Izgatottan nézek Simonra, annyira kíváncsi vagyok arra a kádra és már nagyon hiányzik a víz. Eddig az egész napot úszkálással, lubickolással tölthettem, most pedig csak pohárban kaphatok.

- Daelas...?

Nem értem miért õt kérdezi, de én is a varázsló felé fordulok, aki vállat vonva feláll, leteszi a fegyvereit, majd a lépcsõ felé fordul.

- Legyen, megmutatom neki – sóhajtja felém pillantva - Gyere, Ellon. 

Izgatottan követem felfelé, még sosem jártam lépcsõn, de nagyon érdekes, hogy magasra lehet sétálni rajta és nem is omlik le alattam, mintha a sziklákon másznék felfelé. Egy barna faajtón megyünk be és ott van a hatalmas fehér kád, ami tényleg úgy néz ki, mint egy ovális teáscsésze, azzal a különbséggel, hogy ebbe sokkal több víz belefér és én is. Úszni ugyan nem lehet benne, de legalább teljesen elmerülhetek és felfrissülhetek.

Daelas megmutatja hogyan kell vizet juttatni bele a csapon keresztül. Amikor elcsavarok egy fényes, ezüstszínû gombot meleg víz folyik ki a csövön, olyan amilyen még a vízesésnél sem volt. Már alig várom hogy belemerülhessek, szinte a bõrömön érzem a langyos cseppek simogatását.

- Ellon, ha lehet, ezeket majd vedd fel – szól még vissza az ajtóból, miután mindent elrendezett.

A szépen összehajtogatott ruhákra pillantok, majd biccentek felé, s miután becsukta az ajtót abban a pillanatban belevetem magam a vízbe…

Jó sokáig ki sem dugom a fejem, csak már mikor kénytelen vagyok levegõt venni, de rögtön azután vissza is merülök az aljára. Egészen addig élvezem ezt, míg ki nem hidegszik a víz és az ajtón be nem szûrõdik a csábító gyümölcsillat. Ahogy magamba szívom úgy döntök ideje lemennem.

Felveszem azokat a ruhákat amiket Daelas itt hagyott. Hatalmas darabok, olyan vagyok bennük, mint egy denevér és még nehezek is. Lehúzzák a karomat és mindenemet.

Hogy tudnak ebben lenni az emberek? Nem tudnak könnyû ruhákat készíteni?

Nagy nehezen magamra gyûröm, azután óvatosa egyensúlyozva lebotorkálok a lépcsõn, vigyázva, hogy ne essek le róla.

- Én is kaphatok teát? – kérdezem, mikor leérek a lépcsõn és meglátom a gõzölgõ kancsót.

Daelas felemeli az én kékpöttyös csészémet és most látom, hogy már abba is készítettek. Boldogan veszem el a kezébõl és szagolok bele, a sok-sok gyümölcs illata megcsapja az orromat miközben leülök a kanapéra és lassan fújogatni kezdem, mert még elég forró.

Érzem, hogy Daelas a hajamat piszkálja, az ujjait végighúzza egy-egy tincsen, majd kér Simontól egy törölközõt és azzal kezdi el felitatni a nedvességet. Nem értem mire jó ez, vagy miért teszi, de jó érzés, csiklandoz, ezért hagyom.

- Idd meg aztán menj aludni.

Ezt nem nehéz megtenni, mert a pohár percek alatt kiürül, én pedig jóllakottan dõlök el a kanapén, míg a varázsló is megy fürödni.

- Reggelre is marad még? – fordulok álmos mosollyal Simon felé.

- Majd félreteszem neked. – mutatja a kancsót és miután megnéztem hová teszi, a csomagomból elõhúzom a puha takarómat és a már korábban kinézett üres sarokba heveredem. Nem tart sokáig elaludnom, nagyon fáradt vagyok a gyaloglástól így pillanatok alatt elnyom az álom.

Megmoccanok, a testem valamiért billeg. Lehet, hogy megmozdult a föld?

Nem ér le a lábam, mintha a levegõben lebegnék, de nem zuhanok le, mert valami megtart. Nehézkesen kinyitom a szeme, hogy megnézzem, de csak Daelas fakó íriszeit látom magam elõtt, aztán letesz valami nagyon puha dologra és nyakig betakar.

- Aludj nyugodtan – súgja halkan, majd magamra hagy a szobában én pedig kényelmesen belesüppedek az álomba.

***

Olyan korán kellett felkelnem, hogy még éppen csak elmúlt az éjszaka. Nem értem miért nem aludhattam még tovább, szeretek sokáig lustálkodni a napfényben, de Daelas nem engedte. Néha nagyon bosszantó tud lenni, hogy folyton parancsolgatni akar és csak azért nem haragudtam meg rá, mert azt mondta meg akar tanítani valamire.

Odakint az udvaron egy íjat mutatott nekem. Tudom mi az, a népem fegyverei is hasonlóak, de az elfek íjai sokkal díszesebbre faragottak, a nyilaikba apró véseteket vájtak. Még emlékszem, hogy néztek ki és hogyan használtál, de én már nem tanulhattam meg. Most viszont igen.

- Túl feszes vagy – hajol hozzám közelebb hátulról, miközben a helyes tartást magyarázza. Minden apró dologba beleköt, teljesen elveszi a kedvem attól, hogy megtanuljam használni az íjat!

- Nem vagyok túl feszes – motyogom halkan, de ügyet sem vet rám. 

- Hajlítsd a mutatóujjad a markolat hátulsó felére a hüvelyked pedig érintse a középsõ ujjadat. – eligazítja a kezem - Így majd pontosabb és gyorsabb lesz a találat.

Velem együtt mozdul, mintha nem is én, hanem õ akarná kilõni a nyilat, majd amikor már úgy gondolja megfelelõ a tartás, elenged.

- Rendben van, Ellon. A bal szemed legyen mindig egy vonalban a céllal!

Elõre szegezem a tekintetem, a vastag törzsû tölgyfára kellett céloznom, de mielõtt elengedném a nyilat egy iciri-picirit oldalra nézek és az ujjamat is abba az irányba nyomom, majd elengedem.

A hosszú nyíl gyorsan suhanva csapódik be a fa mellé a fûbe, még billeg egy kicsit mielõtt megáll. Ez az, sikerült!

- Újra! És ne mozdítsd meg a kezed közben.

- Jó…

Megismétlem amit tanított, felhúzom a nyilat õ pedig igazgatja a tartásom, pedig szerintem jó volt.

- A könyököd maradjon egy vonalban a válladdal, mert ha lefelé lóg, a nyíl veszít az ívébõl. – magyarázza és feljebb tolja a könyököm – Most pedig bal szemed a célon és lõj.

