Felkapva a táskámat elköszönök anyától, és elindulok ki a buszmegállóba. Figyelmemet most sem kerüli el a szomszéd ház,ami mint egy rejtély, hatalmas kérdõjel áll elõttem. A lakója sose jött át még csak köszönni, se hogy „hé ti vagytok azok a szerencsétlenek akik megnyertek szomszédnak blablablabla” Inkább bedugom a fülembe a fülhallgatót és megyek a melóba.

Szeretem a buszokat. Szeretem, ahogy elsuhan mellettem a táj, ahogy mozog minden. Három megállóval arrébb szállok le, és gyalogolok körülbelül két métert a munkahelyemig. Ezt a kis pékséget még végzõsként találtam, és azóta már teljes munkaidõben itt dolgozom, és mindennél jobban szeretem. Olyan barátságos és családias, hogy egyszerûn nem lehet nem szeretni. Letéve hátul a cuccom, elõveszem a kötényem, és felvéve elkezdek kipakolni a kisült árut.

-          - Chan ma Vick kicsit késni fog – szól ki a Paul a kis sütöde részbõl.

-          - Jól van  - mosolygok. – Miért késik?

-          - A nõvére tegnap megszült, és még tisztul – rántja meg a vállát. – Nagyon örült az unokaöccsének.

Elnevetem magam. Ez annyira Vickre vall! Mondjuk már nagyon várta a kis csöppséget és remélte, hogy fiú lesz, úgyhogy megérthetõ a kitörõ öröm. Kipakolva a friss árut, beállok a kasszához, figyelem, ahogy elkezdenek szállingózni a vevõk. A legtöbbjük egyetemista, akinek útba esik ez a kis üzlet, s itt veszik meg a reggelit. Mosollyal az arcomon szolgálom ki a vevõket, ahogy szoktam. Míg egy magas szõke idegennel találom szembe magam. Vagyis annyira nem idegen, hiszen párszor már láttam itt, de mindig olyan furcsa érzés tör rám. Nem tudom megfogalmazni, mintha valami megmozdulna bennem vagy nem tudom… Gyorsan félresöpröm a gondolataim és mosolyogva nézek a szemébe.

-          - Elnézést, rendelni szeretnék  - köszörüli meg a torkát. Úristen! Nagyon elkalandoztam! Mióta várhat már szegényem? Borzalmas alkalmazott vagyok..

-          - Persze, mit parancsol? – próbálom menteni a menthetõt.

-          - Két kakaós-csigát és egy nutellás croasant szeretnék – gyorsan elfordulva begyakorolt mozdulatokkal halászom ki majd süllyesztem a zacskóba a kiválasztott termékeket.

-         -  Köszönöm szépen, további jó munkát – kapja fel rögtön meg sem várva hogy a kasszába rakjam a pénzt, vagy egyáltalán blokkot adjak. Ennyire sietõs? Hát jól van… Ki vagyok én hogy szóljak érte…

A nap viszonylag átlagosan telik. Leszámítva persze a képáradatot és az élménybeszámolót az unokaöccsrõl. Vick teljesen fel van spanolva már most tudja milyen sportokat fog megtanítani neki, és melyik városba mennek majd el nyaralni amolyan „fiús programnak”. Én csak mosolyogva hallgatom, s bár 19 évesen még nagyon korai ilyenre gondolni, de néha én is örülnék egy gyereknek. Na de majd pár év múlva. Ha találok egy pasit, aki el is visel engem meg a lehetséges öröklõdõ génállományom.

Levéve a kötényt felkapom a táskám. Gyorsan elköszönök a fiúktól Vicknek még egyszer gratulálok, és elhagyom a pékséget. Jobban mondva elhagynám, de esik az esõ. Remek. Chan csak egyszer kellene figyelned az idõjárás jelentésnél reggel. Csak egyetlen egyszer. Bent maradok a száraz tetõ alatt, ha jön a busz majd oda tudok sprintelni, ez aztán nem nagy távolság. Majd egy gyanúsan fekete kocsi jelenik meg elõttem. Mi a franc? Az ablak lassan lehúzódik, mire egy nem is olyan ismeretlen hajzuhatagot pillantok meg.

-         -  Elvigyelek szomszédlány? –kérdezi, mire meglepõdöm. Õ lenne a szomszéd? Komolyan? – Ha kell lakcímkártyát is mutatok, de , ha nem, hát nem – kezdi el felhúzni az ablakot. Na nem ! Itt az esélyem!

-          - Egyszer se láttalak mióta a szomszédba költözték. De a pékségben már párszor igen – pillantgatok bizalmatlanul.

-         -  Beszállsz akkor, vagy mennél inkább busszal? – hallom a hangján,hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Bólintok. Elvégre egyszer élünk. YOLO. Kipattan és kinyitja nekem az ajtót. Micsoda gavallér!

-         -  Hogy-hogy felvettél? – kíváncsiskodom már a kocsiban. Rossz szokás ez van.

-         -  Én láttalak párszor kimenni a szomszédból, és gondoltam, itt az ideje bemutatkoznom – szólal meg. Mondjuk van benne valami.

-         -  Köszönöm – nyugszom meg végül és elmosolyodom. Csak nem akar elrabolni és megerõszakolni. Ez mindenképpen pozitív erény. – A buszmegálló roppant messze van a házunktól és az ernyõm otthon maradt – magyarázom, csak hogy ne legyen csend.

-          - Elõfordul – mormogja tömören.

Vagy tíz percig némán ülünk a kocsiban, de valamiért nem zavar a csend. Úristen beteg vagyok. Nem zavar a csend! Magamban mosolyogva nézelõdök, de fõleg õt figyelem a szemem sarkából. Mindenképpen helyes férfi, de van valami ami piszkálja a fantáziámat. Valami amit nem értek és ez böki a csõröm. Mikor hozzánk érünk gyorsan kipattan a kocsiból.

-          - Aiden Shelishynes vagyok, nagyon örülök, hogy szomszédok lettünk – mosolyog. Mosolyog? – Ez fél évvel ezelõtt elmaradt – néz, én pedig helyrerakva magamban a dolgokat elnevetem magam.

-          - Chantal Gabreen. én is örülök – nyújtom felé a kezemet, amit el is fogad. Furcsa érzés megérinteni a kezét, mintha valami régi emléket juttatna az eszembe, de mégsem.

Majd beiszkirizem a házba az esõ elõl, és becsukva magam mögött az ajtót jól megrázom a fejem. A vízcseppek leperegnek tincseimrõl, letéve a táskámat le is vetkõzöm. Mosolyogva zokniban caplatok át a nappaliba, ahol anya tévézik. Behuppanok mellé, majd helyezkedve fejem az ölébe teszem lábamat kinyújtom a karfán. Sok ilyen pillanatunk van, anyuval nagyon megértjük egymást. Nem kellenek feltétlenül szavak. Elkezdi simogatni a hajam, mire én becsukom a szemem.

-          - Képzeld megismertem a szomszédot – mosolygom becsukott szemekkel. – Egy férfi. Talán 3-4 évvel lehet tõlem idõsebb.

-         -  Azt hittem csak a mesében létezik – hallom anya hangján, hogy mosolyog. Szeretem mikor mosolyog, az mindig olyan biztonságérzést kelt bennem.

-          - Hazahozott, hogy ne ázzak meg – törlöm meg az orromat.

-          - Nofene.

Anyának ez a szavajárása. Mikor tudja, hogy nem válsz igazán választ,akkor bemondja ezt a „Nofenét” hogy azért mondjon valamit, de nem nyilvánít véleményt. Felülök, aztán kinyújtózkodva ismét anya felé fordulok. A szememet tõle örököltem, sõt külsõre igencsak anyukám vagyok.  

Mosolyogva sietek át a szobámba, és elfekve az ágyamon veszem elõ a kötésemet, és folytatom. A világos kék nem az én színem, de nem találtam másmilyen fonalat, és már nagyon unatkoztam… Kibámulok az ablakomon – direkt úgy van elhelyezve az ágyam, mivel ha éjszaka unatkozom nincs jobb dolgom, mint bámészkodni a sötétbe – az esõ még mindig esik, kövér cseppek homályosítják az üveget.  Sóhajtva kötögetek bámészkodva magam elé. Mire észbe kapok már nincs több fonalam, így igencsak kreatívan megfogom a két végén és összevarrom – mivel nem lett elég hosszú, hogy normális sálként lehessen hordani – így remek kör sál lett belõle.  Mosolyogva rakom arrébb a munkámat, és megyek le vacsorát készíteni.

Másnap nyûgösen kelek, fáj a fejem a hirtelen idõjárástól. Tegnap még esett ez a rohadt esõ,ma meg süt a nap. Beleborzolok a hajamba és nagyot ásítva kezdek el öltözködni. Világoskék farmer nadrág, mellé fehér blúz. Gondolva egyet nyakam köré tekerem a sálat is, ha már megcsináltam ne csak porosodjon.  Lesétálva a konyhába megiszom a kis kávémat, majd indulok csak el.

Kilépve a bejárati ajtón megállok egy kicsit arcomat sütettem a nappal. Oh napocska, én nagyon szeretlek téged, csak ne lennél ilyen szeszélyes és ne fájna tõled a fejem. Mosolyogva megyek a buszmegállóba, kabátomat be se gombolom, hagyom had melegítsen a természetes fény. A buszmegállóban meg is bámulnak miért mosolygok olyan idióta módon. Nem tudom, egyszerûen csak örülök a napnak… Mint valami nyolc éves kisgyerek.

