- Rendben. – mondja lassan, de nem tudom hisz-e nekem - És most mit vársz tõlem, mégis mit tegyek? – összefonja a kezeit a mellkasán, már megtanultam, hogy ez annak a jele, hogy nem tudom rávenni semmire - Nem fogom kivenni azt a vackot a vízébõl, nem fogom figyelmeztetni az árust, mert nem hallgatna rám és nem fogom megvenni a halat sem.

- Önzõ vagy – vádolom elkeseredetten.

- Nem vagyok az – feleli teljesen nyugodtan.

- De igen – nem is kértem hogy vegye meg nekem a halat, semmibe se kerülne neki, ha míg én elterelem az árus figyelmét kikapná onnan a sókristályt. És még azt mondja nem önzõ? Pedig… - Nagyon is. 

- Én nem így látom, és amíg nem mondasz egyértelmû okot, amivel megcáfolhatnál, esélyed sincs vitába szállni velem, ergo igazam van – mosolyog csúnyán, mint mikor kigúnyolt.

Szerencséje, hogy nincs semmi a kezemben, mert már hozzávágtam volna. Még akkor is ha a csomagom lett volna az, és összetörnek a kagylóim, de most annyira haragszom rá, hogy úgy gondolom nem is vesznének kárba, ha a fején törnének szét. - Nincsen. 

- Cáfolj meg.

- Jó. – ez egyszerû - Nincs igazad.

- Nincsenek érveid, így nem fogadom el válasznak.

Összeszorítom az ajkaim és dühösen meredek rá, annyira, de annyira haragszom rá és olyan csalódott vagyok, hogy kis híján könnybe lábadnak a szemeim. Visszapillantok a kis halra, ami engem néz az üvegen keresztül és azon gondolkodom, hogy hogyan szerezhetném meg, mikor hirtelen pezsegni kezdett a víz és a kristályt ellepõ kék buborékok után nem maradt semmi. Az aranyhal rémülten lapul az üveghez, de mikor eloszlik a buborék és meglátja, hogy nincs ott a kristály, hálás tekintettel köszöni meg.

Boldogan elmosolyodom, majd a varázsló hátára szegezve a tekintetem gyorsan utána futok. Hát mégis segített neki! Talán mégsem olyan gonosz, mint amilyennek néha mutatja magát. Tud õ kedves és jószívû is lenni.

Csak egy valamit nem értek… miért vitatkozott olyan elszántan, ha a végén úgyis segített?

A fogadóban ahol az éjszakát töltjük kapunk vacsorát is. Daelas valami furcsa dolgot eszik, aminek egyáltalán nincs jó illata, én pedig egy tál gyümölcsöt, fõleg almát rágcsálok és friss tiszta vizet kortyolgatok mellé, a szék alatt lóbázva a lábam. Olyan boldog vagyok, hogy folyton nevetni lenne kedvem.

Ez a sok ember… nem is ismerem õket mégis olyan jó érzés, hogy itt vannak és sokan vannak. Mindenki beszél, eddig én hiába szóltam a madarakhoz azok nem tudtak válaszolni, de itt mindenfelé csak úgy ömlenek a hangok.

Miután mindent megettünk felmegyünk az emeletre a szobánkba, odakint már sötét van és az esõ is elkezdett esni. Az ablakhoz húzódva nézek kifelé, mikor Daelas megérinti a kezem, már majdnem meg is feledkeztem arról a csúnya piros síkról. Egy ideig nagyon csípett, fájt, de mikor belemerültem az evésbe valahogy elmúlott a fájdalom és meg is feledkeztem róla, de ettõl még nagyon érzékeny maradt, majdnem össze is rándulok mikor alig érintve gyengéden végigsimít rajta. Az egész kézfejem kellemes meleg bizsergés árasztja el, a füleim izgatottan megrándulnak, ahogy a sík halványulni kezd és szép lassan ugyanolyan lesz minden, mintha az az utálatoz ember meg sem ütött volna.

Ezután az ágyon helyezkedem, mert már nagyon elfáradtam. Amint felhúzom a lábaim a puha matracra már nincs is erõm újra rájuk állni. Kialakítok egy kényelmes kis fészket ahová befúrhatom magam, majd ráhúzom a takarót az arcomra is, hogy azt is melegítse míg alszom.

Nem tudom mire ébredek fel hirtelen, de kinyitom a szemem és még mindig sötét van. Álmosan dörzsölöm meg az arcom, majd a szobában lévõ másik ágyra pillantok és azonnal teljesen éberré válok.

Daelas ágya ugyanúgy meg van igazítva, a csomagja ott hever a közepén, de õ nincs itt.

- Daelas!

Nem válaszol. De hol lehet? Éjszaka van, hová mehetett? Itt hagyott?

… Nem, akkor biztos vitte volna a többi holmiját is, de akkor hol van? És ha valaki bántotta?

Rémülten kezdek tapogatózni a kis polcon a zsinór után. Daelas azt mondta, ha meghúzom a zsinórt, akkor fény gyullad abban az üvegben és tényleg az is történik, de annyira megrémiszt az üres szoba látványa, hogy egyszerûen semmi sem érdekelni.

Összekuporodom az ágy végében és hol az ajtót hol az ablakon túli sötétséget nézem, fogalmam sincs hová tûnhetett, pedig biztos, hogy nem mondott olyasmit, hogy el akar menni. De miért nem szólt?

Odakint még mindig esik az esõ és lentrõl is hangok szûrõdnek fel, de egyik sem ismerõs. Kinézek az ablakon, bár a sötétben szinte semmit sem látom, de mégis hátha csak egy apróság… bármi. Nincs kint senki.

Elszomorodva másznék vissza az ágyamra, hogy megvárjam, mikor összerezzenve pördülök meg a zárt ajtó mögötti zajra. Ott van a nagy kád – jut eszembe hirtelen. Talán bent van Daelas és csak nem hallotta meg amikor szóltam?

Ismét zaj hallatszik és kissé megkönnyebbült mosollyal nyitok be az ajtón, óvatosan, hogy azonnal visszazárhassam, ha haragszik, de odabent sötét van, egy apró fénylõ kövecskét leszámítva ami a kád melletti apró vödörnek támasztva pihen.

Mielõtt még végiggondolhatnám, mi lehet az és hogy került ide, a kádból elõugró narancssárga folt az utolsó épp gondolatot is kitörli a fejembõl.

Felsikoltok és hátraugrom ijedtemben, majd még ezzel a lendülettel el is esem, mert a sarkam ügyesen beleütõdött a küszöbbe. Az apró sajgást szinte meg sem érzem miközben rémülettõl tágra nyílt szemekkel kúszom hátra a gomblin elõl, aki a kezeit dörzsölgetve elõjön a fürdõbõl. Hosszú hegyes fülei oldalra állnak, hüllõszerû lila szemeit pedig egyenesen rám szegezi, amitõl a hideg futkos a hátamon.

- Me-menny innen! – kúszom hátrébb, de meg sem moccan onnan – Menny innen!

Éppen az ellenkezõje történik, elkezdett felém sétálni zömök lábain, széles száját olyan mosolyra húzza, amit a legjobb indulattal is vicsorgásnak lehet nevezni és közben éles hangon sikongatva nevet, de én a tûhegyes apró fogakat figyelem.

A goblinok vajon mit esznek?

Hirtelen elõre ugrik én meg hátra rándulok tõle, az elsõ kezembe akadó dolgot megkaparintva, ami – mivelhogy már a két ágy közé szorulva hátrálok – a nagy puha párnám. A kis szörnyeteg még mindig olyan furcsa hangon sikítozik, mint aki éppen a többieket hívja a vacsoraasztalhoz, én pedig nem szeretnék a táplálékuk lenni.

Megsuhintom a párnát és rácsapom, mire a hang azonnal elhal. Egy percig meg sem moccanok, majd torkomban dobogó szívvel emelem fel a párnát róla, a lábaimat magam alá húzom, hogy minél messzebb legyek tõle. A goblin azonban ugyanott áll, vastag kis karjait összefonja maga elõtt, ez rögtön eszembe juttatja Daelast, mert õ is ezt szokta csinálni, ha morcos és ez egyáltalán nem ígér jót. Sem az, hogy a fülei lefelé sunyva állnak és most már tényleg vicsorog, mielõtt elrugaszkodva rám vetné magát.

Hangosan sikítva rántom az arcom elé a párnát, a goblin pedig önmagához képest sokkal nagyobb erõvel próbálja eltépni tõlem, húzza, ráncigálja, de mikor nem engedem el abbahagyja. Akár azt is hihetném kifáradt, azonban már hallom is az anyag szakadását, majd mindent ellepnek a fehér pehely és toll maradványok. Ekkor, már majdnem elérte az arcomat a párnába vájt lyukban, ezért amilyen erõsen csak tudom eldobom magamtól. A szemközti falon koppan, a hirtelen beállt csend fülsiketítõbb, mint az elõbbi morgás, karmolás hangjai. Lihegve kuporodom össze, magamhoz szorítva az üres huzatot, majd mozdulatlanul meredek a földön fekvõ apró testre.

- H-hé… n-nagyon fáj?

Meg sem moccan, de nem merek közelebb menni. Hol lehet Daelas, miért nem jön már vissza?

Türelmetlenül mozgolódom egyhelyben, idegesen nézve a goblinra. Õ miért nem kell fel?