Hátralesek a vállam fölött, hogy engem figyel-e. Látom, hogy a kezemet nézi, hogy jól csinálom-e, ezért meg sem mozdítom. Mikor aztán elengedem a nyilat egy picikét oldalra dõlök, csak annyira, hogy biztosan elvétsem a fát és ismét a fûcsomóba fúródjon a nyílvesszõ. Megint sikerült!

- Csak tudnám minek örülsz ennyire. – morogja a fülem mellett.

Leengedem az íjat és oldalra nézek. – Sikerült mellé lõni.

- Ellon, az volt a cél, hogy a fát eltaláld.

- Tudom. – lehajtom a fejem és a nyíl éles fém hegyére pillantok, ami belefúródna a kéregbe és azon át – Nem gyakorolhatnánk inkább azon a rönkön? – mutatok a Simon háza melletti nagy fagurigára, amibõl egy fejsze áll ki. – Nem akarom bántani azt a fát, inkább gyakoroljunk olyasmin, aminek nem fog fájni, jó?

Az a fa még él. Gyönyörû, hatalmas életerõs tölgyfa és nem akarok nyilakat lõdözni belé. Õ is érezheti és fájhat neki. Nem akarom megsebesíteni szegényt.

Vidám nevetés hangzik fel a hátam mögül, megrándulnak a füleim mire kutatón fordulok meg a hang irányába. Simon jókedvûen hahotázik az ajtóban, de nem tudom, hogy mi ennyire mulatságos. Lehet, hogy Daelas tudja, ezért felpillantok, hogy megkérdezzem, de látom hogy az arca és a homlok, de még a fülei is nagyon pirosak. Mi baja lehet?

Aggódva teszem le az íjat a földre és fordulok felé. A kezemet az arcára simítom ami forró, pont mint mikor én egyszer elaludtam tûzõ napon és fájt a bõröm mikor felébredtem.

- Mi a baj? Fáj valamid? – kérdezem kicsit ijedten.

- Ellon… - szûri a fogai között, mintha tényleg nagy fájdalmai lennének, de akkor Simon miért nevet?

- Igen…?

- Van valami elképzelésed arról, hogy miért tanítalak nyilazni?

Visszagondolok arra mikor kijöttünk, de nem mondta miért. – Mert azt akartad, hogy tudjam használni, ahogy a népem többi tagja is? – találgatok.

Elmosolyodik, de nem tûnik boldognak. Kicsit hátralépek tõle, most pont olyan gonosznak tûnik, mintha mikor elvette a kagylóimat és össze akarta roppantani.

- Daelas, megijeszted. – szól közbe Simon.

- Ez nem játékszer Ellon, hanem fegyver. – mondja lassan, kihangsúlyozva a „fegyver” szót. – Azt akarom, hogy meg tudd védeni magad, ha szükséged lenne rá, érted?

Megvédeni? De hát én nem… - Én nem sebesítek meg senkit! Nem tudok! – tiltakozom hevesen, mert már csak a gondolattól is rosszul érzem magam, hogy azt a hegyes nyilat egy élõlénybe lõjem. Nem, én nem fogom!

- Nem minden ember olyan, mint Simon.

- Tudom. Az emberek háborúztak a népemmel és megölték õket. – suttogom halkan, megdörzsölöm a mellkasom ahol hirtelen szorítani kezdett valami.

Nem vagyok buta, a népem tagjai is öltek embereket a háború során, még ha az élet maga szent is a számunkra, de még annak a védelménél is fontosabb, hogy saját magunkra vigyázzunk. Azok az elfek viszont harcosok voltak. Olvastam róluk a könyveinkben, hosszú éveken át tanították õket harcolni, én pedig nem vagyok olyan. Sosem tudnék ártani egy élõlénynek. Nem menne.

- Ellon, nem kell megölnöd senkit, ha ettõl tartasz. – szólal meg a varázsló kis idõ múlva, ezért felnézek rá – Megtanítalak, hogy tehetsz valakit ártalmatlanná, anélkül, hogy elvennéd az életét, de ahhoz elõbb meg kell tanulnod célozni.

Most nem tûnik olyan mérgesnek, mint az elõbb, így már nem is olyan félelmetes. A szemébe nézek, amik olyan furcsán színtelenek hogy már majdnem világít, ahogy az arcán is azok a különös jelek. Egyszerûen nem tudom eldönteni róla, hogy jó vagy rossz. Érdekes dolgokat mutat és tanít, elhozott magával és megígérte, hogy megvéd, de a legtöbbször úgy tesz – mert észrevettem, akár hiszi akár nem – mintha nagyon nem akarná, hogy vele legyek. Akkor viszont miért akart annyira magával hozni?

- Megígéred?

- Nos, azt megígérem, hogy megtanítalak, de azt nem tudhatom elõre mi fog történni. – von vállat, majd felveszi a földrõl az íjat. – Gyakorolsz még mielõtt elindulnánk?

Megrázom a fejem, most nincs kedvem hozzá. – Éhes vagyok…

Óvatosan nyúlok érte, hogy kihúzhassam a földbõl, de mielõtt még hozzáérhetnék egy acélos marok szorul a karomra. Daelas az és felhúz a földrõl, majd magával vonszol míg egy hatalmas fához nem szorulok. Egy pillanatra megijedek, mert olyan haragos, felhõs szemekkel mered rám, mintha a legádázabb ellensége lennék.

- Mondd csak... neked teljesen elment az eszed? Ha már mindenáron meg akarsz halni, legalább ne akkor tedd, mikor én is a közelben vagyok!

Megrémülök. - De... ez csak egy gomba – mi rosszat tettem?

Mikor elenged lecsúszom a fa törzsén és összekuporodva félénken pislogok fel a halovány íriszeibe.

- Ez a gomba, amit te olyan nagylelkûen „csak” egy gombának neveztél, jó pár halált okozott már. Mérget fõznek belõle és sokan a fegyvereik hegyét kenik be vele, hogy biztosabb legyen a halál. Ugyan olyan, mint te; feltûnõen szép, ugyanakkor van néhány nagyon bosszantó tulajdonsága is. 

Mérgezõ? Visszapillantok a gombára, ami még mindig olyan szépnek és ártalmatlannak tûnik. Pedig én is tudom, hogy nem mindent lehet megenni, de ez eszembe sem jutott az elõbb, mert olyan régen láttam már gombát. Butaságot csináltam és Daelas ezért olyan mérges rám megint. De most… megmentette az életemet ugye? Tényleg nem hazudott, mikor azt ígérte hogy meg fog védeni, ha vele megyek.