Sóhajtozva állok a kassza elõtt, állandóan igazgatva a kötényemet. Vick furcsán néz rám már egy ideje, én meg csak próbálok természetesen mosolyogni, és abbahagyni a felesleges mozgást. Elvégre a munkahelyemen vagyok nem pedig valami testnevelés órán, hogy állandóan pattogjak…

-         -  Na jó, mi bajod van? – szólal meg rögtön, mikor csak mi ketten vagyunk az üzletben.

-         -  Elfelejtettem tornászni reggel, és most kattog mindenen – kezdek el körözni a nyakammal, mire õ csak ingatja a fejét.

-         -  Annyira szerencsétlen vagy, nem hiszlek el néha – forgatja a szemeit.

-         -  Csinálok pár gyakorlatot, szólj ha jönne be valaki a boltba.

Kitipegek a kassza elé, háttal az ajtónak és elõször csak törzskörzéseket csinálok, majd kiropogtatva a vállam malomkörzésbe kezdek. Végül elõrehajlongva  ropogtatom a gerincem, és kaszálok párat a levegõben. A baj az, hogy a kezem véletlenül hozzáér valakihez. Ijedten fordulok meg és ugrok egyet hátra, neki a kasszának. Fájdalmasan felszisszenek ahogy a kis asztalka élének nekivágódom.

-          Jajj sajnálom, nem akartam! – kezdek el mentegetõzni, és felnézek a magas idegenre. Vagyis nem annyira idegen. Aiden. – A vendégem vagy – állok be a kassza mögé. Õ csak sóhajt egyet.

-          - Két kakaós csigát szeretnék – mondja, majd rögtön hozzáteszi. – De kifizetem.

-         -  Nem engedem. Így is bántalmaztam az egyik vásárlómat, nem engedhetem, hogy kifizesd – ingatom a fejem makacsul.

-         -  Tessék – rakja a pénzt az asztalra, mire én próbálom visszarakni a kezébe. Végül Vick fogja meg a vállam.

-          - Hagyd. Köszönjük a vásárlást! Igaz, Chan? – karolja át a nyakamat egyik kezével.

-         -  Igen.. – motyogom felfújt arccal, mint valami hörcsög.

Mikor elhagyja az üzletet Vick elenged engem és visszamegy a helyére. Én csak morgok az orrom alatt miközben elrakom a pénzt a kasszába.

-         -  Te ez a tag mindig ilyen halálmadár feketében járkál? – töri meg a csendet

-          - Eddig mintha csak abban láttam volna – gondolkodom el.

Buszozás helyett úgy döntöttem végig sétálok a városon. Kiélvezem a napsütést a meleget, és azt, hogy kicsit egyedül lehetek a gondolataimmal. Fülemben a zenével caplatok végig az utcákon idétlenül mosolyogva. Sálamat a táskámba süllyesztem, túl meleg van hozzá, meg nem is tetszik magamon. Elgondolkozom azon, amit Vick mondott Aidenrõl. Hozzá illene ez a kék, fõleg a hajához és a szeméhez. Kicsit feldobná a szín a ruháit.

Hazaérve elõkeresek egy kis ajándékzacskót – lehetõleg valami férfiasabbat – és belegyömöszölöm a sálat. Nem is veszem fel a kabátomat, hiszen csak pár lépés, megyek át az õ házához. Csöngetek mosolyogva figyelem az ajtót. Semmit. Megint csöngetek, látom szemem sarkából mintha libbenne valami függöny. Elkezdem bámulni a bakancsom orrát. Tényleg jó ötlet volt ez? Sóhajtva fordulnék meg mikor nyílik az ajtó.

-         -  Szia – köszön udvariasan és végignéz rajtam. Hát igen kevés olyan hülye hogy egyszáll fehér blúzban kint mászkáljon ha meleg van ha nem.

-          - Szia  - mosolygok. – Tessék! Kárpótlásnak – nyújtom át a zacskót.

-         -   Mi ez? – veszi át és pillant bele.

-         -  Majd meglátod!  - mosolygok tovább. – Használd egészséggel! Szia! – intek és már sétálok is vissza hozzánk. Remélem tetszeni fog neki.

Miután Alisha nem kérdezõsködik tovább, megkönnyebbülten lehunyom szemeimet, hogy aludjak egy kicsit. Miatta alig tudom magam kipihenni a napokban, hogy lehet valaki ennyire fárasztóan pörgõs és heves? Megfejthetetlen, és talán azért megfejthetetlen, mert genetikailag belé van kódolva a feleselés, szájalás, pattogás, ártatlan férfiak pofozgatása, valamint azok szidalmazása.

Tényleg, egy jó szót sem szólt még hozzám, elismerõ pillantást se láttam még felõle, bár ki tudja, lehet, hogy csupán nem figyeltem oda rá. Akármikor rá nézek, lángoló szemekkel adja tudtomra, mennyire suta vagyok, mikor semmi rosszat sem csinálok.

Talán az a baja, hogy semmit sem csinálok.

Egy hatalmas ásítást engedek meg magamnak, kényelmesen elhelyezkedem a hordágyon. És most eljátszom az ájult sebesültet, akinek valahol nagyon, de nagyon fáj, ami kívülrõl nem látszik.

Ingyen kórház.

Csend, béke, nyugalom, puha ágy, senki nem ordít velem.

Tökéletes.

Betolnak a mentõautóba, és elvisznek az egyik közeli kórházba, ahol a Szervezet ismert támogató. Elnyúlok az ágyon, egy ápoló felöltöztetni készül, de miután három másodpercet beszélgettünk, úgy gondolta, hogy magamtól is meg tudom csinálni, és elviharzott.

Furcsák az emberek, én pedig állítólag idegesítõ vagyok.

Ahogy az is feltételezés volt régen, hogy a föld gömbölyû.

Felsóhajtva dobom el magam az ágyon, a függönyöket elõzõleg berántotta valaki. Nyilván nem akarták, hogy csodálatos személyiségem kirikítson a kórházból. Minden teljesen fehér, vakító, így lehunyom a szemeimet.

Pihenés, pihenés…

Veszek egy nagy levegõt, és magamra rántom a takarót, miután megállapítottam, hogy a levegõben terjengõ klórszag több, mint a megengedett határérték.

Semmi baj, kibírom… itt minden tökéletes, ágyba hozzák a reggelit, ha nyáladzok álmomban, még az is feltörlik nekem a padlóról, nehogy feszélyezzen.

***

Pár napja itt vagyok a kórházban, élvezem a csöndet, bár az zavar, hogy nem gyújthatok rá. Még a tüdõm véletlenül megszokja füst nélkül, és az elsõ szivarozáskor meghalok. Igen kellemetlen lenne, és meglehetõsen égõ.

Egy férfi, aki egész életében szivarozott, megfulladt egy szivartól.

Alisha egyszer-kétszer eszembejutott, inkább csak álmomban futtattam róla spekulációkat, vajon hogyan érezheti magát most, nélkülem.

Az elsõ hipotézisem a szellemi állapotáról az volt, hogy visítva lõ szét örömében egy irodaházat, ami vészesen hasonlított az enyémre, azután egy ismét rettentõen ismerõs bútordarabból csinált magának bõrkabátot.

A másodikban egy egész plázát rombolt földig, mániákus röhögéssel és két aknavetõvel a birtokában riogatta a templomba igyekvõ hívõ embereket, továbbá a Szervezet irodáját felgyújtotta, majd az igazgatóval ropott egy igen furcsa táncot, annak lángoló íróasztalán.

Ezek az álmok meglehetõsen fárasztóak voltak, így még napközben is, ébren is ezeket igyekeztem kipihenni, miután ráeszméltem, hogy a fotelembõl csinált magának egy komplett bõrruhát.

Nagyon ajánlom, hogy ne nyúljon hozzá, mert lerángatom róla a ruháját egy szemrebbenés nélkül, és újra húzatom belõle a fotelt.

***

Valami furcsán meleget és puhán siklót érzek meg az arcomon, elsõ gondolatom az, hogy egy kígyó, ami a kórház kísérleti telepérõl szabadult el, majd utána ellazulva gondolkodok tovább, ráérõsen. Hiszen, ez egy rendes kórház, nincs itt semmilyen kísérleti telep.

Pár pillanatra megállapodik a homlokomon, majd ismét végigsuhan az arcélemen, erre már csak kinyitom a szemeimet, hogy lássam, ki az az elvetemült, aki egy halom szerencsétlenséghez kockázatvállalás nélkül hozzá mert érni.

Alishát látom meg magam elõtt, aki lehunyt szemekkel simogatja az arcomat.

Húha, itt valami nem stimmel.

Önként megérintett, és ami hatalmas nagy dolog, az az, hogy még látszólag élvezi is. Most vagy én lettem nem normális a kórházban, vagy Õ bolondult bele a hiányomba, az utóbbi igencsak nevetséges feltételezés. Meglepetten rándul össze, mikor meglátja, hogy figyelem.

Kár, egészen nyugodt arcot vágott.

Rántaná el a kezét, de gyorsan odakapok, és elmarom a csuklóját, mielõtt még eltüntetné a közelembõl. Elmélázva nézem az ujjbegyeit és csodás körmeit, bizonyára azért ilyen tiszták és szépek, mert a kesztyû áldásosan védi minden környezeti ártalomtól.

Kíváncsi vagyok, hogy kesztyûben alszik e.

Puha a tapintása, mint valami drága anyagnak, és kellemesen meleg is, akárcsak egy elnyomott cigaretta csikk, ami még utolsó leheletével melengeti az ember ujját.

Pompás érzés, és én végre megláthattam az ujjait.