Végül alig érintve a padlót közelebb lopakodom hozzá. Kinyújtom a kezem, ami ugyan kissé remeg, de muszáj megnéznem…

A szörnyeteg éles fogaival az ujjamba harap mire feljajdulok, de inkább félelmemben, mert nem is fáj, bár ezt akkor még nem nagyon veszem észre csak le akarom rázni magamról ezt az izét, de nem esik le. Mikor eljutok az ágyig a takarómat használva segítségül nagy nehezen leválasztom a karomról, de most már nem eresztem el, alaposan bebugyolálom a takaróba, hogy bárhogy kapálózik is nem fog szabadulni. Leszorítom a matracra és kétségbeesetten nézem az ajtót. Valaki… bárki, csak jöjjön már be!

A takaró foszlányai hamarosan a tollakkal együtt repkednek körülöttem és újra elõbukkannak a lilás szemek mire félretéve a félelmem megiramodom az ajtó felé. Elmegyek innen, ha törik ha szakad. A varázsló itt hagyott, ez pedig meg akar enni, már belém is kóstolt és most ott lohol… Nem nyílik az ajtó!

Megpördülök hogy a kulcsért nyúljak, de az meg eltûnt, nincs az asztalon. Biztos Daelas vitte el, de akkor a goblin hogy jött be? Vagy már eleve itt volt? És én hogy fogok kimenni?

Az ijesztõ lény alig pár lépésnyire van tõlem, vigyorogva ugrándozik, mint aki alig várja a lakomát, de belõlem nem eszik! Nem!

Kirántom a legközelebbi fiókot és azzal együtt lendületbõl vetem rá maga. A térdem fájdalmas koppanással éri a kemény fapadlót, de a szörnyeteg legalább a fiók alatt ragadt.

Dörömböl, csapkod, sziszeg, de bármit is csinál nem tudja szétrágni a fát.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, de eszembe sincs elengedni még egyszer. Inkább óvatosan  feltápászkodom és ráülök a fiókra, a súlyommal pedig nem tud mit kezdeni szerencsére.

Nem tudom meddig ülhetek itt egy helyben, mikor a füleim megrezzenve jelzik a kulcs fordulását a vaszárban. Amint kinyílik az ajtó és meglátom Daelast boldogan vetõdöm a karjaiba és magamhoz szorítom, meg sem várva, hogy belépjen, de abban úgysem akadályozom.

- Hol voltál? Majdnem meghaltam! Miért engedted be ezt ide?! Megharapott, meg akart enni! Hol voltál, és…

- Ellon! – kiáltja. Megszeppenve pillantok fel a szigorú hangra – Mirõl beszélsz? Kit engedtem be?

- Hát… - elsápadok, mert csak most tudatosul bennem, hogy felkeltem a fiókról. Remegve hátrapillantok és a fiókot félig felemelõ lényre mutatok, közben már Daelas háta mögé húzódva.

- Mi a pokol történt a szobával?

Nem válaszolok, érzem, hogy a fülem hegyéig vörösödöm amikor körülnézve felmérem azt az iszonyatos rendetlenséget amit okoztunk.

- Nem az én hibám. – dünnyögöm az ingjét piszkálva – Meg akart enni.

- Ellon, a goblinok kizárólag gyökereket esznek. – mondja kioktató hangsúllyal, amitõl érzem, hogy elszégyellem magam.

Nem tudom miért, de rosszul esik, hogy ilyen szigorúan néz ezért inkább lesütöm a szemeim. – De megharapott… õ tépte szét a párnámat nem én.

A goblin elõbújik a fiók alól és felnéz rám, ismét az a vicsorgós vigyor terül szét a képén, de aztán Daelasra néz és egy pillanat múlva abbahagyja a kuncogást – mert azt hiszem azt csinálta – és fedezéket keresve visszabújik a fiók mögé.

Értetlenül pislogva meredek hol az egyikükre, hol a másikra.

- Ez csak egy gyerek. – szusszan fel fáradtan.

- Egy gyerek? – de hát… pont ugyanolyan mint azok akiket láttam csak… talán kicsit kisebb. – Ó… de akkor miért…?

- Valószínûleg játszani akart, ha pedig te futottál elõle azt hihette te is játszani akarsz vele. Hisz még beszélni sem tud. Vagy neked talán megszólalt? – pillant rám a válla mögött, mire megrázom a fejem. Lassan elõlépek mögüle és a kezeimet tördelve félénken közelebb lépek a kicsit lényhez, aki rám mereszti a hatalmas szemeit.

Csak játszani akart én meg megütöttem… hála a teremtõnek, hogy kemény a bõre és nem sérült meg!

- Sajnálom, nem akartam – nézek rá bûnbánón, bár fogalmam sincs érti-e amit mondok.

Daelas kinyitja az ajtót és félreáll míg a goblin elõbb gyanakvón lépkedve, majd gyorsan futva átszeli a szobát és eltûnik a folyosón. Ismét becsukja maga mögött, ezúttal már kulcsra is zárja.

Ránézek, de nem tudom leolvasni az arcáról a kedvét, olyan semmilyennek tûnik, de a biztonság kedvéért megkérdezem. – Most haragszol rám?

Furcsa helyen vagyok, ami pont úgy néz ki, mint az erdei ösvény, de minden szürke és egyedül vagyok. Nem tudom hová tûnhetett a varázsló, de hiába kiabálom a nevét csak a csend válaszol, mígnem megzörren mögöttem a bokor és azonnal megdermedek.

Egy elcsukló hang az egyetlen amit hallok, mintha valaki fuldokolna, de az elõbb még nem volt ott senki. Ijedten pördülök meg, a lábaim abban a pillanatban a földbe gyökereznek a látványtól.

Mindenfelé holtestek hevernek, kicsavarodott végtagok, a nyitott szemükben semmi élet nincs, mégis mind engem néz. A bokor újra megrezzen, majd a lassan botorkálva elõlép onnan egy újabb férfi, a nyakából kiálló nyílvesszõ vádlón mered rám ahogy az ujja is, majd egyre közelebb lép és kinyújtja felém a vérben úszó kezét…

Kipattannak a szemeim, már majdnem elért hozzám, de hirtelen megmozdult a föld a lábaim alatt és minden színes lett. De hol vagyok?

Remegve nézek körül, majd félénken pillantok hátra a vállamat szorító erõs kézre és a megkönnyebbülés hegyként szakad rám amikor Daelast ismerem fel. Nem volt ott, egyedül voltam azokkal az emberekkel és annyira féltem, hogy nem találom… de az csak… az csak egy álom volt. Pedig én mindig szépet álmodok, soha még ilyen borzalmas nem volt.

- Köszönöm – sóhajtom még mindig remegve az álomtól, miközben hátratúrom a hajam. Teljesen a homlokomhoz tapadt.

- Ellon... – suttogja a vállamat simítva, a hangja aggódón cseng.

- Szükségtelen aggódnod értem – ha itt van, akkor nem fogok félni, mert elûzte õket.

- Az aggódás nem az én sportom – nevet fel - Egyébként is, lassacskán hozzászokhatnál, hogy az ellenség meghal. Meghoztak egy döntést, ahogyan mi is. 

- De milyen jogon? Efelõl senki nem dönthet. Nem lenne szabad. – és egyáltalán hozzá lehetne szokni ahhoz a borzalomhoz?

Nem hiszem. Nem akarok hozzászokni, mert az azt jelenti, hogy még sokszor meg fog történni azt pedig nem akarom. Ha nem jöttem volna a varázslóval, még mindig élnének azok az emberek.

- De megtörténik – válaszolja komoran, a takarót is visszahúzza a vállaimra.

Beburkolózom a kellemes melegbe és közelebb kucorodom hozzá. A karján lévõ mintát követem végig a tekintetemmel míg el nem tûnik az ingje anyaga alatt.

- Mert mi hagytuk megtörténni... – suttogom egy perc néma csend után.

Egyikünk se kérte azt a faóriástól, hogy kímélje meg az életüket. Csak el akartam szaladni, onnan, annyira féltem tõlük hogy nem is foglalkoztam azzal mi fog történni, csak engem ne bántsanak. Szörnyû vagyok…

- Kaptak lehetõséget, úgy látszik mindenáron meg akartak halni. 

Ez nem igaz. - Senki nem akar így meghalni... 

Csendben összepakoljuk a takaróinkat, majd pirkadatkor útra is kelünk ismét. Az ösvény mellett haladunk a fák között, hogy ne keltsünk feltûnést én pedig a körülöttem lévõ természetben lelek vigaszt, mert még mindig összeszorul a mellkasom néha-néha.

Ahogy egyre tovább haladunk az erdõ ritkulni kezd és megjelennek a madarak is, az énekük bezengi a napsütésben gazdag tisztásokat, s hamarosan nekem is kedvem támadna dudorászni. Csak azért nem teszem, mert nem lehet énekelni és kérdezni is egyszerre pedig sok növénynek megtudom a nevét, amiket eddig nem ismertem. Daelas még azt is elmondja, hogy melyik gyógynövény és melyik mérgezõ, amihez hozzá sem érek és ha gombát látok - fõleg pirosat - azt messze elkerülöm.

- Az emberek miért szedik le ezeket? – kérdezem az újabb sárga bogyós bokrot látva, amirõl szinte az összes bogyó eltûnt és csak a zöldek maradtak.

- Némelyik növényt arra használják fel, hogy gyógyítsanak vele, látomásokat idézzenek elõ vagy megmérgezzék a társaikat – válaszol ismét.

Megmérgezzék a társaikat? Egymást is megölik?

