|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| timcsiikee | 2011. 03. 22. 16:45:33 | #12464 |
 Karakter: Jayce Lorelli
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Jay:
- Rendben. Meghívsz, és majd ha visszaértünk a szállásra megadom. – válaszol végül, de egy csalódott sóhaj mellett kis mosollyal csóválom fejem - Nem szeretek tartozni. – mosolyomból vigyor alakul, kicsit közelebb hajolok hozzá.
- Pedig mit meg nem tennék érte, hogy tartozz nekem. – heccelem tovább, és újra láthatom szemében azt a kihívó csillanást, mint jó pár hete. Igen ez az a fagyosan tüzes Kat-cica, akit ismertem.
- Tudom… még olyan fogadásokba is belemész, ahol semmi esélyed. – Oh, de magabiztos valaki. Kihúzom magam is bőven egy fejjel vagyok magasabb tőle, próbál követni, de nem sokat ér el. Hehe… aranyos.
- Majd meglátjuk, Kat-cica. – egyik előre lógó hajtincsét kezdem el morzsolgatni, majd hogy kizökkentsem magam a különös ábrándozásból, elszakítom róla tekintetemet. Lassan kezdek megzavarodni - Gyere, idefele jövet láttam egy büfét, oda beülhetünk.
Egyre sötétedik, ahogy haladunk előre. Pedig annyira nincs még késő, de gondolom a tavasz még nem az igazi. A tömeg miatt egy pillanatra mögé kerülök, látom ahogy megáll és ide-oda kapkodva fejét engem keres. Még el is mosolyodom, ahogy nevemet hallom ajkai közül.
Megelőzöm, elkapom kezét és vonni kezdem magam után. Mi ez a sok ember? Még ilyenkor is tele van turistákkal? Bár lehet hogy pár egyetemista is itt tartja a tavaszi szünetet… Hm… vagy csak egyszerűen ennyire népes lenne a város?
Mikor beérünk végre a jóval csendesebb büfébe leülünk szélre, rendelünk majd a fogadásról esik szó, de eszem ágában sincs elsütni a poént, hogy mit fogok kérni tőle. Úgyis nyerni fogunk…
~*~
Legközelebb akkor találkozom vele, amikor a megnyitó zajlik le, egy zsúfolt tornateremben. Nem kicsi, de ahány csapat és kísérő van… Tegnap az edzőtől végre megkaptuk a beosztásokat, ami egész jónak tűnik így az elején. De majd kiderül. Remélem lesz nagy meglepetés, hogy az eddig hátul kullogó fiú csapat mennyire felhozta magát, mert nyerni fogunk… mindent megteszünk ezért ezt mondtam tegnap este a fiúknak is. Még szerencse, hogy hallgatnak rám és sokkal lelkesebbek, mint eddig. Le kell nyűgözni a csajokat is. Hehe…
Kaptunk pár tanácsot a drága edző bá’ jóvoltából, bár sosem lehet tudni, hogy más csapatoknál is mikor mi változik.
Kicsit előre furakodva mögé kerülök, vállára támaszkodom érzem hogy kissé kiverte a víz, persze nem szó szerint. Csak hidegek a vállai.
- Nyugi, Kat. Jók lesztek. – nyugtatom meg halkan ahogy hirtelen hátra sandít.
- Tudom – ez pont olyan volt mint a pár hónappal ezelőtti rivális cicamica. Hahh… megint rájött volna a túlhajszolt küzdőszellem? Miért nem lehet azt a pályán hagyni? - Köszönöm. – teszi még hozzá kisebb mosollyal. Na így már mindjárt más… Jobban is áll neki az a mosoly, mint a fagyos komorság.
Elkezdődnek a meccsek a nézőtér megtelik és ahogy látom nem csak a játszó csapatokkal, hanem egyéb nézőkkel is akiket érdekel valamilyen sport… Gondolom most ez van a közelben, még szerencse hogy nem fizetős a dolog… Körbenézek a termen. Amíg ismeretlen csapatok játszanak nem nagyon érdekel, bár a fiúk előszeretettel düllesztik szemüket a pályára. Néha én is megfigyelem őket, hogy láthassam mennyi esélye van „ellenfeleinknek”.
Elég sokféle ember van a teremben. Teljesen olyan a hangulat, mint egy országos mérkőzésen. Jó érzés. Remélem pont ennyire doppingoló lesz majd akkor is, amikor mi állunk odalent.
Pár fura alakot is látni a pálya szélénél. Vannak öltönyösök, egyszerű ruhába öltözöttek. Persze az edzőket azonnal meg lehet ismerni a melegítőjükről.
Vajon nagyobb fejesek is vannak itt? Mindegy nem zavartatom magam, a többieknek sem szólok hacsak nem fel nem vetik… de ahogy látom sokkal jobban el vannak foglalva a lányokkal.
Három kezdő meccs a lányoknál, 3 pedig a fiúknál lesz. Pont elég egy hétre 6-6 csapat. Az „utolsó” meccset a mi sulink játssza, és máris nagyon érdekeltséggel figyelem a pályát, mint eddig. A papír szerint is láttam, hogy egy viszonylag erős csapatot fogtak ki az elején, de ezt se hátránynak, se előnynek nem nevezném. Ha az elején kiejtik őket, jó eséllyel haladnak tovább, de látni fogják másik is mennyire jók, ami azt jelenti, hogy ez az összes csapat számára egy lökés lesz, hogy teljesítsenek jobban. Érdekes lesz.
Egész izgalmas meccsnek ígérkezik már az elején, mert mindkét csapat erős, és mindent belead abba, hogy legyőzze a másikat, hogy többet nyújtson mint eddig. Csak egy lépésnyi előny kell, és ha ezt tartani tudják, akkor szinte biztos, hogy jó lesz.
Sokáig döntetlen, pedig még alig járnak a felénél Kat elég jól irányítja a csapatot, és sokkal komolyan mint máskor. Elmosolyodom ahogy meglátom a hajában az apró, szinte láthatatlan csatot, amivel félre tűzte homlokáról a kósza tincseket.
„Csak a fontos, nehéz meccseknél szoktam feltűzni.”
Talán ebből is látszik, hogy ezt most sokkal komolyabban veszi.
Lecsapnak egy jó labdát, és a többiekkel együtt szinte már felállva hajrázunk és szurkolunk a csapatnak, mert hiába a fogadás, a lelkesítés kell nekik. Az edző is egyre inkább lelkesedésbe önti ingerültségét, ahogy látja, hogy nyerésre állunk, s a végén az utolsó szervánál el is dől.
Győzelem…
A csapatok kezet fognak egymással, én csak karba tett kézzel, büszke mosollyal dőlök hátra a széken, és ez a mosoly valahogy még jobban kiszélesedik akaratlanul is, amikor egy pillanatra találkozik tekintetünk.
Jól játszottak… és most hogy külső szemlélőként figyeltem, csak ezt tudom elmondani.
Nincs időm szó szerint is gratulálni, mert a lista szerint mi következünk, így átfutva az öltözőkön már a pályán kötünk ki. Itt az ideje megmutatni mindenkinek, hogy szinte a semmiből is lehet egy jó csapatot faragni magabiztosság kovácsolásával, célratörő lelkesedéssel.
~*~
Úgy telik el szinte az egész hét, hogy nem is tudunk igazán beszélni sem a lányokkal, sem másokkal. Egész nap vagy játszunk, vagy figyeljük a meccseket a megosztott teremben, és minden energiámat elszívja az is, hogy a meccsek nézését főképp megfigyeléssel töltöm. Sok jó csapat van, de van, amelyik rontott is. Gondolom tavaly elballagott jó játékosok miatt. Az egyik csapattal szembe kerülve ismerős arcokat fedezek fel, sőt van egy csapat akik tavaly hasonlóképp nem tűntek erősnek, de a csapatkapitányt jól ismerem. Nem rég még egy másik iskolában rontotta a levegőt, de ahogy látom ez a másik suli nem zavartatta magát, ha egy sportos diák bukásra áll. Nem csalás, viszont nem fair.
Rugalmasan állok fel helyemre, a többieknek halkan továbbítom az utasításokat, hogy kire hogyan figyeljenek és mikor, majd hajpántom megigazítva nézek farkasszemet Jackobbal. Megmutatom, hogy jobb vagyok egy elfuserált izomagynál.
A térfélcsere alatt alkaromba, ruhámba törlöm izzadt arcomat. Kemények… nagyon. De az erő nem győzheti le a stratégiát.
Egy pillanatra felnézek a nézőtérre, még épp van annyi időm, hogy a szervám előtt megfigyeljem az őrjöngő embereket. A legtöbben a korombeliek, akik játszanak is és szintén megfigyelnek, de amikor egy ismerős szempárral találkozom, kifacsarok magamból egy mosolyt, hogy erőt nyerjek, s a következő pillanatban már nagy erővel csapom le a labdát, folytatva a meccset.
Igen… újabb győzelem, de úgy érzem ez volt eddig a legnehezebb mindközül. Remélhetőleg ennél nem lesz súlyosabb az utolsóknál sem.
A végére már a terem egyik oldalán a fiúk, a másik oldalán a lányok játszanak… A feszültség nagy. Mindkét térfélen az első helyért játszanak. Valahogy egyre csak termelődik bennem az adrenalin, amikor arra gondolok, hogy mellettünk ők is az első helyért küzdenek. Együtt játszunk… most van csak igazán tétje a fogadásnak is. Gyerekes, de sokkal izgalmasabbá teszi az egészet.
Legszívesebben átkiáltanék, de akkora a zsibongás, hogy semmit nem hallanának belőle, csak a csapatom.
Kezdjük…
Nincs nehéz dolgunk, de nem is könnyű. Eleinte erősnek tűnik a csapat, de látszik rajtuk, hogy könnyen fáradnak, és ezt fogjuk ellenük kihasználni.
Egy pár pillanatos szünetben tovább adom az infót könnyen. Csak komótosan, a végén jöjjenek az erősebb szettek. Sokáig elhúzódik az egész, már délután van javában, és egyre nagyobb a feszültség a nézőtéren is.
Pont annyival vezetünk, hogy ne kelljen váltott szervában játszani. Remek… már csak egy menet.
A végén szó szerinti fetrengés, összeborulás és földön gurulás jelzi a végső örömöt, én csak a többiekkel lepacsizva, teli vigyorral gratulálok a saját csapatnak.
- Látjátok? Megérte a tömény edzés mi? – persze fele sem figyel, így én is inkább otthagyom őket, és sunyin a függönyhöz sétálva lesek át a másik térfélre, ahol már szinte senki sincs. Hová lettek? Olyan érzésem volt, mintha végig mellettünk lettek volna… kíváncsi vagyok az eredményre, de így semmit nem tudok… fenébe.
Hirtelen a nézőtérre kapom tekintetem, körbenézek, de sehol egy igazán ismerős arc.
Hirtelen az edző ránt vissza a többiek közé, vállamat karolva terel maga mellett, és eszembe jut, hogy ő biztosan ott volt, vagy legalábbis át tudott nézni, mert ugye egyszerre volt a két meccs.
- A csajok hogy végeztek? – kérdezek rá rögtön félbeszakítva süket monológját, aminek a felét nem is hozzám intézi, majd elereszt a folyosó előtt.
- Majd meglátod este a díjosztásnál, viszont neked gratulálok, hogy így meg tudtad regulázni a csapatot – nagyon vigyorog, igazán elégedett és büszke, de ebből nem tudom megítélni hogy most csak nekünk örül vagy vajon mindkét csapatnak? Kezdek kissé ingerült lenni persze nem erősen, pedig okom sincs rá. Nyertünk, és nem csak a győzelem édes, hanem hogy bármi történik, a fogadás legalább egálban lesz. Zuhanyzással terelem el a figyelmem, rám fér, mert a póló is szinte már rám rohadt ebben a nagy hajszában. Kellemes elégedettség árad szét bennem így az utolsó meccs után. Hajamat csak átdörgölöm a törülközővel, majd azt a nyakamba akasztom, és egyszerű, kényelmes, sportos ruhába öltözöm át, hogy az időközben újra egybe nyitott tornaterembe visszatérjek a díjosztásra.
Kijelentik a díjakat és valamiért megkönnyebbülést érzek ahogy hallom elnyerték az első helyet. Talán mert én át tudom érezni, hogy mennyit küzdöttek az eredményért. A mi eredmény hirdetésünknél én állok ki a csapat nevében, és a végén még hallgathatjuk az hatalmas felfedezést, hogy a két győztes csapat egy iskolából származik.
~*~
A szállás kész káosz… komolyan. A busz sem volt semmi, de ez egyszerűen… Persze hozzászoktam már mert egy hevesebb házibuli is hasonló keletű, de hogy ez egy kollégium szerűség, vagy mi, és hogy még a folyosón is rohangásznak, mint a gyerekek, egyszerűen elképesztő. Csak röhögve tudom figyelni őket. Jó hogy ennyire összekovácsolódtak így az emberek attól függetlenül, hogy különböző iskolákból vagyunk itt. Mikor megunom a félrészeg társaságot – akik persze nem csak a boldogságtól részegedtek le – kimegyek a folyosóra egy kicsit kutatni, de persze sosem találom meg azt akit vagy amit kéne. De találok egy támpontot, Tom ölében „fetrengő” Lizzyt. Na jó egy kicsit erős túlzás volt.
- Szia, nem láttad Kat-et? – kérdezem vállát pöckölve, mire ujjával mutat, hogy hajoljak közelebb. Jogos, mert így jobban fogok hallani.
- Legutoljára a bejáratnál lévő teraszon láttam. Nem bírta sokáig a nyüzsit.
- Kösz – intek neki egy fél mosollyal, majd tovább is megyek. Felkapok az asztalról két dobozos üccsit, amit nekünk hagytak ott, majd a mondott irányba megyek. Amikor kilépek feljebb húzom pulcsimon a zipzárat, mert késő van már és attól függetlenül hogy tavasz, ilyenkor hideg van. Nem kell sokat keresnem és meg is találom hisz nem sokan vannak kint, szinte senki. Nagyjából hangtalan léptekkel mögé kerülök, de persze észrevesz és felnéz rám kissé hátra biccentett fejjel, mire elmosolyodom. Kiengedve valahogy jobban áll neki ez a haj, bár…
Igaz min is elmélkedem.
- Tessék – nyújtom felé az egyik dobozkát, amit kedvesen fogad el. Leülök mellé, igaz nem kérdeztem meg zavarom e, de ahogy ismerem biztosan rám szólna, ha baj lenne. Márpedig kezdem eléggé kiismerni.
- Köszi – halkan szisszen ahogy felnyitja a dobozt, én is így teszek majd rögtön bele is kortyolok. Jó egy kis sima cukros lé a kevert után, bár nem ittam valami sokat, nem igazán hiányzik.
- Gratulálok… csak eddig nem volt lehetőségem elmondani – hátra dőlve támaszkodom meg hátam mögött, letéve lábam közé az italt.
- Én is… jó játék volt.
- Láttad? – oldalra biccentve fejem nézek felé, de elkapja rólam tekintetét. Így a félhomályban teljesen más, mintha nem is az a jégkirálynő stílusú fagyos cica lenne, akit év elején volt szerencsém megismerni.
- Csak egy részt belőle – mosolyát elrejti egy korty mögé, viszont én leplezetlenül villantok felé egy sunyi vigyor félét.
- Én sajnos lemaradtam a tiétekről. – pár pillanatnyi néma csend fokozza a cseppnyi feszültséget a levegőben. Különös… mellette valahogy mindig más érzésem van, mintha csak egy üresen fecsegő fruska mellett ülnék. Sosem szerettem az értelmetlen beszélgetést.
- És most már megtudhatom, mi a „kívánságod”? – kérdi hirtelen a semmiből, előre dőlve térdére könyököl, és úgy támasztja meg oldalra biccentve fejét, így ahogy arcára kapom tekintetem, végre láthatom a csillogó szemeket. Sokkal szebb, mint mikor rideg és üres.
- Mivel döntetlen, ezért te is kérhetsz… hölgyeké az elsőbbség. – sármos vigyorral egyenesedek én is fel, ahogy ez után ő is.
- Igaz, de kíváncsi vagyok, úgyhogy halljam. – na jó…
- Oké… akkor azt kérem, hogy lazíts… és csukd be a szemed. – a kérésre csak felvonja egyik szemöldökét, mintha nem hinné el, hogy „csupán” ennyi – ne nézz így – vigyorodom el újra – ez a kérésem. Meglepetés hogy mit kapsz a győzelemért jutalmul. Kíváncsi vagy még?
- Na jó – lehunyja pilláit, ekkor pulzusom szinte az egekig szökik, amit most csak azért veszek észre, mert nyugalmi állapotban van amúgy minden izmom. Talán a meccseken szokott még ennyi lenni, de akkor nem tűnik fel a sok mozgástól. Most csak egyszerűen magától tör rám az izgalom, és lelkiekben felkészülök egy pofonra, amit igaz még nem igazán kaptam… nem vagyok hozzá szokva, de nála sosem tudhatom.
Előre görnyedek, nyakánál hátra simítok egy sötét tincset, majd finoman simítom oda ujjaimat, s arcához hajolva egy puha csókot nyomok a hirtelen megremegő ajkaira.
Ijedten kapná el a fejét, de ujjaim pont jó helyen tartják meg, így még húzhatom pár másodpercig ajkaink kontaktusát, majd lassan, halkan válok el tőle, hogy visszaegyenesedve figyeljem meg kipirult arcát.
|
| Silvery | 2011. 03. 21. 19:37:32 | #12447 |
 Karakter: Kaitlyn Korskii
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Izmaim megfeszülnek, ahogy Jay leül mellém, nem nézek rá, csupán szemem sarkából látom homályosan mozdulatait, tekintetemet mereven, nyugodtan szegezem az edző várakozó pillantásába. Mikor mindketten elhelyezkedtünk, halkan, lassan beszélve szólal meg tárgyilagos hangon.