Micsoda ébredés…

- Szóval… örömmel látom, hogy jobban vagy, ugyanis lejárt a betegszabid – szólal meg immár pár méterrel arrább. Vajon mikor kerülhetett oda… vagy megint túl hosszúra sikerült a pislogásom.

- Szépek az ujjaid – mondom könnyedén, miközben látom, hogy felrángatja a kesztyûket kezére. Ha ellágyult papucs lennék, könyörögnék, hogy hadd vehessek róla mintát, és hadd reszelhessem le az egyenetlenségeket, hogy csodás szépsége másnak is megmaradjon, de…

Túl fárasztó lenne innen felkelni…

- Tessék? – értetlenül mustrál, de tetszik, hogy megleptem, így megint más érzelemhullámok lüktetnek felõle.

- Nem értem. Miért hordasz mindig kesztyût, ha szépek az ujjaid? – gondolkodok hangosan, megosztva vele széles és színes gondolatmenetem egy foszlányát. Remélem nem fog megbolondulni tõle.

- Hol kaptad azokat a sebeket? – kontrázik vissza, ráadásul beleereszti az összes kinti, függönyön megtorpanó fényt, amik dühösen szúródnak bele a retinámba.

Azok a sebek egy régi zongoraleckém maradványai, melyet az Élet játszott el rajtam.

- Öltözz fel, elviszlek az irodába – ahogy kimondja, én pedig felfogom, hogy éppen felkelésre akar ösztönözni, rögtön prezentálom a véleményem számára. Elfordulok tõle, és az oldalamra feküdve mutatom meg a hátam.

- Ha nem jössz, akkor visszamegyek az irodába és esküszöm kivágom a foteledet az ablakon – fenyeget meg, én pedig az egyik álmomra gondolva elvágódok az ágyon, fáradt mozdulattal passzírozom tenyerem az arcomba.

Miért én?

Miért engem pécézett ki magának?

Mást nem tud zaklatni…?

- Miért kell ilyen hangosan beszélni? – kérdezem elnyûtten, pedig igazából saját, hangosan csacsogó gondolataimnak szántam ezt az értelmetlen kérdést. Látom, hogy máris felfújta magát, így lapítva nézek rá ujjaim közül.

Csak nem ver agyon egy kórházban…

Remélem.

- Jólvan… jólvan… - dünnyögöm, és leeresztve tüdõmön egy nagy adag levegõt, feltápászkodom az ágyon. Gyorsan az ajtó felé lép, gondolom nem akarja a kivillanó szebbik felem nézni, ugyanis ez a kórházi ancúg meglehetõsen homár beállítást ad még egy tisztességes férfinak is.

- 10 percet kapsz – közli, és eltûnik a fehérre festett ajtóban, a fehérre mázolt falaknál, a fehér csempéken. Ha nem is akarja, tisztára menyasszonyi hangulatban toporzékolhat, ha nem leszek készen.

Mert nem leszek készen.

Tíz perc?

Annyi idõ kell, míg elmegyek a mosdóig.

Milyen sokat vár el tõlem ez a… rabszolgahajcsár.

***

Nem enged vezetni, Õ ül a volánnál már akkor is, mikor a seggem még a második emeleten döcögött lefelé a lépcsõn. Így esélyt nem látva arra, hogy esetlegesen vezethessek, beülök az anyósülésre, holott nem is vagyok az anyósa.

Egész úton folyamatosan karattyolt, ami nem meglepõ, hiszen nõ. Szereti jártatni a száját, de ennyire? Alisha általában rövid terjedelmû beszédeket szokott tartani, melyben minden második szó az én agyi szintemre, illetve sebességemre vonatkozik. Most valami szmokingról beszél, én pedig rögtön egy pingvinre asszociálok.

Pingvin. Pingvin Patika. Nikotin tapasz. Nikotin. Cigaretta. Szivar.

Végigtapogatom a mellzsebeimet, de valaki kimarhatta a ruhámból a belekészített szivart a kórházban.

- Nincs nálam szivar.

Nem érti meg a problémámat, pedig nem vagyok kamasz, elmúlt már az idõ, mikor figyelmet kértem. Sõt, sosem kértem figyelmet. Mindig is túl sok figyelmet kaptam, de miután a stílusom sokaknak nem jött be, hál’ Istennek lekoptak rólam az emberek.

Slalala…

- Gyufa sincs nálam – állapítom meg lustán, miután már a farzsebemet is végigtapogattam, majd rájöttem, hogy nincs is farzsebem. Tehát most magam fogdosom. Csodálatos…

- DEXTER!

Ahh…

Már megint mit csináltam?

Csak ültem, még csak nem is értem hozzá.

Minek ordít?

A fenébe, Õ egy nõ, hogy akarja, hogy megértsem, mikor lehetetlen?

- Hétre ide jövök. Érted? – szép lassan magyaráz, szinte artikuláltan, kimérten beszél, ami meglepõ, mert artikulálatlanul szokott nekem esni, mint az imént. Minek váltott megint hangulatot…

Megjött neki?

- Már megmondtam, hogy nem vagyok fogyatékos.

- Már megmondtam, hogy nem vennék rá mérget. Most menj, és készülj fel estére, a szmokingodat felakasztottam az irodádban.

Most komolyan felkötött egy pingvint a fogasra? Ha kijönnek az Álladvédelmisek, nekem végem. Bár, ahogy elnézem, képes lenne rá, hogy legyilkoljon egy csoport szegény, röpképtelen madarat.

- Már mondtam, hogy nem árulunk – utalok ismét elõzõ párbeszédünkre, csodálatos volna, ha felfogná a dolgok menetét, és nem kellene mindent elismételnem. Fárasztó, de mégis, mosolyogtatóan mulattató érzés.

***

A nap további része úgy telt el, hogy a fotelban kényelmesen elhelyezkedve bámultam az ajtó kilincsét. Tulajdonképpen magam sem tudom, milyen oknál fogva kezdem el nézni, de igazán különleges élmény. Megcsillan rajta a fény, vagy mikor a füstölgõ gyufaszálat dobom el mellette, a kilincsen szinte fodrozódik a füst.

Hm.

De miért érzem úgy, hogy valamit elfelejtettem?

Mindegy, bizonyára jelentéktelen dolog, hiszen én csak jelentéktelen dolgokkal foglalkozom, ez a munkám. Elfekszek a fotelben, kiélvezve annak érintését, és lustán dartsozni kezdek.

Újságpapír galacsinokkal, a régen beposhadt akváriumba.

Alig játszom ki magam, perceken belül egy véres mészárlás elkövetõje robban be az ajtón, de a küszöbön meg is torpan. Nem is véres, hanem inkább skarlátba öltözött nõszemély.

Hoppá.

Khm.

- Oh… éreztem, hogy valami kiment a fejembõl – emelem ujjaim tarkóm viszketõ bõrére, mire elmarja a bagómat, és felkap. Van benne spiritusz, engem felkapni a székbõl…

Hát menten megtapsolom.

De tényleg.

Micsoda hõs…

Ebben a hacukában tiszta superwoman.

- Öt perced van, hogy magadra szedd azt a fránya szmokingot, különben esküszöm, én tépem le rólad a ruhákat, és adom rád azt – sziszegi és szuszogja az arcomba, aminek következtében úgy érzem, hogy ismét megmérettetek egy kifejlett sárkánnyal. Lehámozom magamról, mielõtt még levágná rólam a ruhámat, ahogy megígérte.

Fáznék szerintem.

Mostanában esõs az idõ.

Ráadásul…

- Nem illik egy csinos hölgynek ilyen erõszakosan viselkednie – illúzióromboló, ha így kell elmennünk, ráadásul a párosunk kirobbanó felét csak és kizárólag Alisha képviseli, senki más.

Hirtelen ruhája színe feltükrözõdik arcára is, én pedig halvány mosollyal konstatálom azt, hogy zavarban van. Hát, ha még látna megfésülködve is… Sóhajtva hagyom ott, és leakasztva a megnyúzott pingvint bevetem magam a fürdõbe, hogy számára elviselhetõen nézzek ki.

Komolyan, évek óta nem mozogtam ennyit, és még ennyi szívességet se tettem meg senkinek.

Mikor kijövök, odatoppan hozzám, és mint valami házsártos öreglány, akinek semmi sem jó, igazítja meg a nyakkendõmet, amit igazság szerint hajtogatott pillangónak néztem, elsõ pislogásom után. Ahogy igazgat – mint mindig és állandóan, pedig ha hagyna kibontakozni -, megtapintom ruhájának anyagát.

- Azt hittem, mindig hordasz magadnál fegyvert. Most nem látok nálad, és lássuk be… ez alatt a ruha alatt aligha férne el – erre hátrább lép, kezem lehullik derekáról, de még abban a pillanatban zsebre vágom. Megmutatja hosszú combjait, én pedig kishíján elfüttyentem magam.

Oda felrakott egy stukkert…

Õrült spiné.

- Úgy látszik, te sem vagy tévedhetetlen, kedvesem – mosolyodik kajánul, élvezi, hogy lassan a beszélgetésünk mindig ugyanazokból a kijelentésekbõl áll. Hát imponál, hogy az én nagyra becsült szavaimat használja, de sajnos…

Lustán végignézek rajta, mire ismét pirosság szökik fel az arcára.

- Az ókori Rómában a menyasszony tûzpiros fátylat viselt, ezt nevezték flammeumnak – jegyzem meg, és mikor belenyúlnék a zsebembe, hogy szivart keressek, odapattan hozzám, és rácsap a kezemre. Sértetten húzom fel az orrom, lapos pillantásomtól meghökken.

