Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. <<2.oldal>> 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

linka2015. 04. 07. 21:55:57#32731
Karakter: Daelas



 Az odalent robbanó zajok pillanatában süket voltam a világra. De a zajok elhalkultak, magába szívta őket a sírszagú csend, s most is csak a szívem egyhangú üteme ver a bordáimon. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha elveszítem az eszméletem és az elmémre kecsegtető csend borul. 
Talán kellemes lenne és megnyugtató. Azt ígérné, hogy véget vet a további harcoknak, a bizonytalansággal teli félelemnek, amely a fejembe fészkelte magát évekkel ezelőtt, elhomályosítja a látásomat és mindenáron meghátrálásra akar késztetni, egészen addig, míg már nincs visszaút. 
Szemeim sarkából mindvégig figyelemmel kísérem Ellon heves mozdulatait, felül és arcán mintha a felismerés kísértete futna át. 
Fél pillanat, hogy én is megtudjam mi volt, ami kiváltotta belőle ezt a riadt felismerést.  

- Te megsérültél! - érinti meg ujjbegyeivel felsebzett bőrömet. 

- Semmiség, már gyógyul – nyugtatom meg csendesen.

Tudom, hogy én magam akármit mondhatnék neki, mert elhinné. Jobban bízik bennem, mint azt én valaha is kiérdemelhettem volna tőle. Az, hogy megvédem őt, természetes részemről és ösztönös. Hiszen azok után, amikbe belerángattam, legkevesebb, ha vállalom érte a felelősséget és kezeskedem a biztonságáról. Ennyivel még tartozom neki. Magamat figyelve még mindig nehezen hiszem el, hogy életben maradtam. Néha rutinszerűen végignézek magamon, a behegedt karcolások tömkelegén, a vágásaimon, amiket akarva-akaratlanul megkapok a figyelmetlenségem, vagy épp gyengeségem miatt, és ilyenkor újból és újból ráébredek, hogy talán már rég halottnak kellene lennem. Mégis ki tudja hányszor próbált már meg kijátszani engem az élet? 
És mégis, makacsul ellenálltam mindennek. 
Még mindig élek és ezt leginkább magamnak köszönhetem. 

- Biztos? Nagyon fáj? Segíthetek valahogy?

- Nyugodj meg Ellon! - simítom tenyeremet az arcára. - Pihenj inkább egy kicsit.

Makacsul a fejét rázza, ellenkezik velem, ami lassan egyre természetesebbé válik mindkettőnk számára. Még, ha rövid időre is, de mellette olykor-olykor sikerül megfeledkeznem a külvilágról, a céljaimról, az életemről. Felfoghatatlan és észvesztő, hogy van valaki, aki bármilyen formában is, de hatással van rám. 

- Mi... mi történt a többiekkel? Mind... meghaltak? 

- Nem mind – rázom meg a fejem. - Abban a hitben mentek el, hogy én már nem sok vizet zavarhatok majd. 

- De akkor bármikor visszajöhetnek, nem? Menjünk inkább, nem akarom, hogy miattam megint harcolnod kelljen. 

Nem értem a gondolatmenetét, de nem kérdezek rá. A harc nem azon múlik, hogy hol vagyunk, hanem azon, hogy mikor és kik támadnak ránk. Hiába választja a menekülést, ha közben bizonytalanság vesz körül bennünket minden irányból. Sietve kapkodja össze a táskákat, mindent összeszed anélkül, hogy nyugodtan átbeszélnénk ezt az egészet. 

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdem. 

Halvány biccentésével nem sikerül meggyőznie, ugyanakkor elfogadom és ráhagyom. 

- Nem fogok többet sírni. Ha te tudsz olyan erős lenni, akkor én is meg fogom tanulni – feleli határozottan. - Menjünk. 

A fejemet ingatom és hitetlenkedek a szavain és tettein, úgy, hogy közben én magam sem tudom miért is teszem ezt. Tisztelem őt a bátorságáért, amit tanúsít annak ellenére, hogy valaha is megkértem volna őt erre. Nekem soha nem számított semmi. Mindig, minden mindegy volt, akkor is, ha ölnöm kellett azért, mert mások ezt követelték tőlem meg. Nem gondolkoztam. Nem éreztem semmit, és az univerzum nem volt több számomra egy szétszaggatott illúziónál. 
Nekem mindig egyszerű volt átzuhannom a megsebzett felhőkön, és elnémítani pár pillanatra az egész világot. Nem kértem őt, hogy bizonyítson, hiszen már azzal kivívta az elismerésem, hogy mindent szótlanul tűr. Nem panaszkodik és nem roppan össze az alatt a súly alatt, amit észrevétlenül is a vállaira raktam. 
Ujjaim anélkül fonódnak a csuklója köré, hogy fájdalmat okoznék neki, vagy félelmet. Apró érintéssel is sikerül elérnem, hogy mozdulatlanná merevedjen és kíváncsian felém forduljon. 

- Ne akarj olyan lenni, mint én, Ellon. Soha ne akarj. 

- Miért? - kérdi meglepetten, és ez bánt. 

Az, hogy hasonlítani akar rám annak ellenére, hogy ismer, több, mint borzalmas. Nem akarom, és a későbbiekben ő maga is mélységesen megbánná. Miért akarna bárki is olyan lenni, mint én? Szótlanul figyelem, mert nem gondolom, hogy válasszal tartozom neki. Jöjjön csak rá egymaga, nekem bőven megfelel az is, ha csak később szembesül a valósággal. Egyenlőre még nem akarom, hogy csalódjon bennem. Összeszedem a kardjaimat és eleresztem a csuklóját. Mellette elhaladok és anélkül, hogy vetnék rá egy kósza pillantást, elindulok előre. Nem tartom jó ötletnek még mindig, hogy este induljunk útnak, de úgy lesz, ahogy akarja. Minden izmom megfeszül és kiélezett érzékekkel lépdelek egyre előrébb és előrébb. Lassan haladok, figyelve a környezetemre és Ellonra is egyaránt, mert nem szeretném, ha valaki váratlanul lepne meg bennünket. Érdektelenül vágok át az élettelen tetemek között, nem ízlésem a mészárlás, de nem hagytak számomra más megoldást. Néhányan önmagukat pusztították el az ostobaságuk végett. 
Könnyed léptekkel haladok, sietek és magam sem tudom még, hogy hová. Ellonnak jobb lenne, ha pihenne most. Alig aludt valamennyit és ez meglátszik rajta. Kimerült, még akkor is, ha jelenleg tombol benne az életösztön és a menekülési vágy. Ujjaim akaratlanul az oldalamon tátongó sebemre csúsznak. Ezúttal pontosan tudom milyen árat fizetek a győzelmemért. Tenyereim megizzadnak és elfehérednek az ujjaim, erősen, biztos satuban tartom kardjaim markolatát. Nem érzem magamat biztonságban. De azt hiszem az én biztonságom már egy jó ideje nem is lényeg.  
Kardjaim mindaddig a kezeimbe maradnak, míg meg nem pillantom a hajnal legelső sugarait, ahogyan a Nap fényei átszövik magukat a fák sűrű lombkoronáin és pettyekkel festik át a föld porát. 



*


Újra mélyre mártom a bemocskolt kendőt, hagyom, hogy a víz cseppenként kapja ki a szövetek közül véremet és halvány ereket alkotva szétfusson a semmibe. Lassan húzódnak össze a szövetek, már nem vérzik, de eddig sem ezzel volt a baj. Van valami, ami számomra sokkalta nagyobb fejtörést okoz. Rövid pihenőt tehetünk csak, mindössze annyi időre, hogy Ellon visszanyerje erejét valamelyest és megnyugodjon a testét körülölelő hűs víztől. 

- Még mindig fáj?

- Kaptam ennél nagyobb sebet is, nem vészes – válaszolom türelmesen. 

Egyre véresebb, koszosabb és reménytelenebbül csúfabb lesz a kendő a bőrömre száradt vértől. A víz már nem hozza ki maradéktalanul belőle a vöröset. Beleivódik az anyagba, olyan, mint egy régről megmaradt ócska, és mégis valamiért fontosnak tűnő emlékkép. Hiába próbálod meg elfeledni, az makacsul megkapaszkodik elméd egy rejtett szegletébe és beleeszi magát a tudatodba mindörökre. 

- Hadd csináljam én, kérlek! - kászálódik ki a vízből, könyörgő szemekkel figyelve. 

Nem támogatom. Nem kell engem babusgatni és azt sem várom el, hogy a sebeimet ápolja bárki is rajtam kívül. Jobban értek hozzá, mint ő. lehet, hogy neki könnyebben menne, de számomra így a kényelmes. Legalább tudom, hogy nem okozok magamnak nagyobb fájdalmat a kelleténél. 

- Jó ez így...

- Én jobban látom és nem kell lehajolnom hozzá. 

- Nem bírsz a fenekeden ülni? - kérdem bosszúsan. 

- Ne makacskodj, fogadd el a segítséget, úgy hamarább indulhatunk tovább – telepedik le mellém olyan elszántsággal a szemeiben, amihez hasonlót eddig még nem is láttam nála. Nem vagyok benne biztos, hogy ezeket a szavakat valóban ő mondta ki, de úgy tűnik az irányítás néhány másodperce már nem az embersége, hanem a makacssága kezében van. 
Nem állítom, hogy örömmel, de kénytelen vagyok beleegyezni, és ugyan, minek tiltakozzak, ha részben igaza is van? Várakozva figyelem óvatos mozdulatait, minden rezdülése olyan, mintha attól tartana, hogy valami bajt okoz, esetleg fájdalmat. De attól már nem kell tartania. Ettől rosszabb már semmi nem lehet. Félve pislog rám fel, nem is tudom miért, de olyan, mintha tartana tőlem valamiért. Tőlem, vagy attól, hogy esetleg megint valami olyat tett, amivel kivívta magának a haragomat. Ez abszurdum. Inkább meglepetést okozott határozott szavaival, mint bosszúságot. 

- Mi az? 

- A duzzogáson kívül parancsolgatni is tudsz? - emelem meg kérdően a szemöldökömet. 

Ajkainak vonala megrándul, majd finoman felfelé ível, ahogyan elmosolyodik. 

- Ismerek egy mágust, aki állandóan parancsolgat – vigyorog jóízűen. - Tőle tanultam. 

Ebben nem merném őt megerősíteni. Résnyire szűkített szemekkel figyelem őt, azon töprengve, vajon mennyire gondolhatta komolyan a kimondott szavakat. Eleve a kezdetekben sem parancsolgattam neki annyit, mint amit másoknak tettem. Nem hallgatott rám csak nagyon ritkán, így mindössze bízni tudtam abban, hogy nem tesz semmi meggondolatlant, vagy ostobát. Mielőtt még hangjával magára vonná bárki illetéktelen figyelmét, ujjbegyemet finoman az ajkaira biggyesztem, és könnyűszerrel elhallgattatom őt. 

- Sajnálom – dünnyögi bele halkan a bőrömbe. Felsóhajtok, rövid ideig még várok, aztán elhúzom tőle a kezem és lesimítok az övére, amivel még mindig azt a vértől és víztől ázott rongyot szorongatja.

- Elég lesz, a többit majd begyógyítom. 

- Nem lehet gyorsabban?

- Tartalékolom az erőmet – válaszolom lassan, állkapcsomat puhán összeszorítva, míg talpra állok. A vállam, ahol már nyomtalanul begyógyult a vágás, elviselhetetlenül sajog. 

Tenyeremet a finoman reszkető kézfejemre simítom, és erővel megszorítom, hogy helyrehozzam fagyos, viaszujjaimban a vérkeringést. Ehhez hasonlóval még nem találkoztam és ez egyszerre frusztrál és ijeszt meg. Magam sem tudom még, mi ez, de jól tapintható tünetei vannak. Olyanok, amik megnehezítik számomra a puszta létezést is. Ellonra pillantok, aki nem csak a sajátját, de még az én táskámat is magához veszi. Nem kértem őt erre, de ellenkezni sem fogok ellene.  Elcsendesítem magamban azt a kellemetlen érzést, ami újra és újra megkörnyékez, majd hozzálépek és útját állva megtorpanok előtte. Köszönettel tartozom neki a segítségéért. Nyirkos ujjaimmal a hajába markolok, anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki és hagyom, hogy selymes tincsei az ujjaim köré tekeredjenek. Légzése szokatlanul gyorssá válik, tőle nem megszokottá, ahogyan szemei is izgatottan csillannak meg. 

- Köszönöm – suttogom puhán és halkan, ajkaimat az övéire simítva. Karjait a nyakam köré fűzi, és apró termetéhez képest is erősen szorít. Finoman nyalok végig ajkain, de minden várakozásomat felülmúlva,  meglepett szemekkel húzódik tőlem hátrább, anélkül, hogy eltávolodna tőlem egyetlen lépéssel is úgy igazán. Nem hagyom neki, hogy elszakadjon tőlem. 

- Ez is a... ez is a boldogságbűbájhoz tartozik? - pihegi kipirult arcocskával, ujjaival finoman érintve nedvesen csillogó ajkait. 

Szám széle halovány, féloldalas mosolyra húzódik. Nagyon bájos így, ahogy mit sem sejtve, teljes lelki nyugalommal engem figyel, és a válaszomra vár. 

- Ahhoz bizony – erősítem meg hitében. 

- Megcsinálod megint? - kérlel közelebb húzódva hozzám. 

Hát lehet ellenállni egy ilyen kérésnek?
Ujjaim még mindig a tincsei közt vannak. Meglep ugyan, hogy erre kér, de nincs okom visszautasítani őt. Ismét közel hajolva hozzá, nyelvem hegyével nyalok végig újra az ajkain és csak utána merészkedem beljebb, lassú táncra hívva az övét. Ujjai megszorulnak a vállamon, így szabad utat adok neki és hagyom, hogy akkor húzódjon tőlem távolabb, amikor csak kedve tartja. Fiatal még és kevésbé tapasztalt, de ügyesen, tanulékonyan viszonozza a csókomat, hamar és élvezettel érezve rá a ritmusomra, amit diktálok. Tincsei halvány vízfolyamként siklanak át ujjaim között, eleresztem őt. A levegő sajnos véges, így hamarosan kénytelenek vagyunk elválni. 

- Ez csodálatos érzés...- sóhajtja mélyeket lélegezve, minden mozdulatával kerülve annak a lehetőségét, hogy a szemeimbe nézzen. 

Más esetben én sem kényszeríteném őt semmire, de most látni szeretném az arcát. Ezúttal nem hagyok neki menekülési lehetőséget, és az álla alá nyúlva megemelem a fejét, de különösebb ellenkezést vagy megbánást nem fedezek fel tiszta tekintetében. Amit látok rajta az csak egyszerű pír és halvány zavar. Nem értem a zavarát, noha tisztán látom rajta, hogy van valami, amit nem ért. De amíg nem mondja el, én sem tudok rajta segíteni. 

- Menjünk – fordulok tőle el, ideje végre folytatnunk az utat. Addig, míg ránk nem esteledik. 

- Daelas, várj! - szalad utánam gyorsan. 

- Valami baj van? - fordulok hozzá vissza, bevárva a lépteit, hogy utolérjen. Sokáig nem szól semmit, kutatva figyel, anélkül, hogy bármivel is megmagyarázná a viselkedését. 

- Semmi, nem számít – vágja rá gyorsan. 

Még mindig nem tiszta, mi baja lehetett hirtelen, de nem akarok akaratos lenni vele szemben. Továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy elég érett ahhoz, hogy elmondja, ha valami bántja. Az út további részét valamivel lassabban tesszük meg, hamar beesteledik és a levegő is jócskán lehűl még annak ellenére is, hogy a tűz tőlünk nem messze lobog. Ellon minden hevességet mellőzve, óvatosan, a sebre vigyázva simul hozzám, ugyanakkor légzéséből könnyedén kitalálom, hogy szemernyit sem alszik. Még akkor sem, ha neki nagy szüksége lenne a pihenésre. 


*


Halovány, fátyolosra simult mosollyal követem Ellon fürge lépteit. Tanulékony és rendkívül intelligens, ez azonban koránt sem biztosíték semmire. Hiába van jó esze, a kedvessége gyakran felülírja a józan ítélőképességét. Máskülönben nem keveredett volna már oly sokszor annyi bonyodalom körülötte. 
Néha besegítek neki, de javarészt hagyom, hogy ő szedje össze az ehető gombákat és növényeket. Ritkán van szükség az én véleményemre, jobbára csak azt figyelem, hogy nem szed-e össze valami mérgezőt. Egyszer már majdnem eljátszotta, nem szeretném, ha a figyelmetlenségből adódóan esne valami bántódása. Mindent alaposan megvizsgál, nézelődik, élvezi a szabad levegőt és előre siet. Hiába a szép táj, a mohazöld aljnövényzet, a friss lombkorona és ragyogó napsütés. Nehéz megfeledkeznem a történtekről és arról, ami belülről próbál meg felemészteni. Félszememet mindig rajta tartom az előttem haladó fiún, de alig hallom, úgy dübörög bennem az újonnan éledő zsibbasztó fájdalom és a halvány félelem, mint egy sziklaomlás, vadul zubog a vérem. 
Fejemet felkapva még idejében ragadom meg Ellon csuklóját ahhoz, hogy visszatudjam rántani a biztos talajra. Figyelmetlen és ez félelmetes. Az, hogy ellenség sem szükségeltetik ahhoz, hogy baja essen vagy veszélybe kerüljön az élete. Ritkán beszélgetünk és akkor is csak pár szót váltunk. Jellegtelen semmiségeket. 

- Daelas, kérlek lassíts egy kicsit, már nem bírok ilyen gyorsan menni – kapaszkodik meg karomba kérlelőn. 

Nem akarok pihenni, nem akarok megállni. Most még nem. De neki sem mondhatok ellent, fogaimat szívva lassítok le. Nem tetszik, de nem tudom mi mást tehetnék azon kívül, hogy engedek neki. 

- Jól van – felelem felsimítva a nyakára. - Még pár óra van sötétedésig. Bírsz még egy kicsit? 

Várom, hogy megszólaljon, ám hangja helyett egy halovány bólintást kapok válaszul. Nem kérdezek, megemésztem néma válaszát és elfogadom. Elvégre megkaptam, amit akartam. Tovább indulok, anélkül, hogy megfordulnék és megbizonyosodnék arról, hogy követ engem. Minek tegyem, ha lépteinek hangja minden másnál egyértelműbbek? Nem sietek, s egy rövidke idő múltán mozdulataim darabossá válnak, mígnem végleg megtorpanok. Rideg döbbenetemet hamar felismerés váltja fel. Értek mindent, és ez talán rosszabb még a tudatlanságnál is. Fennhangon morogva átkozom el az egész világot és mindenséget, amiért hagytam, hogy valaki ócska tréfát űzzön velünk. Ellon mellém lépve néz körül azon a helyen, ahol már  egyszer megfordultunk. Eddig fel se tűnt nekem, hogy ugyanazokat a köröket futjuk le újra és újra. 

- Ez hogy lehet?

Könnyedén. Elég átlépni annak a területét, aki ért az illúziókhoz.

- Daelas...ez ugyanaz a hely – sandít rám fel megrökönyödve. - Hogy lehetünk megint itt?  

Ez csak egy ostoba hecc, egy vicc, ami másnak mérhetetlen szórakozást jelent. Mozdulatlanná dermedve állok egy másodpercig, a gondolataim mintha összefolytak volna, életemben legelőször úgy érzem, fogalmam sincs, mi lesz a következő lépésem. Egyszerűen elveszítettem a kontrollt és most képtelen vagyok felfogni, hogy hozhatnám rendbe ezt az egészet. Kezeim haragosan záródnak ökölbe, míg ujjaim résein szikrázó tűz lobban életre. 

- Ez egy nyavalyás illúzió – sziszegem indulatosan, minden erőmmel visszafogva magamat valamitől, amit később nagyon megbánnék. 

- Az mit jelent? - kérdi óvatosan, miután halkan torkát köszörülve elővette minden bátorságát a kérdés feltevéséhez. 

- Azt jelenti..., hogy valaki játszik velünk...

- De ki? - húzódik tőlem távolabb, mintha csak attól tartana, hogy bármelyik pillanatban az életére török. 

- Nem tudom, de bárki is az, okos ember. Viszont tájékozatlan – morgom hűvösen. 

Az, hogy pont velem szemben teszi ezt valaki, több, mint sértő. Egyetlen lanyha intésembe kerül, hogy körülöttem a levegő hőmérséklete merőben más irányt vegyen fel. Összeérintett tenyereim között agresszív fényű kékláng lobban, megvilágítva Ellon és az én arcomat. Kósza pillantást vetek a fiú fakó arcára és riadt tekintetére, amivel a semmiből táplálkozó, furcsa színű, ismeretlen erő által gerjesztett tűzre pillant. Szórakoztatónak találom valahol mélyen, hogy az emberek azt nevezik mágiának, amiről nem tudnak semmit, és amit nem értenek. Megforgatom a csuklóimat, mire a lángok feltekerednek az ujjaimra, s ott lobognak tovább. Csalóka lidércfények csupán, semmi más. 
Valami, amihez jobban értek bárki másnál. Milyen mulatságos belegondolni abba, hogy a testem a ruháim mögött csak egy erőtlen hústömeg, az idegeim egyre gyakrabban mondják fel a szolgálatot, sebesült vállam gyakorlatilag hasznavehetetlen. És ettől az egésztől, a helyzettől, amibe belecsöppentem, a tüdőm olyanná vált, akár egy szivacs. Átadom magam a helyzet abszurditásának és kétségbeejtő mivoltának.  
Hirtelen és felfoghatatlan bágyadtsággal követem tekintetemmel az előttünk bugyogó, zavaros vizű tavon lebegő fadarabot. Az ide-oda hánykolódik, lassan lemállik a kérge, s végül leharcoltan örökre elmerül vagy kicsapódik a partra. Az ég is olyan, mintha egy üvegbúra lenne fölöttünk, szürke és jellegtelen. A fák körülöttünk lehullatják leveleiket és csupán kopár csontvázaik önmaguknak. 
Szurok...
Ez az első, ami eszembe jut erről a helyről, ha behunyom a szemem, és megpróbálom elképzelni, pusztán a hely hangulatát, tompa zajait és kopár semmijét. Sűrű, mély, mogorva és fekete. Körülvon, körbefon, végül részévé tesz bennünket. 
Reszketeg sóhajt veszek, a szemeim előtt összefolyik, majd kiélesedik a kép. Tenyeremmel végigsimítok az oldalamon átívelő sebhelyen,  ajkaim megremegnek ugyan, de közel sem olyan rossz, mint amire számítottam. Sérült kezemet kímélve előveszem a kardomat, és lassú léptekkel elindulva választok egy egészen más útvonalat, amin haladhatunk. Zavar mérhetetlenül, hogy nem találom innen a kiutat. Fogalmam sincs arról, hogy merre vagyunk, eddig attól tartottam, hogy ránk esteledik, de újonnan van már más is, amiért aggódhatok. Nem ismerem a helyet, a környezetet, így az itt élő állatokról sem tudok semmit. Helyenként felfedezhetők apró mozzanatok az illúzióból, de nem művészetem és nem tudom, hogy honnan indul és meddig tart. 
Ebben az egészben ez a bizonytalan tudatlanság a legfárasztóbb és idegesítőbb. Miután harmadjára, majd negyedjére is megkerüljük a helyet, elhaladva ugyanazon sűrű, iszapos tó mellett, bosszúsan fújtatva megtorpanok, anélkül, hogy tervemről Ellont is figyelmeztettem volna. Arcomat az ég felé fordítva sóhajtok fel, mikor a süppedős, folyékony sárba megcsúszva kis híján a fenekére esik. 

- Legalább nézz magad elé – morgom elkapva vékonyka csuklóját, megtartom, majd óvatosan közelítve felé lehajolok, és felhúzom magamhoz. Halkan, még az eddigieknél is sápadtabb arccal szuszog. Kézfejemmel puhán megérintem orcáját, de megremegő ajkai hamar elvonják a figyelmemet. - Mi a baj, Ellon? - kérdem értetlenül. 

- Se-semmi – dadogja, gyorsan megrázva a fejét. - Csak...Csak menjünk innen végre, kérlek...

- Legyen – egyezem bele még egy jó darabig elidőzve az arcán. 

Kezd egyre zavarosabbá válni ez az egész, ugyanakkor igaza van abban, hogy jobb lenne minél hamarabb magunk mögött hagyni ezt a helyet. Hiába indulnánk el több száz irányba, az eredménye végül mindegyiknek ugyanaz lenne. Nagyon úgy tűnik, hogy itt akármelyik utat, ösvényt is választjuk, az egyazon pontban ér véget. Értelmetlen szélmalomharc ez a semmivel a semmiért. Ujjaimat ökölbe szorítom, letérdelek, majd azt az apró, halovány kék pontot a földre szórom. 

- Ne kerülj az útjába, Ellon – figyelmeztetem a fiút komoran. 

Ha másképp nem megy, hát kikerülünk innen a mágiámmal. Ennyire még futja, ha minden jól megy. Mágiámat féken tartva és a feladatomra rákoncentrálva lassan, apránként halad a vékonyan parázsló csík. Helyenként megrebben, majd kiélesedik, vibrálva halad, de ami a leginkább megdöbben, az a maga mögött hagyott nyom. Növények száradnak el a nyomában, olyasmi ez, amire eddig még nem volt példa. Az én mágiám nem a pusztításból táplálkozik, nem hagy maga mögött halott növényeket. Felhorkantva figyelem a kézfejemen végigcsorduló vöröslő cseppeket. Tovább haladva a fénylő ösvényen, feljebb tűröm ruhám ujját, mígnem a testemen kirajzolódó mintákat meg nem pillantom feketével átitatva. Gyors mozdulattal törlöm le kiserkenő véremet. Vállam felett hátrapillantva kezemmel intek a mögöttem haladó fiúnak, hogy szedje gyorsabban a lábait, aztán én is megszaporázom a lépteimet. Jobb lesz minél hamarabb túlesni ezen az egészen. Az általam generált fénysáv egy termetes és erős sodrású folyamnál hasad meg, s válik ketté  a folyó mentén felperzselve a növényzetet. Döbbenten hátrálok meg a látványtól és elvesztem az egyensúlyom. Meg kell kapaszkodnom az egyik fa elhajló törzsébe. Nem kapok levegőt, szívem kihagy egy ütemet, lefullad a tüdőm, és elcsendesül a szellemem. 

- Daelas...!

Csak lassan, már-már óráknak tűnő léptekkel vonszolom magamat a folyó zavaros vízéhez. Mellétérdelve megszemlélem töredezett tükörképem. Az íriszeimben repedések futnak fel, melyekből előbugyog a véremben terjengő méreg és elsötétíti a tekintetemet. Hitetlenül ingatom meg a fejemet és nem hiszek a tulajdon szemeimnek. Hát ezt kereste Ellon mindig olyan kutakodva a szemeimben. Emiatt nézett rám olykor olyan rémült értetlenséggel. Tudtam mindenről, és mégis. Miért voltam olyan gyáva, hogy ne merjek szembenézni azzal, hogy igaz lehet ez az egész? Nem értem ezt, nem tudok és nem is akarok megérteni semmit. Még legalább, ha kis ideig is, de nem akarom felfogni a valóságot. Hinni akarom, hogy az egész nem történt meg. 

- Disszidáltál hazulról? - kuncog fel egy mélyen zengő, rekedt és öreg hang. 

Halvány mosollyal fordítom arcomat a fátyolosan szürke égbolt felé. Néhány sebzett lélegzet, míg zuhogni nem kezd az eső. Csendesen, mintha titkolni akarná a saját létezését. Feljebb tornászom magamat ültömben, és minden esőcsepp koppanását kristálytisztán hallom, noha magából a zivatarból semmit sem látok. Lehunyt szemmel számolom a cseppeket, görcsös kitartással, minden idegszálammal erre koncentrálva. Elképzelem, ahogyan a dühítően szabad és rövid életű vízcseppek végigcsorognak fakó arcomon és visszaadják szemeim halványságát, ahogy a vad szél újjáéleszti bennem mágiám kifakult erejét. Minden egyes másodperc végtelennek tűnik a fülsiketítő csendben. 

- Szebb fogadtatással is megajándékozhattál volna – sziszegem halkan, fél szemmel a mellettem gubbasztó Ellonra sandítva. Láthatóan őt jobban megrázták a történtek, mint itt hármunk közül bárki mást. 

- Semmi értelme bármit is elmondani, vagy megmagyarázni neked. 

- Szóval semmi értelme – hadarom halkan. 

