Annyira kellemes a méla, sötét semmiben lebegni, teljes tudatlanságban. Megkönnyebbült tagokkal, mintha meleg vízben hánykolódnék, beborít, ellep… simogat. Jó érzés. Örökre így tudnék maradni, minden reggel egy külön kín, amikor az elsõ napsugár áttör a sötéten, hogy fojtogatni kezdje az agyam.

Pláne ha ilyen erõteljes pofonként jön a fulladás, ami tényleg mellkason vág, végigégetve a tüdõm. Mintha lenyelném az eddig békésen simogató vizet, éget, fáj… hörögve rándul meg a kezem, kipattanó szemekkel meredek a képre, amelyet az agyam nem is fog fel. Ez a szempár… hol vagyok?

Milyen kellemes süteményillat leng körül. Vaníliás…

- Úristen, jól van? – lassan oldalara pillantok a lányra, aki aggódó tekintettel méreget. Hálás vagyok neki érte, értem sosem aggódott még senki. Pedig nem is ismerem… rettentõen fáj a fejem és ég a légcsövem. Visszafordítom a fejem és kissé értetlenül pillantok a fölém hajoló doktorra. Van valami a szemeiben… zavartan húzódok hátra, de a mozdulattól érzem az epét a számban. Émelygek és az a görcsös nyomás a gyomrom tájékán egy kicsit sem segít. Még egy mozdulat és komolyan a számba hányok, aggódva próbálom eltolni a dokit, hogyha mégis erre kerülne sor, legalább ne rá menjen a dolog.

- Nem, hívjon mentõt.

- Ne! Nem kell mentõ! – mentegetem magam kétségbeesve, a fejemben a legádázabb képek pörögnek le. Gyûlölöm a kórházakat. Ott mindig hazudnom kell. Ráadásul elkéstem, rettentõen elkéstem otthonról, ha a kórházból hívják fel apámat, rettentõen ki fog akadni… Nem, nem bírnék többet.
Nem szeretek hazudni. Összeszorult torokkal nézek a doktorra és kapkodom a tekintetem a pincér között, hogy könyörüljenek rajtam, a halálos ítéletem körmölik alá, ha ebbe bármelyik belemegy. Felegyenesedek, találva egy apró rést kettejük között, hogyha talán minden erõm összeszedve nekilódulok, kitörhetek közöttük, mint egy sarokba szorított állat.

Nem vagyok állat, nem… nem akarok az lenni. Kikerekedett szemmel nézek a doktorra, aki erõs és biztos kézzel szorít a nyikorgó mûbõr ülésre.

- Semmi bajom, csak elaludtam, tényleg… Haza kell mennem! – pánikszerûre fordul a hangom, ahogy a lány tétovázva nyomkodja a telefonját, majd a füléhez teszi. Préselik ki belõlem a levegõt, mint egy rossz fogkrémes tubusból.

- Késõbb meghálálhatod, hogy megszabadítalak apádtól pár napra.

- Nem érti?! Utána sem lesz jobb! – csúszik ki a számon, de a torkomra is forr a szó. Mellkason üt, azonnal el is szégyellve magam sötétedik el a tekintetem. Hogy mondhattam ilyet… nem úgy gondoltam, én csak… apám már biztos aggódik, csak aggodalmat és bosszúságot okozok neki. Mégsem tudod elvonni a tekintetem a férfi szemüveg alól felvillanó tekintetétõl. A mellkasom összeszorul, talán a szívem is kihagy pár ütemet. – Kérem, ne hívjon mentõt. Kérem!

Szégyen vagy sem, könyörgésre fogom. Ha kihívja, apám még sokkal csalódottabb és mérgesebb lesz, mintha csak a gyengeség miatt elaludtam és késtem volna. melyik a kisebb rossz?

- Nem akarsz aludni megint napokig? – forgatja bennem a tökéletesen elhelyezett késeit a villogó szempár – Nem kell rendes étel, orvosi ellátás és egy kis pihenés? Ezt akarod mondani?

Durr, durr, durr, minden szava érzékeny pontra üt. Nem, én nem így… nem ezt akarom mondani, én csak… az ég szerelmére, értse meg, könyörgök!

- Maga is orvos! – minden erõmre szükség van, hogy ne váltson a nyüszítés frekvenciájára a hangom. Emlékszem erre az érzésre, amikor régen… nem… nem is olyan régen éreztem az ütést, hogy megerõsödjek, hogy megtanuljam tûrni a fájdalmat, visszafojtani a hangot és a hányást. – Ha annyira akar, segítsen itt és letudjuk!

- Fogd be a szád – ez a tónus már ismerõs. Megrándulok, a belém vert ösztön nem engedi, mint fizikai béklyó fogja be a szám és le minden ellenkezésem maradék próbálkozását, hogy a paranccsal szemben menjen.

- Nem kell mentõ, jól vagyok! – nézek a lányra kérlelõen. A furcsa íz a számba tódul, kiszárad és fáj. Rángatóznak az izmaim, mintha megannyi kis fémhúr lenne minden izomrostomra kötve és remeg megfeszülve, ugrásra és menekülésre készen.

- Azt hiszem, megint én vagyok az, akin dõl vagy bukik a dolgok állása, nemde? – ül le, végre levéve a súlyát a vállamról. Bágyadtan dõlök hátra, vibráló szemekkel. Fásultan félek. Paradox érzés. Nem tudom, mikor éreztem utoljára békés nyugalmat. Pihentetõ, sokáig elhúzódó alvást, amikor nem kell félnem, nem kell a legelsõ zörrenésre felriadnom. Összepréselve az ajkaim nézek a doktorra, mert hiába próbálnék menekülni, nem vagyok elég gyors. Nem hagyná, hogy olajra lépjek. – Mit akarsz? Vigyelek haza, kúráljalak ki és másnap mész haza apádhoz? Melyik a jobb? Melyikre fog jobban harapni?

Nyelve egyet nézek rá, kétségbeesetten lehajtva a fejem. Feladom. Nem tudom. Csak… csak hagyjanak, kérem, én mindent megpróbáltam.

- Nem úszod meg az orvosi kezelést – forgatja meg bennem a jól elhelyezett késeit. Metszenek a szavai, hogy rohadna meg. Kétségbeesett nyögéssel markolok a hajamba, a hosszú tincseim csapzottan, csomósan szorulnak az ujjaim köré. Nem tudom… nem tudom, igazán nem tudom, csak… segítsen.

- Miért kell mindig bonyolítania az életem? – sötét pillantással mérem végig a karjaim közül. Mintha szórakoztatná a helyzet.

- Szerintem inkább roppantmód izgalmassá vált, mint bonyolultá, nem? – villan fel a szemüvege, a bensõmben pedig felduzzad az a befolyásolhatatlan, méreggel teli buborék, mint minden esetben, ha kétségbeesve, csapdában érzem magam.
Amikor rám támadnak. Amikor verni kezdenek, és nem akarok belehalni.

- Kapja be – nyelem vissza a mérget, a befolyásolhatatlan kattogást a fejemben. Nem, õs csak segíteni akar, õ jó ember. Seggfej, de jó ember, jó ember.

- Van egy ajánlatom – lassan és fásultan pillantok rá a gyûrött, izzadt és fûfoltos melegítõm ráncai közül. – Elintézhetem, hogy ne tartsanak bent éjszakára a kórházban. De apádat akkor is értesíteni fogják – huss, elillan a remény. Ezek után elképzelésem sincs, hogy mit tudna mondani, ami a pozitív irányba lendíti a mérleget. – Kell így is a segítségem?

Hátradõlve hajtom le a fejem, a hajgumiból kibomlanak a tincseim, eltakarva a reménytelenség csillogását a szememben. Apám mindenképp tudni fog róla, igaz? Az… mindegy. Már elkéstem. Már tudja, hogy hibáztam, ezt már csak fokozni, talán hatványozni lehet. A baj már megtörtént.
De… miért segítene? Mit tudnék adni, ami egyenértékû, mert nem hiszem, hogy felebaráti szeretetbõl ártja bele magát az ügyeinkbe. Mi a haszna ebbõl?
Miért segítene?

Segítene… összepréselem az ajkaim, a kezeim ökölbe szorulnak. Hálátlannak érzem magam, izzadt és sebes tenyeremre nézek, ahol megannyi kifakadt vízhólyag bõrkéje keményedett már meg, az ér átüt a csuklóm vékony bõrén. Figyelem, ahogy lassan lüktet, lassan és nyugodtan, mintha semmi baj nem lenne. Nyugodtabban, mint szeretném, hogy verje a mellkasom ketrecét.

Lehajtom a fejem.

- Ezt vehetem igennek? – hallom a lassan formált szavakat. Én csak… önzõ vagyok. Undorítóan önzõ, csak magamra gondolok, de ha… egy kicsit csak… nyugalom lenne… Csak egy picit. Edzés és korán kelés nélkül. Kiabálás és megsemmisítõ hangsúly nélkül. Csak egy kicsit.

- Igen. Én… köszönöm. Hogy segíteni akar – elfordítom a fejem. Nem rézem magam tõle jobban. Nem tudom, mit talált ki, és nem tudom, akarom-e tudni a részleteket. Gyûlölök hazudni.

- Segíteni fogok – biccent. Egy pillanatig végigéget a tekintete, legszívesebben a fejemre húznám a melegítõm csuklyáját és összehúznám, hogy az orrom se látszódjon ki belõle.

- Nem szeretem a kórházakat – dünnyögöm zavartan megdörzsölve a felkarom.

- Sejtettem – int – Miért nem?

Mert túl sokat kérdeznek.

- Rossz a szaga.

Felvillan a szemem, de aztán az asztalra meredek. Hallom az ajtó hangját, ahogy kinyílik. A doktor beszél valakivel, a hangja hihetetlenül meggyõzõ, hogy egy pillanatra még én is felkapom a fejem. A mentõs kedvesen fogja át a hátam, betesz a hátsó részbe és letisztítja a karom. Kinézek a napsütötte parkra és a lent ácsorgó doktorra. A nevét se tudom… A szemüvege felett rám villan a szeme, ahogy megrándulok, miközben az infúzió tûjét a bõröm alá nyomják.

- Ne aggódj, mondtam, hogy mindent elintézek – int és megpaskolja a kocsi oldalát, mintha útjára engedné. Bágyadtan biccentek, ahogy a nyugtatós oldat lassan felszívódik és a mentõs noszogatására engedelmesen eldõlök a hordágyon. Nem tudom mit fog csinálni. Még látjuk egymást. Beletörõdve, hogy mostantól nem sok mindent irányíthatok, eldõlök és hagyom, hogy vigyen az autó.

XxX

A kórház mint mindig, büdös. Nem szeretem, bár minden fehér, az egyik kivizsgálóban fekve várom, hogy lecsöpögjön az infúzió. Ez már a második adag, a doktor szerint ki voltam száradva és lemerültem, mint egy sokat használt mobil. Nem csodálkozom. Mereven eltartva a karom nézek ki az ablakon, kintrõl pedig árad a napsütés. De legalább a park szép.

Kinyílik az ajtó, én pedig fáradtan nézek felé. Szunyókáltam, de egyszerûen a fáradtság ellenére sem tudtam mélyen kiütni magam. Megrándulok a kilincs hangjára, minden kintrõl és közelrõl felhangzó lépésre azt hittem, apám jön be értem, hogy hazavigyen. Plusz a tudat, hogy nem tudom, a doki mit tervezett, de amirõl én nem tudok semmit. Beszél vele? Eljön? Hazavisz? Azt mondta, nem kell itt maradnom. De ha haza… hova mehetnék?

- Látom, fent vagy – felemelkedek, lenézve a csõre. Már épp hogy csak egy pici van a tasakban, utána kiszedik és viszlát.