- Az Újszövetségben a bûn, az engesztelés, a vezeklés és az áldozat színe – dünnyögöm, de mikor már nyitná a száját, hogy jól lehordjon, elkapom a csuklóját, és magamhoz rántom, hogy figyeljen. - Negatív jelentése a testi szenvedélyek megbélyegzéséhez kapcsolódik, a skarlátvörös a "nagy babiloni parázna" színe.

- Te… bunkó! – megint kapnék egy pofont, de elkapom a kezét, most elõször látom teljesen meglepettnek, és egy kicsit ijedtnek is.

- Azám… - engedem el végül egy ásítással megtoldva, és az ajtó felé cammogok. – Na, mi lesz, nem megyünk?

Meglepetten bámul rám még mindig, majd észbekap, megrázza a fejét, és gyorsan utánam iramodik.

Felesleges.

- A jó vendég mindig késik.

***

A kocsiból úgy száll ki, mintha megütöttem volna, arcán ismeretlen meglepõdöttség honol. Esküszöm, én nem fingottam be, vagyok annyira gavallér, hogy majd a bálteremben csináljak ilyet, ha rám jön.

Halkan köhintek, mire visszafordul a lépcsõn, bevár, majd belékarolva elindulunk ketten. Már megint miért vág ilyen képet?

Hagyjuk.

Nõ.

Elkérik a nevünket és az állítólagos meghívóinkat, amit Alisha a kocsiban felejtett. Visszaszalad érte, Õ gyorsabban megjárja. Addig az õrrel foglalkozom. Nézem. Nézem.

Nézem.

Mustrálom.

Figyelem.

Fixírozom.

Gusztálom.

Stírölöm.

Legeltetem rajta a szemem.

Bámulom.

- Õõõ… Bemehet – közli pár másodperc múlva, én pedig biccentve bekullogok az elõcsarnokban, ahová Alisha is megérkezik, pár perc múlva. Ki is szúr a pingvin öltözetben, és lemondó pillantással illet.

- Nem tudtál volna várni? Eddig lassú voltál, mint egy kivénhedt erdei csiga – emeli égnek a tekintetét, majd felvonva az egyik szemöldökét várva a válaszom.

- Aki sokat grimaszol, ráncos lesz – kommentálom kijelentését, mire ujjaival megmasszírozza az orrnyergét. Elveszem kezét az arcától, és megnézem a fehér kesztyûket.

- A fekete jobban állt.

Fogcsikorgatás, majd végül karon ragad, és beránt a sûrûjébe. Életemben nem köszöntek még ennyit egyszerre nekem, mint most. Szerencse, hogy nincs vezetéknevem, mert ha még azt is odatennék, közszemlére tenném a…

Mindegy.

Fáradtan sóhajtva fogadom az üdvözléseket, a baráti ölelések elmaradnak, nem is tudom miért. De az tény, hogy a jelenlétemben Alishát se sokan ölelgetik és fogdossák, néhány kézcsók elmarad, de ahogy látom, kivételesen élvezi a társaságom.

Legalább nem nyálazzák össze.

Undorító a mai emberiség.

- No lám, a kirobbanó páros!

Jaj ne, egy gazdag, pipogya, szerencsétlen, semmirekellõ, seggét sosem látta bájgúnár, aki azt hiszi, hogy a hitleri lenyalt haj igen divatos mostanság. A fogai úgy ragyognak, hogy a fogkrémgyártó cégek elsírhatnák magukat.

Igen.

Morcos vagyok.

- A híres Dexter, öröm élõben is látni egy zsenit! – fog velem kezet, ami eléggé ropogtatóra sikerült. Nevetve próbálna meg megölelni, de egy milliméternyit felhúzott szemöldök eltántorította tõle.

Ne.

Fogdosson.

- Milyen elegáns! És ki a bájos kísérõje? Csak nem Ms. Bumm? – hajol oda Alishához, akinek a - belsõ lelki világát kívülrõl megvizsgálva – szemöldöke vészesen felszaladt a hajtövéhez.

Szerintem a pasas mindjárt megtapasztalja, mi az a bumm.

Közvetlen közelrõl, piros ruhában.

- Alisha vagyok, Mr. Rawson – biccent, ajkaira felkerül a mûmosoly, a pali pedig elragadtatva nézi. Kezet csókol, én pedig gondolatban már meg is veszem neki az új pár kesztyûjét, ami átlátszó anyagból lesz.

Ezek után kimosni is felesleges a kesztyût.

A gazdagok ragadósak és levakarhatatlanok.

Ez bizonyára a testnedveikre is vonatkozik.

- Milyen bájos pár…

- A bájos szó immáron másodjára hagyja el a szádat, William – tegezem le egy szemrebbenés nélkül, mire megütközve néz rám, Alisha pedig a láthatatlan körmeit ereszti bele az alkaromba, amit eddig bájologva fogott.

- Felhívnám a szíves figyelmedet erre a tényre, és tanácsolnám a jó öreg Stephenson doki szókincsképzõjét.

- No lám, milyen felvágott nyelvû fickó. Eléggé ki van csavarva a jellemed, és a stílusod is – billenti oldalra a fejét, mûmosoly fent, de a pillantása éget. Nem tud meghatni. Alisha már lángot is okádott és füstölt is már, szivar nélkül.

- Nem vagyunk egy pár – mondom, mire felhorkant, Alisha pedig csak értetlenül pislog. Ne pislogjon ilyen szaporán, mert a szempillái még felsõbb utakra terelik.

Légi utakra.

Stewardessnek lenni pocsék.

Ott bájologni kell. Hát nem bájos?

- Muszáj mindig témát váltania? – szúrós lesz az ipse pillantása, én pedig fel sem veszem a dolgot, hogy Alisha nyilván palacsintává taposta a lábamat. Legalább úszáskor könnyebben meg a tempózás.

- Ez a harmadik.

- Micsoda?

- Ahogy elnézem a mûmosolyod, ez lehet a több ezredik feltett kérdésed. Mindazonáltal szeretném közölni veled, hogy csodás bált rendeztél. Igazán… bájos.

- Hogy mi a…?

Belenyúlok a zsebembe, és meggyújtok egy szivart. Alisha rángatni kezd. Milyen aranyos, a kisebb hajtincsei úgy ugrálnak, mint megkergült hernyók a lehulló falevélen.

- Idebent tilos a… - kezdi, és már nyúlna is a szivarom felé, de Alisha végre hangot kap. Egy jól irányzott mozdulattal hátra ránt, én pedig hagyom. Hátat fordítva bámulok ki az egyik közeli ablakon.

Bájos. Teljesen kiakadok.

- Bocsásson meg neki, elrontotta a gyomrát, délelõtt még a kórházi ételt küldte le a torkán – szabadkozik, de érzem a hangján, hogy neki sincs ínyére a helyzet. Én mondtam, hogy ne jöjjünk el, vagyis… nem mondtam, hanem igyekeztem nonverbálisan közölni vele.

Nem értette meg.

És még én vagyok az értetlen.

- Akkor küldök neki legközelebb házhoz szállítással egy doboz pizzát. Jöjjenek most velem…

***

Beszélgetnek, a pasas flörtöl, Alisha hárít, én pedig ablakdíszt játszom két párna között. Szegények, egész nap itt ülnek, reggelente megpaskolják õket a cselédek, akik szintén szegények… Felsóhajtok, és felnézek a plafonra, ahonnan  freskók néznek vissza rám.

Leejtem a fejem, inkább a padlót nézem.

- Biztos nem! – hallom a méltatlankodó kijelentést Alisha szájából, aki már emeli is a kezét, hogy megüsse a pacákot. Nem tudom sajnálni, én már tapasztaltam, és engem se sajnált senki.

Szegény pingvin.

Õt sem sajnálta senki.

Ó, milyen érdekes a padló erezete…

Vajon direkt vagy így, vagy így sikerült?

Egészen pofás, és ahogy szaladnak a vonalak a padlón, a szemem akaratlanul is követi az irányukat. Lenyûgözõ, csak van itt minimális mûvészet. Felpillantok, hogy megdicsérjem a házigazdát, de azt veszem észre, hogy valamelyikük egy revolvert dob felém, ami kishíján homlokon vágott.

Elhajolok elõle lustán, majd kimért mozdulatokkal a dulakodó párhoz lépek. Nem igazán értem mi történt, de jobb, ha pontot teszek az i-re. Felemelem a kezem, és finoman a pacák arcába illesztem.

Ismét pofon, ezúttal a pofám bánja a jóságos mozdulatot, a szivar élesen villogva, és pörögve száll ki ajkaim közül, reflexszerûen csattintok fogaimmal, hogy a végét elkapjam, de esélytelen.

A szivarom.

- Hát akkor remélem kiélvezted a látványt, mert soha többé nem látod! – most mitõl lett ideges? Fene érti ezeket a francos nõket. Hm. A franc szót egy középkori szerzetes és annak olasz orvosa fejlesztette ki, manapság a fiatalok 99%-a halvány finggal sem rendelkezik róla. A franc a régi vérbaj, lues, mai nevén szifilisz neve volt a régi idõkben.

Szerintem Alisha nem francos.

Nem látok rajta piros foltokat, és a szája sem fehéren erezett.

Szerintem Alisha nem francos.

Felsóhajtok, és bánatosan nézek a szivarom irányába, amelyre elpattanhatott. Esélytelen, hogy megkeressem.

Ahhoz le kellene hajolnom.

- Miért mindig a szivarom bánja a dühkitöréseidet?  - eresztem ki magamból lassan a beszívott levegõt, és újra a zsebembe nyúlok, a mai nap már tizedjére. Ebbõl a sikeres szivarozási akcióm kettõ. Elég rossz arány.

Rágyújtok, s a lángot figyelve észreveszem, hogy az aprón bár, de meglobban.