- Nincs hát. Úgysem hallgatsz rám soha. Miért tépjem feleslegesen a számat? - kérdi kedélyesen duruzsolva. Hihetetlen, hogy még ennyi év elteltével sem javult semmit a modora.

- Volt kitől tanulnom annak idején...


Moonlight-chan2015. 04. 06. 00:31:33#32724
Karakter: Ellon





- Próbáld újra – mosolyog rám kedvesen.

Most már biztos, hogy nála is hatott, másképp nem lenne hirtelen ilyen boldog és én ennek nagyon örülök.

Lassan közelebb hajolok, hogy megismételjem, de ő megelőzve engem magához von és előbb az ujjaival simogatja meg az arcom, a számat, a rengeteg jóérzéstől pedig úgy érzem elszédülök, mégis azt akarom, hogy ne hagyja abba, ezért amikor az ajkai az enyémre simulnak, teljesen átadom magam annak a különös, bizsergő varázslatnak, amit mindenhol érzek a testemben. Azt sem bánnám, ha örökké tartana, de számomra túl kevésnek tűnő idő után véget ér. Elhúzódik tőlem, nem túl messzire, majd sokáig csak mereven bámul a szemeimbe.

- Daelas...? – kérdezem aggódva.

Valamit elrontottam? Rosszul csináltam?

- Menj aludni, Ellon – dörzsöli meg a szemét fáradtan.

Talán csak ez a baj, fáradt, de azért újra kipróbálom a boldogságbűbájt, ha szomorú lesz, mert most már legalább tudom, hogy működik, még ha én nem is vagyok varázsló, mint ő. - De te is...

- Igen. Megyek én is.

Megvárom míg ő lefekszik, hogy aztán hozzá igazodva én is bebújhassak a takaró alá. Sokáig nem találom a helyem, göröngyös az ágy és akármerre mozdulok mindig töri a derekam, így végül egy sóhajjal feladom a kényelmes testhelyzet keresését és Daelashoz simulva hunyom le a szemem, élvezve hogy a hajamat babrálja.

 

Azt sem tudom pontosan hogy mi történt, mikor elkezdi rázogatni a vállamat, valahonnan iszonyú zaj meg kiabálás hallatszik, ami majdnem elnyomja a mágus hangját, de mikor a kezembe nyomja a tőrét, hirtelen megértem mit magyaráz olyan sietve.

Megtámadták a fogadót…

- Lemegyek, megnézem mi folyik itt, de te nem jössz velem. Megértetted? Idebent maradsz, bárki bejön, aki nem én vagyok, azt megölöd. Ne dobj, csak vágj.

Gyorsan biccentek, látom, hogy siet és nem akarja húzni az időt, de csak azután fogom fel igazán mit is mondott, amikor egyedül maradok az odalentről felhangzó fémes csattanások hangjaival.

Megölni? – meredek a tőrre, majd megrázom a fejem és hátrébb kúszom az ágy támlájáig, felhúzom a cipőmet, hogy ha kell gyorsan el tudjunk menni, a csomagjainkat is magam mellé dobálom, ezzel legalább lefoglalom magam hogy ne rohanjak le felelőtlenül megnézni, hogy minden rendben van-e Daelassal.

A percek csigalassúsággal telnek miközben idegesen figyelem az ajtót, túl sokáig elvan, mindig hamar visszaszokott érni. Vagy az is lehet, hogy nem is rég ment el, csak nekem tűnik soknak?

Végül nem bírom tovább, az aggodalmam arra késztet hogy megnézzem mi történik odalent. Halkan az ajtóhoz sétálok, óvatosan kinyitva, majd kidugom a fejem a nyíláson és körülnézek. Lélegzet visszafojtva lépek át egy mozdulatlan testet a folyosón, de abban a percben visszafutok a szobába, amint meglátok valakit felfelé jönni a lépcsőn.

A tőrt szorongatva hátrálok a falig, nem tudom mit tegyek, szinte reszket a kezem a félelemtől.

Daelas ilyenkor mindig jönni szokott hogy segítsen, most miért nem jön? Mi van ha megsérült? Vagy ha meghalt?

Sorban nyílnak az ajtók a folyosón, majd mikor a miénk is kivágódik és belép rajta egy magas, erős férfi még jobban a falhoz lapulok.

- Hát itt vagy. Tedd le szépen azt a tőrt és nem bántalak. – áll meg az ajtó előtt, de nem mozdulok.

Mit csináljak?

Pánikba esve körbekémlelek, a tekintetem az ablakon állapodik meg. Csak be van hajtva, mert miután Daelas felfeszítette már nem lehetett bezárni, de nem tudom milyen magasan vagyunk. Talán két emelet…

Nem gondolkodom rajta sokáig, más lehetőségem úgy sem lenne, amilyen gyorsan csak tudok oldalra pördülök, elkapom az ablakot, majd már ugranék is fel a párkányra, mikor lepillantva látom, hogy teljesen be van pakolva az ablak alatti rész, sehová sem tudnék leugrani.

Éppen csak sikerült elkerülnöm a vaskos kart ami elkapni készült, kifutva oldalra felugrom az ágyra, majd át a másikon is az ajtó felé iramodom.

- Te kis nyavalyás…

Megragadom a kilincset és abban a pillanatban fájdalom hasít a fejembe, hátrarándulok, egyenesen a gyilkos karjába. Olyan erővel szorítja a hajam, hogy a szemeim is könnybe lábadnak a szúró fájdalomtól, attól félek a bőrömmel együtt le fogja tépni a fejemről.

- Fáj…

Megpördít maga felé, de a hajam továbbra is teljes erőből húzza hátra, a nyakam majd eltörik, meg sem tudok mozdulni. Halálra váltan nézem, amint felemeli méretes kardját, amit már sötétre színezett a vér.

A kezem előbb mozdul, mint ahogy végiggondolhatnám mi történik, ösztönösen védekezve előre döfök a tőrrel, amilyen erősen csak tudok. Egy pillanat az egész és a hatalmas marok kicsúszik a hajamból, kieresztve a fájó szorításából, a kard csörrenése még sokáig visszhangzik a fülemben, ahogy a kísérteties puffanás is, mikor a tőlem jóval magasabb test úgy dől hanyatt a csupasz padlón, mint egy zsák szikla.

Meg… megöltem? Tényleg… tényleg én tettem? Tényleg képes voltam megtenni?

Döbbenten hátrálok el, rá sem bírok nézni a piszkos kezeimre, amiket addig dörzsölök a mosdótálban, míg az utolsó csepp piros folt is el nem tűnik róla, de én úgy is tudom, hogy ott volt.

Tényleg megöltem, meg sem mozdul, biztosan halott. Ha pedig nem teszem, akkor most én hevernék ott, de… ez akkor sem helyes… Nem lehet jó dolog elvenni egy életet, akkor sem ha a sajátomat mentettem. Egy cseppet sem érzem jobban magam attól, hogy csak védekeztem, pedig ez még annak sem mond ellent, amit régen a tanítóink sulykoltak belénk: Minden áron védd magad, a néped és a családod.

Magamat védtem… és Daelast is. De attól még… nem akarom még egyszer megtenni, soha!

Nyílik az ajtó, mire a szívem úgy lódul meg az idegességtől hogy szédülni kezdek, majd a kezdeti ijedtség egy csapásra át is alakul megkönnyebbüléssé, mikor az ismerős fakó szempárra esik a tekintetem. Ilyen senki másnak nincs, nem téveszthetem össze, ahogy az illatát sem mikor a karjaiba vetem magam, szorítom ahogy csak bírom, titkon attól rettegtem, hogy itt hagyott, azért nem jött segíteni. Féltem, hogy nem látom őt soha többé, de most hogy itt van épségben visszafojthatatlanul tör ki belőlem a sírás, pedig nem akartam sírni, mert Daelas nem szereti ha gyerekesen viselkedem, de annyira… annyira boldog vagyok hogy tényleg visszajött hozzám!

Hallom, hogy beszél, duruzsol a fülem mellett. Nem értem mit mond mégis megnyugtat a hangja, magával ragad ahogy a könnyű simogatás is a fájó fejbőrömön. Észre sem vettem mikor kerültünk a padlóra, csak akkor tűnik fel hogy térdelve tart, mikor erővel fel akar húzni onnan. A nyakába csimpaszkodom, de el nem engedem. - Ne hagyj itt.

- Nem megyek sehová. – emel fel a földről, lassan az ágyhoz sétálva letesz az összevissza dobálódott takaróra, de rögtön érte nyúlok, nem bírnám elviselni ha megint elmenne, most nem, amikor még azt sem tudom eldönteni, hogy mit érezzek a tucatnyi érzelem közül, ami egyszerre zúdult rám, mint egy vödör jeges víz.

Amint mellém ül az ölébe mászva szorosan átkarolom, hogy még csak el se távolodhasson.

- Nem hagylak itt – suttogja halkan – Érted? Nem foglak soha itt hagyni. Soha. 

Nagyon szeretném elhinni, mert bízom benne. Elhiszem hogy vigyázni akar rám, mégis mikor túl sokáig elvan, ha késlekedik, mélyen az agyam egy eldugott részében megjelenik a gondolat, hogy talán most már nem fog visszajönni…

A gyengéd simogatás lassan megnyugtat, tudatosan megfeledkezem arról, ami még mindig az ablak alatt van, mintha csak ketten lennénk a csendben, ahol csak a mágus szívdobogása képez megnyugtató ütemet. Nem alszom el, azt nem tudnék, csak pihenek egy percet, vagy egy órát, muszáj hogy pihenjek, mert máskülönben gondolkodnék.

Akkor pillantok fel, amikor érzem hogy felkel az ágyról. Halványan rám mosolyog, mintha nem lenne a háta mögött a földön egy… egy…

- Te hogy bírod ezt, Daelas? Hogy tudsz ilyen hideg maradni, miközben a vér literszámra ömlik, azokon a helyeken, ahová tartunk? – én miért érzem magam rosszul miatta?

- Ilyenre neveltek. – válaszolja higgadtan - Ha másképp alakul az életem, most nem ez az ember lennék. Bizonyos szempontból sajnálom, hogy nem volt igazi gyerekkorom, bizonyos szempontból nem bánom, hogy életre nevelt az élet. De van időnk. Pihenj még egy keveset. 

Felülök, mert most tűnik csak fel hogy teljesen csend van, megszűnt minden zaj, kiabálás… Daelason pedig rengeteg vér.

- Te megsérültél! – kapok a derekához, mikor észreveszem a szakadás mögül szivárgó vért.

- Semmiség, már gyógyul. – hárítja el az aggodalmam, bár ettől az nem szűnik meg.

- Biztos? Nagyon fáj? Segíthetek valahogy?

- Nyugodj meg Ellon! – simít puhán az arcomra, de az ő hangja teljesen nyugodt. – Pihenj inkább egy kicsit.

Megrázom a fejem, szólhatott volna, hogy megsérült ahelyett hogy hagyta, hogy úgy szorongassam. Lehet, hogy akaratlanul is fájdalmat okoztam neki, de ha már ezen a tényen nem másíthatok, nem akarok a terhére is lenne azzal, hogy akadékoskodom.

- Mi… mi történt a többiekkel? – kérdezem, de azt hiszem tudom a választ – Mind… meghaltak?

- Nem mind. – ingatja a fejét – Abban a hitben mentek el, hogy én már nem sok vizet zavarhatok majd.

Nem sok vizet zavarhat? – De akkor bármikor visszajöhetnek nem? Menjünk inkább, nem akarom hogy miattam megint harcolnod kelljen.

Már fel is állok, felkapom a csomagokat hogy aztán készen az indulásra toporogjak mellette. Nem is vagyok már álmos, az izgalom felülkerekedett még azon is, csak indulni akarok hogy minél távolabb kerüljünk ettől helytől, amitől már első pillantásra is a hideg rázott.

- Biztos hogy jól vagy?

Biccentek – Nem fogok többet sírni. Ha te tudsz olyan erős lenni, akkor én is meg fogom tanulni. – mondom határozottan – Menjünk.

Az ajtó felé sétálok, hogy bebizonyítsam tényleg nem fogom hátráltatni, vagy itt bujdosni. Megszorítom a kezemben tartott utazóköpenyt, amit nemrég kaptam tőle, hogy abból a kedves ajándékból merítsek erőt, amikor meglátom az első földön heverő alakot, akit akkor is amikor korábban kilestem az ajtón. Még mindig borzalmas érzés…

Gyenge húzásra torpanok meg, kérdőn pillantok hátra Daelasra, aki finoman fogja a csuklómat miközben összeszedi az itt hagyott kardjait, majd komolyan felém fordul.

- Ne akarj olyan lenni, mint én, Ellon. Soha ne akarj.

- Miért?

Miért ne akarnék olyan lenni, mint ő, aki olyan erős és határozott? Akit senki sem irányíthat, aki a maga ura és aki meg tudja védeni magát a bajtól? Miért?

Nem válaszol, ehelyett elengedi a kezem majd némán elém lépve indul el a folyosón, egyik kezében a kardját tartva, másik keze pedig a hüvelyben lévő markolatán pihen.

Nagyot nyelve követem, néhány pillantást vetek csupán a padlóra, az elszánt elképzelés mi szerint nem fogok félni, nem megy olyan zökkenőmentesen mint terveztem, de mindent megteszek és többnyire a mágus hátát bámulom, feszülten megrándulva a legapróbb neszre is.

A lépcső minden lépésnél nyikorog, de a fenti vérfürdő meg sem közelíti azt a borzalmat, amivel odalent szembesülök. Elszakítani sem tudom róla a szemeim, a durva fogadós átvágott torkából úgy bugyog elő a szinte fekete vér, mint ahogy a forrás vize a felszínre tör. Hányingerem támad, a kezemet a számra szorítva nyomom el az öklendezést és hála a teremtőnek az az iszonytató fémes szag is tovatűnik, odakint a friss levegőn.

A városban csend van, talán észre sem vették mi történt itt és békésen alszanak az ágyaikban. Még madarakat sem hallani az éjszakában, a talpunk alatt csikorgó kavicsok adják az egyetlen hangot, de Daelas nem teszi vissza a kardját a hüvelyébe, nem beszél és elég egy röpke pillantást vetnem az arcára, hogy tudjam, most nem zavarhatom meg. Így hát alig lemaradva a sarkában követem, de egészen addig nem nyugszom meg, míg az égen meg nem jelenik az első narancsos sáv, jelezve a pirkadatot, majd az erdő sűrű lombkoronáin fokozatosan átszűrődő fény el nem űzi az árnyakat a bokrok mögül. Akkor végre tényleg fellélegzem…

 

***

 

- Még mindig fáj? – kérdezem aggódva rövid kis pihenőnk közben egy sekély folyó szélében ülve.

- Kaptam ennél nagyobb sebet is, nem vészes.

Egy kis kendőt belemerít a hideg vízbe majd a ruháit felgyűrve a mellkasára fél kézzel törölgetni kezdi a vágást. A kezeimet tördelve már-már nyöszörögve figyelem, még nézni is fájdalmas, pedig az én derekamon nincs egyetlen seb sem, mégis pontosan ugyanott szúr ahol neki, attól is ha rá gondolod.

- Had csináljam én, kérlek! – mászom ki a vízből, megunva hogy tétlenül nézzem.

- Jó ez így…

- Én jobban látom és nem kell lehajolnom hozzá. – unszolom.

- Nem bírsz a fenekeden ülni?

Szúrósan nézek rá a megjegyzésért, mintha direkt bosszantani akarna, hogy megharagudjak, de nem fog sikerülni.

- Ne makacskodj, fogadd el a segítséget, úgy hamarább indulhatunk tovább. – telepszem mellé, eleinte kerülve a tekintetét, míg megszerzem tőle a rongyot és belemerítem a vízbe, majd gyengéden a vágásra tapogatom, hogy kitisztítsam egy kicsit és lemossam a bőrére ragadt vért.

Közben felpillantok az arcára, hogy vajon haragszik-e, de csak bágyadtan mosolyog rám. Pislogok egy kicsit, mert meglep, hogy csak ilyen egyszerűen mosolyog, mert ritkán teszi és nem olyankor, amikor morcos.

- Mi az?

- A duzzogáson kívül parancsolgatni is tudsz? – vonja fel az egyik szemöldökét.

Megrándul a szám széle a visszafojtott kuncogástól, aztán mégis úgy döntök, hogy rámosolygok, bár még mindig zavar, hogy miért tudok most ilyen vidám lenni, mikor még egy napja sincs, hogy elvettem egy életet.

- Ismerek egy mágust, aki állandóan parancsolgat. – vigyorgok rá – Tőle tanultam.

Összehúzza a szemeit, mire a vigyorom még szélesebb lesz, mielőtt hangosan felnevetnék, de rögtön az ajkaimra is teszi az ujját, hogy csitítson. Nem szabad túl hangosnak lennünk, nehogy azok a gonosz emberek ránk találjanak. Bár Daelas most sokkal komorabb volt, mint legutóbb, akkor nem aggódott ennyire az emberek miatt…

- Sajnálom. – suttogom bocsánat kérőn, de csak felsóhajt, majd elhúzza az ujját a számról és lesimítja a kezemre.

- Elég lesz, a többit majd begyógyítom.

- Nem lehet gyorsabban? – nem szeretném ha sokáig fájna neki.

- Tartalékolom az erőmet.

Óvatosan feláll én meg összeszedem a csomagjainkat a földről. Pirkadatkor már magamra vettem a kapott köpenyt, hogy ha találkoznánk valakivel, ne ismerjen fel. A másik kis csomagot a kezemben tartom, az a Daelasé, de én viszem, mert ha harcra kerülne a sor csak akadályozná őt.

Mikor megfordulok hogy induljon közvetlenül elém lép, amitől a szívem azonnal meglódul, mintha várná, számítana arra ami történhet. Az ajkaim bizseregni kezdenek az emlékektől és ez az érzés csak fokozódik ahogy az ujjai a hajamba kúsznak, finoman belegabalyodva a tincseimbe.

- Köszönöm. – suttogja nagyon közelről.

Nem értem miért mondja, zúg a fülem az izgatottságtól és minden gondolatom szétröppen egy pillanat alatt amint az ajkain összeérnek. A lassú zsibongás sokkal erőteljesebbé változik, aminek hatására a nyakába csimpaszkodva szorítom, meglepetten hátrarántva a fejem, mikor a számhoz ér a nedves nyelve.

- Ez is a… ez is a boldogságbűbájhoz tartozik? – pihegem zavartan, az ajkaimat simogatva.

Féloldalas mosoly jelenik meg az arcán, leginkább egy rosszcsont kisfiúra hasonlít így. – Ahhoz bizony.

- Megcsinálod megint? – kérem visszahúzódva, de nem simulok hozzá, nehogy a sebéhez érjek.

Az ujjai még mindig a hajamban vannak, így nincs nehéz dolga mikor ismét közelebb húz, én pedig boldogan adom át magam a csodálatos érzésnek amit újra és újra kivált belőlem. A nyelve első érintése izgalommal jár át. Ahogy simogat, mintha csak azt akarná hogy nyissam meg előtte az ajkaim, s mikor megteszem ő azt is felfedezi, valami egészen különleges módon.

Belülről viszket a hasam az érzéstől amit okoz, meg mernék rá esküdni hogy egy seregnyi kismadár csapkod bennem, finoman cirógatva a tollas szárnyaikkal, miközben végig Daelas vállába karolok és az ő tiszta esőillatát érzem magam körül.

Alig kapok levegőt, mikor elhúzódik, de csak mosolyogni vagyok képes. – Ez csodálatos érzés… – sóhajtom elégedetten, de valamiért túlságosan zavarban érzem magam ahhoz, hogy a szemébe nézzek.

Ő biztos másképp gondolja, mert rövidesen az állam alá nyúlva finoman felemeli a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

A szemei… mi?...

- Menjünk. – fordul meg és indul el, én pedig dermedtem állok még egy pillanatig, majd utána futok.

- Daelas, várj!

- Valami baj van? – fordul vissza, én pedig belenézek a fakó szemekbe, kutatok bennük, de… eltűnt…

Az előbb… úgy láttam mintha a bal szemében egy fekete gyűrű vette volna körbe az íriszét. De most teljesen normális.

- Semmi, nem számít. – motyogom, biztos csak az árnyék miatt, vagy mert keveset aludtam az éjjel.

Csendben folytatjuk az utunkat, arra, amerre még a madár se jár. Az estét egy fa alatt összebújva töltjük egy forrás mellett, de csak nyugtalanul forgolódva a varázstűz apró lángjait bűvölöm. Vajon hová visz most az utunk?

 

***

 

Másnak már mindketten sokkal nyugodtabban és kipihentebben élvezhetjük az utazást, találunk egy csomó ehető gombát és fűszernövényt, amiket majd nyárson megsüthetünk vacsorára.

Ez a vidék varázslatosabb, mint eddig bármelyik, amit csak láttam. A fák lombjai élénk sötétzöldek, sehol egy száraz levél, mindent, amit csak a szem lát bolyhos moharéteg borít be, de olyan sűrűn és vastagon hogy a cipőmet levéve mintha csak egy puha szőnyegen lépkednék és hihetetlenül élvezem. Vidáman dalra fakadok a rengetek pacsirtával egyszerre és úgy elkalandozom hogy kis híján belesétálok egy mocsaras tavacskába, de Daelas még idejében elkap és elhúz onnan.

Ő végig nagyon komoly, s bár a kardját már eltette és azt mondta nem követnek, mégis nagyon feszült. Még csak nem is morgolódik, sokszor mintha meg sem hallaná ha kérdezek valamit és úgy siet előre, mintha üldöznének, pedig nem.

- Daelas, kérlek lassíts egy kicsit, már nem bírok ilyen gyorsan menni. – kapaszkodom a sértetlen karjába.

- Jól van. – egyezik bele csendesen a nyakamra simítva – Még pár óra van sötétedésig. Bírsz még egy kicsit?

Biccentek, nem vallanám be, hogy már fáj a lábam, nem akarom panaszkodással elrontani ezt a nemrég kialakult békét közöttünk, de alig megyünk pár percek mikor a mágus szitkozódására kapom fel a fejem. Azonnal körülnézek, de nem érzem hogy lenne itt bárki is, gyorsan a mágus mellé lépve nézek a dühös vonásokra. Követem a tekintetét és… homlokráncolva lépek közelebb hogy jobban megnézzem, de… ez most tényleg…?

- Ez hogy lehet? – cikázik a tekintetem közötte és a kis mocsaras tó mellett, aminek a szélébe kis híján belezuhantam. Még a nyom is ott van a sárban és a mohán ahol megcsúsztam, és az odvas fa is, amiből korábban egy erdei bagoly bújt elő.

Nem értem. Hiszen e mellett már eljöttünk egyszer és nem fordultunk vissza. Igaz, fáradt vagyok, de biztosan észrevettem volna, ha megfordulunk.

- Daelas… ez ugyanaz a hely. – pillantok fel rá bizonytalanul – Hogy lehetünk megint itt?

Újabb szitkozódás, mire kezd gombóc nőni a torkomba, főleg mikor felemeli a kezét, a már megszokott mozdulattal, de a tenyerében most a gyönyörű tűzvirág helyett egy fűszál méretű tűzcsík táncol.

- Ez egy nyavalyás illúzió! – szorítja össze a markát, még az ujjai is elfehérednek, én viszont attól sápadok el, amit egy röpke pillanatig látni vélek az íriszén, de a sötét gyűrű épp olyan hamar eltűnik, amilyen hamar megjelent.

Megköszörülöm a torkom, hogy leküzdjem az ideges gombócot. – Az mit jelent?

- Azt jelenti… hogy valaki játszik velünk…


linka2015. 03. 16. 00:08:10#32627
Karakter: Daelas



 Magamra öltök egy kényszeredett mosolyt, megbizonyosodom róla, hogy Ellon mellettem van, aztán az ósdi pulthoz lépek. Minden idegsejtem tiltakozik a helyzet ellen, veszélyes ez a város, Ellonra is jobban kell majd vigyáznom, mert itt nagyobb veszélyben van, mint valaha eddig volt. Többen is láttak bennünket, alig várom már, hogy valaki vegye a bátorságot és megpróbáljon utunkban akadályozni. Emberi természet, hogy mindig az kell nekik, ami tilos. Szemem sarkából pillantok le a mellettem álló fiúra, ódzkodva áll, anélkül, hogy körülnézne idebent. Anélkül, hogy érdeklődne itt bármi iránt is. Talán fél, vagy egyszerűen nem szimpatikus neki a fogadó. Nekem sem tetszik ez a hely, de nincs más ahová mehetnénk. Ez az egyedüli, ahol szállást kapunk, némi ételt és bizonyos fokig biztonságot. Gyűlölöm a környéket, az időjárást és a kiszámíthatatlan embereket, akik váltig állítják, hogy barátok, a szemedbe hazudnak, aztán némi vagyon érdekében elárulnak és kiadnak akárkinek. Ilyen áron nem éri meg társakat szerezni magad mellé. Államat megemelve, érdeklődve nézek az éppen minket bámuló szürke szempárba. Fél perc sem telt el, és máris egészen közelről tekinthetjük meg a férfi arcát, sárgálló fogait és fürkésző tekintetét. 

- Tikteket meg honnan a búbánatbó' szalasztottak? Ilyen szerzetet se látni mindennap – nevet fel jóízűen. 

- Haggyad má' őket te disznó, vidd odébb a valagad! - újabb férfi, termetét leszámítva semmiben sem különbözik a másiknál. Dagadt, izzadt, kopaszodó alak, az öltözete alapján pedig akár valami múltszázadi kereskedő is lehetne. Félrelöki cimboráját, átveszi a helyét és valamivel kulturáltabban szól hozzánk: - Mit adhatok az idegeneknek? 

- Szállást egy éjszakára és vacsorát – felelem zavartalanul, undorodva szemlélve a férfi sárgálló, foghíjas mosolyát és kutakodó, bennünket figyelő tekintetét. 

- A legjobb szobát? Az asszony éppen tennap sikáta ki, ragyog ám minden kövi!

- Az tökéletes lesz – hagyom rá.

Szemmel kísérem testének minden apró rezdülését. Azt, hogy tőlünk elfordulva egy kisebb helységbe megy be, amit egy szakadt, helyenként foltozott függönnyel választottak el az előtértől. Ellon finoman meghuzigálja ingemet, nincs itt senki, aki meghallhatná őt, ha a nevemen szólítana, de legyen, hozzá hajolva várakozom, mert nyilvánvaló, hogy valamit kérdezni szeretne. Igazából már vártam, hogy feltegye nekem a kérdéseit. Kíváncsi természet és ez ismét egy új környezet neki, hogyan is várhatnám tőle el, hogy csendben maradjon és magában tartsa a kérdéseit. 

- Miért beszélnek olyan furcsán?

- Ezen a vidéken így beszélnek, nem kell figyelembe venned – vonok vállat. 

Érdekes környék, ahol eleinte zavarosnak hathat ez a beszéd, de hamar hozzá lehet szokni és egy idő után az embernek már fel sem tűnik. Rövid időn belül, a vártnál jóval hamarabb bukkan fel a fogadós, ujjai közt a kulcsot szorongatja, átadja és pénzt kérve már-már áhítatosan mered rám. Nem nagy összeg, de neki ez is felér már egy kisebb vagyonnal. Látszólag akad vendége a fogadónak, ám a befolyt összeget úgy tűnik, hogy korántsem arra használják fel, amire szükséges lenne. Ez még a tisztaság látszatát sem adja meg, olyan minden pontja, mintha mutatóban lenne, lakó nélkül, porosan, érintetlenül. 
Magában mérlegelve harap rá az érmére, eszembe sem volt átverni őt, de az ember úgy tűnik sohasem lehet eléggé paranoiás. 

- Az asszony főviszi az ételt, a folyosó végin a tízes ajtó. 

Szükségtelen felvezetnie minket szerény lakosztályunkba. Azt hiszem egymagam, bekötött szemekkel is feltalálnék az emeletre. 
Több helység is egyazon folyosóra nyílik, de mindegyik zárva áll, teljesen hangtalan idefent minden. Szemöldökömet megemelve meredek az egyik szobára, aminek ajtaját jó néhány évvel ezelőtt lezárhatták, majd a biztonság kedvéért egy szekrénnyel is eltorlaszolták. 
Sajátunkba lépve kezemmel takarom el arcom egy részét és lassú, felszínes lélegzeteket veszek, de még így is eltart egy jó ideig, hogy az orrom megszokja azt az áporodott, dohos levegőt, amit a négy fal közé zártak be. Itt is körülnézek, jobbra számítottam, viszont nekik sikerült túlszárnyalniuk még az odalent honoló mocskot is. 
A szoba berendezése puritán elveket követ, mindenütt vastagon megül a por, pókfonalak a falakon, a bútorokon, azonban ezt leszámítva aránylag elfogadható környezet egy éjszaka eltöltéséhez. Az ágynemű poros ugyan, de legalább puha. A falakon repedező és pergő vakolat, helyenként virágmintás tapéta foszlányaival foltozva. 