- Igen – kérdõn pillantok fel rá, lelógatva a lábaim. – És most? Mi lesz? Apám…? – kérdezek az utóbbira félve.

- El van rendezve – ül le a székre, amit maga mellé ránt. Felvont szemöldökkel nézem a haját, a kiismerhetetlen mosolyát a szája sarkában. Általában felismerem az emberek szándékát, ez is az úgynevezett „kiképzésemhez” tartozik, bár ezt a képességem sosem szerettem. Sok másikat sem. – Itt volt.

- Itt volt? – kerekednek el a szemeim – Volt?

- Nyugalom. Megmondtam, hogy mindent elrendezek. Õ úgy tudja, hogy öt napig a kórház rehab részén fekszel, mivel túlhajtottad magad és fizikailag is lesérültél. Természetesen az orvos meghagyta, hogy ne jöjjön be, mert nyugalomra van szükséged, plusz a rehab azon része a betegek miatt zárt.

Mióta zárt egy fizikai sérülésekkel foglalkozó rehabilitációs részlet? Az nem az elmebetegeknél van?

Azt mondta, nem kell bent maradnom!

- De nem vagyok ott – dünnyögöm zavartan. Szinte már csíp a bõrömre száradt veríték. Büdösnek és koszosnak érzem magam, zavartan dörgölöm meg a karom.

- Tényleg nem – a szarkasztikus hangra csak felvonom a szemöldököm, szkeptikusan pillantva rá. Szar idõzítése a humornak. Nem vicces. Egy picit sem humoros.
Nem igazán látom át a tervét.

- De így nem mehetek haza.

- Nem, addig nálam leszel – megnyúlt képpel nézek rá, kimeredt szemmel. Hogy mit mondott? Ez… miért?
Haza nem mehetek. Itt nem maradok. Magam elé meredek, egy pillanatnyi légszomjjal küzdve. A nõvér bejön, kiszedi az infúziót, addig megáll a csend a szobában, leragasztja a pici szúrásnyomot. Amint becsukódik mögött az ajtó, ismét a dokira nézek.

- De…

- Van jobb ötleted? Pár napra megszabadulsz a nyomástól, kipihened magad…

- De miért tenné ezt? – nézek rá hirtelen, összeszûkített szemekkel. A valamit valamiért mûködik a világban, ingyen nem csinálnak semmit, belõle meg pláne nem nézem ki a keresztényi szeretetet. – Mi haszna van ebbõl?

A mosolya sem árul el semmi jót, pár alig láthatóan vibrál csupán az ajkain. Végigfut a hideg a hátamon, és figyelem, ahogy lecsurognak az utolsó cseppek is az infúzión. Nincs más választásom, nem igaz? Azt mondta, segít. Eddig… tényleg segített. A fogorvosom segít. Valahol ironikusan nevetséges a gondolat.
Elérte, hogy ne menjek a táborba. Most befogad, amíg apám azt hiszi, itt kúrálnak. Elintézte, hogy apám azt higgye, itt vagyok. Hálásnak kéne lennem és hálás is vagyok a segítségéért, bár nem értem, miért teszi mindezt.

- Majd kitalálunk valamit, ne aggódj. Gyere.

A használt tût a helyére dobom, majd lerángatom a kezemrõl a gumikesztyûket, belevágom a legközelebbi kukába. Miért kell az emberiségnek halogatnia mindent, ami egy kicsit is fontosnak tûnik? A szemüvegemrõl lecsiptetem a mûanyag lapot, ami megakadályozza, hogy égett fogdarabkák és töménytelen mennyiségû nyál terítse be a képem. Az asztalon levõ Petri-csészében dudorodó fogakra pillantok. Kapásból kettõt is ki kellett vennem egymás mellõl, altatnom kellett ezt a szerencsétlent, aki lassan ébredezik. Sajnos meg kell várnom.

– Dr. Shade, jelenleg nincs más odakint a folyosón – lép be egy szóra kintrõl egy orvos, a kezében a csiptetõs mappával. Intek neki, hogy rendben, leülök a falhoz tolt fém asztalhoz, hogy én is kitöltsem a betegem kezelésének adatait.

Christian Bale, negyvenöt éves, jobb felsõ hatos kihúzva, jobb felsõ hetes szintén. Hát érzéstelenítõbõl töménytelen mennyiségût kellett felhasználni, arról nem is beszélve, hogy minden csupa vér és genny volt. Idáig érzem a szagát, de nem tudom sajnálni. Ha egy éve fáj neki, mi a halálért nem képes elcammogni a körzetijébe? Megnézem a körzetét, hátha azért volt betojva, mert én rendelek, de nem, Truman doktor a kijelölt fogorvosa. Jó szakember, de nálam aligha jobb.

A TB-je ki van fizetve, hiszen dolgozó, nem tudom, mi lehet a probléma. Semmi gond, ma még úgysem szórakoztam, hamar fel fog ébredni, és akkor el fogunk beszélgetni.

Valóban nem kell sokáig várni, épp aláírom a papírt, míg a nõvérke sterilizálja a használt eszközöket. Itt a kórházban ez az egyetlen pozitívum, hogy nem nekem kell még ezzel is veszõdni. Jobban szeretem a saját eszközeimet makulátlanra takarítani, mint másokét. Felébred ez a barom, odafordulok felé, majd felegyenesedve odalépek és leveszem elõle az elõkét.

– Lehet kell egy vesetál, Amanda – jegyzem meg, elnézve a betegünk színvariációs arcát. Zöld, fehér, zöld, fehér. Mint egy debil focidrukker, aki nem tudja eldönteni, melyik színt mázolja a képére.

– Igen, doktor úr – érkezik a készséges válasz, hamar ide is hozza a kérdéses tárgyat, amit a mozgolódó beteg kezébe teszek.

– Szép jó reggelt, Mr. Bale – üdvözlöm, ahogy a szemeit felnyitva kábán pislog. Fel akar kelni, de visszanyomom a székbe. – Ha nem akarja szégyenteljesen lefejelni a tálcát, ne mocorogjon.

Bólint, meg sem próbál beszélni, ez egy plusz pont. Lenne, ha nem épp csevejre akarnám invitálni arról, mi is a probléma a biztosításával. Nagyon szar ügy lenne, ha kiderülne, ezt mind neki kellene fizetnie. Utólag még mindig módosíthatom a papírt. Hm.

Pénz szagot érzek.

– Kihúztam két õrlõjét, súlyos gyökércaries miatt. Gennytõl kezdve, nyálon át, levedzõ vérig mindent sikerült produkálnia, tankönyvbe illõ. Tanítani se tudtam volna szebben az egyetemen.

Zöld arc, oldalra tekint, meglátja a fogait a tálcán, elfehérednek az ujjai, úgy markolja a vesetálat. Itt valaki mindjárt rókázni fog.

– Közlöm magával, hogy majdnem a végstádiumig sikerült kihúznia, gratulálok hozzá – lépek kissé odébb, hátha a közelgõ színes ásítás szele megcsap. Összefonom magam elõtt a karjaimat. – Annak eredménye halál, mert a szervezet bakteriális inváziója is kialakulhatott volna. Akkor pedig a hullaházas kollégáknak szólt volna a csipogó, nem nekem – vigyorodok el.

Nem kell pár perc, míg a papírért elfordulok, hányás és öklendezés hangjai verik szét a szoba csendjét. Jaj, hát nem gusztustalan? Gratulálok, újra lefertõzte a frissen fertõtlenített területet. Amanda segít neki, hogy viszonylag tisztán jöjjön ki ebbõl az ügybõl, én pedig lazán megtámaszkodom az asztal mellett és felemelem a saját mappám.

– Elmondaná nekem nagy kegyesen, miért is kellett eddig várnia? – tolom fentebb a szemüveget az orromon. Kigúvadnak a szemei, ahogy az iratait nézem. A gyanúm kezd beigazolódni, na nem mintha tévednék. – Ugye nem azt akarja mondani, hogy a biztosítása nem él, vagy egyáltalán nincs is?

Fehér arc, mert kidobta végleg a zöldet. Bingó.

– Én… – krákogja nehezen, de nem várom meg a válaszát, ez az ember volt az utolsó, nem az én dolgom, hogy behajtsam rajta a számlán szereplõ csodálatos, számtalan nullás pénzösszeget.

– Nekem nem kell magyarázkodnia, majd érkezik a fõorvos úr, vele megbeszélhet mindent, engem nem érdekel a hányattatott sorsa – fogom a mappát és az ajtó melletti fakkba helyezem, hogy majd kivehesse a fõorvos, ha a nõvérke leriasztotta. Apropó. – Amanda, most, hogy a betegünk minden lenyelt maszlagot felöklendezett, sterilizálja újra a szájüreget.

Az orvosi szobába lépek, hamar ledobom magamról a köpenyt, elcsomagolom a cuccaimat. Hogy hányt és hogy megijedt. Hülye. Sikerült alaposan ráijesztenem, de hát ilyen a szakma. Alapos, mint egy fogorvos. Legalább megtanulja egy életre, hogy kapja össze magát. Ha még idõben jött volna, lehet nem kellene több ezer dollárt kifizetnie ezért a kis buliért kora délelõtt.

Az órámra nézek, mikor a lehúzott redõnyön nem tudom beazonosítani az idõt. Hoppá, mégsem kora délelõtt.  A kanapén alszik az éjjelis kolléga, kifelé menet nem felejtem el neki a redõnyt felhúzni.

***

Nem volt kedvem automatás kávét inni, sõt, egyáltalán nem kérek most semmibõl. Vagyis de, lehet ennék valami jó szendvicset, jó sok tonhallal, zöldséggel, mindezt hidegen kivéve egy hûtõbõl, de a magvas kenyér teteje még ropogós. Hát, mivel lassan két óra, átvágok a parkon ahelyett, hogy megkerülném. Sok félkegyelmû most fejezi be a futást. Ha tudnák, hány esett pofára a csodálatosan drága futócipõjükben és én pótoltam ki elõl a metszõfogakat. Meg aki a biciklije mellett futtatja a kutyáját és a pórázt a kormányra köti. Elvigyorodom, ahogy egy ilyen páros elhalad mellettem a kövezett úton.

Az útról egy sor asszociáció útján az én idegbeteg páciensem jut eszembe. Természetesen mind az, de én most egy konkrét kölyökre gondolok. Ez a harmadik nap, hogy nem láttam, kíváncsi vagyok, az apja mennyire verte már agyon otthon, mert nem mehetett el a katonai iskolába. Lehet be kellene izzítanom a forró drótot és leokézni a következõ randevúnkat a rendelõmben.

A fantáziámban már rengetegszer elpróbáltuk a helyes szájápolást, úgy megmarkoltam a haját, hogy reggel mikor felkeltem, azt hittem, hogy még a kezemben van. Összedörzsölöm az ujjaimat séta közben, nem fojtom el a jól esõ borzongást és a mellkasomat is elönti a forróság egy kósza pillanatra. Hm. Ásítok egyet, látok egy pihenõhelyet, de nem ülök le. Kellemesen fúj a szél, nincs olyan tikkasztó hõség.

Ahogy elkerülném, észre veszem, hogy valaki kiterült a füvön. Felvonom a szemöldököm és odalépek, hogy lássam, ki az, aki ilyenkor teljesen részeg. Vagy tárcsázhatom a mentõket megint. Legutóbb is találtam egy csövest a susnyásban, ott hagytam volna a fenébe, de akkor már egy nõ is odasietett. Orvosi létem teljesen titokban tartottam, megvártam, míg a nõ telefonál és szépen eloldalogtam. Õ jelentette be, nem én, szóval minek nézzem a mûsort? Alkoholista vén marha.