Nyitnám a számat, hogy megköszönjem neki amit tett, de ekkor leguggol és a kezével elkezdi kisimítani a port. Kíváncsian közelebb húzódom, hogy megnézzem mit csinál. Olyan mint mikor kisgyerekként állatokat rajzoltam a porba, Daelas azonban csak vonalakat húz.

- Most mit csinálsz? – kérdezem, magamhoz ragadva egy száraz gallyat kezdek egy halat rajzolni, de mikor szúrósan rám pillant abbahagyom. Olyan gonosz tud lenni!

- Térképet.

Térkép? Érdeklõdve figyelem a kezét és a vonalakat, majd még közelebb húzódom mikor a kezébõl kékes fénynyalábok kezdenek elõkúszni. Elmosolyodom ahogy megérzem a langyos melegséget a kézfejemen és a kezem is kéknek tûnik a fényektõl, mintha ilyen lenne a bõröm. Nagyon szép.

Felpillantok mikor érintést érzek az arcomon. Felnézek Daelasra, hogy ugyan miért csinálta. Olyan furcsán néz most. Még csak egyszer láttam mosolyogni, de így kevésbé ijesztõ, inkább kedvesnek tûnik és ez sokkal megnyugtatóbb, mint a morcos ábrázata. Nem sokáig tart, csak egy röpke pillanatig míg újra elkomorodik. Kicsit sajnálom, hogy nem mosolyog többet. Én szeretek mosolyogni, mert jó érzés és boldog leszek tõle.

Visszafordul a térképhez, az egyik kék vonal felvillan a homokban, aztán a varázsló eltûnteti az egészet.

- Késõre jár, induljunk – kapja fel a táskáját és elindul.

Még egy pillantást vetek a gombára, majd ügyesen követem, ezúttal nem akarok lemaradni és bajt csinálni neki, hátha megint fog mosolyogni és ha morcos, akkor biztos nem fog.

Csendben megyünk, érzem a levegõ páratartalmán, hogy közeledik az este. A levegõ lehûl és nedvesebb lesz, ami jól esik, mert mióta elindultunk nem voltam vízben. Nagyon hiányzik és furcsa így, de nem száradok ki. A talpam alatt nedves a föld, körülöttünk fák és még csak a nap sem süt át a lombok között. A lábain viszont már kezdenek elfáradni. Ilyen sokat még sosem sétáltam.

- Azt mondtad, hogy nem találkoztál eddig még emberekkel, igaz?

Rápillantok, majd bólintok. - Azt hittem, hogy te az vagy, de...

- Nem, Ellon, én nem vagyok ember és ne is keverj össze azokkal. Most fogsz majd találkozni néhánnyal, a köztünk elnyúló szakadéknyi különbséget reményeim szerint egymagad is le tudod majd szûrni. Próbálj meg nem bajt okozni és ne légy feltûnõ… ne légy az eddigieknél is feltûnõbb jelenség.

Nem értem mire gondol, de kicsit izgatott vagyok, hogy láthatok más lényeket is. Kicsit félek is, de ha Daelas ott lesz, akkor õ majd vigyáz rám.

***

Beérve a faluba már egy kicsit sem vagyok izgatott. A rengeteg szem ami rám szemezõdik zavaró, és tényleg nagyon sokan vannak. Mindent beterítenek az emberek és csak figyelnek azokkal a nagyra nyílt szemeikkel. Mint a pókok, amik a hálójukban lesben állva várnak az áldozataikra, hogy azok mikor akadnak bele a ragadós fonálba. Hátborzongató…

Szorosan Daelashoz bújok, mert õ nem fél pedig õt és nézik. Most már értem mire gondolt a feltûnéssel, de mit tehetnék ellene? Õk annyira mások… én vagyok az egyetlen akinek ilyen színû a haja. Az embereknek barna, fekete, meg sárga, némelyiknek olyan mint a tûz, de senkié sem kék.

Mellettünk jön egy férfi is, egy ember és neki is furcsa haja van, mert csíkos. Fekete-fehér, de embernek néz ki. Akkor lehet, hogy van olyan is akinek kék a haja?

Próbálom eltakarni a füleimet a rálógó tincsekkel, de akkor meg az ujjaimat nézik. Még jobban a varázslóhoz tapadok és próbálok elbújni a tekintetek elõl.

Egy fából épült házhoz sietünk ahová legelõször engem tol be, majd maga felé fordít mielõtt elfutnék.

- Ellon. Õ itt Simon. – mutat az emberre - Ha bennem nem is bízol meg, benne megteheted. Barát és most vele hagylak egy kis idõre, mert nekem akadt egy kis dolgom. Visszajövök, addig viszont, ha lehet, inkább ne mozdulj ki innen! 

Itt fog hagyni egyedül? Ezzel az emberrel?

Idegesen nyelek egyet miközben õ leteszi a kardjait az asztalra, bár nem értem miért. Nem akarom megint feldühíteni, hogy kiabáljon, de miért hagy itt?

Amint záródik mögötte az ajtó, az emberre pillantok aki erre elmosolyodik.

- Daelasnak mindig is furcsa barátai voltak. Örülök a szerencsének, már sok mindent hallottam rólatok, de még nem volt szerencsém vízi elfhez. – néz rám érdeklõdve, de még mindig kedvesen mosolyog.

Nem tûnik rossznak, pedig a népem tagja régen azt mesélték, hogy az emberekben nem lehet megbízni, mert csak ki akarják használni az erõnket, majd megölnek minket.

- Honnan tudod mi vagyok?

- Történtekbõl és pletykákból. – közelebb lép, de mikor én erre hátrálni kezdek megáll, majd beleül egy nagy puha valamibe.

Most hogy így körbenézek rengeteg furcsa dolog van itt. Mindenhol ismeretlen tárgyak, anyagok és illatok. A legtöbb minden barna és fából van, de annyi sok minden… az meg mi?

- Óvatosan! Még forró!

Elkapom a kezem a különös alakú edénytõl, aminek a csövén gõzölög valami. Gyümölcs illata van.

- Mi ez? – pillantok hátra az emberre.

- Tea. Pár perc és készen lesz. Szeretnél te is egy csészével?

Összeráncolom a homlokom. – Ez valamilyen étel? Gyümölcsbõl van?

- Nem tudod? – megrázom a fejem, mire ismét elmosolyodik – Inkább innivaló, és igen, szárított gyümölcsökbõl készül. Szeretnél belõle?