Az elfek sosem ölnék meg a társaikat…

A tekintetem követi a sötét avar között kibukkanó fûszálakat és egy fa tövében a mohák között felismerek egy növényt. Pislogva nézem meg még jobban, mert nem hiszek a szememnek, de mikor újra ránézek még mindig ott van. Egyetlen egy szál van belõle, ujjnyi vastag száron apró kis ágak melyekrõl füzérekként csüngnek le a vörös virágok. Ez a növény olyan ritka, hogy a legtöbb elf még sohasem látott ilyet. Egy igazi kincs és nem véletlenül olyan értékes.

Azt mesélték ez a virág – a moyra – száz évig növekszik, de addig egyszer sem virágzik ki soha. Ha eltörik, ha leszakítják mindig visszanõ egészen addig míg el nem pusztítják az éltetõ földhöz kötõdõ gyökereit. A századik éjszakáján viszont gyönyörû vörös virágokat bont, melyek onnantól fogva minden éjszaka elszáradnak és minden pirkadatkor új életre kelnek.

Nem gondoltam, hogy valaha is látni fogok ilyet, erre pontosan itt van az út mellett egy fa tövében és még senki sem vitte magával. Talán nem tudják milyen ereje van ennek a növénynek?

Gyorsan elõre nézek, hogy Daelas nem ért-e még túl messze, aztán visszafordulok a különleges virág felé és a lehetõ legnagyobb óvatossággal eltöröm a szárat, vigyázva, hogy egy picikét se húzzam meg a növény gyökerét. Holnap ilyenkor újra virágzani fog, mintha hozzá sem értem volna és egyszer még jó hasznát veheti valaki, aki ismeri a mágikus növények titkait.

A csomagom tetejére teszem, hogy ne préselõdjön össze a sok minden között, majd futó léptekkel beérem Daelast is mielõtt mérges lenne rám azért, amiért hátráltatom. Egy útelágazás elõtt áll csendesen, de mikor odaérek hozzá vidáman kuncogni kezd, amit nem nagyon értek, viszont a kérdõ pillantásomra csak megrázza a fejét. Hát jó, ha nem akarja elmondani… de legalább most boldognak tûnik és ez engem is örömmel tölt el. Azon jár az a fejem hogy vajon elmondjam-e neki mit találtam mikor megreccsen egy ág a hátam mögött.

Ijedten oldalra pillantok, mintha az álmom megelevenedhetne, de hála a teremtõnek nem ez történik! De… mi ez?

Egy furcsa kis állat… nem, nem gyík. Olyan, mint egy apró emberke, alig érhet a bokám fölé, de a zöld bõre és azok a hatalmas fülek... a szemei pedig tényleg olyan sárgák, mint a gyíkoké.

És tûszerû hegyes kis fogai vannak, amik jól láthatóan csillannak meg a napfényben. Érzem, hogy halvány félelem kezd felgyûrûzni a tagjaimon és öntudatlanul teszek pár lépést hátrafelé.

- Ellon, ne tarts tõle, nem akar bántani – szólal meg Daelas vigyorogva, míg én kíváncsian, de tartózkodva meredek az ismeretlen lényre.

A hideg futkos a hátamon, ha rám mered azokkal a kerek szemeivel, még a napnál is sárgábbak és egyszer sem pislog. Félelmetes…

Daelas próbál meggyõzni, hogy nem ártalmas lény – goblin -, de valóban hátborzongató. Azt hittem az erdõ teremtményei közül az összest ismerem, de ehhez hasonlót még nem láttam soha. Az erdei koboldok sem szépek, de ez a kis lény még azoknál is ijesztõbb. Mintha rám vigyorogna, de inkább vicsornak tûnik és ismét elõbukkannak az éles fogai is… majd megindul felénk.

Én nem akarok a vacsorája lenni!

A varázsló mögé bújok és megmarkolom az ingjét, hogy ne mehessen el. Harapjon csak belõle az a kis szörnyeteg ha szerinte ártalmatlan. Pedig még egy éhes medve sem tûnik olyan ijesztõnek, mint ez a nagyra nõtt, két lábon járó varangyos béka.

Egyre közelebb ér, meglepõen fürgén lépked egyik zömök lábáról a másikra, majd megáll Daelas elõtt, de ezt már csak a válla fölött átlesve tudom meg, mert teljesen mögé húzódtam már.

- Gixyx. Gyertek. 

Meredten rábámulok, a szívem majd kiugrik a helyérõl mikor a varázsló rögvest utána is indul. Még mindig döbbenten, hogy a goblin megszólalt hirtelen azt sem tudom mit tegyek, de végül erõt véve magamon, hogy ne hátráltassam a kísérõm sem, utána indulok. A kis goblin egy városba vezet be minket, ami nagyon hangos és rengetegen nyüzsögnek a házak körül. Elhûlve fedezek fél még jó pár goblint szerteszét: a fûben, a fákon, sõt még a házak ablakaiban is. Rekedtes nevetésük összemosódik a náluk sokkal nagyobb emberekével.

Nem gyõzök csodálkozni azon, hogy megférnek egymás mellett, de a házak úgyszintén ámulatba ejtenek a magasságukkal, mintha maguk is fák lennének. Csupán az zavarja meg a bámészkodásom, hogy egyre több tekintetet érzek magamon, mintha minden szempár ránk szegezõdne, de nem úgy, mint abban a másik faluban. Itt nem félnek tõlünk, nem bújnak el, csak néznek, mert idegenek vagyunk.

Daelas, mintha csak tudná mit érzek, átkarolja a derekamat, így nagyon közel lehetek hozzá és máris biztonságban érzem magam. A karjából sütõ melegség mindig emlékeztet arra, hogy velem van és vigyáz rám.

Rámosolygok egy mellettem elhaladó emberre, mulatságos fekete koszfoltok vannak az arcán, de õt úgy tûnik nem zavarja. Most már nem félemlítenek meg a goblinok sem, bár nem szeretnék túl közel lenni hozzájuk, de lehet, hogy még az sem ijesztene el, amikor észreveszek valami nagyon szépet.

Az egyik nagy ház elõtt egy pokrócon csupa csillogó dolog van kirakva. Csak úgy szikráznak a fényben, szebben, mint a csillagok, szebben, mint a víztükör és nagyon sok van belõle. Rengeteg szín és forma, még több pokrócon. Látok olyan teás poharakat is, mint Simonnál, fényes anyagokat, amik szinte vonzzák a tekintetem és meg akarom érinteni õket.

Már mennék is arra, hogy mindent alaposan megnézzek, de Daelas nem enged el. Finoman terelve maga elõtt irányít az út mentén, de én még mindig inkább nézelõdnék, annyi különös dolog van itt.

- Ellon, totemeset játszol, vagy csak ennyire elgondolkodtál?

Elszakítom a tekintetem a hegyi kristályokról és felnézek a rám váró varázslóra.

- Kééérlek! Had nézzem meg, olyan szépek!

Kérlelõn ragadom meg az ingjét, míg õ sóhajtva egyenesedik ki és pillant el valahová. Nem értem hová siet ennyire, hiszen semmi fontos dolga nincsen, akkor meg miért ne nézelõdhetnék?

- Elõbb keressünk valami szálláshelyet. – megfogja a kezeim és finoman lefejti az ingjérõl – Utána visszajövünk, rendben?

Bólintok, bár nem szívesen hagyom itt a rengeteg érdekes látnivalót, de ha visszajövünk, akkor majd mindent megnézhetek, így nyugodtan követem Daelast arra, amerre vezet, de néha még mindig nem tudom megállni, hogy ne torpanjak meg egy-egy ismeretlen tárgynál.

Egy aranyszínû kalitkában tenyérnyi kismadarak, ezer színben pompázó tollakkal, pici fekete szemekkel. De…

- Miért van összekötözve a csõrük? – mutatok abba az irányba, hogy a varázsló is lássa.

Az apró csõrökre több rétegnyi cérna van tekerje és egy masnival összekötve. Szegénykék…

- Szivárványmadarak, de itt csak alvómadárként emlegetik. Ha elkezdenek énekelni, mindenki elálmosodik a közelükben és elalszik.

- Tényleg? – ettõl az apró madártól? – Akkor miért tartják õket?

- Ha egyszer látsz egy goblin fiókát, majd megérted. – nevet fel én pedig csak megingatom a fejem, jelezve hogy nem vagyok kíváncsi egy goblin gyermekre.

Ha olyan kicsi egy felnõtt, milyen pirinyó lehet egy csecsemõ?

- Ott egy fogadó.

Követem a tekintetét és kétszárnyas faajtó felé, ami fölött valami írás van, de nem tudom elolvasni.

Belépünk az ajtón és odabent ismét egy tucat ember látványa fogad. Kerek asztaloknál üldögélve hangosan beszélgetnek, nagy pohárból iszogatnak, van aki egy tányérról falatozik, de mindenfelé egy különös szúrós szag terjeng. Nem olyan rossz csak még nem éreztem ilyet.

Az viszont már egy cseppet sem tetszik, mikor egy újabb goblin toppan elénk.

Ennek sárgászöld bõre van, a füleiben apró fülbevalók csillannak, a feje búbján pedig egy fûcsomóra emlékeztetõ kupac, fekete haj.

- Trixie. Asztalt, vagy szállást? – kérdezi röviden.

- Szállást és vacsorát. – válaszol a varázsló, a goblin pedig egy darab fakéregre karcol valamit a jókora karmaival, majd hozzá képest magas hangon kiabálni kezd egy ismeretlen nyelven.