Nocsak, kit látnak szemeim! Ó, hát mégis markolhatom azt a hajkoronát. Beállok elé, kitakarva elõle a napsütést, látom, ahogy ráncolja a homlokát és eltorzul az arca. Nem tetszik, hogy árnyékot vetek rád? Egyelõre még csak az árnyékom fekszik rajtad, katonasrác. Ami még jobban felvillanyoz, hogy látom, karikásak a szemei. Úgy, szóval fáradt. Remek, remek. Kezesebb lesz és nem fogja egy jól irányzott pörgõ rúgással ripityára törni a szemüvegem.

– Minden rendben? – kérdezem, de ahogy tovább méricskélem, rájövök, hogy ez nem egyszerû fáradtság. Gondolatban felsóhajtok, ennyit arról, hogy sikerült kimentenem áldásosan a katonai iskolából. A drága édesapa tesz róla, hogy a fia kondija megmaradjon idehaza is? Kegyetlenség. Márpedig csak én lehetek kegyetlen, zavar a rivális felbukkanása a színen. Hogy terrorizáljam, ha hozzá van szokva? – Fel tudsz állni?

Próbálja kisilabizálni, ki beszél hozzá, ekkor látom meg, mennyire véreres a szeme és természetellenesen sápadt. Tehát reggelente futtatja. Mióta lehet kint? Mikor zavarta ki?

– Doki…? – hátrasimítja a haját, ami még a harmatos fûtõl vizes. Harmatos, tehát még hajnalban jöhetett ide ki. – Azt hiszem, minden oké – sóhajt fel, de nem sikerült meggyõzõre az alakítása. Még hogy minden oké, mindjárt a föld középpontjáig ájul, olyan nehéz lehet a teste.

Nagy nehezen feltápászkodik, úgy döntök, nem segítek neki és inkább nézem. Igyekszik rám mosolyogni, mintha szimplán elaludt volna a természet lágy ölén. Ostoba kölyök, lehet fogorvos vagyok, de én másokkal ellentétben rendes orvoslási tantárgyakat is felvettem, hogy ne legyek egy analfabéta suttyó.

– Gyere. Szükséged van egy kávéra – fogom meg a karját, mielõtt még elesik. Jó lenne, ha megint jöhetne a rendelõbe, de kétlem, hogy ezúttal az enyémbe kerülne be. Még valami más tulok ráteszi a kezét. Ahogy az ábrázatát fixírozom továbbra is, meg a remegõ lábait, megrohamoz a kép, hogy egy kiadós szex után is így nézne ki, ha felkelne az ágyból – vagy a székbõl. Érzem, mennyire sebezhetõ és ártalmatlan, most kellene lecsapom rá, mint egy sas. Elõtte azonban kell bele egy kis energialöket.

– Hány óra van? – kérdezi, felnéz a napra. Hát, olyan fél három, három körül lehet, édes kisfiam. Megtántorodik, mikor közlöm vele az idõt. Tehát késésben van, az apja pedig szíjat fog hasítani a hátából, amit majd a derekán hordhat. Ilyen a porosz nevelés. Legszívesebben felnyitnám a drága apa száját. De egy jól hasított függõleges csíkkal.

– Na, gyere már. Ha elkéstél, úgyis mindegy – ragadom meg erõsebben és elkezdem húzni magam után. Majdnem összeakadnak a lábai, nem tud rendesen járni. Bosszant ez az egész. Miért nem tud a sarkára állni? Lehet én már levertem volna a saját apám, legyen kommandós vagy az egyesült terroristák szövetségének elnöke. Tudatlan kölyök.

– Rettentõen fáradt vagyok – hallom halk hangját. Hát gratulálok, sikerült megállapítania a nyilvánvalót. És én még pont ma gondolkodtam a halogatásról. Nekem se kellett volna várnom három napot azzal, hogy felhívom Mr. Katonát. Az idõpontig csak kímélte volna a fiát.

– Mióta nem pihentél rendesen? – vonom kérdõre, ahogy beérünk a kávézóba. Hihetetlen, hogy nem képes kiállni az apja ellen. Bõven elmúlt már tizennyolc, ilyenkor már dolgoznak a kölykök vagy egyetemre járnak. Kapva kaptam volna az alkalmon a helyében, hogy kollégiumba kerüljek.

Lehet hogy csak egy lelkes mentor kell neki. Hát persze, hogy én.

Késõbb pedig természetben meghálálhatná.

– Talán… három napja – suttogja, de ahogy a bõr ülésbe belesüpped, rögtön eldõl a másik oldalra és elájul. Felsóhajtok.

Most ültem le.

Pár pillanatig nézem, ahogy anatómiailag nem épp a legkényelmesebb pozitúrában fetreng. Vajon mikor tûnik fel bárkinek is, hogy katonasrác elájult kimerültségében? A kávézó ablakának visszatükrözõdésében érdeklõdve figyelek, de a pincér kislány inkább a telefonját nyomkodja, majd a kassza oldalára csap párszor.

Lusták. Mégis nekem kell intézkednem. Felkelek és a kisasszonyhoz lépek a pultnál. Az agresszív, kassza-csapkodó arckifejezése egybõl kedvessé és szolgálatkésszé válik. Jaj, hogy oda ne rohanjak.

– Mit adhatok?

– Egy kis szalalkálit – mondom nyugodtan. A Harcos úgysem fog egy ideig elkóricálni, minek idegeskedjek?.

– Tessék? – pislog vissza megilletõdve.

– Sütnek süteményeket? – kérdezem egyszerûen.

– Igen, mit parancsol? – próbálja meg újra. Nagyon kedves és megható az igyekezete, csak a felfogása valahogy nem képes követni az én logikámat. Annyira kár. Szeretem a vörös hajú nõket.

– Szalalkálit. Mint láthatja, a kis barátom elájult – hátra néz és rögtön riadt képet vág. – Nem kapta meg idõben a kávéját. Szóval, ha egy kis szalalkálit szalajtana hátulról, meg lenne bocsátva.

Úgy kilõ a kassza mögül, hogy a levegõ szerkezetét is áthasíthatta egy röpke pillanatra. Hamar meglesz a szalalkáli, fogom és katonasrác orra alá dugom. Elég egy szippantás és úgy vágódik fel krákogva és fullákolva, mintha beszippantattam volna vele az összeset. Kiskorom egyik emlékezetes pillanata volt, mikor anyám sütött én pedig úgy gondoltam, ezt is meg lehet szimatolni, mint bármi más konyhai dolgot. Tévedtem.

– Úristen, jól van? – topog a kisasszony mögöttem, olyan közel, hogy érzem a testébõl kiáradó hõt. Sajnálatos mód jobban leköt az, hogy Valentino fölé hajoljak és az õ hõjében sütkérezzek, mint valami ocsmány kígyó. De még mennyire. Ennél csak jobban fogja magából ontani a forróságot, ha a combjára markolva közelebb rántom magamhoz és elélvez.

– Nem,  hívjon egy mentõt – mondom a srác helyett, aki majdnem hány a szalalkáli erõs szagától. Igen, nekem az orrom két napig fájt utána. És õ még csak keveset szippantott.

– Ne! Nem kell mentõ!! – csapkodna a karjaival, de helyette megfogom a vállainál fogva, felültetem és a bõr ülésbe nyomom. – Semmi bajom, csak elaludtam tényleg… Haza kell mennem! – riadtan nézi, ahogy a csaj hátul már a telefonba pötyög. Ebbõl már nem kerülsz ki, édes kisfiam.

– Késõbb meghálálhatod, hogy megszabadítalak apádtól pár napra.

Jó mélyen, a torkodig engedheted majd.

– Nem érti! Utána sem lesz ennél jobb! – fakad ki, de egybõl elkerekednek a szemei, ahogy rájön, kimondja a szemembe az igazat. Ezt is vártam tõle, többek között. – Kérem, ne hívjon mentõt! Kérem!

– Nem akarsz aludni megint napokig? Nem kell rendes étel, orvosi ellátás és egy kis pihenés? Ezt akarod mondani?

– Maga is orvos! – mondja, mire hallom, hogy a hátam mögött a hölgyemény felnyikkan a pult mögött. Ennyit arról, hogy civilben vagyok. – Ha annyira akar, akkor segítsen itt és letudjuk!

– Fogd be a szád – morgom kezdõdõ ingerültséggel. Elkerekednek a szemei a csúnya él hallatán.

– Nem kell mentõ, jól vagyok! – kiabál rekedten a vállam mögé, szinte látom magam elõtt, hogy a csaj tétován rám néz. Persze, nálam rájött, nem boldogul, próbálkozik inkább a korabelivel. Megkerülne engem, milyen ravasz.

– Azt hiszem, megint én vagyok az, akin dõl vagy bukik a dolgok állása, nemde? – mosolyodok el lassan és kiszállok mellõle, majd leülök vele szemben. – Mit akarsz? Vigyelek haza, kúráljalak ki és másnap mész haza apádhoz? Melyik a jobb? Melyikre fog jobban harapni?

Felnyögnék, ha azt mondaná, hogy inkább hozzám, de tudom, hogy nem ezt fogja választani. Ahhoz túl sok dolgot mondtam ellene. Megtámasztja a fejét az asztalon, majd lehajtja. Vér a fejbe, jó taktika.

– Nem úszod meg az orvosi kezelést.

Amíg én itt vagyok, biztos nem.

Felsóhajt és két kézzel a hajába túr. A feladás apró jelei hamarabb jelentkeznek nála, ha ittas vagy kimerült. Tehát részegen kell sokáig gyûrnünk a lepedõt, hogy utána kimerülten beleegyezzen még egy éjszakába nálam. Gyûjtöm a hasznos információkat, mint hangya a morzsákat.

Ha tudná, miféle komplett tervek vannak a fejemben a behálózására. Ez az egyik most megvalósulni látszik. Nem fogok orvul rátörni, hanem betörni akarom, mint egy vad, bizalmatlan csikót. Utána pedig hátha mégis meglovagol.

– Miért kell mindig bonyolítania az életem?

– Szerintem inkább roppantmód izgalmassá vált, mint bonyolulttá, nem?

– Kapja be.

– Van egy ajánlatom – dõlök elõre, mézes-mázos hangon beszélek vele és lassan, hogy felfogja. – Elintézhetem, hogy ne tartsanak bent éjszakára a kórházban – megkönnyebbülten csillan fel a szeme az elgyötört arcból. – De az apádat akkor is értesíteni fogják – és ez már a második alkalom, hogy tartozol nekem. Mennyire élvezem? Nagyon is. Ha majd kipiheni magát és számot vet ezzel az egésszel, rá fog jönni, hogy már késõ. A fogorvosa adósa. Én pedig tudom, miképp hajtsam be rajta. – Kell így is a segítségem?

-          Jó – rándítom meg a vállam, visszacsavarva az üveget – A kesztyûtartóba tegyem? – pillantok rá.

-          Oda – bólint, én pedig nyugodtan visszateszem a whiskeyt.

Hátradõlök, lehunyt szemmel. Nem ihatok… gyógyszereket szedek, amelyeket muszáj, apám rendesen ellenõrzi. Arra nem ihatok, nem, nem, nem egészséges és rosszul lennék tõle, nem is tudom. Olyan kényelmes ez az ülés. Puha. Jólesik benne hátradõlnöm… elmosolyodok, de meglepetten kattannak fel a szemeim, amikor erõsen veszi a kanyart, és az ereje oldalra sodor. Az ujjaim lecsúsznak a kilincsrõl, és mégis, valahogy kába csendben hagyom, hogy az oldalának szoruljak. Érzem, milyen meleg a pulóveren át…

Félig lehunyt szemmel maradok ebben a pózban, nem is tudom, miért.