Gyanakodva nézem egy pillanatig a gõzölgõ csövet és fölé hajolva megszaglászom még egyszer. Daelas haragudna érte? – Ugye nem mérgezõ?

A nevetésre hátrapördülök, mert közben felállt és közelebb sétált, de nem felém jön, hanem egy fadoboz felé, aminek kinyitja az ajtaját és kivesz belõle két kicsi edényt, amin színes kék pöttyök vannak. Megbabonázva követem a kezeit miközben kivesz még néhány dolgoz, egy fényes kis botot, amit beletesz az edénybe és még egy pöttyös dolgot, amiben apró kristályszemecskék vannak.

Megfeledkezve az aggodalmamról közelebb lopakodom és megfogom a kristályos dobozt. Finom édeskés illata van, mint az érett baracknak és ahogy rásüt a gyertyák fénye csillog is.

- Ez micsoda? Olyan szép. – kérdezem felé fordítva.

- Cukor. Ezt kell beletenni a teába, hogy édes legyen. Szereted az édes dolgokat? – lelkesen bólogatok, hisz minden finom ami édes – Akkor majd tehetsz a sajátodba. – bólint õ is.

A fadobozoknak támaszkodva bámulom, ahogy a csövön az edényekbe önti a teának nevezett piros színû vizet, azután pedig az ezüst botot belemeríti a kristályokba és kétszer visszanyomja a teába és kevergetni kezdi.

Utánozva õt megteszem ugyanezt és mikor a kristályok eltûnnek a teában, már nem is látom õket többé. Addig míg nem szabad inni belõle megkérdezem mindennek a nevét, amit csak látok, Simon pedig türelmesen válaszol, néha nevet is egy kicsit, de nem haragszik meg. Kicsit meglepõdöm mikor megérinti a fülemet, az érzékeny vége meg is rándul, de nem próbál bántani csak megsimítja. És õ is megengedi, hogy megnézzem az övét.

Lassan elfogy a tea, ami nagyon, nagyon finom. A maradékot mindet megiszom, még sosem éreztem meleg vizet a számban és ez nagyon érdekes. Melegem lett tõle.

Éppen a tanult szavakat ismételgetem, hogy ne felejtsem el – megtudtam hogy a fadobozok „szekrények”, az a puha dolog amiben ülni kell „fotel”, a csöves edény amiben a tea volt „teáskanna”, a kristályos doboz „cukortartó” benne a cukorral, a fényes bot pedig „kiskanál”- mikor Daelas kinyitja az ajtót és belép rajta. A tekintete rögtön megtalál, én pedig rámosolygok, mert azért örülök, hogy visszajött.

- Minden rendben van? – pillant Simonra.

- Természetesen. – nevet halkan – A fiatalúr nagyon szeret beszélni.

- Az biztos…

- Hé! Miért hiszi mindenki, hogy kicsi vagyok?! – szólok közbe felháborodottan. Megmondtam már a varázslónak, hogy sok éve élek, még ha nem is tudom pontosan a számát!

- Mert fiatalnak tûnsz, Ellon. – mondja Daelas miközben beljebb jön és felveszi a kardjait az asztalról.

- Te is!

- De te úgy is viselkedsz! – vág vissza szúrós szemmel.

Vetek rá egy gyors pillantást, aztán visszafordulok a teáscsészém felé, hogy megpróbáljam megszámolni rajta a pöttyöket, de mindig eltévesztem.

- Megtudtad amit akartál?

Simon hangjára oldalra sandítok, de Daelashoz beszél.

- Igen. – fintorog – Bár nem volt éppen olcsó.

- Tudhattad volna.

- Tudtam is, de attól még nem vagyok boldogabb. – morogja és rám pillant, én pedig elfordítom a tekintetem.

Nem akarok vele beszélni. Majd akkor ha nem lesz ilyen morcos. Egy krokodillal is jobban lehet beszélgetni, mint vele. Inkább itt maradnék Simonnal, aki sokkal kedvesebb.

A következõ pillanatban megragadja a figyelmem a könyves szekrény. Az egyik könyvön megcsillannak az arany betûk, ezért felállok és odamegyek érte, hogy kihúzzam a helyérõl. Fellapozom a vaskos kötetet és végigsimítok a betûkön, de nem tudom elolvasni õket. Olyan különös betûk… sok a kör alak benne az elf írásban pedig olyanok alig vannak. Csak egy.

Nem figyelek tovább rájuk, míg lapozgatom és izgatottan nézem végig a képeket, amin állatok vannak. Néhányukat ismerem, de van olyan is amilyen még sohasem láttam.

Hamarosan úgy elfáradok, hogy vissza kell fojtanom az ásítást és kinézek magamnak egy sarkot a házban, ahová szétteríthetem majd a takaróm. De elõbb…

- Sinom, van még tea? – sétálok oda hozzá a csészémmel.

- Sajnálom Ellon, de elfogyott. – halkabban hozzáteszi – Nem is értem hová fért beléd az egész kancsónyi.

- Tudod, nekem sok vízre van szükségem. – magyarázom, bár õt nem lepte meg sem a fülem sem a kék hajam, mert azt mondta sokat olvasott a fajtámról.

- Legközelebb talán a kádba kellene tea filtert dobálnom. – vigyorog, én pedig összeráncolom a szemöldököm.

- Holnap napkelte után indulunk Simon. Nem maradhatunk tovább. – szól közbe Daelas.

Oldalasan rásandítok a fotelban, a tõrt forgatja az ujjai között látszólag unalmában. Nem tudom, hogy még mindig morcos-e de nem látni rajta semmit. Visszafordulok Simon felé.

- Mi az a kád?

- Abban szoktunk fürödni és nagyon kényelmes. – válaszol rögtön.

Elkerekednek a szemeim, mert ezek szerint itt is úszhatok és nem csak a vízesésnél a kis tóban! Már nagyon hiányzik a víz érintése a bõrömön, a selymes simogatása. - Neked is van? – faggatom izgatottan és mikor bólint kiszélesedik a mosolyom és kérlelõn nézek fel rá - Szabad? Kipróbálhatom?

Oldalasan rásandítok, kíváncsi vagyok, hogy mit fog mutatni, mert biztos csinál majd valamit, ha ki akar jutni. Én ugyan fel nem mászom a sziklán akármivel fenyegetne is!

- Elõbb a kijárat, utána majd kapsz szép varázslatot. – pillant rám, enyhén összehúzott szemekkel.

Olyan sunyi… és ha hazudik?

Akkor egyszerûen nem megyek majd vele, igen.