Megjelenik egy másik apróság is, aki egy hevenyészett mozdulattal int, hogy kövessük. Felfelé a lépcsõn átkarolom Daelas karját, míg a szemem le nem veszem az ugráló lényrõl, akit egy cseppet sem tántorít el, hogy a lépcsõ fokai magasabbak nála.

- Daelas… miért van ilyen sok belõlük? – súgom halkan.

- Õk is itt élnek Ellon.

- Nem bántják egymást az emberekkel? – pillantok fel meglepetten.

- Miért tennék? – von vállat, s ez az egyszerû kijelentés elgondolkodtat.

- Hát… mert mások. – bököm ki, de aztán eszembe jut, hogy semmit nem tudok arról, hogy a háborúk után mi történt a világban, hogy ki gyõzött, vagy egyáltalán csak annyit, hogy hogyan éltek ezután. Annyit tudok errõl amennyit nagyon sok éve elmeséltek és akkor még az erdõk népe nem élhetett békességben az emberekkel.

- Hasznosak egymásnak. – szólal meg egy kis gondolkodás után – Az emberek elvégzik a nehéz munkát, amit a goblinok nem tudnának, õk pedig segítenek abban, hogy megtalálják a földben az aranyak. Jó a szimatuk és okosak.

Olyan furcsa ez így, de mégis megnyugtató, hogy nem kell attól tartanom, hogy itt is úgy viselkednek velem, mint Simon falujában. Most már érzem a különbséget a két hely között, mintha teljesen más világ lenne az lomberdõ két végén: az egyik oldal, ahol az emberek még mindig tartanak az erdõk népétõl, talán gyûlölik is õket, ha arra gondolok, hogy el akartak vinni engem és eladni, a másik végén pedig már-már varázslatos milyen békesség van.

A goblin megtorpan egy ajtó elõtt, majd amint Daelas kinyitja, besiet rajta és gyorsan körbejárja a szobát. Az egyik szekrény alól elõhúz egy kulcsot és elénk cipeli, aztán pedig már itt sincs.

Körbenézek a szobában, elhúzom az ablakot takaró sötét függönyt és a napfény mindent eláraszt.

- Meddig maradunk itt? – kérdezem izgatottan, mikor észreveszem hogy az ablakból szépen rálátni azokra a csillogó dolgokra a pokrócokon.

- Csak egy éjszakát, reggel indulunk. – lép mellém és õ is és kinéz.

- Te már voltál itt?

- Átutazóban.

Nézem ahogy leteszi a csomagját az egyik ágyra, ezért én is így teszek és a másikra helyezem a batyumat. A takarót ki sem kell majd vennem, itt az ágyon is jó puha, vastag takaró van, mikor pedig a párnára dõlök, szinte teljesen belésüppedek olyan puha. Boldogan nevetek fel és magamhoz szorítom a friss illatú anyagot ami sokkal, de sokkal kényelmesebb, mit a csupasz föld.

- Na, mi lesz? Már nem is akarsz körülnézni? – vigyorog rám a varázsló, de nem kell kétszer mondania.

Feltápászkodok és izgatottan követem lefelé, félig mögé húzódva mikor idegenek mellett megyünk el, de nem azért mert félnék tõlük, nem érzek rosszindulatot senki felõl, csupán nem akarok az útjukban lenni.

Odakint már indulnék is a kicsi sátrak és pokrócok felé, de Daelas gyengéden megragadja a karom. Kérdõn pillantok rá.

- Ne nyúlj semmihez. Még a végén tolvajnak néznének.

- Jó, nem fogok.

Elégedetten biccent, majd lassú léptekkel jön mögöttem, míg én rögtön kinézem magamnak az elsõ érdekes dolgot, azokat a furcsa madarakat. Nem nyúlok a kalitkához, csak közelrõl nézek rájuk és a gyönyörû tollaikra. Szeretem a madarakat, de vicces lenne, ha folyton elaludnék tõlük.

Tovább megyek és megnézem a halvány színû hegyi kristályokat, bár olyat láttam már, néha a vízesés melletti sziklákon is megjelentek, de sosem nõttek olyan nagyra, mint azok amik itt vannak. És még ékszereket is készítettek belõlük, felismerek néhányat, még egy díszes koronát is látok. Nem is tudtam hogy bárki viselhet koronát és nem csak a királyok.

A következõ sátornál furcsa gömb alakú üvegek vannak egy faragott fa állvány között, bennük sárgás homokkal. Homlokráncolva vizsgálgatom, de semmi különleges nincs benne. Ki akarna homokot venni, ha a lábunk alatt is van bõven?

- Ez mire való? – nézek hátra Daelasra.

- Méri az idõt. Homokórának hívják. – magyarázza nyugodtan.

- Hogy mûködik?

Felsóhajt, majd közelebb lép és rámutat az egyikre, ahol a fában egy vonal van belekarcolva.

 - Ez egy egyes. Ha a homok lepereg a másik oldalába, eltelik egy óra. – megfogja az üveget és fejre fordítja, a homok pedig lassan elkezd átfolyni a másik üveggömbbe.

Csodálkozva figyelem, hogy milyen lassan megy, szinte alig fogy belõle, de az üresben mégis egyre több van. Nagyon érdekes.

- Ugye nem akarsz itt állni, míg mind át nem pereg?

Szusszanva hátranézek a vállam fölött, de aztán meglepõdöm, mert azt hittem megint mérges, de inkább csak mosolyog. A karjait összefûzi a mellkasÁn és próbál szigorú lenni, de most már nem tud becsapni.

Rámosolygok és továbbmegyek, nézelõdve az arany ékszerek között, majd rengeteg ruha és díszes holmi következik, edények, szõnyegek, azután pedig megint állatok, mint elõször. Vannak madarak is, egy beszélõ madár, de aztán meghallok egy összetéveszthetetlen halk suttogást és rögtön a forrását kezdem keresni. Alig hallható, mintha valamivel betömték volna a fülemet, de aztán az egyik sarokban félretéve megtalálom az üveggömböt és benne az alig úszkáló fekete aranyhalat. Õ suttogott, de senki sem hallja Amit mond csak én.

- Hé, mi a baj? – kérdezem tõle halkan, mire felfelé pillant a szemeivel és megáll a mozgásban.

- Te hozzám beszélsz?

- Igen. Mi a baj? Fáj valamid? – aggódva nézem az alig meglibbenõ úszóit.

- Ellon, kihez beszélsz? – hallom Daelas hangját, de nem emelkedem fel, fülelek, hogy meghaljam a kis halat.

- Ez az ostoba ember! – csap az uszonyával a kövér árus felé – Látod ezt itt? – mutat lefelé a fényes kõre – Sókristályt rakott a vizembe! Ne elég, hogy a tûzõ napon melegít, de még meg is mérgez!

- Várj, majd kiveszem. – nyúlok elõre, de mikor az ujjaim beleérnek a vízbe hirtelen a semmibõl érkezik a csapás egy vékony pálcától, mire éles fájdalom hasít a kézfejemre.

Azonnal elrántom onnan és ijedten nézik a mérges férfira.

- Ne fogdosd az árut, hacsak nem akarod megvenni!

- De hát õ nem bírja ki a sós vizet! – mutatok a hallra, de a férfi már a másik oldalra fordul és nem figyel rám, de nem merek újra a vízhez érni.

Daelas megragadj a karom és felhúz magához, majd a sajgó kezemet megemelve nézegeti a vastag pirosló csíkot, ami még mindig borzalmasan csíp.

- Mondtam, hogy ne nyúlj semmihez.

- De fáj neki. Azt mondta sókristályt tettek a vízbe. Az aranyhalak pedig az édes vizet szeretik, mert a só marja a pikkelyeiket. – magyarázom neki is sietve és rámutatok az üveg tartályra.

Odanéz, majd lassan megemeli az egyik szemöldökét és visszanéz rám.

- A hal mondta? – hangsúlyozza ki a „hal” szót.

- Õ. El fog pusztulni ha az a kõ ott marad.

- Te beszélsz a halakkal?

Türelmetlen hangot hallatok, mert amíg mi beszélgetünk, szegény pára tovább szenved. – Persze, hogy beszélek! Vízi elf vagyok!

A háló nélkül ami eddig lefogott már szabadon mozdulhatok, de persze eszemben sincs eltávolodni Daelastól, amíg ezek a romlottságot árasztó emberek körülállnak minket.

Biztos a varázserejét használta arra, hogy kiszabadítsa magunkat, ezért nem volt szabad mozdulnom, de most gyorsan oldalra csúszom róla, hogy ne akadályozzam õt a mozgásban.

Már állna is fel, de hirtelen visszadõl a térdére, a kezeivel megtámasztja magát én meg aggódva nézek végig rajta, de nem találta el a nyílvesszõ és más sérülést se fedezek fel rajta.

Ekkor viszont a háta mögött megpillantok valami olyat, amihez foghatót eddig még nem. Születésem óta fák között élek, de még sohasem láttam, hogy azok ágai indákként megnyúlva tekeregjenek a földön. Egyre közelebb kúsznak hozzánk az avarban, mintha kígyók csúszkálnának mindenfelé.

Összerezzenek, de legnagyobb döbbenetemre minket kikerülve elsiklanak mellettünk. A fejemben egy különös suttogás visszhangzik, egy mély rekedtes hang halk mormolása, de mégsem látok senki rajtunk kívül. Nem értem a nyelvet, a szavakat… mégis valami különös fuvallattal mintha megsúgná mit jelentenek és arra biztatna, ne féljek, mert biztonságban leszek.