-          Ez a házunk! – pillantok fel, felnyomva magam. Megdörzsölöm az állam; lejjebb csúszok az ülésben. Hirtelen hatalmas vágyam volt, hogy inkább menjünk tovább, autózzunk még egy pár kört…

Tudom, hogy fent van. Vár, negyedóránként az ingaórára pillant, pontosan, és mindig leellenõrzi. Pontosan kell hazaérnem, semmi késés. Nincs kifogás.

-          Meddig fogalmazod még a mondandód? – szólal meg mellettem, mire felfut az ideg a torkomig. Összeszorul a légcsövem, a mellkasomra nyomás ül és érzem, ahogy az ideg rángatózni kezd a szemem alatt.

-          Fogja már be! – szûröm a fogam között, mire lusta, önelégült félmosollyal emeli fel a kezeit megadásba. Idegesen túrok a hajamba, lenyelve egy fájdalmas sikolyt tépem meg a tincseket; érzem, ahogy a puha szálak átsurrannak az ujjaim között.

Nem akarok bemenni. Nem akarok bemenni. Nem akarok bemenni.

Tudom, mi lenne. Apám felcseszõdne, végighallgatnám a hosszadalmas kioktatást… a kiabálást, ahogy centikre az arcomtól ordít, érezni a szájában az áporodott szivar szagát, az elfogyasztott étel erjedt bûzét.
Ahogy megragadja majd a karom, a szobámba lök, reggel pedig még sötét van, amikor felver.

Az ajtócsapódásra, mint egy rémálomból ocsúdok fel, értékes pillanatokat veszítve azzal, amíg bambán meredek a doktor után. Kinyomta a biztonsági övet… hova megy?! Szentséges ég, hova megy?!

-          Mit mûvel?! – rohanok utána, elkapva az alkarját. Rám villan a szemüvege, de éles levegõvel próbálom visszafogni. – Mi a fenét akar csinálni?! Másszon vissza a kocsijába, ne rontsa még jobban a helyzetet!

Nem akarok rimánkodni, de ha apám meglátja… igen, közel állok hozzá, hogy kapásból leütöm!

-          Helyszíni tudósítót játszom – rántaná el a kezét, ha nem markolnám olyan kétségbeesetten. – Elpattant benned valami?

Meghökkenek. Nem, én nem… a karja kicsúszik az ujjaim közül, lehajtott fejjel várom a sorsom, ahogy apám ajtót nyit.

***

Megdörzsölöm a felkarom, ahol apám elmarkolta, mikor a konyhába lökött. Nem kellett mondania semmit, a mordulása egyértelmû: Még számolunk.

Miközben egy szó nélkül, gépiesen végzem a dolgom, hallom, ahogy a doki és apa beszélgetnek. Vitáznak valamirõl.
Egy poharat eltörölve lépek közelebb az ajtóhoz, hogy kintrõl ne lássanak meg. De kíváncsi voltam, rettentõen féltem. Apám megingathatatlan a döntéseiben… holnap reggel mindenképp el kell utaznom, csoda lesz, ha ma este hagy majd aludni, büntetésbõl.

-          Értem. Nos, maga az orvos – csördül a pohár az üvegasztalon, mire a szívem a torkomba ugrik. Dobogó szívvel ugrok vissza a mosogató fölé, eltéve a maradék edényt is.

Ajtócsapódás. Megdermedek, ujjaim között megszorítom a rongyot.

-          Sage!

***

Harmadik napja, pörög a fejemben a gondolat, hogy harmadik napja alig aludtam. Az, hogy nem kellett elmennem a táborba, nem azt jelentette, hogy megkönyörült.

Nem mentem, igaz, úgynevezett „egészségügyi” okokból, amit nem átalkodott az orrom alá dörgölni… de ez nem azt jelentette, hogy bosszúból nem rótta ki rám az edzést.

Harmadik napja… majd leragad a szemem. Félrever a szívem, erõsen dörömböl a bordáimon. Próbálom szabályozni a levegõm, ahogy az utolsó kilómétereim rovom le, mocskosul lelkiismeretesen… de már nem bírom, nem bírom.

Ki volt jelölve egy pihenõhely… már fogalmam sincs, mennyit futottam. Csak róttam a köröket. És edzetten közben. Le fog ellenõrizni, de már nem bírom…

A parkban amint elértem a kijelölt részt, boldogan nyelem a levegõt. Ahogy elõre dõlök, megtámaszkodva a térdemen érzem, hogy annyira remeg a combom, hogy nem tart meg… csak egy pillanatra dõlök le, csak egy icipici percre.

Mennyei érzés eldõli a puha füvön, az ágyamban e lehet kényelmesebb. Óvatosan nyújtózok ki, fájdalmasan nyögve az izmaim húzódására. Annyira… égnek a szemeim. Otthon kell rá tennem egy kis… jeget, mert reggel megijedtem, milyen nyúzott az arcom, karikás a szemem… kifakultam.
Már feljött a nap, fáradt, kimerült mosollyal élvezem a kezdõ napsugarak puha cirógatását. Finom meleg… Mintha egy kád vízbe ereszkednék…

Tompán nehezedik el a szemhéjam, nem is érdekel… ugyan már… csak pár másodpercig pihenek. Csak egy kicsit.
Csak élvezem a napsütést… úgyis be leszek zárva a lakásba. A garázsba. Meg a leckék közé.

Valami… valami nincs rendben. De annyira nehéz… nyögve fordulnék az oldalamra. Csak még öt percet adj, könyörgök, annyira fáradt vagyok! Had aludjak még egy kicsit…

De az a valaki nem tágít, eltakarja az a pici boldog, meleg napsütést is… Csak egy kicsit menj odébb, kérlek, kérlek! De csak nem… jó, tudom, felkelek… megyek már…
Nyögve nyitom ki a szemem, fáradtan dörgölöm, de így is alig látok. Félek, hogy ültömben elalszok, de valami villan a perifériámon.

-          Minden rendben? – hallom a hangot valahol közelrõl. Nem érzem jól magam. – Fel tudsz állni?

Ismerem. Felnézek az arcára, hunyorogva, elnyomva egy hatalmas ásítást dörgölöm meg az arcom.

-          Doki…? – simítom hátra a hajam. – Mmm… - nyalom meg az ajkaim. Szomjas vagyok…- Azt hiszem, minden oké – sóhajtok. Megmarkolok valami vasat magam mellet és némi lábremegéssel függõlegesbe nyomom magam.
Kicsit kitisztul a kép, sóhajtva nézek rá, fáradt, kimerült mosollyal, de mintha az égvilágon semmi bajom nem lenne. Mert minden… rendben van. Felnézek az arcára, némi tartózkodással; nem lenne szabad, hogy idegenek ilyen kipurcant állapotban lássanak, és látom az arcon a rosszállást, bár a szemüveg ápol s eltakar.

-          Gyere. Szükséged van egy kávéra – fogja meg a karom, amikor ismét megremeg a térdem, nehogy összecsókolózzak az anyafölddel idõnek elõtte.

-          Hány óra van? – kérdezem felnézve. Mit keres kint õ ilyen marha korán? Hajnalban kezdtem el futni…
Amikor megmondta, közel éreztem magam egy szívrohamhoz és hogy majdnem seggre ülök. Szentséges ég… elaludtam. Képes voltam elaludni a harmatos fû kellõs közepén, elkéstem, óóbasszus…

-          Na, gyere már. Ha elkéstél, úgyis mindegy – kapja el a könyököm én pedig erõtlenül hagyom, hogy kivonszoljon a futóúton át az utcára. Mit is tehetnék, azt csodálnám, ha magamtól haza tudnék menni.

-          Rettentõen fáradt vagyok – suttogom csendesen, miközben ujjaimat óvatosan az alkarjára fonom, rögzítve magam. Próbálok a saját talpamon maradni, hogy ne õ vonszolja a súlyom, tudok én menni!

-          Mióta nem pihentél rendesen?! – hallom tompán a csendes, de annál mogorvább hangot, mintha mélyen morogna, mint a föld belseje, amikor megremeg a föld, vagy a tenger egy kagylóban.

-          Talán… három napja – mormolom az orrom alatt, de amikor benyom valami puha, bõr és tisztaság-illatúba, megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy nem kell a saját súlyomat tartani. Akármennyire is hadakozok, abban a pillanatban, ahogy leültem el is dõlök, elájulva. Annyira fáj minden tagom, csak egy kicsit… pihentetem a szemem, amíg hazaérek.

Csak egy kicsit, kérlek. Aztán mindent megteszek… 

- Ne rángasd már – szólok rá erélyesen és kifordulok a következõ utcán, de elkezd fészkelõdni, majd mikor látom, hogy a bal vállával már félig betakarja a visszapillantómat, megragadom a grabancát és visszanyomom az ülésre. Most kezd el bepánikolni, mikor már beszállt? Rohadtul nem akarok miatta karambolozni, sem kipurcanni. Szerény személyem nélkül ez a körzet szélütésben patkolna el, ha nem cserélném ki az ideiglenes tömésüket a jövõhéten. – Ne ficánkolj, a végén nekimegyünk valaminek!

Nem kell tettetnem a haragot, simán mondhatta volna, hogy kurvára nem fog beszállni és elbiceg a lábával, mondtam volna egy „Istenhozzád”-ot és már rég aludnék az ágyamban. És kihagytam volna ezt a kis kiruccanást.

De így összegezve… jobb ez így, hogy itt, magam mellett tudhatom. Legalább ha bevédem a hátsóját a kedves papa elõtt, talán nem fog annyira neheztelni rám.

- Bocsánat – hebegi teljesen leszeppenve, kicsit odébb is húzódik, hogy még a leheletem se érje el a körvonalait. Az útszéli lámpák megvilágítják az arckifejezését, így kiengedem a gõzt és visszafordulok az úthoz.

- Mondd a címed!

Engedelmesen el is csiripeli, én pedig sebességet váltok és nekilendülünk a fõútnak. Csak le kell kanyarodnom öt sarok múlva, és a felrepedt szájú Herkules már a háza elõtti ajtóban ácsoroghat. Csöndes, így lopva rápillantok a szemem sarkából, hogy mi a helyzet, de idegesen matat az üveg szájával, ami meglök bennem egy két gondolatot.

- Igyál csak bele – bíztatom.

- Nem lehet. Nem bírom… meg apám nem engedi – dünnyögi az orra alatt, mint valami elektromos nyakörvvel ellátott négylábú. Rövid pórázon tartanak, he? Pedig a nyakörvedhez én is szívesen odacsatolnám a saját pórázomat.

- De apád most nincs itt – szögezem le nyomatékosan, majd egy újabb kanyart veszek be. – Én meg az orvosod vagyok, és azt mondom, hogy jót fog tenni egy slukk a felszakadt szádnak. Na, gyerünk.

A szájához emeli és iszik belõle egyet, a tükörbõl látom, hogy az ádámcsutkája megugrik, ahogy lenyeli a tüzes italt, majd hamarosan hátradõl az ülésen és élvezi a bensõjét melengetõ, határozott érzést.

- Kösz, doki – nyújtja felém az üveget, a száján pedig mosoly ül, amit félig meglepve, félig elégedetten konstatálok.

- Vezetés közben akarod, hogy igyak? – kérdezem felemelt szemöldökkel, mire megilletõdötten pislogni kezd, végül le is esik neki a dolog. – Bármikor máskor elhívhatsz, de most nem aktuális – hunyorgok a szemüvegem mögött, az utat figyelve.

- Jó – ránt vállat, mire megütközve meredek rá. Tényleg nem bírhatja, ha most komolyan rábólintott egy közös ivászatra a saját fogorvosával. Velem. Hm, mi is ez? Glenkinchie? Skóciából hozta az egyik ismerõsöm, egyenesen a fõzdébõl. Lehet, hogy be kellene szereztetnem még belõle. - A kesztyûtartóba tegyem?