Látja rajtam, hogy beleegyezem, mert gyorsan összeszedi a holmiját, ezért én is lehajolok a kis batyuért, amit alaposan összecsomóztam, hogy még véletlenül se eshessen ki belõle semmi. Egyetlen fontos dolgot sem akarok elveszíteni út közben.

A barlang egy másik járatához vezetem, ami kanyargós alagúton át eljuttat a lezárt részig. Még az sem biztos, hogy Daelas van olyan erõs, hogy áttörhesse majd a varázslatot, de nagyon eltökéltnek tûnik.

- Jártál már erre azóta, hogy a többiek magadra hagytak? – kérdezi majdnem mellettem lépkedve, de a hangjából kihallani a türelmetlenséget.

- Nem... nem nagyon – miért jöttem volna ide ha nincs itt semmi?

Elõször még párszor eljöttem ide, magányos voltam és órákig ültem itt várva, hogy visszajöjjenek értem, de soha nem jött senki. Mindig csak néhány apró bogár kúszott ki a kövek közül, de a fal érintetlen maradt. Végül belenyugodtam és nem jöttem erre többet.

- Sebaj, rád fér akkor már egy kis emlékfrissítés.

Éppen az orrára kötném, hogy tökéletesen emlékszem mindenre, de ekkor oda is érünk a komoran ácsorgó sziklafalhoz. Rengeteg idõ telt el, de miden ugyanolyan. Egyetlen repedés, egy karcolás sincs rajta.

- Állj távolabb, ha nem akarod, hogy összezúzzon egy sziklatörmelék – szól rám, miután alaposan megnézett magának mindent. De mi történik majd ezzel a hellyel, az otthonommal, ha elpusztítja azt ami megvédte? - Ellon!

Az éles hangra megrándulok, nem szoktam ehhez hozzá és nem is szeretem. Csak azért engedelmeskedem, mert kíváncsi vagyok mire készül. Úgy ráncolja a homlokát, mint aki valami nagyon komoly dolgot akar tenni.

Várakozón figyelem a készülõdést, a táskáját odébb helyezi, még én is félig a háta mögé húzódom a kezeit figyelve, mikor lassan megjelenik rajtuk valami különös.

A sziklára simítja a tenyerét mire összeráncolom a szemöldököm. Ott vannak a kardja, akkor miért a kezével csinálja? Nem értem, a fegyverek arra valók, hogy azokat használja nem?

Egy pillanat múlva ámultan kerekednek el a szemeim, mert a hatalmas kõfal megreped. Apró pókhálóra hasonlító vonalak szaladnak végig a sötétszürke felületen, a picike árkokban halványkékes fény világít, mint az a gömb amit nemrég tartott a kezében. Egyre szebb és szebb lesz a sok fényes csíkkal, mintha alig látható kicsi folyók lennének és mind világít… míg darabokra nem robban.

A karomat ijedten kapom a kis csomagom köré, nem szabad összetörnie. A kagylók nagyon törékenyek, de szerencsére egyetlen kõdarab sem esik rám csak alig kapok levegõt a portól, még a szememet sem tudom kinyitni anélkül, hogy be ne könnyesedne a piszoktól.

Mikor végre újra látni lehet, megpillanthatom az átjárón túli világot, amit még sohasem láttam, de… nem olyan mint képzeltem.

Majdnem ugyanolyan, mint az otthonom csak ezen az oldalon nincsen vízesés.

- Csak utánad.

Lassan elõre lépek, nem tudhatom hogy milyen veszélyes lények járhatnak erre és nem akarok belebotlani egyikbe sem. Mindent alaposan megnézek, de a varázsló nem hagyja, hogy óvatos legyek. A kezeivel derékon ragad és elkezd tolni maga elõtt, ismét mintha csak egy gyermek lennék.

Szívesen fejbe kólintanám egy kõvel ezért a bosszantó szokásáért, de túlságosan lefoglal az új látnivalók sokasága és az éles kõdarabok kerülgetése. A fû selymes a talpam alatt, a madarakon kívül semmi mást nem hallani és ettõl olyan érzésem támad, mintha csak mi ketten léteznénk a világban. Tudom hogy van sok más lény is, de most akkor is olyan.

Az ösztönzésre se megyek többet pár lépésnél, mert nem felejtettem ám el az alkunkat. Rápillantok és várom a jussom, de csak egy pillantást vet a kõhalomra és felhúzza a szemöldökét.

Az volt a szép varázslat?

Tényleg nagyon tetszet, de azt hittem az csak a kijutáshoz kellett.

Megint szemügyre veszem a tájat ahogy a varázsló ellép mellettem. A fák itt sokkal magasabbak és sötétebb zöldek a levelei, de…

- Várj! Még nem mehetek!

Megtorpan és morcos arccal felém fordul. Nem tetszik.

- Most meg mi van? – kérdezi sóhajtva.

Felemelem a kezem és a fára mutatok. Kérdõn felvonja a szemöldökét, magamban eldöntöttem, hogy utálom ezt a mozdulatot, de magyarázatot is adok.

- Éhes vagyok. – mit fogok itt enni? Ezeken a fákon nincsen semmi ennivaló! Mit lehet itt enni? És víz?

- Majd eszel útközben, gyere. – int egyet, de nem megyek.

- De víz is kell. – szükségem van rá és szeretem is. Mit akar nekem enni adni?

- Van nálam víz, csak menjünk már! – lép felém bosszúsan.

Esetlenül visszabukdácsolok a kövek között a barlangba, magamhoz szorítva a csomagom. Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet volt. Jobb lett volna hazudni és azt mondani, hogy nem tudom hol a kijárat, õ meg valahogy átmászott volna a hegyen, ahogy akart.

Mikor látja, hogy hátrálok, megtorpan és mond valamit, de nem értem meg a furcsa szavakat.

- Nem akarlak bántani. Te akartál jönni nem? Meg akarod keresni a fajtádat, ugye Ellon?

Bólintok, nem tudom mit tegyek. Nem szeretek gondolkodni ha éhes vagyok és szomjas is.

Leteszem a csomagomat egy biztonságos helyre, ahol senki sem léphet rá, nem mintha bárki is erre jönne.

- Várj meg kérlek, elõbb hozok ennivalót. – vetem hátra, majd futva elindulok a barlang felé.

- Ellon! Gyere vissza!

- Nem tart sokáig! – kiáltom vissza, majd habozás nélkül bevetem magam a vízesés medrébe és kiúszom a partra. Az egyik barackfáról összeszedek annyi gyümölcsöt, amennyit meg tudok tartani, majd gyorsan visszamászom a barlangba és a szétrombolt fal mellé guggolok, hogy eltehessem a barackokat.