- Tudom, hogy tavaszi szünet, meg miegymás, de próbáljátok visszafogni a többieket is. A szállásotok két külön folyosón lesz, de egymás mellett, mert ahogy minden csapat, mindenki kap 1-1 nagy szobát, ahol elfér 8 ember. – Csupán egy rövid másodpercnyi szünet következik, s halkan, mégis lelkesen mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut, mielőtt a kényszer, hogy Jayre pillantsak, felülkerekedne az ellenállásomon.
- Az pont jó, mert nyolcan vagyunk… - Bár… reménykedtem, hogy lesz pár üres ágy, és akkor lenne bőven hely a cuccoknak. Nem számít, így is jó lesz. Nem mintha nyaralni jönnénk… remélhetőleg ezzel mindenki tisztában van. Nincs sok kedvem fegyelmezni… főleg, hogy ahhoz több tekintély kéne… nem akarok veszekedni, és a nézeteltérések rontják a csapatmunkát is. A győzelmünkbe kerülhet, ha széthúzás van. Ez a csapatjátékok gyengéje.
- Majd a győzelem után ünnepelhetünk, addig meg türtőztessétek magatokat. Menni fog?
- Persze. – Gondolkodás nélkül vágom rá a választ, s szívből remélem, hogy a többi lány is hasonlóan vágyik a győzelemre, mint én. Ha már idáig eljutottunk, marhaság lenne hagyni, hogy a hormonok felülkerekedjenek…
- Ja, persze. – Szívverésem akaratom ellenére is kissé gyorsabb tempóra vált, ahogy Jay megszólal, s lemondó, közönyös hangja hallatán rosszallóan sandítok kicsit oldalra, hogy lopjak egy pillantást. Nem néz rám. Talán haragszik? Régen mindig kereste a tekintetemet, hogy elmélyeszthesse a gúnyos pillantását az enyémben… most felém sem sandít. - Van még valami? – Ajkaimat összeszorítva fordítom vissza arcomat az edző felé. Miért viselkedik így? Idegesít… de nem úgy idegesít, mint ahogy eddig zavartak a szavai, cselekedetei… ez most más… mintha… fájna. De miért? Mi baja? Nem lehet, hogy… nem lehet, hogy Nick miatt van az egész, ugye?
- Amint odaértünk, megkapjuk a meccsek beosztását. Mivel hétvége van és hétfőn kezdődik minden, addig szabadfoglalkozás, de 10kor már lámpaoltás. Ennyi, mehettek… - Egy bólintással válaszolok az edzőnek, s szemeim tágra nyílnak, mikor Jay felpattan, hogy a lehető leggyorsabban hagyjon minket a háta mögött. Találkozik a tekintetem az edző furcsálló pillantásával, ajkait vigyorra húzva vonja meg a vállát, s én lassú mozdulatokkal állok fel a székről. Na jó. Most már tényleg nem tudom mi baja.
Megtorpanok a mozdulatban, ujjaimmal megtámaszkodom az egyik ülés háttámláján, ahogy különös gondolatok rohamozzák meg elmémet. Igazából… soha nem voltunk jóban… tulajdonképpen… miért gondolkozom azon, hogy mi baja, mikor mindig is ellenségesen viselkedtünk egymással?… vagyis… majdnem mindig.
Kellemetlen érzés költözik mellkasomba a gondolattól, mely szöget üt elmémben, tekintetemmel lassan pásztázom végig az üléseket, s alsó ajkamra harapva veszem tudomásul, hogy csak Jay mellett van üres hely. Remek… lehet, hogy inkább választanom ként egy üres kettest, és beülni? Nem tudom… nem tudom… mégis miért kéne Jay mellé ülnöm?
Ellenkező gondolataim ellenére lábaim maguktól visznek felé, s szinte észre sem veszem, mit művelek, már mellette állok a busz vékony, középen húzódó folyosóján.
- Szabad? – Hangom halk, életemben először fordul elő, hogy én közelítek meg valakit. Nem tudom, mi ütött belém. Régebben simán leültem volna egy üres ülésre, aztán vagy mellém ül valaki, vagy nem… többnyire jobban is örültem az utóbbinak. Mi változott meg azóta? Nem tudom… beszélni akarok vele… azt akarom, hogy rám nézzen… úgy mint azon a hétvégén. Tudni akarom, hogy én tettem e valamit, amivel megbántottam… hajlamos vagyok rá… régebben nem érdekelt volna… de most csupán a lehetőségétől bűntudatom van.
- Persze. – Kelletlen hangon válaszol, csupán egy pillanatra sandít felém, testemet kényelmetlen érzés járja át. Azt hiszem kicsit kezdem átérezni azoknak a helyzetét, akiket ilyen nemtörődömséggel reagáltam le régebben.
- Mindenki mellett van valaki… - Halkan lehelem a szavakat, miközben a táskámat feldobom az ülések felett húzódó kisebb csomagtartóra, majd leülök a Jay melletti ülésre. Na jó… ez teljesen úgy hangzott, mintha mentegetőznék. A francba… miért tűnik idiótaságnak minden szavam? Vagy csak azért érzem ezt, mert most először akarom, hogy ne utáljon valaki? Nem tudom…
- Igen, észrevettem. – Az előzőhöz hasonló lelkesedéssel dünnyögi a szavakat, mereved bambul kifelé az ablakon, s én tanácstalanul meredek az előttem lévő ülés hátuljára. Lehet, hogy rosszul vettem észre? Lehet, hogy félreértettem, és csak én akarom, hogy kevésbé gyilkolásszuk egymást?
Ajkaimat néma sóhaj hagyja el, ahogy hátrébb dőlök a széken, s kissé meglepetten pislogok fel, ahogy felém tartja a chipses zacsiját. Tekintetünk találkozik, szemeiben nem látom azt a gúnyos gyűlöletet, mint a régebbi szócsatáink közben, pillantása mintha megnyugtatna, s elmosolyodva veszek egy szemet a chipsből, ajkaimat alig mozdítva préselek ki magamból egy halk köszi-t.
- Nem is tudtam, hogy eszel nasit. – Szavai mögött csupán enyhe, alig észrevehető gúny bujkál, s én szemforgatva rázom meg a fejemet. Bahh… soha nem mondtam olyat, hogy biokaján kell élni. Legalábbis nem rémlik ilyesmi.
- Bocs, hogy csalódást okozok. – Gúnytól fröcsögő hangon válaszolok, az egyik szemöldökömet felhúzva nézek ismét felé, de ahogy megpillantom a tekintetében csillanó huncut vigyort, ajkaimra beletörődő, jókedvű mosoly húzódik. Azt hiszem, soha nem fog megváltozni. Eddig a falra másztam ettől a vigyortól… most teljesen más érzéseket kelt bennem.
Bekapom a sajtos chipset, lassan, szórakozottan szopogatom el az apró darabot, tekintetem ismét az előttem lévő szék háttámláján pihen meg. Csend ereszkedik ránk, melyet csak a zacskó zörgése, és a halk ropogtatás tör meg. Nem tudom, mit mondhatnék, de zavar ez a nyomasztó, kínos csend. Ki kéne találnom valamit… soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz beszélgetni valakivel…
- Hogy van a barátod? – Szemeim tágra nyílnak, ahogy hirtelen ő töri meg a csendet, szinte az ülés háttámlájába mélyedek, ahogy testem megfeszül, a kérdést könnyed hangon ejti ki, mintha csak lágy fecserészésre invitálna, szavai mögött mégis mintha feszültség bujkálna, mellyel engem is megfertőz. Hát tényleg emiatt viselkedne így?
- Miért kötném az orrodra? – Ösztönösen, megszokásból felelem az először eszembe jutott választ, s ajkamra harapva fordítom el arcomat, mikor rádöbbenek, hogy ezzel csak rontom az így is ingatag lábon álló nyugalmat közöttünk. Lehet, hogy azért viselkedik ilyen ridegen, mert azt hiszi, hogy… hogy Nick a barátom? Akkor eléggé félresikerült Nick terve… szerintem nem azt akarta elérni, hogy újra utáljon. Irritál a gondolat… nem tudom miért… eddig soha nem zavart.
- Izgis utunk lesz. – Unottan dünnyögi a szavakat, teljesen elfordul tőlem, tekintetét a tájon legelteti, s én idegesen piszkálom az ujjaimat. Úgy érzem magamat mint egy idióta csitri. Meg kéne mondanom neki? De az olyan hülyén jönne ki… a végén még azt hinné, hogy azért mondom el, mert bejön nekem, vagy valami… még ha lenne benne igazság… akkor is… nem tudom…
Újabb hosszú csend telepszik ránk, s másodpercről másodpercre egyre feszültebbnek érzem magam. Lazítok ajkaim szorításán, mély levegőt véve várok egy pillanatot, majd gyorsan, egy szusszal lehelem a rövid kijelentést, mielőtt józaneszem lebeszélné szívemet.
- Amúgy nem a barátom. – Csupán szemem sarkából látom, ahogy megtorpan az ivásban, felé fordítom arcomat, s látom, ahogy nagyot nyelve próbálja leplezni a fulladozását, s szívverésem önkéntelenül is felgyorsul a heves reakció láttán. Tágra nyílt szemekkel fordul felém, s bár magam sem tudom kiolvasni, hogy mit látok tükröződni a csokibarna szempárban, szívemet kellemes melegség járja át.
- Tényleg? – Kicsit hátrébb hajolok, majd alig észrevehetően biccentve erősítem meg az előző kijelentést. Miért… miért tűnik ilyen boldognak? Miért reagált ilyen lelkesen? Lehet, hogy… nem, az nem lehet… hiszen több mint egy éve szívből gyűlöljük a másikat… vagy nem?
- Csak a nagybátyám, és szeret így „szekálni”… - Fintorogva nyúlok egy újabb chip darabért, lassú, érzelemmentes szavakkal magyarázom a történteket. Lehet, hogy már sokkal régebben meg kellett volna tennem… tényleg ezért viselkedett volna így? Azt hitte, hogy van barátom, és azért? És ami a legfontosabb… miért tölt el boldogság a gondolattól?
- Aha… Pedig úgy taperolt, mintha a csaja lennél… - Levegőért kapok, ahogy szavai hallatán félrenyelek egy apró chipsdarabot, ajkaimra mosoly kúszik, s halkan köhécselve dőlök előrébb a széken. Ennyire megfigyelte volna? Heh… talán tényleg… féltékenység?
Hallom ahogy felkuncog, én is majdnem követem példáját, de helyette újabb szavakat csalok ajkaira. Ha már így benne vagyok a magyarázkodásban, kihasználom a pillanatot, és mindent titszázok.
- Talán nem veszi észre magát… mert meleg… - Felröhögve köpi ki a szájában lévő piát, ajkaimat a szám elé kapva nevetek fel én is a reakciójától, szívemet könnyűnek, súlytalannak érzem, ahogy látom ajkait derűs mosolyra húzódni, a szemeit törölgetve pillant felém, vigyora levakarhatatlan, s ez az enyémet is azzá teszi.
- Na jó, ezt már nem hiszem el. – Válaszra nyitnám ajkaimat, de hirtelen hallok magunk mögül zajt, s kissé csalódottan, mégis jókedvűen pislogok hátra Lizzyre, aki azért jött, hogy a busz végébe csalogasson minket. Végül is… így legalább attól nem kell félni, hogy megint kínos csend telepszik ránk. Attól tartok nem vagyok túl izgalmas társaság. Eddig soha nem zavart… életemben először akarok „jófej” lenni… életemben először akarom tudni, hogy csinálják a csajok a folytonos jópofizást… bár… nem tudom… az üresfejű, semmitmondó lotyogás soha nem illett hozzám. Azt hiszem nincs az a pasi, aki ilyenre tudna késztetni. Még Jay sem.
Gyorsan elrepül a buszút, szinte észre sem veszem, már délután van, és a jármű könnyű, puha mozdulatokkal parkol le a szállásunk előtt. Mindenki izgatottan kezd szedelőzködni, s miután megkaptuk a kulcsokat, gyors léptekkel megyünk a szobába kipakolászni, berendezkedni. Végül is… több mint egy hétig itt leszünk.
Már késő délután felé jár az idő, mikor mindent elrendezgetünk, fáradtan, mégis elégedett mosollyal dőlök le az ágyamra, s ábrándozva meredek a plafonra. A szoba lassan kiürül, ahogy szétszéled a társaság, már a többiek is befejezték a pakolást, ráadásul az edző közölte, hogy csak holnap kapjuk meg a meccsek beosztását, szóval felesleges most még ezen rágódni.
Amíg a többiek pakoltak, én az edzővel beszélgettem a többi csapatról. Szerencsére elég régóta a szakmában van, és ismeri az egyes városok, sulik csapatait, ezért érdekes volt meghallgatni a tanácsait, figyelmeztetéseit. Azt mondta, hogy velünk együtt kettő vagy három olyan csapat van, akik esélyesek a győzelemre. Ezek szerint a többieket valószínűleg könnyű lesz legyőzni. Persze az elbizakodottság csak hátráltat, ezért soha nem szabad alábecsülni az ellenfeleket. A fiúk csapata pár éve még sehol sem volt, most pedig komoly esélyesek. Ez bármelyik másik csapattal is megtörténhet.
Jay felidézésétől a gondolataim egész más szálon folytatódnak, s ajkaimon ismét megjelenik az ábrándozó mosoly. Vajon tényleg féltékeny volt? Nem… most nem szabadna ilyenen töprengenem. Nem… semmi nem vonhatja el a figyelmemet ezen a héten. Utána… talán utána…
Felülök, ahogy Lizzy nyit be a szobába, s lelkesen hívogatva húz fel az ágyról. Városnézés? Most? De hiszen egy óra múlva sötétedik. Ráadásul már annyiszor elismételgettem, hogy nem nyaralni jöttünk… bár… talán egy kis kikapcsolás nem árt. Még úgysincs meg a meccsek beosztása. Addig még csak tervezgetni sem tudom a felállásokat. Rendben…
Kilépünk a szállás ajtaján, szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, mikor Jayt pillantom meg egy másik fiúval, szívverésem ösztönösen egy kicsikével gyorsabb tempóra vált.
- Lizzy… miért érzem úgy, hogy a te kezed van a dologban? – Halk, kimért, de nem dühös hangon szólalok meg, szavaim mögött inkább csak beletörődő szórakozottság rejlik. Nem értem miért lelkesedik annyira az ötletért, hogy én és Jay… bár… Ő az egyetlen, akivel valaha el tudnék képzelni bármit is…
Kicsit megrázom fejemet, hogy kihessegessem a gondolataimat a fejemből, s gyanúm beigazolódik, mikor Lizzy vigyorogva suttogja a választ.
- Mert túl jól ismersz, Katy. – Szavainak majdnem sikerül mosolyt csalniuk ajkaimra, de elfojtom a kényszert, kezeimet összefonom mellkasom előtt, mikor megállunk mellettük.
- Na és milyen útvonalterved van Thomas? – Oh… tudtam én, hogy T betűvel kezdődik a neve…
Minden tekintet az említett fiúra szegeződik, aki először szúrós pillantással reagálja le a megszólítást, majd készségesen válaszol, mosolyogva sandíz Lizzy felé, s a tekintetében csillanó fény vigyort csal ajkaimra. Oh… tehát lehet, hogy nem is csak azért rendezték a találkát, hogy minket idegesítsenek. Lehet…
- Gondoltam végigmehetnénk a sétálóutcán, tele van bódéval, kávézóval, stb. – Egyik szemöldököm felszalad a homlokomon, s mielőtt még fojtathatná, megtöröm a varázst.
- De nem nyaralni jöttük, azért ne felejtsétek el. – Szúrós pillantásokat érzek arcomon, de lepereg rólam minden néma szemrehányás. Csapatkapitányként az én feladatom az is, hogy megpróbáljam visszafogni a csapattagokat… mielőtt károsak lehetnének önmagukra, és ezzel az egész csapat teljesítményére. Ha egyéni verseny lenne, hidegen hagyna, hogy mit csinálnak. Így azt fogják tenni, amit mondok. Tízkor takarodó, és nincs sok bulizás, partizás. Az majd ráér utána. Ha jól tudom az utolsó meccs után még lesz vagy 2-3 napunk, hogy kibulizzuk magunkat.
Lizzy nyavalygását szinte meg sem hallom, az évek során tökéletesen megtanultam kiszűrni az ilyesmit. Szerencsére elég ritkán fordul elő.
Miután végre megegyezésre jutottunk, elindulunk, s én kíváncsi pillantásokkal figyelem az emberekkel megtelő utcák népességét. A Nap egyre homályosabban világítja meg a tömötté váló utcákat, s nem kell sok idő hozzá, hogy szem elől tévesszem Lizzy szőke tincseit.
Megtorpanok, kicsit összébb húzom mellkasom előtt a szürke kardigánt, kibontott hajamba belekap az esti szellő, pár lágyan fúj az arcomba, s én egy lassú mozdulattal simítom fülem mögé az elszabaduló, zavaró tincseket, miközben szemeim a tömeget kutatják.
- Hová lettek? – Felpillantok Jayre, tekintetünk találkozik, s magam sem tudom miért, de elfordítom arcomat, mintha szemeimmel még mindig őket keresném, pedig tekintetemmel most csak pillantása elől menekülök… legalább még őt nem hagytam el… szép kis esti kiruccanás lenne tök egyedül.