- Oda – bólintok, majd lesek a szemem sarkából az arcára. Egész lelkesnek tûnik, nyugodtnak, mint egy rendes korabeli. Nem olyan karót nyelt, fegyelmezett és idegbeteg, mint szokott lenni. Elharapja a torkom, nem ezt mondta a második kezelésnél?

A következõ kanyart úgy beveszem, hogy kapaszkodó híján a vállamnak koccan a feje, a lendület miatt még sokáig nekem préselõdve marad, míg megint nem egyenesben halad újra az autó. Várom, hogy lökdösõdjön, káromkodjon, vagy legalább beleharapjon a felkaromba, de semmi sem történik, pillanatokon keresztül marad nekem dõlve, mint egy bekábított kisállat. Utána eszmél csak fel és húzódik el tõlem, már az utca jobb oldalát figyeli.

- Ez a házunk! – szólal fel hirtelen, én pedig lelassítok és párhuzamosan leparkolok a padkával. Valahogy úgy nagyon nem akaródzik neki kiszállnia, a függönyök ellenére látom, hogy odabent megy a tévé, nyilván a kedves apuka nézi a Discovery Channelt, egy szem fiát hazavárva. Leállítom a motort, csendben várok, õ pedig csak a körömszéleit tépkedi és az alsó ajkába harap.

- Meddig fogalmazod még a mondandód? – kérdezem egy idõ után, mire felkapja a fejét és dühösen rám mered.

- Fogja már be! – mordul rám, mosolyogva emelem fel a kezeimet a levegõbe, hogy oké. A hajába túr, látom, ahogy reszket a keze. Hm, a kedves papa szívmelengetõ lehet, plusz a tény, hogy holnap utazik abba a katonai iskolába, nyilván dupla feszültség, dupla stressz, dupla adag osztás. Felsóhajtok, kikapcsolom a biztonsági övem, majd az övének is lenyomom a kioldó gombját, utána pedig kiszállok a kocsiból, megkerülöm és elindulok a bejárati ajtó felé.

Hallom is, ahogy késlekedés nélkül kiszakad az autóból, be is vágja maga után az ajtaját, amit meglehetõsen sérelmezek, visszafordulva látom, hogy szinte fújtat. Eddig tartott a whisky bódító hatása, rendesen be van tojva.

- Mit mûvel?! – sziszegi, elkapja a karom, de egy átható pillantásomtól mindjárt le is kapja a kezét rólam, lazít a szorításon, majd ismét nekem esik. – Mi a fenét akar csinálni? Másszon vissza a kocsijába!! Ne rontsa még jobban a helyzetet!

- Helyszíni tudósítót játszom – rázom le magamról a kezeit, amivel kétségbeesetten és dühösen markolja a felkarom, mint egy macska a kaparófát. Szinte az ujjai beleépültek az izomszöveteim közé, ha körme is van, akkor mindjárt vérezni is fog. – Elpattant benned valami?

Ahogy kimondom, már nyomom is a csengõt.

***

A kanapén üldögélve beszélgetek az apjával, míg a kölyök valahol a sebeit nyalogatja. Megbeszéljük, hogy a fiának további kezelésre lesz szüksége –ó, igen-, még egyre, hiszen ez a verekedés megmozdíthatta a komplett fogsorát, amibe a délelõtt folyamán tömést tettem. Persze eleinte felvonta a szemöldökét, sõt, érvelt is, hogy az lehetetlen, hatszor megkötött már biztos az anyag, amit a fia fogába tapasztottam, de a szakszavakban annyira nem remekelt, amikkel válaszoltam, így egy idõ után –nevezetesen egy óra hossza múlva- belebólintott, hogy ámen.

- Nem tartom jó ötletnek, hogy Sage befejezze a katonai képzést.

- Nem is azt mondtam, uram, hogy fejezze be – nézek rá a poharam fölül, amibe frissen facsart grapefruit levet kaptam, miután kizavarta a fiát, hogy legalább hasznossá tegye magát, ha már ennyire elemében van, hogy verekedni is ráért. – Csupán nem tartom jó ötletnek, hogy ott a küzdõsportokkal és egyéb ehhez hasonlatos kiképzési módozatokkal további kockázatoknak tegye ki az állkapcsát, valamint az étkeztetésrõl sincsenek információim.

- Az étkeztetés több mint megfelelõ az olyan gyerekek számára, mint Sage – vágja rá, majd küld egy metszõ pillantást a konyha irányába.

- Nem vitatom, hogy ért hozzá, Mr. Valentino – billentem oldalra a fejem, majd megiszom a maradék gyümölcslevet is, és a poharat óvatosan a dohányzóasztalra teszem. – Csak annyit kérek, hogy egy hónapig hagyja a fia állkapcsát és fogait nyugalomban.

- Értem, nos, maga az orvos – emelkedik fel lassan a szemben levõ fotelbõl, végszóra csipogni kezd az övemen a csipogó. A kijelzõt a szemem elé emelem, hogy lássam, mi a gond.

- Bocsásson meg, hogy feltartottam, de mennem kell – kapom fel a kabátomat, mire bólint és mutatja a karjával, hogy arra van az út kifelé. – Valakinek ki kell vésnem a bölcsesség fogát.

Hopp, megremegett a szemhéja. Nocsak, régi, kellemetlen emlékek? Halvány mosollyal az arcomon rázunk kezet, megígérem neki, hogy értesítem még, mikorra várom a fiát egy kontrollra, addig jobb, ha elmennek a háziorvoshoz, aki megnézi a száját.

A kocsim hangosan pittyeg, ahogy feloldom a riasztót, majd beszállok, bekötöm magam és gázt adok rá. Ahogy kikanyarodok a ház elõl, megjegyzem a házszámot, valamint az egyik sarkon az utca nevét is. A jóságos fogdoktorbácsi megmentette az egyik páciensét a rosszabbik szartól. Legalább így érezni fogja még jobban, hogy tartozik nekem, ezzel elkerülhetetlenné tette, hogy a kezelésen túl még találkozzunk. Ráadásul beleegyezett, hogy elmegyünk valahová iddogálni, onnan pedig egyenes út a lakásomra, hiszen sikerült azt is elkotyognia, hogy nagyon nem bírja az alkoholt. Apropó, még attól is megmentettem, hogy lebukjon!

Milyen egy alattomos dög vagyok.

Vigyorogva veszem be a kanyart, majd taposok egy kicsit jobban rá a gázra. Minden lámpa sárgán villog, nekem pedig a sürgõsségire kell érnem öt percen belül.

Valami finom illatú mászik az orrom elé, a nyál összefut a számban, de mégiscsak a hat óra… felnézek. a doki, akkor pláne.

-          Jó estét, Doki – dünnyögök visszafordulva magam elé. Tök rendes tõle hogy kaját hozott, de még nem, kibírom… volt rosszabb és lesz is rosszabb.
Nem vigasztal hogy itt van, még egy filmet se tudok megnézni azzal a pár haverral, akik megmaradtak az apám mellett.

-          Mr Sage, elmúlt már az a korszak, mikor a fogtündérnek illegálisan szerzett fogakat ajánlunk fel némi pénz fejében. – megrándulok a szavaira. Istenem, Warnernak biztosan fáj, én nem akartam de egyszerûen nem bírom… és egy hét múlva kapok érte a suliban.
Olyan furcsán meleg a keze, ahogy a hátamon van. Olyan rendes, de miért, pont õ? Valami nem stimmel, de ez olyan… emberi mozdulat. Olyan jólesik.

-          Akkor gondolom a holnapi utazás kilõve. – dünnyögi.

-          Csak szeretném, de… ezek után ezer százalék, hogy mennem kell…

Ha én apa lennék, büszke lennék ám – felnézek rá. Erre? Hogy verekszik a fia, ki lenne büszke? – De csalódott lennék, hogy senki nem köpött ki fogat. Reméltem, hogy pár embert beutalsz a sürgõsségire.

-          Ott is rendel? – nézek rá elhûlve. Úristen, mikkel találkozhatott ez, kikkel…?

-          Naná – hallom, hogy vigyorog.

-          Úristen.

-          Ugyan-ugyan – túr a hajamba, mire azonnal megfeszülõ izmokkal rándulok meg. Még mindig vigyorog, hirtelen rohadtul elkapott a mehetnék. – Na, ezt vártam tõled.

-          Mit? – nézek rá kelletlenül. Sejtem hogy mit.. ezt az otromba viselkedést, ennyire látni… nem akarok ilyen ember lenni…

-          Tudod, miért hordok szemüveget?

-          Senkit nem érdekel, hogy miért hord szemüveget! – morgok és végigmérem, ahogy elõttem áll. Direkt provokál vagy miért beszéltet, miért beszélget velem, mit akar tõlem?!

-          Azért, mert az ilyen pillantások lepattannak róla – nevet fel vigyorogva, csak elfordítom a fejem. – Na gyere, hazaviszlek, nagy harcos – mondja, ránézek megdöbbenve. Nem, azt  nem szabad!

-          Eszem ágában sincs beülni a kocsijába!

-          Nincs fúró a napellenzõben, mit parálsz annyit feleslegesen? – kérdezi, még mindig azzal a mosollyal, ami miatt bármi kedveset is tesz, nem bírok megbízni benne. Valamitõl azonnal megszólal a vészcsengõm, de az a baj, hogy amúgy is alaptalanul túl érzékeny.

-          Járnak még a buszok, de köszönöm – dörmögöm alaptalanul is kicsit ellenségesen.

-          Ahogy gondolod – vonja meg a vállát, és ahogy elfordulok, hogy akkor elmegyek a legközelebbi megálló felé… - Sajnos szombat van.

Megdermedek. Baszki. Igaza van.
Csak állok, megyek egy lépést, kettõt, nem érdekel…
De fáj a bokám. És csak én vagyok túl paranoiás, meg is mondták, gyengék az idegeim, õ kedves velem… Felsóhajtok. Bár ne lenne igazam, és inkább a nyomába szegõdök.

Egy büdös szó nélkül megyünk a kocsihoz. Meglepõ, de hiába nyomorognak a kocsik, mellette mind a két hely üres.

-          Miért nincs itt több autó? – kérdezem kíváncsian.

-          Sokan ismerik a rendszámom.

-          Elég fogkrém színû a festés – morgok, ismét feláll minden szõr a hátamon. Nem kéne beszállni. Rossz lesz, nem akarok, inkább sétálok… de sóhajtva ülök be. Csak. Paranoia.

-          Ha annyira fáj a szád, akkor a kesztyûtartóban van rá orvosság, meg steril kendõ – mondja, amikor elindulunk, bekötöttem magam és kissé megszeppenten ülve meredtem ki az ablakon.
Ki is veszem, mert szó ami szó, meg van dagadva és fáj is, de elõvigyázatosan felkapcsolva a lámpát felemelem, hogy mégis víz vagy mi a…

-          Húzd meg és ügyelj arra, hogy a szádra is kenj belõle – mondja komolyan az utat figyelve, denem nyitom ki. Nem… nem tudom milyen fertõtlenítõ barna már? – ne kéresd magad.

Azonnal marni kezdte a számat, megdöbbenve tisztul ki az agyam de már nyeltem is egy nagyot, mégis… fuj, undorító!

-          Ez whisky! – bõdülök fel.

-          Igen, helyi érzéstelenítésre, fájdalomcsillapításra és fertõtlenítésre használták.
És ezt csak így mondja?!

