnéző mosollyal nézek utána, miközben befejezem a törölgetés és elpakolok. Utána gyorsan én magam is letusolok, majd előkeresem a Beethoven című filmet. Ez elég kedves film, családbarát, kutyás és nincs benne erőszakos jelenet. Adamnek tetszeni fog, főleg mert egy bernáthegyi van a főszerepben. Kényelmes pólóba és rövidnadrágba bújok, majd nem sokkal később Adamet pillantom meg az ajtóban, mellette Fifikével. A kutya hamar megtalálja a helyét, mikor se szó, se beszéd beront a szobába, majd kényelembe helyezi magát az ágy egyik végében. Igazából majdnem a fél ágyat elfoglalja, de nem baj. Adam félszegen álldogál, nem tudja, be szabad-e jönnie.

-       Gyere nyugodtan! – mondom, de nem mozdul. – Nem harapok.

-       Biztos, hogy… hogy szabad? – kérdi bizonytalanul. – Azóta… tudod, mióta… nem jártam a szobádban.

-       Egész nyugodtan gyere csak! – mondom, megveregetve magam mellett az ágyat. – Látod, Fifike már elhelyezkedett – nevetek halkan.

-       Akkor jó. – Látom, hogy szinte gördülnek le a mázsás kövek Adam szívéről, ahogy óvatos léptekkel, egy párnát magához szorítva lépdel az ágy felé. – Köszönöm, hogy… hogy nem haragszol a múltkoriért.

-       Már régen el is felejtettem – vonok vállat. – Gyere, helyezkedj el, ahogy kényelmes. Ha fázol, van itt egy pléd is. Egyébként egy kutyás filmet választottam, remélem, tetszeni fog.

 

Félszegen helyezkedik el, mint aki nem teljesen biztos önmagában. Végül a plédet is odaadom neki, betakarja magát és várakozással telin néz rám. Feszült, nem is kissé, én pedig várok, hogy megnyugodjon kissé. Ez be is következik egy pár perc alatt, én pedig csak ekkor indítom el a filmet. Remélem, tetszeni fog neki. 



Szerkesztve Andro által @ 2017. 02. 19. 16:11:51


Moonlight-chan2016. 12. 25. 15:28:46#34872
Karakter: Adam Lewis
Megjegyzés: - legkedvesebb ápolómnak -



Félek Calebre nézni, attól tartok, hogy olyasmit látnék a szemében, amit végkép nem bírnék elviselni. A keze biztatón szorít az enyémre, akaratlanul is remegést küldve a testembe, pedig semmilyen fájdalmat nem okoz. Az érintése gyengéd és figyelmes, mintha pontosan tudná, mire van éppen szükségem.

- Nem vagy undorító, Adam. – mondja lágy hangon, mire óvatosan felnézek rá. A szemei tisztán csillognak, az arca pedig olyan nyugalmat áraszt, hogy butaságnak tűnik félnem tőle, de ez a félelem most más. Ha rájön miket tettem, soha többé nem néz rám ilyen kedvesen, tudom. - Nem vagy undorító, de az igen, aki ezt tette veled.  – folytatja komoran - Te nem vagy hibás, nem csináltál semmi rosszat.

- Nem… nem undorodsz tőlem? Nem… félsz, hogy… hogy beszennyezlek? – kérdem remegő hangon, s a szemeim szúrni kezdenek a visszafojtott könnyektől.

- Egy egészen picit sem félek. – rázza meg a fejét – És egyáltalán nem undorodom tőled. Te nem tehetsz arról, ami történt, csak egy gyerek voltál. És az, aki bántott, már soha többé nem árthat neked.

- Meg… megígéred? – pillantok fel reménykedve - Meg… megígéred, hogy… hogy soha, de soha… senki nem fog többé bántani? És hogy… hogy… hogy… sosem mész… el?

- Megígérem. – bólint, mélyen a szemembe nézve – Mindig itt maradok melletted, és mindig meg foglak védeni téged. - mondja határozottan, a mellkasom pedig furcsán összeszorul az eddig nem tapasztalt érzésektől.

Egy forró könnycsepp lassan végigszánkázik a bőrömön, annyira hinni akarok neki, megbízni benne teljesen, mint még soha senkiben. Elhiszem, hogy megvédene, hogy vigyázna rám, mégsem tudom kiverni a fejemből azt a rengeteg mocskos dolgot, amit tettem, és hogy mit gondol majd rólam, ha megtudja.

Kicsit megriadva húzódom félre, mikor Caleb egy fehér zsebkendővel felém nyúl. A mozdulat ösztönös, hiába nem félek már tőle, mikor meglátom a felém közeledő kezet, még arról is megfeledkezem, hogy egész végig belé kapaszkodtam és még mindig az ujjait szorongatom.

- Nem foglak bántani, csak a könnyeidet akarom letörölni, Adam. – magyarázza türelmesen – Nem fogok neked fájdalmat okozni, ígérem. Csak segíteni akarok.

Remegve bólintok, majd visszafojtott lélegzettel várom, hogy mi következik. Ezek az apróságok is olyan ismeretlenek a számomra, hogy hiába bízom meg benne, akkor is félek. Az arcomon végigfutó puha simítás azonban kellemes melegséggel áraszt el, jó érzés, hogy próbál törődni velem és figyel rám, úgy, ahogy a többi ápoló sohasem tette. Nem tudom ő miért olyan más, mint a többi ember, talán mert ő jó, a többiek meg rosszak voltak. A jelenléte mindenesetre megnyugtató, csak a minket körülvevő sötétség aggaszt még mindig.

- Caleb… - szólalok meg, hogy eltereljem a figyelmem a félelemről – Te… te miért nem próbáltál soha megölelni?

- Nem igazán értem a kérdést – ráncolja össze a homlokát.

- Apa mindig… mindig… megölel, amikor rosszat álmodok, de… nem jó. Nem értem, miért csinálja, ha tudja, hogy nekem rossz. – nézek rá értetlenül. Hisz tudnia kell, hogy nem szeretem, hogy megrémít azzal, ha magához szorít, én pedig nem akarom bántani azzal, hogy ellököm.

- Azt hiszem azért, mert hibásnak érzi magát amiatt, ami veled történt. Úgy érzi, az ő hibája, amiért nem tudott megvédeni téged, és ilyen módon akarja jóvátenni. – válaszol elgondolkodva, de még mindig nem értem – Tudod, a szülők bármire képesek a gyerekeikért, és ha a gyerek bajban van, vagy fél, megpróbálják megnyugtatni. Erre való az ölelés. Apukád csak meg akar nyugtatni téged, azt szeretné, hogy érezd, biztonságban vagy mellette. És azt hiszem az anyukád is. Mindketten szomorúak és tanácstalanok, mert saját magukat hibáztatják, amiért az a borzalmas dolog történt veled.

- De… de ők nem tehetnek róla. 

- Igen, de ők úgy érzik, hogy hibásak. – feleli halkan – Ez a szülői szeretet, tudod? Biztos vagyok benne, hogy számtalanszor feltették már magukban a kérdést, mi lett volna, ha aznap hazahoznak autóval. Vagy ha kimennek eléd, és a kapuban várnak meg. Biztos ezernyi lehetőség átfutott a fejükön, amivel megakadályozhatták volna a tragédiát, amit nem láthattak előre. Bűntudatuk van, és nem tudják, hogy segítsenek neked. Ők is legalább annyira félnek, mint te.

- De… de mitől? – azt mondták, hogy Ő már nem bukkanhat ránk, hogy börtönben van, és nem kell tartanom tőle!

- Attól, hogy gyűlölöd őket, amiért nem tudtak megvédeni.

Egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, ahogy a szavak jelentése eljut a tudatomig, majd rémülten nézek fel Calebre.

De hiszen ez… ez lehetetlen! Hogy hihetik…? Én nem lennék képes gyűlölni őket, sem anyát, sem apát. És… és tudom, hogy nem miattuk volt, nem ők adtak oda Neki, nem ők akarták, hogy ezt tegye velem!

Caleb kezét szorongatva próbálok emlékezni azokra a napokra, mikor még kórházban voltam, és amikor onnan hazahoztak. Alig vannak róla emlékeim, de azt tudom, hogy valamelyikük mindig ott volt, nem hagytak egyedül, még éjszakára se mentek haza mellőlem.

- Én… nem gyűlölöm őket, csak… csak félek, hogy… hogy mit fognak gondolni rólam. – suttogom alig hallhatón, mert úgy érzem, egy hatalmas gombóc van a torkomban – Én… nem akarom, hogy apáék féljenek tőlem. Ők… ők nem hibásak.

- Te ezt tudod, és én is, de ők nem tudják. – mutat rá szelíden – Mi lenne, ha amikor legközelebb apukád telefonál, ezt elmondanád neki? Biztos boldog lenne, és megkönnyebbülne.

Elmondani nekik? - Nem tudom, hogy lesz-e ehhez elég bátorságom. – motyogom aggódva, mire finoman megsimogatja a kezemet.

- Sokkal erősebb, és bátrabb vagy, mint hiszed, Adam. – mosolyog rám melegen – Hiszen nekem is beszéltél a félelmeidről, pedig én aztán tényleg idegen vagyok. Mégis megbízol bennem annyira, hogy megoszd velem a legfélelmetesebb titkaidat, nem igaz?

- És… és biztos, hogy… hogy apáék nem fognak utálni engem?

- Egészen biztos. – biccent komolyan – Lehet, hogy meg fognak ijedni, de legalább tudni fogják, hogy mit érzel és min mész keresztül. Tudod, máshogy nem tudnak segíteni. És Mr. Mortonnal is beszélned kell erről, máskülönben honnan tudná, mit is kell tennie, hogy jobban érezd magad? Érted, mit akarok mondani, Adam? – néz a szemembe, én pedig reszketegen bólintok – De nem kell azonnal megtenned. Adj magadnak időt, amíg átgondolod a dolgokat. Nem kell sietned, csak szép lassan, lépésről-lépésre.

Szavakat nem tudod kipréselni magamból, így ismét csak bólintok, de közben már az jár a fejemben, hogyan is lennék képes elmondani mindezt? És egyáltalán mivel és hol kezdeném? Vajon mennyit tudnak anyáék? Mit mondtak nekik az orvosok és a rendőrök? A testemen számtalan nyom volt, amiknek az emlékétől még most is kiráz a hideg. Ha ők is látták azokat, vajon tudják, hogy megkötözött és azt is, hogy mikre kényszerített?

Egy hangos bagolyhuhogásra rezzenek össze, és eszemben jut hol is vagyunk most. Kicsit megnyugszom, mert még van időm ezen gondolkodni, a szüleim nagyon messze vannak és Dr.Mortonhoz is csak hétfőn kell mennem. Az még három nap, addig eldöntöm elmondom-e neki vagy sem, ezért most száműzöm a rossz gondolatokat és az égboltra fordítom a tekintetem.

A hatalmas kövér telihold bevilágítja az eget, és a körülötte szétszórt csillagokat. Próbálom összerakni azokat a formákat, amikről hallottam, de sehogy sem látok bennük állatokat, vagy bármi mást. Egyszerűen csak szanaszét heverő fényes pontocskák, amiket minél tovább nézek, annál inkább megnyugtató hatást keltenek. Szinte a házunkat körülölelő sötétségről is megfeledkezem, tényleg olyan békés minden. Úgy érzem, sokáig képes lennék itt maradni, csak a föld ne lenne olyan kemény.

Megmozdulok, hogy kicsit kényelmesebb helyzetet találjak, mire Caleb is felemeli a fejét és rám néz. 

- Éhes vagy? – kérdi, mire lassan bólintok. Tényleg kezdek éhes lenni. – Akkor együnk, bár ahhoz előbb el kell engedned, hogy elérhessem a kosarat.

- De… de utána… - motyogom bizonytalanul, aztán inkább mégsem mondom ki, csak lassan elengedem a kezét.

Utána… esetleg megfogja majd megint…? Máris fázni kezdtem, pedig még csak most eresztettem el. Lehetetlen, hogy ennyi idő alatt kihűljek, hisz még a meleg pléd is rajtam van.

Értetlenül sütöm le a szemeim, a takaróba gubózva, majd elveszem a szendvicset mikor felém nyújtja. A külvilág megszűnik létezni, csak a különös késztetés marad, hogy minél közelebb húzódjak Calebhez, amit viszont nem merek megtenni, így csendesen ücsörgök mellette a szendvicset eszegetve. Nem szoktam a szabadban enni, de mintha most sokkal éhesebb lennék, mint máskor. Kettőt is megeszek, nagyon finomak, aztán a málnából is veszek egy keveset a forró tea után.

- Adam. – abbahagyva az evést, óvatosan felpillantok – Ha rémálmaid vannak, nyugodtan átjöhetsz hozzám, és felkelthetsz.

- Nem fogsz haragudni?

- Egyáltalán nem. – rázza meg a fejét biztatón - Szeretném tudni, hogy mit álmodsz. Ha elmondod nekem, azzal talán segíthetek én is. Tudod, néha jó dolog, ha elmondjuk, mit álmodunk, főleg, ha rossz álom.

M-mondjam el neki? Azokat… azokat az álmokat?

- Én… még… még meggondolom. – nyögöm ki, hevesen dobogó szívvel.

- Rendben. – mosolyodik el kedvesen – És Adam, mi lenne, ha minden nap kijönnénk egy órácskára az udvarra? Ha akarod, akkor csak nappal, de szerintem jót tenne neked, ha minden nap levegőn lennél egy kicsit. Nem tesz jót, ha egész nap csak odabenn gubbasztasz, és ezt a te érdekedben mondom, tudod.

- Nem bánom. – mondom, rövid gondolkodás után – De… de csak ha te is velem jössz. Egyedül nem akarok.

- Megegyeztünk. – mosolyog rám szélesen, én pedig zavartan hajtom le a fejem.

Most miért tűnik olyan boldognak? Csak beleegyeztem a sétában, nem tettem semmi különöset.

A szemem sarkából figyelem, ahogy lassan kortyolgatja a teáját, próbálom megfejteni őt, de természetesen nem sikerül, így inkább én is megiszom a maradék teám. A forró ital kellemesen átmelegít, de ha úgy teszek, mintha fáznék, talán újra megfogja majd a kezem. Megkérni nem merem rá, és lehet, hogy úgyis visszautasítana, akkor meg borzasztóan szégyellném magam. Néhány percig még lopva figyelem, idegességemben a combomhoz dörzsölve a tenyerem, majd mozdulatlanná dermedek, mikor óvatosan a kezemre simítja az övét. Meglepetten nézek fel rá, nem értem honnan tudja mindig, hogy mit szeretnék.

- Megint fázik a kezed? – kérdi halvány mosollyal, mire szégyenlősen bólintok egyet, aztán gyorsan le is sütöm a szemeim a nyilvánvaló hazugság után.

- Bocsánat. – suttogom bűnbánón magam elé.

- Miért kérsz bocsánatot?

- N-nem is fázik a kezem. – vallom be szégyenkezve. – Nem akartam hazudni cs-csak nem mertem… nem mertelek megkérni rá. Bocsánat.

- Semmi baj Adam. Te amúgy sem tudsz valami jól hazudni. – nevet halkan.

Továbbra is kerülve a tekintetét a szabad kezemmel pillekönnyen végigsimítok a bőrén. Olyan furcsa érzés az érintése, teljesen más, mint amikre emlékszem. A bőre puha, meleg és sima, a ruháinak pedig mindig finom illata van. Semmiben sem hasonlít Rá.

- Ezek szerint, már nem félsz attól, hogy hozzád érek? – kérdezi néhány másodperccel később, de erre még én magam sem tudom a választ.

- Ez így nem fáj. – válaszolok bizonytalan hangon - Most jó érzés és ha… ha arra gondolok, hogy megérintesz, nem félek. – vallom be, közben félénken a szemébe nézve – Te… te nem vagy olyan, mint Ő.

- Abban biztos lehetsz Adam, hogy nem vagyok olyan. – komolyodik el egy pillanatra, mielőtt ismét ellágyulnának a vonásai – És ha kísérletezni akarsz, te is nyugodtan megérinthetsz engem, hogy kipróbáld milyen érzés. Én nem bánom.

- Biztos? Nem lesz neked… kényelmetlen? - annak ellenére, hogy azt mondta nem undorodik tőlem, nem hiszem, hogy szeretné, ha egy olyan, mint én hozzányúlna.

- Egy cseppet sem, sőt, nekem is könnyebb lenne megnyugtatnom mikor zaklatott vagy. Néha egy ölelés, vagy egy kézszorítás többre képes, mint a szavak, de már ez is nagyon nagy előrelépés, ugye tudod? – mosolyog rám figyelmesen.  Nem is értem mivel érdemeltem ki, hogy ilyen kedves legyen hozzám.

Óvatosan felemelem a kezem, majd nagyot nyelve az arca felé emelem. Látom, hogy megrebbennek a szemei, mire egy kicsit elbizonytalanodom, de bátorító mosolyát látva összeszedem magam. Az ujjaim puhán érnek az arcához, finoman végigsimítva azon a helyen, ahol megsebesítettem. Picit még mindig érezni, de szerencsére csak halványan látszik a helye.

- Annyira sajnálom, hogy bántottalak. – suttogom remegő hangon – Bárcsak inkább én sérültem volna meg!

- Ezt már megbeszéltük Adam, nem tehetsz róla.

- De akkor is… szégyellem magam. Borzalmas vagyok. – ejtem le a kezem és a másikat is elhúzom az övétől. Nem érdemlem meg a kedvességét.

Caleb hosszú sóhajjal csóválja meg a fejét és közvetlenül velem szemben helyezkedik el, hogy ne tudjak elbújni előle.

- Adam, nézz rám, kérlek. – lassan megteszem – Nem szeretném, hogy emiatt rosszul érezd magad, mert nem a te hibád. Csakis a betegséged tehet róla és sajnos az a felelőtlen bejárónő is, aki összevissza fecseg és engedély nélkül lépett a szobádba, de te nem. – szögezi le határozottan – Az hogy bűntudatod van miatta, azt jelenti, hogy egyáltalán nem vagy rossz és sajnálod, amit tettél, szóval elfogadom a bocsánatkérést. Mostantól viszont ne is gondolj rá, ez csak egy karcolás, ami hamarosan elmúlik, rendben?

Kis tétovázás után bólintok, de nem tudok azonnal megnyugodni, ahhoz szükségem van még egy kis időre, amit Caleb meg is ad nekem. Nem sürget, hagyja, hogy szép csendben átgondoljam a dolgot, addig ő mindent visszapakol a kosárba. Nem látom, hogy bosszús lenne, most is ugyanolyan nyugalom árad belőle, mint mindig és ez, na meg a tudat, hogy sosem bántana, elég erőt ad, hogy ismét megfogjam a kezét.

- Köszönöm, hogy így… törődsz velem. – mondom esetlenül, de nem jut eszembe semmi más.

- Nincs mit Adam. – szorítja meg a kezem gyengéden, s a szemembe nézve rám mosolyog. – Szeretnélek egyszer boldognak látni és mindent el fogok követni ennek érdekében. – ígéri.

Szavaira langyos melegség áradt szét a mellkasomban, a szívem pedig kétszer olyan sebesen kezd dobogni, mint máskor. Úgy érzem túl szoros neki odabent és ki akar törni a helyéről, de mégis megmagyarázhatatlanul jó érzés. Hiába akarnám elmondani Calebnek, mit érzek, képtelen lennék megfogalmazni, így nem is mondok semmit. Talán most is kitalálja és megérti, ha én magam nem is.

A tekintete tele van gyengédséggel, miközben feláll a pokrócról és a kezemet egy pillanatra sem engedve el, engem is felsegít.

- Azt hiszem, ideje lenne bemennünk, kezd hűvös lenni idekint. – mondja körülnézve.

Követem a pillantását a sötétségbe, mire hideg borzongás fut végig a testemen és sietve bólintok. – Menjünk.

Gyorsan összeszedünk mindent, Caleb viszi a nehezebb piknikkosarat, míg én a könnyű tollpárnákat fogom a karomba. Most, hogy semmi sem tereli el a figyelmem, feszülten pásztázom a sötétben mozgó fák árnyait és minden neszre összerezzenek. Szeretnék minél előbb odabent lenni, de nem tágítok Caleb mellől és csak akkor lélegzem fel, mikor a hátsó ajtó becsukódik mögöttünk, a kulcs pedig elfordul a zárban.

A párnákat lerakom a kanapéra a nappaliban, majd tétován visszamegyek Calebhez a konyhába. Nem tudom, mit kellene most tennem, a lefekvés gondolata nyugtalanít, nem akarok máris egyedül maradni a szobámban, és főleg nem akarok aludni.

- Caleb… lehetne, hogy még ne keljen lefeküdnöm? – kérdem a kezeimet tördelve. Aggódom, hogy milyen választ fog adni, mert némelyik ápolóm nem szerette, ha nem a megszokott napirendet követem, hisz azzal csak nekik okoztam gondot.

Caleb azonban kedves mosollyal az arcán biccent, miközben óvatosan a mosogatóba pakolja a poharainkat. – Hát persze, akkor fekszel le, amikor akarsz.

- Nem baj, hogy így neked is fel kell lenned?

- Egyáltalán nem, ne aggódj. – von vállat - Amúgy sem szoktam korán lefeküdni, sokszor még azután is fent vagyok, miután te elaludtál.

Meglepetten nézek rá, mert ez eddig eszembe sem jutott. Olyan csendben volt mindig, hogy biztos voltam benne, hogy már alszik. De ezek szerint végig ébren volt és vigyázott rám.

Mikor észreveszi, hogy figyelem, leteszi a kezében tartott törlőruhát és közelebb lép hozzám, bár nem annyira, hogy megérinthessen, s ezzel megint bizonyítja azt, mennyire más is ő, mint a többi ember. Még most is figyel arra, hogy ne érezzem rosszul magam, pedig tetszett, ahogy megérintett.

Zavartan lesütött szemekkel teszek felé egy lépést, csak hogy tudja, jól vagyok, és már nem félek tőle. A kinti sötétség ellenére, idebent vele biztonságban érzem magam, mintha védve lennék mindentől. Mert tudom, hogy ő nem bántana.

- És… és mit szoktál csinálni éjszaka?

- Hát, általában olvasok, vagy megnézek egy filmet a laptopomon. – gondolkodik el – Mit szólnál, ha ma este csatlakoznál hozzám és együtt néznénk meg egy filmet?

Lassan felpillantok rá. - Nem is tudom… Én soha nem nézek filmeket. - arra sem emlékszem, hogy valaha néztem volna tévét…

- De szeretnél?

- Nem tudom. – motyogom feszülten. – Szabad?

Ezen mintha hosszabban eltöprengene, és közben sokáig néz engem, amivel egy hete még halálra rémített volna, de most hogy tudom, nem bántana, pusztán csak nem értem miért teszi.

- Nem tudok róla, hogy tilos lenne. – szólal meg végül, mikor látja, hogy idegessé tesz a hosszas hallgatása – Keresek valami olyat, ami szerintem tetszene neked, és nincs benne semmi, ami felzaklathatna. Mit szólsz?

Röviden bólintok. Azt semmiképp se akarom, hogy megint rohamom legyen. Azok után nem, hogy a múltkor bántottam őt, de…

- Te miért engeded meg nekem, hogy döntsek? – kérdem értetlenül, mire ráncba szalad a homloka.

- Mire gondolsz?

- Hogy engem… engem mindenki úgy kezel, mint egy gyereket. – bököm ki, s ahogy a szavak elhagyják a számát, hirtelen megkönnyebbülést és szokatlan merészséget érzek, ahogy a sötétszürke szemekbe nézek.– Még te is annak neveztél néhányszor, csak mert én nem tudok gondoskodni magamról, és mert beteg vagyok, de én… én már nem vagyok gyerek Caleb. Régóta nem vagyok az. – suttogom.

Caleb értetlenül és kissé döbbenten mered rám, én viszont nem kapom félre a tekintetem. Miért bámul így? Miért néz rám ilyen… ilyen furcsán?

 

 



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2016. 12. 25. 15:36:01


Andro2016. 04. 23. 10:44:21#34224
Karakter: Caleb Montgomery
Megjegyzés: (kis betegemnek)


- De… akkor már sötét van. – mondja halk, aggodalmas hangon. Tudom, hogy fél a sötéttől, de le kell küzdenie.

- És ha a teraszon égve hagynánk a lámpát? – vetem fel, hogy ő is biztonságban legyen. De úgy tűnik, még így sem akar nagyon hajlani rá.

- Miért akarod ennyire, hogy kimenjek? – néz fel rám, a karjaival ölelve magát.

Nagyon fél, így picit közelebb húzódom hozzá, de csak annyira, hogy érezze, ott vagyok, nincs egyedül. Nem akarom még jobban a frászt hozni rá, így is meg van ijedve szegénykém.

- Félre ne érts, nem erőltetek semmit. – viszonzom a pillantását. – Csak szeretném, ha egy picit kiszabadulnál a burkodból, még ha csak egy órácskára is. Talán jót tenne a friss levegő, de ha nem akarod, nem fogunk kimenni. Ez a te döntésed kell, hogy legyen.

- Félek a sötétben. – vallja be szorongó hangon. Fifike pedig nyüszítve bújik a kezéhez. Úgy tűnik, már ez is megnyugtatja Adamet.

Csak rámosolygok, hiszen tudom, milyen érzés lehet. Nem erőltethetem, a saját ütemében kell gyógyulnia, de egy kis rásegítés azért még nem baj. Sosem tudnék ártani, így is annyira törékeny a lelke.

- Tudom, Adam. Minden éjjel ég a kislámpád, és hidd el, sokkal többen félnek a sötétben, mint ahányan bevallanák.

Lesüti a szemét, mint akit tetten értek, és a pólója alját kezdi piszkálni. Tudom, milyen nehéz bevallania, hogy fél valamitől, különösen akkor, ha az a félelem valami rossz, borzalmas dologhoz kapcsolódik. Nem mondom ki, amit gondolok, azt szeretném, ha ő döntene.

- Szeretnék kimenni, de nem akarom, hogy… valami baj legyen megint. Ha megijedek és dühös leszek… - elharapja a mondatot, és megrázza a fejét. – Inkább jobb lenne, ha nem mennék sehová.

Nem válaszolok azonnal, hagyok neki egy kis időt, hogy megeméssze a dolgokat. Csak aztán szólalok meg nyugodt hangon, hogy ne zaklassam fel.