- Beragadt...

Felé fordulok, az ablak előtt áll, aminek kinyitását nem túlzottan támogatom, viszont friss levegő nélkül kibírhatatlan pár percnél tovább időzni idebent. Késemet a két szárny közé csúsztatom, finoman mozdítom meg és szétpattintom a rozsdától összeragadt részeket. 

- Nem csodálkozom, csupa rozsda a zár – csóválom meg a fejemet, elteszem a kést, aztán tovább nézelődöm. 

- Nincsen kád – jelenti be Ellon csalódottan néhány perc múlva, alaposan bezárva maga mögött az ajtót, de az még ennek ellenére is újra kinyílik. Nyilván rossz a zár. 

- Az is csoda, hogy egyáltalán fürdőszoba van – kukkantok be én is. 

Egyszerű helység, szürke, penésszel futtatott falakkal és valami zöldes, algaszerű növénnyel a sarokban. Nem látom át teljesen, mi értelme van ennek a kiugró kis résznek, ha szinte semmi nincs benne. Táskámat az asztalhoz viszem,eltöprengek azon, hogy kipakoljam-e belőle a fegyvereimet, de végül úgy döntök, hogy az felesleges lépés lenne. Elegendőek a kardok, ha azokkal nem tudom magamat megvédeni, akkor lehet nálam akármi, az életemet nem menthetem meg még azzal sem. Tisztán hallom, hogy Ellon zörög mögöttem valamivel, annyira azonban még nem bosszant a zajongással, hogy rá is szóljak. Pont nem érdekel, hogy éppen átrendezni támadt kedve a szobát. Csinálja csak, ha ennyi energiája van. 

- Segíts odatolni a másikhoz – néz rám fel esdeklőn a félretolt szekrény mellől. 

Leteszem táskámat, közelebb lépek hozzá, de azt még nem igazán sikerült megoldanom, hogy mindennek mi értelme van. Nincs így sem elérhetetlen messzeségben egymástól a két ágy. Vele leszek egész este, ha attól tart, hogy egy hirtelen gondolattól vezérelve magára hagyom. Tanultam már a hibámból, legfeljebb akkor maradok tőle távol rövid időre, ha előtte szólok neki is. Máskülönben a végén még itt is akkora rumlit okozna, mint a bányavárosban. 

- Mi lenne, ha a sajátodban aludnál és akkor nem kellene összetolni?

Reménytelen. Nem is értem, hogy minek kérdeztem ezt meg egyáltalán tőle. Gyorsan megrázza a fejét, olyan magabiztos tekintettel, amit ritkán látni rajta. 

- Veled sokkal jobban alszom, nem akarok egyedül. 

Hát persze. És az persze át sem futott abban az okos fejecskéjében, hogy talán egyszerűbb lett volna ezzel az indokkal kezdenie ahelyett, hogy egymaga áll le bútorokat tologatni. 
Segítségem után ő érthetetlenül boldog mosollyal igazgatja meg a lepedőket, ágyneműket és minden mást, amiben talál egy picike kivetnivalót is. Való igaz, hogy jóval kényelmesebb lesz így az ágyakban feküdni, nagyobb a hely és Ellont ismerve eleve nem foglal túl nagy teret. Mindig csak egy egészen apró ponton kucorodik össze, ami kivétel nélkül, örökké közvetlen mellettem van. 

- Te nem szeretsz velem aludni? - kérdi csendesen, még éppen elnyomva az ajtó vágódásának a hangját. 

Kezdem megbánni, hogy kértem vacsorát is. Egy idősödő, ötvenes éveiben járható termetes asszony pakolja le a tálcát arra az apró kis asztalra, ami idebent állhat már ki tudja mióta ugyanazon a helyen. Ha elmozdítanám a helyéről, talán lábai alatt a padló is tiszta lenne, olyan, mint újkorában. Nem szól semmit, csak jön, leteszi az ételt, leporolja ruháját, majd távozik. 
Ellon gyorsan az asztalhoz fut, szinte dobog apró lábaival, ám kíváncsiságát hamar felváltja a fintor.

- Nincsenek gyümölcsök? 

Nem csak szép, de még okos is. Arra azért kíváncsi volnék, hogy ugyan, mégis miből sikerült levonnia ezt a messzemenő következtetést?  

- Ezen a helyen nem lehet válogatni, Ellon. Kóstold meg – ülök le kényelmesen, kezemmel egy tányért tolva elé, mert magától a világért se venné el egyiket sem. Rajta múlna gyümölcs nélkül végigkoplalná az éjszakát. Feltúrja az ételt és lepiszkálja tányérjáról a száméra nem tetsző falatokat.  Érthető, még én sem enném meg a kedvenckéimet, így inkább ő is eltávolítja látóköréből a kagylókat és hozzáfog a többinek. - Ez micsoda?

- Burgonya és gomba – felelem villára szúrva egy darabot valamelyikből. - Remélem – teszem hozzá bekapva a falatot. 

Ízetlen, meleg, és gusztustalanul undorító, ugyanakkor táplálóan laktató. Nem állítom, hogy ez álmaim vacsorája, de a célnak megteszi. 

- Na? Nem mérgező? - elmosolyodom ezen a bugyuta kérdésen. - Most mi olyan vicces? 

- Szerinted megenném, ha mérgező lenne? - kuncogok fel halkan, megcsóválva a fejemet. 

Kedvesen rám mosolyog, villájára szúr egy kis darabka zöldséget, a szájába veszi azt és rövid idejű rágcsálás után a gombát is sorra veszi. Íztelen mind a kettő, de a semminél bőven jobbak. 







Figyelmeztettem őt, előre szóltam neki, hogy elugrom egy kis időre, így már szükségtelen amiatt aggódnom, hogy halálra rémül a hiányom miatt. Legalább emiatt nem fáj majd a fejem, míg sikerül beszereznem neki az utazóköpenyt. Megtehetnénk, hogy ugyanúgy folytatjuk tovább az utunkat, ahogyan eddig is, de az hatalmas hiba volna részemről. Hibákat pedig már nagyon rég megtanultam, hogy nem véthetek. Se most, se máskor. Jobb is, ha ehhez tartom magamat mindig. Így legalább könnyebben elkerülhető a bukás lehetősége. 
Számításaim és a megérzésem ezúttal sem hagytak magamra. Biztos voltam benne, hogy hamar elterjed jelenlétünknek a híre, és no lám, igazam is lett. Az éjszaka kint kóborló alakoktól sikerül időnként elcsípnem egy-egy mondatot, ami nagyon nem tetszik. Rossz előérzetem van. 
Ellon ajándékát becsomagoltatom, vigyázva rá, hogy ne gyűrődjön össze teljesen, majd lépteimet gyorsítva, sietve visszatérek a fogadóhoz. 

- Akarom hallani? - kérdezem azonnal, amint belépek az ajtón és legelső, ami szemet szúr nekem, az ajtóba állított tőröm. 

- Nem biztos – mosolyodik el szélesen. - De azért elmondom. Képzeld, úgy csináltam, ahogy te és elsőre beletaláltam!

- Honnan? - húzom fel egyik szemöldökömet. 

- Az ágyról. Ez jó, nem? - szalad felém lelkes vidámsággal, de mezítláb van, túl sok kosz és kiálló szálka van a padlóban, nem beszélve a többi vacakról, így a levegőbe emelve kapom őt fel a földről és visszaviszem az ágyhoz. - Mit csinálsz? 

- Ne járkálj mezítláb – fedem meg halkan, letéve kezemből a csomagot, amit neki hoztam. - A padlóból szálkák állnak ki, felsérthetik a lábad és azzal csak a baj lesz. 

- Eddig is így járkáltam és nem történt semmi.

- Akkor ne kísértsd a szerencsédet – zárom le a témát. 

Halkan felszusszan, mintha csak bosszankodna, de ördöge van, mert ebből kivételesen nem engedek neki. Tehet amit akar, de az én közelemben nem fog megsérülni se így, se máshogyan. Megígértem neki, hogy vigyázok rá, szeretném ha ez így is lenne. Szavamat adtam neki és ezt be is akarom tartani. Cipőjét gyorsan felráncigálja apró lábaira, míg én tőröm pengéjét húzom ki a tömör faajtóból. Hihetetlen fiú. Akárhányszor magára hagyom, ő mindig azt csinálja, amit nagyon nem kellene. Elképesztő, hogy hogy lehet vele ennyi baj. 

- Ebben mi van? - kérdezi tagadhatatlan kíváncsisággal, tudom, hogy mire utal a kérdése, így nem érzem szükségét annak, hogy felé forduljak. 

- Az a tiéd – felelem ujjbegyeimmel végigsimítva a penge élét, de nem lett életlenebb semmivel. Ugyanolyan gyors, halálos fegyver maradt, mint amilyen eddig is volt. 

Nagyrészt sikerült körülnéznem a szobában, megkockáztatom a kijelentést, hogy ehhez hasonló a többi is. Túl nagy különbségek nem szoktak lenni egyik fogadóban sem. Legfeljebb vannak olyanok, amikben ennél kisebb szobák vannak, egy személy bőven elfér bennük, de több már nem. Hallom magam mögött a szöszmöszölést, a papír tépődésének hangját, majd ruhasuhogást, amit újabb sietős léptek követnek és egy hozzám csapódó vékony test, ahogyan átölel hátulról. 

- Köszönöm, ez nagyon szép – temeti arcát ruhám anyagába. 

Gondosan visszazárom a szekrény ajtaját, nincsen benne semmi az égadta világon, ami akár egy kicsit is érdekelhetne, vagy magára vonná a figyelmemet. Lassan fordulok meg Ellon ölelésében, a karjai még mindig körülöttem, rajta pedig a sötétkék köpeny. Jó választás volt, szépen kihangsúlyozza sápadt arcát és mélykék szemeit. Azt viszont nem egészen értem, most miért van rajta. 

- Neked is tetszik? - billenti hátra a fejét kíváncsian. 

- A célnak megfelel. 

- De szép.

- Igen az, most boldog vagy? - sóhajtom fáradtan. 

Hosszú volt ez a nap. Szeretném már, ha vége lenne. 
Várakozva pillantok le Ellonra, aki kedvesen elmosolyodik és karjait még szorosabban körém fonja. Jól esik a közelsége, ugyanakkor reggel minél hamarabb tovább szeretnék innen állni, így korán fogom őt ébreszteni. Ideje lenne aludnia végre.  

- Nagyon. Jó érzés szép dolgokat kapni – mosolyog tovább és félrebillentett fejjel néz a szemeimbe. - Mi történt? Miért vagy ilyen komor? Mikor elmentél még nem voltál az...Baj van? 

- Semmi olyan, ami miatt aggódnod kéne. 

Felhorkant, de nem tetszésével egyenlőre nem tudok mit kezdeni. Éppen elég ideje van már mellettem ahhoz, hogy hozzá tudjon szokni mindenhez. Az, hogy van, amit nem mondok neki el, nem feltétlen jelenti, hogy nem is bízom benne meg teljesen. Egyszerűen vannak dolgok, amiket nem tartok fontosnak vele is megosztani. 

- De aggódom érted, amikor elmész. Ha morgósan jössz vissza, akkor meg mindig engem bosszantasz. 

Na ez jó. Szemöldökömet megemelve húzódnak ajkaim egy apró, féloldalas mosolyba, amit ő boldogságtól ragyogva viszonoz is. 

- Szóval én bosszantalak téged? 

- Úgy bizony – biccent komolyan, fejéről lesimítva a csuklyát, ami eddig takarásba vonta selymes tincseit. - Legközelebb kipróbálom rajtad a boldogságbűbájod is, bár nekem biztos nem sikerülne, mert nem vagyok varázsló, ahogy a tűzgyújtás sem menne úgy, ahogy Luxnál mutattad, és még mindig nem tanítottál meg tűzkövekkel...

Még mielőtt tovább folytathatná ezt az értelmetlen halandzsát, gyorsan betapasztom száját a tenyeremmel és addig nem veszem el kezemet az arcától, míg csendben nem képes maradni. Szavainak nagy részét nem is értettem. Miféle bűbájról beszél, és egyáltalán mikor ígértem én neki olyat, hogy megtanítom őt tűzet gyújtani?

- Milyen boldogságbűbájról beszélsz?

- Hát...- esik gondolkodóba-...a-arról...Amit te csináltál velem tegnap. Nekem j-jó érzés volt, de nem tudnám megcsinálni, mert nincs varázserőm – dadogja édesen.

- Megpróbálhatod, lehet, hogy tévedsz és sikerülne – vonok vállat, figyelve az arcára felfutó rózsás pírt. 

- Biztos? - bólintok. - Jó..

Közelebb lép hozzám, feljebb emelkedik és lábujjhegyen tartva meg magát pillant a szemeimbe. Ez nem elhamarkodott lépés, csak rajta áll, hogy hibás-e a döntés, amit most meghoz. Egész testében hozzám simul, s egyre kékebb lesz a szeme. Egy régi emléket idéz bennem fel, mi talán meg sem történt. Egy régi nap békéje, amit pontosan ilyennek képzelek el. Szabad, végtelen égbolt, megannyi fénnyel és reménnyel, és a szemeiben táncoló összes csillag tündöklésével. Kipirult arccal simítja száját az enyémre. A csók kellemes, meleg és szeretetízű. 
Egy zavart kis mosollyal húzódik tőlem távolabb. 

- É-éreztél valamit? - pislog rám fel kipirultan. 

- Próbáld újra – mosolyodom el. 

Mielőtt közelebb lépve nyújtózkodhatna, megelőzöm őt és a kezemet a tarkójára simítom, ujjaimat végighúzom az arcán, az ajkán, aztán előre hajolok és megcsókolom. Puhán, kedvesen. Bőre perzselően égeti az enyémet, de nem húzódik el a gesztus elől, sőt, elég bátortalanul, de viszonozza. Felfoghatatlanul jó érzés, főleg utána belenézni azokba a mélykék szemekbe. Félig hunyt szemekkel, nyílt ajkakkal vár, kivár vagy csupán elmereng. Nem tudom, mozdulatlan, szoborszerű és gyönyörű, talán gyönyörűbb, mint valaha. És én maradok, ahol eddig, alig pár centivel messzebb tőle, testben. Szemeimet fáradtan lehunyva döntöm  hátamat a szekrénylapjának. Elképzelem, hogy megérintem újra a sápadt, finom tapintású bőrt. Végigsimítok a profilján; a homlokán, majd az orrán, az ajkain és az álla vonalán. Tovább a nyakán, át az ádámcsutkáján, végig a kulcscsontjain. 
Miért is gondolkodok én ilyesmiken? Nem igazán lenne szabad.
Legfőképpen Ellonnal kapcsolatban, hiszen nem erre neveltek. Én sem így akartam, nem így terveztem. 

- Daelas...?

- Menj aludni, Ellon – dörzsölöm meg lezárt szemhéjaimat. 

- De te is...

- Igen – motyogom rábólintva. - Megyek én is.

Testem súlya alatt lassan süpped be a matrac, és megnyikordul az ágy, ahogy ránehezedek. Nem kényelmes, viszont a kemény földnél még mindig jobb, így lassan belenyugszom a helyzetbe. Valamilyen szinten már várom is, hogy végre otthon legyek. Hűvös ujjak érintik meg felkaromat, Ellon finoman, de ellentmondást nem tűrve helyezi a tagjait pontosan úgy, hogy a lehető legkényelmesebben közel húzódhasson hozzám, gyakorlatilag befészkeli magát a karjaim közé. Egészen az oldalamhoz simul, feje a mellkasomon pihen, én a tincseivel játszom. Gyönyörű haja van. Halkan felsóhajtok az újabb ficergésén. 
Még egy lámpa sem pislákol. Ami azt illeti, nincs is rá szükség, jó így, feküdni a sötétben. Ilyenkor könnyedén lehet hazudni, a rothadó, háború marta világot szépnek és békésnek lehet képzelni. 

Valaki kiabál. Hangos, éles zajok, fémes hangok és lépetek dobbanásai a közelben, mint a siető embereké. A kiáltások is erősödnek. Fájdalmasak. Sietve ülök fel, mozdulatommal felzavarom álmából Ellont is és az ujjait hajtogatom rá a tőr markolatára. Kábán, még álmosan pislog rám fel, aztán lassacskán realizálja környezetét és egészen éberré válik. Ajkai ijedten nyílnak el, de megelőzöm kibukni készülő szavait és inkább csendre intem. 

- Lemegyek, megnézem mi folyik itt, de te nem jössz velem. Megértetted? Idebent maradsz, bárki bejön, aki nem én vagyok, azt megölöd. Ne dobj, csak vágj.

Aprót biccent és már ott sem vagyok. Elidőzöm a magam mögött bezárt ajtó előtt, számba veszem, hogy lenne-e értelme kulcsra zárnom az ajtót. Hogy sikerülne-e egyáltalán kulcsra zárnom és odabent tartanom Ellont. Bízom benne, hogy hallgat rám, bent marad és nem rohan a vesztébe. Tőrömet elrejtve lépek át egy élettelen test felett. Szellemjárta ősi épületre hasonlít ez a fogadó, lépteim üresen konganak az elhagyatott folyosón. Idefent a búskomor elmúlás szinte paplanként borul a névtelen épületre. 
Megtántorodom a hirtelen ért lökéstől, aztán mozdulok. A kezem véres. A rejtett penge véres. Az idegen férfi velem szemben áll. A torkát markolássza és beszélni próbál. Sebe körül megvörösödik a fehér gallér, aztán térdre esik. Eldől. 
Leérve a földszintre még több alakot vélek felfedezni, meg még valakit, aki egészen más a többitől. Ujjaim megszorulnak azon az egyetlen tőrön, amit sietségemben felkaptam az asztalról, amikor lejöttem, aztán a támadásokat kivédve megpróbálom elfogadhatóvá negyedelni a bent lévőket. Néhányan kardjukat kivonva közelítenek meg, épphogy meglepődök, de hárítok, majd a következő csapásokat is sikerül kivédenem valahogyan. Nem vártam, hogy tanult kardforgatókkal van dolgom, bár ez annyira nem meglepő, egyenlőre mégsem vagyok képes többre védekezésnél.  Mielőtt azonban teljesen sarokba szorítanának, mágiámat használva próbálom meg őket valamivel távolabb taszítani magamtól. Kardokkal, többen egy ellen, aki mindössze egyetlen tőrt tart a kezében. Ejnye, hát tisztességes ez egy félálomból ébredt mágussal? Még ha ideiglenesen is, de sikerül kissé megizzasztanom őket, bár egy percig sem hiszem, hogy tartaniuk kellene tőlem, és végül a kimerültség kezdi megtépázni a mozdulataimat. Nem szeretném addig feladni, míg a lábaimon állok, azonban ez sem tart örökké. Óvatlan pillanatomban az egyik penge éle mélyen és élesen szánt felkaromba. Az egyik hárításomnál megbicsaklik a lábam és a hátamra esem. Nem sietek felállni, szuszogok kicsit és várom a következő lépéseket. A végeredmény nem hoz meglepetést, ahogy megérzem az újabb pengét oldalamon szántani végig. Állkapcsomat összezárva csattannak fogaim, a gyilkosok közé tartozom, de tisztában voltam vele, hogyha egyszer elkapnak, valószínűleg ez lenne a legkisebb problémám. Mert ugye itt jön szóba Hecraim, akinek minden parancsát kisbabaként követek, és Ellon, akihez újonnan még magam sem tudom hogyan viszonyuljak. 

- Óh, a nemes tisztaság, amely komolysággal és némi arrogáns vakmerőséggel párosul. Találkoztam már te előtted is hozzám hasonló mágusokkal, de ők mind intelligensek, nemesek és kedvesek voltak. 

Tenyeremet észrevétlenül oldalamra csúsztatom, halkan felszisszenek ugyan, de kénytelen vagyok a bőrömre szorítani. Fáj, pokolian, de még mindig jobb, mintha elvéreznék és meghalnék. Államat megemelve a mellettem térdelőre meredek, aki bőrét megvágva, fekete vérétől szennyezett tenyerét a felkaromon éktelenkedő sebre szorítja. Ökölbe szorított kezeim finoman megrándulnak a vénáimat és ereimet olvasztó fájdalomtól. Ujjaival rászorít karomra, stabilan tart miközben fejével az emelet felé int és az egyik embere zokszó nélkül indul el felfelé  lépcsősoron. 

- Sajnálom, testvérem, bízom benne, hogy túlélsz és eljössz megbosszulni majd. De nem hagyhatjuk, hogy végbevidd, amiért elhagytad az otthonodat. 

Csendes kis mosollyal megrázom a fejemet, és megpróbálok felállni. Hihetetlen milyen könnyen elbízzák magukat mások, noha csak egyetlen győzelmet tudhatnak még magukénak. Elmentek, mind ahányan voltak. Egyedül az maradt az épületben, akit Ellonért küldtek fel. Felegyenesedve pillantok le véráztatta ingemre, javarészt nem az enyém, de még ennek tudatában sem festhetek éppen rózsásan. Mágiámat használva nagyjából sikerül megreguláznom a sebeimből feltörekvő véremet, igyekszem tartalékolni az energiámat, de magamat meggyógyítani képtelen vagyok. Kettesével szedve sietek fel a fokokon, bízva benne, hogy remélhetőleg nem találom majd vérében ázva a fiút.  
Benyitva az ajtón lefagyok, megdöbbenek és Ellon úgy zuhan a karjaimba, mintha nem lennének csontjai. Feltörve, elesetten zokog, lassan letérdelek a szoba padlójára és az ölembe vonom, csitítva simogatom a haját, ringatva karolva át. 

- Minden oké – mantrázom csendesen, fél szemmel a szobában fekvő holttestre pillantva. - Minden oké. 

Homlokára simítva túrom félre tincseit, távolabb tolom őt magamtól és megpróbálok felállni. Nyakamba csimpaszkodva fúrja arcát mellkasomba, még mindig gyorsan szedi a levegőt, de legalább már nem potyognak a könnyei. 

- Ne hagyj itt – kapaszkodik belém kétségbeesetten. 

- Nem megyek sehová – emelem fel a földről, lassan az ágyhoz sétálva és óvatosan letéve őt a nagy kupac takaróra. Némán könyörögve újra kinyúl felém, halkan szipog, és ezúttal hagyom, hogy közelebb húzzon magához. Melléülök, és ő elgyengülten hajtja homlokát a vállamnak, kezeit tehetetlenül maga mellé ejtve. - Nem hagylak itt – suttogom rendíthetetlenül – Érted? Nem foglak soha itt hagyni. Soha. 

Ásítva, kisírt szemekkel kucorodik mellém, hagyva, hogy finoman a tincseibe túrjak és megborzoljam a haját. A karom ugyan fáj és az oldalam sincs éppen rendben, de ezeket leszámítva nagy veszteség nem ért. Ellon mellettem sértetlenül pihen, legalábbis ha mást nem, legalább megpróbálkozik vele. Kezemet óvatosan csúsztatom ki a feje alól, anélkül, hogy felriasztanám őt remélhetőleg álomtalan alvásából. Feljebb tűröm ruhám ujját, ott, ahol a kard pengéjének nyoma is látszik. Nem mély a vágás, szivárog ugyan belőle a vér, de a seb körüli feketeség jobban megrémiszt, mint az, hogy egy kis időre használhatatlanná vált ez a kezem. 
Míg mellettem a fiú aránylag békés álomba szenderült, én megpróbálom sorra venni az elmúlt néhány percet, talán órát. Az, hogy nem így terveztem el ezt az egészet, egyértelmű. Gyűlölöm, ha valami felkészületlenül ér, ahogyan azt is, ha valaki olyan mérgezi meg a véremet, aki hozzám hasonló. 
Ellon mocorgására oldalra pillantok és halvány mosollyal figyelem kedvtelen arcát, álmos szemeit és bájos, kócos kuszasággal meredező tincseit. 

- Te hogy bírod ezt, Daelas? - motyogja csendesen. - Hogy tudsz ilyen hidegnek maradni, miközben a vér literszámra ömlik, azokon a helyeken, ahová tartunk? 

- Ilyenre neveltek. Ha másképp alakul az életem, most nem ez az ember lennék. Bizonyos szempontból sajnálom, hogy nem volt igazi gyerekkorom, bizonyos szempontból nem bánom, hogy életre nevelt az élet. De van időnk. Pihenj még egy keveset. 


Szerkesztve linka által @ 2015. 03. 16. 17:38:09


Moonlight-chan2015. 03. 09. 20:31:20#32599
Karakter: Ellon





Nem eresztem a tekintetét és addig nem is mozdulok innen míg választ nem kapok. Felkészülök arra, hogy vitatkozni fog majd, de meglepetésemre nem teszi.

- Küldtek, de hiába mondanám el, ki. Az neked csak egy üres szó lenne, név, jelentés nélkül. – mondja komolyan - Tudom, hogy nehéz megbíznod bennem, nem is várom el, már rájöttem, hogy azzal lehetetlent kérnék tőled, de higgy nekem, ha azt mondom, nem akarok neked rosszat. Nem tudtam, hogy valóban a barlangban vagy-e, nem vagyok én se mindentudó, egyszerűen reménykedtem benne, hogy ott talállak majd. 

Ezek szerint mégsem engem keresett? Csak egyszerűen rám talált és magával hozott, mert tudta mi történhetne velem, ha egyedül hagyna, ha elkapnának?

Gondolkodnom kell… de úgy nem tudok, ha közben ilyen vesébe látó tekintettel méreget.

Egy pillanattal később már el is húzódom tőle és szépen lassan besétálok a házba, a szobámba, ahol az ágyon gubbasztva meredek ki az ablakon, de nem igazán a szép tájat figyelem, hanem inkább az elmúlt napok történései peregnek le előttem. Néha megborzongok az emlékektől, de vannak olyanok, amiktől kuncognom kell, amiktől boldog leszek.

Végül egy idő után elindulok kifelé, de csak a nappaliig jutok, mert meglátok egy kandallót. Nincs benne tűz, de a két feketéllő tűzkő ott pihen a padkát. Kíváncsian forgatom meg az ujjaim között, majd próbálok vele tüzet gyűjtani mit sem törődve a többiekkel mélyedek bele a feladatba, míg Daelas be nem lép és rám nem pillant.

- Segítesz? – kérdezem kicsit elszomorodva amiért nem sikerült, de máris jobban érzem magam mikor rám mosolyog. Rám!

Mellém térdel, a kezeimet elhessegeti az útból én pedig minden mozdulatát figyelem, hogy megtanuljam hogyan kell, de nem használja a tűzkövet. Helyette ökölbe szorítja a kezeit, amik szépen fényleni is kezdenek, miközben felém nyújtja őket.

Tágra nyílt szemekkel nézek fel rá, kíváncsian, hogy vajon mi következik, de izgatott is vagyok, mert varázsol. Szétnyílnak az ujjai, a kék kis lángok egy pompás virágot formáznak a tenyerén.

Rámosolygok, ez nagyon szép, és tudja mennyire szeretem a szép varázslatokat és a virágokat is.

Ezután a lángocskát odatartja a fahasábhoz, ami azon nyomban lángra is kap.

- Hülyeség volt megtenned, ugye tudod? – szólal meg közben halkan, hogy csak én halljam - Kezdetben valóban bosszantottál, mást sem akartam, mint minél hamarabb megszabadulni tőled. Bosszantott a gyerekes viselkedésed, az, hogy gyakran elcsodálkoztál még a legegyszerűbb dolgokon is, amiknek ismerete számomra teljesen természetes volt. Tudom hogyha beszélgettem volna veled, akkor mindezt elkerüljük, de utólag mindig könnyebb bölcsnek lenni. 

- Most már tudom – motyogom  - De megtettem, ezen nem lehet változtatni. De te még egy kérdést ne...

Nem hagyja befejezni. - Szeretnélek biztonságban tudni.

És ahová visz, ott biztonságos lesz nekem? Remélem…

Szeretnék vele élni, úgy, hogy nem kell reggel korán kelni, hogy lustálkodhassak és ne keljen neki sem mindig miattam aggódnia. Egy biztonságos hely… Az nagyon jó lenne.