Jajj ne.

Nem.

Nem akarom.

- A helyszínelõ azt mondta, hogy az alagút másik fele teljesen beomlott, ezért nem lehet hátulról megközelíteni az állatot.

- Minden bizonnyal járatot ásott magának a hegy alatt – jegyzem meg apatikus hangnemben. Végre meggyújtom rendesen ezt az istentelen szart a számban, az Isten adja már meg, hogy a mai napon végre egyet teljesen el tudjak szívni még.

Nem.

Elindulok kifelé, ráérõsen, cammogón, mint egy lomha medve, de a következõ pillanatban két keze a mellkasomra simul. Felvonom a szemöldököm, ezt ugyan nem láthatja, de a következõ pillanatban elõkap egy zseblámpát.

- Mégis hová mész? – von kérdõre.

- Ki. Elég nyomasztó ez a hely – fújom ki jobbra a füstöt, még mindig nem illik egy nõ arcába küldeni azt, ami már megjárta a belsõ szerveimet. Keze aprón megremeg a kabátomon, én pedig nem értem, minek idegeskedik annyit.

- De hiszen most találtunk egy utat, ami lehet, hogy elvezet a társaihoz – ismételten fokozza a hangjában rejlõ indulatot, akkor sem fogom megérteni minek pattog, ha letérdelek, és imával kérem meg a Jóistent.

Tényleg.

Nem is tudok imádkozni.

Hát, lehet, hogy túl hamar megléptem a kolostorból.

- A küldetésünknek vége. Minek csináljak plusz munkát?

- De ha most nem öljük meg õket, lehet, hogy késõbb kell visszajönnünk és az több meló! Dexter! – kiabál utánam, de nem igazán tud érdekelni. Vagy jön, vagy öngyilkos akcióba kezd. Ott talán több tucatnyi ilyen pincsi lehet, csak nem olyan hülye, hogy odamegy…

Túl csend van.

Ajj már…

- Mondtam már, hogy beloptad magad a szívembe? – szólok, mikor meglátom végre az egyik járat kanyarában kecses alakját. Szinte kardként fogja maga elõtt azt a lámpát. Botlik egyet, utána nyúlok, csak ne verje már be a fejét, vérzõ fejjel kevésbé lenne karakterisztikus.

- Na mivan? Mégis jössz? – na, végre, elszívtam. Eldobom, s dolgom végeztével teljesen megelégedve nézek Alisha karbafont kezes alakjára. – Nem mintha szükségem lenne a segítségedre.

Persze.

Halványan mosolyogva követem Õt, ehhez nincs mit hozzáfûznöm. Ami nyilvánvaló, azt nem firtatom. És itt pedig az a nyilvánvaló, hogy Õ nem tudna meglenni nélkülem idelent.

- Nekem nem úgy tûnt – jegyzem meg mégis. Mikor a múltkor elvörösödött, egészen vicces és szórakoztató látvány volt. Vajon megint tudja produkálni?

Öh, nem.

Ettõl inkább a falhoz vág. A nõk kellemetlenül szeszélyesek, Istenem, minek teremtetted meg õket, a franc essen belé… Vagyis inkább AZ ne. De a szemei csillogását végre láthattam.

- Megoldottam volna nélküled is, Mr. Okostojás – sziszegi, s végül ellépve tõlem elenged.

 ***

- Még mindig a fegyverrel próbálkozol? Az elõbb is sokra mentél vele – jegyzem meg unottan egy negyedóra után. Igazából tizenhét percrõl lenne szó, a Nap éppen most készül lenyugodni. Nem kell látnom a fényes korongot, hogy tudjam.

- Ez nem egyszerû lövedék. Már megszoktam, hogy vannak szörnyek, amikre nem hatásosak a golyók… sõt néha még a gránátok sem. Ilyenkor jönnek a speciális lõszerek. Van, amelyik vízzel, faggyal… vagy jelen esetben, tûzzel támad – támad hirtelen szófosása, nem is értem, hogy vette rá magát a velem való kommunikációra.

Azonban, karattyolása mellett valami mást is meghallok. Ez hiányzik még a hátam közepére.

- Ezért mondtam, hogy megoldottam volna nél… - csacsog tovább, de nem hagyom hogy befejezze, elkapom és magamhoz szorítva a falhoz lapulok, szájára úgy rátapasztom a kezem, hogy szinte érzem fogai nyomását a tenyeremen.

- Sss… szinte vakok, de a hallásuk nagyon jó – szólok rá, mielõtt még hisztizni kezdene, vagy csapkodni. Elveszem tõle az elemlámpát, és szorosan tartom, mielõtt még valami meggondolatlant tenne. Furcsa, hogy milyen meleg.

Bár, amilyen idegbeteg, nem csodálom, hogy forr a vére.

Megnézném mínusz harminc fokban is.

A torzonborz hogyishívják elcsoszog elõttünk, körülbelül olyan tempóban, mint én szoktam. Kellemetlen.

- Kövessük. Elvezet a többihez – mondom, miután kiszabadul karjaim közül. Legalább a többiek dolog egy pozitív dolgot is jelent.

Alisha pihenni fog.

Jó mélyen.

Akárcsak ezek az izék a földön. Pizsamaparti, hát menten eldobom az agyam. Körülnézek, és meglátom a jellegzetes ásványi mintákat a falakon, a köveken több karistolás és nyál nyom van.

- Ez egy vulkanikus hegység. Az egyik kráteren kijuthatunk – suttogom fülébe, még az alap hangerõmet is le kell vennem, pedig még nem is vagyok egy hangos személyiség.

- Én gyorsabb vagyok. Te kimászol, én felgyújtom õket aztán követlek – osztja az észt, én pedig megforgatva szemeimet kimászok a mondott lyukon a másik oldalra.

Ah, ne már.

Még egy járat.

Nem baj, Alisha mindjárt égetést rendez, és akkor egy kicsit legalább lehiggad, és én is nagyobb teret kapok. Lehet, hogy sunyi és kockázatos ötlet, de megéri, legalább nem vinnyog és csapkod.

Percek múltán kinyúlok érte, és berántom a lyukba, Õ pedig szinte asztmásként hörög fel levegõért, s nyeldekeli eszeveszettül. Pár perc, és elájul. Pont, ahogy akartam.

- Elfelejtettem mondani, hogy nagy mennyiségben a testükbõl felszabaduló gázok mérgezõek számunkra is.

Három.

Kettõ.

Egy.

Fekszik.

***

Természetesen semmi sem úgy megy, ahogy a drága Alisha elképzelte, a szörnyek nem nyugszanak bele a halálba és a tûzörvénybe, tehát magától értetõdõ, hogy elkezdenek mocorogni.

Ahogy hallom, robban is valamelyik.

Pff.

Hatalmas durranás, kaparászás, oldalról leomlik a fal, én pedig a még mindig kába Alishát grabancon ragadom, és talpra rántom.

- Jönnek – közlöm mélységes türelemmel, majd szépen terelgetni kezdem kifelé. Szerencsére, a kábaság elõny, legalább elõrébb viszi a lába, plusz a lendület. Nagyszerû, felbolygattunk egy másik kolóniát, és ezek ám nem vak kutyusok.

Csótányegér. Remek, finom évjárat, úgy az ókori Spártában volt sport ezeknek a legyõzése, és általában ezek zabálták fel a hegyre kitett, életre érdemtelen gyerekeket. A minimális méretük akkora, mint egy csótányé, vagy egéré.

Azonban ha megfelelõ táplálék mellett egy kis szén-dioxidot is szívnak magukba, akár méteres is lehet nagyságuk.

Éljen.

- Mik?

Nem válaszolok, elég hangos a hátul levõ vinnyogás és cincogás. Remek, találtak egy döglõdõ kutyát, majd az egy kicsit lefoglalja õket. Mondjuk, két másodperc alatt tud egy boly egészben felzabálni egy elefántot.

Nekünk ez a két másodperc is kincs, fõleg, hogy Alishát szabályosan fognom kell. Jó, a derekára nyomom a tenyerem, ahogy a meredek lejtõn felfelé tolom, és Õ meg mászik. Fáradtan sóhajtok, míg hátulról csámcsogás hallatszódik.

Remek.

Éljen.

- Ne lökdöss! – szól hátra, de nem különösebben figyelek oda rá, mi több, úgy meglököm, hogy beesik a fal tetején levõ lyukon, át keresztül a másik oldalra. Sikkantás, csobbanás, majd én pedig megfordulva az utolsó doboz gyufámat gyújtom meg.

Szégyen gyalázat.

Ráérõsen rágyújtok, és eldobva a gyufaszálat meglátom az ocsmány dögöket. Azok teljesen elbágyadva és csodálkozva nézik az égõ fadarabot, szinte látom a teljes áhítatot. Milyen vicces… Romantikus kis együttlét a jó öreg Dexterrel, gyufafényes zabavacsora. Kifejezetten imádom a rothadó hús szagát, fõleg ami belõlük árad. Ez még az én ízlésemnek is túlzás. Újabb sóhaj, majd Alisha után ugrok és mászok. Nem esek bele a vízbe, azért odafigyelek arra, merre esem.

Lassított felvételben persze.

Leporolom a felsõmet, és ráérõsen igazítom meg a számban a szivart, mikor egy kéz ragadja meg a bokámat, és ránt a vízbe. Csobbanás, víz kerül az orromba meg a fülembe, a szivar sistergéssel oltódik el. A víz felszíne alatt Alisha a szájára szorítja a kezét, jelezve, hogy hallgassak.