- Csak egy kérdésre válaszolj Adam: Ha nem lesz teljesen sötét, szeretnél kimenni piknikezni?

Látom, hogy alaposan meggondolja, mit is mondjon nekem. Hosszasan rágódik a dolgon, de nem zavarom. Végül bólint.

- Rendben, akkor megyünk. – jelenti ki, mire elmosolyodom.

Én befejezem a kád takarítását, mialatt Adam befejezi Fifike fésülését. Még hallom, hogy ételt tesz ki a kutyának, majd mire feleszmélek, már egy könyvvel a kezében látom viszont a szoba sarkában. Meg kell, hogy mondjam, nagyon bátor, amiért mégis kijön. Végre úgy tűnik, komolyan össze akarja szedni magát, ami jó jel.

 

~*~

 

Szürkülettől már a konyhában készítjük a vacsoránkat. Néhány szendvics, jól telepakolva zöldségekkel és sonkával. Többre nincs is szükség, Adam amúgy sem nagyon eszik sokat. Találok egy dobozka málnát is, amit szintén beleteszek a fonott piknikkosárba. Nem is tudtam, hogy van ilyen fonott kosárka itt, véletlenül akadtam rá a kamrában. A gyümölcsteát még forrón beleöntjük egy termoszba, hogy ne hűljön ki, majd két pohárral azokat is az ennivaló mellé tesszük.

Mire mindennel elkészülünk, be is esteledik, Adam pedig egyre idegesebb. Jól tudom, mennyire fél a sötéttől, és a szabad tértől, de örülök, hogy erőt vesz magán. Büszke vagyok rá, és a kertben nem történhet vele semmi baj. Ráadásul én is ott leszek. Fifikét benn hagyjuk, hiszen nem lenne jó, ha ismét összekoszolná magát. Adam még felkapja a szvetterét és az előre odakészített kockás plédet, majd jön utánam. Én a kosarat hozom. Kellemes, friss a levegő, nincs túl hideg, de meleg sem. Jó lesz a pléd, legalább be tudunk takarózni. A pokróc, amin ülni fogunk, nálam van, és hoztam párnát is.

Adam a nyomomban halad, közel hozzám, és érzem, hogy aggódik. Pedig nem megyünk messze a háztól, a fények is látszanak az ablakból, nincs mitől tartanunk. Végül megérkezünk, és leterítem a pokrócot és leteszem rá a kosarat.

- Minden rendben? – kérdem, és végigfuttatom rajta a tekintetem.

Adam lassan letelepszik a pokrócra, és csak bámul maga elé.

– Azt hiszem… csak ijesztő itt kint.

- Senki nem fog bántani, ne aggódj. Inkább próbáld meg élvezni a csendet. Este valahogy minden sokkal békésebb. – mondom, miközben helyet foglalok a pokróc másik felén.

Adam elveszi az egyik párnát, és átöleli, míg én felnézek. Gyönyörű ma az égbolt, tele van csillagokkal. Tiszta éjszakánk lesz.

- Mit fogunk csinálni?

- Mondjuk, nézhetnél fölfelé is – mosolyodom el. – Ott sokkal több a látnivaló.

Látom, hogy felfelé billenti a fejét, és a szemei elkerekednek. Hagyom, hadd nézze, én azonban úgy döntök, lefekszem. Az apró zajra Adam összerezzen, és rám néz. Pedig semmit sem csináltam, csak kényelembe helyeztem magam.

- Meg fog fájdulni a nyakad, ha sokáig nézel fölfelé. – Egy párnát húzok a fejem alá, kezeimet összekulcsolom a mellkasomon. Máris jobb. – Így sokkal kényelmesebb.

- Te már máskor is csináltál ilyet?

- Előfordult – fordítom felé a fejem. Mattel annak idején gyakran feküdtünk ki a kertbe csillagokat nézni. – Jó alkalom a kikapcsolódásra, ha szünetet akarsz tartani.

Félig lehunyom a szemem, és úgy kémlelem az eget. Minden olyan békés és gyönyörű. Eszembe jut a gyerekkorom, mikor Mattel folyton a csillagokat néztük, és kerestük a csillagképeket. De azóta eltelt húsz év, és felnőttünk.

Hirtelen arra eszmélek, hogy Adam húzódik hozzám közel. Nem nézek oda, nem akarom megzavarni. Úgy tűnik, nem fél tőlem, mert alig centik választják el a testét az enyémtől. Érzem a teste melegét, hallom a lélegzését.

- Caleb… te ismered a csillagképeket? – kérdi szinte suttogva, mintha nem akarná megzavarni az éjszaka csendjét.

- Néhányat, de nem vagyok profi. És te?

– Nem.

- Szeretnéd, hogy mutassak párat? – kérdem türelmesen.

- Inkább később, ha nem baj. – Kinyúl a plédért és magára teríti. Biztos fázik, hiszen alig van kinn. – Előbb… elmondhatok neked valami?

- Persze, Adam – nézek rá, mire behunyja a szemét. Mintha most jött volna rá, hogy milyen közel is van hozzám. Olyan gyönyörű, páratlan szépség. Olyan törékeny és védtelen, mint egy virág. – Ne félj, nem teszek semmi olyasmit, amit nem akarsz.

- Tudom… - pillant rám zavartan. -… Csak nem szoktam ilyen közel lenni… senkihez – teszi hozzá. Zavarban van, fél, de nem húzódik el.

Az arcát figyelem, miközben a tekintete a kezemre téved. Nem nyúlok hozzá, meg sem próbálom, csak ha ő szeretné.

- És milyen érzés? – érdeklődöm egy kedves mosoly kíséretében.

– Zavarba ejtő… azt hiszem – motyogja bizonytalanul.

Nem mondok semmit, megértem. Még tart egy picit tőlem, de nem zavarja a jelenlétem, de zavarban van. Nem fél, mert tudja, hogy nem bántom. Én pedig szeretném boldoggá tenni, mindent megadni neki, amit csak lehet. Azt hiszem, a végén tényleg bele fogok szeretni. Hirtelen összedörzsöli a kezét, ami felkelti a figyelmem.

- Fázol? – kérdezek rá.

- Nem fázom… csak a kezem hideg – suttogja egész halkan.

- Adam, megengeded nekem, hogy… megfogjam a kezed? – kérdem lágyan, a hangomban nincs semmi tolakodás.

Látom, ahogy mozdulatlanná válik, ledermed. Talán nem volt jó ötlet, de ezzel talán segíthetnék neki. Szeretném megérinteni, megfogni a kezét, megsimogatni a haját, átölelni, amikor rémálomból ébred. Szeretnék megnyugtató dolgokat suttogni a fülébe. Örökre vele akarok maradni, ezzel az angyali, törékeny szépséggel. Végül nagy levegőt vesz, kifújja és esdeklő tekintettel néz rám.

– Csak… csak ne fájjon, jó?

- Megígérem – biccentek komolyan, és a kezem óvatosan az övére csúszik.

Levegőt sem mer venni, én pedig örömmel érintem meg hideg, de puha, bársonyos bőrét. Végül kiereszti a levegőt. Fél, de azt hiszem, jól is esik neki az érintésem.

- Meleg a kezed – leheli. Találkozik a tekintetünk, és nem is engedi el a másikét. Adam nem fordul el, nem húzódik el, ami jó jel. Tökéletes biztonságban érzi magát mellettem. – Az Övé mindig hideg volt.

- Akarsz beszélni Róla? – kérdem, és nem húzódom el..

Egy ideig nem válaszol, mint aki azon gondolkodik, mit kéne mondania. Majd nagyon óvatosan megérzem a másik kezét is a kezemen. Csak az ujjaival érinti meg és simogatja meg a bőröm, de nagyon jólesik. Ha hozzám mer érni, akkor már javul az állapota. Bár lehet, hogy ez csak a mai, különleges este eredménye. Ki tudja, máskor is fogja-e hagyni.

- Nem azért ég a kislámpa éjjel, mert félek a sötétben… - kezd bele abba alig hallható hangon, amit már egy ideje sejtek -… hanem mert… ha… ha álmodom, az álmaimban mindig sötétben vagyok. – Egy pillanatra megszorítja az ujjaimat, de aztán a keze el is ernyed. – Egy sötét alaksor… és ha felébredek… a fényből tudom, hogy tényleg ébren vagyok.

- Ennyire valóságosnak tűnnek az álmaid? – kérdem lassan simogatva a kezét.

- I-igen.

- Dr. Morton még nem próbált segíteni? – Gondterhelten ráncolom össze a homlokom, és a simogatást is abbahagyom. Nem tetszik ez nekem. Ha az álmai ennyire valóságosak, hogyhogy a doktor még nem vette észre?

- De igen… csakhogy… ahhoz el kellett volna mondanom neki. – hunyja le a szemét. – Mind megtudták volna milyen… milyen undorító vagyok.

Fél, retteg, halálra van rémülve, és meg is tudom érteni. Szerencsétlen borzalmas dolgokon ment át, amiket nem mer másnak elmondani. Rám sem mer nézni, mert attól fél, én is elmegyek. Mélyet sóhajtok, és óvatosan megszorítom a kezét, hogy tudja, nincs egyedül. Megremeg az érintésre, de nem húzódik el, ami jó jel. Nem szólok azonnal, nem akarom megriasztani és nekem is össze kell szednem a gondolataimat. De valamit mondanom kell, meg akarom nyugtatni, hogy tudja, érezze, nem gyűlölöm, nem undorodom tőle.

-       Nem vagy undorító, Adam – mondom lágyan, mire kinyitja a szemét, és bizonytalanul néz rám. Annyi félelem van a tekintetében, annyi kétely, hogy a szívem majdnem beleszakad. – Nem vagy undorító, de az igen, az ezt tette veled. Te nem vagy hibás, nem csináltál semmi rosszat.

-       Nem… nem undorodsz tőlem? – kérdi szinte sírva, és könnyek csillognak a szemében. Remeg, és mintha picit kapaszkodna a kezembe. – Nem… félsz, hogy… hogy beszennyezlek?

-       Egy egészen picit sem félek – rázom meg a fejem. – És egyáltalán nem undorodom tőled. Te nem tehetsz arról, ami történt, csak egy gyerek voltál. És az, aki bántott, már soha többé nem árthat neked.

-       Meg… megígéred? – A hangja halk, reménykedve néz rám, a könnyek lecsorognak az arcán. Tőlem vár vigaszt és megerősítést. Egyenesen a szemembe néz, mintha olvasni akarna belőle. – Meg… megígéred, hogy… hogy soha, de soha… senki nem fog többé bántani? És hogy… hogy… hogy… sosem mész… el?

-       Megígérem – bólintok határozottan. – Mindig itt maradok melletted, és mindig meg foglak védeni téged. – Halkan szipog, én pedig előveszek egy papírzsepit. Ám amikor az arca felé nyúlok, hátrahúzza a fejét. – Nem foglak bántani, csak a könnyeidet akarom letörölni, Adam – mondom lágyan. – Nem fogok neked fájdalmat okozni, ígérem. Csak segíteni akarok.

Remegve bólint, de érzem, hogy megfeszül az egész teste, amikor a zsebkendő az arcához ér. Gyengéd, óvatos mozdulatokkal törlöm le a könnyeit, miközben ő a lélegzetét is visszatartja. A szíve hevesen ver, érzem a ruháját keresztül. Bízik bennem, mégis fél, és ezt a félelmet nehéz lesz eltüntetni. Pedig szeretném látni, ahogy mosolyog, hallani, ahogy nevet, de addig még hosszú az út. Már az is nagy előrelépés, hogy el mert nekem mondani egy ilyen hatalmas titkot. Tudom, mennyire félt megosztani ezt velem, egy kívülállóval, valakivel, aki alig két hete költözött a házba, aki idegen és akitől még mindig tart egy kicsit.

 

Hagyom, hadd nyugodjon meg, mikor végzek a könnyei letörlésével. Nem sír, de a szemei kicsit vörösek a tekintetében még mindig ott a félelem és a kétely. De úgy tűnik, megnyugtatja a tudat, hogy nem megyek el, és vele maradok. Legalább van egy biztos pont az életében. Még mindig fogom a kezét, amikor a másikkal feltámaszkodom, és úgy nézek le rá. Olyan gyönyörűek a szemei, az arca, mindene. De ezt nem merem elmondani neki, félek, hogy vagy összezavarnám, vagy halálra rémíteném.

-       Caleb… - szakít ki a gondolataimból, én pedig kérdőn nézek rá. – Te… te miért nem próbáltál soha megölelni?

-       Nem igazán értem a kérdést – ráncolom össze a homlokom.

-       Apa mindig… mindig… megölel, amikor rosszat álmodok de… nem jó. Nem értem, miért csinálja, ha tudja, hogy nekem rossz – néz rám tétován.

-       Azt hiszem azért, mert hibásnak érzi magát amiatt, ami veled történt – válaszolom türelmesen. – Úgy érzi, az ő hibája, amiért nem tudott megvédeni téged, és ilyen módon akarja jóvátenni. Tudod – folytatom, mikor Adam értetlenül néz rám – a szülők bármire képesek a gyerekeikért, és ha a gyerek bajban van, vagy fél, megpróbálják megnyugtatni. Erre való az ölelés. Apukád csak meg akar nyugtatni téged, azt szeretné, hogy érezd, biztonságban vagy mellette. És azt hiszem az anyukád is. Mindketten szomorúak és tanácstalanok, mert saját magukat hibáztatják, amiért az a borzalmas dolog történt veled.

-       De… de ők nem tehetnek róla – mondja halkan.

-       Igen, de ők úgy érzik, hogy hibásak – válaszolom. – Ez a szülői szeretet, tudod? Biztos vagyok benne, hogy számtalanszor feltették már magukban a kérdést, mi lett volna, ha aznap hazahoznak autóval. Vagy ha kimennek eléd, és a kapuban várnak meg. Biztos ezernyi lehetőség átfutott a fejükön, amivel megakadályozhatták volna a tragédiát, amit nem láthattak előre. Bűntudatuk van, és nem tudják, hogy segítsenek neked. Ők is legalább annyira félnek, mint te.

-       De… de mitől?

-       Attól, hogy gyűlölöd őket, amiért nem tudtak megvédeni – mondom komolyan.

Adam szemei elkerekednek. Valószínűleg ez a lehetőség fel sem merült benne, hogy a szülei emiatt szenvednek. Talán nem is gondolta, hogy a szülei saját magukat hibáztatják amiatt, ami történt. Sok szempontból Adam még mindig gyerek, legalábbis érzelmileg és sokszor a gondolatai is gyermekiek. A kezembe kapaszkodik, és engem néz. Szinte látom, ahogy az elméje próbálja feldolgozni a hallottakat. Adok neki időt, hiszen nem szabad siettetnem a dolgot. Végül Adam megszólal, a hangja pedig olyan halk, hogy szinte suttogás.

-       Én… nem gyűlölöm őket, csak… csak félek, hogy… hogy mit fognak gondolni rólam – suttogja nekem bűnbánó hangon. – Én… nem akarom, hogy apáék féljenek tőlem. Ők… ők nem hibásak.

-       Te ezt tudod, és én is, de ők nem tudják – mondom szelíden. – Mi lenne, ha amikor legközelebb apukád telefonál, ezt elmondanád neki? Biztos boldog lenne, és megkönnyebbülne.

-       Nem tudom, hogy lesz-e ehhez elég bátorságom – motyogja halkan, mire bátorítóan megsimogatom a kezét.

-       Sokkal erősebb, és bátrabb vagy, mint hiszed, Adam – mosolygok rá gyengéden. – Hiszen nekem is beszéltél a félelmeidről, pedig én aztán tényleg idegen vagyok. Mégis megbízol bennem annyira, hogy megoszd velem a legfélelmetesebb titkaidat, nem igaz?

-       És… és biztos, hogy… hogy apáék nem fognak utálni engem? – kérdi félelemmel a hangjában.

-       Egészen biztos – mondom. – Lehet, hogy meg fognak ijedni, de legalább tudni fogják, hogy mit érzel és min mész keresztül. Tudod, máshogy nem tudnak segíteni. És Mr. Mortonnal is beszélned kell erről, máskülönben honnan tudná, mit is kell tennie, hogy jobban érezd magad? Érted, mit akarok mondani, Adam? – nézek a szemébe szelíden, ő pedig bólint. – De nem kell azonnal megtenned. Adj magadnak időt, amíg átgondolod a dolgokat. Nem kell sietned, csak szép lassan, lépésről-lépésre.

 

Adam csak bólint, de úgy tűnik, lassan megnyugszik. Az éjszaka kellemes, valahol felhuhog egy bagoly, mire Adam összerezzen, de azonnal el is lazul. Nem szereti a madarakat, de nem hibáztatom. A csillagok, és a kövér hold világítanak az égen, én pedig kezdek megéhezni, de nem mozdulok. Csak akkor, amikor Adam is mocorogni kezd.

-       Éhes vagy? – kérdem, mire bizonytalanul bólint. – Akkor együnk, bár ahhoz előbb el kell engedned, hogy elérhessem a kosarat.

-       De… de utána… - nem fejezi be a mondatot, nekem pedig csak sejtéseim vannak arról, mit is akart mondani.

Lassan enged el, amiből arra következtetek, hogy nem volt ellenére az érintés. Talán jól is esett neki, biztonságot és fogódzót kapott tőlem. És eszik. Igen, legalább eszik, és már nem fél a közelemben ülni, alig pár centire tőlem. Bár azért a plédet magán tartja. Jó étvágya van, többet eszik, mint szokott, ami jó jel. Most el van lazulva, biztonságban érzi magát. Jó látni, hogy ilyen nyugodt, akkor is, ha belül valószínűleg fél. Jót tesz neki, hogy kinn van, és a jelenlétem megnyugtatja a sötétben is.

-       Adam – szólalok meg, mire abbahagyja az evést, és rám néz. – Ha rémálmaid vannak, nyugodtan átjöhetsz hozzám, és felkelthetsz.

-       Nem fogsz haragudni? – kérdi aggodalmasan.

-       Egyáltalán nem – rázom a fejem. – Szeretném tudni, hogy mit álmodsz. Ha elmondod nekem, azzal talán segíthetek én is. Tudod, néha jó dolog, ha elmondjuk, mit álmodunk, főleg, ha rossz álom.

-       Én… még… még meggondolom – bólint.

-       Rendben – mosolyodom el. – És Adam, mi lenne, ha minden nap kijönnénk egy órácskára a udvarra? – kérdem. – Ha akarod, akkor csak nappal, de szerintem jót tenne neked, ha minden nap levegőn lennél egy kicsit. Nem tesz jót, ha egész nap csak odabenn gubbasztasz, és ezt a te érdekedben mondom, tudod.


Moonlight-chan2016. 01. 21. 01:24:56#33897
Karakter: Adam Lewis



Még sosem kellett háziállatról gondoskodnom, ilyen hatalmas kutyáról pedig még csak nem is álmodtam soha. A fürdetése első hallásra is ijesztő feladatnak tűnik olyannak, aki még nem próbálta, de én leginkább attól félek, hogy egyáltalán nem tudom megtenni, nem leszek alkalmas a feladatra, vagy legrosszabb esetben fájdalmat okozok szegénynek. Bízom benne, hogy Caleb majd időben szól, ha valamit rosszul csinálnék, de egyenlőre arra koncentrálok, hogy mindent összeszedjek, amit mondott.

Különös érzés belépni a szobájába, még úgy is, hogy nincs idebent és engedélyt adott rá. Olyan mintha valami tiltott dolgot művelnék, főleg mikor abból a sporttáskából keresem elő a kutyakefét és a sampont. Nem tudom megállni, most hogy kinyitottam a cipzárt, minden tárgyat megnézek benne, de egyik sem olyasmi, amivel nekem akarna ártani. Ez még jobban megnyugtat, pedig már amúgy is elhatároztam, hogy nem fogok félni tőle többé. Nem rettegek a közelében, nem fogok szűkölve elhúzódni, míg okot nem ad arra, hogy kételkedjem benne. Hiszen ez a bizalom nem? Amiről Mr.Morton és Mr.Evans is folyamatosan beszél nekem. Rábízni magam valakire, félelem nélkül, mert ha tartunk tőle, akkor az nem is igazi bizalom.

Az ajtóból még visszafordulva gyorsan körbenézek, már majdnem három hete itt él velem, de még egyszer sem néztem meg hogy rendezkedett be. A szoba alig változott, bár látszik, hogy laknak benne. Az íróasztalon egy laptop pihen, amihez én egyáltalán nem értek, mellette cd-k, kulcsok, könyvek, füzetek, néhány összehajtogatott ruha a széken, semmi szokatlan vagy ijesztő.

Megnyugodva viszem át a fürdőszobámba a sampont és a kefét, leteszem őket a kád peremére majd mivel még mindig nincsenek sehol, lassan visszaindulok a konyhába.

Caleb éppen a kutya bundájából szedegeti a száraz leveleket és mindenféle apró szemetet, ami a kertben hemperegve ragadt rá. Én is leguggolok Fifike másik oldalára, aki türelmesen viseli a tisztogatást és nagyon vigyázok, hogy ne húzzam meg a szőrét. Szeretnék mindent megtanulni, hogy egyszer majd egyedül is gondoskodni tudjak róla.

- Mielőtt megfürdetjük Fifikét, ki kell kefélni a szőrét – magyarázza Caleb nyugodt hangon, mire ránézek a kutya fölött – Ha kócos bundával fürdetjük meg, utána sosem tudjuk kikefélni a bundájából a gubancokat. Szóval arra szeretnélek kérni, Adam, hogy ha felmegyünk, keféld ki a kutyus bundáját, míg én megcsinálom a fürdővizet.

- Egyedül? Még… még sosem csináltam… teljesen egyedül. – mi van ha… mi van, ha felsértem a bőrét?

- A múltkor is sikerült, és Fifike megbízik benned, ugyanúgy, ahogy én is – mondja, majd feláll – Menjünk, mert még meg is kell majd szárítani a bundáját. Ha nem tesszük meg a fürdés után, akkor megfázhat, és azt nem szeretnénk.

Mindent megjegyzek, hogy máskor is tudjam mit kell tennem, majd követem őt fel az emeletre. Közben azon gondolkodom, vajon a szüleim mit szólnak majd, ha meglátják a kutyát. Remélem, nem fogják elvitetni tőlem, mert az… az nagyon rossz lenne. Szeretném, ha mindig velem maradna.

A fürdőben Caleb meglátja a sampont és a kefét, amit áthoztam. Hálásan rám mosolyog, az arca nagyon szelíd, kedves, annyira, hogy kisebb bűntudatom támad, amiért átnéztem a tárgyakat a táskában. Ő nem akar bántani engem… mindig csak segít és segít.

- Köszönöm, Adam, látom, sikerült megtalálnod, amiket kértem. Ugye nem is volt nehéz?

- Nem, csak… csak féltem, hogy… összekeverem a dolgaidat… - suttogom lesütött szemekkel, hogy ne lássa meg a gondolataim.

- A dolgok néha helyet változtatnak, aztán előkerülnek, ha eltűnnek – von vállat és cseppet sem tűnik haragosnak – Ne aggódj, ha össze is kevertél valamit, akkor is meg fogom találni. Na, fésüld ki Fifikét, addig én elkészítem a vizet.

- Rendben – veszem a kezembe a könnyű, fából készült kefét. Sűrű homokszínű sörtéje van, amibe minden simításkor beletapadnak a régi szőrszálak így hamar ki kell belőle szednem, hogy ne ragadjon vissza az állat bundájára. Nagyon óvatosan csinálom, de pár perc alatt rájövök arra, amire korábban is, hogy Fifike szereti, ha egy picit erősebben nyomom rá a kefét, hogy a sörték a bőrét is súrolják. Élvezem, hogy örömet okozok neki, ez azon ritka alkalmak egyike, mikor nem érzem magam fölösleges tehernek mindenki számára, mert végre van valami, amit egyedül is képes vagyok megtenni.

Mikor kész a fürdővíz, Caleb szól hogy jöhetünk, bár Fifike még azelőtt bent van a kádban, hogy én átlépném a küszöböt. Tágra nyílt szemekkel figyelem, amint egyetlen ugrással átugorja a magas porcelánkád oldalát, ezzel pedig Calebre is jó adag vizet juttatva. Úgy néz ki, mint aki ruhástól állt a zuhany alá, de ahelyett, hogy mérges lenne, jókedvűen nevetni kezd, ettől a hangtól pedig úgy érzem az én szívem is erősebben dobog.

Olyan furcsa a nevetés hangja. Mintha akaratlanul is boldoggá tenne, hogy hallom az övét, mert már ijeszt meg mint először, bár fogalmam sincs miért nem. Ezt is a bizalom tenné?

- Úgy tűnik, Fifike egyedül akar fürdeni – nevet rám pillantva, miközben közelebb araszolok a kádhoz – Most bevizezzük a bundáját, aztán besamponozzuk, mint ahogy a hajmosáskor szokás.

- Értem – bólintok, majd megfogom a sampont és jó adagot nyomok a tenyerembe. A dobozon egy nagy barna kutya lógatja a nyelvét, az írás szerint ez a termét kifejezetten nagytestű kutyák számára készült – Caleb… A… a kutyáknál nem szabad másmilyen sampont használni, csak ezt?

- Igen, csak a kutyasampont – bólogat komolyan – Tudod, a kutyák bőre és bundája nem olyan, mint a mi hajunk és bőrünk. Az emberekre kifejlesztett sampon nem tesz jót nekik, kiütéseik lehetnek tőle, hullhat a bundájuk, vagy meg is betegedhetnek. Ezért kell náluk a számukra készült sampont használni. Ez nem okoz számukra semmilyen bajt, érted?

- Igen – biccentek. Ezt sem tudtam, pedig mennyi bajt okozhattam volna, ha a saját samponomat használom! Talán megbetegítem, vagy megölöm vele, és akkor már az én életem sem ért volna semmit. Akkor olyanná váltam volna, mint Ő.

Gyorsan pislantok párat, hogy elűzzem a szörnyű képeket a szemem elől és ne legyen úrrá rajtam a rémület. Inkább ismét a kutyára figyelek.