- Ne fáraszd magad, direkt hagytak itt minket. – Ismét rá emelem szemeimet, s halkan felsóhajtva bólintok szavai hallatán… igen… azt hiszem igaza lehet… tehát mégiscsak erre ment volna ki az egész? Nem tudom. Hjaj… nem akarok… nem akarok kettesben lenni vele. Miért érzem ilyen kényelmetlenül magamat? És miért társul a kellemetlen érzéshez egy kicsiny bizsergő izgatottság? Nem tudom…
- Remek… és… szerinted mi legyen? – Valószínűleg ha akarnánk se találnánk meg őket, tehát felesleges lenne keresgetésre pazarolni az estét… ráadásul biztos nem véletlenül szöktek meg…
- Hm… Szerintem hagyjuk őket. Biztos jól elvannak. – Elmosolyodom, ahogy szavakba önti gondolataimat, de gyorsan elhessegetem ajkaim apró rezzenését. Nem tudom miért, de mikor mellette vagyok szinte mindig kényszert érzem a mosolygásra. Már kezd idegesíteni az érzés… mégsem tudok megszabadulni tőle. Vigyáznom kell vele. Tényleg nem hagyhatom, hogy bárki vagy bármi elvonja most a figyelmemet. Túl sokat küzdöttem érte, hogy minden tökéletes legyen. Túlontúl sokat ahhoz, hogy egy ilyen apróság most mindent elrontson.
- Szerintem is. – A gondolataimból kizökkenve lehelem a szavakat, lábaimat kissé mozgatva próbálom kimelegíteni borzongó végtagjaimat. Gondolhattam volna rá, hogy este melegebben kéne felöltözni. Szerencsére már javában tavaszodik, így csak kicsit kellemetlen a hűvös szellő cirógatása a szabadon hagyott bőrfelületeken.
- Mit szólnál, ha megennénk egy gyorskaját, elnyalunk egy fagyit, aztán vissza a szállásra. – A kezeit zsebre vágja, fejét játékosan, kíváncsian billenti oldalra, vállait kicsit begörnyesztve kapja el pillantásomat, szívverésem az egekbe szökik a látványtól, a tekintetének a cirógatásától, s zavartan tűröm a fülem mögé a hajamat, ösztönösen kibúvót keresek a meghívás alól.
- Nem hoztam annyi pénzt magammal… - És még igaz is… nem vásárolgatni jöttem…
- Meghívlak. – Oldalba bök könyökével, testem végigborzong az apró érintéstől, ajkaimat összeszorítva pislogok fel rá, elmémben kutatok az ellenkező szavak után, de azok nem jönnek nyelvemre. - Max megengedem hogy a fagyit magadnak vedd meg. – Elmosolyodva emelem az ég felé a tekintetemet, lemondó sóhajjal húzom magamon összébb a kardigánomat, majd kissé gúnyos tekintettel pislogok fel rá. Ez a meghívás… egészen olyan… mint egy randi… hjaj… nem tudom…
- Kedves tőled. – Csupán elvigyorodik ironikus megjegyzésem hallatán, s úgy érzem egyre lankad az ellenállásom, ahogy tekintetünk összekapcsolódik, s én elmerülök a barna szemek csintalan vigyorral kavargó örvényei között. Menthetetlen ez a fiú… mégis úgy érzem, képtelen vagyok nemet mondani neki…
- Na, de most komolyan… - Levakarhatatlan vigyorral pillant rám, s én is képtelenné válok ennél tovább elfojtani a mosolyomat. Ajkaim már erősen felfelé kunkorodnak, de még kitartóan állom tekintetét, s kicsit kihúzom hátamat, ahogy magabiztos, ellentmondást nem tűrő hangon válaszolok neki.
- Rendben. Meghívsz, és majd ha visszaértünk a szállásra megadom. – Felsóhajt, megrázza a fejét, de nem szól semmit, így szavaimat kiegészítem egy gyors magyarázattal. – Nem szeretek tartozni. – Vigyorába különös huncutság költözik, kicsit közelebb hajol, s pulzusom az egekbe ugrik közeledésétől, a mellettünk mászkáló, siető emberek, a minket kikerülő tömeg mintha egyre távolabbinak tűnne, tekintetében furcsa fényt látok csillanni.
- Pedig mit meg nem tennék érte, hogy tartozz nekem. – Szívem kihagy egy ütemet, s a szavai előcsalogatják régi énemet… elfogadom a kihívást. Hehe…
Az én vigyorom is kiszélesedik, rezzenéstelen arccal állom tekintetét, s most én vagyok az, aki még közelebb hajol, szinte fülébe suttogom a gúnyos, kacér szavakat.
- Tudom… még olyan fogadásokba is belemész, ahol semmi esélyed. – Ő is kihúzza magát, fölém magasodik, ajkain széles, törhetetlen vigyor ül, tekintetünk még mindig mélyen összekapcsolódik, szemeiben izzik a magabiztosság, s még soha nem éreztem magamat ennyire aprónak. Több mint egy fejjel magasabb nálam, felemelem arcomat, hogy ne szakadjon meg a szemkontaktus, tekintetünk szinte lángol, mindketten teljesen biztosra vesszük a saját győzelmünket, s most először fordul meg a fejemben a lehetőség, hogy veszíteni fogok, de könnyedén elhessegetem a gondolatot. Esélytelen, hogy legyőzzön. Lehetetlen. Így is épp elég nagy az egója. Nem kell feleslegesen tovább növelni. Nem mintha ez lenne az egyetlen indok…
- Majd meglátjuk, Kat-cica. – Ujjai közé veszi az egyik hajtincsemet, vigyorogva simítja végig a hosszú szálakat, majd elhajol tőlem, s én akaratlanul is fellélegzem, megkönnyebbülök, mikor eltávolodunk egymástól, de pár másodpercig még érzem magunk körül az izzó levegőt, arcom mintha lángolna. Ez már nem lehet csupán a sport iránt érzett szenvedély… tudom… mégis ahhoz hasonlítanám. Soha nem éreztem még ilyesmit… mit művelsz velem, Jayce? – Gyere, idefele jövet láttam egy büfét, oda beülhetünk. – Még mindig mosolyogva, de kicsit enyhébb arckifejezéssel pillant vissza rám, ahogy elindul a zsúfolt utcán, s kivételesen örülök, hogy a rikító narancssárga pulcsija kivirít a tömegből.
A Nap szinte már eltűnt az égboltról, homályos szürkület váltja fel, s ezzel párhuzamosan az utcalámpák halovány fénye világítja meg a zsúfolódó utcákat. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyien lesznek itt este… bár… elég nagy város és ez a sétálóutca. Gondolom minden turista ide jön.
Csupán egy pillanatra pislogok oldalra, ahogy egy kirakatban megpillantom tükörképemet, s mikor ismét előre nézek, tekintetem nem találja a narancssárga pulcsit.
- Jay! – Hangosan szólalok meg, körbenézek, s hirtelen érintést érzek az ujjaimon, ösztönösen sandítok le, majd mire felkapom tekintetemet, már csupán Jay hátát látom, ujjai az enyémeket szorítják finoman, ahogy maga után húz az emberek tömkelegén keresztül, arcom ismét lángolni kezd, nem is beszélve bőrömről, ahol ujjai kezemhez érnek. Mit… mit művel? És miért nem vagyok képes kirántani az ujjaimat? Régen megtettem volna… nyugi… nyugi… csak azért csinálja, hogy ne veszítsük el egymást a tömegben… ez teljesen normális… sötét van, és ilyenkor nehéz együtt maradni.
Végtelen hosszúnak tűnő percek telnek el, ahogy az emberek között szlalomozunk, s mikor megtorpanunk az említett büfé előtt, alig észrevehetően, puhán húzom ki ujjaimat a forró szorításból, megborzongok, ahogy a meleghez szokott bőrfelületet hűvös szellő cirógatja végig. Ha így folytatom, tényleg bekattanok. Vagy teljesen belezúgok. Nincs sok különbség a kettő között. Sőt…
Előre lépve sétálok be a kicsi étkezde ajtaján, egy pillantást sem vetek rá, úgy teszek mintha mi sem történt volna… elég gázos lenne zavarba jönni ennyitől. Nem akarom lejáratni magamat… bár nem tudom. Egyáltalán mióta érdekel mások véleménye? Nem… nem mások véleménye. Az övé.
Az étkezde szerencsére még nem annyira tömött, mint az utak, így találunk egy félreeső kis asztalkát, s miután rendeltünk kaját, elmosolyodva dőlök előrébb, az asztalra könyökölve támasztom meg államat, miközben kihívó tekintettel pillantok rá.
- És ábrándoztál már arról, hogy mit kérnél, ha lenne esélyed megnyerni a fogadást? – Elvigyorodik, ahogy ismét felhozom a félbehagyott témát, mintha csak ebbe kapaszkodva próbálnám fenntartani a kettőnk között lévő ellentét látszatát, pedig minden pillanatban egyre inkább érzem elhalványulni.
Hátradől a székén, lazán nyújtja előre a lábait az asztal alá, miközben egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét, a szemöldökét felhúzva mosolyodik el még szélesebben. Még soha nem láttam ilyen sármosnak. Távolabb kéne tartanom magam tőle… kéne… kár, hogy könnyebb mondani, mint megtenni.
- Igen. Már tudom mit fogok kérni, mikor nyerek. – Tekintetembe várakozás, kíváncsiság költözik, s ezt nyilván ő is látja, mert sejtelmessé váló vigyorral folytatja. – Titok. Még.
Felsóhajtok, majd sajnálkozó hangon lehelem a szavakat.
- Akkor soha nem tudom meg…
A hétvége gyorsan elillan, a vasárnap nagy részét edzéssel és taktikai megbeszélésekkel töltjük, hiszen reggel megkapjuk a meccsek beosztását. A fiúk egy középerős csapattal kezdenek, míg mi az egyik legerősebbet kaptuk első ellenfélnek. Bamm, bele a közepébe. Mindegy, igazából nem számít… a körmérkőzéseknél ígyis-úgyis sorra kerültek volna… de azért mégis kellemesebb lenne egy gyengébb csapattal kezdeni bemelegítésként. Bár, legalább túl leszünk a nehezén. Képzelem, hogy nekik milyen rossz lehet… a nyertesekkel lesz az első játszmájuk.
A szombati kis „randink” után, amennyire lehetett, kerültem Jaynek még csak a pillantását is. Túlságosan nagy hatással van rám… magam sem tudom miért, de túlságosan nagy hatással van… és nem engedhetem meg, hogy elvonja a figyelmemet. Semmi áron.
Hétfő délelőtt mindenki izgatottsággal vegyült idegességgel száll fel a buszra, s én szó nélkül dobom le magam az egyik ablak melletti ülésre, Lizzy a szokottnál kicsit csendesebben, szótlanabbul ül le mellém. Ez lesz az első meccs. Döntő fontosságú lehet, hiszen egy győzelem fellendíti, míg egy veszteség meggyilkolja a lelkesedést, és ezen minden elbukhat.
A meccsek egy hatalmas tornateremben kerülnek lebonyolításra, a termet egy függönnyel két részre lehet osztani, hogy ne zavarják egymást a két pályán játszó csapatok.
Szokás szerint, először a lányok meccsei lesznek, minden csapat lejátssza az első kitűzött mérkőzést, majd mikor végeztek, a fiúk követik őket egy rövid szünet után.
Első nap még csak egy meccs lesz, de holnaptól egy délelőtt és egy délután. Mindegy… az még messze van. Most erre az egyre kell koncentrálni.
Miután bemelegítettünk, már a mezünkben, a terem szélén állva hallgatjuk a vezető megnyitóját, fáradt, aggodalmas tekintettel nézek végig a többi csapaton, akiknek az arcán ugyanúgy félelem és izgalom tükröződik, mint a mienken. Nyugi… csak nyugi… esélyesnek lenni csak azért rossz, mert mindenki elvárással pillant ránk. Elvárással és félelemmel. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéznek fogom érezni a vállaimat nyomó súlyt…
Muszáj nyernünk. Mindenki ezt várja… és én is ezt várom magunktól. Megküzdöttünk érte. Megérdemeljük.
Összerezzenek, ahogy váratlanul valódi, fizikai súlyt érzek a vállamon, s megborzongok a meleg, ismerős érintéstől, hátra sandítok a vállam fölött, tekintetem elmerül Jay magabiztos, nyugodt szemeiben.
- Nyugi, Kat. Jók lesztek. – Egy pillanatra tágra nyílnak szemeim, ahogy halk, nyugtatgató szavai lágyan másznak fülembe, s a testemet átjáró melegség nyugalmat lehel végtagjaimba. Mi… micsoda?
Hosszút pislogva próbálom lecsillapítani felerősödő szívverésemet, arcomat megkeményítve fordulok előre, majd távolságtartó, rideg hangon szólalok meg.
- Tudom. – Nem… nem akarom még közelebb engedni. Vagy… vagy mégis? Nem tudom. Már nem tudom.
Hallom, ahogy ajkait alig hallható sóhaj hagyja el, de ujjai nem csúsznak le a vállamról, s valamiért most képtelen vagyok lelökni magamról kezét, szívemet ismét nehezebbnek érzem, mintha csak saját, rideg szavaim hessegették volna el testemből a melegséget.
Én is sóhajok egyet, ismét hátra fordítom tekintetemet, ajkaimra visszafogott mosoly kúszik, ujjaimat Jay kezére csúsztatom.
- Köszönöm. – Szavaim alig hallhatóak, szinte csak néma sóhajként hagyják el ajkaimat, mégis mosollyal válaszol, s szívverésem az egekbe szökik, mégis mintha ereimbe áramlana a nyugalma. Előre fordulok, arcomra halovány mosoly ül, tekintetem sarkából látom az edző széles, mindentudó, „én megmondtam” vigyorát, s magamba fojtok egy apró kuncogást. Annyira féltem attól, hogy negatív hatással lesz a játékomra, hogy még belegondolni is elfelejtettem, hogy a hatás akár pozitív is lehet… már nem tudom… teljesen elbizonytalanodtam. Kezdem érteni, miről beszélt Lizzy, mikor elmagyarázta, miért olyan népszerű Jay.
„Alapvetően mogorván és hidegen bánik mindenkivel, a barátai mellett mégis mindig olyan melegen és jókedvűen mosolyog. Valahogy ösztönösen arra vágyom, hogy rám is úgy nézzen…”
Igen… azt hiszem kezdem érteni.
|
| timcsiikee | 2011. 03. 19. 23:53:28 | #12402 |
Karakter: Jayce Lorelli
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Jay:
Egyszerűen hátat fordít, majd csak válla fölött néz rám.
- Inkább kihagyom – válaszolja álcázott ridegséggel, majd elfordulva tőlem újra a falat kezdi csapkodni. Ehh… ugye most csak viccel? Bár ahogy ismerem, nem az a poénkodós fajta. Pár pillanatig figyelem, ahogy csap párat, hangtalan léptekkel közelítem meg, és közvetlenül közé állok. Ledermed, amikor megérzi maga mögött testemet, a labda viszont nem áll meg, így hóna alatt átnyúlva védem meg attól, hogy neki csapódjon. Hátra néz, illatos haja vállamat simítja meg, kissé előre görnyedve borzongok meg. Hihetetlen… kellemes melegséget áraszt a jégkirálynő? Megremeg, tisztán érzem, és amikor közelről nézhetem szemeit meg arcát, valahogy eltűnik az a rideg aura, ami mindig körülveszi.
- Talán félsz tőlem, Kat-cica? – próbálom tovább szítani határozottságát, hogy lassan lépjen át rajta. Zavar, hogy ilyen távolságtartó és kényszert érzek arra, hogy ebből kirángassam. Nem szól semmit, csak látom arcát kissé kipirosodni, halványan, finom illata orromba kúszik, karjaim még mindig dereka körül vannak, és tartom a labdát, egyre vonz a közelsége. Olyan kényelmesen elférne az ölelésemben… valamiért tetszik.
Úgy érzem, vibrál a levegő, oldalához egyik oldalt kissé hozzáér karom és bizseregve cikázik keresztül rajtam egy kellemes érzés. Csak pár milliméterre van, kevesebb mint egy centi, érzem a leheletét ahogy a bőrömnek csapódik.
Mikor már számon érezném övét remegve, hirtelen kapálózva szakítja ki magát karjaim közül, labdája nálam marad, és kissé kelletlenül figyelem pár pillanatig, de… amikor pihegve felém fordul és látom arcát, rögtön élveteg mosolyba majd vigyorba szökik hangulatom.
- Jacye, megtanulhatnád, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy személyes szféra. Nem tudok róla, hogy ennyire jóban lennénk. – szóval ha zavarban van akkor is ilyen, csak… nem annyira ütős… egyre jobban tetszik. Mondata végén felém nyújtja kezét, a labdára nézve egy pillanatra, majd vissza rám… Ó nem, csak úgy nem adom vissza.
- Kat! – kiált valami ismeretlen hang a messziből, és mindketten az irányába nézünk. Valami huszonéves srác lehet, és idefelé lépked. Kat? Akkor ismeri? Ki ez bájgúnár?
- Tudtam, hogy itt leszel – egyre kíváncsibb vagyok, és hirtelen le is fagy arcomról a mosoly, minél közelebb jön. Mögé lép, rá nehezedik szinte ölelve, és egy pillanatra felvonom egyik szemöldököm.
- Nick vagyok – nyújt kezet.
- Jay – morgom a választ, és hogy ne tűnjek teljesen alpári köcsögnek, elfogadom jobbját. Bárki is ez… úgy látszik elég jóban van vele. De miért irritál ennyire?
Levakarja végre magáról, és egy pillanatra nyugszom csak meg, amikor nem annyira lelkes hangon vonja kérdőre.
- Mit keresel itt, Nick?
- Inkább azt kérdezem, hogy te mit keresel itt… mondtam, hogy lazítanod kéne. Túlzás, hogy minden nap edzel. Gyere. – egy vigyorral tudja le a srác a búcsúzást, majd maga után kezdi vonszolni, de kirántja kezét. Kat felkapja táskáját, majd visszatipeg elém labdájáért. Nem tartom fel, valahogy most nincs kedvem semmihez.
Pedig még mosolyog is, ahogy visszalép elém. Ez még jobban irritál. Megjelent ez a fatökű, és rögtön egy mosoly… Még talán egyszer sem láttam így mosolyogni akkor is ha csak pici.
- Mennem kell – jelenti ki halkan, amit eddig is nyilvánvalónak gondoltam, főleg hogy ez a pali nem hagyja edzeni. Mi az hogy túl sokat edz? Ez hülye… szerintem fel sem fogja, hogy másnak mi a fontos.