-          Maga whiskeyt tart a kocsijában?! Részegen is rendes esetleg?! – múlik el minden jó érzésem ezzel az alakkal kapcsolatban, és próbálok kimenni, amíg állunk, de be van zárva… rávillantom a szemeim, ûzött vadként, rángatózó kis izommal a szemem sarkában – Engedjen ki, maga beteg állat!

-          Ne rángasd már! – szól rám és indul. Elég hevesen gondolok arra, hogy kirúgom az ablaküveget, nem érdekel, és ahogy próbálok hátranyúlni, hogy akkor a hátsó ajtón át majd kimegyek, elkapja a pólóm hátát és visszaránt az ülésre. Olyan szigorúan néz rám, hogy megdermedve ülök vissza szótlanul. – Ne ficánkolj, a végén nekimegyünk valaminek!

-          Bocsánat – nyögök fel megdöbbenve, azért elhúzódva tõle. Milyen rohadt erõvel rántott vissza, a büdös életbe…

-          Mondd a címed! – szól ismét, mire elmondom neki. Igen, uram… kicsit mogorván nézek ki az ablakon. Nekem már mindenki csak parancsolgat? Mi ez ha nem lehangoló?

Nem mondunk semmit, szívem szerint ahogy megijedtem, úgy meghúztam volna most azt a whiskeys üveget… de csak a nyakát markolászom kétségbeesetten.

-          Igyál csak bele – mondja bekanyarodva, lassítva egy szakaszon.

-          Nem lehet – dünnyögök csendesen – Nem bírom… meg apám nem engedi – mormolom az orrom alatt.

-          De apád most nincs itt. Én meg az orvosod vagyok és azt mondom, hogy jót fog tenni egy slukk a felszakadt szádnak. Na gyerünk – int. Körülnézek, de nem látok ki, olyan sötét van. Hol vagyunk?
De aztán lecsavarom a tetejét és óvatosan, még mindig égõ szájjal de meghúzom, kicsit átöblítve vele a szám, lehunyt szemmel csak élvezem, ahogy átmelegíti a szám és a torkom és a gyomrom… hátradõlök. Pihentetõ. Ez az egy korty tényleg nem ártott meg. A szám se fáj, minden király.

Odamormog nekem egy köszöntést, sas módjára figyelem, hogy elfordulva elutasítja a mozis kaját. Hmmm… Most csak azért tolta el magától, mert meglátott, vagy mert tényleg képes lenne betartani az utasításaimat, vagy csak szimplán fontos neki az egészsége, és nem akar többet a rendelõmbe jönni. És ha azt mondanám neki, hogy speciális gyógymódot találtam ki arra, miképpen lehetne a fogait kezelni?

Kellemes bizsergés fog el és lustán kényelmesedem el a székben, figyelve Õt és a barátait. Ahogyan a fiataloknál szokás, a fél pultot felvásárolták, és mikor megkérdezik tõlük, hogy „Adhatok még esetleg valamit?”, akkor rávágják automatikusan, hogy „Igen, egy kis zacskó Lila Starsot.”. A lepedék, fogkõ és egyéb más gyönyörûséges dolgok tárháza, ahonnan elõbb vagy utóbb hozzám vezet az út.

Ahogy elnézem, a jelenlétem idegességet kelt benne és nyugtalanságot. Nem csodálom, én sem találkoznék szívesen magammal egy moziban, mikor éppen kikapcsolódásra vágynék egy utazás elõtt.

De természetesen ez mindenképpen meghiúsul, és régóta várt bunyó bontakozik ki a szemeim elõtt. Egy nagyobb méretû srác ront neki az én kis madárkámnak, Kevin pedig még mindig fûzi a pultos nõcit, és ahogy látom, a sor egyre nagyobb, és türelmetlenebb. Így keletkeznek a tömegverekedések, és mivel a legtöbb ütés állkapocsra szokott menni, élvetegen vigyorogva jegyzem meg minden itt álldogáló arcát.

Még eredeti állapotában.

Lustán felállok, és nyújtózkodva kicammogok én is, a feldühödött fiatalság után, ahol úgy néz ki, hogy Valentino agya perceken belül el fog durranni, fogak fognak hullani.

Miért nem hoztam a névjegykártyámat?

- Én nem akarok verekedni, Warner – hangja higgadt és próbálja a tulkot szép szóval szebb ösvényekre terelni, de ez a hegyi medve nem igazán tolerálhatja az indián bölcseleteket. – Engedj vissza, mindjárt kezdõdik a filmem.

- Te kis buzi! – elismerõen hümmentek párat az oldalvonalról, ahol a vészkijárat ajtajának támaszkodva figyelem az eseményeket. Minek avatkozzak be, hogyha ennek lehet olyan eredménye is, hogy felszereljek valakinek egy fogszabályzót?

A legnyilvánvalóbb, hogy az õsember Valentino arcát kezdi el ütni, s mikor az állba bemér egy ütést, vigyorogva konstatálom a vért kis páciensem arcán. Az ütés alulról érkezett, tehát feltételezhetem, hogy a nyelvére harapott, esetleg a szája felrepedt, a fogorvosi következtetések levonása pedig… hmmm… kisebb darabok letörése, így csiszolnom kell majd, ha nagyok a darabok, akkor pótolni, a kopás helyét korrigálnom kell.

Aztán meglátom, mit tud egy apai nevelés kihozni egy ilyen kaliberû kölyökbõl, mint Õ. Pillanatok alatt kicsinálja a melákot, és ahogy elnézem a kissrác stratégiáját és ütéseinek erejét, minden bizonnyal tudhat valamit, amitõl óvakodnom kell egy esetleges nagyobb kezelésnél, vagy…

Megnyalom a számat, ahogy a lehetséges esetekre gondolok. Milyen szép is lenne, ha elõtte összeverekednénk, majd utána fáradtan és kitikkadva, elégedetten megkaphatnám ezt a hibátlan bõrt…

- Minek kell… mindig erõszakoskodni?! Baszd meg, de komolyan…

Még jó, hogy én nem szoktam erõszakoskodni. Az egyetemen abszolúte senki sem kötött belém, nem volt alkalmam verekedni, nem úgy, mint középiskolában. Bár… szerintem ott is kerültek. Ki tudja, régen volt már.

Elinal, az én vállamat pedig megkocogtatja valaki:

- Na? – kérdezem oda sem nézve, tudom, hogy Kevin az.

- A csaj okés, a film elkezdõdött, és a nagy darabra fogadtam – a végét már csak csalódottan sóhajtja, és hallom a pénztárcájának csatjának jellegzetes pattanását, ahogy kinyitja és perkál.

- Nem kellett volna – veregetem meg a vállát, kikapva kezébõl a hamburgeres zacskót és elindulok arra, amerre Valentino szaladt. – Vidd el a csajt a filmre!

- Te beteg vagy! – kiabál utánam némi fáziskéséssel, de én hátra sem nézve intek neki vissza egyet, és nekiállok, hogy megkeressem a „D” kategóriás betegemet, akinek lehet, hogy már vérzik az ínye, és csak az én csodálatos ujjaim menthetik meg…

Ez most betegesen hangzott, de én élvezem.

A parkban találom meg, a padon ülve, nyöszörögve törölgeti felszakadt száját, melyet látva egy pillanatra megszánom. De csak egy halovány, röpke pillanatra, míg kiélvezem az esetlenségét, és a tényt, hogy tud ilyen is lenni. A nyöszörgést meg… hagyjuk késõbbre.

Odanyomom orra alá a hamburgeres zacskót, mire meghökkenve néz rám.

- Jó estét, doki – hát, nem éppen erre a fogadtatásra számítottam, de ez akkor is jobb, mint amit elképzeltem. Eléggé letört és szomorkás a hangulat, de mindjárt lesz paprikás…

Legnagyobb elégedettségemre elutasítja az ételt, így magam mellé teszem a padra, és nézem, ahogy elkeseredetten kuporodik össze a padon. Érthetetlen, hiszen nyert, lesöpörte azt a másik srácot a pályáról.

- Mr. Sage, elmúlt már az a korszak, mikor a fogtündérnek illegálisan szerzett fogakat ajánlunk fel, némi pénz fejében.

Nem érkezik válasz, látom, ahogy a fejét jobban belepasszírozza a térdei közötti kicsiny résbe, én pedig nagy kegyesen megpaskolom a hátát. Nem reagált a gúnyos megjegyzésre semmit sem, kicsit lelohasztja a kedvem ez a fajta hozzáállás.

- Akkor gondolom a holnapi utazás kilõve… - kérdezem mélázva, kezem még mindig a hátán, de nem simogatom, és nem is paskolgatom. Élvezem a pulcsin keresztül a meleget, az izmok pattogását és a szívét. Na meg azt, hogy nem szól érte.

- Csak szeretném, de… ezek után ezer százalék, hogy mennem kell…

- Ha én apa lennék, büszke lennék ám… - kezdem, ami egy kicsit vigasztalónak tûnhet, de… - De csalódott lennék, hogy senki nem köpött ki fogat. Reméltem, hogy pár embert beutalsz a sürgõsségire.

- Ott is rendel…? – elakadó lélegzet, de még mindig nem emelte fel a fejét, sõt, szerintem abszolúte nem errefelé járhat agyban, ha már kérdéseket tesz fel nekem, és kommunikálni próbál. Hajaj.

- Naná – vigyorodom el, mire elkínzott válasz érkezik valahonnan térdmagasságából:

- Úristen…

- Ugyan-ugyan… – szalad fel a kezem a tarkójára, és beleborzolok hajába, mire azonnal felkapja a fejét, és rám villantja a szemeit. Félig meglepett, félig dühös pillantást kapok, ami azonban az én varázs szemüvegemrõl tökéletesen lepattan. – Na, ezt vártam tõled.

- Mit? – mordul rám, de érzem még a kedvetlenséget és a… mi is ez az illat? Bûntudat?

- Tudod, miért hordok szemüveget?

- Senkit nem érdekel, miért hord szemüveget… - morogja az orra alá, de most elõször pillant végig rajtam. Nem sokat fogsz fehér köpeny nélkül látni, habár… Most hogy így belegondolok, ruha nélkül is fogadhatnám egy nap. Már az arckifejezése megérne egy bírósági pert… Már ha odáig vinné a dolgot.

- Azért, mert az ilyen pillantások lepattannak róla – vigyorodom el, majd felállva kényelmesen szembe állok vele, és a paddal. Körülnézek, a lámpák halványan pislákolnak a parkban, ahol senki sem jár. Túl közel van a mozihoz, és túl késõ van már a babák megkocsiztatásához.

- Na, gyere… Hazaviszlek, nagy harcos - mondom végül, mire elkerekednek a szemei, és rávágja:

- Eszem ágában sincs beülni a… kocsijába!

- Nincs fúró a napellenzõben, mit parálsz annyit feleslegesen? – vonom fel a szemöldököm, de még mindig mosolygok, amit nem igazán élvez vagy, ahogy mondani szokás: nem túl bizalomgerjesztõ.

- Járnak még a buszok, köszönöm – dohogva áll fel, a nyakánál kinyújtott pulcsi betekintést ad a kulcscsontjára és hullámzó bõrére.

- Ahogy gondolod – vonok vállat lustán, majd elindulva a park kijárata felé intek még egyet hátra, s utána beszúrom: - Sajnos szombat van.

Mikor már azt hiszem, tényleg igénybe veszi a lábbuszt ilyen elgyötört állapotban, lépteket hallok meg a hátam mögül, és igyekszem mosolygás valamint vigyorgás nélkül megállni az eseményeket. Szótlanul megyünk, nem mondok semmi élceset, mert a végén még fejbe rúg, úgyis nagyon benne van a verekedés témában.