Fifike nagyon nyugodt, hagyja, hogy szépen beledörzsöljem a sampont,  még a füle tövét is alaposan megvakargatom, akkor viszont már behunyja a szemét, pont ahogy az emberek, hogy ne menjen bele a sampon. Persze nagyon vigyázok, hogy ne folyjon le, gondosan letörlöm a habot, de Caleb megnyugtat, hogy a sampon nem csíp, mint a miénk.

- Így jó? – kérdezem, mikor már tetőtől talpig hab borít mindent.

- Igen, nagyon ügyes vagy, Adam – mosolyog rám – Tudod, nagy segítséget jelentesz nekem, és elnézést, amiért a kádadat kell használnom erre a célra. Majd kimosom, ha végeztünk.

Nem szólok semmit, mert nem tudom mit kellene mondanom. Furcsa érzés kerít hatalmába a dicsérettől. Zavartan kikerülöm a tekintetét és inkább az ölembe bámulok. A szavai valamiért olyan… különös bizsergést keltenek a mellkasomban, mintha apró pillangók szálldosnának ide-oda, a szárnyukkal csiklandozva engem.

Még nem tudom ez jó-e, de nem fáj, úgyhogy nem lehet rossz dolog, ugye?

- Meg tudom csinálni, és… nem zavar… - suttogom lesütött szemekkel - Én… örülök, hogy… hogy… nem vagyok a terhedre.

- Sosem vagy a terhemre. Ne gondolj ilyesmire! Most pedig mossuk le Fifikét, aztán meg kell fésülni és szárítani a bundáját, különben megfázhat. Az pedig igen rossz lenne, mert az emberekkel ellentétben az állatok nem tudják megmondani, ha valami bajuk van.

- Nem akarom, hogy beteg legyen… - nézek most fel. Épp elég, hogy én beteg vagyok, ő nem érdemli meg, hogy az legyen.

- Nem is lesz, mert tudom, hogy te nagyon vigyázol rá – mondja Caleb nyugtatón, visszafordulva a habos kutyához – Most inkább végezzük a dolgunkat, mielőtt a kislány türelmetlenkedni kezd.

Szó nélkül bólintok, hiszen ő tudja mit kell tennünk, de én is megjegyzek mindent. Talán majd felírom az egyik füzetembe, hogy semmit se felejtsek el.

Caleb megnyitja a zuhanyzó csapját, ugyanolyan langyosra állítva a víz hőmérsékletét, mint az előbb, majd odaadja nekem a zuhanyrózsát. Azt hittem ezt ő fogja csinálni, hiszen ez a legnehezebb feladat, hogy ne menjen víz az állat fülébe, szemébe, vagy az orrába, mert azt nagyon nem szeretik, de ő átadta nekem.

Megpróbálom minél óvatosabban, de szinte semennyit sem haladok, attól félek rosszul csinálok valamit és ezt Caleb láthatja is rajtam, mert rögtön megpróbál megnyugtatni.

- Csak csináld úgy, mint amikor hajat szoktál mosni. Én addig hozok egy nagy törülközőt és előkészítem a hajszárítót, hogy ne kelljen minden után futkosni. Mindjárt jövök.

Még mielőtt tiltakozhatnék, kimegy a fürdőből, én pedig rémülten fordulok vissza a kádból kilátszó vizes bundatorony felé.

Kérlek, ne okozzak fájdalmat! Csak most az egyszer had csináljak valamit jól! – gondolom a kutya meleg barna szemébe nézve, mert nem bízom annyira magamban, ahogy látszólag Caleb bízik bennem. De ahogy telnek a percek, rájövök, hogy nem történik semmi baj, mindent jól csinálok, bár Fifike néha-néha megrázza magát, így már engem is beterítenek a vízcseppek, de nem bánom. Jó érzés, nagyon jó, szinte úgy érzem nevetni is képes lennék, ha tudnám hogyan kell.

Caleb kuncogva jelenik meg mögöttem, mire ijedten pillantok hátra. Az egyik karján egy hatalmas törölközővel, a másik kezében pedig egy nagyfejes hajszárítóval.

-  Jól van, jó lesz. – lép közelebb még mindig vigyorogva - Öltözz át, csurom víz vagy. Addig én megtörölgetem Fifikét egy kicsit.

Megfordulok, de nem húzódom el, emlékeztetem magam, hogy vele biztonságban vagyok. Megígérte.

- Te is vizes vagy. – nézek végig az átázott pólóján.

- Én majd később öltözöm át, ha végeztünk – von vállat, aztán a kádban ücsörgő eb felé nyújtja a karját – Na, gyere, kislány, megtöröllek!

Fifike - mint aki érti minden szavát - kiugrik a kádból, ismét lefröcskölve engem, de aztán már megyek is a szekrényemhez száraz ruhát venni, hogy minél előbb visszaérje. Nem akarok elszalasztani egyetlen percet sem, máskor pedig nem érdekelt, hogyan múlik az idő.

Újabb fekete póló, fekete melegítővel, ezek még elázva is mindenemet elrejtik, ellenben Caleb világos pólójával, ami teljesen áttetszővé vált a nedvességtől. Belegondolva… nem találtam taszítónak a látványt. Undorodnom kellett volna, mint annak idején Tőle, viszont ők ketten egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Talán ezért… Igen. Ez az egyetlen magyarázat.

Gyorsan átöltözöm, a vizes ruhákat egy kupacba dobálom, majd visszasietek a fürdőbe.

- Miért fésülöd ki előre a bundáját? – kérdezem kíváncsian, hisz a kutya még mindig csupa víz.

Caleb türelmesen fordul felém, hogy lássam mit csinál.

- Mert ilyenkor könnyebb – válaszol készségesen – Ha a szárítás közben, vagy után próbálnám kifésülni, akkor nagyon gubancos lenne, és esetleg fájdalmat okoznék neki a fésülés közben. Utána csak átfésüljük majd egy kicsit.

- Értem – biccentek, majd meglepve nézek a szemébe, mikor átnyújtja nekem a kefét.

Miért? Hisz azt mondta könnyen fájdalmat lehet vele okozni, akkor miért adja az én ügyetlen kezembe?

- Kérlek, fésüld tovább, én addig átöltözöm – ad magyarázatot és már ki is fordul a szobából.

Tanácstalanul emelem fel a kefét, nagyot nyelve, bizonytalanul mártom a sűrű bundába, csak a felső részét simogatva, míg egyenletesen sima nem lesz és csak azután kezdem az alatta lévő rétegeket szétválasztani. Itt-ott beleütközöm egy makacs csomóba, azokon inkább az ujjaimmal segítek, minthogy meghúzzam a szőrét. Egyre bátrabban merem fésülgetni, mert sikerül kitapasztalnom mi az amit eltűr a kutya és mi az amitől mozgolódni kezd. Végül annyira belemerülök, hogy csak akkor pillantok fel, mikor Caleb közvetlenül mellettem áll. Ekkor viszont engedelmesen nyújtom neki vissza a kefét.

- Nem, nem, csináld te, nagyon jó vagy benne – hárítja el mosolyogva. – Úgy látom, megnyugtat, ha gondoskodsz Fifikéről.

-  Ő nem bánt. - suttogom félénken - Ő… ő kedves. Mint te, Caleb. – motyogom lesütött szemekkel.

Még mindig idegen tőlem, hogy kimondhatom amit érzek, de most megteszem, mert… mert… nem tudom miért, de… ez tűnik helyesnek. Remélem nem tettem semmi rosszat azzal, hogy ezt mondtam, hiszen ő tényleg kedves. Nem emlékszem, hogy bárki is így bánt volna velem… Caleb tényleg meg akar érten engem.

-  Az állatok nagyon okosak, megérzik, ha valaki szereti őket. Őszinték, és nem várnak semmit cserébe – kezdi halvány mosollyal az ajkain – Tudod, nagyon sokszor használnak állatokat terápiás célokra. Kutyákat, macskákat, lovakat és delfineket, mert ezek az állatok képesek gyógyítani már azzal, hogy a beteg közelében vannak. Apám kórházába a súlyos betegekhez gyakran visznek be kutyákat és macskákat.

-  Miért? – hogy tudnának ők gyógyítani?

Caleb abbahagyja a takarítást és úgy válaszol.

-  Mert amíg a betegek az állatokkal törődnek, elfeledkeznek a saját bajaikról, és jobban érzik magukat, gyógyulnak, mert nem azzal foglalkoznak, hogy betegek, érted? – csak bólintok, másra nem vagyok képes, annyira leköt az, amit mesél – Fifike jelenléte neked is jót tesz, sokat javult az állapotod, mióta itt van. Eltereli a figyelmed a betegségedről, a gondjaidról. Matt nem hiába hagyta itt, tudta, hogy szükségetek van egymásra.

Azért tette, mert azt akarta, hogy jobban legyek? – meredek magam elé – De miért? Hisz nem is ismer, mit számít neki, hogy mi van velem?

Lehet… hogy Caleb kérte meg rá? Vagy a testvére is olyan, mint ő? Jó és kedves?

Nem számít, úgysem tudok rájönni magamtól, de… -  Köszönöm… - nézek fel Calebre hálásan, mert hangosan kimondani nem tudom mit jelent nekem az hogy… van valaki. Valaki, aki nem bánt, aki jó, és most már talán többen is vannak – Neked és… és Mattnek is. Köszönöm…

- Ne köszönd! Természetes, hogy segítünk neked, ahogy tudunk. Egész eddig senki sem volt melletted, aki pontosan tudta volna, mire is van szükséged. Vagy csak nem akarta tudni. Ideje, hogy megtanuld más szemmel nézni a világot, Adam. – mosolyog rendületlenül, mint aki tényleg elhiszi, hogy meg fogom tenni, én pedig ezért sem szeretnék csalódást okozni, bár még mindig félek, rettegek, hogy nem sikerül.

- Megpróbálom… - ígérem bizonytalanul - …de… de olyan… Annyira… annyira…

-  Nehéz – fejezi be helyettem. Bólintok – Tudom, de azt is tudom, hogy képes vagy rá. Bízom benned, Adam – mondom határozottan. – Ha valaki képes túljutni azon a borzalmas dolgon, ami mögötte van, akkor az te vagy.

Nem tudom mit mondjak, annyira szeretnék normális lenni, annyira nagyon, hogy szinte égetik a torkomat a visszafojtott könnyeim. Ha sírnék, azt hihetné, hogy máris feladtam mindent, hogy mindig is gyenge voltam. Lehet, hogy így van, lehet, hogy mindez csak az én bolond fejem képzelgése, az Ő kegyetlen tréfája, hogy álmaimban azzal kínoz, amire a leginkább vágyom. Itt van Caleb, itt van a kutyám, az enyém, biztonságban vagyok és napok óta nem volt rohamom. Pillanatokra bár, de néha úgy érzem, talán ilyen érzés normálisnak lenni és rettegek tőle, hogy az egész álom szétpattan, mint egy törékeny üvegbuborék, és arra eszmélek, hogy az ágyamban ülök, a legborzalmasabb álmomból ébredve.
A kezeim alatt az élő test érintése az egyetlen, ami visszatért a kétségbeeséstől és emlékeztet rá, hogy ez az egész valóság. Nem egy álom, nem képzelgés, hisz érzek, tapintok és ha akarok ezúttal megszabadulhatok a félelmeimtől...

- Adam!

A nevem hallatán felkapom a fejem, bizonytalanul fordulok Caleb felé. Az is lehet, hogy többször szólongatott, csak nagyon elmerültem a gondolataimban.

– Nem lenne kedved este kimenni az udvarra? – folytatja, mire minden porcikámat feszültég járja át – Csak azért gondoltam, mert telihold lesz, és gyönyörűek ilyentájt a csillagok. Kiteríthetnénk egy hatalmas pokrócot a fűre, kivinnék egy piknikkosarat, és ott ehetnénk, nézve az eget. Persze, ha van hozzá kedved – mosolyog gyengéden – Nem kötelező, ha nem akarod. Ne félj, nem foglak erőltetni.

- De… akkor már sötét van. – mondom halkan. Ha a hold és a csillagok is fent vannak, akkor már teljesen sötét van.

- És ha a teraszon égve hagynánk a lámpát? – veti fel, de nekem még most sem tetszik az ötlet. Hiszen nappal sem szeretek kimenni, sötétedés után pedig még kevésbé.

- Miért akarod ennyire, hogy kimenjek? – nézek fel rá, karjaimmal nyugtatón ölelve a vállaim.

Caleb közelebb húzódik, mintha megérezte volna, hogy kezdek megrémülni, de ügyel arra, hogy ne legyen túl közel.

- Félre ne érts, nem erőltetek semmit. – viszonozza a pillantásom – Csak szeretném, ha egy picit kiszabadulnál a burkodból, még ha csak egy órácskára is. Talán jót tenne a friss levegő, de ha nem akarod, nem fogunk kimenni. Ez a te döntésed kell, hogy legyen.

Csakhogy én mindig is féltem dönteni. Valójában szeretnék kimenni, szeretnék sétálni, de félek. Tudom, hogy azok a fiúk, akik a városban odajöttek hozzám, nincsenek itt. Ahogy Ő sincs itt, de egy részem nem akarja elhinni, hogy így van.

- Félek a sötétben. – vallom be szorongva, mire Fifike nyűszögve bújik a kezemhez. Ez az apró mozdulata megnyugtat, és már nem félek annyira, hogy rossz dolgok történhetnek.

Caleb kedvesen mosolyog rám, a hangja egyáltalán nem tükröz türelmetlenséget az aggodalmaim miatt - Tudom, Adam. Minden éjjel ég a kislámpád, és hidd el, sokkal többen félnek a sötétben, mint ahányan bevallanák.

Lesütöm a szemeim, a kezemmel a pólóm alját kezdem babrálni, míg gondolkodom. Caleb nem tudja miért ég a kislámpa, de a sötétet tényleg nehezen viselem.

- Szeretnék kimenni, de nem akarom, hogy… valami baj legyen megint. Ha megijedek és dühös leszek… - nem fejezem be, csak megrázom a fejem. – Inkább jobb lenne, ha nem mennék sehová.

Egy pillanatig hallgat, majd újra megszólal, ezúttal határozottabban.

- Csak egy kérdésre válaszolj Adam: Ha nem lesz teljesen sötét, szeretnél kimenni piknikezni?

Sokáig rágódom rajta, azon, hogy a zavaros gondolataim közepette mit is szeretnék igazán, de végül csak bólintok.

- Rendben, akkor megyünk. – jelenti ki.

Óvatosan felpillantok rá, de akkorra már visszatér a kád takarításához. Úgy tűnik ő nem aggódik amiatt, hogy valami baj lesz, azt csak én szoktam. Ő az ápoló, tudhat valamit amit én nem, ha ilyen biztos magában.

Ezen picit megnyugodva, befejezem Fifike fésülését. Mire kész leszek, a bundája szépen csillog a fényben, és olyan jó illata van, mint a frissen mosott ágyneműnek. Az, hogy gondoskodhatom róla, eddig ismeretlen nyugalommal áraszt el, szinte meg is feledkezem a betegségemről és csakis rá figyelek. Teletöltöm a tányérját ennivalóval, majd az egyik könyvemmel elvonulok a szobám sarkába olvasni.

 

***

 

Szürkülettől már a konyhában készítjük a vacsoránkat. Néhány szendvics, jól telepakolva zöldségekkel és sonkával. Többre nincs is szükség, én amúgy sem eszem túl sokat, bár Caleb még talál a hűtőben egy kis doboz vörös málnát, amit szintén beletesz a fonott piknikkosárba. A gyümölcsteát még forrón beleöntjük egy termoszba, hogy ne hűljön ki, majd két pohárral azokat is az ennivaló mellé tesszük.

Ahogy szépen lassan mindennel elkészülünk, azt veszem észre, hogy egyre idegesebb leszek. Nem tudom ez a jó, vagy a rosszfajta idegesség, de egyre gyakrabban pillantok ki az ablakon az egyre sűrűbbé váló sötétségbe.

Furcsa, hogy ami napvilágnál mg megnyugtatónak és ismerősnek tűnt, az a sötétben épp olyan idegen és félelmetes, mintha egy ismeretlen ház kertjében bolyonganék. Csakis azért megyek ki mégis, mert tudom, hogy Caleb is ott lesz velem. Fifikét most odabent hagyjuk, hogy ne piszkolja össze ismét magát, így most csak mi ketten leszünk.

Felkapom a szvetteremet és a már kikészített plédet, hogyha tovább lennénk odakint, akkor se fázzak. Szorosan Caleb nyomában haladok, hogy egy kicsit se maradjak egyedül. Nem mintha olyan messze mennénk, éppen csak annyira el az ablakok árasztotta fénytől, hogy sötétben legyünk, de még lássunk is valamit.

- Minden rendben? – pillant rám kutató szempárral.

Lassan letelepedem a pokrócra, úgy bámulva magam elé, mintha átlátnék a sötéten – Azt hiszem… csak ijesztő itt kint.

- Senki nem fog bántani, ne aggódj. Inkább próbáld meg élvezni a csendet. Este valahogy minden sokkal békésebb. – mondja, ő is elhelyezkedve a pokróc másik végébe.

Néhány párnát is kihoztunk, hogy kényelmesebb legyen, az egyiket az ölembe veszem és átkarolom. Nekem még sosem jutott eszembe, hogy az esték békések lennének. Az éjszaka a rémálmok ideje, nem a békéé, és egyenlőre még semmi békés gondolat nem jutott eszembe.

Magamhoz ölelem a párnámat. - Mit fogunk csinálni?

- Mondjuk nézhetnél fölfelé is. – mosolyodik el – Ott sokkal több a látnivaló.

Kíváncsian billentem hátra a fejem, hogy lássam az eget és valóban… rajta is felejtem a szemem a méretesre hízott holdon, a tiszta sötétkék égen.

Olyan szép, ahogy a sok ezer csillag körbeveszi, apró fénypontokként szóródva szét körülötte, kisebbek, nagyobbak, távolibbak és közelebbiek. Egyesek fényesebben világítanak, másoknak viszont már halványabb a fényük. Azok azt hiszem közelebb vannak a kimerüléshez, de mégis olyan szépek még a legfényesebbek mellett is.

Egy apró neszre összerezzenek és Caleb felé kapom a fejem, majd meglepetten nézem ahogy lefekszik és kényelembe helyezi magát. Most mit csinál?

Észreveszi, hogy őt bámulom és már meg is válaszolja a ki nem mondott kérdésem.

- Meg fog fájdulni a nyakad, ha sokáig nézel fölfelé. – a feje alá húz egy párát, a kezeit pedig összekulcsolja a mellkasán – Így sokkal kényelmesebb.

- Te már máskor is csináltál ilyet?

- Előfordult. – fordítja felém a fejét – Jó alkalom a kikapcsolódásra, ha szünetet akarsz tartani.

Egy kis ideig még őt nézem, ahogy félig lehunyt szempillái alól kémleli az eget, majd követem a példáját és lefekszem, bár előtte még a hátam mögé nézek. Nem tetszik, hogy nem látom, mi van körülöttünk, félek, hogy valaki hirtelen előtűnik a fák közül, vagy a ház mellől.

Gondolkodás nélkül közelebb húzódom Calebhez, mellé tolom a párnámat, majd vigyázva lefekszem én is.

Remélem, nem zavarja a tettem, gondolom akkor már szólt volna, de mivel nem kérte, hogy menjek távolabb maradok ahol vagyok. Már nem félek, hogy bármilyen undorító dologra kényszerítene, ahhoz ő túl jó.

Hosszú ideig nézem az eget, megpróbálom megszámolni a nagyobb, fényesebb csillagokat, de mindig belezavarodom. A csillagképeket nem tudom megtalálni, tanultam róluk, de mivel nem szeretem az éjszakákat, nem is kerestem őket soha.

- Caleb… te ismered a csillagképeket? – kérdem, szinte suttogva, de továbbra is a fénylő pontokat bűvölve.

- Néhányat, de nem vagyok profi. És te?

Megrázom a fejem, majd mikor rájövök, hogy nem látja, mert ő sem engem néz kimondom. – Nem.

- Szeretnéd, hogy mutassak párat?

- Inkább később, ha nem baj. – Kinyúlok a plédemért és magamra húzom. Igaz, hogy nincs hideg, én mégis úgy érzem, hogy fázom. – Előbb… elmondhatok neked valami?

- Persze, Adam. – néz most rám nagyon közelről, ezért egy kicsit muszáj behunynom a szemem, hogy hozzászokjak. – Ne félj, nem teszek semmi olyasmit, amit nem akarsz.

- Tudom… - pillantok rá zavartan -… Csak nem szoktam ilyen közel lenni… senkihez. – emlékeztetem kissé feszengve, de viszonylag nyugodt vagyok, mert bízom benne.

Oldalra fordulva figyeli az arcomat, én meg a kezeit nézem, de nem nyúl felém.

- És milyen érzés? – érdeklődik kedves arccal.

Milyen is? Rossz? Nem, az nem. – Zavarba ejtő… azt hiszem. – motyogom bizonytalanul.

Ez a legjobb szó rá, másként nem tudnám leírni ezt az érzést, mintha valamit… beindítana a testemben. Idegessé tesz, izgatottá és ettől a különös fajta izgatottságtól elszállnak a fejemben lévő félelmek. Caleb jelenléte elűzi őket.

Összedörzsölöm a kezeim, hátha ezzel sikerül felmelegítenem az ujjaim, amik szinte remegnek az újonnan felfedezett érzésektől, de a melegség továbbra is távol marad tőlem. Talán innom kellene egy pohár meleg teát, ahhoz viszont fel kellene kelnem, amit most még nem szeretnék.

- Fázol? – kérdez rá, rögtön felfigyelve a mozdulataimra.

- Nem fázom… csak a kezem hideg. – suttogom, nem akarva megtörni ezt a pillanatnyi békés légkört.

Be akarom avatni az egyik titkomba, de olyan nehezemre esik kimondani a szavakat, amiket már nagyon régtől magamban tartok. Örülök, hogy Caleb kicsit eltereli a figyelmem, míg összeszedem a bátorságom annyira, hogy elmondjam amit szeretnék.

- Adam, megengeded nekem, hogy… megfogjam a kezed?

Mozdulatlanná válok, nem sok választ el attól, hogy remegve elhúzódjak tőle, most rögtön. Talán már meg is tettem volna, ha nem róla lenne szó és nem így mondja.

Eszembe jut milyen volt amikor a hajamat simogatta meg. Mennyire féltem, aztán mégsem fájt, sőt, egy kicsit még jó is volt. De most a bőrömhöz fog hozzáérni…

Mély levegőt veszek, ahogy a terápián tanultam, majd hosszan, akadozva kifújom, kérlelő tekintettel nézve Calebre. – Csak… csak ne fájjon, jó?

- Megígérem. - biccent komolyan, majd a keze lassan az enyémre csusszan.

Levegőt sem veszek, úgy várom mi fog történni, majd hirtelen eresztem ki mikor megérzem a jóleső melegséget az ujjimba kúszni. Mintha egy kád langyos vízbe merülnék, egész testemben megborzongok a kellemes érzéstől.

- Meleg a kezed. – lehelem. A tekintetünk találkozik, aztán nem is ereszti a másikét – Az Övé mindig hideg volt.

- Akarsz beszélni Róla? – teszi fel a kérdés, egy pillanatra sem húzódva el.

Tudom, hogy ellökhetném a kezét és ő engedné, nem kényszerítene semmire, de nem akarom megtenni. Jó érzés hogy az ő melegsége az én bőrömbe áramlik, még soha nem éreztem ilyet, ilyen nyugalmat, mint most. És mindez egyetlen érintés miatt?

A lehető legóvatosabban ráhelyezem a másik kezem az övére, csak az ujjaimmal érintve, simogatva meg a selymes bőrt.

Az Övé nem ilyen volt... mindig durva és büdös alkoholszagú…

- Nem azért ég a kislámpa éjjel, mert félek a sötétben… - kezdem, alig hallható hangon -… hanem mert… ha… ha álmodom, az álmaimban mindig sötétben vagyok. – megszorítom a kezét, majd gyorsan el is lazítom az ujjaim, nehogy fájdalmat okozzak neki – Egy sötét alaksor… és ha felébredek… a fényből tudom, hogy tényleg ébren vagyok.

- Ennyire valóságosnak tűnnek az álmaid? – lassan simogatni kezdi a kezem.

- I-igen.

- Dr.Morton még nem próbált segíteni? – gondterhelten ráncolja a homlokát és még a könnyű simogatást is abbahagyja.

- De igen… csakhogy… ahhoz el kellett volna mondanom neki. – hunyom le a szemeim – Mind megtudták volna milyen… milyen undorító vagyok.

Képtelen lennék rá, hogy elmondjam. A szüleim… az orvosok… mindegyikük elfordulna tőlem és nem törődnének velem többé. Elhagynának.  És Caleb is elmenne.

Nem akarok egyedül maradni!

 

 



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2016. 01. 21. 01:35:41


Andro2015. 09. 19. 20:22:49#33479
Karakter: Caleb Montgomery
Megjegyzés: (kis betegemnek)


Adam a konyha kertre nyíló ablakában ül, miközben Fifike kinn rohangál. Már kell neki a szabad levegő, a mozgás, elvégre egy nagytestű kutya ezt igényli. A bernáthegyi nem öleb, nem tartható örökké benn. Én éppen az ebédet pakolom az asztalra. Sült hús és paradicsomos szósz, meg némi krumpli megfőzve. Remélem, ízleni fog Adamnek, bár mindent megeszik, amit elé teszek. Legalább nem válogat, de nincs is kedvence.

- Jól érzi magát ugye? Most boldog? – néz hátra rám Adam.

- Biztosan – mosolygok rá terítés közben. – Nem akarsz kicsit te is kimenni?

Megrázza a fejét, de úgy, mintha valami ijesztő dolgot mondtam volna. Megértem, hogy fél, de nem ülhet örökké benn. Az óráit is lemondtam a pszichológussal együtt, hogy kissé lenyugodjon a legutóbbi eset után. De ez örökké nem mehet így.

- Tudod, hogy egyszer muszáj lesz – mondom egyszerűen. Nem vagyok mérges rá, csak egy kijelentést teszek, hogy ne ijesszem meg. – Ráadásul jót is tenne a friss levegő meg a mozgás. Az izmaid legyengülnek, ha nem mozogsz mindennap legalább egy keveset. Csak itt a kertben, nem kell elmennünk sehová.