Az sem baj, ha nem csak ketten leszünk, engem nem zavarnának a családtagjai sem, még sok helyet sem foglalnék, külön szoba sem kel, mert úgy is vele akarok aludni. Sokkal jobb érzés, ha egész éjjel mellettem van és hozzá bújhatok miközben ő átkarol.

Akkor veszem csak észre, hogy csurom vizes, amikor kinyújtja a kezét a tűzhöz és az ingujjából csöpögni kezd a víz. Odakint esik az eső, biztos megázott…

Míg ő elvonul átöltözni, én kiosonok egy kicsit és kilógatom a lábam az esőbe. Már majdnem teljesen visszanyertem az erőmet, nem is érzem már, hogy fáradt lennék, inkább csak lusta egy kicsit, mert most semmi kedvem újra útnak indulni, pedig tudom, hogy nemsokára fogunk.

 

Vacsora után sokáig áztatom magam a kellemesen meleg vízben, majdnem el is alszom, de még azelőtt kiszállok mielőtt ez megtörténne. Pár percig csendben üldögélek az ágyamon, de nem akaródzik egyedül lefeküdnöm, ezért rövidesen a varázsló keresésére indulok, s miután a szobáját üresen találom, a nappaliban ülve bukkanok rá végül.

- Te nem alszol? – kuporodom le mellé a kanapéra.

- Éles meglátásaid vannak –  mosolyog rám, de túl fáradt vagyok, hogy morogjak a gonoszkodásán, éppen csak sikerül elnyomnom egy ásítást, amit ő is észrevesz. - Gyere – úgy helyezkedik, hogy le tudjak feküdni és meg is teszem, a fejemet a combjaira hajtva kényelmesedem el. – Pihenj.

Lágyan a hajamba borzol, amitől a fejbőröm kellemesen bizseregni kezd. Álmosan rámosolygok. - Mesélsz magadról? 

- Legyen, miről szeretnél hallani?

- A családodról, az otthonodról, rólad – kissé éberebben húzom magamra a takarót és figyelek rá - A te szüleid is olyanok, mint Lux vagy Simon?

El tudom képzelni miközben egy olyan anya, mint Lux játszik a kicsi Daelasszal és egy olyan apa, mint Simon finom falatokat készít közben az asztalra. Milyen szép lenne…

- Nem. Apámnál sosem láttam ezekhez hasonlót. – ingatja a fejét - Sosem láttam még az édesapámat teát főzni, csendesen olvasgatni, vagy kedvesen elmosolyodni. Őt magát is szinte alig láttam. De ha a tükörbe nézek, az ő vonásait látom. Édesanyám is őt látta mindig, ha rám pillantott. Apám vagyok minden vonásomban – nevet fel halkan mire én is elmosolyodom egy picit - Anyám feladta a reményt, hogy valaha is a maga képére formálhat, hogy valaha is felfedezhet valamit saját magából a fiában. Ő vékonyka, barna, élénk tekintetű asszony, elbűvölő mosollyal és gyöngyök súlyától imbolygó testtel.  

Én nem lennék benne biztos, hogy nincs benne semmi az édesanyjából. Daelas mosolya is elbűvölő, főleg amikor szívből jön.

- Szereted édesanyádat, igaz?

- Igen, miért lepődsz meg ezen annyira? Egy fiú szeretete az édesanyja iránt egyszerűen csak leírhatatlan. Tudod, rég láttam őt, de tudom, hogy biztonságban van. – meséli réveteg mosollyal.

Elhiszem, hogy szereti, nem is ez lepett meg, csak… olyan különös érzés ezt az oldalát is látni, amelyik sokkal könnyebben szerethető, mind a rideg és gúnyolódó.

- Mesélsz az édesapádról, hogy milyen volt ő? És az otthonodról, aztán a helyről, ahová megyünk, meg a....

- Tényleg az összes titkomat egy este alatt akarod megismerni? – kérdezi a szavamba, vágva mire nyitnám a szám, hogy magyarázkodjam, de még mielőtt megtehetném befogja a szám a kezével és elhallgattat. Talán még bosszantana is, ha a következő pillanatban a keze helyét nem venné át valami sokkal puhább és forróbb: az ajkai.

Elkerekedett szemekkel dermedek mozdulatlanná, még levegőt is elfelejtek venni miközben egy ismeretlen bizsergető érzés indul útnak az ajkaimtól, végig az egész testem, az arcom felforrósodik, a szemeim is bekönnyesednek, de nem vagyok szomorú, sőt, nem is tudnám megmagyarázni azt, amit most érzek.

Mit csinált… mit csinált velem? Ez valami varázslat? Olyan, mint a… a boldogságbűbáj?

Fel sem tűnt, hogy mikor húzódott el, csak az, hogy most széles vigyorral figyel engem, a szemei csibészesen csillognak, nekem pedig még mindig forró az arcom a zavartól, pedig nem is értem miért érzem ezt…

 

***

 

A hajó korlátjának dőlve fürkészem a sűrű ködöt, hogy mikor látom majd meg a partot ahol ki fogunk kötni. Ennyi vizet még sehol nem láttam, a levegő párás és nehéz, pont tökéletes nekem, ezért bár hűvös van, nem akarok bemenni a kabinba, hanem inkább itt maradok és élvezem az utazást.

Nagyon korán indultunk el, szinte még sötét volt, de Daelas azt mondta így biztonságosabb lesz és eltűnhetünk mielőtt az emberek a nyomunkra bukkanhatnának. Annyira most nem is bánom, hogy nem alhattam sokáig, főleg mikor megpillantom végre a partot, egy hatalmas, párás ködbe burkolózó helyet, telis tele zöldellő fákkal. Minél közelebb érünk annál több illatot sodor felém a szél, finom édes virágillatot, amibe legszívesebben beleburkolóznék és meghemperegnék a fűben, de nyugton maradok, mert nem szabad túl nagy feltűnést keltenem.

- Megérkeztünk – mondja Daelas mikor megállunk egy épület előtt a zsúfolt utcán.

Mindenki bámul…

- Gondolj bele, ez a hely legjobb fogadója – mosolyog fanyarul, s miután jobban szemügyre vettem a helyet, már értem miért.

- A legjobb? – hiszen ez… borzalmasan néz ki még kívülről is! Az ablakkeretek repedezettek, az ajtón rozsdás kilincs, az írás, ami biztos a fogadó nevét jelzi kopott és hiányos…

- És az egyetlen.

Akkor már értem miért ide jöttünk mégis, mert nem volt más választásunk.

Lassan bemegyünk, de a fogadó jobban hasonlít egy barlangra, mint olyan házra, ahol emberek élnek. Sötét és komor, alig szűrődik be egy kis fény a koszos ablakokon. Döglött bogarak vannak a padlón és a falon is felfedezek néhány szétlapított legyet.

Nagyot nyelve húzódom közelebb Daelashoz, de a vizslató szemek elől nem tudok elbújni.

- Héj, te Malphite - kiált hátra egy férfi, egy elfüggönyözött rész felé - Meggyöttek az újabb vendégek! Mit ácsorognak ott? Gyöjjenek csak, gyöjjenek!

 Közelebb sétálunk, mire a férfi a pultra könyököl, egészen közel hajolva bámul az arcomba, amit inkább a padló felé fordítok.

- Tikteket meg honnan a búbánatbó szalasztottak? Ilyen szerzetet se látni mindennap. – nevet gurgulázva.

- Haggyad má őket te disznó, vidd odébb a valagad! – taszítja meg egy másik férfi, akinek olyan hatalmas hasa van, mintha egy teljes vadkan csücsülne benne. – Mit adhatok az idegeneknek?

- Szállást egy éjszakára és vacsorát. – válaszol Daelas nyugodtan, mire a fogadós kivillantja sárga fogait és rám, majd a varázslóra néz.

- A legjobb szobát? Az asszony éppen tennap sikáta ki, ragyog ám minden kövi!

- Az tökéletes lesz.

Elfordul tőlünk, visszamegy arra amerre jött, én meg észrevétlenül meghúzogatom Daelas ingét, hogy lejjebb hajoljon hozzám.

- Miért beszélnek olyan furcsán?

- Ezen a vidéken így beszélnek, nem kell figyelembe venned. – magyarázza vállat vonva.

Annyira nem is zavar, csak furcsa hallani, de legalább megértem a nyelvet.

Visszajön a fogadós, egy nagy kulcsot nyom a pultra, majd tesz egy számomra érthetetlen mozdulatot: összesimítja a hüvelyk és a mutató ujjait, Daelas pedig erre előveszi az erszényét és a kezébe nyom egy pénzt.

A fogadós elveszi és ráharap, majd vigyorogva becsúsztatja a piszkos köténye zsebébe. - Az asszony főviszi az ételt, a folyosó végin a tízes ajtó.

Ezzel ott is hagyjuk és felmegyünk a kijelölt szobába. Az ajtó nem is volt bezárva, egyszerűen csak benyitunk, de odabent egy cseppet sincs jó illat. Mint amikor egy gyümölcs túl sok vizek kap és már elkezdett rohadni, olyan szaga van a szobának. Azonnal az ablakhoz is lépek és megrángatom, de nem sikerül kinyitni.

- Beragadt. – nézek Daelasra mire mellém lép és a kését becsúsztatja az ablakszárnyak közé és ügyesen szétpattintja őket.

- Nem csodálkozom, csupa rozsda a zár. – ingatja a fejét, majd elteszi a kést és körülnéz, ahogy én is.

Két keskeny ágy, egy szekrény, függöny az nincs és van még egy nagyobb fatál az asztalon, mellette egy kancsó, amiről már rég lepattogzott a festék. Nincsen ugyan kosz, de nem úgy néz ki a szoba, mintha tegnap takarítottak volna.

- Nincsen kád. – csukom be a fürdőszoba ajtaját csalódottan.

- Az is csoda, hogy egyáltalán fürdőszoba van. – jegyzi meg Daelas, miután ő is megnézte.

Ezek után szépen felrázom a takarókat és a párnákat, hogy lerepüljön róluk a por, majd egy kis ideig figyelem a két ágyat, méricskélem, de végül úgy döntök, hogy túl keskenyek. Elpakolom középről a rozoga éjjeli szekrényt.

- Segíts odatolni a másikhoz. – pillantok fel, ő pedig félreteszi a csomagját és közelebb lép.

- Mi lenne ha a sajátodban aludnál és akkor nem kellene összetolni?

Megrázom a fejem. – Veled sokkal jobban alszom, nem akarok egyedül.

Odaállok a végéhez, majd egyszerre megtoljuk a két végét és már egymás mellett is vannak. Mosolyogva eligazítom a lepedőket, így már sokkal jobb, egyiken sem fogunk legurulni.

- Te nem szeretsz velem aludni? – kérdezem halkan, de közben megérkezik a vacsora is.

Egy húsos nő löki be az ajtót, egy nagy tálcát cipel magával, amit lerak egy kicsi asztalkára, majd egy szó nélkül hátat fordít.

Odafutok az asztalhoz, az étel furcsa barnás meg sárgás színű, a kenyeret felismerem és vannak kagylók is… bennük pedig ott van az, amit meg kéne enni.

Inkább oda sem nézek… - Nincsenek gyümölcsök?

- Ezen a helyen nem lehet válogatni, Ellon. Kóstold meg. – ül le a székre és felém tolja az egyik tányért.

A kagylót lepiszkálom a tálcára, biztos, hogy nem fogom megenni azokat, majd az apróbb darabokra nézek. – Ez micsoda?

- Burgonya és gomba. Remélem. – vesz a villára egy picit.

Megvárom míg bekapja és megrágja.

- Na? Nem mérgező? – várom idegesen hogy megszólaljon, de csak elmosolyodik. – Most mi olyan vicces?

- Szerinted megenném, ha mérgező lenne? – nevet halkan a fejét ingatva.

Rámosolyogok, aztán bizonytalanul megfogom a villát, még nem ettem ilyesmivel, aztán felszúrok rá egy sárga gerezdet – ami biztos a burgonya - és a számba teszem. Nincs semmi íze, puha és meleg, de teljesen íztelen. A gomba kicsit finomabb, de még ez sem tetszik... Nem borzalmasan rossz, de ha választanom kellene egy lédús barack és e között, nem tétováznék…

 

Vacsora után megmosom az arcom abban a nagy tálban, fürdő nincs, de itt mindent körülvesz a víz, még a levegő is sokkal párásabb így egy cseppet sem vagyok kiszáradva. Valójában jobban érzem magam, mint bármikor, még ahhoz is volna kedvem, hogy összevissza futkossak, fára másszak, vágy úszkáljak pár órát, ehelyett azonban csak a varázsló egyik kését csenem el az asztalról, míg ő elment valahová.

A minta ugyanolyan a pengén, mint a kardjain és hasonlít ahhoz is, ami az egész testén van. Különös, hogy akkor nem fénylik, ha nem ő tartja a kezében. Ilyenkor csak egy egyszerű minta, semmi többi.

Emlékszem hogyan használta ezt a fegyvert mikor harcolt, félelmetes, hogy ez az apróság képes elvenni egy életet és megmenteni egy másikat. Minden csak attól függ, kinek a kezében van.

Kíváncsian csippentem az ujjam közé a hegyét, hátrébb csúszom az ágy támlájáig, majd az ajkaimat beharapva célzom meg a fürdőszoba ajtajának vastag keretét és elhajítom.

Egy szempillantással később a tőr a fába fúródva mered kifelé, amit én tágra nyílt szemmel figyelem, el sem hiszem, hogy tényleg ott maradt.

Ez nem is olyan nehéz…

Leugrom az ágyról és megmarkolom a nyelét, de beszorult, meg sem mozdul hiába rángatom.

Sóhajtva telepszem vissza az ágyra és várom meg míg Daelas visszaér és hála az égnek nem tart neki sokáig, mert már kezdek nagyon unatkozni és ettől el is álmosodom, de nem tudok aludni, míg nincs itt.

- Akarom hallani? – néz a fából kiálló tőrre, mikor bezárja maga mögött az ajtót.

- Nem biztos. – mosolygok rá egyre szélesebben – De azért elmondom. Képzeld, úgy csináltam, ahogy te és elsőre beletaláltam!

- Honnan? – húzza fel a szemöldökét.

- Az ágyról. Ez jó nem? – futok oda hozzá, de mikor elé lépek hirtelen felkap és az ágy felé cipel. - Mit csinálsz?

- Ne járkálj mezítláb. – morogja megrovón – A padlóból szálkák állnak ki, felsérthetik a lábad és azzal csak a baj lesz.

- Eddig is így járkálta és nem történt semmi.

- Akkor ne kísértsd a szerencsédet.

Felszusszanok, látom hogy rossz kedve van és ilyenkor nem érdemes beszélgetni vele túl sokat, mert úgyis csak kötekedne.

Felhúzom a cipőmet, míg ő kihúzza a tőrét a fából és elteszi. Szembetűnik egy ismeretlen csomag is az ágyon, ami eddig nem volt nála. Biztos most hozta…

- Ebben mi van? – kérdezem kíváncsian, mellé telepedve.

- Az a tiéd. – morogja háttal nekem.

Gyorsan szétszedem, ha már az enyém, akkor meg akarom tudni mi van benne és a vászon egy finom puha anyagból készült sötétkék utazóköpenyt rejt. Felveszem és pont jó rám, a bokámig ér így nem fogok elesni benne, a csuklya pedig eltakar majd a zavaró bámészkodók elől.

- Köszönöm, ez nagyon szép. – lépek hozzá és hátulról megölelem, az arcomat a ruhájába fúrva, magamba szívva az illatát.

Becsukja a szekrény ajtaját és lassan megfordul az ölelésemben, de nem engedem el, azt akarom, hogy mosolyogjon és ne legyen morcos.

- Neked is tetszik? – kérdezem hátradöntve egy picit a fejem, hogy kilássak a csuklya alól.

- A célnak megfelel.

- De szép.

- Igen az, most boldog vagy? – sóhajt fáradtan.

Mosolyogva bólintok, kicsit szorosabbra fonva körülötte a karjaim. – Nagyon. Jó érzés szép dolgokat kapni. – nem válaszol. Félrebiccentett fejjel kutatón nézek a szemébe. – Mi történt? Miért vagy ilyen komor? Mikor elmentél még nem voltál az… Baj van?

- Semmi olyan, ami miatt aggódnod kéne. – feleli nyugodtan.

Erre most tényleg felhorkantok. Még hogy nem kell aggódnom miatta! Ha egyszer együtt vagyunk, akkor igenis aggódom azért, hogy mi történhet vele mikor nem látom és főleg, ha ilyen mikor visszaér. – De aggódom érted amikor elmész. Ha morgósan jössz vissza, akkor meg mindig engem bosszantasz.

Felhúzza a szemöldökét és végre egy picit elmosolyodik, amit én is boldogan viszonzok.

- Szóval, én bosszantalak téged?

- Úgy bizony. – biccentek határozottan, majd lesöpröm a fejemről a csuklyát, hogy ne lógjon a szemembe – Legközelebb kipróbálom rajtad a boldogságbűbájod is, bár nekem biztos nem sikerülne, mert nem vagyok varázsló, ahogy a tűzgyújtás sem menne úgy ahogy Luxnál mutattad, és még mindig nem tanítottál meg tűzkövekkel…

Betapassza a számat a kezével, de mikor elhallgatok, elhúzza onnan. Látom remekül mulat rajtam, pedig ha én nem beszélnék, akkor ő sem szólalna meg soha.

- Milyen boldogságbűbájról beszélsz?

- Hát… - eszembe jut az a nagyon jó, bizsergő érzés - … a-arról… Amit te csináltál velem tegnap. Nekem j-jó érzés volt, de nem tudnám megcsinálni, mert nincs varázserőm.

- Megpróbálhatod, lehet hogy tévedsz és sikerülne. – von vállat, furcsán nézve rám, amitől kicsit felforrósodik az arcom.

- Biztos? – bólint. – Jó…

Felágaskodom picit hozzá, majd egy rövid ideig tétovázok. Felpillantok rá, hogy nem gondolta-e meg magát, de nem. Különösen forró a bőröm amiatt, hogy hozzá simultam, talán a testem érzi, hogy mit akarok, és lehet, hogy ha a jó érzésre koncentrálok akkor Daelas is megérzi majd és neki is jó lesz.

Izgatottan hozzáérintem a számat az övéhez, meleg és puha, kicsit megsimogatom az enyémmel az övét, majd hozzászorítom. Az arcom szinte ég, pont mint mikor túl közel kerülök a tűzhöz, de ez jó fajta forróság, nem fáj, és a szívem is majd kiugrik a helyéről mikor hátrébb húzódom és zavartan mosolyogva felnézek rá.

- É-éreztél valamit?


linka2015. 03. 03. 00:16:51#32566
Karakter: Daelas



 Merőn bámulom az ablak azon szeletjét, amit fekvő pozíciómból látok. Borús, szürke nap van. Néhány percig még mozdulatlanul fekszem, aztán óvatosan felemelem a kezem, kihúzom a takaró alól és ásítva felülök. Akárhogy is, most még a gondolkodás is nehezemre esik, és az egyetlen, amit igazán akarok az egy nyugodt délután meg még úgy néhány órányi alvás. Ebből talán az egyik teljesülhet is. Nem szándékozom tovább menni, legalább két nap, míg helyre jönnek a dolgok és eltervezem, merre tovább. Addig viszont legalább biztosítok az itt maradással egy helyet, ahol Ellon is kipihenheti azt a három napot, amit fogságban kényszerült eltölteni. 
Csendesen hallgatózva lépek az ajtóhoz, nincsenek dobbanó léptek, sem vidám kacajok és halk beszélgetések neszei. Elhátrálva félrehúzom a függönyöket, hagyva, hogy a Nap sápadt, megtört sugarai utat törjenek maguknak az üvegen túlra, halványan megvilágítva ezzel az aprócska, már-már nevetségesen egyszerű és otthonosan berendezett szobát. Régen jártam itt és ami azt illeti, hiányozott is már ez a barátságos légkör. Itt legalább nem kell minden percben attól tartanom, hogy valaki ránk ront és halállal fenyeget. 
Lassú, lusta léptekkel sétálok ki a szabadba, jól esik a friss levegő, ahogyan az is, hogy végre nem kell azzal bajlódnom, hogy minél hamarabb tovább tudjunk indulni. Van pár óránk, egy-két napunk ahhoz, hogy elhagyjuk a tisztást. Biccentve köszönök a fűben ücsörgő nőnek, aztán valamivel távolabb tőlük egy forgácsos rönkre leülve, hátamat a ház falának döntöm. Egyre fárasztóbb és nehezebb egyik helyről a másikra utazni, elindulni valahonnan, ahol annyi időt sem töltünk, hogy megszokjuk, és megérkezni valahová, ahol szintén annyit nem fogunk, hogy felismerjük az utcákat. Mérges vagyok, hogy nem lehetek otthon, mérges vagyok, amiért nekem kell majd elvégeznem Scarletnek a mocskos melót. Na persze ki másra is bízhatná? Kétségtelenül én vagyok az egyetlen, akiben megbízhat, ha úgy vesszük, neki én vagyok a legjobb embere, sőt, a legjobb barátja, ha szabad ezt a jelzőt alkalmaznom magamra. 
Halkan felhorkantva mosolyodom el. Úgy teszek, mintha nekem annyira lennének barátaim. Mintha nekem annyira nagy szükségem lenne barátokra. Hamar meghallom a könnyed léptek közeledtét, tudom, hogy nemsokára társaságot kapok magam mellé, látom Ellont közeledni, de nem emelem meg a fejem, nem érdekel, hogy jön. Nem fordulok felé, egyszerűen figyelek és várok. 
Nem tudom, hogy sikerül-e még megakadályoznom a katasztrófát, vagy végleg elveszett minden.  Ez az első alkalom a mai napon, hogy találkozok vele. Az este pocsékul váltunk el, én sértett haraggal, míg ő csendes szomorúsággal. Nem tudom, most milyen hangulatában van, ezért úgy döntök, hogy nem is érdekel. Mellém telepszik, nem szólunk semmit, csak halkan lélegzünk a csendben, míg ő meg nem unja és felém nem nyújt egy ismerősen csillanó hajcsatot. Nem hittem volna, hogy egyszer majd visszaadja. 

- Tessék, visszaadom – dünnyögi halkan. 

Kíváncsian veszem ki a kezéből, ujjaim között forgatom és elgondolkodom. Nem értem mire fel ez a nagy változás. Ennyire nem haragudhatott meg rám, hogy önszántából, ennyire könnyedén mondjon le arról, amit már találkozásunk pillanatában a magáénak szeretett volna tudni. Oda is adtam neki, eleinte még zavart, aztán hozzászoktam, hogy nem nálam, hanem nála van. 

- Már nem kell? - kérdezek rá érdeklődve. 

Vállát megvonva húzza feljebb a lábait, összekucorodik, egészen apró most így.

- Nagyon szép, de azt mondtad fontos neked. Sokszor segítettél nekem, nem is érdemlem meg ezt, úgyhogy inkább visszaadom. 

- Sokszor segítettem... És mégsem volt elég, hogy megbízz bennem, igaz?

Megrázza a fejét, annyiban hagyja, ahogyan én is. Felesleges újra futnunk a köröket, nincs értelme, hisz csak ugyanoda lyukadnánk ki újra és újra. A bizalom nem épül ki egyik pillanatról a másikra. Tenni kell érte. Őszinteség kell hozzá. Tudás, amivel elmondhatja, hogy ismer. De ez nem igaz, egyikünk sem ismeri a másikat. Míg ő apróságokat mesélt magáról, én neki semmit nem mondtam el az életemből. Egyszerűen nem akartam, nem tartottam fontosnak, hogy mindenáron tudjon rólam valamit. Azt hittem, hogy enélkül is végig lehet ezt csinálni. Úgy tűnik tévedtem. 

- Valójában mi ez? - int kezével az ékszerre. 

- Egy hajcsat – felelem. 

- Hogy működik?

Felé fordulva keresem meg kíváncsi tekintetét. Valóban tudni szeretné és nem csak témaként dobta fel, hogy addig se vonjon be minket a nyomasztó csend. Arcát nézve mérlegelek, döntök, és tincseit összefogva feltűzöm a haját, majd beleteszem a csatot is. Különös így látni őt, hogy azok a selymes tincsek nem hullanak a vállaira, nem vonják körbe az arcát, nem hasonlít önmagára. Egyáltalán nem olyan így, mint amit már megszoktam. Érdekes, új, ugyanakkor még mindig szép. Arcára futó fintor tódul, megrázza fejét a csat pedig a kezembe pottyan. 

- Ez egyáltalán nem jó. Lehúzza a fejem – morogja, szikrázó szemekkel méregetve a kezemben lévő tárgyat. 

- Mert nem vagy hozzászokva az ilyesmihez – mondom összefogva néhány tincsemet, amiket aztán a csattal rögzítek, hogy ne zavarjanak. 

A beszélgetésünkbe hosszú csend áll be. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyetlen szó, egyetlen elhibázott kifejezés, és vége ennek a látszólagos békének közöttünk. A legborzasztóbb viszont az, hogy tudom, válaszokat akar. Tisztában vagyok vele, hogy nem halogathatok mindent a legutolsó pillanatig. Képes az önálló döntésre, húzni, nyújtani szeretném ezt az egészet, nem akarom, hogy kérdezősködjön, nem akarom, hogy okokra legyen kíváncsi, mert tudom, hogy nem lenne mit mondanom neki. Töprengve mélyedek el még inkább a gondolataimba. Valahogy most nehezemre esik ez az egész, annyi minden van, ami arra vár, hogy megbeszéljük. Nem a hajcsat az elsődleges. Van annál jóval lényegesebb téma is, ami nem vár több halasztást. Én magam felhozni nem fogom neki semmiképp. Szerintem tudja ő is, hogy kettőnk közül nem én vagyok, aki most hibázott. 

- Nagyon sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam neked. Én csak...

- Van fogalmad róla, milyen nehéz volt rád találni? - vágok a szavaiba már-már fenyegetően halkan. - És arról van némi elképzelésed, mi történt volna veled, ha nem talállak meg? Elmondták mit tesznek azok a barbárok az elfekkel? 

- Igen...

- Akkor légy szíves, gondolkozz mielőtt cselekszel és kerüld el az olyan ostobaságokat, amik az életedbe kerülhetnek! - morgom a szemeibe nézve. 

- A te hibád volt.

Ez egyértelmű. Nem is akartam őt vádolni mindenért. Ezért az egészért nem egyedül ő a felelős, hanem én is az vagyok. Tudom, hogy hibáztam, és ez egy olyan hiba volt, ami kis híján tönkretett mindent. Elszökött, de önszántából. És én mindebből semmit nem vettem észre. Nem találtam meg időben, és nem voltam vele ott, amikor szüksége lett volna rám. 

- Igen. Nem voltam elég éber, nem vettem észre mikor elszöktél...

- Nem így értettem – vág a szavamba türelmetlenül. - Nem kellett volna elszöknöm, ha néha beszéltél volna hozzám.

Szavait kinevetném, ugyanakkor valahol mélyen tudom is, hogy igazat mond. Talán így lett volna. Talán, ha komolyabban veszem egy kicsit is, ha hozzászólok önszántamból és beszélgetek vele, akkor minden másként alakult volna. Nem veszekedtünk volna és ő nem választja a menekülést. A legrosszabb az egészben az, hogy tudom, hibáztam. Tudom, mit hibáztam. Tudom, de most sem cselekednék másképp. Van, hogy valamit elkövetünk újra és újra, és mégsem érzünk késztetést a változtatásra. Nem akarom megváltoztatni a döntéseimet, mert azok akkor már nem lennének az enyémek. Nem akarom őt becsapni, sem hazug szavakkal hitegetni. Ha nem beszélek hozzá, nem szólok neki semmit, az nem azért van, mert utálom vagy zavar a közelsége, a társasága, az azért van, mert adott pillanatban egyszerűen nincs mit mondanom neki. 

- Úgy emlékszem, minden kérdésedre válaszoltam – veszem fel újra azt az idióta stílust, ami miatt mindig is arrogánsnak, és érzéketlennek tűntem mások szemeiben. 

- Csak arra, amire akartál. Hogy várhatod el, hogy bízzak benned, ha még csak azt sem tudom, hogy miért vagy velem?

- Eddig nem volt ezzel problémád – jegyzem meg rövid idő után. 

- Mert...Mert eddig nem sejtettem, hogy ilyenek az emberek – hajtja le fejét bánatosan. Nem tudom, mit kezdhetnék most vele. Hiszen nem megmondtam egyszer már neki, milyenek az emberek? Hát nem figyelmeztettem már őt korábban a halandók kegyetlenségeiről? - Hogy lehet, hogy én vagyok a fajtámból az utolsó és, hogy ennyien fel akarnak használni az önző vágyaikhoz. 