A mozi parkolójában, a kocsi kulcsát elõkapva lépek oda az autómhoz, mire a srác megáll és megjegyzi:

- Miért nincs itt több autó? – utal arra, hogy se mellettünk, se elõttünk nem parkol kocsi, holott dugig van a parkoló. Halvány mosollyal oldom ki egy gombnyomással a riasztót és az ajtót fixen tartó zárakat, majd az anyósülés ajtaját kinyitva rá pillantok:

- Sokan ismerik a rendszámom.

- Elég fogkrém színû a festés – csikorgatja a fogait, de inkább szuszogva kap a szájához, s ül be nagy kegyesen az ülésre. Nyugodtan próbáld meg kicsúfolni az én csodálatosan kék kocsim színét, a szemüvegem és a ruházkodásom, valamint a munkám... Addig lesz fájdalommentes a kezelésed. Érzem, hogy következõ alkalommal is elgázosítom majd az elméjét, és jól... Nem, még nem. Azt akarom, hogy a végén ne féljen a rendelõtõl, hanem elképzelhetetlenül zavarba hozza.

- Ha annyira fáj a szád, akkor a kesztyûtartóban van rá orvosság, meg steril kendõ - mondom, miután kikanyarodtunk a fõútra. Nem sokáig kell noszogatni, be is nyúl rögvest, és az üveg tartalmát el kezdi nézegetni a kocsi belsõ lámpájában.

- Húzd meg, és ügyelj arra, hogy a szádra is kenj belõle - utasítom, amit látom, ferde szemmel konstatál, de többel nem adja tudtomra, hogy gyanakszik. Beleszagol, de olyan fejet vág, mint akit fejbevertek. És tényleg, fejbeverték.

- Ne kéresd magad.

Jólnevelten meghúzza, de szinte felét ki is köpi. Megállok a pirosnál.

- Ez... whisky!!!

- Igen,  helyi érzéstelenítésre, fájdalomcsillapításra és fertõtlenítésre használták.

- Maga whiskyt tart a kocsijában?! Részegen is rendel esetleg?! - teljesen eluralkodik rajta a pánik, az ajtó kallantyúját rángatja, hogy kiszállhasson. De mikor látja, hogy hasztalan, fenyegetõen fordul felém. Húha. - Engedjen ki, maga beteg állat!

Egy ideig farkasszemet nézünk, majd elveti magát a székben, és fejét a párnázott támlára teszi.

- Ha fájni fog, elharapom a torkát - fenyeget meg, én pedig csúnyán somolyogni kezdek. Igen? Harapni?

- Akkor visszaharapok – tolom az arcom az övéhez közel, de nem tántorodik el attól a szándékától, miszerint bosszantani fog engem. Helyes. Úgy sokkal izgalmasabb. – Nyisd ki a szád, kölyök.

Engedelmesen megteszi, azt hittem feszítõvas kell majd hozzá meg pajszer, így kicsit megemelve felsõ ajkát behelyezem a sprayt, bespriccelem a vörös, duzzadt területet, majd mászok belõle, és oldalra leteszem a kis tálcára.

- Sara… Mr. Valentinot írja fel a halogatós fajtába és a kiemelt betegeim közé. Ezt a hisztit nem vállalná el mindenki – sóhajtok, de a szám sarkában bujkáló mosoly eltüntethetetlen.

- Igenis, doktor úr – gépel szorgalmasan. - Egyéb?

- A kartonjára pecsételjen egy nagy „D” betût.

- Ennyire komoly? – tekint fel szemüvege mögül, mire én a sajátom mögül villantok rá egy csöppet sem barátságos pillantást. Veszi a lapot, én pedig lustán elhelyezkedem a pultnál, figyelem a kölyök minden mozdulatát.

- Mindjárt kész – szólok rá, mielõtt még felborítaná a fúrófejes tálcát egy rosszabbik pillanatában. Tetszik, hogy nem akar állandóan szót fogadni, de ha így folytatja, terhes lesz számomra a jelenléte, és büntetésben lesz része. Mutató ujjammal feltolom orromon a szemüvegem, ami vészesen csillan meg a napfényben.

- Oké, jó. Öblíts – kukkantok bele a szájüregébe, majd megnézve az ínyét úgy döntök, hogy ez így stimmt. Leülök az íróasztal mögé, is kitöltöm az ûrlapot, amit Sara nyomtatott ki. – Viszont még a héten be kell ugranod ellenõrzésre.

Nem saját önös érdekeimbõl mondom ezt. Részben. Elég nagy volt a duzzanat, és a Halogatás Királyát jobb szemmel tartani. Másrészt élvezem a társaságát. Szívesen elaltatnám.

- Minek?

- Mert ellenõrzés, azért – torkollom le, mielõtt még folytatná. – Mostmár behívhatja az apját.

Bejön az apja, lebeszélem vele az idõpontot, nehogy elszökjön vagy ellógja a dolgot. Az apai szigor mindig behozza a hozzáfûzött reményeimet. Gondolatban szétvigyorgom magam.

- Akkor pénteken – intek, hogy mostmár sipirc, az apja meg is markolja a vállát.

- Viszlát, doki.

- Remélem.

Remélem, nagyon remélem.

Ezek után minden flottul megy, bár kifogtam egy férfit, aki eléggé tré állapotban leledzett a váróban. Eldadogta, hogy bedagadt az ínye, a foga fáj, és nem tud beszélni sem. De persze még elmotyogta még azt is, hogy egy hajógyárba vették fel a francia Riviérára, és jó lenne, ha ez a dolog nem lenne komoly…

Leültettem a székbe, két injekciónyi érzéstelenítõt kapott, majd mikor az húsz perc múlva elérte hatását, fúrtam egy lyukat a fogába. Ömleni kezdett belõle a genny és a váladék, ezért belenyomtam egy nyálszívót a fogába.

Háromnaponta kezeltetnie kell. Ha nem javul meg, akkor nem tömöm be a lyukat, hanem gyökerestõl kitépem. És ezt szóról szóra elmondtam neki. Nem repesett az örömtõl.

***

Eltelik pár nap, elkövetkezik a péntek. Már várom a kölyöt, és miután egy köhögõs pácienset elküldtem a fenébe s a háziorvosához. Mit nem képzel, majd köhög negyed percenként, miközben fúrok vagy szúrok? Agyatlan tuskó. Telenyomta volna bacilussal a képemet, ráadásul az eszközök teljes sterilizálása egy napot vesz igénybe.

Nem köpködi szét a kórságait. Ez fogorvosi rendelõ.

- Hívja be – legyintek a nõ felé, aki ki is dugja a fejét az ajtón, szólítva a következõ beteget.

- Mr. Valentino.

-Jó napot, doki – köszön kimérten és velõsen. A „doki” dolgot fel sem veszem, megszoktam a pimaszságát. Egy bizonyos fokon.

- Üdv – pillantok fel rá még az elõzõ páciens leleteibõl, a biztonság kedvéért rászabadítom az orvosát, hogy minél hamarabb meglegyen és idejöhessen. Pokolian fog neki fájni a foga pár napon belül. Nem szép jövõt jósolok neki.

Minden bizonnyal ki kell rántanom.

- Ülj le – szólok rá halványan rámosolyogva, mire lepakolja a cuccait oldalra, és bevágódik a jól ismert székbe.

- Azóta volt valami probléma? – kérdezem a szokásos szakmai sablont, és rálépek a kapcsolóra, mire kellemesen elterül teste a kezem alatt. Pompás.

- Minden oké – morogja vissza csöndesen, farkasszemet nézve velem. Á, szóval azt hiszed, átlátsz rajtam? Ostoba kölyök…

- Remek. Nyiss – õszintén mulattat, ami ritka, pedig csak a kárörvendéshez vagyok hozzászokva. Kitátja a száját, én pedig szinte elmerülök forró szájában. Ez elég kétértelmû gondolat volt, de fogorvos vagyok. Nekem szabad így beszélni. Megkocogtatom a fogát a tükrömmel, majd megkarcolom a fog oldalsó felületét. Gyanús.

Furcsán kopog.

Hoppá-hoppá. Homokóra alakú lyuk lehet, ami kívülrõl nem látszik. Belülrõl lyukas a foga. Életemben nem volt még ekkora mázli. Ebbõl altatás lesz. Vennem kell lottót.

- Hmm… itt van probléma – dörmögöm. Ez nem tûr halasztást. – Ezt elintézzük most.

- Mirõl beszél? – ellöki a kezem, hogy rám nézhessen rendesen. – Nem fáj semmim.

- Hát majd fog, ha nem látjuk el. Az eljárás egyáltalán nem fáj, kicsit bekábítalak elõtte – legszívesebben sátánian felröhögnék ezen szavak után, de nem egészen lenne ildomos és szerencsés. Még beleépítené a fejem a lámpába.

- Ha tû…

Milyen kis aranyos, már felkapta a vizet.

- Nem az. Gáz. Dõlj hátra – utasítom, majd elõkapva a palackot megnyitom rajta a gázt és a maszkot felkötöm az arcára, a füleibe akasztva annak ruganyos pántját.

Imádom a modern technikát.

Jobb mint az injekció, pedig az hatásosabb és a páciens mély transzban van tõle mindig.

- Nem fogsz elaludni… csak ellazulsz – közlöm vele a részleteket, annyit, amennyit jogilag tudnia kell. A többi felesleges szócséplés és pofajártatás. Kicsit megcsavarom még a palackot, mire Sara fogja magát és az ételhordóját, int hogy megy ebédelni, és már itt sincs.

Tökéletes.

Minden a terv szerint alakul.

- Számolj el tízig, hangosan… nyugi… - duruzsolom gonoszan.

- Egy… kettõõ…

Innentõl már úgy látszik, magában számol.

Sietek a kezeléssel, kiigazítom a fogát, hogy amit a szer hat, legyen idõm kicsit jobban megnézni a többi testrészét is, ne csak az ajkait és a száját bambuljam folyamatosan. Leveszem oldalt a szemüvegemet, tekintete kissé homályos, pupillái kitágultak, mint aki beszívott.

Mert beszívta.

Hehe.

Elpakolom az eszközöket, a gumikesztyût és a mûanyag lapot lecsíptetem a szemüvegemrõl. Körbejárom, mint egy keselyû, a feje felett megállva élvezem csodás hajának színét. Különleges kölyök, az biztos.

Megnyomkodom a nyakát, halványan izmokat vélek felfedezni az érzékeny bõr alatt. Végigsimítok karján és vállain, szigorúan csak ruhán keresztül érek hozzá, mindvégig a háta mögött maradva. Lábait is elérem, amik formásak és ahogy innen a fenekét tapintom, feszes és kemény.

Remek. Ágyékára simítok, mire összerezzent, félig lehunyt pillái megrebbennek, akárcsak egy ritka, apró madár. Elhúzom a számat, élvezem, hogy zaklathatom reakciókat csalva ki belõle. Szégyentelen és alattomos.

Jó kis pár leszünk mi ketten…

De nem piszkálhatom tovább az idegeit, Sara két percen belül visszaér. Szerencsém, hogy mindig pontos. Sosem toppan be késõn vagy korán. Mindig koppra ér ide.

Elengedem a gyereket, majd mikor az ajtó nyílik, a pult mellett támaszkodva intek, hogy kapcsoljon be valamiféle zenét. Elkapja az egyik kedvenc számom a pendrive-ról. Ujjaimmal szórakozottan dobolok a pult lapján, intek a fogtechnikusnak, hogy kezelje le a kölyköt. Levágódom a forgószékembe, és átnyálazom az elém tett papírokat.

- Mi a… franc… történt? – akadozott beszéde miatt még mindig kába lehet.