Még látom, ahogy átkarolja és úgy mennek el, de Kat csak kisebb morcossággal mond neki valamit.
Lassan táskámhoz sétálok, felkapom labdámat, és visszalépek a pálya közepére, hogy zsibbadásig csapkodjam szét a kezem a falnak adagolt szervákkal.
~*~
Már csak pár nap… két nap és indulhatunk az ifire. Végre… régóta vártam.
Bár ez perpillanat egy kissé sem látszik meg az arcomon.
Összefont karokkal terülök el a padon, ráhajtom államat, és csak bambulok ki a fejemből. Szünet van, jó idő, de kicsit sincs kedvem most az udvaron vagy a folyosón lófrálni.
Hirtelen böködést érzek egyik karomon, és csak komor tekintettel sandítok oldalra, mikor meglátom Ray-t.
- Mi va’? – kérdezem vakkantva, de csak lerakja seggét a padomra.
- Mi van veled? Már egy ideje ezt csinálod… néha – teszi hozzá félszegen az utolsó szót, mire csak sóhajtok egyet.
- Most miért? Nekem néha nem lehetnek unalmas perceim? – oldalra fordítom fejem, és inkább az ablakon nézek ki a helyett, hogy szőke üstökét bámuljam.
- De… lehet… csak eddig nem szoktam hozzá. – nem figyelve rá lenyúlok a táskámért, mikor megmarkolom hátra dőlök a széken, és előveszek belőle egy szelet csokit.
- Neked még mindig van abból a Valentin-napi kupacból? Hallom meg másik oldalamról Caren hangját, s szokásomhoz híven vigyorogva fordulok felé.
- Miért, mit gondoltál? Befalom egyszerre? Egy akkora kupac kitart két hónapig – hehe… halkan nevetek fel a végén és csak szemfogratva, karba csapott kezekkel fordul el. – Nyugi… ez az utolsó belőle – halk csörgéssel bontom ki, majd majszolni kezdem, és körbenézek a teremben. – Hé Playboy! – dünnyögöm halkan Ray-re nézve, teli szájjal, majd lenyelem a falatot, és megnyalva szám szélét vigyorogva intek fejemmel az ajtó felé – Itt a nyuszikád.
Először értetlenül ráncolja homlokát, majd intésem irányába néz, és mint a buldózer megindul kifelé. Bahh… Ennek a töketlennek is sikerült becsajoznia.
Amiről eszembe jut…
- Caren – fordulok felé – Nem tudod, hogy drága leaderednek van-e pasija? – beleharapok egy újabbat a csokimba, majd tágra nyílt szemekkel fordul felém, teljesen elhűlt arccal, és ahogy ezt látom még rágni is elfelejtek.
- Ez most hogy jutott az eszedbe? – folytatom az evést, és csak egy laza vállrándítással válaszolok.
- Csak úgy… szóval tudod, vagy nem? – továbbra is furcsállón tekint rám, majd gondolkodón süti le pilláit.
- Hát… nem tudok róla, bár most hogy mondod, mostanában valahogy jobb kedélyűnek tűnik – egy hirtelen mozdulattal gyűröm össze markomban az üres csokipapírt, majd felállok helyemről.
- Kösz – mondom kedvetlenül, majd az ajtóhoz megyek, hogy kidobjam a kukába, de kilépek a folyosóra, és a mosdó felé veszem az irányt. Mindjárt becsengetnek, de nem érdekel, majd kések 1-2 percet, lehet még a tanárt is megelőzöm.
Miért bosszant annyira a gondolat, hogy vajon az a srác van a dologban? Tuti, hogy ő az… mi mástól lenne jobb kedve? Bah… mindegy. Ő dolga…
~*~
Eljön végre a tavaszi szünet, és habár már nagyon vártam, ettől függetlenül képes vagyok elaludni. De még szerencse hogy itt a drága muter, aki felkelt, és le is visz a megbeszélt találkahelyre. Mindkét csapatnak elég egy busz, amiben kényelmesen elférünk, még járkálni is van hely. Mire megérkezem szinte már mindenki a helyén van, felszállunk a buszra, és akarva-akaratlanul is felé nézek. Hátul ülnek le, én valahol középen. Látom mindenki vigyorog mint a tejbe tök, főleg a srácok, hogy a csajokkal együtt utazhatunk. Remélem nem hiszik azt, hogy a szállás és a fürdő is koedukált lesz. Bár nem lenne rossz. Hehe… Azt hiszem jó kis bulinak nézünk elébe, amellett hogy tiszta sport lesz ez a hét, keményebb mint eddig.
- Kaitlyn, Jay ha lehet, ti üljetek ide az első ülésekre, mert pár dolgot meg kéne beszélnünk. – levetem a hátizsákom, amiben pár szenya van az útra, meg persze inni, a nagy táskám meg a busz aljában pihen. Elindulunk, és Kat-cicával előre vonulunk önként, parancsszóra. Beül az ablak mellé, én pedig ő mellé vetődök.
- Tudom, hogy tavaszi szünet, meg miegymás, de próbáljátok visszafogni a többieket is. A szállásotok két külön folyosón lesz, de egymás mellett, mert ahogy minden csapat, mindenki kap 1-1 nagy szobát, ahol elfér 8 ember.
- Az pont jó, mert nyolcan vagyunk – mondja lelkesen, persze nem kitörő örömmel… azon még én is meglepődtem volna. Még ennél is jobban.
- Majd a győzelem után ünnepelhetünk, addig meg türtőztessétek magatokat. Menni fog?
- Persze – válaszol egyből, én csak lustán karba fonom kezeimet.
- Ja, persze – habár nem túl lelkes válasz, de komolyan gondolom. – Van még valami? – kérdezem, egy pillanatra sem nézve oldalra.
- Amint odaértünk, megkapjuk a meccsek beosztását. Mivel hétvége van és hétfőn kezdődik minden, addig szabadfoglalkozás, de 10kor már lámpaoltás. Ennyi, mehettek – nem tiltakozom, elég korrekt. A vége felé majd úgyis vakulásig lehetünk fel, és nem is lenne értelme kockáztatni a győzelmet.
Szó nélkül állok fel, és visszaülök helyemre… azaz visszaülnék, ha nem épp befoglalta volna valaki. Bahh… elkapom táskámat, majd leülök egy üres helyre, az ablak mellé. Ahogy látom mindenki jól elvan, a legvégén csoportosan hahotáznak, de most nincs kedvem jó pofizni. Pörög az agyam, hogy ki mikor és hogyan lesz. Bár azt sem tudom még, hogy mikor hogyan lesznek a meccsek. Mindegy, még a hétvégén lesz időm gondolkodni.
- Szabad? – hallok meg egy ismerős hangot, oldalra fordítom fejem, könyökömet az ablaknak támasztom, és tenyerembe nyomom államat. Nocsak…
- Persze – válaszolom könnyedén a kis Katnek. Furcsa… nem hittem volna, hogy pont mellém akar leülni.
- Mindenki mellett van valaki… - hallom halk megjegyzését, miközben lerakja mellém magát, de csak visszaterelve tekintetem a futó tájat nézem. Valamiért elégedettséggel tölt el, hogy leült mellém, igaz azért mert máshol nincs hely, de… ülhetett volna egy üres sorba is.
- Igen, észrevettem – táskámba nyúlva előveszem az innivalóm egy zacsi chipssel, amit felbontok, majd megkínálva felé nyújtok.
- Köszi – és mosolyog. Tetszik, de tudom, hogy ki miatt van ez, és valahogy megint elmegy a kedvem. Remélem ez nem igazán lesz hatással a játékomra.
- Nem is tudtam, hogy eszel nasit – apró mosollyal sandítok felé, és egy pillanatra láthatom régi arcát.
- Bocs, hogy csalódást okozok – válaszol először morcosan, majd megenyhült arccal kapja be reccsenve az apró szeletet. Persze megint felé nyújtom hogy vegyen, de zavar a csend, és mivel egy gondolat forog a fejemben, akaratlanul is kicsúszik a számon.
- Hogy van a barátod? – kérdem előre meredve, egy chipset hangosan ropogtatva mondatom után. Nem is tudom igazán, milyen választ várok.
- Miért kötném az orrodra? – kérdez vissza, mire csak sóhajtok egyet unottan.
- Izgis utunk lesz – főleg ha még egy egyszerű kérdésre sem tud válaszolni. Újra beáll közénk a csend, csak a ropogásomat hallom vissza, majd ráiszok, hogy ne marja szét a só a számat. Viccesen néznék ki.
- Amúgy nem a barátom – hirtelen emelem el számtól az üveget, szinte kiköpöm tartalmát, de inkább gyors nyeléssel tüntetem el, és fájdalmasan gurul végig torkomon.
- Tényleg? – hitetlenkedő arccal fordulok felé, mire pár centit hátra dől tőlem, és értetlenkedő pislogásra vált.
- Csak a nagybátyám, és szeret így „szekálni” – húzza el a száját, majd egy újabb chipset vesz el a zacsiból.
- Aha… - furcsa nagybátyó… - Pedig úgy taperolt, mintha a csaja lennél – vigyorogva kortyolok egy újabbat, főleg mikor köhécselni kezd, még halkan fel is nevetek.
- Talán nem veszi észre magát… mert meleg – a korty narancslé most már tényleg az előttem lévő ülésen végzi, szinte permetezem szerencsétlent, és újfent nevetve törlöm meg számat.
- Na jó, ezt már nem hiszem el – hirtelen mögöttünk csapódik az ülés háttámlája, és kissé meglepetten nézek hátra.
- Na mizu, gerlepár – he? Csak felvonom egyik szemöldökömet. Áh. azt hiszem ő az… aa…
- Lizzy, hogy-hogy elszakadtál… áruló! – hallgatom a csajos kacajokat, és közben visszapakolok a tatyómba.
- Gondoltam hátra hívlak titeket, ha már végeztetek az edzővel.
- Van még hely? – kérdezek vissza fordulva, mire szélesen mosolyodik el.
- Majd szorítunk – kacsint egyet, és felállva követjük, hátul a nagy soros ülésen többen is elférünk, és végig így megy el a pár órás utazás.
~*~
Mikor megérkezünk végre a szállásra, először az edzőnél érdeklődöm, de állítólag csak holnap kapunk beosztást… Na mindegy. Lepakoljuk a cuccainkat, bár egy sporttáskának nem kell nagy hely, elfér az ágy alatt. Hirtelen Tom vetődik az ágyamra, majd nevetve kezdem el lerugdosni.
- Hé, tünés az ágyamról – erősen kapaszkodva tartja magát, és beleszagol a levegőbe.
- Nincs megjelölve.
- Seggfej – hördülök fel, majd jobban meglököm lábamat, és a széléig tolom, de utána magától pattan le.
- Nincs kedved a városban lógni? Estig van kimenő ugye?
- Persze, de nem ismerek itt semmit, tököm se tudja mi van itt.
- Ó én tudok pár jó helyet – a többiek csapatostól vonultak el, bár… ahogy már a buszon is láttam, a legtöbben szerintem átlógtak a csajokhoz. Vállrándítással egyezem bele. Úgy sincs jobb dolgom, unatkozni nem akarok, legalább megnézem ebben a városban milyenek a csajok. Hehe…
A szállás elé érve megmarkolja a vállamat.
- Várj.
- Mégis mire? – fordulok vissza, de csak hátra néz.
- Itt is vannak- He? Mikor tekintetének irányába nézek, látom hogy a Lizzy nevű szőkeség és a csajok csapatkapitánya, kedvenc kat-cicám tart vele.
- Szóval erre kellettem mi? – öklözök felkarjába, de nem túl erősen – Fosol egyedül jönni?
- Hé – nevet fel, és dörzsölgeti karját – Bocs, nem én találtam ki – értetlenül pislogok rá, oldalra fordított sapkám siltjét előre tolom, hogy a szemembe lógó tincsek oldalazva tűnjenek el, és csak homlokomat takarják.
Ahogy látom, nem csak engem lepett meg a kis négyes találka. Mindegy… engem nem zavar, sőt valamiért… jobban érdekel a dolog.
- Na és milyen útvonalterved van Thomas – hangsúlyozom nevét, amitől feláll a szőr a hátán és csak vigyorogva konstatálom az arcán elterülő nem tetszést. Persze tudja, hogy direkt csinálom.
Olyan megkönnyebbültnek érzem magam, kedvem támadt agyon szekálni a csókát.
- Gondoltam végigmehetnénk a sétálóutcán, tele van bódéval, kávézóval, stb.
- De nem nyaralni jöttük, azért ne felejtsétek el – szólal meg a nagy tisztelendő anyja a röplabdás kiscsibéknek, bár kivételesen egyet értek. Nem hoztam annyi zsetont, hogy szuvenírezzek.
- Jaj Kate, csak szétnézünk – nyafogja Lizzy… Nem értem, hogy viseli el ezt az ultrahangos habcsókot.
Egy ideig együtt sétálunk, de egyre gyűlik a tömeg, és elég egy pillanatra félre néznem, a drága párocska máris eltűnik a szemünk elől. Mire kijutunk a kisebb tömegből, már csak ketten maradunk, és Kate kutatva néz körbe.
- Hová lettek?
- Ne fáraszd magad – nyugtatom meg, mire csak kíváncsian néz rám – direkt hagytak itt minket.
Először csak egy lemondó sóhaj üti meg a fülem a városka zsivaja mellett, majd száját elhúzva fordul felém, karba tett kezekkel. Amíg nem figyel, rejtve végigmérem. Egész… csajos…
- Remek – mondja kelletlenül – és… szerinted mi legyen?
- Hm… - nos ha bármi ép ötlet is lett volna eddig a fejemben… de így hirtelen kell kitalálnom valamit. Amikor erre jöttünk, láttam egy büfé szerűséget. – Szerintem hagyjuk őket. Biztos jól elvannak. – Látok egy apró mosolyt, de… aztán úgy eltűnik, mintha rejtegetné előlem.
- Szerintem is.
- Mit szólnál, ha megennénk egy gyorskaját, elnyalunk egy fagyit, aztán vissza a szállásra – zsebre vágott kezekkel, lábaimon billegve várom válaszát.
- Nem hoztam annyi pénzt magammal – mentegetőzik, majd egy tincset füle mögé simít oldalra nézve.
- Meghívlak – bököm finoman oldalba könyökkel, és egy pillanatra kellemes érzés fut rajtam végig, ahogy bőröm az övéhez ér. Pont olyan, mint… múltkor a pályán. – Max megengedem hogy a fagyit magadnak vedd meg – elvigyorodva billegek tovább lábaimon, miközben csípőre teszi kezét, és felvont szemöldökkel és gúnyos pillantással jelzi felém gondolatát, mi szerint…
- Kedves tőled – igen, pont erre gondoltam. Pontosan erre gondoltam.
- Na, de most komolyan – bár nem tudom hogy vigyoromtól mennyire tűnik komolynak, de nincs kedvem fapofát vágni. Most valamiért túl jó a kedvem ahhoz.
|
| Silvery | 2011. 03. 16. 19:21:00 | #12311 |
Karakter: Kaitlyn Korskii
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Visszafogott sóhajjal nyitom ki az erkélyajtót, lassú, puha léptekkel sétálok a kényelmes, kipárnázott székhez, s lábaimat felhúzva ülök le, tekintetemet a felhős ég felé fordítom. Némán kortyolok bele a gőzölgő kamillateába, ujjaimat fáradtan fonom a kellemesen meleg bögrére, miközben élvezem a lágy, kissé hűvös, de nem hideg szellő cirógatását. Megnyugtat.
Tavaszodik. A fák lassan rügyeznek, minden növény, állat kezd feléledni a téli bágyadtságból. Közeledik a nyár. Annyira várom.
Ajkaimra halovány mosoly kúszik, hosszút pislogva kortyolok még egyet. Viszont most fontosabb dolgaim vannak, mint hogy ábrándozzak a nyár közeledéséről. Percről percre egyre közelebb és közelebb van az ifi. Egyszerre stresszel és tölt el örömmel a gondolat. Várom… kíváncsi leszek. Tudom, hogy megcsináljuk, nem kételkedem a csapatomban. Mostanában nagyon meghajtom őket edzéseken, de nem panaszkodnak. Ők is érzik. Ők is érzik, hogy milyen sok esélyünk van, és legalább annyira vágynak a sikerre, mint én. Ebben biztos vagyok. Az utóbbi edzésekre már Caren is jött, bár neki külön edzéstervet dolgoztunk ki, hogy kíméljük, erősítsük a bokáját. Szerintem nem lesz baj. És vele még jobbak vagyunk. Nem tudom, hogy egyáltalán miért aggódom, mégsem tudom kiölni magamból. Hjaj…
Nem kéne ennyit rágódnom a dolgon.
Talán igaza volt Jaynek, hogy kicsit lazítanom kéne.
Ösztönösen elmosolyodom, ahogy eszembe jut, majd szemeim tágra nyílnak, mikor elmém felfogja, hogy milyen gondolatok kavarognak fejemben. Szemeimet lehunyva rázom meg fekete, copfban összekötött tincseimet, próbálom kiverni a fejemből, pedig az utóbbi pár napban egyre gyakrabban jutott eszembe. Pedig majdnem két hete nem is láttam. Azt hiszem. Bár ennek örülnöm kéne. És örülök is. Biztos nem restellne elsütni pár felettébb mókás beszólást. Egyáltalán azt sem tudom, miért pazarlom ilyenre a gondolataimat.
Viszont most nem engedhetem meg magamnak a lazítást. Nem veszíthetek se a tekintélyemből, mint csapatkapitány, se a képességeimből, mint játékos. Még soha nem volt ilyen fontos, hogy jól teljesítsek. Főleg, hogy az ifi fontosabb meccsein biztos, hogy megjelennek majd a szakmában fontosnak, tekintélyesnek számító emberek… ráadásul az egyetemekről is jöhetnek. Ha ösztöndíjat akarok nem árt már most kitűnni.