- Te is jössz? – kérdi, de nem fordul meg. A hangja bizonytalanságot, félelmet árul el, mintha attól félne, hogy a kertben, zárt falak mögött is történhet vele valami.

 - Ha szeretnéd, akkor igen – válaszolom.

Nem válaszol, de nem is várok választ tőle. Már megtanultam, hogy Adam nem igazán szeret társalogni semmiről. Csak akkor beszél, ha muszáj, de engem nem zavar. Az is eredmény, hogy már nem ijed halálra tőlem, bár az érintést még nem viseli el. Pedig egyszer azt is meg kell szoknia, ám van időnk, hiszen így is hatalmas eredményt értünk el.

- Készen van az ebéd – szólalok meg, mikor mindent kiraktam. Adam feláll, majd a helyére ül.

Eszik, ugyan nem sokat, de eszik és ez a lényeg. Talán ízlik is neki, de nem firtatom, nem szoktam. A felét szépen megeszi az ebédnek, de aztán csendesen eltolja a tányért. Ahogy látom, többet eszik, mint amikor idejöttem, ami jó jel.

- Köszönöm, jól laktam – szólal meg halkan.

- Szívesen. Kérsz valamit inni?

- Majd… majd hozom – áll fel, mielőtt én megtehetném, és a pulthoz siet, amely felett a poharakat tartjuk.

Meglep a kezdeményezőkészsége, mert ilyet eddig még nem csinált. De ez is azt jelenti, hogy kezd gyógyulni, kezd bízni bennem, és már nem tartja magát tehetetlennek. Lassú, de biztos javulás, én úgy érzem, csak vissza ne essen nekem. Még jó is, hogy a szülei nincsenek itthon, talán jót is tesz neki egy kis távolság tőlük. Az apja így is minden este felhívja, és bár nem beszélnek sokat – én úgy érzem, inkább Mr. Lewis beszél – de Adam már nem idegenkedik a telefontól. Hallom a hűtő ajtajának nyitódását, majd csukódását, poharak csilingelését, majd Adam visszajön és két poharat tesz az asztalra.

- Te is kérsz? – pillant rám félénken, mire mosolyogva biccentek.

- Igen, köszönöm.

Kitölti nekem a narancslét, majd elém csúsztatja a poharat. Csak most jut eszembe, hogy Fifikét meg kéne fürdetni, és ebben Adam a segítségemre lehet. Az idő is elég meleg, a kutya nem fog megfázni a langyos vízben.

- Adam lenne kedvem segíteni nekem egy kicsit? – kérdem hirtelen, mire rám néz.

- M-miben? – Látom, hogy meglepi a dolog, és mintha meg is ijedne kissé.

- Nem rossz dolog, ne félj – mosolygok rá. – Itt az ideje megfürdetni Fifikét. Ez a bátyám feladata lett volna, de most hogy a kutya marad…

- Én nem tudom, hogyan kell – süti le szégyenkezve a szemét. Meg van ijedve, jól tudom, de nem hibáztathatom érte.

- Az nem baj, majd megtanítalak rá, ne szomorkodj emiatt – állok fel, és közelebb lépek hozzá.

Nem húzódik el, csak akkor tekint fel rám aggodalmasan, amikor már ott állok közvetlenül mellette. Vagy nem figyelt oda, vagy pedig már annyira nem fél tőlem.

- Honnan tudod mindig, hogy mit érzek? – kérdi őszintén, mire elmosolyodom.

– Az szemeid nagyon kifejezők. A legtöbbször tisztán látni, hogy min járhat az eszed – válaszolom egyszerűen.

- Most is tudod? – néz félre zavartan. Olyan könnyű olvasni ebből a fiúból, olyan, mint egy nyitott könyv.

- Aggódsz, hogy akaratodon kívül bánthatod Fifikét? – kérdem kedvesen rámosolyogva.

Aprót bólint, amiből tudom, hogy telibe találtam. Nem volt nehéz, természetes, hogy aggódik, hiszen sosem volt háziállata. Még önmagáról sem tudna gondoskodni, ha én nem lennék, de majd ezt is meg fogja tanulni. Csak szépen, lassan, lépésről-lépésre.

- Caleb, én… én azt hiszem, már nem félek tőled… – suttogja bizonytalanul, ami nagyon jólesik. Hiszen ha félne, akkor arrébb húzódott volna, amint felálltam. Tudom, hogy van benne félelem, de tudja, hogy én nem bántom.

- Ennek nagyon örülök Adam – mosolygok szelíden.

Kényelmetlenül fészkelődik a széken, mint aki zavarban van, és nem tudja, mit is mondjon.

- É-és most? – kérdi tétován, de nem néz rám.

- Mire gondolsz? – kérdezek vissza, miközben leülök a másik, tőle nem túl távol levő székre.

Nem mozdul, ideges, ezt látni rajta. Még bizonytalan, de lassan megnyugszik annyira, hogy válaszolni tudjon a kérdésemre.

- Mit kell csinálnom? – pislog felé tétován, majd rám néz.

Elgondolkodva nézem, hiszen annyit változott. Pár hete még üvöltve küldött ki a szobájából, most pedig nem fél, hogy a közelében ülök. Elfogadott, és belement, hogy segít nekem, ami jó jel. Lassú gyógyulás kezdete, de még óvatosnak kell lennem, mert ebben a stádiumban még rettentően könnyű visszaesni. Látom, hogy kezd aggódni, így felsóhajtok, mielőtt válaszolnék.

– Nagyon nagy lépést tettél azzal, hogy megbíztál bennem Adam. Nem kell siettetned, vagy erőltetned semmit. A betegséged sokszor az utadban áll és befolyásolja a gondolataid, de tudjuk, hogy min kéne dolgozni ahhoz, hogy jobban legyél és visszailleszkedj az emberek közé. Nem kell mindenkit elfogadnod, de nem is kell rettegned tőlük.

- Félek tőlük… olyan… idegenek – suttogja idegesen keresgélve a szavakat.

- Csak szép sorjában – válaszolok nyugodtan. Már az is nagy lépés, hogy képes beszélni a félelmeiről. – Az a legfontosabb hogy soha többé ne próbáld bántani magad, vagy bármi módon kárt tenni a testedben, rendben?

Megrázza a fejét, és újra látom felvillanni a szemében a félelmet, a fájdalmat, a reménytelenséget. Ezen dolgoznunk kell, mégpedig sokat, hogy többé ne féljen, ne akarja bántani magát. Szeretném, ha boldog és nyugodt élete lehetne. A tekintete körbevillan a szobán, majd megállapodik valahol köztem és az asztallap között.

- Én nem akarom… nem akarok fájdalmat…. – nyöszörgi reszketve, miközben felhúzza a lábait, és átkarolja a térdét.

- Nyugodj meg Adam, nem történt semmi, nem ítéllek el téged. Ez a betegséged miatt van, az tehet róla, nem te – mondom halk, megnyugtató hangon, mialatt a szék mellé térdelek. Így majdnem szemmagasságban vagyunk, mégis le kell néznie rám.

Nem érek hozzá, nem ölelem át, mert pontosan tudom, hogy mennyire retteg az érintéstől. Azt is meg kell majd szoknia, el kell majd viselnie, ám arra még ráérünk. Először arról kell meggyőznöm, hogy senki sem bánthatja, amíg velem van.

- Soha nem akarom megtenni – szólal meg monoton hangon, és mintha egyszerre engem és önmagát és győzködné.

- Tudom – suttogom, mire lassan a szemembe néz.

- Félek a rohamoktól, mert nem tudom irányítani őket – vallja be fájdalmasan, mintha attól félne, hogy gyávának nézem. Mintha attól félne, hogy emiatt gyűlölni tudom. De sosem tudnám.

Csak nézek rá, barátságosan, egyszerűen, miközben a kezem az asztalon pihen, közel a kezéhez. Bármelyikünk kinyúlhatna a másiké után, de nem tesszük meg. Most neki kéne lépnie, de még fél, én pedig nem erőltetem. Épphogy kialakult köztünk egy nagyon törékeny, kezdetleges kapocs, amit nem tehetek tönkre. Adam talán a legnehezebb betegem, akivel eddig dolgom volt, de tudom, hogy képes a gyógyulásra, mert az akarat megvan benne.

- A rohamokat kordában tarthatod a gyógyszerekkel, másoknál szinte száz százalékig működnek is, de te túlságosan ragaszkodsz az emlékeidhez. Magadhoz láncolod a múltadat, érted? – magyarázom komolyan, mintha tanár lennék, Adam pedig a tanítványom.

Biccent, de látom, hogy nem nagyon tudtam meggyőzni. Pedig nem futhat örökké a múltja elől, mert végül tényleg megőrül.

 – Te… még így is tudsz segítni? – jön a halk kérdés, mintha ő maga sem lenne biztos benne.

Egy pillanatig habozok, mielőtt válaszolnék, hiszen én sem vagyok biztos benne. Adam különösen nehéz eset, de segíteni akarok rajta. Nem akarom feladni.

– Mindent meg fogok tenni ezért. Segítek, hogy leküzdhesd a félelmeid, ami nem lesz könnyű, de te egy erős fiú vagy.

Lesüti a szemét, de nem ellenkezik, mintha nem lenne hozzá ereje. Talán már beletörődött, de én nem fogom hagyni, hogy harc nélkül feladja. Ahhoz túlságosan is erős.

- Megnyugodtál?

Bólint, mire felállok, ő pedig leengedi a lábát a földre, majd kisöpri a haját a szeméből. Idegesnek, és zavartnak tűnik, de azt hiszem megértette, amit mondani akartam.

- Megfürdetjük Fifikét? – kérdi hirtelen, majd a kinti fűben hentergő kutyára néz. Fifike bundájába fű és falevelek ragadtak, amiket ki kell szedni a fürdetés előtt. Akaratlanul is elmosolyodom.

- Menjünk – bólintok. – Csak előbb összeszedem, ami kell. Vagy tudod mit, hozd le te! A kutyasampont és a kefét a fekete táskában találod. Abban, amelyiktől az elején annyira féltél. – Meglepett, talán kissé riadt pillantást kapok. – Ne félj, te is tudod, hogy abban a táskában nincs semmi ijesztő, igaz?

- Biztos… hogy én hozzam le? – kérdi bizonytalanul. – Mi van ha… ha nem azt hozom, ami kell?

- Nem kell lehoznod, vidd a szobádba – mondom szelíden mosolyogva. – Ugye nem baj, ha ott fürdetjük meg Fifikét? Nincs elég nagy kiskádunk, anélkül pedig nem megy.

 

Bólint, majd lassan elindul. Tudom, hogy nem a kudarc aggasztja, hanem hogy esetleg mit rejtegetek a szobámban. De pont ezért küldöm oda, hogy megtapasztalja, nincs ott semmi rossz dolog. Nézem, ahogy felmegy a lépcsőn, mialatt én kinyitom a hátsó ajtót, és odahívom Fifikét. Jön is a kislány, a nyelve lóg a szájából, és boldogan vakkant, ahogy odaérve megvakargatom a füle tövét. Elkezdem kiszedegetni a füvet és a leveleket a bundájából, de nagyon beleragadt, szinte lehetetlenség kiszedni. Sokáig piszmogok vele, és azt sem veszem észre, hogy Adam visszajön. Csak akkor ocsúdok fel, amikor óvatosan leguggol Fifike másik oldalára és elkezd segíteni nekem. Önként, ami csoda. Meg is lep, de ezt is annak tudom be, hogy kezd önállóbb lenni.

-       Mielőtt megfürdetjük Fifikét, ki kell kefélni a szőrét – mondom nyugodt hangon, mire Adam rám néz. – Ha kócos bundával fürdetjük meg, utána sosem tudjuk kikefélni a bundájából a gubancokat. Szóval arra szeretnélek kérni, Adam, hogy ha felmegyünk, keféld ki a kutyus bundáját, míg én megcsinálom a fürdővizet.

-       Egyedül? – jön a halk, ijedt kérdés. – Még… még sosem csináltam… teljesen egyedül.

-       A múltkor is sikerült, és Fifike megbízik benned, ugyanúgy, ahogy én is – mondom, majd felállok. – Menjünk, mert még meg is kell majd szárítani a bundáját. Ha nem tesszük meg a fürdés után, akkor megfázhat, és azt nem szeretnénk.

Adam csak bólint, majd lassan ő is feláll, és elindulunk felfelé, a lógó nyelvű, boldog bernáthegyivel a nyomunkban. Adam kissé lemarad, mintha még nem érezné magát teljes biztonságban velem, de nem faggatom. Mikor felérünk, látom, hogy a sampont és a kefét is szépen áthozta.

-       Köszönöm, Adam, látom, sikerült megtalálnod, amiket kértem – mosolygok rá melegen, ő pedig csak áll, mint aki nem tudja, mi is történt. – Ugye nem is volt nehéz?

-       Nem, csak… csak féltem, hogy… összekeverem a dolgaidat… - suttogja.

-       A dolgok néha helyet változtatnak, aztán előkerülnek, ha eltűnnek – mondom egyszerűen. – Ne aggódj, ha össze is kevertél valamit, akkor is meg fogom találni. Na, fésüld ki Fifikét, addig én elkészítem a vizet.

-       Rendben – hallom a választ, mialatt a fürdőbe sétálok.

 

Még visszanézek, és látom, hogy Adam nekilát a műveletnek. Nem félek, hogy a fiú és a kutya kárt tehetnek egymásban, megbízom mindkettőjükben. Adam egyébként is elég óvatos, nem akar fájdalmat okozni az állatnak. Fifike pedig boldogan tűri, hogy Adam kefélgesse, még el is fekszik, ami jele annak, hogy jól érzi magát. Mosolyogva lépek a kádhoz, és nyitom meg a csapot, hogy beállíthassam a megfelelő hőfokot. Se nem hideg, se nem forró, amolyan kellemesen kézmeleg víz kell hozzá. Mikor kész vagyok a fürdővízzel, kiszólok Adamnek, hogy hozza a sampont, és hívom Fifikét. A kutya persze elsőnek érkezik, és mint aki megérzi, hogy mi történik, egyetlen intésemre a kádba ugrik. Persze ezzel sikerül engem is lefröcskölnie, de csak nevetek. A ruhám, a hajam, az arcom csupa víz, úgyhogy majd muszáj lesz átöltöznöm. Adam értetlen képpel áll, kezében a samponnal.

-       Úgy tűnik, Fifike egyedül akar fürdeni – nevetek halkan Adamre, aki lassan közelebb araszol. – Most bevizezzük a bundáját, aztán besamponozzuk, mint ahogy a hajmosáskor szokás.

-       Értem – bólint Adam, és segít nekem. – Caleb… A… a kutyáknál nem szabad másmilyen sampont használni, csak ezt?

-       Igen, csak a kutyasampont – magyarázom. – Tudod, a kutyák bőre és bundája nem olyan, mint a mi hajunk és bőrünk. Az emberekre kifejlesztett sampon nem tesz jót nekik, kiütéseik lehetnek tőle, hullhat a bundájuk, vagy meg is betegedhetnek. Ezért kell náluk a számukra készült sampont használni. Ez nem okoz számukra semmilyen bajt, érted?

-       Igen – bólint Adam. Látom, hogy megijed, amikor azokat a rossz dolgokat mondom, amik a kutyával történhetnek, de nem szól semmit. Úgy megölelném, ha nem félnék tőle, hogy esetleg megüt, vagy halálra rémül tőlem.

 

A fürdetés könnyen megy, Fifike jó kutya módjára rendesen tűri, hogy besamponozzuk a farka végétől a fülei hegyéig. Még a szemét is becsukja, hogy ne menjen bele a hab. Adam úgy tűnik, kissé aggódik, de megnyugtatom, hogy a sampon nem csíp, még akkor sem, ha a kutya szemébe megy.

A fürdetés lassan megy, hiszen hagyom, hogy leginkább Adam csinálja, aki nagyon óvatosan bánik Fifikével. A hatalma bernáthegyi élvezi a dolgot, nekem pedig máris eszembe jut, hogy hogyan is tudnám kicsalogatni Adamet a szabadba. Ma estére gyönyörű időt jósoltak, ráadásul telihold lesz, és ebben az évszakban az esték sem hűvösek még. Ám most még nem mondom el Adamnek, hagyom, hogy befejezze a fürdetést. Fifike pedig türelmesen hagyja magát, csak néha vakkant egyet boldogan, amikor Adam a füle tövét, vagy a nyakát masszírozza, hogy mindenhol jó habos legyen a sampon.

-      -  Így jó? – kérdi, mikor a kutya már mindenhol habos.

-       - Igen, nagyon ügyes vagy, Adam – mosolygok rá. – Tudod, nagy segítséget jelentesz nekem, és elnézést, amiért a kádadat kell használnom erre a célra. Majd kimosom, ha végeztünk.

-     -  Meg tudom csinálni, és… nem zavar… - suttogja lehajtott fejjel. – Én… örülök, hogy… hogy… nem vagyok a terhedre.

-     -  Sosem vagy a terhemre – csóválom a fejem. – Ne gondolj ilyesmire! Most pedig mossuk le Fifikét, aztán meg kell fésülni és szárítani a bundáját, különben megfázhat. Az pedig igen rossz lenne, mert az emberekkel ellentétben az állatok nem tudják megmondani, ha valami bajuk van.

-       - Nem akarom, hogy beteg legyen… - néz rám Adam.

-       - Nem is lesz, mert tudom, hogy te nagyon vigyázol rá – nyugtatom meg szelíden. – Most inkább végezzük a dolgunkat, mielőtt a kislány türelmetlenkedni kezd.

Adam bólint, én pedig megnyitom a zuhanyt, miután kihúzom a dugót a kádban. Beállítom a hőmérsékletet, majd elkezdem lemosni Fifikét. Végül átadom a zuhanyrózsát Adamnek, hogy folytassa ő, amin megszeppen.

-     -  Csak csináld úgy, mint amikor hajat szoktál mosni – mondom mosolyogva. – Én addig hozok egy nagy törülközőt és előkészítem a hajszárítót, hogy ne kelljen minden után futkosni. Mindjárt jövök.

Gyorsan a szobámba megyek, és a fekete táskából előásom a sötétkék színű, hatalmas, bolyhos törülközőt, amit Matt kifejezetten Fifike fürdetéséhez vett. Még egy hajszárítót is bekészített, egy nagyobbat, ami kiváló a nagytestű kutyák bundájának szárításához. Ráadásul nagyobb teljesítményű is, így nem vesz igénybe órákat a művelet. Mikor visszaérek, látom, hogy Adam egészen jól boldogul, így hagyom, hogy befejezze a dolgot. Fifike ugyan néha hátrafordul, és próbálja elkapni a vízcseppeket, de egyébként nyugodtan áll. Nem tudom megállni, hogy ne kuncogjak fel. Tudom, hogy át kéne öltöznöm, de Adam is csurom víz, ám a kutyafürdetés ezzel jár.

-      -  Jól van, jó lesz – mondom, mire Adam egy pillanatra megremeg, de elzárja a zuhanyt. – Öltözz át, csurom víz vagy. Addig én megtörölgetem Fifikét egy kicsit.

-      -  Te is vizes vagy – mondja rám nézve.

-      - Én majd később öltözöm át, ha végeztünk – vonok vállat. – Na, gyere, kislány, megtöröllek! intek a kutyának, amely kecsesen kiszökken a kád előtt elhelyezett szőnyegre.

Mialatt Adam átöltözik, én gondosan megtörölgetem a kutya bundáját, és nekilátok átfésülni, hogy ne gubancolódjon úgy a szőre a szárítás során. Adam hamarosan visszajön.

-      -  Miért fésülöd ki előre a bundáját? – kérdi kíváncsian, és megáll Fifike másik oldalán.

-      -  Mert ilyenkor könnyebb – magyarázom. – Ha a szárítás közben, vagy után próbálnám kifésülni, akkor nagyon gubancos lenne, és esetleg fájdalmat okoznék neki a fésülés közben. Utána csak átfésüljük majd egy kicsit.

-      -  Értem – bólint Adam, majd meglepődik, amikor átnyújtom neki a kefét.

-      -  Kérlek, fésüld tovább, én addig átöltözöm – mondom, majd választ sem várva tűnök el.

Igazság szerint, szeretném egy picit kettesben hagyni a fiút és a kutyát. Szeretném, ha Adam kissé önállóbb lenne, és ehhez itt a megfelelő alkalom. Nem félek, hogy fájdalmat okoz az állatnak, mert nagyon érzékeny és óvatos gyerek, így nyugodtan át tudok vedleni, és visszamenni. Mikor visszamegyek, Adam még nem végez, és mikor meglát, már nyújtja is felém a kefét.

-    -   Nem, nem, csináld te, nagyon jó vagy benne – rázom a fejem mosolyogva. – Úgy látom, megnyugtat, ha gondoskodsz Fifikéről.

-      -  Ő nem bánt – suttogja Adam. – Ő… ő kedves. Mint te, Caleb. – Nem tudom nem észrevenni, hogy mintha enyhén elpirulna. Remélem, ez nem miattam van.

-     -  Az állatok nagyon okosak, megérzik, ha valaki szereti őket. Őszinték, és nem várnak semmit cserébe – mondom, miközben nekilátok, hogy kissé kiöblítsem a kádat. – Tudod, nagyon sokszor használnak állatokat terápiás célokra. Kutyákat, macskákat, lovakat és delfineket, mert ezek az állatok képesek gyógyítani már azzal, hogy a beteg közelében vannak. Apám kórházába a súlyos betegekhez gyakran visznek be kutyákat és macskákat.

-     -  Miért? – kérdi Adam, és a hangsúlyából úgy veszem ki, hogy nagyon érdekli a dolog, így felé fordulok, abbahagyva, amit csinálok.

-     -  Mert amíg a betegek az állatokkal törődnek, elfeledkeznek a saját bajaikról – válaszolom türelmesen. – És jobban érzik magukat, gyógyulnak, mert nem azzal foglalkoznak, hogy betegek, érted? – kérdem, mire Adam bólint. – Fifike jelenléte neked is jót tesz, sokat javult az állapotod, mióta itt van. Eltereli a figyelmed a betegségedről, a gondjaidról. Matt nem hiába hagyta itt, tudta, hogy szükségetek van egymásra.

Adam nem válaszol, de úgy veszem észre, hogy nagyon elgondolkodik a hallottakon. Nem hazudtam neki, mert bár Matt nem mondta, tudom, hogy ezért hagyta itt a kutyát. Tudta, hogy Adamnek szüksége van rá. A bátyám ugyan nem pszichológus, de nagyon empatikus, talán még jobban, mint én, megérzi, hogy kinek mire van szüksége.

-     -  Köszönöm… - suttogja végül Adam, és rám néz. A tekintetében semmi mást nem látok, mint hálát. – Neked és… és Mattnek is. Köszönöm…

-       - Ne köszönd! – rázom mosolyogva a fejem. – Természetes, hogy segítünk neked, ahogy tudunk. Egész eddig senki sem volt melletted, aki pontosan tudta volna, mire is van szükséged. Vagy csak nem akarta tudni. Ideje, hogy megtanuld más szemmel nézni a világot, Adam.

-       - Megpróbálom, de… de olyan… Annyira… annyira… - néz a szemembe kétségbeesve.

-     -  Nehéz – fejezem be helyette, mire bólint. – Tudom, de azt is tudom, hogy képes vagy rá. Bízom benned, Adam – mondom határozottan. – Ha valaki képes túljutni azon a borzalmas dolgon, ami mögötte van, akkor az te vagy.

Nem válaszol semmit, én pedig nem tudom, mit mondjak. Végül megszárítjuk és átkeféljük Fifike szőrét. Selymes, puha, fényes bundája van, és az illata is kellemes. Boldognak tűnik, Adam azonban nagyon elmélázik valamin. Talán ki kéne zökkentenem azzal, hogy kimegyünk.

-     -  Adam! – szólok neki, miközben Fifike elnyúlik a karosszék mellett, amelyben a fiú ül. Adam megfordul, és rám néz. – Nem lenne kedved este kimenni az udvarra? – A kérdésre megremeg. – Csak azért gondoltam, mert telihold lesz, és gyönyörűek ilyentájt a csillagok. Kiteríthetnénk egy hatalmas pokrócot a fűre, kivinnék egy piknikkosarat, és ott ehetnénk, nézve az eget. Persze, ha van hozzá kedved – mosolygok rá lágyan. – Nem kötelező, ha nem akarod. Ne félj, nem foglak erőltetni.


Moonlight-chan2015. 07. 11. 00:07:59#33158
Karakter: Adam Lewis



A keze nagyon lassan emelkedik föl, szinte máris érzem ahogy a hideg borzongás végighullámzik a csontjaimon, meg sem tudok mozdulni amint egyre közelebb kerül hozzám. Ennél jobban már nem tudom összehúzni magam, vagy felkészülni arra ami következik, s végül egyszerűen csak megtörténik.

Az ujjai puhán súrolják a hajamat, majd gyengéden végig is simít rajta. Nem húzza meg és nem is tép bele, tényleg semmilyen fájdalmat nem okoz mégsem bírok rögtön megnyugodni. Ennek rossznak kellene lennie, nem? Nagyon rossznak…

- Adam, nem kell félned, nem bántalak. – mondja halkan – Csak a hangomra figyelj, rendben? Nincs semmi baj, próbálj megnyugodni!

Válaszolni képtelen vagyok a torkomat elszorító gombóctól, de egy apró bólintás még sikerül.

Igen, Caleb nem akar bántani. Nem fog bántani, nem kell ettől rettegnem, de nem értem miért nem fáj, miért nem olyan kétségbeejtő és rossz, mint az emlékeimben.

Nem érzem úgy hogy csapdába ejt vagy megfolyt, valójában semmi mást nem érzek, csak tompa bizsergést a fejbőrömön ahogy megemeli egy hajtincsem. Ha megrántaná az fájna, így viszont nem, de a hirtelen támadt új érzésektől teljesen összezavarodom. Nem tudom mit kellene gondolnom vagy éreznem, nem kapok levegőt, zúg a fejem miközben tovább simogat a hajamon, lassú, gyengéd mozdulatokkal.

Nem bánt… nem fáj. Óvatosan csinálja és azt mondta bármikor abbahagyná, ha kérem.