Körbenézek, az indák a levegõbõl is elõre nyúlnak egyenesen a támadónk felé.

Daelas feláll és én is követem, de a tekintetemmel a megrázkódó fát kémlelem, ami az összes levelet lehullatja és mintha… a kopasz ágak között egy arc rajzolódna ki a hatalmas tölgyfa törzsén.

Felismeréstõl tágra nyílt szemekkel meredek rá mikor eszembe jut mi is lehet ez a lény: egy faóriás. Az õsi erdõk legöregebb fái, akik védelmeik az erdejüket az ártó idegenektõl.

Sok mesét hallottam róluk, de nem hittem, hogy valóban léteznek is.

- Braun... -  biccent a fa felé Daelas.

Ezek szerint õ ismeri? Meg sem lepõdött, mikor meglátta…

A hátunk mögül szörnyû sikolyok hangzanak fel, mire hátrakapom a fejem és elsápadva lépek közelebb a varázslóhoz. Nem akarom látni… így is beleégtek a szemeimbe a szörnyû képek. Többet nem akarok látni belõlük.

Inkább a varázslatos teremtményre függesztem a tekintetem, aki elõttünk áll és próbálom kiûzni az emlékezetembõl a fulladozó embereket, de nem hiszem, hogy egyhamar sikerülni fog.

A faóriás gyökerei lábakká fonódnak össze, míg lassan visszahúzza az ágait is és minden elcsendesül. Nem nézek hátra, csak elõre.

- Hogy találtál meg? – kérdezi tõle a varázsló.

Kíváncsi lennék hogyan ismert meg Daelas egy ilyen teremtmény, de nem kérdezõsködök pont most, mert megint csak megharagudna és morcos lenne.

Az óriás csak néz ránk azokkal a hatalmas fekete szemeivel, s mikor egyik pillanatról a másikra közelebb hajol ösztönösen lépek hátra, pedig tudom, hogy nem bántana. Érzem és az a suttogás a fejemben ismét felhangzik: Ne félj, biztonságban vagy.

Õk nem bántják azokat, akik éppúgy tisztelik a természetet és az életet, mint õk és az elfek is. Ezt tudom, mégis olyan különös, hogy nemrég még egyes egyedül voltam a barlangomban, aminek minden apró szegletét, kavicsát ismertem, minden fát, bokrot, virágot, az összes kagylót ami lezuhogott a vízesésen, most pedig minden ismeretlen körülöttem és csupa olyan dolog vesz körül, amirõl nem tudtam, hogy létezik. Gyerekként megtanultam, hogyan ismerhetem fel a világ számos élõlényét, mégis elõször látni õket… egyszerre félelmetes és lenyûgözõ.

- Ismerlek már régrõl. Nem volt különösebben bonyolult.

Ahogy óvatosan felmászunk a hatalmas fára és lassan eltávolodunk a hátunknál lévõ borzalomtól, percrõl percre elcsitul a feszültség és egy kicsi békés nyugalom szivárog be a bõröm alá, miközben az apró madarakra mosolygok, amik az ágakon billegnek.

Eddig még egy állatot sem láttam az erdõben, pedig reggel óta úton vagyunk. Biztos azok is megijedtek a sárkánytól és elrejtõztek egy biztonságos helyre.

- Daelas... nézd, egy gyûszûvirág – mutatom neki rózsaszínû elegáns virágot - A manók pénze. Azt mondják, szerencsét hoz. 

- Annyit nem, mint hiszed – mondja a növényre pillantva - Ha ezen múlik a szerencsénk, régen rossz. 

Miért kell neki mindig ilyen borongósnak lennie? – gondolom, de aztán valahogy értelmét is veszti amikor rám mosolyog, most úgy õszintén és nem olyan gúnyosan mint mikor meg akar bántani. Így sokkal jobb, nem néz ki olyan gonosznak, mint egy lidérc a mocsárból, pedig tényleg, nagyon is hasonlít a lidércekre. Bár még nem láttam õket, de sápadt bõr, színtelen szemek és haj… viszont a lidérceknek nincsenek ilyen furcsa jelek a bõrükön. És azok csakis nõk.

A gondolataimból visszaránt a jelenbe egy puha simogatással, jól esik a meleg tenyerét az arcomon érezni, mert kicsit hideg van itt az erdõben és az érintés is nagyon jó. Mielõtt  belepottyant a tavamba, már el is felejtettem milyen érzés.

- Bírd ki még egy kicsit, aztán kapsz vizet és pihenhetsz – ül le, a táskáját is maga mellé helyezve, míg én boldogan bólintok és visszaülök a madarak mellé.

A kicsi tisztáson csak ketten maradunk, a faóriás itt rakott le mindet távol az emberektõl, akik viszont ritkán térnek le a már kitaposott ösvényrõl. Daelast is nyugodtabbnak látom, gondolom akkor itt tényleg biztonságban vagyunk.

Ami pedig csak még jobbá teszi a tisztást, az a szélén elterülõ kisebb tó, amibe mindig friss víz csörgedezik egy föld alól feltörõ forrásból. Ahogy teljesen elmerülök benne a testem szinte feltöltõdik, új életre kel és jólesõn engedem ki a levegõt, hogy az hatalmas buborékokban ússzon a felszín felé. Csodálatos végre vízben lenni!

Alaposan megmártózom, úszom is egy kicsit, majd kimászva a víz partjára kinyújtózkodom és közben észreveszek egy-két leveli békát is a parton. Élénk zölden kirínak a barna földtõl, rekedt kuruttyoló hangokat hallatva õk is élvezi a nedves környezetet. Az õ nyelvüket nem értem, halak nincsenek, ez a tó majdnem hogy lakatlan, csak néhány apró rákot láttam az alján, de azok nem voltak beszédes kedvükben.

Lustán oldalra pillantok mikor megrándulnak a füleim, pont mint mikor az erdõben a bokorból leselkedtek ránk és egy pillanatra megrémülök, hogy talán követett minket valaki, de szinte azonnal meg is nyugszom, amikor felkapva a tekintetem a varázslóéval találkozik össze. Csak õ figyelt…

Halványan rámosolygok, egy nagy lapos kõ tetején már lobog a szép halványkék varázstûz és most hogy a melegre gondolok rájövök, hogy fázom. Eddig eszembe sem jutott annyira örültem a víznek, de most hogy a hûvös esti levegõ végigsimít a még nedves bõrömön, érzem is hogy megborzongok.

Nagyon, nagyon ritkán fázom, de az erdõben hûvösebb van, mint ott ahol éltem.

Lemosom a lábaimról a homokot és gyorsan visszaveszem a ruháim és a batyumat megragadva elindulok Daelas felé, hogy a jó meleg közelében legyek.

- Fáradt vagy? – néz rám, a kezével megütögeti a földet maga mellett.

- Igen – biccentek. Azt akarja, hogy mellé üljek? Nem fogja bánni?

- Rendben, gyere ide – nyújtja felém a kezét.

Olyan furcsán viselkedik, mintha nem is õ lenne. Gondolkodok, hogy mit tegyek, a keze még mindig felém nyújtva, ezért inkább a tûzre fordítom és azt figyelem. Ha hozzábújok, akkor megint ki fog gúnyolni? Azt nem szeretném… de semmi kedvem egyedül gubbasztani mikor végre nem vagyok egyedül. És most Daelas sem morcos – bár tényleg nagyon különösen viselkedik -, talán beütötte a fejét amikor a földre löktem.

Végül letelepedek mellé, de úgy hogy ne érjek hozzá, de elég közel, hogy a lábaimon érezhessem a tûz melegét. Megfogok egy faágat és kíváncsian piszkálom vele a tüzet. Az ág körül mindig sötétebb kékké válnak a lángok és a tetejük a legvilágosabb.

- Félsz tõlem?

A kérdésre kicsit meglepetten pillantok rá, de õ nem engem néz.

- Miért?

- Tudod te azt. – sandít rám oldalasan, majd vissza elõre.

Eltûnõdöm, hogy pontosan mire gondol. Akkor volt a legfélelmetesebb mikor olyan csúnyán nézett íjászkodás közben, vagy amikor a barlangból jövet visszaszaladtam ennivalóért. De most…?

- Most egész kedves vagy. – motyogom az igazságnak megfelelõn. 

- Kedves… Vagyis ez egy „nem”?

- Nem… - homlokráncolva nézek fel rá - … vagyis igen, nem félek tõled. – bosszúsan elfújok egy zavaró hajtincset. – De azért nem kell gyakran morcosak lenned. Így sokkal jobb. Mi történt veled, hogy hirtelen kedves lettél?

Ha tényleg beütötte volna a fejét, az fájna. Attól biztos nem lenne boldog, ezért most már nem hiszem, hogy amiatt múlt el a borongós hangulata.

- Nem történt velem semmi. – morogja kelletlenül és mikor rá nézek, végre õ is hajlandó viszonozni a pillantásom.

- Akkor most már nem leszel morgós?

Felsóhajt, mintha nagyon fáradt lenne és megingatja a fejét. Rámosolygok, bár nem tudom, ezt a fejcsóválást igennek vehetem-e, de nemet sem mondott.

- Megyek, feltöltöm ezeket. – fogja meg a kulacsokat és elindul a tó irányába, ahol egy kisebb mederbe gyûlik össze a frissen feltörõ forrásvíz.