Na, nem mintha cseverészni lett volna kedvem ebben a töménytelen mennyiségû hidrogén-dioxidban, vagy, ahogy a kémikusoknak fontosabb, hidrogén-hidroxid. Kedvem támadna felsóhajtani egyet, ugyanis ma ez a negyedik szivar, amit meggyújtottam, s az utána következõ két perces intervallumban tönkre is ment.

Mindig a szivarom bánja…

A víz megremeg, egy láb lóg bele a vízbe, én pedig elmélyülten szuggerálom a hatalmas körmöket. Egészen szépen rendben tartott, különösképp a körömágy igazán érdekes, ugyanis szinte teljesen ki van tömve állati bõrmaradványokkal.

Rántás a lábamon, lejjebb merülök a vízben. Alisha úszó haja olyan, mint egy rakat hínár, kedvem lenne belemarkolni, hogy megállapítsam mennyire nedves, valamint hogy milyen a tapintása, de inkább nem csinálok semmit sem.

Három kínzó másodperc után elcsörtetnek, bizonyára finomabb falatot találtak. Kényelmesen ellengedezek az áramlatoknak köszönhetõen, Alisha pedig felfelé tempózik, s át is töri a víz felszínét.

Hm.

Szép hosszú lábai vannak. Vajon miért pont bõrt húz még az eredetire? Hozzá inkább valami más illene, nem bõr. Attól bunkónak és hirtelennek tûnik. Talán mert az is. Elmélkedve nézem a körülötte fodrozódó vizet, a fények csalfán ugrálnak, mintha diszkóban lennénk.

Hm.

Ráérõsen kisétálok a vízbõl, majd véve egy nagy levegõt a zsebembe nyúlok.

- Elfogyott – jelentem ki sajnálkozón, majd egy reszketeg sóhajjal leülök az egyik közeli sziklára. Alig teszem le a becsesebbik felem, egy hatalmas pofont érzek meg megint az arcomon, a válasz pedig az, hogy a számban maradt maradék vizet ívesen ráköpöm, ahogy a pofazacskómra vág egyet.

Mondjuk, az embereknek nincs pofazacskójuk, ez téves biológiai megállapítás.

És különben sem vallom magam hörcsögnek.

- Te… Te átok! – csattan a hangja akárcsak a pofonja, visszhangzik az egész terem, ahol körülbelül még egy méter, harminc centi a plafon. Tõlem mérve, természetesen. Nem is ég az arcom, unottan nézek rá. Azt hiszi pofozgathat.

Mondjuk, jól hiszi.

De ha azt feltételezi, hogy nem ütök meg egy nõt, akkor kicsit el van tévedve, de egyelõre még nem érte el azt a szintet, hogy ilyen szempontból, vagy másból, megérintsem. Hmmm… Elmélyülten nézegetem kesztyûit, s ökölbeszorított, remegõ ökleit. Biztosan elfehéredtek már a szorítástól és az idegtõl.

- Miért nem szóltál hamarabb? És ha meghalok? – hangja már kicsit nyugodtabb, látom, hogy igyekszik visszafogni magát. Szerintem a napi, sõt a percekre felosztott mantrája így szólhat:

„Nem ölöm meg.”

Vagy esetleg még ez is szóba jöhet:

„Nem hagyom, hogy felidegesítsen.”

Hát, pedig még csak nem is idegesítettem. Az egészen másképpen fest, ha én valakin élezem a nyelvem, na meg az agyam. Az kicsit más.

- Te most… - hangja elakad, majd újra folytatja, egy kis idõ után. – Ilyen könnyedén veszed az életemet? Akkor minek mentettél meg?! Seggfej!

- Legalább lenyugodtál egy kicsit – jegyzem meg fáradtan, s ujjaim a hajamba szaladnak, hogy kitapintsam a fejemen levõ púpot. Púp.

Púp. Púp. Púp. Púp. Púp.

Púp.

Mint egy elcseszett telefon csengõhangja, vagy mikor kinyomják azt: Bíp. Bíp. De ez még természetesen a kengyelfutó gyalogkakukk is hasonló hangot ad ki, és ha sokáig ismételjük, elveszíti jelentését.

Bár, az is egy jó feltételezés, hogy a púp hogyan…

- Elég.

Felnézek rá, s látom, hogy halálos nyugodtsággal veszi le jobb kezének kesztyûjét, tekintetében megvillan valami olyasmi, amit körülbelül a hozzám hasonló pihentagyúak szoktak produkálni, ha esetleg felidegesítik õket.

- Kesztyûvel fogsz pofozni, mint a régimódi nõk? – húzom el a számat mosolyogva, s lehunyva a szemeimet hátradõlök a vizes kövön. Remek, foltot fog hagyni a ruhámon, pedig még csak három nap múlva esedékes a mosása.

Bár a vérfoltokkal nem is tudom, hogy mit fogok kezdeni, elfogyott otthon a mosópor… És ha már itt tartunk, a bolt rémesen messze van, messzebb, mint az íróasztalom a vám- és pénzügyõrségtõl. Hmmm.

Egy érintést érzek meg, ami röpke, akárcsak egy fuvallat, szinte alig érzem, s utána egy orbitális csobbanást. Ásítok egyet, és csukott szemmel elmélázok. Nos, kizárható a csobbanásra a:

Szikla.

Szörny.

Szivar.

Nem ismert vízi élõlény.

A tarkómon levõ bizsergés pedig azt jelenti, hogy a tetoválásom aktiválódott. Különös, talán még gimiben kapcsolt be utoljára, mikor egy agyturkász megpróbált a gondolataim közé kukkantani.

Amúgy se látott volna a gondolataim között olyanokat, amelyeket ép ésszel el tudott volna viselni, vagy meg tudott volna érteni.

Kinyitom a szemeimet, és a vízbõl kifelé pislogó Alishát nézem, aki csak döbbenten néz rám. Felkelek, és kimérten a víz partjához sétálok, onnan nézve le rá.

- Ez nem a pancsolás ideje – fordulok el tõle, és szinte kétségbeesetten tapogatom a zsebeimet, amiben nincs semmi, és semmi…

A szivarjaim…

Istenem…

Elkövette hát a második legnagyobb bûnt a szememben.

Elõször a vodkám.

Aztán a szivarom.

Alisha még végül felkerül a nem létezõ Proscriptiomra.

***

- Újabb küldetés – közli hangján, amit már kezdek megszokni. Egy ideje alig szól hozzám, már nem mintha zavarna a közöttünk levõ csend, de majd megszokja azt, hogy én nem vagyok kezdeményezõ típus. Ahhoz gyorsaság kell. Az irodában beszél, én pedig lustán kikászálódok a függõágyamból. Hangja figyelmeztetõ, s egyben sürgetõ is.

Jó, jó, megyek már…

Felkapva egy trikót, inget, majd rá a kabátot ráérõsen kicammogok. Eléggé használhatatlan állapotban érzem magam, ásítok egy óriásit, s nyújtózkodva lépek ki Alisha elé. Kezében már a jól ismert levél, elvéve tõle elolvasom, s halványan elmosolyodom.

Éjféli csontgyík.

Az egyik kedvencem, fõleg azért, hogy körülbelül olyan az eszük mint a papagájoknak. Képesek hörgõ hangon elismételni azt, amit hallanak, sõt, van, mikor módosítják is, vagy felcserélik a szórendet. Ettõl olyan, mintha intelligensek lennének, és ez tetszik.

***

A helyszínre érve nem éppen kellemes látvány fogad. Kibelezett emberek üveges szemekkel bámulnak éppen arra, ahol a fejük koppant a padlón. A halotti merevség pár órája már beállt, ezeket úgy találta meg valaki, jellegzetes, finoman terjengõ, még nem annyira intenzív szagok is terjednek. Ugyanis csak a belsõ szerveket szereti elfogyasztani ez a roppantul aranyos állatka. Amúgy minden másra finnyás, sõt, az agyat kifejezetten gyûlöli, már a szagától is elkapja a fejét.

Szóval, ha az agyad kiloccsan, mielõtt még élve belezne ki, akkor mázlid van. Már ha ezt mázlinak lehetne nevezni, ha szétdurran a koponyád a padlón. Pedig ez a bestia szereti az élve rángatózó áldozatokat, jobban szeret evés közben gyilkolni, mint gyilkolni, és az után enni.

Az éjszakai mulató most egy laza kis mészárszéknek néz ki, már csak a húspult hiányzik, és az ízléses kis tasakok, amibe kimérik a darált húst. Lábaink alatt ropognak az üvegszilánkok, a csend szinte vágható.

 Alisha természetesen felfegyverkezve megy elõre, én pedig szótlanul követem.

Sóhajtok.

Unalmas.

Eléggé.

Nagyon.

Csak követem a bõrrucis hadvezért, parancsa és óhaja számomra mit sem ér, és mégis, lehet, hogy megfontolnám azok teljesítését. Ha férfi valómat tekintjük, akkor ellenkeznem kéne, és dominánsan letiporni gondolatait, de ha felettébb lusta és igazi énemet vizsgáljuk meg, akkor nekem tök mindegy, hogy mi a halált csinál.

Mondjuk, azt pont ne csinálja.

De ezektõl eltekintve minden mehet.

Alig mászkálunk pár perce, a széttépett szellõzõbõl valami undorító és nyálkás csöpög le, egyenesen kettõnk közé. Nem kell felnéznem ahhoz, hogy tudjam, hogy az a görcs hol lófrál. Alisha tüzel, az izé megugrik, és elszökken a szomszéd szobába.

Csal minket.

Persze, a fõvezérasszony utána iramodik, tüzelésre készen. Belépek a szobába, és egy halomnyi nyálkás, emberekbe beleágyazott gusztustalan tojáshalmot látok meg. Mily szépséges és illatos.