- Nem tudhatod – suttogom, majd álla alá nyúlva emelem magamra a tekintetét, és nézek a szemeibe. Néhány másodpercig csak kíváncsian fürkészem könnyáztatta arcát. Nem sír, nem zokog és én életemben legelőször nem üres szánalmat érzek a könnyes tekintet láttán, hanem megértem őt. Finoman, puhán érintve simítom le arcáról a cseppeket. - Nem bízhatsz meg abban, amit azok mondtak. 

- És benned megbízhatok? - érdeklődik, és komolyan, veszélyesen közel van, és még mindig szép, bizakodóan reményteli és illatos. 

Sóhajtva döntöm hátrább a fejem, húzódom tőle távolabb. 

- Azt hittem ezt már tisztáztuk. 

- Egyáltalán nem! - morran fel bosszankodva, lenyűgöző. - Már abban a pillanatban nyűg voltam neked, amikor találkoztunk. Igen, sok mindent mutattál azóta, ez alatt a pár nap alatt és megtanultam néhány dolgot, amit nem értettem, de még mindig rengeteg minden van. Én... nem csak azért  jöttem veled, hogy segíts megkeresni a népem, hanem azért is, mert örültem, hogy megjelentél, még akkor is, ha sokszor idegesítő vagy, én nagyon szeretek veled lenni és meg akarok bízni benned, de... mikor már sikerülne, mindig történik valami és...és megijesztesz, mert eszembe jut, hogy semmit sem tudok rólad – veszi kezei közé az arcom. - Mit akarsz te tőlem Daelas? Miért jöttél el a barlangba? Honnan tudtad, hogy ott vagyok és hová megyünk?

- Küldtek, de hiába mondanám el, ki. Az neked csak egy üres szó lenne, név jelentés nélkül. Tudom, hogy nehéz megbíznod bennem, nem is várom el, már rájöttem, hogy azzal lehetetlent kérnék tőled, de higgy nekem, ha azt mondom, nem akarok neked rosszat. Nem tudtam, hogy valóban a barlangban vagy-e, nem vagyok én se mindentudó, egyszerűen reménykedtem benne, hogy ott talállak majd. 

Türelmesen várom a válaszát, sokáig semmit nem mond, aztán minden előjel vagy szó nélkül feláll mellőlem és visszasétál a házba. A szél halkan és sötét elégedettséggel matat a fák között, míg az eső halkan szemerkélni nem kezd. Lux karon ragadja fiát, ölébe veszi és besiet intve, hogy kövessem őket én is. Enyhe szájhúzással megerősítem magamban, hogy Ellon még mindig makacs. Kérdései nagy részére választ kapott tőlem, nem tudom mit vár még el. Lassan állok fel a rönkről, felnézek a szürke gomolygó égboltra és a hideg eső végigcsordul arcomon, a víz összeragad a hajamban, mintha vér lenne. Miközben Ellont hallgattam, kerestem valamit az arcvonásaiban, de nem találtam sehol semmit. Míg máskor nyitott könyv előttem, most nem tudtam volna leolvasni róla, mit gondol az egészről. Őszintén fogalmam sincs arról, elhiszi-e nekem, amit mondtam. 
Nem gondolom, hogy tartozom neki további magyarázatokkal. Sejtem, hogy bosszantja, amiért ilyen silány magyarázatokat kapott, de többre nem számíthat, mert egyszerűen nincs több. Elmondtam neki, amit tudok. 
Belépve az ajtón leheletnyit elcsodálkozom, mikor észreveszem Ellont, ahogy épp tüzet próbál lobbantani. Ügyetlen mozdulatokkal és mindennemű tudás nélkül. Lux a konyhában tesz-vesz, míg szőke kisfia körülötte lődörög, nem szakadva el édesanyjától egyetlen pillanatra sem. 

- Segítesz? - pillant rám tanácstalanul, annyira elveszetten, hogy kénytelen vagyok elmosolyodni rajta. 

Nem felelek semmit. Mellé térdelek, de nem nézek rá. Aztán a kezem az övéhez ér, megáll a mozdulatában, én pedig eltolom az útból a haszontalan végtagot. Ezzel így órákig is elszórakozhatna akár, ha hagynám neki, ha nem kérte volna a segítségemet. Nem nyúlok az eszközért, amivel ő is próbálkozott, csak arrébb kotrom azt is. Félre teszem a vékony gyújtósokat, majd a fakupachoz fordulok. Mosolyogva csóválom meg a fejem amikor az arcára nézek, feszülten figyeli a mozdulataimat, mintha nem lett volna alkalma hozzászokni a varázslatokhoz. Ökölbe szorítom a kezem, megszorítom, majd vigyorogva felé nyújtom. Elkerekedő szemekkel pislog rá, aztán szétnyílnak az ujjaim, mint egy virág szirmai, tenyeremben pedig apró lángocskák táncolnak.

- Hülyeség volt megtenned, ugye tudod? - kérdem csendesen, miközben lángra lobbantom a fahasábokat. - Kezdetben valóban bosszantottál, mást sem akartam, mint minél hamarabb megszabadulni tőled. Bosszantott a gyerekes viselkedésed, az, hogy gyakran elcsodálkoztál még a legegyszerűbb dolgokon is, amiknek ismerete számomra teljesen természetes volt. Tudom hogyha beszélgettem volna veled, akkor mindezt elkerüljük, de utólag mindig könnyebb bölcsnek lenni. 

- Most már tudom – motyogja sarkaira ülve. - De megtettem, ezen nem lehet változtatni. De te még egy kérdést ne...

- Szeretnélek biztonságban tudni – vágok a szavába, megválaszolva ezzel a kérdését. 

Nem tartom fontosnak a továbbiakban, hogy ezt a témát feszegessük. Vizesen tapad bőrömhöz a ruha, nem beszélve elázott tincseimről. Sikerült begyújtanom a tűzet, de ez még nem ad annyi meleget, hogy én is megszáradjak a közelében. Tenyereimet összesimítva dörzsölöm meg kezeimet, majd felállva a fürdőbe sietek rendbe szedni magam. Nem fog megártani, ha közben veszek egy jó meleg fürdőt is. Rám fér már, itt pedig mindannyian biztonságban vagyunk. Távol eső hely ez mindentől, tökéletes egy nyugodt, békés élethez, minden szempontból megfelel arra, hogy felneveljenek itt egy gyereket. Nem szándékozom túl sok időt idebent tölteni, nem kell azzal foglalkoznom, hogy vacsorát biztosítsak, hiszen azt Lux helyettem is elintézi. Én magam nem csatlakozom az asztalnál ülőkhöz, mikor kisétálok hozzájuk frissen, tiszta ruhába bújva. Nem vagyok éhes, így ahelyett, hogy felesleges díszként ülnék közöttük, a polchoz lépek, leemelek egy könyvet, és a sorokba mélyedve olvasni kezdem azt. Nem találkoztam még eddig ezzel a könyvel, rég volt már, mikor pusztán szórakozásból lapoztam fel bármit is. Kellemesen új ez az érzés most, és bár ez csak egy egyszerű gyógynövényekről szóló írás, nekem mégis felkelti az érdeklődésemet. 

- Nyilván nem mondtál neki el semmit – ül le mellém Lux.

Anélkül, hogy felé fordulnék, halványan biccentek és tovább lapozok. Már egy ideje nem hallottam semmilyen zörgést, csörömpölést, vagy morajló szöszölést, így arra következtetek, hogy a fiát már lefektette aludni, Ellon pedig elment lemosni magáról mindazt a három napot, amit kénytelen volt megkötözve, szomjúságban tölteni. 

- Igen, nyilván.

Szemeim sarkából jól látom, ahogyan meglepetten pislog rám. Ezúttal nem csengett gúny a hangomban. 

- Daelas, te most egyet értesz velem? 

Egy halvány, féloldalas mosollyal válaszolok. 

- Na jó – fonja karba a kezeit, és felém fordul. - Ki vele!

- Mivel?

- Amit megpróbálsz eltitkolni előlem.

- Miből gondolod, hogy eltitkolok valamit? 

Lux homlokán összegyűlnek a ráncok, ahogy eltűnődik, majd felém fordulva, engem megelőzve megválaszolja a kérdésemet, és lemondóan sóhajtva magamra hagy. Nincs titkom senki előtt, nem vallhatok be valamit, amiről még én magam sem tudok. Csináltam már néhány borzalmas dolgot az életemben, és tudom, hogy még sokkal többet fogok. Nem tesz éppen boldoggá a dolog, de nem szólhatok semmit, amivel ellenezhetném, így nincs más dolgom, mint hagyni, hogy azok, akik a barátaimnak nevezik magukat, metsző pillantásokkal nézzenek rám. Mert ezt teszik, ezt teszi mindenki. Kényelmesen hátradőlve csukom össze a könyvet, ujjamat a lapok között hagyom, és bár meghallottam a közelgő lépteket, nem nézek fel Ellonra. Megvárom, míg ő mozdul, és takarójába bugyolálva lekuporodik tőlem valamivel távolabb. 

- Te nem alszol? - motyogja térdeit a mellkasához húzva. 

- Éles meglátásaid vannak – húzom számat féloldalas mosolyra, és kibámulok az ablakon túli sötétségbe. - Gyere – ülök messzebb a kezemet nyújtva felé, végül csak elfekszik, a fejét a combomra hajtva. - Pihenj – borzolom össze lágyan ujjaimmal a haját, alig érintve. 

- Mesélsz magadról? 

- Legyen, miről szeretnél hallani? - kérdem csendesen. 

- A családodról, az otthonodról, rólad – sorolja nyakáig húzva a takaróját. - A te szüleid is olyanok, mint Lux vagy Simon?

- Nem. Apámnál sosem láttam ezekhez hasonlót. Sosem láttam még az édesapámat teát főzni, csendesen olvasgatni, vagy kedvesen elmosolyodni. Őt magát is szinte alig láttam. De ha a tükörbe nézek, az ő vonásait látom. Édesanyám is őt látta mindig, ha rám pillantott. Apám vagyok minden vonásomban – nevetek fel halkan, majd kedvesen hozzáteszem: - Anyám feladta a reményt, hogy valaha is a maga képére formálhat, hogy valaha is felfedezhet valamit saját magából a fiában. Ő vékonyka, barna, élénk tekintetű asszony, elbűvölő mosollyal és gyöngyök súlyától imbolygó testtel.  

- Szereted édesanyádat, igaz? - tudakolja óvatosan, halvány meglepettséggel szemeiben.

- Igen...- mosolygok rá le-...miért lepődsz meg ezen annyira? Egy fiú szeretete az édesanyja iránt egyszerűen csak leírhatatlan. Tudod, rég láttam őt, de tudom, hogy biztonságban van. 

- Mesélsz az édesapádról, hogy milyen volt ő? És az otthonodról, aztán a helyről, ahová megyünk, meg a....- ül fel kíváncsian, izgatottságtól csillanó szemekkel. 

- Tényleg az összes titkomat egy este alatt akarod megismerni? - kérdem belé fojtva a szót; jobbommal befogva a száját, majd közelebb hajolok és a tenyeremet elvéve megcsókolom. Nem több, mint egy éppen-csak-megtörtént érintés, de annál hatásosabb. Abba hagyja a megállíthatatlan szóáradatot, és tátott szájjal mered rám. Vigyorogva figyelem egyre növekvő zavarát, ahogyan takaróját húzogatja, elrejti vele az arcát és vörösebb, mint egy bozóttűz. 




Az esőfelhők, amelyek szürke fátyolként borultak ránk az éjszaka folyamán, mostanra nyom nélkül eltűntek. A zsenge fűszálak nedvességtől csillognak még ugyan, és a fák is kissé leverten köszöntötték a hajnal első sugarait. A hideg szél pirosra csípte Ellon arcát, noha eddig még nem sokat időztünk idekint a fedélzeten. Halvány tincsei egészen a homlokára és arcára tapadtak. Én magam a hajókorlátra támaszkodok, és olyan mereven bámulok a sűrű ködbe, amely fátyolként vesz bennünket körül, mintha a tekintetemmel ketté tudnám hasítani. A hajó lassan ringatózva, ám annál biztosabban halad a túlpart felé, és bár néhányan bizton állították, hogy hamarosan partot fogunk érni, szárazföldnek egyenlőre nyoma sincs a szürke, gomolygó függöny mögött. Elmosolyodom, mikor Ellon vesz egy mély levegőt, majd abban a pillanatban, hirtelen feltűnik a közeledő sziget körvonala. Messziről egészen úgy fest, akár egy sebtében egymásra dobált kőhalom, ami lomhán, sorsába beletörődve lebeg a víz felszínén. Nem nyújt épp barátságos látványt, ugyanakkor hátborzongatóan ismerős helyen vagyunk már. Ott, ahol akarva sem tudnék eltévedni, hiszen ha úgy vesszük, ez már az otthonomhoz tartozik, annak egy apró szeletje. Elvarázsolva figyelem, ahogyan a meredek szirtek fokozatosan lankákká szelídülnek és aprócska házak népesítik be az egész kikötőt. Olyan, mintha a nyirkos ködfátyol mögött egy elrejtett világ bukkanna most fel ott, ahol a térkép csak nyílt tengert jelez. 

Út közben a város felé nem beszélgetünk. 
Néhány perc elteltével pedig elérjük az első házakat is. Színes, gyakorta ugyanarra a sémára épülő házak sorakoznak egymás mellett. Néhány helybéli kitüntetett figyelemmel néz végig bennünket, ahogy áthaladunk a széles utcákon, és ahogy közeledünk a város központja felé, a házakat egyre szorosabban álló épületek váltják fel. 
Még mindig nem beszélgetünk. 
Mosolyom apránként hervad le az arcomról, mikor észreveszem, hogy az emberek megtartják tőlünk a tisztes távolságot és úgy bámulnak minket, mintha szellemeket látnának. Ellon idegen betolakodónak érezheti itt magát, míg engem javarészt, ha ismerni nem is, de hallani már biztosan hallottak rólam az itt élők. 

- Megérkeztünk – jegyzem meg halkan, megtorpanva. 

Fáradt mosollyal nézem a fogadót. Az épület maga már megélt jó néhány évtizedet, erről tanúskodik a foltozott tető, az alátámasztott terasz és a viharvert tábla, amin kopott betűk díszelegnek. 

- Gondolj bele, ez a hely legjobb fogadója – mondom szórakozottan elindulva az ajtó felé. 

- A legjobb? - hökken meg Ellon, érthetetlenül falfehérré válva. 

- És az egyetlen – teszem hozzá. 

Közömbös kíváncsisággal nézek körül az épületben. Az alacsony mennyezetű helyiségben félhomály uralkodik, az aprócska ablakokon pedig éppen csak annyi fény árad be, hogy az ember rátaláljon az ósdi pultra, vagy az emeletre vezető lépcsőre. Ellon és én azonban még így is nagy feltűnést kelthetünk, ugyanis mihelyst beléptünk, szinte kézzel érinthető csend telepedett a bent lévőkre. Barátságosan biccentek, noha a legkevésbé sem kívánok most bájcsevejbe elegyedni az itteniekkel. 

- Héj, te Malphite- kiált hátra egy férfi, aki a pultnak dőlve iszogat. - Meggyöttek az újabb vendégek! Mit ácsorognak ott? Gyöjjenek csak, gyöjjenek!
 


Moonlight-chan2015. 02. 26. 19:01:22#32553
Karakter: Ellon




3 nappal később

 

Szomjas vagyok. Borzalmasan szomjas vagyok, még sosem éreztem magam ilyen rosszul. Az egész testem nehéz, mint a kő, a bőröm pedig, mintha száraz homokkal dörzsöltem volna végig a testem.

A tűz körül ülő emberek nem adtak egy kortyot sem, ahogy ennivalót sem, de még mindig nem akarom elhinni a népem már nem létezik. Hogy ezek az undorító gonosz emberek elpusztították az egész fajtámat és már csak én maradtam közülük. Az nem lehetséges! Nem tehették… nem pusztíthattak el egy egész fajt, pusztán kapzsiságból!

Halk nyöszörgéssel oldalra fordulok, ahonnan látom azt a kis ládát. Lassan megérintem a fülemet, majd visszafordulok a fák felé.

Végül mégiscsak eladnak. Azt mondták holnap túladnak rajtam. Mintha valami tárgy lennék, amitől megszabadulhatnak és vígan kacagva üthetik össze a korsóikat a pénzük fölött.

Dühösen összeszorítom a szemem, a csuklómat a köteleknek feszítem, de semmi esélyem rá, hogy kiszabadulja, még akkor sem lenne, ha nem lennék ennyire legyengülve, mint most.

Bárcsak ne szöktem volna el a varázslótól! – gondolom kétségbeesetten, az utóbbi napok során már sokadjára.

Vajon ő tudta, hogy Varus mit tett? Daelas tudta, hogy mit akart velem tenni?

Megölte… ha elmondta volt miért… de az a morgós varázsló sosem képes megszólalni! Az ő hibája, hogy holnap… teremtőm, hogy szabaduljak ki?!

Ismét eszembe jutnak a rémmesék, a levágott, összeaszott elf fülekről és az övként használt azúrkék hajtincsekről és reszketni kezdek. Ég a bőröm, de közben mégis fázom, dühös vagyok és rettegek egyszerre…

- Tom, nem kéne valamit adnunk neki? – hallok egy hangot a hátam mögül.

- Minek kéne? Hajnalig kibírja, utána meg már nem a mi dolgunk! – ordít vissza egy rekedt hang, amit fel is ismerek: ő az aki nevetve megmutatta az a ládikát, ami tele volt arany fülbevalókkal, amiken könnycsepp alakú holdkövek függtek.

Gyűlölöm őt…

 

Kábán az éhségtől és a kínzó szomjúságtól, álom és ébrenlét között lebegek. Hol kinyitom a szemem, hol lecsukom. Nem merek elaludni, mert félek, hogy mit történne, hamarosan pedig hallom is a zavargást. Biztos megint összeverekedtek a sör miatt, mint tegnap este is, az egyik férfi majdnem rám zuhant, de ma már ahhoz sem lenne erőm, hogy odébb gördüljek az útból.

- Te meg mit akarsz? – szólal meg a rekedt hangú.

- Félsz tőlem?

Ez a hang…

- Talán nincs okom?

- Talán van.

Kipattannak a szemeim, izgatottan kémlelem a félhomályt, amikor meglátom.

Itt van! Daelas itt van! Eljött értem!

Ha tudnék, most megkönnyebbülten nevetnék, vagy sírnék annyira örülök neki hogy azt el sem tudom mondani. Amennyire tudom rajta tartom a szemem, miközben ő… a karjára szúrja az összes embert.

Mindenkivel végez…

A kezei és a ruhája csupa vér, amikor leguggol mellém, a szívem mégis az örömtől zakatol olyan erősen, hogy láthatom és nem a félelemtől.

Előveszi a kulacsát, az ujjával szétválasztja az összetapadt ajkaim és megtölti a finom, friss vízzel, amit a testem mohón szív magába. Érzem, hogy a bőröm megtelik nedvességgel, bár ez koránt sem elég azok után, hogy napokig szomjaztam, de a fájdalom enyhül a tagjaimban.

Elvágja a csuklómat szorító köteleket is és segít felállnom, miközben magához szorít, mert még bizonytalanul állok. A szemeimet le sem veszem az arcáról, várom, hogy ő is rám nézzen, de nem teszi. Annyira örülök, hogy itt van!

Haragszik…? 

Buta kérdés, persze, hogy haragszik… sőt… biztos dühöngeni fog, mert elszöktem és keresnie kellett.

De miért? Itt is hagyhatott volna, nem értem miért tette meg ezt értem, mikor nem is számítok neki, csak idegesítem.

- Érted jöttem – mondja érzelemmentes hangok.

- Tudom – bólintok, de a fejem azonnal szédülni kezd, még szerencse hogy megtartott – Sajnálom.

Lehajtom a fejem, bűnbánón pillantok a koszos lámaimra, mire ő nevetni kezd, de nem boldogan. Ez hideg nevetés.

- Éreztél már bűntudatot? – kérdezi halkan és közben elindul az erdőben - Érezted már, ahogy a fájdalom hosszú, gyilkosan precíz mozdulatokkal felnyitja a koponyád és vérvörös vonalakat karcol az agyadba, belevési, hogy te tehetsz mindenről? Hallottad a fejedben visszhangozni az utolsó szavakat, amik ide-oda cikáznak, egyre vádlóbban, egyre hangosabban? Én igen.

Nem tudok mit felelni, túl fáradt vagyok a gondolkodáshoz, de akkor sem érteném mit akar ezzel mondani. Miért lenne neki bűntudata? Én szöktem el, inkább nekem kellene lenni, amiatt hogy gondot okoztam neki, de nincsen. Nem érzem azt, mint mikor megütöttem azt a kisgyereket, nem érzem azt a szorítást a mellkasomban, most egyszerűen csak megkönnyebbülést érzek.

Lassan haladunk, aminek én vagyok az oka, hisz nem tudok sietni, az karja nélkül a hátamon szerintem el is esnék. Néha azt gondolom nem bírok ki még egy lépést és meg kell kérnem hogy álljunk meg pihenni, de elég csak a szigorú arcélére néznem, a dühösen összeszoruló keskeny ajkakra és máris elszégyellem magam. Nem panaszkodhatok…

Kiérve az erdőből, hirtelen egy ritka, fákkal alig övezett tisztásra érünk. A friss fű smaragdzölden ragyog a hajnali nap fényében, ami egy takaros házat világít meg a közepén.

- Tudsz mindent azokról, akik fogva tartottak, igaz? – szólal meg hirtelen, mire összeszoruló torokkal bólintok - Akkor bizonyára Varusról is tudsz már mindent.

Megint biccentek, majd onnantól a földet bámulom, míg a ház elé nem érünk.

Varus… örültem, hogy végre valaki tud segíteni megtalálni a népem. Nem hittem volna, hogy a kedvessége mögött egy mészáros van. Az egyik férfi kiborította annak a zsáknak a tartalmát, amit Daelas megpróbált visszatuszkolni előlem a fiókba és amit Varus sem hagyott megnéznem.

Fülbevalók… rengeteg, talán száznál is több fülbevaló volt bennük.

Daelas bekopog a ház ajtaján, mire én is felnézek és egy pillanatra ijedten nyílnak tágra a szemeim, mikor egy kés hegye jelenik meg a nyílásban, de az egész nem tart tovább egyetlen pillanatnál, azután pedig a nő megöleli Daelast.

Félig engem is, mert a varázsló még mindig tart, így érzem hogy ennek az embernek milyen jó illata van. És igazán mosolyog Daelasra… és ő is rá.

Ki lehet ez az ember?

- Tiszta vér vagy...

- Nem az enyém – vág közbe Daelas, majd megszorítja picit a karom - Ő itt Ellon.

Az nő bólint felém, majd eláll az ajtóból, hogy bemehessünk. A házban nagyon jó illat van, pont olyan, mint ami belőle is árad, de nem tudom mi az. Picit el is bambulhattam, mert Daelasnak kell meglöknie, hogy lépjek, odabent pedig egy kicsi emberke siet a nagyhoz.

Egy embergyerek. Ezt legalább meg tudom különböztetni a felnőttektől. Daelas rá is mosolyog, mire a kicsi emberke is visszamosolyog rá, én pedig még jobban elszomorodom.

Csendben tovább megyünk, nem szólunk egymáshoz. Daelas biztos haragszik, én meg nem tudom hogy mit mondja, az egészhez pedig túl kimerült vagyok, így mikor meglátok egy ágyat azonnal be is mászom a puha takaró alá és magamra rántva behunyom a szemem.

Csak azután nyitom ki és meredek a szövetre, mikor csukódik az ajtó.

Miért van az, hogy mindenkire mosolyog, csak rám nem?

 

***

 

Nem tudom eldönteni, hogy mennyi lehet az idő, mert az égen olyan sötétszürke felhők vannak, amin egyáltalán nem szűrődik át a fény. Percekig forgolódom az ágyban, mindenem elgémberedett a valószínűleg hosszú alvástól, de mikor végre kinyújtózkodtam, halkan elindulok a házban, hogy a többiek után kutassak.

Csend van és sehol nem találok senkit, pedig minden szobába benyitok. Azután odakint folytatom, messziről meg is pillantom az embereket, amint a fűben ülve csinálnak valamit, de Daelast csak akkor találom meg, mikor körbejárom a házat. Egy eldőlt farönkön ül, hátát a ház oldalának támasztva.

Nem néz rám, de biztos vagyok benne, hogy észrevett, ezért odasétálok és mellé ülök. Rövid tétovázás után előhúzom a ruhám belsejébe tűzött ezüstszínű levelet és átnyújtom neki.

- Tessék, visszaadom. – motyogom halkan.

Elveszi és megforgatja a szemei előtt. – Már nem kell?

Vállat vonva felhúzom a lábaim, hogy kényelmesen üljek. – Nagyon szép, de azt mondtad fontos neked. Sokszor segítettél nekem, nem is érdemlem meg ezt, úgyhogy inkább visszaadom.

Szerencsére nem kutattak át, így el tudtam rejteni, mielőtt elkaptak volna.

- Sokszor segítettem… és mégsem volt elég, hogy megbízz bennem, igaz?

Megrázom a fejem, nem tudok mit felelni erre, mert igaza van. – Valójában mi ez? – bökök a levél felé.

- Egy hajcsat.

- Hogy működik? – emlékszem, hogy neki is a hajában lógott, mikor először megláttam.

Végre felém fordul és a szemembe néz, majd az ujjaival összefogja hátul a hajam és beleteszi azt a csatot.

Hirtelen olyan nehéz lett tőle a fejem, hogy majdnem hátradőlök. Fintorogva megrázom, mire a csat egyszerűen lecsusszan a tincseimről, egyenesen Daelas kezébe.

- Ez egyáltalán nem jó. Lehúzza a fejem. – mormogom, ellenségesen bámulva a levél formát.

- Mert nem vagy hozzászokva az ilyesmihez. – válaszolja, majd az oldalra lógó tincseit összefogja és hátratűzi a csattal. Most már ugyanott van ahol legelőször.

Csend ereszkedik közénk, mi alatt én a fa kérgét feszeget az ujjaimmal, a varázsló pedig mozdulatlanul ül mellettem. Tudom mire vár…

- Nagyon sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam neked. Én csak…

- Van fogalmad róla, milyen nehéz volt rád találni? – vág közbe baljós arckifejezéssel, mire összehúzom magam – És arról van némi elképzelésed, mi történt volna veled, ha nem talállak meg? Elmondták mit tesznek azok a barbárok az elfekkel?

- Igen…

- Akkor légy szíves, gondolkozz mielőtt cselekszel és kerüld el az olyan ostobaságokat, amik az életedbe kerülhetnek!

Még éppen sikerül visszapislognom a könnyeim miközben farkasszemet nézek az ő szigorú szemeivel. - A te a hibád volt.

- Igen. Nem voltam elég éber, nem vettem észre mikor elszöktél…

Ezúttal én vágok a szavába. – Nem így értettem. Nem kellett volna elszöknöm, ha néha beszéltél volna hozzám.

Felhorkant. – Úgy emlékszem minden kérdésedre válaszoltam. – gúnyolódik, de én határozottan nézek rá.

- Csak arra, amire akartál. Hogy várhatod el, hogy bízzam benned, ha még csak azt sem tudom, hogy miért vagy velem?

- Eddig nem volt ezzel problémád. – szólal meg egy perc némaság után.

- Mert… mert eddig nem sejtettem, hogy ilyenek az emberek. – lehajtom a fejem, mert érzem hogy szúrni kezd a szemem a bánattól – Hogy lehet, hogy én vagyok a fajtámból az utolsó és hogy ennyien fel akarnak használni az önző vágyaikhoz.

Pedig a népem legnagyobb áldásáról fogalmuk sem volt. Ha tudták volna, biztos még pénzért sem adtak volna ki a kezük közül. Daelas sem tudja, ha pedig el akarna adni, mint a többiek, már megtehette volna.

- Nem tudhatod. – emeli meg a fejem, a hüvelykujjával leseprik az arcomról a már kibuggyant könnycseppeket – Nem bízhatsz meg abban, amit azok mondtak.

- És benned megbízhatok? – teszem fel a kérdést, picit közelebb mászva hozzá, hogy egy centiről nézhessek bele a szemeibe.

Sóhajtva dönti hátra a fejét, de nem mozdulok addig, míg választ nem ad.

- Azt hittem ezt már tisztáztuk.