Ahogy elmegy mellõlem, máris hidegebbnek tûnik a levegõ, mert a testmelege is javított rajta egy kicsit, de így már tényleg hideg van és a ruháim is félig vizesek, attól pedig még hidegebbek lesznek. Megragadom a kis batyumat és elõhalászom belõle a puha takarómat, majd alaposan belebugyolálom magam, vigyázva hogy a szövet ne érjen a varázstûzhöz, elhelyezkedem. A kezembe akad az a furcsa golyó, amit a földrõl vettem fel miután Daelas kiborította a táskát. Most van idõm jobban megnézni a tûz vibráló fényében, de még mindig nem tudom mire való lehet.

- Reggel korán indulunk. A földön nem valami kényelmes, de próbáld kipihenni magad. – mondja, mikor visszaér és leteszi a kulacsokat egy fa tövébe.

Lehet, hogy elfelejtette, hogy én sohasem aludtam olyan puha ágyban, mint tegnap éjjel. Nagyon jó volt, legszívesebben fel sem keltem volna belõle, de a földön aludni már megszokott.

- Szerinted ez micsoda? – emelem fel a golyót, hogy láthassa.

Elveszi a kezembõl, majd megforgatja és egy fintorral az arcán visszaadja. – Ez a piacról való. A vezérüké lehetett.

- De mire való? Csak egy vasgolyó?

- Ólom. És hidd el, az Ólom Piac egy olyan hely amit te nem akarsz látni.

- Miért? – ráncolom a homlokom, mert nem értem miért lett hirtelen olyan szûkszavú.

Visszaül mellém, de nem mond semmit, ezért ismét én szólalok meg, kicsit halkan, mert a történtekre gondolva még most is elfog a jeges borzongás.

- Azok az emberek… oda akartak engem vinni, ugye? Azt mondták sokat érek. – gondolkodom a golyót forgatva – Pénzt kaptak volna értem? Ezért akartak magukkal vinni?

- Túl sokat kérdezel Ellon. – sóhajtja miközben kihúz egy szürkéskék takarót a csomagjából és a vállára borítja.

- Sajnálom… - igaza van. Megígértem, hogy ha nem hagyja hogy elvigyenek, akkor nem fogom idegesíteni, erre már megint kérdezgetek.

Úgysem számít már, mert meghaltak – gondolom szomorúan.

Csendben ülünk egymás mellett még egy darabig, majd egyre közelebb húzódom a varázslóhoz, mikor úgy érzem elálmosodom és a fejemet a vállának billentve tartom meg magam. Nem egészen kényelmes, de a takaró alatt jó meleg van és már a hajam is majdnem megszáradt.

- Feküdj le. – mormogja a fülembe, mire csak visszanyöszörgök valamit és hagyom, hogy gyengéden ledöntsön a földre, de mikor a csomagomat a fejem alá akarja tenni elkapom a kezét.

- Ne! Összetörnek a kagylóim.

- Akkor a földön akarsz aludni? – húzza fel a szemöldökét.

Csak megvonom a vállam, túl fáradt vagyok most a beszélgetéshez, nincs kedvem hozzá. Felrángatom a takarót, és összegömbölyödöm alatta, hogy az arcomat is eltakarja és csak a fejem búbja maradjon kint.

Érzem, hogy Daelas még mozgolódik, majd hamarosan azt is, hogy a hátamhoz simul és megemeli egy percre a fejem.

- Mit csinálsz? – nyöszörgöm méltatlankodva, de a hátam mögül máris kellemesen süt a langyos melegség.

- Aludj, ne beszélj. – súgja halkan, majd leereszti a fejem és mikor kinézek a takarókupacból látom, hogy egy fehér ruhakupacon fekszem.

Így sokkal puhább, ezért nem is szólalok meg ismét, csak elégedett mosollyal lehunyom a szeme és helyezkedve egy picit gyorsan el is alszom…

Kérdõn nézek fel rá, kicsit még mindig szomorú vagyok, de nem tudom elképzelni sem mit fog szólni, mert eddig mindig csak mérges lett ha mondtam valami.

De eldöntöttem. Ha megint rosszul bánik velem el fogok szökni tõle.

- Igazad van. Sajnálom.

Egy kicsit jobban megnézem az arcát, hogy nem gúnyolódik-e, de nem. Egészen komolynak és nyugodtnak tûnik.

- Aki túl büszke ahhoz, hogy segítséget kérjen, nem képes az õszinte köszönetre és bocsánatkérésre. – mondom csendesen.

Nehéz kiigazodni rajta, mert nem ismerem még és képtelen vagyok eldönteni, hogy komolyan mondta-e amit mondott. Furcsán hangzik az õ szájából, hogy igazat ad nekem, annak ellenére hogy buta kölyöknek tart akivel csak a baj van. Talán meg kellene próbálnom nem kérdezni tõle semmit, hanem inkább majd magam jövök rá valahogy mi az az ismeretlen valami.  Legalább kipróbálhatom, hogy ha nem talál bosszantónak, akkor nem lesz-e egy kicsit… boldogabb. Olyan lehangoló, hogy sohasem mosolyog. Pont úgy levert leszek tõle, mint attól ha beborul az ég.

Daelas már el is indul és meg sem vár pedig még kérdezni akartam egy utolsót, mert kíváncsi vagyok mit válaszolna, ezért gyorsan mellé sietek, hogy fel tudjak rá nézni.

- Ha arra kérnélek, hogy visszakísérj a barlanghoz, megtennéd?

- Mintha már említettem volna korábban, hogy naiv vagy – nem néz rám, a tekintetét elõre szegezve tartja.

Gyorsít a lépteim, de nem maradok le. Ha ezzel megint arra célzott, hogy semmit sem tudok akkor nincs igaza. De azt ugyan honnan kellene tudnom, hogy mire gondol éppen, ha nem mondja el?

- Csak jóhiszemû – javítom ki hamar. 

Felsóhajt. - Ellon... ebben a világban mindkettõ halálra van ítélve. Ha nekem nem hiszel, akkor okulj a környezetedbõl, abból, amit eddig láttál, amit látsz és látni fogsz még. 

Eddig nem láttam semmi rosszat. Az egyedüli rossz dolog ami történt az Daelas bántásai, de a barlangon túli világ gyönyörû. Csodaszépek az erdõk, az emberek is nagyon érdekesek voltak, csak kár hogy féltek tõlem, és az a tea is nagyon finom volt. Igaz, az tényleg meglepett hogy valaki tõlem félt, kivéve azt a kisfiút, aki hagyta hogy megöleljem, mert a varázsló bántani akarta.

- Mi ketten túlságosan különbözünk – nem látja, hogy egy csomó szépség van körülötte? - A legnagyobb különbség, hogy te harcos vagy, embereket ölsz, én pedig...

- A legnagyobb különbség... -  szakít félbe - ...az, hogy téged érdekel a körülötted élõk sorsa, segíteni akarsz nekik, engem viszont a legtökéletesebb mértékig hidegen hagy.

Hogy mondhat ilyet? Hiszen õ is egy élõlény, egy varázsló, aki a természet adta erõ miatt használhatja a képességeit.

Elfordulok tõle, most még inkább úgy érzem, hogy hiba volt vele tartanom. Talán nekem is azt kellene mondanom, hogy „Igazad van. Sajnálom.”, mert túlságosan elvakított a vágy, hogy megkereshetem a népemet, hogy újra közöttük élhetek a szüleimmel, a barátaimmal és mindenkivel együtt. Eljöttem egy idegen varázslóval aki sokkal erõsebb nálam és haladunk valahová, de fogalmam sincs hová és miért. Hová utazhat õ? És tényleg csak azért jött az otthonomba, hogy engem is magával vigyen?

Azt hittem azért akarja, hogy vele tartsak, mert meg akarja ismerni az elfeket, mert tanulni akar rólunk, de már rájöttem, hogy ezt hinni tévedés volt. Hiszen egyáltalán nem is kérdez semmit és nem is ismeri a fajtámat, úgy, mint aki valóban kutatni akarna utánunk. De hát akkor mi célja van ezzel?

Csak nem azt akarja… nem, Daelas hallhatatlan varázsló és nem is tud a mi legnagyobb kincsünkrõl, szüksége sem lenne rá. Akkor…

Megrezzennek a füleim, ösztönösen állok meg és lesek hátra a vállaim fölött, mert olyan érzésem van, hogy valami figyel onnan. Bizseregnek a füleim az idegesítõ érzéstõl a követezõ pillanatban pedig Daelas is megtorpan és rám mered. Õ nem érzi?

Ekkor kilép egy ismeretlen férfi a fák mögül – egy ember – és megáll az ösvény közepén, mintha szándékosan itt várakozott volna míg ide nem érünk. Olyan rosszindulatú mosoly terül szét a bronzos arcán, amitõl a hideg futkos a karjaimon és félelem kezd el növekedni bennem.

Daelas rögvest mellém lép és maga mögé húz. Kicsit ágaskodva lesek ki a vállai fölött, hogy lássam az idegent, de nem mozdulok onnan.

- Add át a fiút – szólal meg rekedt hangon és felém bök az ujjával mire szabályosan összerándulok az ijedtségtõl.

Mit akarhat tõlem?

- És persze ez nem kérés volt, ugye? – kérdez vissza a varázsló mire felkapva a fejem meredek az arcára, azon gondolkodva, hogy most át akar-e adni neki, mert akkor inkább elfutok, amilyen messzire csak tudok.