Egy hangot sem tudnék kinyögni most, ezért inkább félve hátrébb húzódom, míg a tincseim ki nem hullnak az ujjai közül, ő pedig engedi nekem, nem rángat és nem is kezd dühöngve erőszakoskodni, csak csendesen figyel, míg én magamat ringatva próbálom összekaparni a szanaszét szóródott gondolatokat.

- Sajnálom, nem akartalak ennyire megijeszteni – kér bocsánatot, s mintha most szomorúbb lenne. Miért? – Ennyire rossz volt?

- Én… én csak… - nem fájt, nem volt rossz, de akkor milyen? – Én… nem tudom, csak… nem tudom, hogy… hogy mit is érzek…

- Tudom – bólint komolyan. – Össze vagy zavarodva, hiszen eddig számodra az érintés valami fájdalmas és mocskos dolog volt. De azt tudod, hogy én sosem bántanálak, ami összezavar téged. Az elméd tudja, hogy én sosem nyúlnék hozzád olyan módon, a tested azonban önkéntelenül reagál a régi emlékek miatt. – magyarázza nyugtatón, sokkal értelmesebbé téve számomra az összevisszaságot - Emiatt ne hibáztasd magad, ez beidegződés. Nem te vagy az egyetlen, aki ilyesmin esett át.

- És… és ők… meggyógyulnak? Az olyanok, mint én? – talán ha nekik ment nekem is sikerülhet egyszer és akkor nem leszek többé ilyen.

- Van, aki igen, de van, aki sajnos nem – válaszol kis szünet után – De nem szabad feladnod. Te erős vagy, sokkal erősebb vagy, mint hinnéd. Mindössze eddig nem volt senki, aki egyáltalán tényleg megpróbált volna segíteni neked. Vagy tudta volna, hogy fogjon hozzá. Dr. Morton remek orvos, de ő csak pszichiáter, nem tud olyan módon segíteni neked, ahogy arra szükséged lenne. Ő nem tud itt lenni veled napi huszonnégy órát a hét minden napján, hogy segítsen rajtad, hogy megmutassa, hogyan is tudnál újra teljes életet élni. Én segíthetek, ha szeretnéd, de ez tőled függ. Csakis tőled.

Jó lenne, nagyon szeretném azt amit mond, de mintha a fejem és a szívem nem ugyanazt akarná: Míg az egyik elfelejtené a múltat és inkább azzal törődne ami most van, hogy van valaki akivel félelem nélkül beszélhetnék, a másik folyton figyelmeztet hogy mi történt régen.

- Caleb, én… én… bolond vagyok? – ezért vagyok ilyen zavart?

- Dehogy vagy bolond! – rázza meg a fejét rögtön – Mégis, miért kérdezel ilyesmit?! Mondott neked valaki valamit?

- Az a nő… ő azt mondta, hogy… hogy engem be kéne zárni, mert… mert… nem vagyok normális és…

- Teljesen normális vagy, Adam – jelenti ki komolyan mire a szemeim szúrni kezdenek – Borzalmas dolgokon mentél át, és természetes, hogy megváltoztál. Más lettél, sok dolgot nem értesz, halálosan rettegsz, hogy újra megtörténhet, de nem vagy bolond. Én láttam már bolondokat, őrülteket és hidd el, te messze állsz azoktól a szerencsétlenektől. Szóval meg ne halljam, hogy még egyszer így beszélsz magadról! Nem vagy se bolond, se emberi roncs, csak egy fiú, akivel borzalmas dolgok történtek. És én pont ezért vagyok itt, hogy átsegítselek azon, amin senki sem tudott eddig.

- Biztos… biztos, hogy… hogy sosem hagysz magamra? – kérdezem halkan, mert… mert szeretném ha segítene. Sok mindent nem tudok magam eldönteni, de abban az egyben biztos vagyok, hogy meg akarok gyógyulni.

- Egészen biztos – mondja komolyan, a tekintetét az enyémbe fúrva – Nyeljen el a föld, ha hazudok. Bízhatsz bennem, nem hagylak itt.

Valamiért… az jut eszembe hogy ő túl nagy és erős ahhoz, hogy bármi is eltűntesse, de ez butaság, tudom, ezért nem is mondok semmit csak… csak elhiszem. Itt fog maradni és segíteni fog nekem meggyógyulni.

Éppen megkérdezném, hogy most mit fogunk csinálni mikor a lenti csengő hangjára rezzenek össze. Ki lehet…?

- Ez biztos a bátyám – sóhajt mellettem Caleb – Mindjárt jövök, aztán, ha szeretnéd, még beszélgethetünk, rendben?

Gyorsan bólintok, de közben megint elszomorodom. Mikor visszamegyek a szobámba sokkal üresebbnek fog tűnni a nagy szőrmók nélkül, az ágy pedig sokkal hidegebbnek, de nem tehetek semmit, attól a naptól kezdve tudtam, hogy nem az enyém mikor Caleb idehozta.

Akkor miért ilyen rossz érzés, hogy elviszik tőlem? Ez az érzés azt jelenti, hogy tényleg nagyon szeretem őt?

Hiányozni fog… - húzom össze magam még jobban. Hallom odalentről az idegen hangot, de meg sem próbálom megnézni milyen lehet Fifike gazdája, sokkal jobb ha Caleb testvérét olyannak képzelem el, mint őt magát, mert akkor tudom, hogy a kutya jó helyen lesz és vigyáznak rá.

A térdeimet átölelve ringatom magam, nem gondolkodok semmin csak hallgatom a saját szívverésem és egy légy zümmögését a szobában, majd közeledő léptek zajára kapom fel a fejem. Azt hittem kifelé mennek, de a lépcső ropogására szinte megdermedek, riasztó képek ömlenek végig a fejemen arról, hogy Caleb miért hozza fel ide a testvérét, hogy valamivel rábeszélte, hogy most van az az alkalom, amire napok óta vár és nem lesz többé a jó és kedves ápoló.

Az idegesség egyre magasabbra hág bennem, most már félelemmel vegyülve, de ahogy belépnek az ajtón és remegő tekintettel pillantok fel Calebre, és rájövök, hogy nem tőle féltem, hanem ismét csak az Ő árnyéka vetült a gondolataimra, mint egy baljós árnyék, amit egyetlen nyugtalanító nesz képes előhozni.

De itt van még valaki, akit sohasem láttam és akitől ösztönösen húzódom közelebb a falhoz, hogy menekülhessek. Tudom ki ő, de mégsem fogom fel igazán, míg Caleb nem szól.

- Adam, ő itt a bátyám, Matt. Szeretne beszélni veled valamiről, megengeded neki? – biztatón közelebb lép – Nem fog hozzád érni, vagy közel menni hozzád, ígérem. Csak szeretne mondani neked valamit.

- Mit? – nem ismer engem, mit akarna tőlem? – Úgyis elviszi a kutyáját, semmi oka beszélnie velem.

- Adam – szólal meg az idegen férfi, Caleb testvére. A szemébe nézek, ami hasonlít Calebére. A színük ugyan nem egyforma, mégis van bennük valami hasonló. - Köszönöm hogy vigyáztál Fifikére. Caleb elmondta, hogy milyen jól kijöttetek egymással. És… arra gondoltam, hogy szeretnéd-e, hogy még tovább nálad maradjon. – meredten bámulok rá, nem értem miért hagyná itt – Nézd, neked most nagyobb szükséged van a társaságára, mint nekem. Én úgyis elfoglalt vagyok, nem tudnék rá elég időt szánni, és úgy vettem észre, hogy ő is boldog itt.

Nem tudom mit kéne felelnem, értetlenül pillantok rá. Furcsa arckifejezéssel néz, de nem ijesztő. Nincsenek haragos vonások rajta és nem is tesz felém egyetlen lépést se, csak néz és vár.

- Miért? Már nem kell magának? – kérdezem végül.

- Nem erről van szó – rázza meg a fejét – Mindössze úgy vettem észre, hogy ez a nagy szőrmók nálad sokkal boldogabb, mint nálam. Te rengeteget törődsz vele, amire nekem sajnos az utóbbi hónapokban nem volt időm. De ha nem szeretnéd…

Szeretném, de… - Szabad? Tényleg szabad? – fordulok Caleb felé hogy biztos legyek benne. Ő nem bántana engem, ha rábólint akkor biztos lehetek benne, hogy semmi undorítót nem kell tennem azért, hogy Fifike tényleg nálam maradjon.

- Ha szeretnéd – mosolyog rám – De előre szólok, ebben nekem most semmi részem nem volt, a bátyám saját maga ajánlotta fel, szóval, ha meg akarod köszönni valakinek, akkor neki kell.

- Köszönöm… - suttogom halkan, nem mintha nem örülnék neki… mert örülök ugye? Ez az az érzés, amikor egy nehéz súly ami eddig a mellkasomat nyomta mintha feloldódott volna és halovány zsibongás lépett a helyébe.

Matt miért kedves velem?

Elengedi a pórázt ami kicsusszan a kezei közül, Fifike pedig sietős léptekkel felém iramodik. Így hogy a földön ülök majdnem teljesen eltakar, mint egy hatalmas puha védőbástya, ami biztonságérzettel tölt el.

Matt elköszön tőlem, Caleb pedig lekíséri, míg én finoman a kutyához bújva ölelem át a vaskos nyakat, s ahogy ő is hozzám bújik egy pillanatra könnyek szöknek a szemembe olyan jó érzés érezni a szívverését és egy másik lény meleg testét az enyém mellett. Ez a melegség kiűz minden rossz emléket a fejemből, legalább addig amíg ébren vagyok.

 

***

 

Másnap délután a konyha kertre nyíló ajtajából nézek kifelé. Az eső már nem esik, bár a fű még mindig nedves egy kicsit, de Fifike már nagyon ki akart menni és ahogy elnézem a futkosását odakint úgy tűnik rengeteg energiája van. Csak úgy lobognak a fülei miközben megkerüli az egyik barackfát és elsuhan a szépen metszett rózsabokrok mellett.

- Jól érzi magát ugye? Most boldog? – nézek hátra Calebre míg ő az ebédet pakolja ki az asztalra.

- Biztosan. – mosolyog rám – Nem akarsz kicsit te is kimenni?

Megrázom a fejem. Egyáltalán nem akarok kimenni. Idebent sokkal jobb, biztonságosabb.

- Tudod hogy egyszer muszáj lesz. – szólal meg ismét, de a hangja nem tűnik bosszúsnak – Ráadásul jót is tenne a friss levegő meg a mozgás. Az izmaid legyengülnek, ha nem mozogsz mindennap legalább egy keveset. Csak itt a kertben, nem kell elmennünk sehová.

- Te is jössz? – kérdezem, de nem fordulok meg.

Olyan ijesztő érzés kilépni a házból, mintha nem jöhetnék vissza utána.

- Ha szeretnéd, akkor igen.

Nem tudom szeretném-e, ő úgy is figyel engem, akkor is ha egyedül megyek ki, de nem vagyok biztos benne. Ha kijönne velem akkor kérdezne tőlem és beszélgetnénk.

Nem szeretek sok mindent elmondani másoknak, megszoktam, hogy bármit mondok az mindig rossz, mindig… elszomorítja a szüleimet. Még ha előtte mosolyogtak is, elég egy rossz szó és többé már nem teszik. Anya gyakran sír is én pedig azt nem szeretem.

Miért ő sír, ha nem is neki fáj? Csak nekem lesz rosszabb attól hogy sír…

- Készen van az ebéd. – hallom meg a hangját, ezért megfordulva lassan az asztal másik végére sétálok.

Nem számít mi ez, eszek belőle valamennyit. A hús finom, valami piros szósz van rajta aminek paradicsomos íze van. A felét meg bírom enni, de a többit csendesen félretolom.

- Köszönöm, jól laktam. – mondom halkan.

- Szívesen. Kérsz valamit inni?

- Majd… majd hozom. – állok fel, megelőzve őt. Még nem fejezte be, nem akarom zavarni, ha én is ide tudom hozni. Leveszek egy poharat a szekrényből, majd tétován leemelek még egyet.

Ha én szomjas vagyok az ennivaló után, akkor lehet, hogy Calebnek a jól fog esni, ugye?

A pulton egy pillanatig elidőzik a tekintetem a fényes tokba csúsztatott késeken, a szívem egy másodpercre hevesebben dobban meg, de aztán nagyot nyelve elfordítom a tekintetem.

Nincs semmi baj… nincs – győzködöm magam, míg kiveszek egy kancsó narancslevet a hűtőből. Nem akarom bántani magam, nem kell, hisz engem sem bánt most senki. A mai nap a ritkák közé tartozik, amikor nem volt rémálmom és végig aludtam az éjszakát. Nem sokszor van ilyen, azóta nem is volt mióta Caleb itt van, de most egy kicsit sem vagyok fáradt.

Leteszem a poharakat az asztalra.

- Te is kérsz? – pillantok fel félénken Calebre ő pedig biccent egyet.

- Igen, köszönöm.

Kitöltöm az övét és elé csúsztatom a poharat. Ő is szinte minden éjjel felhozza nekem, amikor felébredek. Hamarább veszi észre, hogy ébren vagyok mint én és egyszer sem dühös, még akkor sem amikor látom, hogy álmos. Néha rosszul is érzem magam amiatt, hogy nem pihenhet miattam nyugodtan.

- Adam lenne kedvem segíteni nekem egy kicsit? – néz rám figyelmesen.

Én? Hogy tudnék én neki bármiben is… és egyáltalán… - M-miben?

- Nem rossz dolog, ne félj. – mosolyog rám a pohara fölött – Itt az ideje megfürdetni Fifikét. Ez a bátyám feladata lett volna, de most hogy a kutya marad…

- Én nem tudom hogyan kell. – sütöm le a szemeim szégyenkezve. Még sosem csináltam ilyet, mi lesz ha bántom? Ha… ha túl forró vagy túl hideg lesz a víz?

Nem kellett volna elfogadnom Matt ajándékát. Tudtam hogy nem fogok tudni gondoskodni róla. Még magamról se tudok.

- Az nem baj, majd megtanítalak rá, ne szomorkodj emiatt. – áll fel és lép közelebb.

Valamiért eszembe sem jut, hogy messzebbre kéne menekülnöm tőle, csak akkor pillatok fel aggodalmasan amikor már mellettem áll.

- Honnan tudod mindig hogy mit érzek? – kérdezek rá őszintén, mert sokszor olyan mintha a fejembe látna.

Ezen elmosolyodik. – Az szemeid nagyon kifejezők. A legtöbbször tisztán látni, hogy min járhat az eszed.

- Most is tudod? – nézek félre zavartan. Nem teljesen értem hogy képes erre és furcsa is.

- Aggódsz hogy akaratodon kívül bánthatod Fifikét? – néz rám kedvesen.

Aprót bólintok, hisz pontosan azt mondta amire gondoltam, csak kicsit másképp, bár még más is eszembe jutott. Megkérdezzem?

Talán jobb lenne, mert ha azt akarom hogy segíteni tudjon, akkor el kell neki mondanom dolgokat.

- Caleb, én… én azt hiszem már nem félek tőled… – suttogom kicsit bizonytalanul. Még magamban sem ismertem el ezt teljesen, de máskülönben most tartanék tőle. Közel van és félnék, hogy hozzám ér és bántani fog, de nem így van.

- Ennek nagyon örülök Adam. – mosolyog szelíden.

Kényelmetlenül fészkelődöm a széken, nem értem miért teszi őt ez boldoggá. Még mindig szokatlan, hogy valaki közel áll hozzám, de nem rémiszt halálra, legalábbis ő nem.

- É-és most? – kérdezem tétován.

- Mire gondolsz? – kérdez vissza, miközben leereszkedik a tőlem nem messze lévő székre.

Nem mozdulok, igyekszem leküzdeni a beidegződést, hogy elhúzódjak, de egy perccel később megszokom valamennyire.

- Mit kell csinálnom? – pislogok fel tétován.

Hosszúnak tűnő ideig nem válaszol, már kezdek kicsit megijedni, hogy valami rosszat mondtam és feldühítettem, de végül csak felsóhajt és ismét elmosolyodik.

– Nagyon nagy lépést tettél azzal, hogy megbíztál bennem Adam. Nem kell siettetned, vagy erőltetned semmit. A betegséged sokszor az utadban áll és befolyásolja a gondolataid, de tudjuk hogy min kéne dolgozni ahhoz, hogy jobban legyél és visszailleszkedj az emberek közé. Nem kell mindenkit elfogadnod, de nem is kell rettegned tőlük.

De ha egyszer nem ismerem őket… Mi van akkor ha rosszak? Azt pedig végképp nem viselném el hogy megérintsenek, hogy bármit tegyenek velem, hogy közel legyenek.

- Félek tőlük… olyan… idegenek. – suttogom halkan, keresve a szavakat.

- Csak szép sorjában. – válaszol nyugodtan – Az a legfontosabb hogy soha többé ne próbáld bántani magad, vagy bármi módon kárt tenni a testedben, rendben?

Megrázom a fejem. Olyan hirtelen és egyszerűen mondja ki hogy kényelmetlen feszültség lesz úrra rajtam. Ezt ő nem értheti, én nem akarom azt tenni, nem én akarom csak… kell. Menekülés. Így tudom, hogy valahol még Tőle is elbújhatok, akkor is ha ehhez borzasztó dolgot kell tennem, de valójában nem akarom…

A tekintetem körbevillan a szobán, ami hirtelen sokkal kisebbnek és fullasztóbbnak tűnik, a fából készült bútorok mintha össze akarnának nyomni.

- Én nem akarom… nem akarok fájdalmat…. – nyöszörgök reszketve, a lábaimat felhúzom a székre és átkarolom a térdeimet.

- Nyugodj meg Adam, nem történt semmi, nem ítéllek el téged. Ez a betegséged miatt van, az tehet róla, nem te. – győzköd letérdelve a szék mellé.

Azt hiszem hozzám fog érni, apa mindig megpróbál átölelni amikor rosszul vagyok de attól csak rosszabb lesz. Caleb talán nem tudja mennyire szégyellem magam mindenért amit teszek. Gyűlölöm hogy ilyen vagyok, néha még véget vetni is jobb lenne mindennek, de nem tudom eldönteni mit akarok. Nem megy!

- Soha nem akarom megtenni. – mondom monoton hangon, egyszerre győzködve magamat és őt.

- Tudom. – suttog halk duruzsoló hangon, ezért lassan felnézek rá, a szemébe.

- Félek a rohamoktól, mert nem tudom irányítani őket. – vallom be fájdalmasan, nem akarom hogy tudják a titkaim, és szeretném, ha Caleb nem mondaná el senkinek.

A tekintete melegséget sugároz felém, semmi távoli vagy ijesztő nincs most benne. A keze az asztal sarkán közel az enyémhez. Csak ki kéne nyúlnia értem, mégis biztonságban érzem magam amiért nem teszi meg. Most nem, amikor épp bevallottam neki hogy érzek.

- A rohamokat kordában tarthatod a gyógyszerekkel, másoknál szinte száz százalékig működnek is, de te túlságosan ragaszkodsz az emlékeidhez. Magadhoz láncolod a múltadat, érted? – magyarázza komolyan.

Biccentek, bár hogy ez ellen mit tehetnék azt nem értem. Az álmok csak jönnek, én nem hívom őket, az emlékek pedig itt vannak a fejemben és a szívemben. Hogy szedhetném ki őket onnan? – Te… még így is tudsz segítni?

Nem merek reménykedni benne, túl régen vagyok ilyen.

Habozik mielőtt megszólalna. – Mindent meg fogok tenni ezért. Segítek, hogy leküzdhesd a félelmeid, ami nem lesz könnyű, de te egy erős fiú vagy.

Lesütöm a szemeim és nem ellenkezem pedig én nem gondolom, hogy erős lennék. Hasznavehetetlen és gyenge vagyok. Beteg. Lehet hogy őrült is egy kicsit.

- Megnyugodtál?

Bólintok.

Feláll mellőlem, ezért én is visszaengedem a lában a padlóra, a hajamat kisimítom az arcomból.

- Megfürdetjük Fifikét? – nézek ki a kertben hempergő állatra. Csupa falevél meg földes fűcsomó a bundája, de nagyon aranyos…


Andro2015. 06. 08. 17:26:18#32961
Karakter: Caleb Montgomery
Megjegyzés: (kis betegemnek)


Az ég beborult, érezni az eső illatát. Nagy zuhé lesz, semmi kétség. Adam az ablak elé húzott széken ül. Odatettem neki, mikor mondta, hogy szereti nézni az esőt, mert megnyugtatja. Hagyom, hadd tegye. Örülök, hogy most nyugodtabb, és csak néha néz hátra, miközben pakolok. Jenny azóta nem járt a szobájában, nem is engedtem volna be azok után, hogy úgy felzaklatta a fiút. Matt hamarosan megérkezik, hogy elvigye Fifikét. Tudom, hogy Adam mennyire megkedvelte ezt a nagy behemótot, de nem tarthatja meg. Bár szerintem Matt nem bánná, ha még itt maradna, nem mintha ő nem szeretné a kutyáját. Csendesen pakolgatom össze a kutyakosarat, a játékokat, a tálkákat, a pórázt a táskába. Nekem is hiányozni fog az állat, de azt hiszem, legjobban Adam fogja megszenvedni a hiányát. Mióta Fifike itt van, ő is kissé nyugodtabb. Már tőlem sem fél, aminek örülök. Muszáj lesz kijönnünk egymással, és jobb, ha előbb megszokja, hogy csak ketten vagyunk.

- Mikor jön a bátyád? – kérdi hirtelen Caleb felém fordulva, letéve a kiürült poharat, feláll, és a kutya mellé telepszik.

- Egy óra múlva azt hiszem. – mosolygok rá. Remélhetőleg, még az eső előtt, teszem hozzá magamban. – Nem kell félned tőle, csak bepakolja Fifikét és már megy is.

Bólint, majd egykedvűen simogatni kezdi a kutyát, amely a hátára hengeredik, és hagyja, hogy Adam a hasát vakargassa. Fifike nyüszög, nyújtózkodik, szemmel láthatóan jólesik neki a kényeztetés. De Adam szomorú, és úgy érzem, feszült is.

- Adam? Minden rendben? – guggolok le mellé aggódóan.

- Ühüm. – Kihúzza a kezét Fifike bundájából, és a mellkasához szorítja.

- Tudom, hogy nagyon megszeretted, de megígérem, hogy elmegyünk meglátogatni, ha szeretnéd – mosolygok rá kedvesen.

- Nem akarok elmenni sehová – néz fel rám félve.

Meg tudom érteni. Még élénken él benne az emlék, amikor azok a fiúk bántották. De szemét emberek sajnos léteznek, ezt nem lehet kikerülni. El sem hagyta a házat, sőt a szobáját is alig az utóbbi időben, ez pedig nem jó. Valamit tennem kell, de nem tudom, hogy mit.

- Nincs semmi baj Adam, ne izgasd fel magad! – mondom megnyugtató hangon.

- Olyan… - kezdi tétován, mint aki nem biztos benne, hogy el akarja-e mondani nekem, de végül folytatja - …olyan érzés, mintha tudnák. Mintha tudnák… látnák, hogy mi történt… látnák, hogy valami baj van velem.

- Semmi baj, figyelj rám – húzódok közelebb, amivel elérem, hogy csak rám figyeljen. – Vannak olyan emberek, akik egyszerűen mindenkit megbámulnak. Ebbe nem kell semmit belelátni. Ha valaki csúnya, szép, feltűnő, furcsa, ha kerekesszékben van, hangosan nevet… valamiért mindenkit megbámulnak. Ne is vedd figyelembe az ilyesmit.

- V-van rajtam valami… ami nem normális?

- Nem, dehogy! – vágom rá, mire megnyugszik egy kicsit, de azért zavartan gyűrögeti a pólója alját. A fekete pólójáét. Nincs is más színű ruhája.

- A-akkor… miért? – kérdi értetlenül, mire vállat vonva kezdem simogatni a kutyát, de azért mosolygok.

Vigyázok, hogy ne ijesszem meg, mert Adam nem tud különbséget tenni a jó és rossz mosoly között. De azt tudja, hogy én nem bántom, így azt hiszem, csak ezért nem húzódik el tőlem.

- Mert minden ruhád fekete – mondom óvatosan. – A hosszú hajú fiúk meg amúgy is figyelemfelkeltőbbek.

Felemeli a fejét, vállig érő tincseihez érinti, majd elgondolkodva simogatni kezdi őket. Gyönyörű haja van, ha jobban megnövesztené, bárki lánynak nézné. Egy nagyon édes, nagyon gyönyörű, de nagyon szomorú és ijedt lánynak.

- Én… szeretnék mutatni valamit, ha… ha nem baj – áll fel, de tartja a távolságot kettőnk között.

- Persze, hogy nem. Mit szeretnél mutatni? – állok fel érdeklődve, miközben ő idegesen az ajkát harapdálva indul kifelé. Követem. Nagyon kíváncsivá tett, hogy vajon mi az, amit mutatni akar, mert ez azt jelenti, hogy bízik bennem annyira, hogy egy titkát megossza velem.

A szobája melletti helyiségbe megyünk, amiről azonnal látom, hogy valamiféle iroda, vagy dolgozószoba lehet. Talán az apjáé. Nem szólok semmit, csak figyelem, hogy ahogy a könyvespolcon kutat, majd egy fekete bőr albumot vesz elő. Olyasmit, mint amiben a fényképeket szokás tartani.

Mellé lépek, és látom, hogy az ujjai remegnek, ahogy felnyitja a poros borítót. Az asztal közepére teszi az albumot, hogy én is lássam. Elegáns ruhába bújtatott, tizenegy-tizenkét év körüli, hosszú hajú fiú mosolyog ránk. Mondania sem kell, hogy tudjam, ő az. Adam, azelőtt, mielőtt még elrabolták és az az elmebeteg megkínozta volna testileg és lelkileg. A képen elegáns nadrágot, inget, nyakkendőt és mellényt visel. Aztán Adam lapoz. A következő képen egy szmokingot visel, majd újabb elegáns ruhás képek következnek, sportos szettesek, hétköznapi viseletek, a végén pedig több közeli kép az arcáról. Boldognak látszik, és arra gondolok, bár újra tudna így mosolyogni. A képeken a szemei csillognak, látszik, hogy él, míg most… Most olyan, mint aki már csak mímeli az életet, de valójában régen halott.