- Egyáltalán nem! – morranok rá bosszúsan, mert megint csak tereli a szót – Már abban a pillanatban nyűg voltam neked, amikor találkoztunk. Igen, sok mindent mutattál azóta, ez alatt a pár nap alatt és megtanultam néhány dolgot amit nem értettem, de még mindig rengeteg minden van. Én… nem csak azért jöttem veled, hogy segíts megkeresni a népem, hanem azért is, mert örültem hogy megjelentél, még akkor is ha sokszor idegesítő vagy, én nagyon szeretek veled lenni és meg akarok bízni benned, de… mikor már sikerülne mindig történik valami és… és megijesztesz, mert eszembe jut, hogy semmit sem tudok rólad. – kezeim közé fogom az arcát, bár ha el akar fordulni tőlem azt úgy sem tudnám megakadályozni – Mit akarsz te tőlem Daelas? Miért jöttél el a barlangba? Honnan tudtad hogy ott vagyok és hová megyünk?


linka2015. 02. 21. 23:51:03#32521
Karakter: Daelas



 Ujjaimat ökölbe szorítom, kezemet a számhoz emelem és lassan lélegzem be a friss levegőt, hogy ezzel is csitítsam tomboló haragomat. Adtam neki szabadságot, hagytam, hogy döntsön saját belátása szerint, figyelmeztettem őt, aminek következménye az lett, hogy célirányosan tette kérésemnek az ellenkezőjét. Nem tudom, mit gondoljak erről az egészről. Nem tudom azt sem, mit kéne éreznem most, hogy az ő szemei láttára vetettem véget valaki életének. Ellon akármennyire is különleges teremtmény, mindentől függetlenül csak egy fiú, akinek a szemei vakok az igazsághoz. Mondhatnám azt is, hogy túl jó, túl nemes lelkű, túl tiszta, de egyik sem adná vissza azt, amit igazán gondolok róla. Hiába győzködném magam az ellenkezőjéről, tisztában vagyok vele, milyen ő igazából. Tudom, hogy végtelenül naiv, gyerekesen jóhiszemű és javíthatatlan álmodozó. 
A percek múlásával haragom lecsitul és puha csalódottság veszi át a helyét. Most talán éreznem kellene még valamit, akármit, de nem érzek semmit. Csak a csalódást, mert előbb hisz egy idegennek, mint nekem. Tudom, hogy neheztel rám, elítél, mert megöltem valakit, akiről úgy hiszi, hogy jó ember volt. Akitől segítséget remélt, igazságot, biztonságot és megnyugvást. 
Nem várom, hogy mellém érjen, tudom, hogy követ, nincs más választása. Tartja a távolságot, úgy tesz, mintha megégethetném őt, amit közelebb kerül hozzám egy-két lépéssel. Van az a hideg, ami szinte megbénítja az embert, az a jeges érzés, ami belülről fakad és a világ összes melege sem lenne képes eltüntetni. Hetek voltak, míg rátaláltam. Elveszteni egyetlen másodpercbe telhet. Nincs sok időm, nem játszadozhatok azzal, amiből nekem is kevés jutott. Szükségem van a megoldásra, amivel ezt helyre hozhatnám, de nincs birtokomba semmi, ami segítségemre lehetne. 

Fojtogató a csend, sohasem éreztem még ennyire zavarónak, gondterhesnek és visszafordíthatatlannak. Álszentség lenne azt állítanom, hogy soha nem kellett még hasonló helyzetet kezelnem, illetve, hogy nem fogtam ilyenkor egyszerűre a dolgok menetét. Értelemszerűen. Hiszen miért bonyolítsak mindig mindent, mikor ezt helyettem kétszeresen megoldja az élet? Épp elég bajom van anélkül is, hogy én keresztbe tennék magamnak. 
Csendben maradni és figyelni a fiú minden mozdulatát nem könnyű. A tudattal élni, hogy ok nélkül vesz semmibe, néz hideg vérű gyilkosnak, nem könnyű, de elviselhető, belegondolva meg egészen mulatságos. A tökéletes magyarázat átgondolása és tálalása már egészen nehéz.
Érzék kell hozzá. 

Figyelmeztetése nélkül torpanok meg, felfogni sincs ideje a helyzetet, így csak nagyon finoman, alig érezhetően nekem ütközik. Késő van, ismerős a hely, így itt maradunk. Felesleges és szükségtelen lépés lenne innen tovább haladnunk. Nem fordulok meg és nem nézek hátra, viszont a szám sarka halvány mosolyba fut. Ellon úgy tesz, mintha én magam lennék a tűz, ami egyetlen érintéssel elemészti. Mellkasához vonja a táskáját, magához szorítja azt és sietve eltávolodik tőlem.

Ellonra haragudni nem könnyű. Megbocsátani neki lehetetlen. 
Szív kell hozzá. 

- Itt maradunk éjszakára. Arra van egy patak – mutatok a megfelelő irányba. 

- Jó – motyogja magamra hagyva. 

Rövid ideig még utána meredek, aztán beljebb sétálva, táskámat ledobom a földre és tűzet gyújtok. Nehéz megértenem a fiú gondolatmenetét, hogy mit miért tesz, vagy mi az, ami bántja,sérti a büszkeségét, esetleg, hogy mitől érzi magát veszélytől fenyegetve, vagy feszélyezve. Azok, akik jót cselekednek a jó érdekében, segítenek és kedvesek, jó emberek. Azok, akik rosszat cselekednek a rossz érdekében, elutasítóak, halk szavúak és mogorvák, rossz emberek. Persze a világ nem így működik, hiszen nincs olyan, hogy jó ember vagy rossz ember. A jó emberek is ugyanúgy tesznek rosszat, mint ahogyan a rossz emberek is jót. 
Felvetődik bennem, hogy hagyom a francba az egészet, visszaviszem a fiút vagy itt hagyom magára, és én is kezdek egy új életet...Aztán végig gondolom és felvetésem valahogy értelmét veszti. Nem jó ötlet, használhatatlan terv, Ellon nem élné túl, ha itt hagynám őt, teljesen egyedül, úgy, hogy senkit nem ismer és senkire nem számíthatna. 
Kulacsokkal a kezeimbe sétálok oda, ahol a fiú is van, de nem zavarom meg, így valamivel feljebb térdelek le és töltöm meg vízzel őket. Nem törődöm a gyerekes viselkedésével, tegye, ha neki ettől jobb, meguntam már, hogy egyszerre védjem, oktassam, figyeljek rá és neveljem. Felegyenesedve vissza térek a tűzhöz és elteszem a kulacsokat a táskába, majd helyet foglalva leülök. 
Várakozva szemlélem a környezetet, a fákat és cserjéket, amik között apró élőlények bújnak meg. Ártalmatlanok, ismertek és ismeretlenek egyaránt, aranysárgás, zölden és pirosan villanó szemekkel. Kizárom tudatomból a hangokat, nem figyelek a környezetemre, helyette rendszerezem fejben a további teendőket, az útvonalat és azt, hogy mikor és meddig időzzünk következőnek. Kevésbé biztonságos falvakban és városokban aludni, mint erdőkben, de jóval kényelmesebb is ágyban aludni, mint kemény, fagyott földön. 
Fejemet félrebillentve nézek körül, keresem, hogy hol lehet, de nem találom a tűz körül, így kizárásos alapon már megint a víz közelében időzhet. Különösebben nem tartanám fontosnak, hogy olyan helyen, ahol ketten vagyunk, veszélyes tényezők nélkül, mindenáron mellettem legyen vagy a közelemben, de nem vagyunk messze attól a falutól, amiben Varus is élt. Nem tartom kizártnak, hogy a társai is a közelben időznek, vagy ha tévedek is ebben, olyan messzire nem kerülhettek el a barátjuktól, aki már halott. 
Felállva a tűztől lassan sétálok a fiúhoz, óvatosan a vállát érintem, hogy ne ijesszek rá, de amikor hátranéz rám meglepődök az ellenséges tekintete láttán. 

- Gyere, Ellon, már aludnod kellene. 

- Itt alszom – motyogja kézfejére hajtva fejét. 

- Meg fogsz fázni, ha itt maradsz.

- Nem akarok most beszélgetni veled és látni sem akarlak. Hagyjál. 

Rövid ideig hallgatok, figyelek és elemzek, végül arra a döntésre jutok, hogy értelmetlen győzködnöm bármiről is valakit, aki gyerekesen makacs. 

- Szóval megint visszatértünk a gyerekes viselkedéshez? Duzzogsz? 

Nem állítom, hogy nem volt céljaim között haragjának kicsalogatása. Úgy majd reményeim szerint könnyebben és hamarabb túl teszi magát ezen az egészen, ha mindent kiad magából és a fejemhez vágja az összes hibámat, amit ismeretségünk alatt látott és tapasztalt nálam. 

- Nem duzzogok. Gyerekes viselkedésnek számít, hogy nem akarlak látni? Hogy egyedül akarok lenni egy kicsit? Megszoktam már, nem fog gondot okozni, Daelas. Hagyj békén.

- Rendben, tégy, amit akarsz, de ha megbetegszel...

- Ha tudnál bármit is fajtámról, akkor azt is tudnád, hogy a víz gyógyít minket. Nem betegedhetek meg és bármilyen sérülést meggyógyít, ameddig benne vagyok. 

Nem látom értelmét a további csevejnek, meguntam, fáradt vagyok, lelkileg lemerült és mérges még mindig, hogy ennyire vak az igazsághoz. Hogy ennyire nem veszi észre azt, ami a szeme előtt van. Hogy ennyire nem látta át a csapdát, amibe Varus akarta őt belerántani pusztán kialakuló barátságuk örömére. 




A korán kelésnek mindig megvannak a maga előnyei, ahogyan az éberségnek és a higgadtságnak is. Körülnézve szemeimmel egyből a fiút keresem, meglep, hogy nem találom sehol, pedig erre számítanom kellett volna már a legelejétől fogva. A felismerés túl hamar vág fejbe, amitől úgy érzem, mintha minden vér kiszállna az ereimből. Elképesztő, eszement kölyök. Nem is hagyta, hogy megmagyarázzam neki ezt az egészet, csak elmenekült az esetleges valóság és előlem. Kíváncsi vagyok, vajon ha mindent elmondanék neki arról, amit én tudok, vajon hinne még nekem valaha is? Hiszen ismerem már milyen makacs, ha ő valamit a fejébe vesz...Összeszorított állkapoccsal egyenesedem fel. Fejem pár percre egy fa kérges törzsének döntöm, megpihenek, hogy aztán tovább tudjak indulni, és megkeressem a kölyköt. 

- Hol vagy, Ellon? - suttogom magam elé. 

Táskámat a vállamra dobva, óvatos léptekkel haladok az erdőben. Figyelem a környezetem, hátha meghallom a lépteit, vagy a zajongását, de semmi. Hamar elegem lesz a tétlenségből és sokkal gyorsabban haladok a fák között, mint eleinte. Eddig az zavart, hogy mindvégig volt mellettem valaki, aki lelassított és most az bosszant, hogy nincs senki, aki felhívná figyelmemet a környezetem szépségére. Lassan hajnalodik, tudom, hogy nem lefelé haladok, sokkal inkább felfelé. Csak bízni tudok benne, hogy Ellon is erre jött. Emlékszem, gyerekként mennyire tartottam az erdők nagyságától, az állatoktól, még magamnak is furcsa bevallani, mennyire szokatlanul egyszerűbb és élvezetesebb volt gyerekként az élet, mint most felnőttként. Itt már nem tehetem azt meg, hogy hátraarcot vágok, felhagyok a kereséssel és visszatérek az otthonomba. Hihetetlen, hogy alig néhány napja ismerem őt, fogalmam sincs róla, milyen valójában....De kedvelem. Még annak ellenére is, hogy örökké csak a baj van vele. 

3 nappal később

Mióta elindultam, háromszor fordultam meg és indultam el mindig más irányba, hogy aztán elbizonytalanodjak, és ne tudjam mit tegyek, merre menjek következőnek. Három nap hosszú idő és biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyedüli, akit lefárasztott ez az út, amit eddig megtettünk. Tovább haladok az ösvényen, amire néhány órája akadtam rá és hirtelen a fák eltűnnek. Utam a szikláshoz vezet, ahonnan közvetlenül le lehet látni a tisztásra. A lélegzetem is eláll, hiszen gyönyörű hely, érezni lehet a természet közelségét. De mégis, olyan elhagyatott az egész. Kezd egyre aggasztóbbá válni, hogy még mindig nem találtam rá Ellonra és még csak azt sem tudom, merre mehetett. Izmaim megfeszülnek, szinte fizikai fájdalmat érzek, hogy nincs senki a közelemben, akit megüthetnék. Tehetetlen kétségbeeséssel gyűröm marokra táskám szíját, szorosabbra fogom, hogy ne veszítsem el. Elindulok valamerre, ismét futok, anélkül, hogy figyelném a környezetem, úgysem tudom, merre vagyok. Az idő múlásával fülledt levegő ereszkedik az erdőre, muszáj megtalálnom. Egyre melegebb lesz, mindenhol zöldet látok, zöld leveleket és moha lepte fatörzseket. Zúg a fülem a kétségbeeséstől és a megerőltetéstől. Figyelmesebb is lehettem volna, óvatosabb vagy egyszerűen csak együtt érzőbb. Hagytam, sőt, még csak észre sem vettem, hogy mikor ment el. Egyedül az éjszaka közepén. Frusztráltan felhorkantok és ezzel le is zárom magamban az eltűnéskérdést, mert a gondolataim kezdenek egy olyan irányba elmenni, amit nagyon nem akarok követni, így figyelemelterelésként körülnézek egy kicsit. 
Kezdem visszasírni a folytonos csacsogását és azt, hogy valamivel mindig felzavarta a természet nyugalmát, vagy az én nyugalmamat. Ami meg még szebbé teszi ezt az egészet számomra az az, hogy én tehetek erről az egészről. 
Valahonnan a távolból nevetések és beszéd hangjai szűrődnek hozzám. Abba az irányba veszem az utam, amerről a zajokat is hallom, aztán elkeseredetten felsóhajtok. Mikor nekivágtam ennek az egésznek, tudtam mire vállalkozok. Most se magamért csinálom ezt az egészet, nem azért döntöttem el, hogy megtalálom Ellont, mert ez a feladatom, hanem mert biztonságba akarom tudni. Felmérem azt a néhány fős emberekből álló csapatot, akik tagadhatatlanul a piacra szeretnének eljutni, főleg most, hogy egy értékes áru is az ölükbe pottyant, aztán fegyvereim nagy többségét elrejtve, elindulok feléjük. A helyzetet látva még a maradék élettől is elmegy a kedvem, ami még hátralehet nekem. Ez az egész jelenleg valamivel több, mint reménytelen, és nem tudom felfogni, hogyan lehetek ilyen szerencsétlen, hogy ez megtörtént annak ellenére, hogy én tényleg próbáltam rá vigyázni. Ostoba emberek mind, gyengék, tudatlanok, biztonságban érzik magukat és nem figyelnek a zajokra. Nem hallják a közelgő lépteimet, csak akkor vesznek észre, mikor már a látószögükbe kerülök. 

- Te meg mit akarsz? - mér végig az egyikük, gyanakodva méreget, egyik keze megrándul, de még nem nyúl a fegyveréhez. 

- Félsz tőlem? - kérdem kezemmel mögé intve, először téves következtetéseket vontam le kezének rándulásából. Azt hittem csak az idegesség miatt teszi, de nem. Az jelzés volt részéről. A többiek pedig hűséges kiskutyák módjára léptek is a parancsnak megfelelően. 

- Talán nincs okom?

- Talán van – mosolyodom el. 

Rezdülésükre én is mozdulok. Töprengve figyelem a levágott fejet, és az arcomon pettyező ezernyi vérfolt marad. Lesújtok újra, átfordulok és döfök. Vér a kezemen, vér a kardjaim pengéjén, vér mindenütt, Ellon fáradt, nyúzott arcára nézek, ellépek, leszúrok, gyilkolok. Aztán fáradtan megtörlöm a pengéket, elteszem a kardokat és lassan a fiúhoz lépdelek. Mellé térdelve előveszem az egyik kulacsot, hüvelykemet alsó ajkára biggyesztem, lejjebb húzom és megitatom. Nem szólok semmit, egy kisebb tőrrel elvágom a kötelet, amit a kezeire kötöttek és talpra rántva őt is, felállok. Körülnézve elundorodom a látványtól, attól, amit tettem. Testek az avarban, hullák a földön, halott hús dögszaga és vér...rengeteg vér, amit szomjazva issza magába a szikkadt föld. 
Nem veszek tudomást a fiúról, az állapotáról és arról, hogy ezért részben én magam is felelős vagyok. Nem viszonzom a tekintetét, pedig magamon érzem azokat a mélykék kristályokat, tudom, hogy figyel és magyarázatot vár. Választ vár valamire, holott még fel sem tette a kérdést. 

- Érted jöttem – mondom ki a nyilvánvalót. 

- Tudom – bólint aprót, megtántorodik, tenyeremet a lapockájára simítom és megtartom. - Sajnálom – hajtja le a fejét bűnbánóan. 

Kedvtelenül felnevetek és elindulok, lassan, megvárva, hogy elinduljon ő is. Annyi mindent mondanék most neki, kiabálnék, suttognék, de a szavak valahol elmaradnak. Nem bízott bennem. Óh, annyira szeretném őt gyűlölni most ezért. 

- Éreztél már bűntudatot? - kérdem lassú léptekkel indulva el. - Érezted már, ahogy a fájdalom hosszú, gyilkosan precíz mozdulatokkal felnyitja a koponyád és vérvörös vonalakat karcol az agyadba, belevési, hogy te tehetsz mindenről? Hallottad a fejedben visszhangozni az utolsó szavakat, amik ide-oda cikáznak, egyre vádlóbban, egyre hangosabban? Én igen.

Pár percig nem szól semmit, megtántorodik, de nem esik össze. Halkan, a földet nézve sóhajtok fel, várom, hogy újabb lépést tegyen. Megmozduljon, vagy kérje, hogy segítsek neki. Nem akarok tovább menni és azt se akarom, hogy hosszadalmas csevejbe elegyedjek bárkivel is. Fáradt vagyok, vértől bűzlök és nem akarok mást, mint pihenni, felejteni és remélhetőleg minél hamarabb túltenni magam azon, hogy egy nyomorult gyilkos szintjére alacsonyítottak le. Nem messze itt kell lennie egy háznak, elszigetelve a mindenségtől, emberektől, lényektől és attól az átkozott hangzavartól, ami a városokban és falvakban szokott lenni. 

- Tudsz mindent azokról, akik fogva tartottak, igaz? - kérdem továbbra sem nézve rá. Ujjaimat óvatosan fonom a karja köré, nem okozok fájdalmat, de stabilan megtartom, ha esetleg eszébe jutna összeesni. Aprót bólint. - Akkor bizonyára Varusról is tudsz már mindent – jegyzem meg minden gúnyt kiűzve a hangomból. Újabb biccentés, ami egyáltalán nem tölt el elégedettséggel. 

Egy alig látható mellékösvényen lekanyarodva megyünk tovább még egy darabig. Ha nem lenne ez a lassú vánszorgás már réges régen ott lehetnénk, de már így is csak idő kérdése, hogy elérjünk a faházig. Nem nézek körbe, annak ellenére, hogy nagyon rég jártam itt, most egyáltalán nem köt le a hely szépsége. Sem a táj nyugodt békessége. Bekopogok, mozdulataimból mellőzök minden finomságot, aminek következtében legelőször egy éles kés hegyével találom szembe magamat, és csak azután következik a meglepett tekintett, zavarosan boldog mosoly és szoros ölelés. Amennyire a helyzet engedi én is elmosolyodom és fél kézzel átölelem. 

- Tiszta vér vagy....

- Nem az enyém – vágok a szavába gyorsan. - Ő itt Ellon – intek kezemmel a mellettem álló fiúra. 

Bólintva lép félre, hogy beléphessünk. Finoman meglököm a fiút, hogy előrébb lépjen, összerezzen, aztán elkerekedő szemekkel figyeli Lux négy év körüli kisfiát, aki a maga tudatlan bájosságával az anyjához siet. Megejtek egy mosolyt a gyereknek, félve viszonozza, de egyetlen pillanatra sem lép el Lux közeléből. Bizonyára a rám száradt vér lehet az oka, vagy az, hogy soha eddig nem látott még Ellonhoz hasonlót. Ismerem a házat, így nem kell kíséret ahhoz, hogy megtaláljam a szobákat. Három van itt is, találomra nyitok be az ajtókon, de mindegyik ugyanolyannak bizonyul. Maradok a szokásosnál, annál, amit mindig is a magaménak tudhattam, mikor hosszabb ideig itt időztem. Halvány mosollyal nyugtázom, hogy semmi nem változott. Ágy, szekrény, asztal, szék, néhány polc. Még mielőtt kilépnék az ajtón, megvárom, hogy a fiú bemásszon az ágyba, magára rántsa a takarót és alig hihetően alvást színleljen, aztán magára hagyom és lerogyok az egyik székre. 

- Akarsz beszélni róla? - ül le velem szembe a nő. 

- Nem – ignorálom komoran. - És te sem akarsz. 

- Bármi is történt, előbb-utóbb megoldod, csak hallgass a szívedre és légy valamivel türelmesebb – mondja kisvártatva, és én őszintén meglepődöm ezen a hozzáálláson. Ennek ellenére nem mutatom neki, hogy sikerült meglepnie. 

- Van nekem olyanom? - kérdem enyhén cinikusan. 

- Hát, a sündisznóbőr alatt valahol mélyen van – mosolyodik el magamra hagyva. 

- Te kis naiv - sandítok utána. 

Tenyeremet az asztal lapjára simítom, néhány kiálló szálka a bőrömet karcolja. A fejem tompán lüktet és magam elé meredve, pislogás nélkül összpontosítok a kezeimre, amik még mindig halványvörösek a kopott, töredezetten rászáradt vöröslő testnedvtől. Egyedül maradtam a gondolataimmal, a lelkiismeretemmel és az egész szarsággal, ami a nyakamba szakadt. 


Moonlight-chan2015. 02. 18. 00:12:04#32502
Karakter: Ellon




Mozog az ágy alattam. Arra ébredek, hogy rázkódik a testem, de mielőtt még megijednék, hogy a föld remeg alattam, rájövök, hogy a varázsló az, aki ébresztget. 

- Eleget lustálkodtál, Ellon. Ideje felkelni – mozdít meg újra mire lassan, kinyitom a szemem az éles fényben. Hunyorogva nézek körül, pedig legszívesebben visszaaludnék olyan kényelmes itt.

Sajnos azonban nem tehetem. Megígértem Daelasnak hogy nem leszek a terhére és így is épp elég bajt csináltam az éjjel. Körbenézve el is csodálkozom azon, hogy hogyan lehet itt ilyen rend, de nem álmélkodok sokáig. Amilyen ügyesen csak tudok kinyújtózkodom és felkelek, gyorsan elkészülök és már indulunk is.

Daelas kifizeti a szobát és a vacsorát valami furcsa ezüstpénzzel, ami szépen csillog az ablakokon beszökő fényben. Egy apró kis korong, aminek értéke van, pedig nem is olyan szép. Ha nem csillogna észre sem venném és mégis ezzel fizet.

Az utolsó ház mellett elsétálva beérünk a fák közé. Errefelé sokkal ritkább az erdő, nincsenek olyan sűrűn nőve a levelek, hogy ne eresszék át a fényt, így nem is olyan sötét minden és sokkal több virág nyílik az ösvény mellett. Élvezem, hogy mindent megkérdezhetek Daelastól, ő pedig olyan, mint egy nagy könyv, amiben mindenre van válasz. Nagyon okos lehet, rengeteg tudást halmozhatott fel amióta él, mert még egyszer sem mondta azt, hogy „nem tudom”. Lehet, hogy mindenre tudja a választ.

- Mesélsz majd nekem valami érdekeset? – kérdezem izgatott mosollyal, de az arca inkább réveteg, biztos elgondolkodott valamin és most hirtelen kapja felém a fejét.

- Ezt az utóbbi mondatot megismételnéd, kérlek? 

- Azt kérdeztem, hogy majd mesélsz-e nekem? 

- Elalvás előtt feltétlen – csóválja a fejét, halovány, gúnyos mosollyal. - Estimese megfelel? 

Azt hittem már abbahagyta a bosszantást, de úgy tűnik csak egy időre pihentette ezt a kibírhatatlan oldalát.

- Nem – nem estimesét akarok - Én rólad akarok hallani. Biztosan sok érdekesnél érdekesebb történeted van. 

Azt a sok mindent amit tud, valahol biztosan tanulta. Rengeteg olyan helyet láthatott már, ami csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokkal, teremtményekkel van tele. Szeretnék hallani róluk, de nem csak azokról. Még semmit sem tudok Daelasról, erre ma reggel jöttem rá. Annak ellenére, hogy pár napja minden percben együtt vagyunk, a nevén és a varázsló mivoltán kívül semmi mást nem tudok róla. Semmit.

- Miért érdekel ilyen hirtelen ennyire az életem? – kérdezi félrebiccentett fejjel.

Vállat vonok. - Nem tudom. Kíváncsi lettem. 

Még be sem fejeztem a mondatot, de már csóválja is a fejét. Nem akar beszélgetni velem. Csak tudnám miért ilyen, hisz semmi baj nem lenne abból, ha mondana néhány dolgot. Például arról, hogy milyen az ő otthona. Hol van, van-e családja, vagy milyen lehet…

Felnézek a vakítóan kék égre, majd megdörzsölöm a szemem és még több színes pötty jelenik meg előttem a fénytől. Kellemesen melegíti az arcomat miközben Daelasra sandítok.

Ha van családja… vajon társa is van? Felesége? Vagy gyerekei?

Nem… az biztos nincs. Remélem… Szegény gyerekek…

De társa lehet hogy van, ugye?

Újra rápillantok. Különös az arca és mindene, de nem csúnya. A faluban láttam sok olyan embert akire azt mondanám csúnya, de Daelas nem az. Szeretem nézni az arcát, mert olyan szép. Még a fehér szemei és azok a jelek is a bőrén.

- Biztosan vagyok benne, hogy csak úgy sürögnek körülötted a lányok. – jegyzem meg rá sandítva miközben továbbindulok. Egy pillanattal később hallom, hogy ő is követ.

- Valószínűleg, de hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel – hallom a hátam mögül - Egyedül lenni nem jó, de addig, míg te nem hívtad rá fel a figyelmem, nem foglalkoztam olyannal, mint magány. Nem állítom, hogy nem lenne jó egyszerűen megölelni valakit, mert éppen olyanom van, de ez esetemben több, mint lehetetlen.

Akkor neki sincs senkije. Kicsit elszomorodom, mert biztos fáj neki, ezért nem akar nekem semmit mondani. Jó, akkor nem kérdezem erről többet, nem akarom, hogy szomorú legyen. Nekem is nagyon rossz volt eleinte, hogy nem volt ott senki, akit megérinthettem volna, amikor magányos vagyok. Csak az állatok, akik beszöktek a hegyoldalon, vagy a madarak akik berepültek a fákra. Végül hozzászoktam, de most, hogy megint érezhettem milyen jó, amikor erős, biztonságot nyújtó karok vesznek körül, nagyon rossz lenne ezt elveszíteni.

- Értem... Daelas, de ha úgy érzed, engem bármikor megölelhetsz, oké?

Akkor nekem is jó lesz és neki is…

Csendben sétálunk tovább egymás mellett, ezúttal tartom a lépést, egy cseppet sem vagyok fáradt. Az ágyban alvástól mintha kétszer olyan kipihent lennék, mintha a kemény, göröngyös földön aludtam volna. Egészen addig meg sem állok, míg Daelas meg nem torpan egy nagy fánál. Nézelődik, ezért én is körbepillantok, hogy aztán egy a fűben megbúvó virág vonja el a figyelmemet, bársonyos, puha szirmaival. Mosolyogva megsimogatom, de nem tépem le.

- Mit nézel? – már egy ideje maga elé bámul a nagy semmibe.

Előbb érzem meg valaki közeledtét, mint látom, mert a füleim vége figyelmeztetőn megrándul. Egy ismeretlen férfi bámészkodik az egyik törzs mellől és mikor összetalálkozik a tekintetünk előbújik onnan és tágra nyílt szemekkel mered rám. Én is hasonlóképpen tanulmányozom őt, bár nincs rajta semmi furcsa, nekem így is érdekesnek tűnik.

- Lehetséges...?