Érzem, abból az emberbõl áradó gonoszságot. Olyan mint a mérgezett levegõt, csak méregfüst helyett a rosszindulat köde terjeng benne nyomasztón és ártón. Még sosem éreztem ilyesmit, de szinte elszívja a levegõt elõlem.

- Javaslat.

- Óh, hogyisne, ami egy kérést takart. Vagy ezt egy parancsnak szántad? 

- Lehetõségnek. – mondja a férfi, de nem értem mirõl beszélgetnek.

Elbújok Daelas hátánál és félénken hátrapillantok a mögöttünk elterülõ sötétségre, amit csak egy halovány holdsugár és a varázsló fénygömbje világít meg. Úgy érzem valaki figyel…

- Olyan lehetõség ez, amivel élnem kellene?

- Ha van eszed, azt teszed.

Nem fog átadni nekik ugye? Nem hozott volna magával, ha csak úgy odaadna egy idegen embernek, igaz?

Félek… mert minden mese és rémtörténet, amit gyerekkoromban hallottam az emberekrõl most eszembe jut. A mesélõ beszélt olyan halandókról akik levágják az elfek füleit és trófeaként kiállítják. Olyanról is mesélt, aki megtartja a hosszú, kékes hajfürtöket és a ruhája ékeként viseli magán. Nem akarom, hogy velem is azt tegyék…

- N-ne engedd neki, kérlek. – kapaszkodom a hátán az ingjébe – Ígérem jó leszek, nem csinálok bajt és nem fogok kérdezni sem csak ne engedd, hogy elvigyen. – kérem halkan.

- Nem visz senki sehová. – jelenti ki hangosan, hogy nem csak én hallom meg, hanem az elõttünk álló zord külsejû férfi is, amivel kicsit megnyugtat, majd halkabban hozzáteszi – Ne kapaszkodj belém, mert nem tudok tõled mozogni.

Elhúzom a remegõ kezeim az ingjétõl, pedig úgy sokkal biztonságosabb érzés volt, mint így kapaszkodó nélkül ácsorogni mögötte. Hol elõre, hol hátra pillantok, mikor a férfi lassan a száját megnyalva elõhúzza a görbe pengéjû kardját és tesz pár lépést elõre.

- Nem tudom te mi szerzet vagy fakószemû, de az Ólom Piacon jó pénzt adnak majd érted is. – vigyorogva felénk veti magát, a varázsló pedig hirtelen eltávolodik tõlem pár lépésre, én meg lejjebb húzódok az ösvényrõl.

Értetlenül nézem õket, aggódva, mert Daelas elõ sem húzta a kardjait, pedig az a másik fegyver nagyon élesnek tûnik, megvághatja vele õ pedig nem akar védekezni sem?

Az idegen hangosat kiáltva nekiront, én meg összeszorítom a szemem, nem bírok odanézni, félek, hogy mi fog történni, de amikor nem hallok semmit a lihegésen kívül óvatosan mégis meglesem mi történik és látom, hogy a férfi újra ráront a varázslóra, aki könnyedén oldalra fordul, a támadó pedig kis híján elõre bukik a lendülettõl. Lélegzetvisszafojtva várom mi fog történni, amikor ismét támadásba lendül, de ezúttal Daelas sem húzódik el, a férfi kardja a válla mellett suhan el, éppen csak nem ér a ruhájához, õ pedig hirtelen elkapja a férfi csuklóját és oldalra fordítja.

A hátborzongató reccsenéstõl rosszul leszek, fõleg mikor a haramia ordítani kezd, csúnya szavakat kiabálva a varázslóra aki felkapja a férfi kardját és a markolatával a tarkójára súlyt mire az a földre esik.

Úgy érzem az ennivaló újra a torkomban van és ha nyelnék egyet biztos, hogy még rosszabbul lennék, pedig már így sem tudok megmozdulni.

- Ellon, gyere ide! – sürget felém intve, de nem nagyon bírok megmozdulni, a lábaim mintha kõbõl lennének a földön fekvõ férfira pillantva, akinek a kézfeje oldalra csavarodva áll egy természetellenes szögben. – Ellon!

Az éles hangra sikerül mozgásra bírnom a lábaim, s mikor mellé érek és hátratol észreveszem miért sietett annyira: mert újabb férfiak tartanak felé, két-két hosszú tõrrel, az egyik zömökebbnél meg egy nagy háló van, csomókkal a végén.

Tud õ harcolni négy emberrel egyszerre? Mi lesz ha megsérül? Bármilyen bosszantó is nem akarom, hogy megöljék õt.

Egyszerre ketten mennek ellene, de már Daelas is elõhúzza a karjait és rögtön az elsõ csapással ki is repíti az egyik kezébõl a fegyvert, a másiké pedig kettétörve hull a földre, mintha csak egy faággal indult volna harca. Meglepetten nézem a varázsló kardját, ahogy ezüstös fény dereng körülötte, mint a holdsugár. A harmadik támadó hátrálni kezd az ösvényen.

- Most én javaslok nektek valamit. – szólal meg hidegen Daelas, az arcán félelmetes mosollyal – Többé ne kerüljetek az utamba, ha élni akartok.

A hálót fogó férfi elszalad, be az erdõbe, de rövid úton a másik kettõ is négykézláb próbál menekülni mikor a varázsló ismét felemeli a kardját, ijedten ugrok oda hozzá.

- Ne öld meg õket! – kérem, könyörgõ szemekkel.

- Inkább õk öljenek meg téged? – húzza fel a szemöldökét.

Megrázom a fejem, nem akarom hogy engem bántsanak, azt se hogy neki baja essen, de ezek az emberek már menekülnek, akkor miért kellene végeznie velük?

Felsikkantok ahogy felemeli a kardjait arra számítva hogy olyasmi tárul majd a szemem elé, amit sohasem akartam látni, de aztán mégsem az élükkel, hanem a markolattal üti meg mindkettõt és a vezérükhöz hasonlóan ájultan elterülnek a földön.

Halványan rámosolygok köszönet képen, de nem viszonozza így lesütöm a szemeim, míg õ lehajol és kifordítja az oldalukon függõ rongyos táskát. Kihull belõle egy csomó minden és valami kerek a lábaimnak ütközik. Lehajolok és fölveszem a szürkén fénylõ nehéz golyót, fogalmam sincs mi lehet ez, de ekkor újra megrándulnak a füleim, mintha valami veszély leselkedne rám mögülem és megfordulva meg is pillantom mi az.

Pánikba esve kapok levegõ után, a holdfénynek hála a bokorban megcsillan az ezüstös nyílhegy és egy ember alakja, aki egyenesen Daelasra céloz a fegyverével, majd elengedi a nyilat. A szemeimet szorosan összepréselve nagyot taszítok a varázslók, a lendülettõl én is utána esem és rajta kötök ki, de nem érzek fájdalmat, csak az elsuhanó nyíl surranását hallom.

- Mi a…

Kinyitom a szemeim és már látom is, hogy a férfit bámulja a bokorban, aki újabb nyilat húz fel. Elõkapja a tõrét és még fektében hajítja el úgy, hogy egyenesen a nyilas nyakába fúródik. Még sötétben is látom a bõrére kifolyó sötét nedvességet, amitõl elfog a remegés mielõtt még a semmibõl ránk zuhanna egy vastag nehéz dolog. Kapálózok a kezeimmel és a lábaimmal, de túl nehéz és túl nagy ahhoz, hogy levessem magamról. Egy háló, de sokkal nagyobb mint a halászoké, a kötelek is majdnem olyan vastagok, mint a karom.

- Megvannak fiúk! – kiált fel valaki, a szívem pedig meglódul.

- Maradj nyugtom. – súgja Daelas.

- De-de jönnek…

- Látom.

- Mi lesz most? – pillantok rá, a szemeim szúrni kezdenek, de õ meg sem moccan csak fekszik egy helyben. Õ miért nem fél?

- Bízz bennem, jó? Csak most az egyszer maradj csendben és ne mocorogj.

Remegve bólintok és úgy maradok ahogy elestünk, félig rajta fekve szorítom az ingjét, mikor a kötelek hálójában kiszúrom a fák közül elõlépõ alakokat. Egy, kettõ… heten…

- Héj a láncokat is hozzátok!

Beszélgetnek és a legtöbben egyre közelebb merészkednek hozzánk, a ruhájukból furcsa füstös szag árad, ami szúrja az orrom, ezért inkább belefúrom az arcom Daelas ingjébe, hogy ne is lássak semmit. Azt mondta bízzak benne, de annyira félek. Õ miért fekszik ilyen nyugodtan?

- Tyûha! Ez tényleg egy élõ vízi elf! – kiáltja valaki – Egy vagyont ér!

Körbesandítok. Mind körülállnak minket és mikor az utolsó is elõbukkan a vastag kötelek felizzanak, kéken ragyogva melegen simulnak a hátamhoz, majd egy pillanat alatt porlad szét az egész, mintha soha nem is lett volna…

Elõször azt hiszem megint gúnyolódni fog, de aztán mégis elindul be a házba én pedig a nyomában sietve követem. Amíg készül az ennivaló összehajtogatom a takaróm és a levetett elf ruhám is elteszem, mert Daelas adott egy másikat amit mostantól viselnem kell. Még midig kényelmetlen, hogy mindenhol hozzám súrlódik, de az emberek nem járnak meztelenül. Talán ki kéne próbálniuk és akkor rájönnének milyen kényelmes is úgy, de ezt nem én fogom elmondani nekik.