Egy kicsit megijedek mikor sehol nem látom Daelas-t, de aztán észreveszem, hogy a mellkasán összefont karokkal ül egy nagy fa tövében. Furcsán sötétnek tûnik a pillantása pedig, majdnem színtelenek a szemei, mégis úgy érzem magam tõle, mint mikor beborul az ég és eltakarja a napot. Rossz érzés…

- Haragszol rám? – mászok közelebb, óvatosan méregetve.

- Van még valami kívánságod, vagy most már elindulhatunk végre? – kérdezi mérgesen.

Ijesztõ mikor dühös, pedig nem csináltam semmi rosszat.

A csomagomhoz fordulok és ügyesen elõhalászok egy szép sárgabarackot és felé nyújtom.

- Adok neked is. – neki is kell enni nem? Tegnap láttam, hogy a barackfáról eszegetett, akkor pedig biztosan szereti.

- Nem vagyok éhes. Gyerünk, csipkedd magad, mert ránk sötétedik a végén. – morogja és fel is áll onnan, hogy elinduljon. Csendben követem, nem igazán tudom mit mondja neki. Egy ideig nézegetem a barackot, majd közelebb lopózok Daelas-hoz és kinyújtva a karomat becsempészem a táskájába a gyümölcsöt, hogy késõbb majd örüljön, ha ott találja. Nagyon óvatosan csináltam és hátra sem nézett.

Míg elrágcsálom a sajátom, addig alaposan megnézek mindent, mert rengeteg olyan virágot és bokrot látok, amit eddig nem. Minden színben és formában, tüskések és finom puha levelûek. Van egy olyan is aminek akkora a levele, mint az én tenyerem, vagy nagyobb is annál.

Megállok és megszagolok egy nagyon jó illatúnak tûnõ virágot, de mikor az orromhoz ér el is rántom onnan.

Fúj ez büdös!

Daelas hozzám sem szól, csak megy elõre. Nem értem hová siet, szeretnék megállni, hogy körülnézhessek, de olyan haragos volt, hogy nem merem megkérni.

Egy erdei ösvények haladunk, különös, hogy megvan, nem hittem volna hogy jár erre bárki és még senkivel se találkoztunk eddig.

Ne mehetünk olyan régen, de annyi új dolog van, hogy nem tudok az idõre figyelni csak a varázsló hátát követem, hogy ne maradjak le, míg észre nem veszek valami szépet és érdekeset.

Hisz ez… ez… ez egy gomba! Egy igazi gomba!

Emlékszem rá, hogy az elfek nagy kosarakba gyûjtötték õket. Sokat, még az illatukra is emlékszem, az ízükre viszont már nem.

Ez is milyen szép piros! Biztos nagyon finom lehet…

Könnyen beszél õ, mindig is odakint élt és ha varázsló akkor varázsereje is van és meg tudja védeni magát. Engem senki nem tanított meg rá, hogy hogy kell.

- Ellon, itt vagyok veled, nem? Mellettem biztonságban vagy. Megvédelek, ha kell. – mondja, de csak a hangját hallom nem nézek rá.

- Miért védenél meg engem? - és miért nem megy még el?

Tenyerét a homlokára simítja, érdeklõdve lesek ki a térdeim takaráséból, hogy vajon miért csinálja. Ha én is ugyanazt csinálom akkor sem történik semmi. Csendben pislogok felé, még mindig kíváncsian szemlélve, de bármikor nézek is rá, mindig furcsának és érdekesnek látom.

- Mert te magadat képtelen vagy.

- Hé! – már megint ezt csinálja! Nem akar nekem rendesen válaszolni!

Ha minden varázsló ennyire bosszantó, akkor nem is akarok találkozni többel!

Felpattanok, hogy inkább visszabújjak a vízesés mögé, de alig állok fel elkapja a csuklómat és nem enged. Különös érzés bizsergeti meg a karomat, olyan… meleg érzés. Az õ bõre másmilyen mint az enyém, nem tûnik olyan nedvesnek.

Eltereli a figyelmemet az arcán húzódó mosoly, még ki is nevet! Utálatos varázsló!

Ujjaimmal a keze felé nyújtok és megpróbálom lefeszegetni az ujjait a csuklómról, de nem engedi. Túl erõsen fog és nem tudok elmenni mellõle.

- Engedj el! – mondom bosszúsan, másik kezemmel az engem fogóra csapva.

Még mindig erõsen fog! Miért csinálja ezt? Nem megyek vele sehová, biztos, hogy hazudik nekem és nem is olyan jó kint, meg nem is fog majd megvédeni!

- Ellon. Csillapodj, eddig sem bántottalak téged és ezután sem foglak. 

Ránézek, de nem mondok. Nem gondolom, hogy bántani akarna, mert akkor már megtette volna… ugye?

- Térj nyugovóra és döntsd el végre mit akarsz. – mondja nyugodt hangon, nem kiabál - Várok, ha idõre van szükséged, de nem hagylak itt ezt most leszögezem! 

- Menni akarok – motyogom halkan, kicsit megnyugodva. Nem akar magamra hagyni? És akkor tényleg meg fog védeni?

Ha mégsem, akkor elszököm tõle és megkeresem magam az erdei elfeket, vagy a fajtám bármelyik tagját!

A piszkálódására a szemébe nézek, nem értem minek ütögeti a fejemet.

- Holnap Ellon. Már meg ne haragudj, de most még nem tudlak komolyan venni. Ha holnap is úgy állsz elém, hogy velem akarsz jönni, akkor rendben, elfogadom. De most még inkább ne hozz meg semmilyen döntést, mert az ugyanolyan bizonytalan lenne, mint amilyen most te vagy.

Miért bánik úgy velem, mint egy buta lénnyel? Én igen is el tudom dönteni mit akarok!

- De én nem is vagyok biz... – tenyerét a számra tapasztja, olyan furcsa, hogy megérint valaki, hogy még a bosszússágomról is megfeledkezem.

A barlang felé bök az ujjával, ezek szerit észrevehetett mikor eltûntem a vízfüggöny mögött, mégsem jött utánam.

- Menj be és aludj, vagy tisztogasd a kagylócskáidat, tégy, amit akarsz, de ne itt kint téblábolj – mondja, majd elveszi a kezét a szám elõl és elfekszik a fûben.

Összeszorítom a szám, nagyon-nagyon bosszantó ez a férfi. Nem emlékszem, hogy a fajtársaim közül bárki is ilyen bosszantó lett volna!