Baszd meg.

Két perce megy ez a hercehurca. Csapkod, és hörög, még nekem is meg kell mozdulnom, ugyanis itt, a kellemesen berendezett mosdóban nem igazán olyanok a lehetõségeim, hogy csak úgy letelepedhetnék a sarokba pöfékelni.

Alishát egy csapással elüti a földre, az pedig onnan céloz fekvõ helyébõl, szinte rögtön. Óh, micsoda reflexek. Máris bûbájossá nõtt a szememben.

Csak kár, hogy pont rám céloz vele.

Hatalmas csattogás, hörgés, én pedig két kezemet kikapva megragadom az állat pofáját, ahogy felém harapna.

Fú, milyen bukéja van…

Azta rohadt…

Tényleg rohadt... fú azt a rohadt...

- Óhó. Milyen bájos fogazat. Anyádtól örökölted, nem?

- Anyááádtól, anyááádtól – érkezik a hörgés, amivel beteríti nyállal az egész arcomat, én pedig állkapcsát szorongatva libbentek egyet a számban lógó szivaron. Nagyot szívok belõle, és egyenesen a szájába fújom a tömény füstöt. Krákogni kezd, hörögni.

Alisha közben már cselekszik is, egy gránátot kibiztosít, és mögülem egy íves dobással a szörny szájába dobja. Mostantól tíz másodpercünk van.

Egy.

Összerántom a száját, olyan szinten csattan a betonerõs fogazat, hogy szinte fülsértõ.

Három.

Jó szorosan tartom, Alisha pedig még tesz pár idõzítõt a tojások közé is. Kicsit lelkiismeret furdalásom van. Most akarunk végezni egy anyával, aki csupán fészket keresett a gyermekeinek, s miért jött fel a felszínre? Mert a hatos metró vonala pont a békés fészkük mellett vonult el.

A mi hibánk, hogy feljönni kényszerült.

S ahelyett, hogy segítenénk neki, vagy bármilyen módon kímélnénk, eltelepítenénk, meg kell ölnünk. Eddig csak tisztogatott, jót tett a városnak, kevesebb volt a csöves és a hajnalban sétafikáló díler.

Hat.

Hatalmas reccsenés, karmaival kétségbeesetten csapkod, levágja rólam a ruhát, az már rongyokban lóg rajtam. Pompás, és most mégis mikor s mibõl fogok másikat venni?

- Siess!

Hét.

Hát, szerintem nem fogok kiérni. Habár, az a hipotézisem, hogy ha elengedem, inkább szeretett gyermekeihez fog iszkolni, s minket pedig békén hagy. Hiába idióta állat, tudja, hogy most én, erõs ember, legyõztem, s ilyenkor inkább behódolva elspurizik.

Nyolc.

Habár, szerintem a lendület úgy is ki fog csapni, pontosan a kitört ablakon át, egyenesen az utcára, az egyik kocsi motorháztetõjére. Érdekes. Alisha már az áttört folyosókon levõ lyukon pillant vissza futtában, azt hitte én is jövök.

Hát, tévedés.

Tíz.

- Ahh! – hagyja el ajkaimat, ahogyan a motorháztetõre vágódok, és mozdulatlanul fekszek még rajta. Ki kell hevernem ezt a megrázkódtatást. Ugh, össze-vissza ragadok a nyáltól meg a vértõl, arról nem is beszélve, hogy a hajamba ragadt kõtörmelékek igazán sármossá tehetik valómat.

Nagy durranás, és az épület fellángolva repedezik szét, darabokra, szinte hallom az üvegszilánkok csörömpölését, majd egy másik hangot, ami kicsit éles, a helyzethez képest.

- DEXTER!

Ugyan már, igazán kellemes itt feküdni, fõleg, hogy jól behorpadt alattam a placc. Igazán kellemes a motor melege. Meleg?

Ahh, Alisha kocsija…

Most majd megint felpofoz…

Na tessék.

Neki semmi sem jó.

Lehunyt szemekkel fekszem még tovább, igyekszem szépen, lassan lélegezni, mielõtt még elfelejteném ezt az igen fontos mechanizmust. A karom alatt valaki más karja leledzik, félõ, hogy a szörny egyik darabkáján fekszek.

Köszönöm a puha landolást.

- Dexter! Minden oké? Jól vagy?! Hallasz??

- Nem kell ordibálni – ismétlem magam századjára lustán. Hát nem igaz, nem képes megérteni, hogy nincs szükség emelt hangú szóváltásra és eszmecserére közöttünk.

Várom a pofont, de nem jön.

Kinyitom szemeimet, és fejjel lefelé nézek fel rá, mire rögtön elcsapja a fejét. Nagy nehezen feltápászkodom, és a fejemet vakarászva ülök fel. Basszus… Ez még nekem is romos és leépült.

- Nem sérültél meg? – hangja ideges, és megint nem értem, miért. Most pedig nem csináltam semmi idegesítõt, ez tény és való. Szerintem. Felsóhajtok.

- Már miért lennék?

Felém fordul, és tekintete megvillan meztelen felsõtestemen. Vagyis, van rajtam felsõ. Egy adag nyál és minden más finom, szaftos dolog. A ruháim…

A francba.

Mármint nem úgy…

***

A mentõk azonnal odacsörtetnek hozzám, és egy vödör vízzel leöntve megállapítják, hogy tiszta vagyok. Felsóhajtok, ahogy keresnek rajtam sérüléseket, de semmit sem találnak.

Alisha furcsa pillantásokkal méreget a kocsi oldalából, ahová leültették, hogy Õt is átnézzék. Õ is pár kisebb-nagyobb karcolással megúszta, de a tekintete valahogy azt sugallja, hogy most valamin rettenetesen lesokkolódott.

Szegény.

A mentõorvos kimászik a kocsiból, és az egyik szervezeti taggal kezd el tereferélni, miután fejbevágott az egyik csiptetõs táblával, mert cigit mertem kérni. Ugyan kérem…

A csend elég csendes. Ez most nem vicces, tényleg ilyen.

- Ez a sok seb rajtad…? – szólít meg, pillantása most nem szúrós. Sõt. Elég furán néz. Fáradtan borulok el a hordágyon, és lehunyom a szemeimet.

Mit élhetett át, hogy ilyen?

Istenem, de nem szeretem a nõket. Fõleg nem, ha a sebeimrõl kérdezgetnek. Na errõl akkor sem fogok vallani, ha a mordályát a gyomromig tolja a számba. Különben is, ezért hordok mindig trikót, inget és kabátot egyszerre. Nem mintha a felsõtestem szégyellném, az tök pro.

- Díszek.

Az ajtó.

Pontosan öt méter, negyvenhárom centiméterre van az íróasztalom sarkától.

Az ajtó.

Tizenhét másodperc alatt el lehet érni a kilincsét.

Az ajtó.

Következtetés: Az ajtó kibaszott messze van.

Lustán terülök el a forgószékemben, feldobva lábaimat az asztallapjára gyújtok rá egy szivarra. A gyufa sercen, a láng fellobban az apró fadarab tetején. Odaemelem az aprócska tüzet az arcomhoz, és merengve nézem. Furcsa. Egy kis súrlódás, és máris olyan kémiai reakciók mennek végbe, amit az ember már az õskorban is csodált.

Na, már most, nekem egyetlen bajom van vele.

Mi kell a tûznek, hogy égjen?

Oxigén.

Mi kell az embernek, hogy éljen?

Oxigén.

Következtetés: A tûz lopja az francos oxigénem.

Unottan szívok egy erõset a szivarból, a gyufaszálat megrázom, hogy eloltódjon, majd egy laza mozdulattal odavágom a szemetesbe, ami az ajtó mellett van. Íves dobás, talál. A szemetesbõl szinte kifolyik a sok gyufaszál, de nem zavartatom magam. Az ajtó is messze van. Következésképp a szemetes is.

Minek álljak fel, mikor minden kartávolságban van?

Vodka, szivar, toll, ceruza, mordály, papír zsebkendõ, párna.

Jó nekem itt.

- Hmmm… - fújom ki élvezettel a füstöt. De még mennyire jó nekem itt. Tökéletes. Ujjaimmal egykedvûen dobolok az asztallapon, a hamu lustán pereg le a levegõben, nem veszem a fáradtságot, hogy közelebb hozzam a hamutálat.

Kinézek az ablakon, odakint szakad az esõ. Elhúzom a számat, és kezeimet összefûzve a tarkóm mögött hátradõlök, hogy gyönyörködhessek ebben a rémesen unalmas, mindig ugyan azt mutató mûsorban. Annyira egyhangú minden. A természet lassan felemészti az emberek világát. Az emberek lassan felemésztik a természetet.

Meddig játszanak még? Ez még nekem is rémesen lassú. Valaki haljon ki, és kész. Annyit problémáznak rajta, hogy elolvadnak a jégsapkák… Ki nem szarja le? Mindenki leszarja. Ebbõl is látszik, hogy növekszik az olajtermelés, nõ az üvegházhatás, az ózon elfogy.

Az esõ már nem olyan egészséges, mint rég.

Régebben ihattak belõle az emberek, hordókban gyûjtötték össze, abban fürödtek, fõztek, ha nem volt rendes ivóvízforrásuk. És most… A kémiai anyagok lemarnák a bõröd, allergiás lennél, elfertõzõdne mindened.

Köszönjük, emberiség.

És ha még nem lenne mindez elég, vannak itt még mitikus lények, kiket felzargatott a folyamatos fúrás, faragás, az emberi mohóság, a gusztustalan folyadékok folyása, radioaktívan undorító izotópok, földrengések…

És… Mily meglepõ, nálam kötünk ki.