Egyik kezemmel elmerengve játszadozom a pizsinadrágom aljával… egyre nehezebben viselem el ezt az állandó nyomást. Idegesít… már elegem van.
Egy újabb sóhaj, csupán ennyit engedek magamnak, majd arcomat felemelve keményítem meg bizonytalanná váló tekintetemet. Nem. Eddig mindig mindent sikerült elérnem, amire igazán vágytam, és ez nem most fog megváltozni. Nem engedem. Megszoktam, hogy egyedül vagyok és hogy ha akarok valamit, csak magamra számíthatok. Ez így helyes. Túl nagyravágyó céljaim vannak ahhoz, hogy megengedjem magamnak azokat a gyerekes játszadozásokat, szórakozásokat, időpazarlásokat, amiket a többiek. Nem is nagyon vágyom rá.
Felállok a székből, besétálok a lakásba és megiszom a tea maradékát. A lakás csendes, a nagybátyám még alszik… ahogy ismerem még fog is egy darabig.
A vendégszobába megyek, ami többnyire inkább az én szobámként funkcionál, hisz rengeteg hétvégét töltök itt a családi házunk helyett, ahol a szüleimmel élek. De mikor nincsenek otthon, Nick folyton átcsábít, mondván, hogy nem akarja, hogy egyedül legyek, ráadásul ő is jobban szereti, ha van kihez beszélnie. Az biztos, hogy megőrülne, ha nem beszélhetne. Hehh… mindegy. Nekem igazából teljesen mindegy, hogy hol tanulok, ráadásul innen könnyebben megközelíthető az elrejtett kis röpipálya, ahol kislány koromban tanítgatott játszani. Hihetetlen, hogy tőle tanultam… most már esélye sem lenne ellenem… végül is csak hobbi szinten csinálta.
Magamra kapkodom az edzés cuccaimat, egy kis sporttáskába bedobok egy fél literes ásványvizes palackot és egy törülközőt, a labdámat a kezemben fogva cipelve sétálok ki a bejárati ajtón. Némán, hangtalanul csukom be magam mögött, a zár alig hallható kattanása jelzi csupán a távozásomat. Nem akarom felébreszteni. Ráadásul mindig azt mondogatja, hogy túl sokat edzek, meg hogy nem kéne minden áldott nap lejárnom… és hogy néha ki kéne kapcsolnom. Mindenki ezt mondja. Fel sem fogják, hogy ez nekem milyen fontos. Mindegy. Nem számít a véleményük.
Lassú, ráérős léptekkel sétálok, elmerengve forgatom ujjaim között a labdámat. Már pontosan kiterveztem a csapat felállását az ifire. Minden apró információt figyelembe vettem, és tudom, hogy ez a legjobb döntés. 8-an megyünk összesen… nem tudom elég lesz e két cserét vinni… szerintem igen. Igen.
A hűvös szellő megborzongatja bőrömet, kicsit sajnálom, hogy elhamarkodva a rövidnadrágomat vettem fel… a hirtelen érkező kellemes idő becsapott. Mindegy, legalább egy pulcsit vettem a top fölé.
Egyik kezemből a másikba dobálom a labdát, kezeimen könyökömig feltűröm a sportos melegítő felső ujjait, majd meghúzom a copfomat, mielőtt a gumi túlságosan kicsúszhatna belőle.
Megtorpanok, mikor a pálya széléhez érek, szemeimmel hosszan figyelem a túlságosan ismerős alakot. A francba… mit keres itt Jay? Miért gyakorol az ÉN titkos helyemen?
Szívverésem felgyorsul, magam sem igazán tudom miért, talán csak az ingerültség jele. Remek… ennyit a nyugodt, kikapcsoló délelőtti edzésről.
Fülemben visszhangzik a labda monoton pattogása, hátulról meredek pár másodpercig mozdulataira. Szépen csinálja. Szabályos, erős, lendületes ütések… tipikus röplabdás alkata van. Széles váll, magas testalkat, rugalmas, mozgékony izomzat. Még a profi, leigazolt röplabdások közül is megirigyelhetnék páran az ütéseit.
Kizökkenek az elkalandozó gondolatok áradatából, kicsit megrázom a fejemet, majd egy másodpercig tétovázom, ami normális esetben nem jellemző rám, de mostanában egyre gyakrabban érzem… főleg, ha vele vagyok. Idegesítő. Még egy rossz pont Jay számlájára írva.
Lehet, hogy haza kéne mennem? Most nincs kedvem vele szócsatázgatni… valahol mégis különös izgatottságot érzek. Talán csak azért, mert rég láttam. Kíváncsi lennék, vajon Ő is stresszel e az ifi miatt. Oh… vegyük számításba, hogy kiről is van szó… valószínűleg teljesen nyugis… lehet, hogy el is felejtette… heh…
Nem. Azért jöttem, hogy eddzek, és ebben nem fog megakadályozni semmi és senki. Még Ő sem.
Ledobom a táskámat, és lendületes léptekkel szelem át a pályát, én is a falhoz lépek, s néhány gyors bemelegítő gimnasztikai gyakorlat után felszedem a labdámat a földről. Jay még nem vett észre, és nekem ez az állapot tökéletes így. Persze amint lepattintom a labdát, elárulom magam. Nem számít… egyszerűen nem kell törődnöm vele… elméletben könnyű feladat… gyakorlatban lehetetlen.
Néma sóhaj szalad ki ajkaim közül, majd egy erős mozdulattal ütöm meg a labdát, az ütésbe beleadom minden feszültségemet, ami az aggályok, a stressz miatt gyűlt fel bennem. Imádom ezt a sportot. Mindig megnyugtat, mintha kiürülne az elmém, s minden kavargó gondolatom lehiggadna.
A két labda ellentétes ritmusban pattog pár másodpercig, tenyerem hangosan csattan minden ütésnél a bőrön, s arcom sem rezzen, mikor pár másodperc múlva megszűnik Jay labdapattogtatásának hangja.
Eltelik pár röpke pillanat, s én is megfogom a labdámat, érzelemmentes szemekkel pillantok felé, türelmesen várom, hogy megszólaljon, mellkasomat kényelmetlen érzés tölti el, ahogy tekintete végigsiklik testemen.
Élveteg vigyorra húzódnak ajkai, ujjaim megfeszülnek a labdán, de arcom még mindig nem rezzen. Megpróbálom visszafogni magamat, és akkor talán ő is finomabb lesz. Valamit valamiért… vagy mi…
- Nocsak… erre nem számítottam. – Arcáról levakarhatatlan a széles mosoly, s már ennyivel képes lenne az őrületbe kergetni, szavai csupán tovább ingerelnek. Nem számít. Nyugi. Nem veszekedni jöttem, hanem gyakorolni.
- Én sem hittem volna, hogy ismered a helyet. – Hangom nyugodt, távolságtartó. Tulajdonképpen most nem mondott semmi olyat, amin okom lenne feldühíteni magamat. Csak ez a heves szívverés kerget az őrületbe. Úgy érzem, mintha futottam volna 10 sulikört pihenés nélkül.
Ismét végigmér, furcsán borzongok meg, ujjaimat csípőmre siklatom a labda helyett, mielőtt kárt tennék a drága sportszerben. Na jó… még ha nem is mond semmi irritálót, már a pillantása is elég, hogy zavarjon. Jhajjj…
- Régóta járok ide, csak hétvégén nem jutottam még el. – Kicsit közelebb lépek, kíváncsian döntöm oldalra a fejemet, s most én vagyok az, aki végigméri őt. Ruhája a szokásos, vidám színvilágában pompázik, a sárga póló és a narancssárga fejpánt feldobják a megjelenését, s kényszert érzek, hogy elmosolyodjak. Valamiért a nyarat juttatja eszembe ez a póló. - Csak nem a környéken laksz Kat-cica? – Pillantásában kíváncsi fényt látok megcsillanni, s lemondó, kissé haragos tekintettel állom tekintetét, az átmeneti nyugalmat, amit magamra erőltettem, könnyedén űzi el az utolsó szava. Nem unja még ezt az idióta becenevet? És én még barátságos akartam lenni… azt hiszem… nem… nem akartam, de valószínűleg megpróbáltam volna. Heh… majd pont neki fogom az orrára kötni, hogy hol lakom… nincs kedvem felvázolni az egész családi hátteremet, remélem megérti.
- Jay… muszáj így szólítanod? – Szemeim dühös szikrákat szórnak felé, hangomban nem leplezett irritáltság tükröződik, de az Ő vigyora csak kiszélesedik. Felesleges válaszolnia, már így is tudom, hogy mit fog mondani. Bár, az érdekelne, hogy miért. Vajon direkt arra megy ki, hogy felhúzzon? Ha igen, akkor különös tehetsége van a dologhoz… bár ezen már meg sem lepődnék…
- Igen. – Remek.
Ajkaimat lemondó sóhaj hagyja el, már-már elmosolyodom, de csak visszafogottan, kissé rosszallóan rázom meg fejemet. Felesleges küzdenem vele… és most kedvem sincs hozzá. Maradok a nemtörődömségnél. Hasznos és célravezető. Többnyire.
- Sejtettem… másrészt… nem tartozik rád. – Ajkaimra gúnyos mosoly költözik, újra ujjaim közé veszem a labdát, majd egy apró lépést hátrálva próbálom jelezni, hogy szívem szerint lezárnám a felettébb élvezetes beszélgetést, és inkább folytatnám azt, amiért idejöttem.
- Mindegy… de ha már itt vagy nincs kedved játszani egyet? Kissé meguntam a falat, nem nagy ellenfél. – Egyik szemöldököm felszalad a homlokomon, szememmel követem, ahogy párszor megpattogtatja a labdát a földön, majd egy puha mozdulattal ejti a táskájára. Játszani? Vele? Nem igazán van hozzá kedvem. Főleg, hogy egy élvezetes meccshez 4 ember minimum kell… ketten unalmas. Inkább maradok a szokásos gyakorlataimnál. - Játszhatunk a te labdáddal, ha szeretnél. Sőt… azt is megígérem neked, hogy nem fogom vissza magam. – Akaratom ellenére is mosolyra húzódnak ajkaim, tekintetembe is gúny költözik, ahogy elmerülök a csokoládébarna szemekben. Oh… milyen nagyvonalú. Csábító gondolat… legalább bebizonyíthatnám neki, hogy jobb vagyok. Kár, hogy még mindig nincs kedvem a kettes játékhoz. – Mit szólsz? – Elfordítom tekintetemet a csábító, hívogató mosolytól, ujjaimmal lepattintom a labdámat, a fal felé fordulok, majd visszapillantok rá.
- Inkább kihagyom. – Szavaim érzelemmentesek, pont mint tekintetem, s mielőtt még válaszolhatna, lecsapom a labdát, megszüntetve a beszélgetés lehetőségét. Így a legjobb. Ha békén hagy, mindketten nyugodtan tudjuk folytatni az edzést. Zavar a jelenléte. Zavar a tekintete. Tudom, hogy néz. Megszoktam, hogy a fontos meccseken van nézőközönség. De mikor Ő néz, az más. Irritál… mégis mintha arra késztetne, hogy jobban teljesítsek. Nem értem. Miért nem értem? Megszoktam, hogy mindent könnyedén átlátok… nem vagyok egy idióta csitri… szokatlan érzés, hogy nem tudom, mit miért gondolok és érzek. Nagyon… nagyon… nagyon idegesítő.
Mindegy. Majd az edzés elfelejteti velem ezeket a hülye, kavargó gondolatokat, és kitisztítja a fejemet. Muszáj kitörölnöm ezeket… most nem halványulhat el a szemeim előtt a célom. Túl sokat tettem már érte. Nagyon jól kell teljesítenem az ifin. Hibátlanul. Nem… annál is jobban.
Szemeim tágra nyílnak, testem összerezzen, ahogy Jay váratlanul lép mögém, az ütéshez felemelt karjaim ledermednek, a labda puhán esik Jay kezeibe, ahogy szinte körém fonja őket. Ösztönösen kapom hátra riadt, ledöbbent tekintetemet, szívverésem az egekbe szökik, s a határozott, eltökélt gondolataimat újra felváltják az értelmetlen érzések.
Tekintetünk találkozik, ajkain széles mosoly ül, s hiába dübörög szívem őrült tempóban, csupán pár másodpercre van szükségem, hogy összeszedjem magam, és eltüntessem szemeimből az árulkodó, furcsa gondolatok nyomait.
- Talán félsz tőlem, Kat-cica? – Szívem kihagy egy ütemet, hangjában gúny bujkál, s én képtelen vagyok eldönteni, hogy a kérdése arra vonatkozik e, hogy nemet mondtam a meccsre, vagy a hülye összerezzenésemet gúnyolja e ki. Mindegy. Nem számít. Nyugi.
Tekintetünk összekapcsolódik, teljesen ledermedve meredek rá, testem képtelen teljesíteni agyam kétségbeesett parancsait. Mozdulj. Lökd el magadtól. Csináld!
Nem megy.
Csupán egy szempillantás erejéig szakítom meg a hosszú szemkontaktust, mosolyából eltűnik a gúny, szívem egyre hevesebben dübörög mellkasomban, enyhén remegni kezdő ujjaimat összefűzöm testem előtt.
Közelebb hajol, minden izmom megfeszül, hátam mellkasához simul, érzem, ahogy az összefogott tincseim nyakát cirógatják, a testéből áradó melegtől megborzong testem. Mi történik? Miért… miért hajol közelebb? Miért nem tudok ellenállni? Miért nem AKAROK ellenállni?
Kissé feljebb emelem arcomat, ajkainkat csupán pár milliméter választja el, közelebbről meredek a barna szemekbe, mint eddig bármikor, szívem már a torkomban zihál, s ahogy megérzem bőrömön a leheletének forró páráját, szemeim elkerekednek, s egy gyors, hirtelen mozdulattal szakadok ki karjai közül, némán kapkodom a levegőt, ahogy végre ismét kellő távolságba kerülünk egymástól. Ez… ez meg… mi a franc volt?! Mégis mit művel?! És én… én mit művelek? Tudtam, hogy nem aludtam ki magamat. Igen… túl korán felkeltem. A fenébe… a fenébe… miért érzem úgy, mintha égne az arcom.
Felé fordulok, szemeimbe düh, enyhe felháborodás villan, de nem tudom, hogy rá vagyok e mérges vagy magamra. Valószínűleg mindkettő… mi… mi volt ez?
Kifújom a levegőt, majd halkan, rideg elutasítással szólalok meg, gyomrom még mindig görcsbe van rándulva.
- Jacye, megtanulhatnád, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy személyes szféra. Nem tudok róla, hogy ennyire jóban lennénk. – Kinyújtom kezemet, néma felszólítással követelem vissza a labdámat, de csak egy vigyort kapok válaszul, ajkaimat összeszorítva próbálom magamba fojtani a mellkasomban felizzó haragot.
Látom, ahogy épp szólásra nyitná ajkait, de egy ismerős hang szakítja félbe.
- Kat! – Mindketten a hang irányába fordulunk, zavartan sóhajtok, ahogy Nicket pillantom meg közeledni. Remek. Remélem nem látta az előző jelenetet, mert akkor hallgathatom egész nap a kérdéseit. Alig várom… - Tudtam, hogy itt leszel. – Vidám mosollyal lépked mellénk, egyikünk sem szólal meg, s Nick Jayre pillant, egyik szemöldökét felhúzva méri végig. Oh… azt hiszem teljesen mindegy… így is hallgathatom egész nap a baromságait.
Vigyorogva sétál mögém, és a vállamra nehezedve karol át, a vállam fölött előre nyúlva nyújtja Jay felé a jobb karját, arcán levakarhatatlan mosoly ül. Rossz érzésem van.
- Nick vagyok. – Jay arca rezzenéstelen, eltűnik róla a mosoly, s biccentve szorítja meg a felé nyújtott kezet, s érzelemmentes hangon szólal meg.
- Jay. – Szemforgatva, mégis visszafogott mosollyal hámozom le a vállaimról Nick kezét, miután megvolt a nagy bemutatkozás, majd halkan szólalok meg.
- Mit keresel itt, Nick? - Felé fordulok lassan, de ő nem veszi le a tekintetét Jayről. Jaj… most már tuti, hogy túl fogja reagálni a dolgot. Vagy csak egyszerűen bejön neki Jay… hehe… nem… ez nem olyan nézés. Legalábbis nagyon ajánlom, hogy ne olyan legyen.
- Inkább azt kérdezem, hogy te mit keresel itt… mondtam, hogy lazítanod kéne. Túlzás, hogy minden nap edzel. Gyere. – Egy utolsó mosolyt villant Jay felé, majd elindul, s én halkan sóhajtok fel. Nem számít. Majd visszajövök délután… legalább van egy ürügyem, hogy miért hagyjam itt Jayt… az előbbi jelenet után kellemesebb nyugodtan, békésen átgondolni a dolgokat. Azt hiszem…
Felkapom a táskámat, majd elmosolyodva lépek Jay elé, szó nélkül nyomja a labdát a kezembe, s hirtelen különös kényszert érzek, hogy magyarázkodni kezdjek neki. Ez a jelenet lehet, hogy félreérthető volt? Nem… nem hiszem… gondolom… amúgy is… mi köze hozzá, hogy milyen kapcsolat van köztem és Nick között? Miért érzem úgy hogy igenis VAN köze hozzá? A francba.
- Mennem kell. – Halovány, kissé talán bocsánatkérő mosollyal szólalok meg… bahh… ez lett a nagy magyarázkodásból. Mindegy. Amúgy sem hiszem, hogy érdekelné.
- Szia. – Ő is köszön, s én gyors léptekkel érem utol Nicket, egyből szemrehányó szavakkal rohamozom meg, s ő vigyorogva karolja át a vállamat séta közben.
- Mégis mit művelsz? Mi volt ez az egész kisajátítós, ölelgetős dolog? – Dühösen villanó szemekkel pillantok rá, de neki csak kiszélesedik a vigyora.