Sorban megeszem az elém pakolt zamatos, lédús gyümölcsöket. Nagyon éhes vagyok így mind belém fér, de azért egy almát elteszek késõbbre a barackok mellé. Elrendezem a kis batyut és a ház elõtt sétálgatva várakozom Daelasra, míg õ is elkészül. Az emberek nem jönnek közelebb csak távolról figyelnek ahogy én is õket. A külsejük nem is különbõzik annyira a vízi elfekétõl.

Az egyik kislánynak egy virágkoszorú csücsül a fején és arról igyekezik elhessegetni a méheken amin elmosolyodom és teszek felé egy lépést hogy szóljak, a méhek nem fogják bántani csak a virág nektárjára éheznek, de amint észreveszi hogy közeledem, elszalad. Ez kicsit elszomorít, mert nem akartam semmi rosszat, ezért csak lehuppanok a friss fûre és távolról nézem õket.

Hamarosan nyílik az ajtó én pedig felállok és elébük megyek, de a varázsló hirtelen egy bokor felé fordul és egy villámgyors mozdulattal célra tartja a nyilat. Mi történt?

Alig fogalmazódik meg bennem a kérdés, mikor egy kisfiú bújik elõ a dús bokorból, hatalmasra nyílt barna szemeivel.

Ösztönösem nyúlok a varázsló karja után, hogy eressze le az íjat, majd a felismeréstõl megkönnyebbülten, hogy ez a gyerek nem szalad el tõlem óvatosan érte nyúlok, majd finoman megérintem, hogy megnyugtassa, figyelmen kívül hagyva a mogorva Daelas horkantását. Annyira… fejbe vágnám egy kõvel ezért!

Végül csak megfogom azt az íjat és elhajítom amilyen messzire csak tudom.

- Nem kell, hogy érdekeljen. – szólal meg, de Simonhoz intézi a szavait - Nem magyarázkodom és nem azért mondom, hogy ezzel könnyítsek a lelkemen. Te mondtad, hogy rád bármikor számíthatok, hát birkózz meg vele. Most már tudod, mit vállaltál, ha nem tetszik, bármikor kiszállhatsz, akár most is. Megmondhatod, hogy hagyjalak, hogy többé ne keresselek fel és te élheted nyugodtan tovább az életed. Ez az egyetlen döntés, amit te hozhatsz meg.

- Csak menjetek és vigyázzatok magatokra. – ingatja a fejét szomorúan, de búcsút veszek tõle és a kisfiút is elengedve elindulunk befelé egy ösvényen, ami egyenesen a sûrû erdõbe vezet.

Már jócskán benne járunk a végtelennek tûnõ erdõben, de nem érzem magam fáradtnak, pedig nagyon korán keltem. A lábaim talán kicsit tényleg fáradtak, de annyi gyönyörû látnivaló van itt, hogy teljesen megfeledkezem mindenrõl és legszívesebben minden ismeretlen növénynél megállnék és begyûjtenék belõlük néhányat emlékbe. Sajnos úgy is elszáradnának és elpusztulnának, így csak csendesen élvezem az este párás, nedves levegõjét az arcomon.

A semmibõl harsan fel egy hang, ami annyira megijeszt, hogy minden porcikám összerándul. Mint egy madár… egy hatalmas madár hangja, csak sokkal mélyebb és zengõ dallamú.

- Mi volt ez? 

Daelas csendre int, én pedig követem a tekintetét fölfelé a csillagos égre.

Tágra nyílnak a szemeim a látványtól, amikor megpillantom a hatalmas testû állatot az égen. A holdfény megcsillan a fényes pikkelyeken, ami nem olyan mint a halaké, mert sokkal nagyobb és hegyesebb.

Teremtõm, ez nem egy madár! Ez egy sárkány! Egy igazi, élõ sárkány!

Egy erõs, szúrós szag kezd el terjengeni körülöttünk, de idõm sincs végiggondolni mi lehet az, mert a varázsló megragadja a vállam és hátrahúz magával a fa mögé én meg vakon botorkálva követem kis híján hátraesek egy kiálló ágban ami végül kettétörik a talpam alatt.

Rápillantok, a szemei szinte világítanak a sötétben, de most megint mérgesnek tûnik.

- Szép volt kölyök. Nem is néztem ki belõled ennél több értelmet – morog rám ellenségesen.

Annyira idegesít! Már megint ezt teszi, pedig õ tehet róla, hogy ráléptem a faágra!

- Örülnék, ha nem kezelnél gyerekként – pillantok rá, de csendesen intézem a szavaim. A sárkányok tüzet okádnak a zsákmányukra…

- Hozzám képest csak egy pólyás vagy – vigyorog és most már tényleg elegem van belõle és abból, ahogy bánik velem! - Na, eleget pihentél, épp ideje, hogy eltángáljunk egy sárkányt. 

Ellépne mellõlem, de megragadom a ruhája elejét, olyan erõsen ahogy csak bírom és visszarántom, hogy majdnem az orrunk is összeérjen.

- Nem vagyok gyermek! Ne bánj velem úgy, mintha azt kellene tennem amit mondasz, mert nem kell! – sziszegem mérgesen, de nem emelem fel a hangom, nehogy az a dög ránk találjon.

Elmosolyodik. – Nincs most idõm erre Ellon. Elkapom a sárkányt mielõtt megint belebotlunk. Utána majd meghallgatlak.

Nem engedem el és lehet, hogy bármikor ki tudna szabadulni, de mérget vehet rá, hogy akkor fejbe verem egy kõvel!

- Nem megyek veled sehová. És honnan tudod egyáltalán, hogy nem vagyok-e idõsebb nálad?

- Ez egyértelmû. – húzza fel a szemöldökét, majd mintha figyelmen kívül hagyna ismét az eget kezdi kémlelni.

- Mindenért engem hibáztatsz pedig nem is tettem semmit! – hajtom le a fejem és közben eleresztem a ruháját. Még mindig mérges vagyok rá, de el is szomorít hogy ilyen gonosz – Honnan kellett volna látnom azt az ágat, ha eltakartad elõlem az utat? A sárkányok meg amúgy is rosszul hallanak és nem repülnének be a sûrû ágak közé. – sóhajom, majd leülök a fa tövébe miközben újabb rikoltás hangzik fel, de most már távolabbról.

- Ezt honnan tudod? Csak nem láttál már sárkányt? – kérdezi, de nem nézek fel.

Nem válaszolok. Õ sem méltat annyira sem, hogy meg akarjon hallgatni, akkor menjen csak és remélem felfalja a sárkány!

- Ugye most nem kezdesz el duzzogni?

Haragos tekintettel nézek fel rá, õ pedig karba font kezekkel nekidõl a fának.

- Nem vagyok gyermek! Egyszerûen csak elegem van belõled! Bárcsak soha ne is jöttél volna a barlangba! – fakadok ki, még az ujjaim is begörbülnek a markomban és úgy érzem az egész testem annyira forró, hogy hamarosan elpárolog a bõrömbõl a nedvesség.

- Had emlékeztesselek, hogy te is jönni akartál. Ne engem okolj azért, mert nem tetszik a kinti világ a burkod után. – von vállat, mintha nem is érdekelné.

Felállok és megkerülve a fát ott hagyom ahol van, majd elindulok visszafelé az ösvény szélén. Mire felkel a nap biztos visszaérek a faluba és Simon elég kedves, talán még segít is visszatalálnom a barlangba, vagy elmondja merre menjek…

Hátrarándulok mikor egy vasmarok szorul a karomra és sziszegve megfordulok.

- Hová mész?

- Haza.

- Nem. – jelenti ki rögvest, kiismerhetetlen arckifejezéssel – Arra megyünk… - mutat hátra - … ahogy megbeszéltük. Megegyeztünk. – emlékeztet.

Összeszorítom a szám és egy pillanatig fontolgatom, de tudom, hogy igaza van. Nem szép dolog megszegni egy egyezséget, sohasem tenném, de ha már errõl beszél… - Te sem tartottad be a tiédet. A faluban rengeteg ember volt, de senkit nem kérdeztél meg, hogy nem tudnak-e valamit a népemrõl. Még Simont sem pedig õ nagyon sokat tud az elfekrõl.

Azt mondta segít megkeresni a népemet, ha vele megyek, de eddig semmit sem tett, még csak nem is kérdezõsködött!

Megvillannak a szemei, pont olyan zorddá válik, mint mikor nem akartam belelõni a fatörzsbe most mégsem ijedek meg, ahhoz túl mérges vagyok rá.

– Õk nem tudnak semmit. Egyszerû falusiak, fölösleges lett volna kérdezõsködni. És most, hogy hála neked a sárkány eltûnt induljunk is tovább, ha még aludni akarsz ma éjjel. Van egy tó úgy egy mérfölddel odébb.

Még mindig szorítja a karomat és már kezd fájni a helye, de akkor sem engedi el mikor megrángatom. Végül szusszanva ernyesztem l a vállam.

- Nem akarok veled menni tovább, folyton megbántasz és rosszul érzem magam miattad. – motyogom a gazdag földet bámulva – Neked milyen érzés lenne, ha egyik nap a népem városában ébrednél? Nem értenéd a nyelvünket, nem ismernéd a szokásainkat, a természetünket, sem a fegyvereinket… nem tudod mi az a lansil, a moyra, vagy a niva. Ha egy idegen helyen ahol még sosem jártál nem tudod ezeket, az azt jelenti gyermek vagy? – nézek rá komolyan.