Szeretem a munkám, meg nem is. Azért van, hogy még jobban unatkozzam, és mégis, teljesen elszórakoztat. Vannak dolgok, amik felkeltik az érdeklõdésemet, például az ókori, római farkasok. Azok tudnak valamit. Vagy a középkori francia csatornalakók. Egyszerûen csodálatos lények.

Csak egyszerûen szar utánuk takarítani.

Cseng a csengõ, kuncsaft.

- Jó napot… - lép be tétován egy férfi.

Magas, ötvenes éveinek közepén járó, köpcös, dagi koma. Az arca csak a szeménél ráncos, ami alatt szinte feszül méretes pofazacskója. Ujjai sárgásak, mikor leveszi azokat a kilincsrõl, lefogadom, hogy Õ is szívja a bagót, csak nem a jófélét. Idegesen pattogó, vizenyõs szemeivel úgy vizslat, mint egy rémült pocok.

Nem szólok hozzá, csak áthatóan figyelem kócos bozontom alól. Nyel egyet, és mintha egy filmbõl lépett volna ki, esernyõjét megrázza, s leteszi, rögtön sétabotként alkalmazva, mellényzsebébõl pedig egy rongyzsebkendõt vesz ki. A hímzés eléggé szembetûnõ, és tekintve, hogy csöppet sem óvatos, biztos középszerû, aki szeret jól öltözködni.

„B.D.”

Lehetne szimplán BüDi is vagy BuDi, de nem. Burns Delivery. Na, vajon mit hozhattak már megint? Remélem nem megint egy levágott fejet, nem szeretek boncolni, az maradjon meg a szociopata õrülteknek.

- ’estét – szólok hozzá lustán, pár perces hatásszünet után. Láthatóan megkönnyebbül, és egy levelet vesz elõ a kabátja alól. Haján, mely kilóg kalapja alól, gyöngyöznek a vízcseppek.

- Hoztam Önnek egy fontos levelet.

- Tartalma? – hajolok elõrébb, lábam levágom a földre, a hamutál repül, és a kukában landol.

- Ismeretlen. Céges – nyújtja át nekem a borítékot, aminek papírja sárga, akárcsak egy régi papirusz. Ostoba tradíciók. Elveszem, Õ pedig kalapját és esernyõjét emelve szinte elporzik. Vagyis inkább fröcsköl. Mint említettem, esik.

Kinyitom, elolvasom, és eléggé meglepõdött fejjel gyújtom fel egykedvûen. Kirendelnek mellém valakit… És mégis minek? A legjobbat küldik… Ezt is minek? Nem végzem megfelelõen a munkám, lassú vagyok, kibírhatatlan és flegma? Könyörgöm, hány éve nézik ezt el nekem, ne most akarjanak pattogni, fõleg, hogy õk neveltek fel.

Nõt küldenek.

Egy újabb fényes pont az életemben. Egy nõt. Köszönöm szépen, az egyetlen élõlény, az egyetlen létezõ dolog, amin nem tudok kiigazodni. És a vége mindig az, hogy az arcomon pofon csattan, vagy leöntenek egy flakon vízzel, és toporzékolva elcsörtetnek, azt hajtogatva, hogy:

Érzéketlen tuskó.

Bunkó.

Idióta, flegma disznó.

Mindig egy "ó" végzõdésû szóval illetnek. Pedig ilyenkor az alap társalgási forma legelején járunk. Nem tudom megérteni, mire fel ez a nagy sértõdékenység, ha rendesen köszönök, az baj, vagy ha nem köszönök, az is baj. Isten irgalmazzon annak, aki egy ilyen lénnyel akar kapcsolatot.

Alig pöfékelek pár perce, kinyílik az ajtó, és megjelenik benne egy…

Ahh, ne már…

Középmagas, formás alkatú, mindene megvan, ami egy nõnek kell ahhoz, hogy megbolondítsa a férfiakat. A haján esõcseppek gyöngyöznek, arcán pedig álmosan ülnek meg a kis vízlabdácskák.

Arca vékonyan, kecsesen ívelt, melyet rettentõen kihangsúlyoz haja. Rövidre vágott, egyedi frizurája van, a tincsek enyhén göndörödve keretezik arcát, apró hajcsatokat vélek felfedezni benne. Bõrszíne egzotikus, hamvas kinézetû, egészen csinos, sõt. Szép, hosszú lábai vannak, formás combokkal, amit csak kiemel bõr ruházata. Nem kispályás. És ahogy a szemeit elnézem…

Egy újabb túlfûtött, mániákus.

Ujjain bõrkesztyû feszül, kár, megnéztem volna a körmeit. Érdekeltek volna a körmei. Igazán kár a körmeiért. Kíváncsi lettem volna a színére, mintázatára, vágására, é a körülötte levõ bõrre.

- Jó napot! – hangja határozott, és kissé harsány. Ebben a nyomott idõben túl hangos nekem. Picit hunyorítok a szivar felett, de várom, hogy folytassa tovább. Elég tûzrõlpattantnak látszik, már a szájának vonala is ezt sugallja.

- Egy bizonyos Dextert keresek. A Szervezet küldött – teszi csípõre egyik kezét, és kissé felhúzva az orrát néz a szemetesemre, amibõl szinte úgy ömlenek kifelé a gyufaszálak, akárcsak az ablakon doboló esõ pergése.

Na, már most.

Kezdjük lassan.

Az ilyet óvatosan kell megközelíteni.

Elõször is: köszönés.

Az tuti bukta lenne, ha megjegyezném neki, hogy most este van, nem napot kellene, ráadásul a „kívánok” lemaradt üdvözlése mögül. Az sem lenne túl szerencsés, ha azzal kezdeném, hogy ne vágjon fel elõttem ennyire. Az is elvetendõ, hogy óvatosan puhatolózzak a kesztyûje alatt rejtegetett körmeirõl. Sõt, hanyagolnom kéne a „szia” köszönési formát is, nem vagyunk puszipajtások, és ahogy kicsit jobban megnézem, nem is leszünk.

Szinte vibrál körülötte a levegõ, nálam meg szinte rám pállik.

Errõl ennyit.

- … hallja amit mondok?! Süket talán? Ébresztõ! – lengeti meg elõttem kezeit, mire megrebbentve a szemhéjaimat nézek rá. Lehet, hogy túlságosan elbambultam. Felvonom a szemöldököm, és kifújom oldalra a füstöt.

- Minek ordibálsz?

Jó, letegeztem. Igen, flegmán lerendeztem. Ó, és még bunkó is voltam.

- Hogy… tessék? – szemei szinte szikráznak, két tenyerét lecsapja az asztalra, a ceruzatartóm meginog, és inkább öngyilkossági kísérletet követ el, s lezúg a földre.

Mázlista.

Bárcsak én is lefeküdhetnék a földre, és békén hagyna ez az elvetemült nõszemély.

- Mit akar?

- Egy. Bizonyos. Dextert. Keresek. Érti. Mit. Beszélek? – kezd el gúnyosan tagolni nekem egy felettébb rövid mondatot, és nem tudom hová tenni. Most Õ a bunkó.

- Nem vagyok fogyatékos.

- Erre nem vennék mérget – csattan fel. Micsoda zöld színkavalkád… Megy a ruhámhoz. Vajon a körme is zöld?

- Nem is árulunk.

- AHH! – megragadja a felsõmet, és durván odaránt magához. A szivar vészesen kileng, így kicsit hátrább veszi a fejét, mikor meglátja, hogy „tûzfegyverem ” van.

- Nem kell itt türelmetlenkedni. Minek keresi Dextert? – nézek rá sandán, megint lendítek a szivaron, de kicsapja a számból.

Most itt vége a finomkodásnak.

Elrántom a fejem tõle, és amíg az asztalra könyököl, felvágom a lábam, cipõstõl mindenestõl, pontosan az arca elé. Felkapja a fejét, és dühödten rám néz. Egész érdekes.

- Ne itt robbanjon – szólítom fel lustán. Miért idegesítem ennyire? Vegyen visszább, vagy szívjon el egy jointot. Egy gandzsát.

- Hát ennek a helynek nem ártana már semmi sem – utal a trehány környezetre. – Két pillanatot adok, hogy beszélj. Nem pocsékolom hülyékre az idõmet. Állítólag ez a Dexter valami nagyágyú. Elõször azt hittem, te vagy az, de egy zseni nem lehet ilyen förtelmesen bunkó és faragatlan tuskó.

Ó, Õ is megtalálta a tuskó jelzõt.

- Belopta magát a szívembe, kedvesem – magázom le, mire szinte elvörösödik az idegtõl.

- Nem vagyok hajlandó egy levegõt szívni veled – emeli fel fitos kis nóziját, és sarkon fordulva a kilincsre teszi a kezét. Hm, rekord. Összesen két perc, huszonnégy másodpercet töltött a közelemben. Ez már valamit tudhat.

Az ajtó.

Pontosan öt méter, negyvenhárom centiméterre van az íróasztalom sarkától.

Az ajtó.

Tizenhét másodperc alatt el lehet érni a kilincsét.

Mindenki valahogy hamarabb teljesíti ezt a távot, ha rólam van szó.

- Már pedig kénytelen lesz, én vagyok az új társa. Üdvözlöm, Alisha, szépen megleszünk – közlöm unottan, mikor kesztyûs ujjai lenyomják a vasszerkezetet, az ajtó nyelve beugrik. Megmerevedik, és kitágult szemekkel néz rám.

Nos, tudom mit érezhettek a középkori lovagok, ha sárkányra néztek.