Aztán ránézek, a mostani Adamre, aki dermedten nézi gyerekkori önmagát. Belefájdul a szívem, és úgy megölelném, de azzal csak eltaszítanám magamtól. Mindössze egy szék választ el minket, de ő mégsem hátrál zilálva, kerekre tágult, rémült szemekkel, levegőért kapkodva.

- Levágta a hajam – szólal meg nagy sokára, miközben ujjaival megérinti az egyik fényképet. Majdnem olyan hosszú haja volt, mint most nekem. – Neki nem tetszett a hosszú hajam ezért levágta. Egymás után mind lehullott a padlóra.

- Csss… - próbálom csitítani, de talán jobb, ha hagyom, hadd adja ki magából. Hadd nyíljon meg.

- Soha nem lesz már olyan.

- Adam, nézz rám, kérlek! – szólalok meg, mire tétován néz rám, az albumot pedig összezárja. Megfogom az albumot, és visszacsúsztatom a helyére, mielőtt újra ránéznék. Már megnyílt, és azt hiszem, tudom, mit kell tennem. Veszélyes lesz, talán örökre megszakad a köztünk levő, törékeny kapcsolat, de muszáj megpróbálnom. - Nem kell, hogy ugyanolyan legyen, de megint megnövesztheted, ha akarod.

A szemei könnyesek, így pislog párat, és végül hajlandó rám nézni. Tudom, hogy mennyire fél, hogy mennyire tart attól, hogy a múltja utoléri. Nem ő az első ilyen betegem, de kétségkívül ő a legnehezebb eset, akivel pályám során eddig dolgom volt.

- És ha megint elveszi tőlem?

Megrázom a fejem. Azt sosem engedném.  – Senki nem bánthat többé… még Ő sem.

Megmarkolja a haját, az ujjait újra és újra végighúzza a tincsein. Türelmesen várok, hogy megnyugodjon, hogy elmondja, amit szeretne. Én mindig itt leszek neki, ameddig csak kell. Aztán elkezd beszélni, és mintha minden félelme, minden fájdalma egyszerre törne elő. Én pedig csak hallgatok, mert tenni nem tudok semmit.

- Rettegek, hogy újra bezár és… és kényszerít. Borzalmas, gyűlölöm az emlékeket, az álmokat, félek elaludni, félek, mert akkor minden újra valóságosnak tűnik, amikor pedig felébredek, és egyedül vagyok a szobámban, még mindig attól rettegek, hogy előlép egy sötét sarokból, hogy elvigyen. Inkább… inkább meghalok, minthogy még egyszer megtörténjen. Senkinek nem tudom elmondani… nem tudják mennyire fájt… itt fájt… - simít a mellkasára, és megmarkolja a pólóját, miközben tovább beszél, én pedig csak hallgatom - … nem a testem hanem… valami más, mert megígérték… elhitették velem, hogy megvédenek, hogy nem kell semmitől sem félnem, de magamra hagytak, nem jöttek… Nem… nem jöttek… - suttogja levegő után kapkodva, miközben a szék mell rogy, és átöleli a térdét. Ki van borulva, de nem félek attól, hogy kárt tesz magában. Ez nem roham, arról tudnék, ha az lenne. Csak hallgatom, ahogy a szavak jönnek és jönnek. – Bármikor… bármikor felbukkanhat újra és megint azt tehet majd, amit akar…

- A szüleid nincsenek itt, de én melletted vagyok Adam – mondom rekedtes hangon, mert bizony engem is a sírás kerülget. Igyekszem visszafogni magam, de nagyon nehezen megy. – Én megígértem nekem hogy mindig melletted leszek, emlékszel? Soha nem leszel egyedül, én vigyázok rád, még akkor is mikor alszol.

Nem válaszol, csak megdörgöli a karját, mielőtt újabb monológba kezdene. - Tudod, hogy nem beszéltem… arról, ami ott történt – szipogja lesütött szemekkel, mintha rosszat tett volna. Persze, hogy tudom, mégis mindenki tudja, hogy nagyjából mi történt. Olvastam a rendőrségi, az orvosi és a bírósági jelentést is, tisztában vagyok a dolgokkal akkor is, ha Adam elhallgatott olyan dolgokat, amikről nem bírt beszélni. – Dr. Morton kérdezte, de nem… nem akartam neki…

- Semmi baj, majd ha elég erősnek érzed hozzá magad, akkor elmondod – szakítom félbe, mielőtt még túlságosan belelovallná magát. Így is a sírás határán jár.

Nem néz rám, és úgy sejtem, olyan dolgok történhettek akkor, tíz évvel ezelőtt, amelyeket nem akar, vagy egyszerűen képtelen elmondani. Nem hibáztatom, van időnk.

– Nem vagyok erős. A doktor szerint a… a rémálmok is azért vannak, mert… mert nem tudom feldolgozni. Először nem voltam ennyire beteg… csak később. Ha erős lennék hamar feldolgoztam volna, nem alakult volna ki a betegségem és nem lennék ilyen…

- Akkor a doktor téved Adam – mondom határozottan. Az az idióta kókler nem tud semmit! Még hogy Adam nem erős! Nála erősebb emberrel ritkán akad össze az ember. – Erősnek kell lenned, ha mindezt túl tudtad élni. Nem szabad kételkedned ebben, magadban. Ha elhiszed, hogy meggyógyulhatsz, akkor meg is fogsz, én bízom benned.

- Bennem? – kérdi értetlenül, mire komolyan bólintok. Most már képes felnézni rám, a szemében tiszta döbbenet és kétség ül, mintha még soha senki nem bízott volna benne.

– Igen benned. Ha nagyon akarod, meggyógyulhatsz, én pedig segíteni akarok ebben.

Zavartan süti le a szemét, de azt hiszem, sikerült valamennyire meggyőznöm, vagy legalábbis megnyugtatnom. Most pedig jöhet az, amitől még én is félek. Ha most elszúrom, örökre elveszítem azt a kevés, verejtékkel nehezen megszerzett bizalmát is. De muszáj megpróbálnom.

- Adam… szeretnék megpróbálni valamit, de csak akkor, ha beleegyezel. Ha nem akarod, akkor nem – mondom nyugodtan, ugyanakkor még én is érzem, hogy a hangom kissé remeg, ami Adam figyelmét is felkelti.

- M-mit szeretnél?

- Egy érintést – ejtem ki óvatosan, puhán a szavakat.

Elkerekednek a szemei, a kezei a térdére feszülnek, és látom, hogy már ellenkezne, de mégsem teszi. Az egész teste megfeszül, de nem menekül el, ami talán jó jel. De az is lehet, hogy csak vihar előtti csend, hogy erőt gyűjt egy dührohamhoz, vagy futáshoz. Nem tudom, de nem szólok semmit, várom, mi lesz. Összezavarodva néz rám, miközben minden rezzenését figyelem.

- Mit akarsz velem csinálni? – A hangja rémült, halk, mégis tele van félelemmel, amit meg tudok érteni.

- Semmi olyasmit, amit nem akarnál. Bízz bennem, bármikor elhúzódhatsz és csak a hajadon érek hozzád – ígérem komolyan.

- Miért akarsz megérinteni? A múltkor nem akartad… - suttogja remegő hangon, halálra vált arccal. Látszik, hogy nem érti, számára az érintés mocskos, fájdalmas valami, amit nem akar megtapasztalni. De akkor is muszáj, ez az első lépés a gyógyulása felé, csak ő még nem tudja.

- Ez teljesen másról szól Adam – magyarázom türelmesen. – Csak egy baráti gesztus, amivel az egyik ember megpróbálja megnyugtatni a másikat. Nem tolakodó és egyáltalán nem fájdalmas. Tudom, hogy nem viseled el az érintést, ezért szeretnék egy próbát tenni. Ha rosszul esik, akkor többé nem teszem, ígérem.

Csak guggolok vele szemben, nem szólok, csak figyelek. Látom, hogy minden izma megfeszül, tudom, hogy a gyomra valószínűleg görcsbe van rándulva. Szemei kerekre tágulnak a rémülettől, a kezei ökölbe szorulnak, de végül bólint. Azt hiszem, mindazok ellenére, amiket átélt, tudja, hogy nem bántom, hogy amit ígérek, azt tartom is.

Óvatosan nyúlok felé, miközben látom, hogy megremeg. Szinte hallom, ahogy minden idegszála sikítva tiltakozik a dolog ellen, de nem próbál menekülni, meg sem moccan. Talán annyira meg van ijedve, hogy nem is mer. Ahogy a kezem közeledik felé, látom az iszonyatot a szemeiben, ajkai megremegnek, és mintha kissé összehúzná magát. Rettentően fél, halálra van rémülve, a légzése felgyorsul, de nem állhatok meg. Muszáj megpróbálnom, még akkor is, ha ez az első és egyben utolsó alkalom, hogy ilyen közel lehetek hozzá.

 

Végül elérem a haját, és óvatosan két ujjam közé fogom az egyik tincsét, vigyázva, hogy még csak véletlenül se érjek az arcához, vagy a vállához. Azt valószínűleg már nem viselné el. Az arcára nézek, ahogy gyengéden megsimítom a selymes haját. Olyan, mint a legfinomabb selyem. Adam szemei könnyesek, valószínűleg a tűrőképessége határán van, így sietnem kell.

-       Adam, nem kell félned, nem bántalak – mondom halk, gyengéd hangon. – Csak a hangomra figyelj, rendben? Nincs semmi baj, próbálj megnyugodni!

Nem válaszol, csak egy apró, bizonytalan bólintást kapok válaszul. Néhány másodpercig még simogatom a haját, aztán elengedem, és hátrahúzódom. Mintha hirtelen megnyugodna, ennek ellenére hátrébb kúszik egy picit, és karjaival szorosan átöleli magát. Ennyire rosszul esett volna neki? Hangosan zilálva szedi a levegőt, mint aki próbálja összeszedni magát. Egyikünk sem szól, várok, amíg megnyugszik annyira, hogy felfogja, amit mondok.

-       Sajnálom, nem akartalak ennyire megijeszteni – mondom bűnbánóan, mire csak egy döbbent tekintetet kapok. – Ennyire rossz volt? – kérdem óvatosan.

-       Én… én csak… - mondja akadozva. – Én… nem tudom, csak… nem tudom, hogy… hogy mit is érzek…

-       Tudom – bólintok komolyan. – Össze vagy zavarodva, hiszen eddig számodra az érintés valami fájdalmas és mocskos dolog volt. De azt tudod, hogy én sosem bántanálak, ami összezavar téged. Az elméd tudja, hogy én sosem nyúlnék hozzád ”olyan módon”, a tested azonban önkéntelenül reagál a régi emlékek miatt. Emiatt ne hibáztasd magad, ez beidegződés. Nem te vagy az egyetlen, aki ilyesmin esett át.

-       És… és ők… meggyógyulnak? – kérdi suttogva. – Az olyanok, mint én? – A hangjában mintha némi reménykedést vélnék kihallani, de tudom, hogy óvatosan kell fogalmaznom. Ha hiú reményt öntök belé, később csak annál jobban magába fog zuhanni. Jobb, ha az igazat hallja, mintha hazudnék neki.

-       Van, aki igen, de van, aki sajnos nem – válaszolom. – De nem szabad feladnod. Te erős vagy, sokkal erősebb vagy, mint hinnéd. Mindössze eddig nem volt senki, aki egyáltalán tényleg megpróbált volna segíteni neked. Vagy tudta volna, hogy fogjon hozzá. Dr. Morton remek orvos, de ő csak pszichiáter, nem tud olyan módon segíteni neked, ahogy arra szükséged lenne. Ő nem tud itt lenni veled napi huszonnégy órát a hét minden napján, hogy segítsen rajtad, hogy megmutassa, hogyan is tudnál újra teljes életet élni. Én segíthetek, ha szeretnéd, de ez tőled függ. Csakis tőled.

 

Adam nem válaszol azonnal, csak néz rám azokkal a hatalmas, sötétbarna szemeivel. Olyan összetört, olyan apró, mint egy gyermek, hiszen lélekben még mindig az. Még mindig ugyanaz a tizenkét éves gyerek, akit megerőszakoltak, bántalmaztak, akit elraboltak.

-       Caleb, én… én… bolond vagyok? – teszi fel végül a kérdést, mire döbbenetemben majdnem hátra esem.

-       Dehogy vagy bolond! – mondom a fejem rázva. – Mégis, miért kérdezel ilyesmit?! Mondott neked valaki valamit?

-       Az a nő… ő azt mondta, hogy… hogy engem be kéne zárni, mert… mert… nem vagyok normális és…

-       Teljesen normális vagy, Adam – jelentem ki komolyan, mire könnyes szemekkel néz rám. Látom, hogy nem érti. – Borzalmas dolgokon mentél át, és természetes, hogy megváltoztál. Más lettél, sok dolgot nem értesz, halálosan rettegsz, hogy újra megtörténhet, de nem vagy bolond. Én láttam már bolondokat, őrülteket és hidd el, te messze állsz azoktól a szerencsétlenektől. Szóval meg ne halljam, hogy még egyszer így beszélsz magadról! Nem vagy se bolond, se emberi roncs, csak egy fiú, akivel borzalmas dolgok történtek. És én pont ezért vagyok itt, hogy átsegítselek azon, amin senki sem tudott eddig.

-       Biztos… biztos, hogy… hogy sosem hagysz magamra? – kérdi apró kétkedéssel a hangjában, mintha biztos akarna lenni benne.

-       Egészen biztos – mondom komolyan bólintva. – Nyeljen el a föld, ha hazudok. Bízhatsz bennem, nem hagylak itt.

Mintha egy egészen apró mosolykezdeményt vélnék felfedezni Adam arcán, de az olyan gyorsan tűnik el, hogy abban sem vagyok biztos, egyáltalán ott volt-e. Talán csak képzeltem, de mintha most nyugodtabb lenne. Remegő kézzel beletúr a hajába, és éppen kérdezni akarna valamit, amikor megszólal a csengő. Adam összerezzen, én meg bosszúsan felsóhajtok. Ez biztosan Matt.

-       Ez biztos a bátyám – mondom. – Mindjárt jövök, aztán, ha szeretnéd, még beszélgethetünk, rendben?

Csak egy bólintást kapok válaszul, de látom, hogy az arca fájdalmasan összerándul. Matt érkezése számára annyit jelent, hogy Fifike itt tartózkodásának is vége. Nagyon megszerette azt a nagy szőrmókot, de hát ő végül is a bátyám kutyája, nem tarthatjuk itt.

 

Sóhajtva sietek az ajtó felé, nem szeretném megvárakoztatni Mattet. Ha már ennyi ideig nálunk hagyta Fifikét, igazán nem lehetek olyan szemét, hogy húzom az idegeit. Még elszaladok a kutyáért, valamint a holmijaiért, aztán sietek kifelé. Matt a bejárati ajtó előtt vár, és mikor kinyitom, megölel.

-       Szia, öcskös! – nevet fel, majd Fifikéhez fordul. – Hát hogy vagy, kislány? Hiányzott a gazdi? – kérdi, mire a bernáthegyi odafut hozzá, és boldogan vakkantva hagyja, hogy a gazdája megsimogassa. – Jól viselte magát? – kérdi tőlem.

-       Remekül, Adammel nagyon jól kijöttek. A fiú nagyon megkedvelte ez a melákot – mondom szomorú mosollyal. – Kár, hogy el kell vinned, nagyon összenőttek, de megérti, hogy ő a te kutyád és nem tarthatja meg.

Matt elgondolkodva néz rám. Magasabb nálam, a haja rövid, fekete, orrán vékony keretes szemüveget visel. Látom, hogy morfondírozik valamin, majd felém fordul.

-       Hadd beszéljek vele! Adammel – mondja komolyan.

-       Nem hiszem, hogy olyan jó ötlet, nehezen tűri az idegeneket, engem is éppen csak kezd megszokni – mondom felemelve a kezem. – Ha valami baj történik, nem biztos, hogy meg tudom fékezni.

-       Azért hadd tegyek egy próbát, jó? – kér, de igazából ez olyasmi, amit nem utasíthatok vissza.

Végül beleegyezően sóhajtok. Félek, hogy mit fog neki mondani, de aztán pórázon ragadja Fifikét, és elindul utánam. A gyomrom görcsben van, főleg amiatt, hogy Adam mit csinálhatott, mióta magára hagytam. Remélem, nem próbálja felvágni az ereit, vagy felkötni magát. Az a gond, hogy utóbbira rengeteg alkalmas hely van a házban, főleg az emeleten. Nem mintha megpróbálkozott volna az öngyilkossággal, mióta itt vagyok, de ez is inkább Fifike miatt volt. Ha most Matt elviszi, bele sem merek gondolni, hogy mi történik.

 

~*~

 

Adam még ott van, ahol hagytam, a falnál ül, fejét lehajtva, karjaival átölelve felhúzott térdeit. Mikor meghallja a lépteinket, kissé megremeg, és felnéz. Amikor szembe találja magát Mattel, ösztönösen ül ki a félelem az arcára, ami a bátyám figyelmét sem kerüli el. Közbe kell lépnem, mielőtt a dolgok rosszabbra fordulnak.

-       Adam, ő itt a bátyám, Matt. Szeretne beszélni veled valamiről, megengeded neki? – mondom nyugodtan, miközben közelebb lépek. – Nem fog hozzád érni, vagy közel menni hozzád, ígérem. Csak szeretne mondani neked valamit.

-       Mit? – hallatszik a bizalmatlan kérdés. – Úgyis elviszi a kutyáját, semmi oka beszélnie velem.

-       Adam – szólal meg Matt, de nem jön közelebb és Fifike is fegyelmezetten áll az ajtóban -, köszönöm, hogy vigyáztál Fifikére. Caleb elmondta, hogy milyen jól kijöttetek egymással. És… arra gondoltam, hogy szeretnéd-e, hogy még tovább nálad maradjon. – Adam meglepetten néz rá, és én is meg vagyok döbbenve. – Nézd, neked most nagyobb szükséged van a társaságára, mint nekem. Én úgyis elfoglalt vagyok, nem tudnék rá elég időt szánni, és úgy vettem észre, hogy ő is boldog itt.

Adam tétován néz hol rám, hol Mattre, hol a kutyára. Mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit is szeretne. Mint aki nem hiszi el, vagy nem akarja elhinni, hogy ez megtörténhet. Ez igen kedves gesztus a testvéremtől, de nem tudom, hogy ez Adam javát szolgálja-e, vagy sem. Félek, hogy nem, és ha most megint itt marad a kutya, aztán egy nap Matt tényleg elviszi, az hatalmas törés lesz az fiúnak. Vissza kell utasítanunk.

-       Miért? – jön a kérdés Adamtől. – Már nem kell magának?

-       Nem erről van szó – rázza a fejét Matt. – Mindössze úgy vettem észre, hogy ez a nagy szőrmók nálad sokkal boldogabb, mint nálam. Te rengeteget törődsz vele, amire nekem sajnos az utóbbi hónapokban nem volt időm. De ha nem szeretnéd…

-       Szabad? Tényleg szabad? – fordul most hozzám az én angyalom, mint egy kisgyerek, aki nem tudja, vajon szabad-e elfogadnia az ajándékot.

-       Ha szeretnéd – bólintok mosolyogva. – De előre szólok, ebben nekem most semmi részem nem volt, a bátyám saját maga ajánlotta fel, szóval, ha meg akarod köszönni valakinek, akkor neki kell.

-       Köszönöm… - suttogja alig hallhatóan Adam.

Matt sóhajt egyet, majd mosolyogva elengedi Fifike pórázát, a kutya pedig már indul is új kis gazdája felé. Lefékez Adam előtt, majd lefekszik, és hatalmas fejét a fiú térdére fekteti. Adam simogatni kezdi a kutya bundáját, aki ezt halk, jóleső nyüszögéssel tűri. Elmosolyodunk a látványra, majd Matt elköszön, én pedig kikísérem. Kikísérem az utcára, és megvárom, ahol, mielőtt beszállna az autójába, felém fordul.

-       Igen különleges fiú ez az Adam – mondja komolyan. – Nagyon vigyázz rá, rendben?

-       Ezt mondanod sem kell – válaszolom. – Remélem, jól döntöttél, mert ha tényleg egyszer elvinnéd Fifikét, akkor hatalmas lelki törést okoznál a gyereknek. Azt pedig sosem bocsátom meg neked, jobb, ha eszedbe vésed!

-       Tudom – biccent a bátyám. – Mennem kell, hétfőn két műtétem lesz, muszáj kipihennem még magam előtte. Akkor, minden jót!

-       Szia! – köszönök el, és megvárom, míg elhajt.

Elgondolkodva nézek utána, és nem vagyok biztos benne, hogy jól cselekedett. De Adam boldog, és ez a lényeg. Fogom magam, és visszamegyek a házba.


Moonlight-chan2015. 05. 08. 13:13:01#32830
Karakter: Adam Lewis



Nem tudom mióta ülhetek már itt mozdulatlanul miközben élvezem a rám hulló langyos cseppeket, de nem is számít. Ilyen különös nyugalmat talán még sosem éreztem, most sem értem miért nem félek. Az üresség eltűnt ugyan, de ezúttal nem a rettegés vette át a helyét, hanem a nyugalom. Pedig Caleb közel van, nagyon közel…

Hátranézek a vállam fölött, a tekintetem találkozik az övével, az arca nyugodt, semmi olyasmit nem fedezek fel rajta, amit azokon láttam, akik bántottak.

Lehet hogy ő jó? Létezik egyáltalán olyan, hogy jó vagy rossz ember?

- Megnyugodtál egy kicsit? – kérdezi halkan.

- Azt hiszem – bólintok bizonytalanul, mert nem értem saját magam – Csak még mindig… szóval…

Az az álom… még mindig olyan közel van.

- Értem. Semmi baj, mondtam, hogy addig maradhatsz, amíg szükségét érzed. Én nem megyek sehová.

Igen, még jó ideig itt lesz. Kettesben leszünk amíg nem jönnek vissza, ha egyáltalán visszajönnek.

- Apa nem hívott – máris megfeledkeztek rólam… – Pedig megígérte, hogy minden nap fog.

- Biztosan nem ér rá – mondja nyugtatón – Ezek a konferenciák nagyon el tudnak húzódni, ráadásul az időeltolódás miatt ott késő este van, amikor itt reggel. Ne félj, biztosan nem felejtett el téged.

- És ha igen? – mi lesz akkor? – Mi van, ha ez az egész utazás csak ürügy volt rá, hogy megszabaduljanak tőlem, és rásózzanak valaki másra?

- Adam, kérdezhetek valamit? – néz rám komolyan, mire aprót bólintok – Tényleg azt hiszed, hogy a szüleid képesek lennének feladni téged? Ha tényleg olyanok lennének, már régen megtették volna, de ők mindig itt voltak veled. Támogattak, szerettek, gondoskodtak rólad. Nem azért mentek el, mert akartak, hanem mert muszáj volt.

- Honnan gondolod? – én szeretnék hinni nekik de… azt mondták megvédenek és nem tették meg. Akkor nem amikor szükségem lett volna rájuk. Hogyan bízhatnék meg bennük? Hogy hihetném, hogy nem csak kitalálták ezt a konferenciát, egy ideig még telefonáltak is, de aztán csak megfeledkeznek rólam. A hasznavehetetlen gyerekükről, aki csak teher, semmire sem jó… egy állandó felügyeletet igénylő kisgyerek… pedig nem vagyok gyerek… nem kéne ilyennek lennem.

- Az emberek sokszor nem tehetik azt, amit szeretnének, tudod, Adam? – mosolyog rám szelíden – Van úgy, hogy áldozatot kell hoznunk. Apukádra pedig sok embernek szüksége van, ezt meg kell értened.

És én vagyok az áldozat? - Ezért vagy te itt?

- Igen – bólint – Azért vagyok itt, hogy segítsek neked, és addig maradok, amíg szükséged van rám. Már mondtam neked, hogy attól függetlenül, hogy a szüleid egyszer hazajönnek, én még maradok, ha te is szeretnéd. Ez a te életed, a te döntésed.

Az enyém… de akkor is az enyém, ha nem én döntök róla?

Ha akarnák bezárathatnának egy elmegyógyintézetben, ahogy a szobalány mondta és akkor az életem már nem az enyém. Hogyan döntenék akkor bármiről is?

És mi lesz Vele? Ő mindig itt lesz, mindenhová követ, bármit is teszek, nem enged el…

Caleb vajon tudja hogyan űzze el? Ahogy most is ebben a pár percben, de ahhoz ismét közel kell engednem magamhoz és ez megijeszt. Félek, hogy egy napon ő is megváltozik.

 

Csendben befejezem a fürdést, hagyom hogy leöblítsen, bár végig figyelem őt, ahogy elnézve mellettem a fürdő csempéjét figyeli és egyszer sem érint meg. Nem is szédülök már, így szerencsére tényleg nincs rá szükség, hogy hozzám érjen, mire pedig a törölközőmbe burkolózom, a borzalmas álmom egy homályos emlékképpé szelídül, ami már nem kavar fel annyira.

Mégis csak tudott nekem segíteni.

- Azt mondtad, hogy nem azért vagy itt, mert a szüleim fizetnek neked. Hanem mert… mert kedvelsz. – mondom ki félénken.

- Ez így van – bólint azonnal és félrenéz míg öltözöm – Kedvellek, Adam, te jó gyerek vagy, rendes és udvarias.

Gyerek… - Sajnálsz engem?

Felkapja a fejét, mintha valami meglepőt kérdeztem volna, pedig szinte mindig eszembe jut ez amikor valaki úgy néz rám, hogy közben tudja mi történt régen. Ettől pedig néha sikítani volna kedvem, kiabálni, hogy hagyjanak már békén, ne gondoljanak rám állandóan, pedig szeretném ha nem lennék teher, ha nem utálnának. Képtelen vagyok eldönteni mi lenne a jó. Egyszerűen összezavarodom ahányszor többféle gondolat kavarog bennem és egyiktől se tudok megszabadulni. Végül pedig minden csak rosszabb lesz a saját hibámból.

- Ha sajnálnálak, akkor csak neked ártanék vele. – rázza meg a fejét, a tekintete őszinte, nyugodt – Tudom, min mentél keresztül, persze személyes tapasztalatom nincs. De nem sajnállak, inkább… hogy is fogalmazzak… segíteni akarok neked, hogy magadra találj. Ez elég válasz?