- Csak segítek neked bepasizni, Katy… a fiúknak néha szükségük van konkurenciára. – Lemondóan rázom meg a fejemet, majd pár lépéssel később irritáltan lököm le a kezét a vállamról.
- Ez olyan gyerekes. Ráadásul még csak nem is működik.
- De azért észrevetted, hogy csak azután lökted le a kezemet, hogy befordultunk a sarkon? – Szemeim tágra nyílnak, ahogy élvetegen közli az idegesítő tényt, fogaimat összeszorítva fonom össze a kezeimet mellkasom előtt. Marhaság. Amúgy sem akarom. Nincs se időm, se energiám, se kedvem ahhoz, hogy akkora terhet vegyek a vállamra, mint egy pasi… hehh… de most komolyan. Még ha tényleg tetszik is egy kicsit…
A tavasz már javában tombol, langyos, kellemes szellőben sétálok az úton, kibontott tincseimbe bele-belekap egy-egy finom fuvallat. A távolban már látom a busz pályaudvart, ahol találkozik a csapat. Farmer rövidnadrágot vettem fel, egy egyszerű, sárga, pántos fölsővel és fölé egy szürke kardigán. Kényelmes, tökéletes lesz az útra. Az utazótáskámat a vállamon átvetve cipelem, többnyire edzéscuccokat és sportosabb ruhákat hoztam, így csak a tisztálkodási szerek húzzák le vállaimat. Nem baj. Izgatott vagyok. A stressz már elmúlt, s csak a jóleső lelkesedés maradt. Erre készülünk fél éve. Lehetetlen, hogy elrontjuk.
Úgy tudom mindkét csapat 8-8 embert hoz, és egy kisbuszt bérlünk ki az utazáshoz.
Karba font kezekkel sétálok oda a 2-3 emberből álló csoporthoz… tudtam, hogy korán jöttem… na jó, legalább nem első vagyok.
Köszönök nekik, s magamhoz nem igazán illő módon úgy-ahogy néha bekapcsolódom a beszélgetésbe. Mindenki izgatott, látom rajtuk. Annyira jó lesz. Imádom ezt a sportot. Imádom az izgatottságot. Imádom a sikert.
Lassan gyülekeznek az emberek, s mikor Lizzy is megjön végre, mosolyogva köszöntöm, s ő izgatottan pattogva ölel át. Olyan aranyos ilyenkor. Hehe… azt hiszem szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Talán ezért vagyunk ilyen jóban.
- Kate, észrevetted, hogy mostanában gyakrabban mosolyogsz? – Vidáman, lelkes pillantással néz rám, arcomra az értetlenkedés jelei ülnek ki. Hát… ha ő mondja… bár, én őszintén szólva nem vettem észre. Mindegy.
Körülnézek, már majdnem mindenki itt van, tekintetemmel Jayt keresem. Nem… Ő még nem jött meg.
Megrázom fejem, gyorsan elhessegetem a gondolatot. Két hete nem is beszéltünk. Néha láttam futólag, de semmi több. Egyáltalán miért gondolok erre? Nem számít. Most már végképp nem hagyhatom, hogy egy ilyen semmiség elterelje a figyelmemet.
Mikor mindenki megjön, elindulunk, tekintetemmel szándékosan, makacsul kerülöm Őt, csak futólag néztem rá akkor is, mikor megjött. Mit művelek? Most komolyan… nevetséges.
Beözönlünk a kisbuszba, ami húsz személyes, tehát bőven van helyünk… bár nem hiszem, hogy bárki is szeretne egyedül ülni. Lizzyvel egy hátsóbb részen telepszünk le, vidáman dobáljuk le a cuccainkat, mikor az edző hangját hallom a busz elejéből, a vezető melletti ülésről.
- Kaitlyn, Jay ha lehet, ti üljetek ide az első ülésekre, mert pár dolgot meg kéne beszélnünk. – Ajkaim egy pillanatra tágra nyílnak, mintha ellenkezni akarnék, de még időben rádöbbenek, hogy milyen röhejesen gyermeteg reakció lenne. Logikus, hogy van pár megbeszélnivalónk. Gondolom a szállásról, a felállásokról, taktikákról, esetleg a többi csapatról akar beszélni… akármennyire is szeleburdi ember, gyakorlott, tapasztalt sportoló… hjaj…
Felsóhajtva, bocsánatkérően pillantok Lizzyre, s ő szomorúan biggyeszti le ajkait, de tekintete egyből felcsillan, ahogy a fiú, aki eredetileg Jay mellett ült volna, mellé telepszik. Áruló…
Lemondó sóhajjal, mégis mosolyogva sétálok át az ülések között, és ledobom magam az ablak mellettire. Nem tudom, hogy viselkedjek vele. A fenébe. Mindegy… csak egyszerűen tartom a közömbösséget. Ennyi. Nem mintha amúgy is különösebben érdekelne…
|
| timcsiikee | 2011. 03. 10. 21:18:24 | #12155 |
Karakter: Jayce Lorelli
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Jayce:
Ahogy kifelé sétálok a folyosón még épp látom, ahogy a kapuhoz lép, meghúzom néma lépéseimet nagyobbra, és két pillanat alatt mögötte termek, hogy válla felett átnyúlva toljam ki az ajtót.
- Köszönöm, de azt hiszem egyedül is megbirkóztam volna az ajtóval. – mondja komoran, de csak egy mosollyal fogadom a kedvesen rideg köszönetet, és mellette sétálva megyek én is ki a suli területéről.
- Szívesen – hihetetlen mennyire merev ez a csaj. Ha ebből valaki kigyógyítaná, lehet sokkal másabb lenne, nem ennyire… jégkrém.
- Miért hagytátok magatokat? – tudtam én, hogy a csodás, fagyos tekintetnek fel fog tűnni, hogy nem stimmol valami, de persze… nem is vártam mást. Kíváncsian ível fel egyik szemöldököm sapkám siltjét és oldalra csúsztatom pár szentivel, növelve a feszültséget ezzel a kis hatásszünettel.
- Nem tudom, miről beszélsz. – válaszolom egyszerű mosollyal, csokimat majszolgatva.
- Ugye tudod, hogy gyávaság hagyni, hogy a másik csapat nyerjen? Nem is sejtettem, hogy ennyire félsz tőlünk… - hihetetlen ez a csaj. Mindenben a kötözködést keresi? Csak szimplán nem tud semmit értékelni? Nem értem… ebből is látszik, hogy nem valami hétköznapi a felfogása. A többi csitri más pironkodva, zavart kuncogással örült volna a kis gesztusnak, talán még meg sem jegyezte volna… vagy lehet amilyen együgyű némelyik, lehet észre sem vette volna. Néha szeretnék a csajok fejébe látni. Hah…
- Lazíts már, Kat-cica. – lehet ezt kéne kérnem tőle, amikor megnyerjük az ifit. – Kérsz egy harapást? – nyújtom felé csokimat. Értékelned kéne, mert azon kívül hogy Carennek adtam a lógó orra miatt, más nem kapott a csokimból.
- Már megmondtam, hogy ne szólíts így, Jay. Amúgy pedig az édesség nem egészséges. A te helyedben is hanyagolnám… a végén még túl könnyű lesz a győzelmünk az ifi bajnokságon. – milyen… céltudatos valaki. Túlságosan is. Most már tuti, hogy azt fogom kérni tőle, hogy lazítson, bár… vajon képes lenne rá? Hm…
Megcsörren a telcsi a zsebében, csak egyszerűen kinyomja, majd kiérve az iskola csekély méretű parkjából megállunk a járdán.
- Mennem kell, szia… sok szerencsét a szombati meccshez. – furcsa belső borzongás fut végig rajtam szavaitól, majd egy elégedett mosoly terül arcomra. Micsoda meglepetések érnek itt Bálintnapon…
- Nektek is. – csak int egyet, meg sem fordulva halad tovább, így én is sarkon fordulva indulok hazafelé.
~*~
Hazafelé egy parkon keresztül caplatok, mielőtt a buszt elérném, úgy is csak ott kéne állnom és várni vagy húsz percet, így viszont nem csak az időt ütöm el, hanem még egy szál szép virgácsot is tudok a muternak szakítani. Heh…
Ha valaki észrevenne, mármint zsernyák, tuti megbüntetne. Remélem értékelni fogja ezt a 400 dolcsis rózsát, a csokival együtt. Az egyik kedvencét megtartottam egész nap.
Ha Kat-cica tanácsát meg akarom fogadni, amúgy is ez a legjobb. A tovább ajándékozás. Nos amit az ember nem tud, az nem fáj neki.
~*~
- Rod! Figyelj oda! – ordítok rá, a következő rontása után, de a harmadiknál cserét kérek… nem lehet igaz, miét pont mára fáradt el? Bassza meg… Nem baj, még vezetünk, igaz a következő hibánál már lefölöznének minket… De nem hagyom.
- Nick, gyere helyette! – intek a cseréért, s ha sértett pofával is, de hallgat rám, nincs más választása.
Igen, épp erre gondoltam. Sorra csapjuk le a labdát, esélyük sincs, és nagy fölénnyel nyerjük meg akkor is, ha az elején nagyon szoros volt a mérkőzés. De végig mi vezettünk, és most csak ez számít. A meccs végén kezet fogunk az ellenféllel, mindenki sorba megy mindenkin, majd irány az öltöző, onnan pedig haza. Tanulni kéne a jövő heti dogára, pedig semmi kedvem.
Az öltözőben az összecsavart törülközővel csapok Rod seggére, aki férfiasan sikkantva, majd ordítva támad vissza, bosszút esküdve.
- Csak szólok, ha nem gyógyulsz meg az ifire, kiveszlek az alap csapatból. – fenyegetem meg már egy fokkal szigorúbb hangon, mire csak bólint. – Mindenkinek szólok, hogy a következő hetekben szenvedni fogtok az edzéseken – vigyorogva mutatok körbe – 100%-ot kérek, vért fogtok izzadni. Nem hagyhatjuk, hogy a csajok jobb helyezést érjenek el, mint mi!
Csapathörgés, mintha csak rögbisek lennénk, bár nem volt egyszerre, és nem is valami jó szöveggel, de legalább lelkesítse őket az, hogy szégyen lenne a csajsziktól kikapni.
Egy törülközővel a fejemen lépek ki az öltözőből, és míg ki nem érek a portáig, addig el sem teszem. Ott fejembe nyomom a sapimat, majd egyedül caplatok haza, azaz csak a parkig, ahol levetem magam egy padra, és tárcsázok.
- Cső Ray… nincs kedved koccanni estig? – hátra dőlök a padon, karomat átvetve a háttámlán.
- Bocs nem, dolgom van – nagy szemeket meresztve pattanok fel, és felülök a támlára, miközben lábamat az ülő részen támasztom meg.
- Ne viccelj már… Mi dolgod van szombaton? – nevetek fel kissé zavartan.
- Majd holnap ráérek – csak egy lemondó sóhajjal illetem.
- Felejtsd el – összecsapom a telefont, visszacsúsztatom a zsebembe, majd egy sóhajjal, oldalra fordulok, amikor az alig pár méterre lévő kapu előtt egy kocsi suhan el nem túl gyorsan, még pont vetek egy pillantást a benne ülőkre, és egy pislogás után hatalmasra kerekednek szemeim, gyorsan kapcsolva pattanok le a padról és kirohanok a járdára, de már csak az elkanyarodó járgányt látom meg.
Mindegy… biztosan csak képzelődtem. Kat-cica egy pasival egy kocsiban? Heh… arra kíváncsi lennék.
Vállamra csapom a táskát, majd lassú lépésekkel hazafelé indulok, persze gyalog a metróig, mert több mint egy órát kellene várom arra a cseszett buszra.
Bah… mi baja van Ray-nek? Egyszer sem mondta még, hogy nem ér rá… vagy szólt előre. Majd hétfőn úgyis addig nyúzom, míg ki nem böki. Hehe…
Már alig három hét van a tavaszi szünetig… vagy négy. Majd otthon megnézem. Meg kell nyúznom a fiúkat, hogy még az eddiginél is jobban. Nem csak a fogadás miatt… dehogy. Meg akarom mutatni a drága edző bá’-nak, hogy mióta én lettem kinevezve kapitánynak, mennyivel jobban tudunk együtt dolgozni, mennyivel jobban értek hozzá, mint az előző fatökű, aki csak azzal foglalkozott, hogy ő a karszalagos „parancsnok” és kész… Bah.
Megfogom sapkám siltjét és a tarkómra fordítom, oldalra csúsznak kilógó tincseim, de legalább nem takarja el a szememet. Zsebre vágom kezeimet, majd a kirakatokban figyelve alakomat sétálok lassan a városon keresztül.
Uncsi… nagyon uncsi… mit kéne csinálni? Hm…
~*~
Ahogy ígértem szinte vért izzasztottam a csapatból, volt aki szerzett legalább egy horzsolást. A folyosókon hiába jártam szintén unalomból, egyszer nem találkoztam szembe kedvenc fagyos cicámmal. A termükbe persze egyem ágában nem lesz bemenni, mert ahhoz kéne legalább egy olyan tag a csapatból aki játszik velünk. De ő beteg… megint.
Igazából nem tudom miért érdekel ennyire, de vicces, hogy teljesen máshogy reagál, mint a többi csaj. Sosem tudhatom, hogy mikor mit szól be, főleg hogy ha még magát is meghazudtolva, saját stílusához illően, még a rideg megjegyzés mögött is rejlik egy kis kedvesség.
Hm…
Hétvégén kimegyek kedvenc elhagyatott kis pályámra ahol igazából… csak hét közben szoktam lejönni, de az a simlis Ray most sem ér rá. Egy gömbölyű hátizsák szerűséggel caplatok le a két bérház között húzódó kis pályára, az egyik szélső padra ledobom a táskámat, előveszem a hajpántot, ledobom a sapkát, pulcsi le, majd egy fehér, sárga mintás felsőben beállok a pálya közepére, és a dupla falú épület oldalát sorozom meg szervákkal.
Ilyenkor teljesen kikapcsol az agyam.
Szeretek ide járni, mert csendes, és szinte senki nem ismeri, inkább csak idősek laknak a környéken, őket meg nem zavarom.
Mi lenne a legjobb felállás az ifire? Fontos a sorrend, de ez attól is függ, hogy az ellenfél hogyan áll fel. Azt hiszem a legtöbbet ismerem, találkoztam már pár iskola csapatával, és nem sokat változott az összetétel.
Azt hiszem az lesz a legjobb, ha több variációt is kitalálok, és a hétvégén összeírom, majd betanítom a többieknek, hogy melyik helyzetben hogy lesz a jó. Igen, azt hiszem így jó lesz.
Nem tudom mióta dörömbölhetek itt magamnak, a falat és a kezemet csapkodva, de azt veszem észre, hogy az enyémtől ellentétes labda pattogások törik meg a ritmusomat, s mikor visszapattan hozzám a labda, kezem közé fogom, és a hang irányába fordítva tekintetem mérem végig lentről felfelé egész alakját.
Elvigyorodom mikor az arcához érek, sőt azok a fagyos szemek rögtön felemésztik kíváncsiságomat. Vajon mit keres itt.
- Nocsak… erre nem számítottam – ujjamon megpörgetem a labdát, akár csak a kosarasok, majd ismét tenyerembe fogom.
- Én sem hittem volna, hogy ismered a helyet – válaszol kimérten, oldalra billentett csípőjére támasztja kezét. Fincsi, főleg ebben a ruciban, Olyan feszülős mint az edző ruházata, vagy mint amiben a meccseket szokták játszani, persze a felső részt, most egy melegítő fedi el.
- Régóta járok ide, csak hétvégén nem jutottam még el. – felvonja egyik szemöldökét, majd kiegyenesedik, és beljebb lép a rácson belül pár lépést. – Csak nem a környéken laksz Kat-cica? – vigyorodom el szélesebben, miközben látom szemében a kis szikrákat pattogni. Imádom ezt a morci pofit.
- Jay… muszáj így szólítanod?
- Igen – felelem egyszerűen, de csak egy lemondó sóhajt kapok.
- Sejtettem… másrészt… nem tartozik rád – gúnyos apró mosoly a felelet kérdésemre, ezért nem is igazán firtatom tovább.
- Mindegy… de ha már itt vagy nincs kedved játszani egyet? Kissé meguntam a falat, nem nagy ellenfél – párszor megpattogtatom labdámat a földön, majd pontosan a táskámra dobom, ahonnan nem gurul tovább. – Játszhatunk a te labdáddal, ha szeretnél. – ajánlom fel apró pluszként, alkalmazkodó típus vagyok. – Sőt… azt is megígérem neked, hogy nem fogom vissza magam – kitárom lazán karjaimat, végig őt figyelve, majd párat lépek még felé. – Mit szólsz?
|
| Silvery | 2011. 03. 01. 21:26:41 | #11853 |
Karakter: Kaitlyn Korskii
Megjegyzés: (Timcsimnek)
- Gyerekek, olyan vagytok mint a friss házasok… - Az edző felnevetve törölgeti szemeit, gyilkos, lenéző tekintetem rávillan, lábaim szinte bizseregnek, hogy faképnél hagyhassam végre őket. Elég volt mára a pasikból… friss házas? Ezzel? Na ne… akkor sem, ha ő lenne az egyetlen férfi a földön.
Kezeimet összefűzve dőlök hátra a székemen, s mikor Jay halkan, gúnyosan megszólal, arcvonásaim meg sem rezzennek.
- Remélem ezt tanár úr sem gondolta komolyan… - Talán először értünk egyet valamiben. Nevetséges gondolat… persze tudom, hogy az edző sem mondta komolyan… mindig ilyenekkel húz. Idegesítő, de már fel sem tudok igazán háborodni rajta… olyan, mint egy óriási gyerek… bár, néha felüdítő tud lenni a társasága. Tudom, hogy nem rossz ember.