- A fogorvosi rendelõben vagy, Dr. Nicolas Shade vagyok, a kezelõorvosod. Éppen megfúrtam az egyik fogad, de mivel a tût nem viselted el, gázzal kábítottalak el – válaszolom türelmesen, elterelve a gondolatait arról, hogy miért ég a bõre ott, ahol pár perce végigszaladtak az ujjbegyeim.

- A… jó. Kész?

- Persze. De még feküdj, a végén még… - nézek oldalra, de már látom, hogy kel is fel. Ennyire menni akar? Természetesen el vannak még zsibbadva a kezei, így nem tud rendesen megkapaszkodni, következésképp már zuhan is a föld felé. Kirúgom magam alól a széket, és a hóna alá kapva megfogom, mielõtt még becsókolná a földet.

- Honnan szól a zene?

Sok lehetett a gáz.

- Nem a fejedbõl, elhiteteted – sóhajtok fel, visszatuszkolva a székbe, de mivel nem engedi, hogy eldöntsem, csak üldögél. Kezében már ott a fülhallgatója, azt pörgeti az ujjai között.

- Többet ugye nem kell jönnöm?

- Mivel holnap utazol, egyelõre nem. De ma ne egyél, vagy legalábbis hat órát hagyj ki – világosítom fel nyugodtan, figyelve lassan újra felcsillanó szemeit.

- De… jó. Inni lehet? – olyan ártatlanul pislog, hogy fellángol az ágyékom. Felvonom a szemöldököm. Haza kéne vinnem ebbõl a cuccból. És Õt is vinnem kéne magammal.

- Persze.

- Rendben – lepattan, és kifelé botorkál. Hát, végülis, meg volt a nagyvizit, innentõl fogva nem fog megszabadulni tõlem. – Viszlát doki!

Milyen kis kedélyes lett.

- Viszlát – dobbantok nagyot a pulton ujjaimmal, vigyorogva.

***

Este csörög a telefonom, a kijelzõ ismeretlen számot mutat, de ennek ellenére felkapom. Épp a kanapén fekszem, ölemben egy tálcával, a reggelimmel. A reggeli elmaradt, az ebéd a kölyök miatt maradt el, a vacsorának pedig még nincs itt az ideje.

- Halló.

- Nicolas? Kevin vagyok. Ma este? Mozi?

- Hm. Mit akarsz? – utalok a film címére, miközben kikapcsolom a tévét.

- Az új Fûrész megy, a hetedik rész. Lenne kedved hozzá?

- Nem tudom. Most értem haza pár perce – merengek el. Még fáj a szemem a számítógéptõl, a szemüvegem a tálcán felejtettem, miközben a gyerekkel szórakoztam.

- Ne bassz már fel ember, egy hónapja nem láttam az élveteg pofád. Kapd fel magad a fotelbõl és mondj igent!

- A kanapén ülök – javítom ki, mire felhorkan.

- Tíz perced van. Nem több.

A moziban a popcornt áruló csajnak kezd el valamit duruzsolni, én pedig a farmerben és a fekete trikóban lustán ülök le az egyik kanapéra, amin várakozni lehet. Elõttem a kaja, meg az innivaló is, várom, hogy az a tulok befûzze élete állítólagos „legszebb nõjét”.

De ahogy nézelõdöm, meglátok egy ismerõs hajkoronát, ami hirtelen elcsapja a fejét. A mellette álló három sráccal összedugja a fejét, de innen hallom, mit beszél.

- Jaj ne már, ott a fogorvosom… Ez a nap egyre szarabb lesz... Ne bámuljátok már, idióták!

Bizony ám.

Itt a fogorvosod.

A rendelõm elé érve leparkolok a kocsimmal, és ráérõsen végigmérem a citromsárga, apró körzeti rendelõt. Nem vagyok én magán doki, így nem magánrendelõ. Hozzám járhatnak kis senkik is, nem fogom ehhez mérten fúrni a fogakat.

Nem okozok fájdalmat, félreértés ne essék.

De annyira jó nézni, ahogy frusztráltak és idegesek, ezen pedig minden egyes számat elhagyó szó csak emel és szít, szinte remegve ülnek bele a székbe, pedig tudják, hogy nem fog fájni…

Csak a jelenlétem több mint ijesztõ, a fúrót még a hülye is megszokja két hétig való idejárás után. Lustán bezárom a autót, és fellépdelve a lépcsõn kinyitom az ajtót, a váróba kiteszek pár poharat meg egy kancsó vizet letakarva egy zsebkendõvel, és összepakolászok az íróasztalomon.

Hamarosan hallom is odakintrõl a hangokat, egyre többen jönnek, nálam az idõrendi megjelenés a domináns, itt nem fájdalomra megy a játék, hanem érkezésre. Ha fáj a fogad, gyere hamarabb, de én nem fogok össze-vissza kapkodni a betegeim között.

Precizitás mindenekelõtt.

***

- Doktor úr, az elsõ Mrs. Brookman, ki kell húzni a jobb hatost – szólal meg a fogtechnikusom, Sara. Kötélidegzetû nõ, imádom, hogy mindig közömbös és kifejezéstelen. Vagy csak még negyven éves korára szûz, és azért ilyen savanyú. Tökéletes vénlány lesz belõle.

- Nos, Mrs. Brookman – emelem fel a kartonját, s az idõs hölgy felcsoszog az ágyra, én pedig rálépek a kapcsolóra, mire emelkedni kezd. Ejha, ehhez érzéstelenítõ kell, nem is egy, hanem kettõ.

- Minek halogatta eddig? – kérdezem szúrósan, mire nyel egyet, ráncos ujjainak remegését elrejti elõlem, hogy összefûzi õket hasán.

- Tudja, a férjem, Edward nem olyan régen hagyott el engem… - motyogja remegõ hangján, és lesütve szemeit inkább a tálcán levõ apró fúrófejeket nézegeti.

- Részvétem. De nem értem ez miért kifogás.

- De…! De…!

- Na, ne beszéljen, mert véletlenül rossz helyre szúrnék – közlöm tárgyilagosan, és a kartonját eltéve benyúlok az üvegszekrénybe, kivéve egy ampullát, majd egy tûvel felszippantom az érzéstelenítõ oldatot. Megpöckölöm a tût, hogy kimenjenek belõle a levegõbuborékok, és odalépek.

- Nagyra nyissa. Sara, kapcsolja be a zenét, túl csönd van itt.

***

- A következõ páciens Mr. Valentino. Vérhólyag a bal felsõ részen. Elég nagy – olvassa fel a panaszokat Sara, és a páciens be is lép az ajtón, arcán riadt vonások terülnek el. Csúnyán elmosolyodom, és végigmérem.

Bõre kellemesen egészséges színû, testalkata finoman kidolgozott, nem túl magas, viszont tökéletesen arányos, középmagas. Haja, mint a folyékony méz és majd’ a vállát éri, ujjai hosszúak és puhák. Kimondottan finom metszésû, szinte lányos arca van és puha, sápadt ajkai.

Tetszetõs darab.

Mögötte feltûnik egy kopasz ipse, nyilván az apja. Szigorú tekintete nem sok jót sugall, de érzem, hogy frusztrált a rendelõmtõl. Helyes.

- Egyszerre két emberen nem tudok dolgozni – jelentem ki könnyedén, és intek a fiúnak, hogy üljön bele a székbe. Nem moccan, az apja pedig a vállára teszi a kezét, jelentõségteljesen rám pillantva.

- Bent szeretnék lenni.

- Mások elõtt akar bejutni ide?– vonom fel a szemöldököm, ajkaimon gonosz mosolykezdemény bújkál. De élvezem, ami most jön. Nem most jöttem le a falvédõrõl kedves Nagy Édesapa, van szakértelmem ahhoz is, hogy ilyen nagy veterán bikákat mivel taroljak le.

A saját módszerükkel.

- Nem.

- Fáj a foga?

- Nem.

- Van orvosi végzettsége?

- Nem.

- Netalántán fogtechnikus?

- Nem.

- Akkor nincs joga idebent tartózkodni. Odakint várhat – vetek rá egy veséig égetõ, szúrós pillantást, mire felhúzza az orrát, odasuttog valamit a kis szépségnek, és kimegy a szobából.

- Nagyszerû. Hopp a székbe – nézek rá a kölyökre, szinte rögtön megtámad az az érzés, hogy altatózzam be, és rakjam meg keményen az íróasztalon a csinos kis seggét, de nem teszem meg.

Ráérek még.

Hiszen az orvosa vagyok, bármikor behívhatom.

Tétovázva beleül a székbe, most láthatom meg mennyire gyönyörû is bõre, arca pedig hihetetlen szépségû ilyen közelrõl. Nagy nehezen felül, és két oldalt lepislog, nyilván keresi a gombot, amit le fogok nyomni. Azonnal rá is lépek, így feje vészesen közel kerül az ágyékomhoz, mire csak elvigyorodom, de sikerül is eltüntetnem, mire felnéz.

Kikerekedett szemekkel pislog rám, nem mer szólni.

- Na, lássuk csak a protkódat kisfiam – szólítom fel, mire meghökkenve kinyitja a száját, és bekapcsolva a lámpát bekukkantok. Legnagyobb sajnálatomra nincs semmi baj a fogaival, így nem tudom visszahívni egy esetleges fogfúrásra, de megoldom. Majd azt kamuzom be, hogy a felsõ leghátsó bal oldalon lyukas.

Azt otthon se tudja magának megnézni, meg az emberek többsége ezzel nem foglalkozik különösebben. Az orvost szentnek tekintik, és mindent elhisznek neki. És ez így van rendjén.

Megnézem a kritikus pontot, és látom, hogy egy elég szép vérhólyag nõtt neki. Hm. Befújom, és majd magától leesik, de azért játszom vele egy kicsit.

- Nos, erre ráfújok egy kis oldatot, és magától le fog esni. Kicsit furcsa érzés lesz, mert le fog zsibbadni az egész szád, és genny meg vér fog folyni – világosítom fel olyan hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélgetnék vele. Látom, hogy nyom egy fintort.

- A nyálszívót kéred?

- Igen! – vágja rá rögtön, ahogy kiveszem a kezem a szájából. Csúnyán elmosolyodok, csak úgy, a magam örömére. Bekapcsolom a nyálszívót, és a kezébe nyomom.

- Tessék. Itt hagyom neked, nyugodtan mozgasd úgy, ahogy akarod – fordulok el tõle, és a szekrénybõl kiveszek egy pumpás tubust, megszagolva ellenõrzöm, hogy jó e. Régebben megpróbáltak átverni pár kamu gyógyszerrel, az ilyenre rettentõen allergiás vagyok.

- Mi az?

- Ez kérlek lefagyasztja azt a förtelmet az ínyedrõl.

- És fáj? – kérdésére mélyen a szemébe nézek, mogyoróbarna haja hívogatóan csillog a lámpa fényében. Egy gombnyomással bekapcsolom neki a tévét, és mázlijára a tegnapi Micimackós film van a lejátszóban. Tegnap óvodások voltak nálam, csak nem kapcsolom be nekik a Fûrészt.

Ennyire kegyetlen nem vagyok.

- Ha lefröcskölnek vízzel, az fáj? – vonom fel a szemöldököm.

- Válaszoljon rendesen! – csap a tálcára, mire majdnem leesik a tükör. Ejnye, de idegbetegek lettünk rendesen. Közelebb lépek hozzá, szinte vicsorít rám, de a keze remeg a karfán.

- Nem bírod a feszültséget? Akkor rossz helyre tévedtél. Na, hallgass, nézd Tigrist, csak befújom a hólyagot, ott ülsz tíz percet és elemezgetheted Füles depresszióját pszihológiai szempontból.

Már nyitja a száját, de közbevágok, gumikesztyûs kezem láttán elhallgat.

- Vagy injekciósan is kezelhetem a területet. Válassz.