- Igen – bólintok. Megint ezt csinálja… honnan tud olyasmiket, amiket nem mondtam ki csak éreztem? – Azt hiszem…

- Áthúzom az ágyad, teljesen összeizzadtad az éjjel – indul meg a szobám felé – Aztán visszafeküdhetsz, ha akarsz. Majd szólok Mr. Evansnek, hogy nem érzed jól magad, biztos meg fogja érteni. De rajtad múlik, hogy döntesz, ám én a helyedben ma pihennék. Pocsékul nézel ki.

A tükörképemre meredek, a szememre, az arcomra tapadó nedves hajamra. Nem szokott érdekelni hogy nézek ki. Ugyanolyan sápadt vagyok mint mindig, ugyanolyan színű a szemem, a hajam… talán csak álmosabbnak nézek ki. Én észre sem venném a különbséget, nem érdekelne, de ő kimondja.

Visszagondolok arra a gonosz ápolóra, aki utált engem, arra hogy mit tenne. Azt hiszem rám parancsolt volna, hogy szedjem össze magam, mert mindjárt jön a tanár és legalább addig sem leszek útban, míg tanulok. Ő pedig addig végig telefonált volna a barátaival, ahogy mindig.

Tiszta ruhában, felfrissülten telepedek az ágyba, finom öblítő illata van, majd tétován Calebre nézek.

- Te tényleg gondolsz rám. Te… más vagy, mint a többiek, akik eddig itt voltak.

- Ők nem csináltak ilyeneket?

- Nem – rázom meg a fejem – Csak utasítgattak, eldöntötték, mi a jó nekem, és mi nem. Nekem nem volt beleszólásom, a szüleim pedig hagyták.

Így könnyebb volt mindenkinek, csak nekem nem. De én valójában nem számítok, tehát mindegy volt. Most viszont ez jó érzés azt hiszem. Félelmetes, de jó…

- Adam, én nem vagyok olyan, mint a többiek – magyarázza türelmesen, ahogy mindig is beszél velem – Én azt akarom, hogy jobban legyél, és saját magad dönthesd el, mit szeretnél. Te, és csak te tudod, hogy mi a legjobb neked. Sem én nem tudom, sem Mr. Evans, sem Morton doktor, de még a szüleid sem. Ez a te életed, már mondtam.

- És ha tévesen döntök? – ez a legrosszabb… A doktor mindig céloz arra hogy mondjam el mi történt ott régen, hogy beszélnem kell róla. De én nem tudom elmondani, nem merem. Olyan ez mint egy hatalmas bűnös titok. Értem, hogy ezért vannak a pszichiáterek, hogy beszéljek velem arról, de… hogy lenne attól nekem jobb, ha elmondom egy idegen embernek azt a sok mindent? Neki nem számítok, nem érdekli. Ő akkor is ugyanúgy folytatná az életét, ha ebben a percben meghalnék. Egy újabb adag papírmunka lennék neki csupán… Nem akarom, hogy tudja a titkaimat.

- Nos, a téves döntéseket ki lehet javítani. Ráadásul, ha hibázol, az megtanít rá, hogy többé ne csináld ugyanúgy a dolgokat. Sokan a saját hibájukból tanulnak, tudod?

Válaszra nyitnám a szám, amikor megcsörren a telefon. Ez az a telefon, amire apáék hívnak engem. Lehet hogy ő az?

Mozdulatlanul figyelek az ágyról az folyosóról jövő hangokra. Nem értem mit mondanak, de azt veszem észre, hogy izgatottan várom, hogy Caleb bejöjjön és odaadja a készüléket.

- Apukád az. Szeretnél beszélni vele? – kérdezi, én pedig bólintok bár nem tudom mit kellene majd mondanom. – Akkor én el is búcsúzom, Mr. Lewis, adom Adamet. Viszonthallásra! – köszön el, majd az ágyra csúsztatja a telefont – Beszélgessetek csak, addig csinálok egy kis teát és pirítóst.

Megvárom míg kimegy, csak aztán emelem fel a telefont, tétovázva szólok bele.

- Apa?

- Szervusz Adam! Hogy érzed magad? Minden rendben?

- Én… jól vagyok. – az rémálmomat nem akarom említeni – Miért nem hívtál tegnap?

- Annyira sajnálom fiam. Tudom, hogy megígértem, de rengeteg dolgom volt egész nap. Londonban már késő este volt mire visszaértem a szállodába, nem akartalak felébreszteni. – mondja nyugodt hangon, mégis kihallok belőle valamit, amit nem tudok hová tenni.

- Értem… csak azt hittem… - tudni akarom - …nem akartok engem. Hogy nem fogtok visszajönni… - suttogom a telefont szorítva.

Hosszú szünet a vonal végén, a szívem egyre jobban dübörög a mellkasomban, míg várok ez a pár másodperc is rémesen hosszú időnek tűnik.

- Adam… - sóhajtja - … soha! Érted? Soha nem hagynánk el!

Ezt mindig mondják, mégis folyton eszembe jut, hogy talán majd egyszer… Ezért nem volt bátorságom egyszer sem megkérdezni, féltem a választól, vagy attól, hogy nem kapok választ és most sem tudom mi történt, hogy kimondtam. Lehet, hogy azért amit Caleb mondott nekem. Ha nem tudom meg, sosem érezhetem magam biztonságban.

- Adam? Itt vagy még?

Feleszmélek a gondolataimból és gyorsan bele is szólok. – Akkor sem ha nem leszek jobban? Ha az új kezelések meg a gyógyszerek se segítenek? Ha csak gondot okozok nektek?

- Fiam, te nem okozol gondot. – válaszol azonnal – Anyáddal mindketten nagyon szeretünk, természetes, hogy azt akarjuk, hogy egészséges legyél.

- De nem vagyok… - szakítom félbe.

- Mi bízunk benne, hogy az leszel. Az orvosok is bíznak benne Adam, de ha mégsem… ha mégsem változik a helyzet, akkor is ugyanúgy szeretünk és mindent megteszünk azért hogy neked a legjobb legyen. Ez a szülők dolga, mindegy mi történik.

Csendesen pillantok a polcon sorakozó modellekre, arra, amelyik eltörött, de Caleb megjavította.

Emlékszem apa milyen dühös volt, mikor rajtakapta a gonosz ápolót hogy rángat engem. Rögtön elkergette, kiabáltak is, végül pedig nem tudom feljelentette-e. Sokáig inkább ők maguk voltak velem, minthogy újra ápolót hívjanak. Mielőtt elmentek apa azt mondta Caleb a legjobb, hogy jó ajánlása van és mindenhol elégedettek vele. Biztos nagyon utánanéztek ennek, hogy véletlenül se válasszanak olyat, aki bántana.

Nem érdekelt, mert akkor pont olyan... rohamom volt, amikre később nem emlékszem csak annyira, hogy kiabálok. Onnan tudom, hogy mindig kapar a torkom, de most furcsán nyugodt vagyok így minden sokkal inkább eszembe jut.

Homlokráncolva hallgatom a halk szipogó hangot. Ismerős, de nagyon tompán jut el hozzám. - Anya is ott van?

- Itt ül mellettem. Akarsz neki mondani valamit?

- Én csak… - nem bírok én… nem tudom miért, de nem - … mond meg neki, hogy ne sírjon. Nem szeretem mikor sír.

- Megmondom. – köszörüli a torkán, én pedig elemelem a fülemtől a telefont és benyomom a hívás megszakítást.

Nem bántam meg hogy megkérdeztem. Így legalább elmondták és nem félek annyira. Nem fognak elhagyni, tényleg csak addig bíztak Calebre míg Amerikában vannak és ha hazajönnek minden olyan lesz mint volt, de Caleb is marad. Azt mondta marad…

A padló roppanására rezzenek össze, észre sem vettem amikor belépett a szobába. Ijedten kapom fel a fejem, a tekintete most másmilyen, nem olyan nyugodt, inkább félelmetes.

Fifike is berohan a háta mögött, bár a szemem nem nagyon veszem le Calebről, amint felugrik mellém az ágyra finoman végigsimítok a bundáján. Szeretem ezt a hatalmas állatot. Kár hogy nem az enyém, de biztosan a gazdájánál is nagyon boldog.

- Hoztam neked enni. Muszáj pár falatot bekapnod, hogy be tudd venni a gyógyszereidet.

- Köszönöm, Caleb – suttogom tartózkodón, mert még mindig haragosnak tűnik, így inkább megvárom míg leteszi a tálcát az éjjeliszekrényre – Beszéltem apával.

- És mit mondott? Az arcodból ítélve nem lehetett olyan rossz.

Nem volt rossz… - Bocsánatot kért, amiért nem hívott, azt mondta, hogy rengeteget dolgozik, és este már nagyon fáradt szokott lenni.

- Örülsz, hogy telefonált? – kérdez ismét, közben pedig leül az ágyam szélére.

Kicsit szokatlan hogy mellettem ül valaki, még akkor is ha az ágy két végén és Fifike is közöttünk van, lehet hogy ezért nem félek mégsem.

A kérdésére csak bólintás a válasz, kifejteni nem tudnám miért örülök, de megkönnyebbültem hogy beszéltem vele. Elterelte a figyelmem az álmomról egy fontosabb dolog, ezért van, hogy képes vagyok enni pár falatot a felhozott pirítósból.

- Ha megkérlek, felhívod Mr. Evanst? – nézek fel az ennivalómtól – Azt hiszem, most… most képtelen lennék elhagyni a szobámat.

Szeretnék egyedül lenni egy picit. Tudom hogy néha be kell néznie, hogy minden rendben van-e, de akkor is.

- Megértem – bólint – És gondolom akkor holnap Mr. Mortonhoz sem megyünk. Ha gondolod, lemondom az egész hetedet, legalább tudsz egy kicsit pihenni. A múlt éjszaka után azt hiszem, rád is fér.

- Köszönöm… - motyogom. A házat nem akarom elhagyni. Odakint mindig történik valami rossz. Az a legjobb, ha itthon vagyok egyedül, ha nincs a közelemben senki, aki rosszat akarna. – Semmiség. Egyél, aztán ha gondolod, aludj egyet. Vagy olvashatsz is, amit szeretnél.

Már régen nem olvastam. És a puzzle is majdnem kész. Most inkább… - Ideadnád nekem azt? – mutatok  polc felé, ő pedig indul is érte – És szeretnék most egyedül maradni. Gondolkodni szeretnék.

- Megértettem. Gondolkodj csak nyugodtan, és majd szólj, ha szükséged van rám. Fifike itt marad veled.

Ideadja amit kértem és miután összeszedte a korábban leejtett telefonját is, magamra hagy.

Semmi olyasmit nem akarok tennie, amivel ártanék magamnak, még ha nem is gondolkodom csak úgy tudok igazán pihenni amikor nincs körülöttem senki. Caleb egyre kevésbé zavar, kezdek hozzászokni, elfogadni a helyzetet, azt hogy nem kell tartanom tőle.

Megforgatom a kezeim között a nehéz fém modellt, a ragasztások alig látszanak és a kis motor is egyben van, de beindítani már nem lehet. Amúgy sem szoktam őket használni csak összerakom, majd kiteszem a polcra.

Ez és a kirakósok az egyetlen olya dolgok amikkel valahogy eltelik az idő. Más nem is létezik számomra. Amit a normális emberek csinálnak olyan messze van tőlem, mint a csillagok. Elérhetetlen távolságba és tudom, hogy minden hiába. Akármit is mondanak a pszichiáterek ők nem tudják mi van az én fejemben. Néha én sem tudom mi dühít fel, egyszerűen csak minden elsötétül előttem, a forróság a hullámokba árasztja el a fejemet és mikor legközelebb feleszmélek erőtlenül fekszem az ágyamban, rekedten, kisírt szemekkel és semmi másra nem emlékszem csak Rá és mindarra amit nem hagy hogy elfelejtsek.

Ha nem lennének a gyógyszerek, amik kordában tartanak, akkor a rohamok állandóak lennének és most sem tudnék tisztán gondolkodni, nem érteném saját magam, a körülöttem lévőket, ahogy a doktor magyarázta.

Megtaníthatnak arra hogy éljem meg az érzelmeket, a helyes reakciókra, de arra hogy hogy éljek normális életet nem tudnak megtanítani egy olyan személyt, aki már régen nem él, csak létezik a sötétségben…

 

***

 

Odakint az ég be van borulva, a nyitott ablakon át friss föld és a közelgő eső illata árad befelé.

Caleb az ablak elé húzta nekem a fotelt miután elmondtam, hogy szeretem hallgatni az esőt, mert megnyugtat. Nagyon figyelmes velem, az elmúlt napokban, amiket itthon töltöttem anélkül, hogy a bárkivel is találkoztam volna rajta kívül, mintha még jobban odafigyelne rám.

És… azt hiszem nem is félek már tőle. Csak nagyon ritkán érzek kényszert, hogy a hátam mögé pillantsak míg ő pakolgat.

Sok mindent megcsinál, amit más ápolók nem tettek meg, de jó, hogy nem kell látnom azt a takarítónőt. Félek, hogy ha meglátnám ismét dühös lennék. Nem akarom megint bántani Calebet, senkinek sem szeretnék fájdalmat okozni. Szerencsére az a vékony karcolás az arcán szépen begyógyul, még látszik ugyan a helye, de azt mondja nemsokára eltűnik onnan.

Lassan nyújtózkodva állok fel a kényelmes fotelból, leteszem a kezemből a már kiürült teás poharamat, majd a szőnyegen heverésző kutyushoz sétálok.

- Mikor jön a bátyád? – kérdezem Calebet.

- Egy óra múlva azt hiszem. – mosolyog rám. – Nem kell félned tőle, csak bepakolja Fifikét és már megy is.

Bólintok, nem gondoltam arra hogy bántana, ha Caleb sem tette akkor a testvére sem lehet olyan rossz. Ha az lenne, nem lenne ilyen gyönyörű kutyája.

Nem akarom, hogy elvigye Fifikét, de tudom, hogy nem az enyém és nem is tarthatnám meg úgy, hogy nem tudok róla biztonságosan gondoskodni. Hisz még magamról sem tudok, de azért nagyon sajnálom hogy elmegy. Ha csak rágondolok, hogy este már nem alszik majd mellettem, rögtön szorítani kezd a mellkasom és gombóc nő a torkomba.

Nincs kedvem semmihez, inkább csak simogatom, még mielőtt elviszik. Fifike pedig a hátára hengeredik és hagyja hogy megvakarjam a hasát is, közben nyűszög picit, nyújtózkodik amit jó érzés nézni, mert nem bántom azzal hogy hozzáérek.

- Adam? Minden rendben? – guggol le mellénk, aggódó arccal.

Nem értem miért aggódik, nem tettem semmi furcsát. - Ühüm. – kihúzom a kezem a puha bundából és a mellkasomhoz szorítom.

- Tudom hogy nagyon megszeretted, de megígérem, hogy elmegyünk meglátogatni, ha szeretnéd. – mosolyog kedvesen.

Félénken nézek fel rá, mert szeretném, de… - Nem akarok elmenni sehová.

Azok a fiúk is csak bántani akartak, pedig nem is ismernek. Nem bírom, ha megbámulnak, nem akarom hogy egyáltalán rám nézzenek, hogy lássanak…

- Nincs semmi baj Adam, ne izgasd fel magad. - szólal meg nyugtatón.

- Olyan… - tétovázom mielőtt bevallanám, nem vagyok benne biztos hogy elmondjam-e neki, de végül megteszem - … olyan érzés, mintha tudnák. Mintha tudnák… látnák, hogy mi történt… látnák hogy valami baj van velem.

- Semmi baj, figyelj rám. – húzódik közelebb a szőnyegen, ezzel el is érve hogy rá meredjek, a szívem csak úgy dübörög a mellkasomban, de nem félek. – Vannak olyan emberek, akik egyszerűen mindenkit megbámulnak. Ebbe nem kell semmit belelátni. Ha valaki csúnya, szép, feltűnő, furcsa, ha kerekesszékben van, hangosan nevet… valamiért mindenkit megbámulnak. Ne is vedd figyelembe az ilyesmit.

- V-van rajtam valami… ami nem normális?

- Nem, dehogy! – vágja rá, mire picit megnyugszom, de a kezeim még mindig önkénytelenül gyűrögetni kezdik a pólóm alját.

- A-akkor… miért? – annyira nem értem a többi embert, zavar ahogy viselkednek, mert teljesen mások mint én.

Caleb vállat vonva simogatja meg a kutyát, a szája sarka kicsit mosolyog, de már meg tudom különböztetni a gonosz meg a jó mosolyt. Caleb sohasem mosolyog úgy, mint az a másik ápoló. Csak szépen, hogy ne ijesszen meg.

- Mert minden ruhád fekete. – mondja óvatosan – A hosszú hajú fiúk meg amúgy is figyelemfelkeltőbbek.

Egy régi emlékkép, egy kifakult gondolat jut eszembe. A fotóstúdióban, amikor a fényképész azt mondta anyának, hogy milyen ritka manapság a hosszú hajú gyerekmodell. Hogy sokkal figyelemfelkeltőbb lesz. Kirí a magazinokból…

Gyengén felemelem a kezem, a tincseim végéhez, amik a vállamat súrolják, majd a Calebére nézek, amik majdnem a szőnyeget súrolják most hogy ő is leült. Olyan szép haja van… fáj ránéznem, mert arra emlékeztet, hogy nekem is ilyen volt, mégis olyan szép.

Valahol még megvan az az album. Tudom hogy megvan.

- Én… szeretnék mutatni valamit, ha… ha nem baj. – állok fel, megtartva a kartávolságot kettőnk között.

- Persze, hogy nem. Mit szeretnél mutatni? – áll fel ő is érdeklődve, én pedig idegesen az ajkaimat harapdálva indulok el a dolgozószoba felé.

Meg akarom mutatni neki. Nem tudom miért, hisz nem fontos, egyszerűen csak azt akarom hogy lássa.

Óvatosan lépek előre, hogy rá ne lépjek Fifike lábára aztán apa irodájába megyek, ami rögtön a szobám mellett van. Nem szoktam bemenni ide, nincs semmi számomra fontos dolog itt, de egyszer láttam hogy hol tartják a képeket.

A könyvespolcon rövid keresgélés után rá is akadok a fekete bőr albumra, de nem nyitom ki azonnal, hanem hosszan meredek a poros borítóra, míg Caleb is mellém lép. Valójában azóta nem láttam ezeket a képeket amióta elkészültek. Utána már minden rossz lett…

Megremegnek az ujjaim ahogy felhajtom a borítót és feltűnik az első kép. Az asztal közepére csúsztatom, hogy ő is lássa. A fotón egy elegáns nadrág, ing, nyakkendő meg mellény van rajtam, lapozok egyet ott pedig egy szmoking, az elegáns ruhák után sport szettek, majd hétköznapi viseletek, az album végén pedig néhány közelebbi kép az arcomról, többféle szögből is.

Dermedten nézem magam, mintha valaki más lenne, egy idegen tekintete, egy idegen mosolya. Ezek mind az előtt készültek. Tizenkét éves lehettem, nem emlékszem pontosan…

- Levágta a hajam. – szólalok meg halkan, néhány perc múlva. Az ujjaim végigkövetik a hossz sötét tincseket a kép fényes felületén – Neki nem tetszett a hosszú hajam ezért levágta. Egymás után mind lehullott a padlóra.

- Csss…

- Soha nem lesz már olyan.

- Adam, nézz rám, kérlek.

Tétovázva nézek fel, az albumot pedig összezárom hogy a múlt egy kis része eltűnjön. Nem is tudom… ostobaság volt megnéznem, de úgy éreztem muszáj látnom és Calebnek is.

Megfogja az albumot és visszacsúsztatja a helyére mielőtt újra felém fordulna. - Nem kell hogy ugyanolyan legyen, de megint megnövesztheted ha akarod.

Pislogok párat, hogy eltüntessem  a nedvességet a szememből, így már nem homályosan látom hanem élesen. - És ha megint elveszi tőlem?

Megingatja a fejét. – Senki nem bánthat többé… még Ő sem.

Megmarkolom a hajam, kicsit végighúzom rajta az  ujjaim míg gondolkodom és megnyugszom egy kicsit. Azt hiszem értem mire gondol, de Caleb sem tud mindenről. Bárcsak olyan egyszerű lenne elmondani valakinek, de aztán a következő lélegzettel minden kiszakad belőlem, mint a víz, ami megállíthatatlanul folyik lefelé:

- Rettegek hogy újra bezár és… és kényszerít. Borzalmas, gyűlölöm az emlékeket, az álmokat, félek elaludni, félek, mert akkor minden újra valóságosnak tűnik, amikor pedig felébredek és egyedül vagyok a szobámban még mindig attól rettegek, hogy előlép egy sötét sarokból, hogy elvigyen. Inkább… inkább meghalok, minthogy még egyszer megtörténjen. Senkinek nem tudom elmondani… nem tudják mennyire fájt… itt fájt… - simítok a mellkasomra, majd megmarkolom rajta a pólót - … nem a testem hanem… valami más, mert megígérték… elhitették velem hogy megvédenek, hogy nem kell semmitől sem félnem, de magamra hagytak, nem jöttek… Nem… nem jöttek… - suttogom a levegőt kapkodva, leroskadva az asztal mellé átölelem a lábaim. Ez nem egy újabb roham, nem vagyok dühös, nem akarok kárt tenni magamban. Fogalmam sincs mi történik velem, mintha a testem nem akarna engedelmeskedni, mert a szám újra formálja a kétségbeesett szavakat. – Bármikor… bármikor felbukkanhat újra és megint azt tehet majd amit akar…

„…mindig az enyém leszel kismadaram, mindig, mindig csak az enyém…”

- A szüleid nincsenek itt, de én melletted vagyok Adam. – hangzik közelről a kicsit rekedtes hang, de nem nézek fel – Én megígértem nekem hogy mindig melletted leszek, emlékszel? Soha nem leszel egyedül, én vigyázok rád, még akkor is mikor alszol.

Megdörzsölöm a karom, hogy egy kicsit felmelegítsem maga. - Tudod, hogy nem beszéltem… arról ami ott történt. – szipogom lesütött szemekkel – Dr. Morton kérdezte, de nem… nem akartam neki…

- Semmi baj, majd ha elég erősnek érzed hozzá magad, akkor elmondod.

Nem bírok a szemébe nézni, úgy szégyellem magam, még akkor is ha csak belegondolok, hogy megtudná mi mindent tettem meg. – Nem vagyok erős. A doktor szerint a… a rémálmok is azért vannak, mert… mert nem tudom feldolgozni. Először nem voltam ennyire beteg… csak később. Ha erős lennék hamar feldolgoztam volna, nem alakult volna ki a betegségem és nem lennék ilyen…

- Akkor a doktor téved Adam. – hangzik határozottan a hangja, mire meglepetten emelem fel a tekintetem, míg nem találkozik az övéivel – Erősnek kell lenned, ha mindezt túl tudtad élni. Nem szabad kételkedned ebben, magadban. Ha elhiszed, hogy meggyógyulhatsz, akkor meg is fogsz, én bízom benned.

- Bennem? – de én nem tettem semmit.

Komolyan bólint. – Igen benned. Ha nagyon akarod meggyógyulhatsz, én pedig segíteni akarok ebben.

Zavartan pillantok a padlóra, a mellkasomban különös ismeretlen érzés feszül, mint az izgatottság, de nem vagyok dühös. Ez most jó érzés, felmelegít mint egy meleg takaró.

- Adam… szeretnék megpróbálni valamit, de csak akkor ha beleegyezel. Ha nem akarod akkor nem.

Félénken pillantok fel, kíváncsi vagyok, mert a hangja most más, általában határozott és nyugodt, de most egy kicsit… más. - M-mit szeretnél?

- Egy érintést. – ejti ki puhán a szavakat.

Elkerekednek a szemeim, a tenyerem a térdemre szorul, az elutasítás máris a nyelvemen van, aztán összezavarodom. Meg akar érinteni… hozzám akar érni. Akkor miért nem érzem azt hogy menekülnöm kellene? Mostanáig fel sem tűnt, hogy csak egy szék van közöttünk, bármikor elérhetne a kezével mégsem féltem tőle.

Összezavarodva nézek bele a sötét szemekbe amik végig engem figyeltek. - Mit akarsz velem csinálni?

- Semmi olyasmit amit nem akarnál. Bízz bennem, bármikor elhúzódhatsz és csak a hajadon érek hozzád.

- Miért akarsz megérinteni? A múltkor nem akartad… - suttogom remegő hangon. Félek, de nem Calebtől, hanem a fájdalomtól amit egy érintéssel okozhat.

Nem értem. Nem értem miért akarja ezt, hisz ezzel semmit sem ér el. Neki sem lesz jó és nekem sem, egy fölösleges dolog, de ő valamiért nagyon komolyan veszi.

- Ez teljesen másról szól Adam. – magyarázza nyugodtan – Csak egy baráti gesztus amivel az egyik ember megpróbálja megnyugtatni a másikat. Nem tolakodó és egyáltalán nem fájdalmas. Tudom, hogy nem viseled el az érintést, ezért szeretnék egy próbát tenni. Ha rosszul esik, akkor többé nem teszem, ígérem.

Az érintés fájdalmas, irtózatos, hideg és mocskos. Bezár és megfolyt.

De Caleb… ő nem akar bántani engem. Megígérte. Amit eddig megígért azt betartotta hiszen mindenben segít nekem és egyszer sem haragszik meg, még akkor sem ha éjjel rosszat álmodom.

Még mindig csendben, várakozva guggol velem szemben, a torkomon egy hang sem jön ki, annyira feszülnek az izmaim az idegességtől, de bólintok. Ő sokat segített nekem és nem kért tőlem érte semmit. Ennyit megtehetek neki egyszer, ha pedig elmondom milyen rossz, többet már nem is kell…


Andro2015. 03. 27. 18:48:30#32676
Karakter: Caleb Montgomery
Megjegyzés: (kis betegemnek)


 - Megpróbálom… de… de nem tudom, mit tegyek. Nem biztos, hogy sikerülni fog – mondja, miközben tétova szemekkel keresi a tekintetem. - Akkor sem fogsz haragudni?

- Az a lényeg, hogy te meg akard megpróbálni. Ne csak azért, mert én javasoltam.

- Én nem azért… - suttogja, mint aki próbálja megmagyarázni az érzéseit. De úgy tűnik, nem tudja szavakba önteni, ám valahogy érzem, mit szeretne mondani nekem.