- Ha nincs más megbeszélnivaló, akkor visszamennék. – Hangom nyugodt, indulatom legkisebb apró nyomát is elrejtem, tettetett hidegvérrel ejtek ki minden szót. Jobb dolgom is van szünetben, mint velük csevegni. Át akartam olvasni a fizika anyagot. Mindegy… úgyis készültem rá otthon, de a felelevenítés soha nem árt.
- Nincs, mehettek nyugodtan. – Lassú mozdulattal állok fel a székről, szó nélkül sétálok az ajtóhoz, s már a kilincsen pihennek ujjaim, mikor az edző hangja megállít a mozdulatban, s nyugodt, várakozó tekintettel pillantok hátra.
- Ja igen, még valami… a mai edzést megint egybe tartanánk, ha nem bánjátok. – Ha nem bánjuk? Khm… mindegy, nem fogok ellenkezni, ha így akarja az edző a végén ígyis-úgyis így lesz… felesleges plusz szavakat pazarolni a témára. Már előre idegesít a meccs, amit játszani fogunk… még mindig nincs itt Caren, és a hiánya nagyon látszik a csapat teljesítményén. Ez a rossz a csapatjátékokban… egy ember hiánya is szörnyen nagy hátrányt tud okozni. Ezért is szeretem jobban a strandröplabdát. Ott csak ketten vagyunk egy csapatban… kevesebb emberre kell számítani, kisebb a lehetőség, hogy valaki gyenge láncszem lesz.
- Jó… - Halkan morgom a rövid szót, s Jay hangját párhuzamosan hallom az enyém mellett. Hm… még valami, amiben egyet értünk. Lehet, hogy többen hasonlítunk, mint hittem volna… vagy csupán csak annyi a hasonlóság, hogy mindkettőnk rühelli a másikat.
Kilépek az ajtón, de gondolataim különös áradata még nem szakad meg. Tulajdonképpen… miért utálom őt ennyire? Csak ugyanazt csinálja velem, mint amit én vele… gúnyos, utálkozó, beképzelt… ezek szerint magamat is utálnom kéne. Mindenkivel tudok hidegvérrel, közömbösen beszélni, mégis… neki csupán a látványa elég, hogy kihozzon a sodromból. Különös… és igazából nem is gyűlölöm őt. Idegesít… de nem utálom. Riválisnak tökéletes. Legalább egy percre sem válhat unalmassá a játék. Nem mintha amúgy attól tartanék, hogy megunom… csak mégis… más… heh… azt hiszem kezdek bekattanni. Valentin-napi ártalom lenne? Hehe… nem mintha érdekelnének az ilyen dolgok. Jobb dolgom is van, mint ezen gondolkodni.
Az öltözőből egyből a fiúk tornaterme felé vesszük az irányt, lassú, unott léptekkel sétálok a folyosón, miközben fél füllel hallgatom Lizzy nyavalygását, hogy hányingere van a sok csokitól. Most mondjam azt, hogy én megmondtam? Felesleges. Legközelebb ugyanúgy teleeszi magát. Mindegy. Így még egy „sérült” emberünk van pluszban… a fiúknak lesz egy jó napjuk, azt hiszem.
Belépünk a tornaterembe, és a felettébb kellemes üdvözlések után mi is nekikezdünk a bemelegítésnek. Holnapután meccsünk lesz, össze kéne kaparni a csapatot. Még szerencse, hogy viszonylag gyenge csapattal játszunk. Valószínűleg így is nyerünk. Hjaj… csak lenne már nyár…
20-25 perc bemelegítés után felállnak a csapatok, s én összefont kézzel mélyesztem szemeimet Jay kihívó tekintetébe. Még meg sem szólalt, de már most tudom, hogy idegesíteni fog, amit mond. Már kezdem megszokni az érzést.
- Most sem tűzöd fel a hajad Leader-néni? – És itt is van. Azt hiszem elmehetnék jósnak… vagy egyszerűen túlságosan kiszámíthatóak vagyunk. Annyira… annyira gyerekes, amit művelünk, de mégsem tudom abbahagyni. Nem vagyok képes nem válaszolni neki… nem vagyok képes nem felhúzni magam. Tulajdonképpen… nem is ő az, aki irritál. Az az önmagam idegesít, aki mellette vagyok. Nem tudom megtartani a nyugalmamat… de miért? Lehetetlen, hogy… nem, az nem lehet.
- Mondtam, hogy nincs rá szükségem. – Lenéző hűvösséggel lehelem a szavakat, s ahogy vigyorogva igazítja meg a haját hátrafogó élénknarancssárga hajpántot, belső késztetést érzek, hogy elkapjam a tekintetemet, szívverésem felgyorsul. A francba.
A szemeimet végigsiklatom a csapaton, néma sóhajjal állok a helyemre, s egy gyors, laza mozdulattal húzom meg a copfomat. Kezdhetjük. Csak azért is nyernünk kell.
Szemforgatva fonom össze a kezeimet, mikor a második ütést véti el az egyik fiú, ujjaim finoman bőrömbe vájnak, s alig észrevehetően rázom meg a fejemet, ahogy a labdát pattogtatva sétálok hátra, hogy szerváljak. Vagy ezek is telezabálták magukat csokival, és azért ilyen bénák ma, vagy azt hiszik, hogy jó poén hagyni, hogy mi nyerjünk. Remélem inkább az első.
A copfom lágyan cirógatja meg nyakamat, ahogy a megfogom az eddig pattogtatott labdát, jóleső borzongás fut végig testemen, s ajkaimra halovány mosoly kúszik. Nem érdekelnek… ha hagyni akarják, hogy győzzünk, az az ő dolguk. Attól még nekünk nem kell visszafognunk magunkat.
Megpörgetem a labdát a kezemben, a mosolyom kiszélesedik, ahogy a levegőbe dobom, s tenyerem hangosan csattan a bőr anyagán. Nem értem mire jó ez. Vagy lehet, hogy csak képzelődöm? Paranoiás lennék? Nem… ennél jobban játszanak. Akármennyire is ellenséges vagyok velük, tudom, hogy ennél jobbak.
Természetesen mi nyerjük meg a meccset, de még sem tölt el a lelkes, örömteli elégedettség, mint máskor. Így nem az igazi. Élvezhető meccs volt, de a gondolat, hogy direkt hagytak ki ütéseket elveszi a lelkesedést. És egyáltalán… miért csinálták volna? Lehet, hogy tényleg csak rossz napjuk volt?
Rezzenéstelen arccal fogok kezet a másik csapat tagjaival, s mikor Jay tenyerébe csúsznak ujjaim, felemelem tekintetemet, hogy a csokibarna szemekbe nézzek, s elég megpillantanom az arcán lévő elégedett, beképzelt vigyort, hogy minden kételyem tovaszálljon.
- Boldog Valentint Kat-cica. – Szavai megerősítik gondolataimat, s az idegesség könnyedén árad szét ereimben, ujjaim akaratom ellenére is megszorulnak. Ezek szerint tényleg hagyták volna? Valentin-napi ajándék? Röhejes.
Ajkaim szólásra nyílnak, pedig még magam sem tudom mit akarok mondani. Mit lehet erre válaszolni? Megköszönni nem fogom, hiszen azzal, hogy hagytak minket nyerni, megfosztottak a lehetőségtől, hogy valóban legyőzzük őket. Hogy igazi, tisztességes és kiegyenlített mérkőzésben nyerjünk. Még akkor is, ha ez nem lett volna valószínű, hiszen még Carennel is csak nehezen tudnánk legyőzni őket. De ez túlzás. Hagyni, hogy nyerjünk… miért? Talán jó mókának tartják? Vagy tényleg „ajándék” akart lenni? Nem számít.
Mielőtt akár egy szó is elhagyhatná ajkaimat, a hátam mögül az egyik idióta fiú hangját hallom, aki ismét programot kezd szervezgetni, s arra eszmélek fel, hogy Jay ujjai eleresztik az enyémeket. Mióta fogtuk egymás kezét? Hosszabb volt egy normális kézfogásnál. És miért gondolkozom ezen? Mindegy. A francba.
- Kösz nem, a muterral van randim. Majd legközelebb. – Szinte egyet sem kell pislognom, Jay kitűz a teremből, s a többiek csalódott sóhaja hallatán az égnek emelem a tekintetemet. Csak tudnám, hogy mit szeretnek benne annyira.
- Én is lépek. – Hangom halk, nem tudom hányan hallják, de nem hiszem, hogy bármi másra számítottak volna tőlem. Ma még okom is van lemondani… találkozó a nagybátyámmal. Hjaj… ha nem ő lenne a kedvenc rokonom, akkor valószínűleg nem szívlelném a „találkozz a meleg szeretőmmel” vacsorát, de így ki fogom bírni. Sokkal tartozom neki.
Elmosolyodva, gyors léptekkel megyek az öltözőbe, az emlékképek leperegnek szemeim előtt. Nick tanított meg röplabdázni. Emlékszem, még egész kislány voltam, ő pedig a gimis röpicsapat tagja. Mindig elrángatott a meccseire nézőnek. Hehh…
Gyorsan kapkodom magamra a ruháimat, a mobilom megcsörren, a kijelzőn fényes betűkkel villog Nick neve, s lenyomom a gombot, ezzel jelezve neki, hogy nemsokára ott vagyok. Soha nem volt az az a türelmes fajta… ebben sajnos rá hasonlítok.
Felkapom a táskámat, a hajamat egy laza mozdulattal bontom ki, s épphogy csak megrázom a fejemet, a tincsek a helyükre omlanak lágy mozdulatokkal. Szinte kicsapom az öltöző ajtaját, a folyosó végéről hallom, hogy a többi lány is lassan kezd visszaszállingózni az öltöző felé, ajkaimat néma sóhaj hagyja el. Jövő hétre valószínűleg meggyógyul a betegeskedő emberek többsége. Szerencsére ezentúl valószínűleg jó ideig nem lesz szükség összevont edzésekre. Megnyugtató gondolat. Ilyenkor örülök, hogy nem járok egy osztályba Jayyel… így valószínűleg az ifi bajnokságig látnom sem nagyon kell. Erről jut eszembe… még mindig nem találtam ki, hogy mit kérek tőle… az nem kérdés, hogy mi érünk el jobb helyezést a bajnokságon… bárcsak lenne valami jó ötletem. Nagyon megalázni nem akarom… nem tudom miért, de távol áll tőlem a gondolat. Lehet, hogy csak annyit kéne kérnem, hogy többet ne szóljon hozzám. Hehh… bár… a végén még örülne is neki… azt nem akarom.
Furcsa, kissé kellemetlen érzés árad szét bennem, hosszút pislogva verem ki fejemből a gondolatokat, lépteimet még gyorsabbra veszem. Bőven van még időm kitalálni, hogy mit kérek. Ha más nem, majd Lizzyhez fordulok tanácsért… ő kreatív szokott lenni a hasonló ötletek terén. Bár, ahogy őt ismerem, azt mondaná, hogy parancsoljam azt Jaynek, hogy menjen el randizni vele. Hehe. Kizárt. Lizzy jobbat érdemel nála.
Lassan csúsztatom az ujjaimat az iskola kapujának kilincsére, s egy finom mozdulattal lököm meg az ajtót, ami meglepően könnyedén, lendületesen tárul ki előttem, miközben ismerős illat és finom férfiparfüm aromájának a keveredése mászik orromba. Kicsit felsandítva látom, hogy a vállam fölött átnyúlva lökte ki valaki az ajtót előttem, s rögtön tudom, hogy ez a jellegzetes illat és a hosszú ujjú, narancssárga pulcsi csak egy valakihez tartozhat. Basszus.
Hátra pillantok, miközben ajkaimon halk sóhaj szalad ki, tekintetem találkozik Jay vigyorgó pillantásával, s hiába gyorsul fel kissé a szívverésem, arcom nem rezzen.
- Köszönöm, de azt hiszem egyedül is megbirkóztam volna az ajtóval. – Hangom érzelemmentes, csupán enyhe gúny bujkál a mélyén, s ösztönösen lépek előre, ahogy érzem a hátamon a belőle áradó meleg kisugárzást. Miért érzem magam máshogy, mikor ő van mellettem? Egyre zavaróbb kezd lenni. Tudom, hogy nem zúgtam bele. Én nem olvadozok utána, mint a többi, idióta csaj, akik vakon rohannak bárki után, akinek sármos vigyora vagy helyes pofija van és népszerű. Még a gondolattól is kiráz a hideg.
Mellém lép, ahogy elindulunk az udvaron át, magam sem tudom miért, de alig észrevehetően lassítom le a lépteimet, közömbös tekintettel oldalra sandítva figyelem, ahogy harap egyet a kezében lévő Snickersből. Komolyan még mindig ezeket zabálja? Megáll az eszem. Csoda, hogy képes volt megmozdulni.
- Szívesen. – A hangján hallani, hogy vigyorog, s én felsóhajtva fonom össze a kezeimet a mellkasom előtt, miután egy lágy mozdulattal végigsimítottam a hajtincseimet.
Pár másodperces csend ereszkedik ránk, szinte már elérjük az udvar szélét, mikor rideg hangon töröm meg az egyre kínosabbá váló szótlanságot.
- Miért hagytátok magatokat? – Egyik szemöldökét felhúzva pillant rám, tekintetünk találkozik, s én állom a hosszú farkasszemezést.
Egy lusta mozdulattal nyúl fel a baseball sapkájához, ujjai a peremére csúsznak, s kicsit oldalra fordítja fején, s a mozdulattól pár hajtincs lágyan a homlokára hullik, s furcsa késztetést érzek, hogy elmosolyodjak, de arcvonásaim most sem moccannak.
- Nem tudom miről beszélsz. – Hangjában ironikus gúny bujkál, még egyet harap a csokiból, s ajkait széles mosolyra húzza, de a mosoly a legkevésbé sem gunyoros, inkább csintalan, már-már kisfiúsan édes, s én elkapom tekintetemet, arcomat előre fordítva rejtem el előle a szemeimben megcsillanó, esetleges árulkodó jeleket. Ja persze… és én vagyok a Mikulás.
- Ugye tudod, hogy gyávaság hagyni, hogy a másik csapat nyerjen? Nem is sejtettem, hogy ennyire félsz tőlünk… - Szemeimben kihívás csillan, ahogy ismét rá pillantok, egy nagy nyeléssel tüntetem el torkomban dobogó szívemet, hangomból fröcsög a gúny.
- Lazíts már, Kat-cica. – Vigyorogva fordul felém, s mikor kicsit közelebb lép, vállunk szinte egymást simítja, ahogy egymás mellett megyünk. Idegesít. Már megint. Még mindig. – Kérsz egy harapást? – Felém nyújtja a csokit, s én szemforgatva rázom meg a fejemet, ajkaim sarkába csupán egy röpke pillanatra, de apró mosoly költözik, amit gyorsan el is tüntetek. Lehetetlen ez a csávó… mintha különös érzéke lenne arra, hogy miként kényszerítse mosolygásra az embereket. Nem baj… én ellenállok… semmi kedvem nincs a hülyeségeihez.
- Már megmondtam, hogy ne szólíts így, Jay. Amúgy pedig az édesség nem egészséges. A te helyedben is hanyagolnám… a végén még túl könnyű lesz a győzelmünk az ifi bajnokságon. – Szinte csak most tűnik fel, hogy már kiértünk az udvarról, s a parkoló melletti járdán ácsorogva beszélgetünk, s hallom, ahogy halkan felkuncog a szavaimon… pedig nem vicc volt. Mellesleg a népszerűségének sem tenne jót, ha pocakot növesztene.
Ismét megcsörren a mobilom, egy gyors mozdulattal húzom ki a zsebemből, megnyomom a piros gombot, majd hátat fordítva pillantok vissza Jayre.
- Mennem kell, szia… sok szerencsét a szombati meccshez. – Tudom, hogy nekik is meccseik lesznek a hétvégén, s ahogy hátat fordítok neki, s elindulok a nagybátyám kocsija felé, ami mellett már türelmetlenül várakozik, arcomra őszinte értetlenkedés, hitetlenkedés ül ki. „Sok szerencsét a szombati meccshez”? Mivan? Miket beszélek? Mindegy… most már mindegy. De ez honnan a francból jött?
- Nektek is. – Nem nézek hátra, csak hátra intek köszönet képpen, hangján tökéletesen hallatszik, hogy jót szórakozik a „nyelvbotlásomon”. Mindegy… végül is, az csak jó a sulinak, ha nekik is jó eredményeik vannak. Ráadásul most egy jó darabig nem kell találkoznom vele. Megnyugtató gondolat.
|
| timcsiikee | 2011. 02. 14. 20:34:44 | #11370 |
Karakter: Jayce Lorelli
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Jay:
Hm… mintha érezném a szemeiből csapódó villámokat… csipked.
- Nem tanították meg neked a szüleid, hogy ajándékot nem illik elajándékozni? – heh… micsoda gúny, gratulálok cicuka. Pedig kedves akartam lenni. Bár… lehet csak egy kibúvó? – kihúzza markomból kezét, és máris robog kifelé, de még egy sunyi vigyorral megállítom.
- Kat… ha tényleg tőlem kapnád, elfogadnád? – nemleges válaszra várok, de valamiért mégis kellemes csalódással és vártatott reakciója.
- Ha annyira érdekel, próbáld ki. – hehe… ez egyre jobb. Huss, már itt sincs…
Carenre nézek, aki kissé összetörten gubbaszt padjában, majd lecsapódom székembe.
- Beléd van esve a kicsike – jegyzi meg Ray, mire csak felnevetek.
- Akkor jaj nekem – bár valamiért kisebb büszkeséggel tölt el. Igaz alapja nincs, de… az érzés, hogy egy megközelíthetetlen jégbálvány egy fél pillanatra felolvadt… ahhoz képest mondjuk a keze nem is volt „annyira” hideg.
Székemmel együtt oldalra lököm magam, és pont Caren mellé érek, aki szinte észre sem vesz.
- Hé… - felpillant rám, de csak oldalra sandítva, karba tett kezekkel.