Le sem veszi rólam a szemét, már kezd zavaró lenni mikor megmozdul és tesz felénk pár lépést. Daelas abban a pillanatban előhúzza a kardját, a fényes fegyver egy hosszú csusszanással már kint is van a díszes hüvelyből.

Ugye… nem akarja megölni…? Gyorsan elé állok mielőtt még rátámadna arra a férfira, aki semmi rosszat nem tett.

Pár lépéssel közelebb jön, úgy tűnik észre sem vette a fenyegetően fölénk magasodó varázslót, míg én kíváncsian szemlélem. Aztán még jobban megdöbbenek mikor átölel és tapogatni kezdi a hátam.

Nem jó érzés. Nem olyan, mint tegnap Daelas ölelése. Ez itt idegen és hideg és azt akarom hogy hagyja abba…

- Ismeritek egymást?

Megrázom a fejem, ahogy a férfi is miközben végre elenged. Hirtelen eszembe jut valami és azonnal forró remény önti el a szívem a lehetőségre hogy… engem nem ismer, de talán… talán… - Láttál már hozzám hasonlót?

- Nem messze innen van egy falu, ahol élek. Befogadlak benneteket az éjszakára, ha nincs hol aludnotok. Ez a legkevesebb és talán mesélhetnék is arról, miért vagy te nekem olyan ismerős – mutat rám, de Daelashoz beszél.

Miért nem válaszol most? Látott már vízi elfet vagy nem? Élnek még? És tudja hol lehetnek?

Várakozón nézek fel Daelasra, a szememmel azt üzenve, hogy bele kell egyeznie, és bár nem néz rám, végül mégis bólint. Megkönnyebbülök, mert ha nemet mond akkor lehet, hogy ez a férfi sem mondott volna semmit.

Míg a faluja felé tartunk sok mindent kérdezek tőle, de arra nem válaszol ami a legjobban érdekelne. Azt elmondja, hogy ember egy földműves faluból és éppen száraz fát gyűjtött az erdőben, amikor meglátott engem és azt is elfelejtette, hogy miért ment el otthonról, de a fajtámról semmit nem mond, ami egyre jobban idegesít, pedig annyira izgatott vagyok, hogy az ujjaim maguktól mozognak a csomagomat gyűrögetve.

A házában megvendégel minket, kapunk ennivalót is, már nagyon éhes voltam. Daelas nem is eszik, azt mondta fáradt, ezért Varus – a férfi aki vendégül lát minket – megmutatta neki a szobát ahol alhat.

- Kaphatnék egy kis vizet? – kérdezem miután visszaért.

- Persze, ha jól emlékszem nem maradhatsz sokáig folyadék nélkül, ugye? – fordul felém, egy tele pohárral a kezébe.

Elveszem és rámosolygok – Nem, tényleg nem. Pár nap alatt kiszáradnék és meghalnék víz nélkül.

Szerencsére az erődben nagyon sok helyen vannak tavak, folyók és források. Ha pedig nagyon szükségem lenne rám, akár a nedves földbe is belehempereghetnék, hogy egy kicsit felfrissüljek. Azt nem szeretem annyira, mert piszkos leszek, de tudom, hogy működne. Egy kis ideig biztosan…

Pár korttyal kiiszom a hatalmas poharat, majd megköszönöm és visszaadom.

- Te egyedül élsz itt?

- A feleségem néhány éve meghalt tüdőgyulladásban.

Elfordul, én meg nem kérdezek vissza, nehogy megbántsam szegényt és… nem tudom mi lehet az a tüdőgyulladás, de biztos egy szörnyű betegség.

- Megkeresem Daelast. – motyogom halkan, majd elindulok abba az irányba, amerre korábban elment, de egy másik szobából hallok neszezést. Óvatosan benyitok, hogy megtudjam mi lehet, az emlékeimben felötlik egy lopakodó goblingyerek, de elhessegetem az képet, hiszen itt nincsenek goblinok.

A szobában a varázslót találom, de ez nem az a szoba amelyiket éjszakára kapta. És mit csinál? Egy barna zsák van a kezében amit gyorsan visszatuszkol a fiókba, így nem láthatom mi van benne.

- Az, hogy odabent láttál, maradjon a kettőnk titka – mondja komolyan miközben a szobámba terel, de mielőtt kérdezhetnék becsukja mögöttem az ajtót.

Felsóhajtok és körülnézek a szobában, nem olyan szép, mint a bányavárosban és nincsenek olyan jó illatok sem. Egyszer még tüsszögök is amikor a párnába fúrom a fejem, aztán rácsapok és tágra nyílt szemmel figyelem a belőle felszálló porfelhőt.

Kiporolom az ablaknál a takarómat is, majd kiszellőztetek és ellenőrzöm a csomagom tartalmát, de minden épen van.

Hamar lefekszem aludni, még nem is sötétedett be teljesen, de a lábaim kellemesen bizseregnek a fáradságtól, amint kényelembe helyezem magam. Lehunyom a szeme és megpróbálok gyorsan álomba merülni, de hiába fekszem mozdulatlanul valami nem hagy nyugodni. Ha belefúrom az arcom a párnába tüsszögnöm kell, ha pedig a hátamra fordulok csak a plafont nézem. Nem értem mi a baj, máskor szinte rögtön elalszom egy ilyen fárasztó nap után, most meg nem sikerül. Hiányzik, hogy nincs itt Daelas, nem érzem az illatát, nem hallom a légzését, a szívverését, ami olyan megnyugtató. És nem érzem magam olyan biztonságban, mint mellette.

Nem gondolkodom túl sokat azon, hogy mit tegyek, inkább gyorsan meggyőzöm magam arról, hogy biztos neki is hiányzom és csendesen kiosonok a szobámból, be az övébe. Már ágyban van, de azt nem tudom, hogy alszik-e már ezért minél csendesebben mászom az ágyába és gyorsan bebújva a takaró alá közel húzódom hozzá. Máris jobb…

- Nincs melegem, köszönöm – mordul fel és megrántja a takarót.

Ezek szerint még ébren volt.

- Esetleg... maradhatnék?

- Mert a másik szobával mi kifogásod van?

- Nem vagy ott – motyogom halkan, majd hogy ne üldözzön vissza a szobámba elterelem a figyelmét - Mit találtál a fiókban? 

- Légy türelemmel és megtudod. Addig is ne tégy semmi meggondolatlant – válaszol komolyan.

Mit jelent az, hogy ne tegyek semmi meggondolatlant?

És mi lehet abban a zsákban? Tényleg kíváncsi vagyok, hogy miért tömte vissza olyan gyorsan a fiókba amikor meglátott engem.

Talán valami olyasmi, amit nem akar, hogy lássak?

- Mikor tervezed abba hagyni, hogy mocorogsz?

Azonnal abbahagyom - Bocsánat...

 

Halk csilingelő hang, majd mintha valamit leejtettek volna. Még alig múlhatott hajnal, az égről éppen csak elúsztak a narancssárga felhőcskék mikor kinyílnak a szemeim. Daelas békés arcára nézhetek először, ami megmosolyogtat, mert mindig ő ébred fel először és még nem láttam őt így aludni.

Óvatosan, mintha valami bűntettre készülnék megérintem az arcán futó mintát, de meg sem mozdul. Ennek ellenére elengedem, mert ismét hallom azokat a zajokat a fal másik oldaláról.

Ott van az a szoba… a fiókkal meg a zsákkal.

Vigyázva, hogy fel ne keltsem kimászom mellőle és átsettenkedem a másik szobába, de valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy nem üresen találom. Varus odabent van és éppen egy nagy ládába pakol valamit mikor észrevesz és elmosolyodik.

- Ellon, keresel valamit?

- Nem, nem. Csak zajt hallottam és… a-aggódtam… - hazudom a padló deszkáira pillantva. Azt hiszem most bajba kerültem… - Mit csinálsz?

A szemeim rátalálnak arra a zsákra is, most épp az ágy szélén hever bekötött szájjal.

- Összekészítem a holmim a piacra. – válaszol, miközben egy furcsa szerszámot dob a ládába – Nem akarsz velem tartani?

Megrázom a fejem. – Mi Daelasszal más felé megyünk. – közelebb lépek hozzá, hogy észrevétlenül a zsák közelébe juthassak. – De mond csak, ismersz mást is a fajtámból?

- Találkoztam már velük az erdőben.

Megáll a kezem a mozdulatban és izgatottan rá meredek. – Az erdőben?

Bólint. – Ott él mind. Nem mennek az emberek közelébe ezért lepett meg, hogy egyet közülük egy varázslóval látok. – lecsukja a láda tetejét, én pedig nem tudok megszólalni, mert szinte letaglózott az amit megtudtam. Mind együtt az erdőben… - De mond csak… mit csinál egy elf egy varázslóval? Hová mentek?

- Én… nem is tudom. A népemet keresem, Daelas pedig segít nekem. – nyögöm ki a döbbenettől tompa fejjel – Megvéd és megígérte, hogy felkutatjuk a népem.

Felkapja azt a zsákot az ágyról mielőtt még elérhetném és a kezében lóbázva tartja. – Valóban? És találtatok már valamit?

- Nem, de ha te tudod hol vannak, akkor már nem is kell keresnünk. – annyira örülök, hogy el tudnék repülni.

- Ők nem szeretik az idegeneket. – rázza a fejét - Téged elviszlek hozzájuk, de a varázslót hagyjuk csak itt. Nem tetszik a képe, biztos vagyok benne, hogy rosszban sántikál. – súgja halkan.

- Tévedsz, nem akar bántani engem. Mi csak… csak… ő…

Miért nem tudok válaszolni?

Daelas nem mondta el miért is segít nekem, semmit nem mondott csak elindultunk. De akkor hová…

Kivágódik az ajtó, hangos döndüléssel csapódik a falnak és belép rajta. A szemei válósággal szikrákat szórnak, mintha halovány kék lángok égnének bennük. A hideg is végigfut a karomon, de még sikoltásra, tiltakozásra sem futja az időmből mielőtt előrelendülne és a kardja markolatig fúródna Varus mellkasába. Olyan közel állok, hogy szinte hallom amint az éles fém elvágja a húst és áttöri a csontot.

Még nem reggeliztem de a gyomrom máris forogva tiltakozik a látván ellen, minden erő elhagyja a lábaimat és kis híján én is összecsuklom mikor az ember teste élettelenül a földre hanyatlik és lassan tekintélyes méretű vörös tócsa veszi körbe.

Ne… teremtőm ne… miért…

- Elárulod, mit kerestél te idebent? – förmed rám miközben a kardját kegyetlenül beletörli a férfi ingjébe.

Miért…? - Zajokat hallottam. – csak ennyit bírok kinyögni.

Hogy tehette?

- És azt is elárulod, miért nem akartad elmondani nekem? – kérdezget tovább, mintha nem az imént ölt volna meg valakit, anélkül, hogy bármit is tett volna.

- Nem. – eszembe sem jutott, hogy felkeltsem. Olyan szépen aludt, olyan nyugodtan, békés arccal, most pedig… egy szörnyeteg néz vissza rám.

Hogy ismerhettem ennyire félre? Azt hittem kedves, hogy segíteni akar nekem, mert jószívű, még ha néha mogorva és türelmetlen is. Milyen nagyot tévedtem…

- Rendben, akkor maradj csak nyugodtan, majd ha végeztél odakint megtalálsz! – indul kifelé a szobából dühösen, én pedig remegve pillantok a padlóra, ahonnan Varus mereven bámul rám élettelen szemeivel.

Nem maradhatok itt.

- Várj! - mozdulok meg, majd Daelas ingjébe marva állítom meg - Ne haragudj. Úgy gondoltam... hogy fáradt vagy és rossz a kedved. – magyarázkodom a szemeimet a kardjára szegezve, amin lassan legördül egy csepp, míg a hegyéhez érve a földre nem pottyan. Félek… - És nem akartam, hogy aggódj emiatt.

- Ezek szerint biztosra vetted, hogy mérges lennék rád? – veti nekem haragosan.

Nem akartam még jobban feldühíteni - Ne-nem így értettem... Csak nem akartam újabb gondot okozni neked. 

Nem merek ránézni, míg várom, hogy megszólaljon. Elég volt egy pillantás azokba a hideg szemekbe, hogy tudjam ilyen dühösnek még soha senkit nem láttam. Meg sem kell kérdeznem hogy haragszik-e rám, mert látom, sőt érzem a dühét és most először igazán félek tőle. Nem tehetek róla, de jobban megijeszt, mint mikor el akartak rabolni. Sokkal jobban, mint bármikor. Azt a férfit megölte egy szó nélkül… velem mit fog majd tenni, ha úgy gondolja túl sok gondok okozok? Eddig miért nem tette meg egyáltalán, ha ennyire idegesítem? Ha egy ártatlan embert lemészárol csak úgy, engem miért nem bántott?

- Mi gondot okoztál volna azzal, ha szólsz róla? – mondja végül halk, vészjósló hangon - Titkolózni és majdnem meghalni értelmesebb volt? 

- Én csak... így láttam jobbnak. – majdnem meghalni? Miről beszél? - Ne haragudj.

- Köszönöm a bizalmat.

Elindul tovább, engem magamra hagyva a folyosón, tanácstalanul. Fogalmam sincs mit tegyek. Nem tudom.

Csak abban vagyok biztos, hogy nem akarom úgy végezni. Lehet, hogy ennek az embernek igaza volt, mikor azt mondta rosszban sántikál és csak most döbbentem rá hogy milyen mélységesen ostoba voltam, amikor szó nélkül rábíztam az életem egy vadidegenre.

Hagytam, hogy olyan helyekre vigyen, amikről fogalmam sincs, ahogy arról sem hová tartunk valójában. Nem is figyeltem Simon házában az útiterveiket, pedig bár megtettem volna!

Eszébe sincs segíteni nekem. Megölte az egyetlen személyt, aki eddig bármit is tudott volna a népemről. Puszta gonoszságból, vagy azt akarta, hogy ne is találjam meg őket, hogy továbbra is olyan elveszetten kövessem őt, ahogy az utóbbi napokban.

Nem bízhatok meg benne, még annyira sem mint eddig. Sajog a szívem ha csak eszembe jut, hogy átölelt, megvigasztalt és közben…

Gyorsan átfutok a szobámba és felkapom az összetúrt ágyról a csomagomat. A varázsló még mindig kint áll, látom az ablakból és amint kilépek a bejárati ajtón megindul előre. Odakint senki nincs, bár ha lenne se mernék ismét hozzá bújva védelmet keresni, inkább pár méter távolságból követem a lábaim elé bámulva gondolkodom, vagy csak meredek az apró kavicsokra, kikerülve egy-egy nagyobb rögöt.

Nincs kedvem beszélgetni, ránézni sem, legszívesebben bebújnék egy bokor alá és meg sem mozdulnék egész nap, de csak még dühösebb lenne ha lemaradnék, azt pedig egy cseppet sem akarom.

 

Csendben a nap hosszabbnak tűnik, mint máskor és meg sem állunk, se pihenni sem enni. Azt hiszem egy falat se menne le a tokomon hiába vagyok éhes. Van egy szép piros alma a csomagomban, de ha le kellene nyelnem hamarosan visszajönne a tegnap esti vacsorával együtt.

Amit Varustól kaptam.

Aki most meghalt.

Akit Daelas kegyetlenül megölt.

Összeszorítom a szemem és megrázom a fejem bár nem tudom kiűzni a képeket a fejemből és épp ezért nem veszem észre azt sem hogy a varázsló megállt csak már mikor nekimentem a hátának. Azonnal visszaugrom és a csomagomat szorongatva pislogok fel rá.

- Itt maradunk éjszakára. – mondja érzelemmentes hangon – Arra van egy patak. – mutat jobb oldalra az erdőbe.

- Jó. – fogom magam és egyenesen abba az irányba megyek.

Közelebb érve már hallom is a víz csendes folyását. Egy tiszta vizű erdei patak, csak annyira széles, hogy keresztbe feküdve át is érném, de nyugodtan belemehetek, nem fog elsodorni.

A finom hűs nedvességtől a bőrömön megkönnyebbülök. Olyan ez, mintha most érkeztem volna haza és a kis hullámok próbálnák elfeledtetni a rosszat. Kicsit sikerül is nekik, egészen addig fel sem bukkanok a felszínre, míg hosszú percek elteltével el nem fogy a levegőm, de csak annyi időre bukkanok fel, míg újra teleszívom a tüdőm.

Daelas valamivel feljebb guggol a parton, a vizes kulacsot tölti meg, ezért gyorsan vissza is merülök.

Később aztán a korgó hasam mégis kicsábít a vízből. A ruháim nedvesen húznak lefelé. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy le kellett volna vetkőznöm, ezért mindet ledobálom egy kupacba és előveszem a régi ruháim meg a takaróm, amik még szárazak. Egy fa tövébe kuporodva elrágcsálom az almámat, közben a vadul táncoló kék lángokat figyelem.

Olyan szép és mégis megéget, ha hozzáérsz.

Pont mint a varázsló, aki létrehozta.

Mikor jóllaktam, magam mögött hagyom a tábort és visszamegyek a folyóhoz. Keresek egy helyet ahol sekélyebb a víz és nem fogok elsüllyedni, majd a finom szemcsés homokot használva egy kényelmes helyet alakítok ki magamnak. Már éppen kezdenék elszunnyadni amikor egy érintés riaszt fel a vállamon. Hátranézek, de persze senki idegen, csak az, akire nem vagyok kíváncsi.

- Gyere Ellon, már aludnod kellene.

- Itt alszom. – közlöm halkan, a kézfejemre feküdve szemezek egy apró vízipókkal.

- Meg fogsz fázni ha itt maradsz. – erősködik tovább.

Összeszorítom az ajkaim. – Nem akarok most beszélgetni veled és látni sem akarlak. Hagyjál.

Egy pillanatig feszülten várom, hogy mit fog tenni, nem tudom mire számítsak.

- Szóval megint visszatértünk a gyerekes viselkedéshez? Duzzogsz? – gúnyolódik, amivel egy csapásra megszűnteti a félelmemet és a harag veszi át a helyét.

Felemelem a fejem és a vállam fölött nézek rá szúrós szemekkel, de komolyan.

- Nem duzzogok. Gyerekes viselkedésnek számít, hogy nem akarlak látni? Hogy egyedül akarok lenni egy kicsit? Megszoktam már, nem fog gondot okozni Daelas. Hagyj békén. – zárom le a témát.

- Rendben, tégy amit akarsz, de ha megbetegszel…

- Ha tudnál bármit is fajtámról, akkor azt is tudnád, hogy a víz gyógyít minket. Nem betegedhetek meg és bármilyen sérülést meggyógyít, ameddig benne vagyok. – ha esetleg dühében kedve támadna megölni, akkor legalább tudja, hogy ne akkor próbálkozzon amikor vízben vagyok.

Csak akkor veszem észre, hogy visszatartottam a lélegzetem, amikor végre hallom hogy elmegy, de azért még hátranézek ő pedig visszatér a tűz mellé. Végre.

Csak egy kicsit akarok békében pihenni, úgy mint régen…

 

Hogy honnan szedtem össze annyi bátorságot, ami elég ehhez? Nem tudom.

Talán az utolsó rövid kis vitánk, vagy a hanyagul odavetett „tégy amit akarsz”, de eléggé haragudtam rá ahhoz, hogy az éjszaka közepén kihasználva a lépteim zaját elnyomó vízcsobogást elszökjem tőle a sötétben.

Az erdő mélye felé, habár fogalmam sincs merre lehetek, vagy merre tartok, de addig futok, amíg már alig kapok levegőt és reszketnek a lábaim is. A holmimat a hátamra kötöttem, hogy csak egy dolgot kelljen a kezemben tartanom, azt a furcsa levél alakú tárgyat, amit még a barlangnál kaptam tőle. Észrevettem, hogy haloványan de világít a sötétben, így legalább nem megyek neki semminek, ha a hold nem nyújt elég fényt.

Egyedül nem biztos, hogy hazatalálnék. Nem is akarok egyedül kószálni most hogy tudom milyenek az emberek. Az egyetlen lehetőségem hogy haza vagy a népemhez jussak, ha sikerülne rátalálnom az erdei elfek királyságára.

Mélyen, az erdő szívében, a legöregebb fák között, ahová ember be nem teheti a lábát. Ha sikerülne rájuk találnom, akkor minden megoldódna…


linka2015. 02. 14. 16:24:58#32475
Karakter: Daelas



 Kapok ugyan egy döbbent pillantást, de a nevetésem nem tűnik el. Régen szórakoztam már ilyen jól, nehezen sikerül meggyőznie engem a komolyságáról és arról, hogy ő igenis nem gyerek már, csak azért, hogy kijelentését aztán egyetlen határozott mozdulattal keresztbe húzza. Kuncogva nézem engem figyelő arcát. A döbbenetét és érthetetlen csodálatát. Szeretem őt nézni, megélni a közelségét, test meleg hullámok, az illatát, zivatar, ártatlan tisztaság illata, óceán, csodálkozó tekintetét, rejtett kristálytavak, a bőrét, ér szőtte fehérség. Vigyorogva és némileg értetlenül viszonzom a pillantásait. Nem értem miért mered így rám, mint aki most lát életében legelőször. Fogalmam sincs mennyi ideig heverünk mozdulatlanul, egymást tanulmányozva. A gondolataim nem formálódnak szavakká vagy képekké, végül mégis sikerül megszólalnom. Akkor, amikor már biztosra veszem, hogy a hangom nem fog nevetésbe fulladni. 

- Ezért...Ezért forgolódsz álmatlanul? - vigyorgok rá teljes fogsorral. 

- Rosszat tettem szegénnyel – magyarázza, mintha nem tudnám, mi miatt van bűntudata. - Annyira megrémisztett a külseje, hogy nem gondolkodtam, csak ösztönösen cselekedtem. És ha félek az ösztöneim azt súgják, hogy meneküljek, de nem tudtam, mert te bezártad az ajtót. 

Ezt most úgy adta elő, mintha minden az én hibámból történt volna. Azért zártam rá az ajtót, hogy biztonságban legyen még úgy is, ha én távol vagyok tőle. Nem számítottam a kis betolakodóra, azt hittem, biztonságban hagyom magára és ha úgy vesszük, akkor úgyis hagytam, hiszen ijedtségnél nagyobb baja nem esett.  Kíváncsi vagyok, mikor érem nála el, hogy mindenhez bátran álljon hozzá és ne futamodjon meg semmitől. Vajon lesz ilyen egyáltalán? Ülőhelyzetbe tornázva magam nézek rajta végig. Tökéletes bőr, tökéletes csontok, tökéletes selymes tincsek és a bája pont abban rejlik, hogy fogalma sem lehet róla. Érdekes, hogy mennyi mindent nem tud még a világról. Boldogsága talán pont a tudatlanságában rejlik. Abban, hogy ő a világ csodáit látja mindig és egyetlen pillanatra sem merül el mélyebbre. Hogy veheti figyelmen kívül azt a sok rosszat, ami nap, mint nap az orra előtt van? És hogy ostorozhatja magát valamiért, amiben nem volt hibás? Nem akarok fejmosást tartani neki, vagy egész éjjel őt szekírozni az ostoba feltételezései miatt, mert azzal csak megbántanám őt, újra és újra, amit nem akarok. De ismerem már annyira, hogy nem fog megnyugodni anélkül, hogy én meg ne nyugtatnám. 

- Legalább ő is megtanulja, hogy ne ólálkodjon be idegenek szobájába, mert rosszul járhat – jegyzem meg. 

- Akkor is borzalmasan érzem magam – dörzsöli meg tenyerével a mellkasát. - Még sosem éreztem bűntudatot. Nem volt miért, de ez borzalmas. Nem kapok tőle levegőt. Mi van, ha nagyobb baja lett? Vagy, ha...

- Ellon...-szólok rá csitítóan-...a saját lábán ment el innen és vigyorgott közben. Hidd el, nincs annak a kölyöknek semmi baja – sóhajtok fel meglehetősen kimerülten. 

Látom az arcán, hogy hiábavaló most minden szavam. Még akkor is, ha bízik bennem, a bűntudata túl friss és túl nagy ahhoz, hogy elhiggye, amit mondok neki. Én nem emlékszem, mikor éreztem legutoljára bűntudatot. Talán, amikor hagytam, hogy minden, amiben hittem és amiért harcoltam, egyetlen balul elsült döntés következtében kártyavárként összedőljön. Ha a döntés pillanatában jelen lettem volna, sem lenne biztos, hogy másként alakul ez az egész. Akkor mindössze csak az esély lett volna meg a változásra. 

- Gyere ide – szólalok meg végül, kinyújtva felé a kezemet, de hosszú percekig nem tesz semmit, csak  tétován figyeli a szemeimet. 

- Miért?

- Addig úgysem hagysz aludni, míg meg nem nyugszol, nem? - kérdem ujjaimat a csuklója köré fonva és finoman magamhoz húzom.  - Majd segítek. 

Óvatosan közelebb araszol hozzám, majd miután kellőképp lecsökkentette kettőnk között a távolságot, visszaül a lábaira és kíváncsian méreget. Magamhoz vonom őt, akár egy kisfiút, a karjaim tökéletesen illenek köré, és ezen a gondolaton halványan elmosolyodom. Kezemmel puhán érintem az övét, finoman elhúzom mellkasától és lassan dörzsölgetem, hátha megnyugszik valamelyest. Nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyesmihez folyamodtam volna. Mások megnyugtatása egyszerűen nem tartozott a feladataim közé. Nem is lett volna kit megnyugtatnom. Meglehetősen szerencsétlennek érzem most magam és abban sem vagyok egészen biztos, hogy Ellon veszi bármi hasznát a kísérleteimnek. Hiába minden igyekezetem, a várt nyugalom hosszú percekig nem jön el, aztán lassacskán mégis ellazulnak az izmai, érzem a tartásából is, hogy feszültsége apránként oldódik fel benne. Nyugalma engem is örömmel tölt el, éppen ideje már, hogy kiverje azt az ostobaságot a fejéből, amivel saját magát vádolta. 
Csodálkozó tekintete és hálás mosolya láttán kíváncsian szemügyre veszem az arcát, de nem látom rajta nyomait a hazugságnak és a színlelésnek. Valóban megnyugodott és olyan, mintha valamivel felszabadultabb lenne. 

- Jobban vagy? - kérdem  csendesen.

Köré fonódó karjaimat ölelve mosolyog rám fel. 

- Nagyon jó, de mit csináltál velem?

Zavartan és értetlenül emelem meg a szemöldökömet, míg arra várok, hogy némi magyarázattal is szolgáljon a kérdése mellé. Ugyan, mégis mit csináltam volna vele? Nem volt ebben semmi mágia, egyszerű kísérletet tettem a békés álmának elősegítésére. Mindkettőnk érdeke, hogy másnap kipihenten ébredjen, máskülönben nem tudná folytatni az utat.

- Érintésnek hívják.

- Tudom – szusszan fel türelmetlenül. - Csak nem tudtam, hogy azzal is el tudod mulasztani a rosszat.

Kezeimet óvatosan húzom el tőle, de még így is eltart egy ideig, míg sóhajtva elereszt. Ezek után eszemben sincs rászólni, hogy aludjon végre, csak bízni tudok benne, hogy ma éjjel több súly már nem nehezedik a mellkasára és tud végre pihenni egy kicsit. Az is sokat segít, ha pár órácskát alszik, nem bánom, ha másnap valamivel később indulunk. Hiszen csak egy óránál maradnánk többet. Ellon mellettem kényelmesen elheveredik és én is követem. Annyira fáradt már nem vagyok, mint amikor beléptem az ajtón, sikerült az álom egy részét kiseperni a szemeimből, de még így sincs ellenemre, hogy lehunyjam a szemeimet. Gyorsan megigazgatja kettőnkön a takarót, hogy utána közelebb araszolva fészkelődjön még egy darabig. 

- Daelas...? - valamiért már vártam, hogy megszólaljon. Halk, érthetetlen hangot hallatva adom tudtára ébrenlétemet, míg arra várok, hogy kibökje végre, ami már megint csak nem hagyja aludni. - Többet kéne nevetned – suttogja homlokát  mellkasomnak döntve. - Olyan szép az arcod, mikor boldog...- ásítva hagyja szabadon a mondatát, ami nem is igényel befejezést, hiszen jól tudom, mit akart mondani. Szorosan magamhoz ölelem, hogy tudja itt vagyok vele, hogy vigyázok rá. Érzékelem még a mozdulatát, azt az apró rezdülést, amint fejét megemelve rám pillant, majd hozzám bújva visszafekszik.  

- Hát nevettess meg – suttogom elmosolyodva. 