- Rendben – mosolygok rá kedvesen. Nem akarom, hogy erőlködjön. – Szeretnél még valamit?

Megrázza a fejét, miközben megsimogatja Fifike fejét, aki elfekszik mellette. Én közben felállok, bekapcsolom a lejátszót, majd lekapcsolom a nagyvillanyt, hogy csak az éjjeli lámpa világítson. Így kellemes félhomály van a szobában, de nincs teljesen sötét.

- Ezt itt hagyom neked az éjjeliszekrényen, jó? – húzom elő a telefonomat a zsebemből.

- Miért? – kérdi visszafojtott lélegzettel, miközben a falhoz lapulva nézi, hogy az éjjeliszekrényhez lépek, és leteszem a mobilt.

- Tettem rá neked néhány új zenét, ami szerintem tetszeni fog. Ha nem tudsz aludni vagy felébredsz, nyugodtan hallgasd meg őket.

Bólint, majd magára hagyom. Ideje nekem is lefeküdnöm. Remélem, éjjel semmi baj nem lesz. Elégedett vagyok, úgy érzem, sikerült egy apró lépést tenni mindkettőnknek. Adam ugyan nem bízik bennem, de végre hajlandó volt beszélgetni velem, elmondani nekem a félelmeit. Ez pedig nagy bátorságra vall tőle, főleg egy idegennel szemben. Akármennyire is fél tőlem, úgy érzem, hogy sikerült hozzá közelebb kerülnöm egy picivel. Még veszek egy gyors zuhanyt, aztán bemászok az ágyba, és hamarosan alszom is. Hosszú nap volt ez nekem is.

 

~*~

 

Arra ébredek, hogy valami puha és nedves ér az arcomhoz. Lassan kinyitom a szemem, és Fifikét pillantom meg, aki izgatottan és panaszosan vinnyog. Valami baj lehet, ezt rögtön tudom.

-       Mi a baj, öreglány? – kérdem halkan, miközben felülök az ágyban. – Mi a baj? – vakargatom meg a füle tövét, mire elkapja a pólómat, és húzni kezd felfelé. – Történt valami? – kérdem idegesen.

Fifike elenged, majd vinnyogva elindul az ajtó felé, és közben visszanéz rám. Adam! Gondolkodás nélkül követem a kutyát, az pedig Adam szobájába vezet, majd onnan a fürdőbe. Ott megáll az ajtóban, és szűkölni kezd, mint aki valami rosszat látott, és fél, hogy baj van. Besietek, és amit látok, attól a szívverésem is eláll. Adam a vécékagyló mellett fekszik, egy törülközőt magához szorítva. Arca könnyes, halottfehér, de nincs magánál. Gondolkodás nélkül lépek oda, és kapom a karjaimba. Meg sem moccan, mint aki meghalt, csak emelkedő és süllyedő mellkasa jelzi, hogy még él. Haja, ruhája, az egész teste csurom izzadtság. Át kéne öltöztetnem, de ha felébred, nem fogja méltányolni. Így csak beviszem a szobába, és az ágyra fektetem, majd előveszek egy köntöst. Óvatosan ráadom, hogy ne ébresszem fel. Nem akarom, hogy megijedjen. Rémes álmai lehettek szegénynek, ahogy elnézem. Természetes, hogy nem szólt róla, még mindig nem bízik bennem, de egy hét után az ember nem is várja el az ilyesmit. Óvatosan betakarom, majd az időközben szűkölve odalépdelő Fifikére nézek.

-       Semmi baj, kislány – mosolyodom el halványan, megsimítva az állat fejét. – Adam rendbe fog jönni, erős gyerek ő, te is tudod. Most hagyjuk pihenni, jó?

Fifike, mintha csak értené, elheveredik az ágy mellett, én pedig az ágy végéhez húzok egy fotelt, és leülök. Azt hiszem, ma éjjel vigyáznom kell rá. Észre sem veszem, mikor nyom el az álom.

 

Egy hangos puffanásra ébredek, mintha valamit leejtettek volna. Kinyitom a szemem, és az ágyból félik kilógó Adamet pillantom meg, aki engem néz nagy, ijedt szemekkel. Az arca még mindig sápadt, de szemmel láthatóan éber.

 - Adam… - köszörülöm meg a torkom, és rájövök, hogy milyen rekedt is a hangom. - Jobban érzed magad? Fáj valamid?

Nem válaszol, csak felül, és a sarokba menekül. Átkarolja magát, és ekkor veszi észre a fehér köntöst.

- Rád adtam egy köntöst, hogy ne kend össze az ágyadat. – szólalok meg ismét, mikor rám néz. – Nem akartalak átöltöztetni, mert tudtam, hogy nem szeretnéd, ezért csak rád adtam ezt. Ne félj, semmi mást nem tettem.

Látom, hogy megijed, és gyorsan ellenőrzi, hogy igazat mondtam-e, de a pizsamája rajta van. A térdéhez szorítja a homlokát, átkarolja magát, és hallom, hogy levegő után kapkod. Fifike aggódva nézi a fiút, tudja, hogy valami baj van. Én is tudom, hogy Adam mennyire fél, de nem akarok semmit sem tenni, mert esetleg ronthatok a helyzeten. Azt hiszem, az a tény, hogy hozzáértem, sokként érintette, és próbálja feldolgozni. Már reggel van, a nap felkelt, szép időnk lesz. Talán reggel hét, vagy fél nyolc körül járhat.

- Nyugodj meg Adam. Itt biztonságban vagy, senki sem bánthat téged. – mondom nyugodt hangon, hogy ne riasszam meg. – Gondolj valami szépre, ne engedd meg a múltadnak, hogy tönkretegyen téged. Meg tudod csinálni.

– Nem érzek semmit… üres… minden üres és fáj – mondja remegő hangon, mikor felemeli a fejét.

- El fog múlni, lélegezz mélyeket – guggolok le Fifike mellé. - Csak azért érzel így, mert most ébredtél fel. Gondolj olyan dolgokra, amit szeretsz és el fog múlni.

.– Nem szeretek semmit.

- Dehogynem – mosolygok, miközben a polcokon levő rengeteg repülőmodellre mutatok. – És ezt a nagy szőrmókot is szereted, nem igaz? – vakargatom meg Fifike fejét, aki lustán ásít egyet, majd egyetlen ugrással Adam ágyán terem. Elfészkeli magát, és boldogan csóválja a farkát, amely most a fiú lábfejét veri.

Látom, hogy az ajkai megremegnek, ahogy pár lépésre megállok az ágytól. Rámosolygok, de Adam elfordul, mint aki nem bír a szemembe nézni. Nem is hibáztatom, nem fogom erőltetni. De már nyugodtabbnak tűnik, mint pár perccel ezelőtt, ami jó jel.

- Én… fürödni akarok – préseli ki magából, de nem mozdul.

Oldalra lépek, mire ő kibújik az ágyból, majd feláll. Ám abban a pillanatban megszédül, én pedig elkapom, mielőtt eleshetne, és visszaültetem az ágyra.

- Lassan, még biztos gyenge vagy – mondom a karját fogva. Érzem, ahogy megremeg.

- Engedj el… ne…

Elengedem, de nem távolodom el túlságosan, hátha szüksége lehet még rám. A közelében kell maradnom, bármilyen rémisztő is ez számára.

- Nem fogok hozzád érni Adam, de nem hagyhattalak elesni – magyarázom türelmesen. – Lassan menj és kapaszkodj a falba, de szólj, ha szédülsz, jó?

- Ne érj hozzám – suttogja alig hallhatóan.

- Csak elkaplak, ha megszédülnél. – Megrázza a fejét. – Gondold át nyugodtan, tudod, hogy én nem bántanálak, csak segíteni akarok. Ha elesel a fürdőben, nagyon megütheted magad és azt nem akarom.

Látom, hogy tétovázik, hogy fél. Halálra van rémülve, és ennek nemcsak az álma az oka. Fél bízni az emberekben. Megremeg, majd látom, hogy egy könnycsepp folyik végig az arcán. Szívem szerint letörölném, és magamhoz ölelném, megmondanám neki, hogy nem lesz semmi baj, hogy minden jóra fordul, de nem tehetem. Rettenetes dolog csak állni és nézni, ahogy szenved, a szíve is belefájdul, de ha hozzáérek, ha megpróbálom megölelni, azzal mindent tönkre teszek.

- Segíthetsz… - suttogja remegve. - De kérlek… ne tapogass, nem bírom… nem bírom elviselni a bőrömön… azt nem…

- Bízz bennem! – nézek a szemébe komolyan, mire reszketegen bólint, de tudom, hogy nem bízik. Pedig érzem, hogy rettentően próbál. Végül feláll, és a falba kapaszkodva lépdelni kezd.

Közel vagyok, de nem érek hozzá, csak figyelem, hogy elkaphassam, ha elesik. A fürdőbe érve Caleb ledobja magáról a köntöst, mire én bedugom a kád lefolyóját.

- Ülj le ide! – hozom be a széket a szobájából, majd visszasietek, hogy ruhát hozzak neki.

Mindent előkészítek neki, tudom, hogy honnan vegyem elő a tiszta ruhákat, a hajszárítót. Még a samponját is felnyitom, és úgy teszem a keze ügyébe, hogy ne kelljen bajlódnia vele. Ő csak csendben ülve, némán nézi a dolgot. Pár perc alatt végzek, majd mosolyogva nézek rá, megállva előtte. Nem túl közel, de nem is túl messze.

- Te figyelsz rám – mondja végül.

- Persze, hogy figyelek. Szeretném, hogy jobban legyél.

Idegesen nyel egyet, majd a pólóját kezdi gyűrögetni. Végül rám néz, az arca kétségbeesett, félelemmel teli.

- Nem leszel megint mérges, ha meztelenül látsz? – kérdi végül halkan, szinte suttogva.

- Semmiért sem vagyok rád mérges – mondom közelebb lépve, hogy megigazítsam az elcsúszott szőnyeget. Ha elbotlik benne, csúnyán megütheti magát. – Én most a te ápolód vagyok és az a dolgom, hogy segítsek neked, ha szükséged van rá, mint most is. Csakis rajtad múlik Adam. Te döntöd el és bárhogy is döntesz, én nem hagylak magadra.

Lassan, mélyeket lélegzik, mint aki próbál megnyugodni. Végül levetkőzik. Oldalra fordítom a fejem, nem akarom nézni, mert tudom, hogy mennyire kellemetlen az számára. Belép a kádba, és nyúlna a zuhanyrózsa után, de megfogom helyette. Zavart tekintettel találom szemben magam. Nem érti, de most szüksége van egy kis kényeztetésre, egy kis lazításra. Kimerült, ahogy én is, de nem mondom meg neki, pedig szívesen visszafeküdnék az ágyba, de nem tehetem. Szüksége van rám.

- Próbálj ellazulni egy kicsit. Addig maradsz, ameddig jólesik – mondom szinte suttogva, nyugodt hangon.

Beül a kádba, én pedig beállítom langyosa a vizet, és ráirányítom. A teste eleinte merev, de lassan úgy tűnik, kezd megnyugodni. Azt hiszem, kezdi érezni, hogy mellettem biztonságban van, hogy nem akarom bántani. Az esze tudja ezt, de a szíve még képtelen felfogni. Lopva végignézek rajta, a vékony testén, amelyen cseppekben folyik lefelé a víz, a fekete, selymes haján, ami lágyan omlik alá a vállain. Aztán az arcán, ami most sokkal békésebb, mint bármikor, mióta ismerem. Olyan elgondolkodott arcot vág, hogy akaratlanul is elmosolyodom. Most olyan, mint egy kisgyerek. Aztán felemeli a fejét, és rám néz, egyenesen a szemembe. Őszintén és kendőzetlenül, de mégis megtörten. Olyan ez a fiú, mint egy összetört váza, össze lehet ugyan ragasztani, de sosem lesz a régi.

-       Megnyugodtál egy kicsit? – kérdem halkan, hogy ne ijesszem meg. Most olyan… aranyos.

-       Azt hiszem – bólint bizonytalanul. – Csak még mindig… szóval…

-       Értem – válaszolok. – Semmi baj, mondtam, hogy addig maradhatsz, amíg szükségét érzed. Én nem megyek sehová.

-       Apa nem hívott – suttogja. – Pedig ígérte, hogy minden nap fog.

Elgondolkodva nézek rá. Tudom, hogy hogy érezheti magát, de sajnos az élet kegyetlen.

-       Biztosan nem ér rá – mondom. – Ezek a konferenciák nagyon el tudnak húzódni, ráadásul az időeltolódás miatt ott késő este van, amikor itt reggel. Ne félj, biztosan nem felejtett el téged.

-       És ha igen? – kérdi remegve. – Mi van, ha ez az egész utazás csak ürügy volt rá, hogy megszabaduljanak tőlem, és rásózzanak valaki másra?

-       Adam, kérdezhetek valamit? – nézek rá komolyan, mire bólint, de a szája remeg. – Tényleg azt hiszed, hogy a szüleid képesek lennének feladni téged? Ha tényleg olyanok lennének, már régen megtették volna, de ők mindig itt voltak veled. Támogattak, szerettek, gondoskodtak rólad. Nem azért mentek el, mert akartak, hanem mert muszáj volt.

-       Honnan gondolod? – kérdi bizonytalanul, miközben látom, hogy nagyon próbál hinni nekem.

-       Az emberek sokszor nem tehetik azt, amit szeretnének, tudod, Adam? – mosolygok rá lágyan. – Van úgy, hogy áldozatot kell hoznunk. Apukádra pedig sok embernek szüksége van, ezt meg kell értened.

-       Ezért vagy te itt? – kérdi egyszerűen, és még mindig engem néz.

-       Igen – bólintok. – Azért vagyok itt, hogy segítsek neked, és addig maradok, amíg szükséged van rám. Már mondtam neked, hogy attól függetlenül, hogy a szüleid egyszer hazajönnek, én még maradok, ha te is szeretnéd. Ez a te életed, a te döntésed.

Elgondolkodva néz rám, de nem szól egy szót sem. Azt hiszem, most próbálja eldönteni, hogyan is tovább, illetve, hogy mennyire hihet nekem. Én már megtettem a magamét, figyelek rá, támogatom, és mindig itt vagyok mellette. Vigyázok rá, de nem azért, mert megfizetnek, hanem mert tényleg kedvelem ezt a fiút.

 

Végül Adam megfürdik, hajat mos, én pedig mindössze annyit teszek, hogy leöblítem őt. Egyetlen szót sem váltunk, de legalább megnyugodott, nem üvölt, nem csapkod, és nem próbál menekülni. Mikor kész van, elzárom a csapot, és hátrébb lépek, hogy ki tudjon szállni. Még a törülközőt is odatartom neki, amitől inkább úgy érzem magam, mint valami inas egy gazdag családban, semmint ápoló. Magamban jót mulatok a képtelen helyzeten, de nem mutatom ki.

-       Azt mondtad – szólal meg hirtelen Adam, és halk hangja szinte ordításnak tűnik -, hogy nem azért vagy itt, mert a szüleim fizetnek neked. Hanem mert… mert kedvelsz.

-       Ez így van – bólintok, miközben félig elfordítom a fejem, hogy ne nagyon bámuljam. Pedig igazán szép teste van, annak ellenére, hogy ráférne jó pár kiló. – Kedvellek, Adam, te jó gyerek vagy, rendes és udvarias.

-       Sajnálsz engem? – jön az újabb kérdés, mire meglepetten nézek rá. Az arcán látom, hogy egyenes választ vár.

-       Ha sajnálnálak, akkor csak neked ártanék vele – rázom a fejem. – Tudom, min mentél keresztül, persze személyes tapasztalatom nincs. De nem sajnállak, inkább… hogy is fogalmazzak… segíteni akarok neked, hogy magadra találj. Ez elég válasz?

-       Igen – bólint bizonytalanul. – Azt hiszem…

-       Áthúzom az ágyad, teljesen összeizzadtad az éjjel – váltok témát, miközben a szobája felé veszem az irányt. – Aztán visszafeküdhetsz, ha akarsz. Majd szólok Mr. Evensnek, hogy nem érzed jól magad, biztos meg fogja érteni. De rajtad múlik, hogy döntesz, ám én a helyedben ma pihennék. Pocsékul nézel ki.

Nem válaszol, én pedig elkezdem áthúzni az ágyát. Leszedem a lepedőt, lehúzom a párnát, takarót, majd friss huzatot és lepedőt teszek fel. A szennyest a szennyeskosárba teszem, majd a takarítónő kimossa. Bár, ahogy az a nő viselkedik, még a zoknimat sem mosatnám ki vele. Mikor végzek, félre állok, Adam pedig tétován az ágyához lép, és leül rá. A lepedőt simogatja, és közben rám néz.

-       Te tényleg gondolsz rám – mondja halkan. – Te… más vagy, mint a többiek, akik eddig itt voltak.

-       Ők nem csináltak ilyeneket? – kérdem óvatosan, hogy nehogy olyasmit kérdezzek, amitől Adam dühös lehet.

-       Nem – rázza a fejét. – Csak utasítgattak, eldöntötték, mi a jó nekem, és mi nem. Nekem nem volt beleszólásom, a szüleim pedig hagyták.

-       Adam, én nem vagyok olyan, mint a többiek – magyarázom türelmesen, miközben behozom a fürdőben felejtett széket a szobába. – Én azt akarom, hogy jobban legyél, és saját magad dönthesd el, mit szeretnél. Te, és csak te tudod, hogy mi a legjobb neked. Sem én nem tudom, sem Mr. Evens, sem Morton doktor, de még a szüleid sem. Ez a te életed, már mondtam.

-       És ha tévesen döntök? – A hangjában hallom a félelmet, miközben bebújik a takaró alá, amit egészen az álláig húz.

-       Nos, a téves döntéseket ki lehet javítani – mondom türelmesen. – Ráadásul, ha hibázol, az megtanít rá, hogy többé ne csináld ugyanúgy a dolgokat. Sokan a saját hibájukból tanulnak, tudod?

Adam éppen válaszolna, amikor megcsörren a telefon. A fiú feje egyből felemelkedik, mire felpattanok a fotelből és az előszobába sietek. A készülék még mindig csörög, én pedig felveszem, és beleszólok.

 

-       Igen, tessék, Lewis-rezidencia! – szólok bele a telefonba.

-       Mr. Montgomery? – kérdi egy hang, amelyben megismerem Mr. Lewis hangját.

-       Mr. Lewis, jó napot, de jó, hogy hív – mondom megkönnyebbülten. – Adam egészen magánkívül van, azt hiszi, hogy elfelejtette őt.

-       Ez nem igaz – mondja a férfi, és a hangjában hallom a bűntudatot. – De ezek az értekezletek rettentően hosszúak, ráadásul ide-oda hurcolásznak minket, és mire végre visszaérek a szállodába, már csak aludni van kedvem. A feleségem meg nem mer telefonálni, tudja, hogy Adam vele úgysem beszélne.

-       Igen, ezt sejtettem – válaszolom. – Szeretne beszélni Adammel? Hátha sikerül egy kicsit felvidítania.

A férfi persze örömmel vállalja, és mialatt Adam szobája felé megyünk, röviden beszámolok neki az elmúlt nap eseményeiről. Persze a parkbeli incidenst és a múlt éjszakát nem említem. Nem kell mindenről tudnia. Inkább általános dolgokról esik szó, és Mr. Lewis is mesél pár dolgot. Mire elérünk a szobához, már a legtöbb dolgot megtárgyaljuk. Odabenn Adam az ágyban reménykedve néz rám, mikor megjelenek a kezemben a telefonnal.

-       Apukád az – mondom, kicsit eltartva a kagylót. – Szeretnél beszélni vele? – kérdem, mire csak egy apró bólintást kapok válaszul, ám az is igen bizonytalan. – Akkor én el is búcsúzom, Mr. Lewis, adom Adamet. Viszonthallásra! – köszönök el, majd a szobába lépve az ágyra teszem a telefont. – Beszélgessetek csak, addig csinálok egy kis teát és pirítóst – mondom halkan, és kifelé veszem az irányt, Fifike pedig jön utánam, hiszen neki is enni kell adnom.

 

~*~

 

 A konyhában készítek néhány pirítóst, és egy bögre finom, meleg teát, aztán adok enni Fifikének is. Az kell most Adamnek, azt a gyomra is talán befogadja. Melléteszem a gyógyszereit, és már éppen indulnék felfelé, amikor szembetalálom magam a takarítónővel. Ha jól emlékszem, Jane a neve. Mikor meglát, körbenéz, összehúzza a szemöldökét, majd hozzám lép. Nem tetszik nekem ez a nő, és ha tényleg kibeszéli Adamet, jó lesz leállítani. Jane megáll előttem, majd megszólal, szavai viszont, mint a méreg, úgy ömlenek a szájából.

-       Én a maga helyében vigyáznék, hogy milyen mélyen alszom, Mr. Montgomery – mondja suttogva. – Az a kölyök mindenre képes, hiszen látta, hogy tegnap is mit művelt.

-       Mert maga az engedélye nélkül lépett be a szobájába, és nyúlt hozzá a cuccaihoz – mondom kimérten. – Természetes, hogy kiakadt, amiért összetörte az apjától kapott modellt. Adam érzékeny fiú, de nem gonosz. Úgyhogy jobb lesz, ha vigyáz a szájára, amikor róla beszél! Ezt megmondhatja a kertésznek is, akivel olyan jól eldiskurál! Adam lehet, hogy beteg, de nem ostoba, és főképp nem süket, vagy vak.

-       Nos, maga tudja – von vállat Jane. – De én azért óvakodnék tőle. Ki tudja, hogy egyszer nem tör-e a maga életére is. Akkor aztán hiába rohan majd hozzám sírva, én előre szóltam. És ami a kutyát illeti, Mr. Lewisék nem igen tűrik az állatokat. Ha megtudják, nagy baj lesz belőle, szóval távolítsa el! – mutat Fifikére.

-       Köszönöm a tanácsát! – mordulok rá. – Most pedig, ha nem bánja, felvinném Adamnek a reggelijét. Magára pedig vár egy jó adag mosnivaló. És tudja mit? – fordulok vissza, ahogy elhaladok mellette. – Ne szóljon bele a munkámba! Én sem szólok bele, hogy hogyan takarít, pedig lenne mit. És ha még egyszer megjegyzést tesz Adamre, gondoskodom róla, hogy repüljön innen, Jane! Gyere, Fifike!

Jane hápogva néz rám, én viszont elégedetten elmosolyodom, majd elindulok felfelé. Úgy tűnik, sikerült helyre tennem az asszonyt, nekem hiába ugrál, nem táncolok úgy, ahogy ő fütyül. Mégis mit képzel magáról ez a nőszemély?! Magamban puffogok, de mire felérek, elszáll a mérgem. Egyébként sem érek rá mérgelődni, Adam fontosabb.

 

Mikor belépek az ajtón, Adamet az ágyában ülve találom, és a kezében még mindig ott szorongatja a telefont. Olyan arcot vág, mint aki nagyon elgondolkodott valamin. Mikor megérzi, hogy bejöttem, azonnal felnéz rám, és mintha enyhe félelmet látnék a szemében. Talán hallotta, amit Jane-nek mondtam? Azt nem hiszem, de talán érzi rajtam az idegességet. Fifike bezzeg egyből az ágy felé veszi az irányt, majd elhelyezkedik Adam mellett, fejét a fiú karja mellé fektetve, hogy kéznél legyen, ha meg akarja őt simogatni.

-       Hoztam neked enni – mondom nyugodtan, és igyekszem, hogy ne látszódjon rajtam a méreg. – Muszáj pár falatot bekapnod, hogy be tudd venni a gyógyszereidet.

-       Köszönöm, Caleb – suttogja halkan Adam, és hagyja, hogy az éjjeliszekrényre tegyem a tálcát, bár amikor közeledem az ágyhoz, elhúzódik előlem. – Beszéltem apával.

-       És mit mondott? – kérdem érdeklődve, de nem túl tolakodóan. – Az arcodból ítélve nem lehetett olyan rossz.

-       Bocsánatot kért, amiért nem hívott, azt mondta, hogy rengeteget dolgozik, és este már nagyon fáradt szokott lenni – mondja.

-       Örülsz, hogy telefonált? – kérdem óvatosan, miközben leülök az ágy szélére, tisztes távolságban Adamtől.

Adam egy aprót bólint, majd lassan elveszi a tálcáról a pirítóst, és enni kezd. Aprókat harapdál, inkább csak csipeget, de legalább hajlandó valamit magához venni. Ez is valami. Úgy döntök, hogy nem említem a lenti incidenst, nem is lenne értelme, csak feleslegesen felidegesítené magát. Bár kétlem, hogy Jane ezek után próbálkozna. Szerintem én leszek az új beszédtémája a kertésszel. De legalább leszáll Adamről, és ez is valami. Nem mintha olyan nagyon örülnék neki, hogy ezek után engem fognak kibeszélni, de ha ettől Adam állapota javul, már megérte.

-       Ha megkérlek, felhívod Mr. Evenst? – hallom meg hirtelen a hangját, ami kizökkent a gondolataimból. – Azt hiszem, most… most képtelen lennék elhagyni a szobámat.

-       Megértem – bólintok. – És gondolom akkor holnap Mr. Mortonhoz sem megyünk. Ha gondolod, lemondom az egész hetedet, legalább tudsz egy kicsit pihenni. A múlt éjszaka után azt hiszem, rád is fér.

-       Köszönöm… - suttogja alig hallhatóan, miközben felém nyújtja a telefont. Elveszem tőle, ami közben olyan arcot vág, mint aki attól fél, hogy rátámadok. Szemmel láthatóan fél, és ennek az álmához sok köze van.

-       Semmiség – rázom meg a fejem. – Egyél, aztán ha gondolod, aludj egyet. Vagy olvashatsz is, amit szeretnél.

-       Ideadnád nekem azt? – mutat a polcra, egyenesen az általam megjavított modellre. – És szeretnék most egyedül maradni. Gondolkodni szeretnék.

-       Megértettem – mosolygok rá, és odaviszem neki a repülőmodellt, majd felveszem a még mindig földön levő mobilomat is, amit az éjjeliszekrényre teszek. – Gondolkodj csak nyugodtan, és majd szólj, ha szükséged van rám. Fifike itt marad veled. 


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).