Egy hang nélkül visszatrappolok a barlanghoz, felmászom a sziklákon és visszabújok az ott hagyott vackomba és csak azért is lehunyom a szemem és jó mélyen alszom…

A vízesés zajai helyett egy furcsa surrogó hangocska ébreszt, nem olyan mint tegnap este, de hasonló és az a kék kis fénygömb is hasonló, ami a nem messze tõlem álló Daelas tenyere fölött lebeg. Mit csinál õ itt?

Összekuporodom a jó meleg anyagok között és csendesen figyelem, hogy mit csinál, de nem nyúl semmihez, hanem a falakra rajzolt vonalakat nézegeti. Talán meg akarja számolni õket?

- Hány éves is vagy te? – kérdezi hirtelen.

- Nem tudom. Sok… - nem tudom, hogy mérik az idõt és az éveket.

- Sok… - morogja, de nem értem miért. Tovább nézi a falra karcolt vonalakat, amik egészen a barlangot keresztülszelõ cseppkövekig érnek, még jó sok nap el fog férni. – Nem is vagy már olyan gyerek igaz?

- Nem vagyok gyerek! – jelentem ki határozottan – Akkor voltam gyerek mikor a népem elment.

- És az ugyan mikor volt? – kérdezi felvont szemöldökkel felém pillantva.

- Régen…

- Mindjárt gondoltam.

Olyan… ahhrrr! Ha nem sajnálnám annyira a szép kagylóimat a fejéhez vágnék egy maréknyit belõlük!

- Akkor mikor a nagy elf háborúk voltak. A népem így emlegette azt az idõszakot. – kimászok a takarók közül és a kövek mellé a szárazabb helyekre lepakolt könyv felé lépek és elveszem onnan. Kinyitom annál az oldalnál, ahol az elfek történetének utolsó fejezete van és a legutolsó lejegyzés a nagy elf háborút említi meg. – Látod?

Odajön mellém és leguggolva szemügyre veszi a lapokat, majd fintorogni rám pillant.

- Nem értem az elf nyelvet Ellon… de az elfek háborúja már több mint kétszáz éve volt, legalábbis amennyire én tudom. – kétkedõn pillant végig rajtam – Biztos vagy benne, hogy te olyan öreg vagy?

- Miért olyan meglep ez? A varázslók sem öregszenek nem? – úgy néz rám mintha valami fura dolog lennék… mintha nem tudná, hogy akár több ezer éves is lehetnék, akkor is így néznék ki.

Felsóhajt és megingatja a fejét, ahogy oldalra pillantok picit elterelõdik a figyelmem a kezében lebegõ fényes, kékes golyó miatt, ami világít. Ez is olyan szép, mint tegnap a tûz. Felemelem a kezem és lassan felé nyúlok, közben Daelasra sandítva, hogy nem akar e megint rám kiabálni, de csak figyeli hogy mit csinálok.

Halvány mosollyal hozzáérek a gömbhöz, ami ugyan picit vibrálni kezd, de nem lesz semmi baja és a kezemet is csak melegíti.

- Miket tudsz még csinálni? – kérdezem kíváncsian.

- Nem vagy holmi mutatványos és ez nem játék. – mondja és eltünteti a kék gömböt a barlangban pedig kicsit sötétebb lesz.

Csalódott pillantást vetek rá, pedig nem lett volna olyan nagy fáradság, hogy mutat még néhány szép fényes varázslatot.

- Nos, meggondolta magad az éjjel?

- Nem, még mindig menni akarok. Megmondtam.

Eszemben sincs bevallani neki, hogy féle kimenni, de ha nagyon nem tetszik legfeljebb visszajövök míg nem leszünk túl messze.

- Rendben, nagyszerû. Akkor már csak ki kell találni, hogy hogyan mehetünk ki. – néz körbe, de hiába nézi a sziklákat, õ nem tudja hol a bejárat. Csendben visszateszem a könyvet a helyére, majd eszembe jut, hogy ha elmegyek innen, akkor ezek is itt maradnak. De nem akarok itt hagyni mindent, a kedvenc dolgaimat magammal viszem.

Az egyik kisebb takarót leterítem a földre, majd beleteszem az összes ruhámat, az ezüst leveles tárgyat, amit Daelas adott és a legszebb kagylókat is összeszedem, amik a kedvenceim. Legszívesebben az összest megtartanám, de azok nem férnének el egy batyuban. És az elf könyvek sem… túl nagyok és nehezek…

- Gondolom nem tudsz hegyet mászni ugye? – pillant rám a barlang szája mellõl.

Megrázom a fejem, még sosem próbáltam és a hegyek amúgy is olyan magasak és csúszósak, viszont… át tudná törni a kijáratot elzáró követ? Azokkal a kardokkal, vagy varázslattal? És… hmm…

- Megmutatom hol a kijárat, ha megmutatsz még egy varázslatot. Valami szépet…

- Ha már ilyen szépen kéred, de elõtte kérdezhetek én egyet? 

Miért nem mondja meg egyszerûen?

Aprót biccentek, a kíváncsiság fúrja az oldalam, így hogy nem akarja megmondani csak még inkább.

- Mit akarsz kérdezni? – válaszolok, de aztán õ is!

Picit közelebb húzódom, hogy miközben beszél megnézhessem a furcsa szemeit és azokat a rajzokat az arcán. Ó csinálta? Miért csillog? Mit jelenthetnek?

- Hová tûntek el a többiek és mióta élsz te itt teljesen egyedül? 

Magam elé pillantok, már nem érdekelnek a szemei. Szomorúan nézek a fodrozódó víztükörre, kicsit csalódottan, mert azt hittem õ lehet, hogy tud majd róluk valamit. Ha megkérdeztem volna lehet, hogy mondott volna valamit, de most akkor õ sem tudhatja. Biztos mindenki meghalt a háborúban…

- Nem tudom, régen – sok idõ eltelt. Ha megszámolnám a kis vonalakat a barlang falán tudnám. Minden naplementekor húzok egy vonalat a falra. A barlang fele tele van csíkokkal. Nagyon, nagyon sok csíkkal…

Egy bólintással jelzi, hogy megértette, de még mindig nem válaszol nekem, hanem kérdez még egyet.

- Nem vágytál még sohasem arra, hogy világot láss? 

Elmenni innen? Felpillantok rá, érdeklõdve, hogy vajon mi járhat a fejében, de nem tudom. Õ olyan furcsa…

Kinyitja a tenyerét, a csillag alakú kagylóm épségben van és azonnal ki is kapom a kezébõl és biztonságosan magamhoz szorítom. Ez az enyém és vigyázok rá.

Mosolyogva simogatom meg a narancssárga héjat, ilyen alakúból nem sok van ám.