Csendesen bosszankodva úgy ahogy sikerül rendet raknom a szobában, amíg Ellon alszik, de még így sem tökéletes az eredmény. Feltakarítom a pihéket és nagyobb tollakat, egyet Ellon tincsei közül is sikerül kiemelnem anélkül, hogy a fiút felébreszteném vele, aztán odalépek a szétszórt ágyneműkhöz és precízen összehajtok minden darabot, majd leteszem az ágy sarkára. Én magam is leülök a szélére. Végignézek Ellon békés arcán és bár nincs szívem hozzá, de lassan ébresztenem kell őt. Már így is tovább időztünk itt a kelleténél. 

- Eleget lustálkodtál, Ellon. Ideje felkelni – teszem vállára a kezem és finoman megrázom, aztán csak figyelem, ahogy a kék szemek lassan kinyílnak. A beszűrődő napsugarak megtörnek az íriszeken, esküdni mernék rá, hogy abban a töredékmásodpercben a világostól a sötét mélykékig a színpaletta összes árnyalata ott táncol bennük. 

Elég egyszer szólnom, hogy aztán kapkodva készülődni kezdjen és pár pillanatig csodálkozva időzzön az ágy mellett, míg a szobát figyeli. Sokáig aludt, így nekem volt időm rendet rakni, legalábbis megpróbáltam és így legalább nem úgy megyünk el a fogadóból, hogy magunk után teljes káoszt hagyunk. 
Fizetés után a vállamra dobom a táskámat, az út során pedig aránylag jól elbeszélgetünk, azaz, inkább csak Ellon beszél, én pedig adom hozzá a hallgatóságot, néha-néha belehümmögve egy rövidet, jelezve, hogy figyelek rá és értem, amit mond. Körülnézve egy vékony csapáson haladunk az erdőben. Madárcsicsergés és az ágak zörgése hallatszik csupán, míg a fejünk felett lágyan úsznak a levelek a gyenge szellőben. Meglehetősen nyugodtan és kipihenten hallgatom a mellettem sétáló fiú csivitelését, aztán a figyelmemet megfogja valami, amit kérdez.

- Ezt az utóbbi mondatot megismételnéd, kérlek? 

- Azt kérdeztem, hogy majd mesélsz-e nekem? 

- Elalvás előtt feltétlen – csóválom meg a fejem. Ha tehetem, inkább mellőzném a mesélést. Nincs semmi, amit elmondhatnék neki, vagy felhozhatnék szórakoztató, esetleg érdekesnek mondható témaként. - Estimese megfelel? 

- Nem – feleli dacosan. - Én rólad akarok hallani. Biztosan sok érdekesnél érdekesebb történeted van. 

Meghiszem azt. De egyik sem olyan, amiről ő szívesen hallana. Egyik sem olyan, amit egy út során kivesézhetnénk, mint potenciális témát. Eddig egész jól sikerült elkerülnöm ezt az egészet, ebből adódóan számíthattam volna a kérdésére. Én magam elég sok mindent tudok róla ahhoz, hogy tudjam, teljes biztonságban vagyok mellette. Nem tudna ártani nekem semmivel, de ő ugyanebben nem lehet biztos, legfeljebb reménykedhet benne, vagy sejtheti. 

- Miért érdekel ilyen hirtelen ennyire az életem? - nézek rá tűnődve. 

- Nem tudom – vallja be. - Kíváncsi lettem. 

Úgy néz, mint aki cseppet sem lepődik meg azon, hogy kerülöm ezt a témát és nemlegesen a fejemet rázom. Legalább egy kis hálát vártam, hogy a fogadóban mindent helyrehoztam neki, természetesen nem kapok. Az ég felé fordítja a fejét, a szemeit dörzsölgeti, aztán valami furcsát csinál az ajkaival, ami cuppanó hangot ad, majd szorosabban fogva a batyuját, gyorsít a léptein. 

- Biztosan vagyok benne, hogy csak úgy sürögnek körülötted a lányok. 

Vetek az előttem haladóra egy pillantást, aztán elindulok én is. De továbbra is őt bámulom. Ha már magamtól nem mesélek semmit, úgy gondolta, hogy bepróbálkozhat egy ártatlan kérdéssel? Hátha megszánom és választ kap rá tőlem? Talán mégsem volt túl bölcs dolog hagynom neki, hogy kérdezősködni kezdjen. Mellette szól viszont az, hogy így legalább ő is esélyt kap, hogy megismerjen. Ellene az, hogy talán olyanra kérdez rá, amihez még nekem sem füllik a fogam. Mindkettő csábító lehetőség. 

- Valószínűleg, de hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel –  túrok bele lustán a hajamba, aztán elgondolkodom. - Egyedül lenni nem jó, de addig, míg te nem hívtad rá fel a figyelmem, nem foglalkoztam olyannal, mint magány. Nem állítom, hogy nem lenne jó egyszerűen megölelni valakit, mert éppen olyanom van, de ez esetemben több, mint lehetetlen.

- Értem...Daelas, de ha úgy érzed, engem bármikor megölelhetsz, oké?

Milyen nagylelkű. Válasz nélkül hagyom, mert még ha akarnék sem tudnék neki mit mondani erre. Egy terebélyes fa törzsében állok meg nézelődni. Körülöttünk csak erdők és kisebb tisztások, aztán távolabb még néhány erdő ígérete. Jó lenne tudni, hol a francban vagyunk. Azt imádom, hogy nagyobb város nagyjából minden Birodalomban van. A között pedig a nagy büdös semmi, vagy éppen néhány büdös falú, ott lakó emberekkel, esetleg olyan lényekkel, amiket megtűrnek maguk mellett. Ellon mellettem halkan valamit motyog és már megint rácsodálkozik a világra. Változatosságot mellőzve ujjaival megérint egy halvány szirmot, de nem szakítja le a virágot, csak előtte guggolva gyönyörködik benne. Nem fűzök hozzá sok reményt, de valamerre itt kell lennie annak a falunak, ahol az újabb éjszakát töltjük majd. Tekintetem a fiúra villan, ennyiből tudja, hogy ideje tovább mennünk. Nem tiltakozik, talpra áll, aztán hosszú csend ereszkedik közénk. Egyikünk sem szólal meg. Nekem nincs kedvem beszélni és most ő sem mutat túl nagy hajlandóságot rá. 

- Mit nézel? - hallom kíváncsi kérdését. 

Éppen válaszra nyitom a számat, amikor Ellon szemei az arcom helyett már valami mást kezdenek el pásztázni. Megfordulva ujjaim a tőrömre csúsznak, de egyenlőre még nem teszek semmi meggondolatlant. 

- Lehetséges...? - leheli a férfi. 

Áhítattal figyeli Ellont és közelebb lép, míg én előhúzom a kardot. Érzi, hogy nem vagyok ember, ez biztos. Ellon zizeg mellettem, aztán látom, hogy engem megkerülve elém áll. Bőven a fiú fölé magasodom. A férfi még mindig minket figyel, aztán elérve a fiúhoz, döbbenten figyelem, ahogy átöleli és meglapogatja a hátát, mintha régről volnának ismerősök. 

- Ismeritek egymást? - kérdem homlokomat ráncolva, de a válaszuk végképp összezavar. Mindketten a fejüket rázzák. De, ha nem ismerik egymást, akkor meg miért...?

- Láttál már hozzám hasonlót? - kérdi Ellon reménykedve. 

- Nem messze innen van egy falú, ahol élek. Befogadlak benneteket az éjszakára, ha nincs hol aludnotok. Ez a legkevesebb és talán mesélhetnék is arról, miért vagy te nekem olyan ismerős – bök kezével Ellonra, noha a szavait nem neki címezte, hanem nekem. 

Jól leszűrte, hogy itt nem a fiún, hanem rajtam múlik minden. Az én beleegyezésemre van szüksége ahhoz, hogy az éjjel vendégeket fogadjon a házában. Ma szerintem már bőven eleget gyalogoltunk, ahhoz, hogy megpihenjünk végre. Már megint lassan egy teljes napja menetelünk. Egyetlen településbe sem futottunk bele eddig, de nem is vártam. Egy nagyváros, ahonnan reggel elindultunk, jó darabig semmi, egy kihalt falú, aztán megint semmi. Nincs értelme tovább mennünk, most, hogy van lehetőségünk egy biztonságos helyen eltölteni az éjszakát. Rábólintok és hagyom, hogy elvezessen bennünket az otthonáig, ami még a várakozásaimat is felülmúlja. Szegényes falú, olyan, ahol az emberek szántóföldeken keresik meg a betevőjüket, vagy az ehhez legközelebbi kereskedővárosban. Mint utólag kiderül, elszállásolónknak a neve Varus, másra számítottam tőle, nyugodt, kedves és érdeklődő. Mindent türelmesen elmagyaráz Ellonnak, amire ő rákérdez, de ettől függetlenül további bizalmatlansággal szemlélem az alakját. Egyszerű házban él, három szobával és minden mással, amire szüksége van. 
Amíg Ellon jóízűen megvacsorázik, én az egyik szobában lepakolom a táskát, ügyelve rá, hogy közel legyen az ágyhoz és hamar el tudjam érni a fegyvereket, ha a helyzet úgy kívánja. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy van itt valami, ami nem stimmel, ami sehogyan sem állja meg a helyét. Míg azok ketten távol vannak, halkan, ügyelve rá, hogy ne csapjak zajt, körülnézek. Benyitok mindegyik szobába és feltúrom a fiókokat, amiknek egyikében ráakadok egy zsákra. Lassan kiemelve megtapogatom, kinyitom és belelesek. Ismerős ékszerek csörrennek benne össze, olyanok, amiket már láttam korábban, olyanok, amik Ellon fülében is lógnak. Néhányat megérintek ujjaimmal, azok hűvösen simulnak bőrömhöz. Az ajtó nyitódására visszacsapom az ékszerrel teli zsákot a fiókba és belököm azt, majd megfordulva viszonzom Ellon meglepett pillantását. Tiszta bőr, tiszta ruha, friss mosollyal toporog az ajtóban, aztán hagyja, hogy halkan kiterelgessem. 

- Az, hogy odabent láttál, maradjon a kettőnk titka – mondom magára hagyva abban a szobában, ahová el lett szállásolva. 

Nem állítom, hogy túlzottan örülök ennek az egésznek. Ellon semmit sem látott, így legalább egyenlőre egy gonddal kevesebb, de tudom, hogy valamikor majd őt is be kell avatnom. Mindent elmondok majd neki, de ha egy mód van rá, halogatom ameddig csak tudom. Jártak itt olyanok, mint Ellon, ez egyértelmű, de nem vagyok benne biztos, hogy életben is  maradtak. Talán csak az értékeiktől fosztották meg őket, talán a szabadságuktól vagy az életüktől. Megmosakodom, aztán ingemet mellőzve felveszem a ruháimat és az ágyhoz lépve eldőlök rajta. A takaró poros és dohos, kényelmetlen ahhoz, hogy bárki is aludni tudjon benne, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy felálljak a sajátomért. Inkább elviselem ezt ezerszer, mintsem, hogy fel kelljen innen állnom bármiért is. 
Szemeimet lehunyva simítom kézfejemet a homlokomra, nem ártana aludnom, de így nem tudok, hogy Ellon egy légtérben van azzal, aki talán végzett a családjával. Megtehetném, hogy itt és most felkeresem a férfit és megölöm egyetlen jól irányzott mozdulattal, de ezzel csak Ellon haragját váltanám ki, mert ő mit sem tud arról, amiről én.  Egy gyilkosnak tartana, valakinek, aki megölte azt az embert, akiben éppen csak bízni kezdett és megkedvelt. Felmordulva sóhajtok fel, amikor lekerül rólam a takaró egy része és egy vékony test furakszik be mellém...már megint a kelleténél közelebb fészkelődve hozzám. 

- Nincs melegem, köszönöm – morgom visszarántva a takarót. 

- Esetleg...maradhatnék?

Meg sem kísérlem, hogy kinyissam a szemeimet. 

- Mert a másik szobával mi kifogásod van?

- Nem vagy ott – motyogja halkan, aztán valamivel lelkesebben felém fordul. - Mit találtál a fiókban? 

- Légy türelemmel és megtudod. Addig is ne tégy semmi meggondolatlant – válaszolom nem firtatva tovább a témát.

Szemeimet dörzsölve, türelmesen várok arra, hogy elaludjon végre. De úgy tűnik ezzel a reménnyel még várnom kell, mert ő tovább fészkelődve húzza magát össze apróra a takaró alatt, addig izeg, amíg meg nem unom. 

- Mikor tervezed abba hagyni, hogy mocorogsz? - kérdem halkan.

- Bocsánat...



Hülye voltam, hogy azt hittem ezek után minden megy tovább a maga medrében. Érzem, hogy megremeg az öklöm, ami akkor sem mozdult meg, amikor megpróbáltak hálóval elfogni. Most pedig kontrollálhatatlanul remeg. A kard beizzad a markomban. Napok óta Ellonnal keltem és feküdtem, minden egyes mozdulatát éberen figyelve. Megmondtam a fiúnak, hogy ne tegyen semmi meggondolatlant, erre elköveti a lehető legnagyobb hibát, amire lehetőséget kapott. Mikor reggel felébredtem, abban bíztam, hogy a konyhában ücsörög, áhítattal issza magába Varus szavait, a meséit, amik tán nem is igazak. Ehelyett megtalálom ott, ahol a legkevésbé sem számítottam rá. Még a figyelmeztetésem ellenére is képes volt bemenni a szobába, kutakodni ott, ahol én kutakodtam és megtalálni azt, amire őelőtte én is rátaláltam. Még mielőtt a férfi megsebesíthetné az előtte ácsorgó vékony, sápadt alakot, az összes dühömmel szúrok előre és látom, ahogy a kard markolatig fut a hát közepébe. Vége. Vigyorgó pofák helyett halvány mosolyt látok élettelen arcán. A test úgy borul el, azzal a vidám arccal, mintha máris megváltották volna. Kirántom a kardot a testből, majd a pengét ruhájának anyagával törlöm tisztára. 

- Elárulod, mit kerestél te idebent? - kérdem tagadhatatlanul mérgesen. 

- Zajokat hallottam. 

- És azt is elárulod, miért nem akartad elmondani nekem? 

Felkelthetett volna. Ha valami baja van, akkor mondja el, de legalább ne utólag és legfőképpen ne így kelljen megtudnom. 

- Nem.

- Rendben, akkor maradj csak nyugodtan, majd ha végeztél odakint megtalálsz! - indulok ki a szobából.

- Várj! - terem mögöttem az ingembe kapaszkodva, hogy visszatartson. - Ne haragudj. Úgy gondoltam...hogy fáradt vagy és rossz a kedved. És nem akartam, hogy aggódj emiatt – válaszolja meg a kérdésemet halkan. 

- Ezek szerint biztosra vetted, hogy mérges lennék rád?

- Ne-nem így értettem...Csak nem akartam újabb gondot okozni neked. 

Sokáig nem mondok semmit, csak keresem a szavakat, amikből több százat használok naponta, még sokkal többet ismerek, és most mégsem fejezhetem ki egyikkel sem, hogy mennyire dühös vagyok. Nem bízik meg bennem? Vagy miért tette ezt? Miért nem szólt? Úgy őszintén.

- Mi gondot okoztál volna azzal, ha szólsz róla? Titkolózni és majdnem meghalni értelmesebb volt? 

- Én csak...így láttam jobbnak. Ne haragudj.

- Köszönöm a bizalmat – indulok tovább. 
 


Moonlight-chan2015. 02. 12. 00:16:28#32464
Karakter: Ellon




Egy árva szó nélkül kikerül engem és bemegy a fürdőszobába, az ajtót is magára zárja. Elszomorodva ülök le a feldúlt ágy végébe és kezdem el összeszedegetni az apró pihéket amik elszabadultak a párnából, de egy kis idő után feladom, mert puszta kézzel lehetetlen az összest felszedni. Az anyag pedig széthasadt, vissza már nem is tudnám rakni.

Ezután megfogom a fiókot a földről és egy kis ügyetlenkedés után sikerül visszatennem a helyére, de Daelas még mindig nem jön ki. Hallom bentről a víz csobogását ami csak úgy vonz magához. Végül mégsem ezért nyitok be, hanem mert már túl rég óta van odabent, én pedig félek, hogy azért mert nagyon megharagítottam és látni sem akar.

Óvatosan lépek be a keskeny nyíláson és nézek rá. Pár pillanatig nem vesz észre, majd a víz fölé akasztott tükörben néz vissza rám, az arcáról csöpögő áttetsző cseppek végigfolynak a nyakán eltűnve a ruhája világos anyaga mögött.

- Nagyon haragszol? – kérdezem mikor találkozik a tekintetünk, mert ő nem szólal meg.

- Haragosnak tűnök? – néz rám.

Olyan nehéz kitalálni mi járhat a fejében mikor semmi sem látszik rajta. A hangja is nyugodt, a szemei fáradtan csillognak és nem is ráncolja a homlokát. Semmit nem csinál azokból, amit akkor szokott ha mérges.

- Nem. 

Biccent - Na látod. 

Felém sétál és megsimogatja a fejem, finoman oldalra lökve pár előre lógó tincset, majd a keze lejjebb csúszik az arcomon. Legszívesebben beletörleszkednék az érintésbe, még úgy is hogy most hideg a keze, még így nagyon jó. Örülök, hogy tényleg nem haragszik, mert akkor én is rosszul érezném magam, de így csak halvány bűnbánó mosolyt küldök felé, mikor az ágyhoz húzva kikerül néhány rongyos kupacot.

Már alig várom, hogy újra letegyem a fejem az ágyra, amint meglátom rám tör az a fáradság, ami az egész napos gyaloglásnak tudható be. Azon vagyok, hogy csak úgy rádőljek a pehellyel borított matracra mikor Daelas a csuklómnál fogva a saját ágya felé billent így abba dőlök bele. Az övé még meg van igazítva, és épen van a puha párna is. Rám teríti a takaróját is, míg én résnyire nyitott szemhéjaim alól figyelem mit csinál, de nemsokára ő is jön és lefekszik mellém.

Meg sem kell mozdulnom, ugyanúgy ahogy az erdőben is aludtunk a hátamhoz simul és átkarol, olyan biztonságérzetet nyújtva amit máskor nem éreztem. Tudom, hogy ameddig így tart, addig semmi bajom nem lehet, mert biztos, hogy vigyázni fog rám.

Hiába próbálok azonban elaludni egyszerűen nem sikerül. Minél tovább bámulom a félhomályban derengő takarócafatokat és rajta az apró karomnyomok ütötte lyukakat, annál inkább összeszorul a mellkasom, mintha valami ki akarná préselni belőlem a levegőt. Még nyelnem is nehéz a torkomban keletkezett gombóc miatt.

Vajon tényleg nem lett semmi baja? Biztos nagyon beütötte a fejét…

Visszatartom a lélegzetem míg Daelas a homlokomat tapogatja, fogalmam sincs mit csinál, ezért nem is szólok semmit.

- Úgy teszel, mintha bűntudatod lenne – morogja a hátam mögül - Levegőt azért veszel?

Hogy érti azt hogy úgy teszek? Nekem tényleg… bűntudatom van. - Szükség szerint.

- Hát legyen. – szusszan fel - Akkor aludj te is, mert nem lesz erőd folytatni az utat. 

- Én is alszom – legalábbis szeretnék, de… elég kemény volt a bőre, hogy ne fájjon a koppanás?

Vagy a hosszú fülei… Mi van ha arra esett?

Nem, akkor biztos sírt volna, ugye?

Összeszorítom a szemeim és mélyebbre fúrom az arcom a takaróba, de a síri csendben a mellkasom még jobban kezd összeszűkülni, a tenyerem benedvesedik az idegességtől és túl meleg lesz.

Rövidesen már olyannyira nyomasztó lesz minden, amit nem bírok fekve elviselni, mert úgy érzem hamarosan megfulladok. Pedig Daelas karja nem is szorít nagyon.

Gyorsan felülök, magammal rántva a takaró egy részét is, de sikerül nem lefordulnom a padlóra miközben a szobát pásztázom, magam sem tudva hogy mit keresek, csak valamit, amitől jobb lesz, de semmi sem segít.

- Talán nem tudsz aludni?

Még mindig ébren van? – pislogok rá a félhomályban, de a szemei csukva vannak. Csak azok a jelek fénylenek egy picit a bőrén, amit eddig észre sem vettem és most sikeresen elterelik a figyelmemet. Majdnem olyan színűek mint a hold, de csak éppen hogy fénylenek. Nagyon szép…

Lassan felnyílnak a szemei, látni rajta hogy nagyon álmos, de mégsem alszik. Biztos zavarja, hogy mocorgok, talán mégis jobb lenne, ha a saját ágyamba másznék. Csak azért nem teszem, mert onnan hiányzik a párna és a takaró, meg Daelas illata is hiányozna, ami itt megvan és nagyon tetszik. Ezúttal mégsem sikerül megnyugodnom.

Mi van ha mégis valami baja lett miattam?

- Ellon, elárulnád végre, hogy mi történt? – morogja a szemeit dörzsölgetve - Nem a kifogásokra vagyok kíváncsi és nem is arra kérlek, hogy felelőségre vonj valakit, magadat vagy a goblint, hanem azt akarom, hogy egyszerűen meséld el nekem, mi miatt viselkedsz most így és mi miatt van darabokban a párnád, és a takaród.

De hát tudja, akkor meg miért kérdezi? Összehúzom magam egy kicsit, ahogy újra végiggondolom mi történt abban a pár percben, amíg Daelas meg nem érkezett. Le kell küzdenem a gombócot a torkomban hogy levegőt kapjak, mert az a rémisztő koppanás szinte visszhangzik a fejemben. Kizárt, hogy ne fájt volna neki…

Oldalasan sandítok a varázslóra aki válaszra vár, de mit mondhatnék? Annyira szégyellem magam! Bántani egy gyereket, akkor is ha megrémisztett, akkor is ha olyan mint egy pici szörny… akkor is csak egy gyerek. És én észre sem vettem!

Belegondolva pedig, hogy pontosan én gondoltam gonosznak Daelast azért, mert olyan durván bánt az emberekkel… ő legalább nem ölt meg majdnem egy gyereket.

- Ellon...

Összeszorítom a szemeim, majd kényszeredetten felnyitom, de nem nézek rá miközben válaszolok.

- Akkor, amikor felkeltem és te nem voltál sehol, azt hittem, hogy elmentél és itt hagytál. Utána zajt hallottam és itt volt az a kis szörnyecske. Nem tudtam, hogy csak játszani akart, azt hittem, hogy... hogy...

- Meg akar téged enni – fejezi be helyettem mire alig láthatón biccentek egyet - Igen, tudom. És ezután mi történt?

- Ő tépte szét a párnámat, és a takaróm is miatta van darabokban helyenként. – suttogom.

- Kétlem, hogy emiatt van bűntudatod. Mi történt ezután?

Teremtőm, muszáj elmondanom. Addig úgysem tudok aludni…

- Hozzávágtam a falhoz – vallom be szégyenkezve, a lehető leghalkabban, mintha attól tartanék valaki meghallja rajta kívül, de bármire számítottam volna Daelastól – szidásra, dühöngésre, gúnyos pillantásra, esetleg újabb sértésre - , de arra nem hogy nevetni kezd.

De úgy, hogy szinte még a matrac is megmozdul alattunk miközben a fejét csóválva próbálja visszafogni, de nem megy neki. Tágra nyílt szemmel bámulok rá, egy pillanatra arról megfeledkezve miért is féltem, mert valósággal megbabonáz a látvány, ahogy teljesen megváltozik az arca. Annyival fiatalabbnak és… élőbbnek tűnik, hogy most látom csak igazán, hogy eddig mennyire hasonlított azokra a szobrokra, amiket az árusoknál láttam ma, csak azok kisebbek voltak.

- Ezért… ezért forgolódsz álmatlanul? – nyögi ki félig nevetve félig vigyorogva a kérdést.

Máskor megsértődnék ezen a hangon, de annyira meglepett, hogy nevetni láttam, hogy nem tudok haragudni.

- Rosszat tettem szegénnyel. – magyarázom, hogy megértse mit érzek – Annyira megrémisztett a külseje, hogy nem gondolkodtam, csak ösztönösen cselekedtem. És ha félek az ösztöneim azt súgják, hogy meneküljek, de nem tudtam, mert te bezártad az ajtót.

Vigyorogva feltornázza magát, félig felé fordulva meredek a kettőnk között összegyűrődött takaróra.

- Legalább ő is megtanulja, hogy ne ólálkodjon be idegenek szobájába, mert rosszul járhat.

- Akkor is borzalmasan érzem magam. – pillantok rá, kétségbeesetten dörzsölve a mellkasomat a tenyeremmel – Még sosem éreztem bűntudatot, nem volt miért, de ez borzalmas. Nem kapok tőle levegőt. Mi van ha nagyobb baja lett? Vagy ha…

- Ellon, a saját lábán ment el innen és vigyorgott közben. Hidd el, nincs annak a kölyöknek semmi baja. – sóhajt fel fáradtan.

Ettől valahogy nem érzem jobban magam. Még mindig szorít a mellkasom, hiába melegítem a kezemmel. Utoljára akkor éreztem így magam, mikor eltörtem egy faszobrocskát azok közül, amiket megőriztem a barlangban. Bűntudatom volt, mert nem tudtam kié lehetett és tönkretettem. Most ez még annál is rosszabb.

- Gyere ide. – hallom meg, mire felemelem a fejem a lazán kinyújtott karra nézve, majd a fakó szemekbe, mert nem értem mit akar.

- Miért?

- Addig úgysem hagysz aludni, míg meg nem nyugszol nem? – megfogja a akarom és érzem, hogy maga felé húz. – Majd segítek.

Többet nem mond, én pedig próbálva követni azt amit akar, a térdemre támaszkodva közelebb mászom, majd mikor már nincs több hely, visszaülök a lábaimra. Daelas félig a hátam mögött félig az oldalamnál ül, majd körülfon a karijaival mintha be akarna velük takarni. Az egyik kezét az enyémre simítja amivel a ruhán keresztül dörzsölgetem a mellkasom, hogy megszűnjön a rá nehezedő súly, de hamar eltolja onnan a kezem és ő csinálja ugyanazt.

Egy pillanatra elakad a lélegzetem a különös érzéstől. A tenyeréből csak úgy süt a meleg, még az ingen át is érezni és mintha máris kisebb lenne rajtam a nyomás. Felolvasztja az a meleg amit az érintése okoz és szép lassan eltűnik, míg már alig marad egy aprócska kis kavics.

Csodálkozva pillantok fel rá, hálásan mosolyogva. Nem is tudtam, hogy ilyenre is képes. Most nem is fénylik úgy a keze mint máskor, ha varázsol.

- Jobban vagy? – kérdezi halkan.

Mosolyogva bólintok és átkarolom a karját amivel körülfont.

- Nagyon jó, de mit csináltál velem? – faggatom kíváncsian, mert sem mágikus erőt nem érzek, sem a kékes fényt nem láttam.

Felhúzza a szemöldökeit, mintha nem értené, de aztán mégis. – Érintésnek hívják.

- Tudom. – szusszanok türelmetlenül – Csak nem tudtam, hogy azzal is el tudod mulasztani a rosszat.

Ha megkérném, hogy többször csinálja ezt, többször öleljen át, megtenné? Neki sem lehet rossz, ha ő csinálta. Akár minden nap is megtehetné, akkor is ha nincs semmi baj.

Lassan azonban elhúzza a karjait, egy percig még magamnál tartom majd sóhajtva elengedem. A melegség azonnal megszűnik, de legalább a bűntudat nem jön vissza. Még mindig sajnálom amit tettem, de most már talán tudok pihenni. Nem akarok a varázsló terhére lenni azzal, hogy holnap nem bírok vele együtt haladni.

Visszafekszünk az ágyba, eligazítom a takarót, hogy mindkettőnknek jusson, majd Daelasszal szemben helyezkedem és közelebb araszolok. Mivel nem panaszkodik, gondolom nem is bánja.

- Daelas…? – szusszan egyet, így tudom, hogy még nem alszik – Többet kéne nevetned. – suttogom a mellkasának döntve a homlokom hallgatom a mélyen dübörgő szívverést - Olyan szép az arcod mikor boldog…

A szavak végét elfolytja egy tompa ásítás, de érzem hogy megszorul a karja a derekamon, ezért felpillantok, de még mindig csukva vannak a szemei. Álmosan elmosolyodom, majd visszavackolom magam az ingjéhez és az egyenletes dübörgést hallgatva lassan álomba merülök.


1. <<2.oldal>> 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).