- Már nagyon régen elmentek és nem jöttek vissza – súgom halkan a kagylót figyelve. Itt hagytak minket, aztán mindenki itt hagyott engem. Én meg maradtam.

- Nem vágysz társaságra? Én magammal vihetnélek téged. Mellettem láthatnád a világot és nem csak azt az apró szeletét, amiben eddig éltél. – mondja, mintha valami csodálatos dologról beszélni… és úgy ahogy mondja annak is hangzik.

Akkor hol van mindenki? Hogy mernék elmenni, mikor soha senki nem jött vissza?

A csörgésre Daelas-ra kapom a tekintetem, mellém önti a táskájából az összes kagylóm. Mind épségben van egy sem tört össze. Majd késõbb szépen elrendezem õket.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre. 

- Hiába mondanám el neked, kitõl hallottam rólad. Számodra az csak egy egyszerû név lenne jelentés nélkül.

- De én is válaszoltam neked – miért nem mondja meg nekem?! És miért mosolyog rám?

- Rendben. Válaszolok, ha velem jössz!

Hazug! Az elõbb azt is mondta, hogy ha én válaszolok neki akkor õ is fog! Minek mennék én el? Mit csinálnék? És ha el akarnak kapni? A gonosz emberek…

- Nem szabad elmennem innen. – mondom neki morcosan.

- Miért nem?

Összeszedem a kagylókat a kezeimbe és finoman rámarkolok, hogy ne hulljanak ki onnan.

- Nem mondom meg. – közlöm, hiszen õ sem akar nekem semmit elmondani. Akkor találja ki ha akarja!

Fogom a magam és belecsobbanok a tóba, szándékosan úgy, hogy a kicsapódó víz a hazudósra repüljön. Megérdemli!

Az összes kagylót lepakolom a meder aljára, egy kevés homokot szórok rá, hogy lent is maradjanak, majd óvatosan belopom a partról a ezüst leveles tárgyat és az ott maradt kagylókat.

Ha azt hiszi olyan buta vagyok, hogy én majd mindent elárulok neki vissza is mászhat oda ahonnan idepottyant!

***

Mikor sötétedni kezdett óvatosan belopóztam a vízesés mögötti barlangba. A csúszós sziklákon nehéz volt felmászni úgy hogy ne vegyen észre, de sikerült, mert nem jött utánam. Felrajzoltam egy újabb fonalat a fehér kaviccsal, majd gondosan elrendeztem az új kincseimet is a többi közé. Mindegyiket oda ahová való, majd a kis vackomba kuporodva lefekszem.

Nem sok minden maradt meg miután elmentek a többiek, sok mindent magukkal vittek. Néhány különös ruhadarab megmaradt, olyan anyagból, ami nem foszlik szét, tekercsek, amikben legendák vannak a népemrõl. Már mindegyiket fejbõl tudom.

Voltak fából készült edények is, de az idõ során tönkrementek, lassan mindent eltûnik amit itt hagytak…

A békés álomból valami eddig nem hallott pukkanó hang szakít ki és azonnal fel is pattanok. A vízesésen átszûrõdõ fény csillog a nedves falakon, mintha kristályból lennének, olyan gyönyörûen ragyog minden.

Megbûvölten megyek a vízfüggöny közelébe, de semmit nem látni rajta keresztül. Gondolkodom, de ismét gyõz a kíváncsiságom.

A tó partjára úszva leskelõdöm, hogy vajon mi lehet az a kék fény, ami olyan szép. Daelas ott fekszik mellette a fûben, de a szemei nyitva vannak. Rám néz, én meg rá, de meg sem szólal.

Kimászom a vízbõl és közelebb settenkedem a kék, pattogó fényekhez, s ahogy közelebb érek egyre melegebb lesz.

- Ne nyúlj hozzá! – kiált rám és azonnal vissza is rántom a kezemet. Ijedten lesek felé, hogy miért kiabált rám, valami rosszat tettem?

- M-mi ez?

- Te még a tüzet sem ismered? – morogja a karján fekve.

- De a tûz nem ilyen. – vetek ellent – Piros, meg sárga, mint a nap.

- Ez varázstûz.

- Akkor te varázsló vagy? Nem ember? – ülök le vele szemben, de nem túl közel a tûzhöz. Kiszárít… jó meleg, de kiszáradok tõle.

- Úgy nézek ki, mint egy emberi lény? – vonja fel a szemöldökét és nagyot szusszanva felül.

- Még nem láttam embert. – vallom be lesütött szemekkel. Csak meséltek róla, hogy néznek ki a különbözõ teremtmények, megtanították mikor kicsi voltam, de még egyszer sem láttam egyiket sem.

Közelebb tartom a kezem a tûzhöz, de csak annyira, hogy ne égessen meg. Olyan különös érzés ahogy melegszik a testem. Mióta elkopott az a kõ, amivel tüzet lehetett gyújtani, nem csináltam magamnak.

- Ellon? Miért nem mehetsz el innen?

Rápillantok a tûz fölött, egy pillanatig fontolgatom a kérdést, de az elõbb õ is válaszolt nekem ugye? Akkor ez így igazságos.

- Mert akkor nem jövök vissza. Senki nem jött vissza, aki egyszer elment. – suttogom, az államat a térdeimre támasztom és letépek egy fûszálat, majd a kék tûzbe tartom és nézem ahogy megszárad, majd lángra kap. Nem füstöl, mint a piros tûz, csak melegít, nincsen olyan büdös füstfelhõ körülötte.

- Gondoltál már arra, hogy azért nem jöttek vissza, mert találtak egy másik helyet?

Rámeredek a tûz fölött.

- Ahol élhetnek? – bólint – Nem hagytak volna itt egyedül. – mondom határozottan.

Háborúzni mentek, nem új területet keresni és akik utánuk mentek, hogy kiszabaduljanak innen, azok sem jöttek vissza soha.

- Esetleg utánajárhatnál, ha velem jönnél. Láthatnád az embereket és sok másfajta lényt és nem lennél többé egyedül. A te döntésed.

Akkor sem tudnék kimenni ha szeretnék. Az átjáró le van zárva, eltorlaszolva és egy óriás kéne ahhoz, hogy el lehessen mozdítani azt a követ. Mégis… ha arra gondolok hogy talán valahol odakint élhetnek még elfek és csak ki kéne mennem, hogy megtaláljam õket, egyszerre tesz boldoggá és szomorít el.

- Szeretném… lehet, hogy láthatnék más elfeket is, de félek. – vallom be elbújtatva az arcom - Félek a többiektõl, hogy bántani akarnak majd.