- Mit akarsz? – felé nyújtom azt a csokit, amit Kat-cicának szántam volna. A fiúk csak óbégatnak a háttérben, mivel azt mondtam senki nem kap a csokimból, de most letojom őket.
- Lazíts… ha a főnök azt mondta pihi, akkor pihi. Nem tudom miért, de biztos jó oka volt rá. – sóhajt egy nagyot.
- Tudom – majd kisebb mosolykával veszi el tőlem a csokit. – Kösz…
- Majd az ifin találkozunk, és segíthetsz Kat-cicának, akkor talán egyenlő lesz az állás – vigyorodom el szelíden.
- És mit kérsz tőle, ha ti nyertek? – kérdi a csokiba harapva.
- Hm… jó kérdés, még nem tudom. Majd kitalálom.
- Pucéran egy kört a suliban! – rikkantja Ray, mire a többi marha felröhög.
- Elég lesz a biniki, a végén még az egész suli a jégkorszakba kerül – válaszolom, mire nagyobb nevetés tor fel.
- Miért piszkáljátok? – fura ezt a kérdést pont Karen szájából hallani, amikor nem rég dobta ki a szombati meccsről.
- Ó nem piszkáljuk mi, csak kihasználjuk az adottságait – vigyorogva tolom magam vissza a helyemre, amikor épp betoppan az edző.
- Jay, óra után kérlek gyere le a tesi tanáriba.
- Rendben! – intek felé, majd felváltják egymást az ofővel… bahh…
~*~
Mikor bemegyek már lent vár két székkel, és lecsapódok az egyikre.
- Gondolom várunk még valakit.
- Jól gondolok – mosolyog a zsebeiben turkálva, s nem is kell sok, be is lép akit nem nevezünk nevén. Hehe…
Lecsüccsen mellém, én pedig csak mozdulatlanul várok a széken gubbasztva még mindig. Essünk túl rajta, nem szeretem ha „pazarolják” a szünetemet.
- Na… most, hogy mindketten megjöttetek… - épp ideje volt elkezdeni - Szóval … nyilván rájöhettetek, hogy az ifiről lenne szó. Szóval, az igazgató levelében az áll, hogy támogatják az utazást… mégpedig… - áj láw hatásszünet, de nem most kéne példálózni vele edzőbá’ - Szóval… - mennyi szóval… - kifizetik a nevezési díjat, az utazást és a szállást, de az ételt és az egyéb költségeket nektek kell állni.
Természetesen hölgyeké az elsőbbség, így csendben is maradok, másrészt nincs belekötni valóm.
- Szerintem ez egy elég elfogadható ajánlat. – mondja a cuki fagyott cica, majd mindketten rám merednek. Na mi van? Ennyire nélkülözhetetlen döntő
fél vagyok? Reméltem is… de mind mondottam, nincs ellenvetésem.
- Ja… ahogy Kat-cica mondja. – vigyorodom el, mire kidüllednek szúrós szemecskéi, s látom is ahogy magában puffog… hehe…
- Jayce! Nem rémlik, hogy valaha is megengedtem volna, hogy becézgess! Nem mintha a barátnőd lennék. Tartogasd neki az ilyen megjegyzéseket! – vigyorom levakarhatatlan hisz imádom, ha ilyen kis dühös, s végül az edző is felnevet, láthatatlan könnyeit törölgetve.
- Gyerekek, olyan vagytok mint a friss házasok – vigyorom mosollyá csillapodik, majd szem forgatva fordítom el fejemet a puffogó cicuskáról.
- Remélem ezt tanár úr sem gondolta komolyan - mormolom orrom alatt, karba tett kezekkel.
- Ha nincs más megbeszélnivaló, akkor visszamennék.
- Nincs, mehettek nyugodtan – már én is épp felpattanok a székemről, és fordulok ki, helyére téve a könnyű bútort megint szavai állítanak meg.
- Ja igen, még valami… a mai edzést megint egybe tartanánk, ha nem bánjátok – vigyorodik el az asztalra szegezve tekintetét, majd egyszerre szólalunk meg.
- Jó… - hm… egy közös szál? Talán igen, főleg hogy mind a ketten kelletlenül ejtettük ki ezt az egyszerű kis szót.
Hagyom, hogy a röpi díva elhagyja a szobát, de én még bent maradok pár szóra.
- Edző… miért nem szólt, hogy a csajok is jönnek? – lazán támaszkodva állok meg asztala előtt, mire csak szelíden válaszol.
- Jay, te is tudod, hogy mióta Kaitlyn a csapatkapitány milyen szép eredményeket értek el. Jobbakat, mint a te kapitányságod előtt.
- Ez igaz, de… - igazából nem is tudom miért akadékoskodok, bár a büszkeségem nem engedi… visszavonni már úgysem lehet, a fogadásnak nem árt.
- Talán nincs ínyedre, hogy a tavaszi szünetet félig lányokkal töltöd? – mosolyodik el de most nem tanár módiban. Ohó… csak nem van egy üdvöskéje drága tanárunknak a lánykák között? Nem lepődnék meg… nagyon.
- Nincs – mosolyodom el, majd elköszönök tőle, és visszamegyek a termembe.
~*~
Bemelegítünk a szokásos módon, majd odasúgom a fiúknak egyesével mielőtt a lányok ideérnek, hogy rejtve hagyjuk őket nyerni, legyen egy jó kis Valentin napjuk.
Mikor megjönnek szinte szokásos rituáléként repkednek a beszólások, az élesebbnél szúrósabb tekintetek, de mindezt csak vigyorogva állom.
- Most sem tűzöd fel a hajad Leader-néni? – villantom felé mosolyomat, és megigazítom narancs színű fejpántomat.
- Mondtam, hogy nincs rá szükségem – a cseppnyi gúnyt már csak alig érzem meg, tudom én, hogy mindent ezért csinál, hogy lehetőséget adjon a szócsatára.
A küzdelem persze megint sokáig húzódik, hisz mint mondtam a küzdelemnek szorosnak kell lennie… nem is kell igazán megerőltetni magunkat azért, hogy gyengébbek legyünk, persze egy-két csapást alig láthatóan hagyunk ki. Szeretek így játszani, s csak ma a hölgyikék kedvéért félretehetem a büszkeségem, hisz… úgyis tudom, hogy megint mi nyernénk, egyértelmű. Főleg, hogy Caren még mindig kispadon csücsül.
Ha hazamegyek tuti izomlázam lesz, de nem baj, mert imádom. Majd este rámozgok egy kicsit. Talán, ha nem a gép vagy tévé előtt fogok punnyadni. Vagy épp nem egy étteremben.
Elérkezik a hosszú meccs vége, és az utolsó ütést szándékosan vétem el, mellé nyúlva.
kézfogás, sportszerű köszöngetés, miegymás, mintha csak a versenyen lennénk. Végre elérem kis kedvencemet.
- Boldog Valentint Kat-cica – mondom szelíden vigyorogva, mire egy pillanatra megszorítja kezemet, de mielőtt bármit is mondhatna, megszólal az egyik kölyök, újra közös kajálásra imitálva a többieket. Hehe… talán nem hitte volna, hogy egy ilyen apróságért félredobom a valódi küzdőszellemet? vagy csak a büszkeségem? Ugyan… jó meccs volt ez így is.
Eleresztem a kezét, majd feléjük fordulok, épp engem kérdez az egyik.
- Kösz nem, a muterral van randim. Majd legközelebb – kacsintok feléjük, majd lassan kisétálok a teremből, az öltöző felé.
|
| Silvery | 2011. 02. 11. 18:58:16 | #11268 |
Karakter: Kaitlyn Korskii
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Még mindig mintha érezném magamon a szúrós, gúnyosan vigyorgó tekintetet, de már nem törődök vele. Részemről vége a beszélgetésnek. Legszívesebben az ismeretségünkre is ugyanezt mondanám, de sajnos tisztában vagyok vele, hogy még jó sokszor kell látnom azt az önelégült vigyort… például több mint egy hétig a tavaszi szünetben. Éljen… csak tudnám, hogy miért van úgy oda magáért. Mindegy. Amíg nem zavar sok vizet, elviselem és figyelmen kívül hagyom a viselkedését. Szerencsére általában a higgadtabb fajtába tartozom… általában.
Hangomat egészen lehalkítom, már-már szinte suttogva hajolok kicsit közelebb Carenhez, hiszen amiről beszélünk senkire nem tartozik rajtunk kívül. Lassú, türelmes, nyugodt szavakkal magyarázom el neki a döntésem okát, hangomban mégis ellentmondást nem tűrő ridegség vegyül, mint mindig. Nem számítok higgadt fogadtatásra a részéről, hiszen több mint egy éve ismerem őt, és tudom, milyen lobbanékony természete van. És amit a legjobban utál az az, ha parancsolnak neki… főleg ha én vagyok az aki parancsol neki. Szerencsére már több mint egy fél éve volt megszokni az érzést. Játékon kívül soha nem jöttünk ki túl jól egymással.
- Nem… ezt nem teheted velem! – Meg sem rezzenek, mikor elkerekedett szemekkel kiált fel, érzem, ahogy mindenki forgolódni kezd körülöttünk, de nem moccanok. Hjaj. Nem baj… tudtam, hogy nehéz lesz. Akkor kezdjük elölről. Komolyan, mint az óvodában. Miért nem érti meg, hogy ez neki is jó?
Finoman, mégis erőteljesen vezetem a vállára a kezemet, visszanyomom a székbe, mikor épp felpattanna, ajkaimat néma, kissé ingerült sóhajt hagyja el, s ez az érzés tükröződik hangomban is, mikor szigorúan megszólalok.
- Caren… vagy most nem játszol, vagy soha többet. – Mélyen pillantok a még tágabbra nyíló szemekbe, tekintetében élesen villan a harag, s érzem, hogy legszívesebben megfojtana. Nyugi Caren… tartogasd az energiádat a meccsekre. Szükséged lesz rá… és nekünk is.
- Ú… cicaharc! – Arcom meg sem rezzen, ahogy fél füllel meghallom Jay haverjának a megjegyzését, pedig legszívesebben felemelném Caren irodalom könyvét a padról és a pofájába vágnám. Meg sem lepődök. Végül is Jay barátja… mi mást lehetne elvárni tőle? Ezek fel sem fogják, hogy Carennek ez milyen nehéz… és valahol nekem is. Mindegy, nem számít… senkit nem érdekel a marhaságuk, felőlem aztán röhöghetnek az üres fejükkel. Bírom a pasikat, akik büszkén hangoztatják, hogy nem buknak a hülye picsákra, közben pedig ők maguk még náluk is rosszabbak. Röhejes. És ami a legröhejesebb, hogy a lányoknak nem tűnik fel. Mindegy.
Caren szemei könnybe lábadnak, látom, ahogy kicsit kivörösödik arca, mellkasa megremeg, de kitartóan fojtja magába a könnyeket. Sajnálom… tényleg sajnálom… nem azért csinálom, hogy bántsalak, hidd el… később majd megköszönöd.
Egy újabb néma sóhaj hagyja el ajkaimat, teljesen kizárom az apró kuncogásokat, amiket még az előző felettébb értelmes megjegyzés szült, s még közelebb hajolva, magamhoz nem illően gyengéd hangon szólalok meg. Tényleg sajnálom őt. Belegondolni is rossz, hogy mit éreznék, ha a helyében lennék. Szörnyű lehet, és valószínűleg pont úgy viselkednék, mint ő… próbálnám elrejteni a fájdalmat, ezzel kockáztatva az egészségemet. És az én esetemben a jövőmet is… de mégis tudom, hogy pont ugyanezt tenném… és mint kapitány, az a felelősségem, hogy megvédjem őt önmagától.
- Figyelj… pihenj, el sem kell jönnöd a meccsre, és ígérem, hogy a tavaszi szünetben végig játszhatsz… rendben? – Szemeit sértetten süti a padra, akár egy gyermek, aki felfogta, hogy nincs igaza, de még dacból ellenáll. Nem baj. Ha ez megkönnyíti a dolgát, legyen. Gyűlölhet, utálhat, nem izgat túlságosan. Nem érdekel az sem, ha lehord mások előtt, amíg követi az utasításaimat, és pihen. Tényleg szükségünk van rá… talán megértette… nem úgy tűnik, mintha ellenkezni készülne…
- Ti is jöttök az ifire? – Jay hirtelen szólal meg újra, s én egy unott, ingerült pillantást küldök felé. Még meglepődik? Ha ők mennek, akkor mi természetes, hogy megyünk. Fordítva már kevésbé. Remek… ha két csapatot küld az iskola, akkor többet kell belefizetnünk. Ezt még az edzővel is meg kell beszélni. Nem biztos, hogy megéri…
- Persze… én azon lepődtem meg, hogy ti is. – Lenézően, rezzenéstelen arcvonásokkal válaszolok neki, hangom ismét kemény, érzelemmentes, ahogy Jay csokibarna szemeibe pillantok.
- Nekem erről az edző, semmit nem mondott! – Egy halk sóhajjal fojtok vissza egy apróbb, gúnyos mosolyt, s lassú léptekkel sétálok Jay elé. Úgy tűnik Carennel végeztünk... Talán azért nem mondott semmit az edző, mert ha még ti is mehettek, akkor az teljeséggel természetes és egyértelmű, hogy mi is ott leszünk. Hehe… azt hiszem ezt inkább kihagyom. Nem adok okot arra, hogy sokáig elhúzhassa a szócsatánkat. Már most unom.
- Hidd el, nekem sincs ínyemre, de szokj hozzá a gondolathoz. – Számomra ennyi elég is volt belőle, kezeimet karba téve fordulnék meg, mikor fülembe mászik gúnyos, lenéző, vigyorgó hangja, s mintha hideg szikrák futnának végig a gerincemen. Hogy… most komolyan… hogyan lehet valaki ennyire irritáló?
- Borzasztó… le fogunk égni, bár szeretem a sült csirkéket. – Hogy lehet az, hogy más szájából nem törődök az ilyen megjegyzésekkel, viszont tőle idegesít? A falra mászom. Talán azért… azért, mert szívem legmélyén elismerem őt. Tudom, hogy nagyon jó játékos, és csapatkapitánynak sem utolsó. Csak ne lenne ennyire… bosszantó és bunkó. Miért imádják annyian, mikor ilyen szörnyű a természete? Ha valakik miatt égni fogunk, azok ők lesznek!
- És a mirelit csirkét? – Újabb visszafojtott és kevésbé visszafojtott kacajok, testem megmerevedik, ahogy szétárad ereimben az idegesség. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik Jaynél idegesítőbb ember, de a megjegyzései alapján a haverja remek vetélytárs lenne számára. Elegem van… nem érdekel, ha gúnyolódnak azon, hogy nem törődök velük és rideg vagyok… aki ér annyit, az úgyis ismeri a másik oldalamat… de a csapatomat ne gúnyolják. A tehetségemet ne gúnyolják.
Hirtelen fordulok meg, kezeim csattannak Jay padján, s ingerültségtől szikrázó tekintettel pillantok rá, s ez az idegesség csak a duplájára nő, hogy tinédzser pasihoz híven nem az arcomat tartja a legérdekesebb testrészemnek. Remek… ügyes vagy, és ha befejezted a melleim bámulását akár fel is pillanthatsz.
Kicsit zavartan, különös idegességgel várok egy rövid másodpercet, s mikor megszólalok, végre sikerül szemeimbe csalnom tekintetét.
- Fogadjunk! – Egyértelműen kíváncsiság csillan az elmosolyodó szempárban, s ajkai követik a mozdulatot, ahogy lusta vigyorra húzódnak, s kezeim megfeszülnek a padon. Még az is idegesít, ahogy néz.
- Benne vagyok… mi a tét? – Hangja magabiztos, mintha akármit mondanék, az neki csak javára válhatna, pedig még azt sem igazán árultam el, hogy miben is akarok fogadni… bár elég egyértelmű… és pont emiatt nem kéne ennyire önteltnek lennie. Mindegy… nekem az is tökéletes, ha később megbánja a túlzott vakmerőségét. Hehh… és egy egész osztály a tanúnk a fogadásra. Remek… megtanulja, hogy ne szidja a lány csapatot, mert a közelünkbe sem ér. Ilyen erős társaság, mint a mostani, nagyon rég nem jött össze. Most igazán esélyünk van jól szerepelni, és nem hagyom, hogy elvegye a kedvemet.
Feláll a székről, kicsit közelebb hajol, s arcunkat csupán 20-30 centi választja el, szemeimmel magabiztos, rezzenéstelen arcvonásait fürkészem. Még soha nem láttam ilyen közelről. Tényleg jól néz ki, ez nem kérdés. Csak ne lenne… ne lenne ennyire… önmaga… heh…
- Aki csapata jobb helyezést ér el az ifi bajnokságon, a másik kérhet tőle egy valamit. – Rövid, lélegzetvételnyi szünetet tartok, összeszedem minden magabiztosságomat, s hozzá teszem az utolsó, rövid szót. - Bármit… - Ha lenne okom a félelemre, akkor valószínűleg most rettegnék. Amennyire ismerem a fantáziáját és a „humorát”, biztosan elég bunkó és megalázó kérés lenne. Gondolom… nem baj… úgysem fogom megtudni, szóval örök rejtély marad.
- És ha egyenlő? – Testemben édes melegséggel árad szét az elégedettség, ismét visszafojtok egy mosolyt, ahogy tovább nő az önbizalmam. Ha egyenlő? Hehe… látszik melyikünknek van több kétsége… bár, be kell látnom, jogos kérdés…
- Nem hiszem, hogy így lesz, de… ha így van, akkor mindketten kérhetünk. – Vagy egyikünk sem… de így jobban hangzik. Ha véletlenül ők is megnyernék a fiúk bajnokságát, akkor úgyis az lenne az én kérésem, hogy érvénytelenítse az övét… de nem tartom valószínűnek, hogy nyerni fognak. Heh…
- Tetszik… benne vagyok. – Felém nyújtja a kezét, egy pillanatra csak lemondó tekintettel meredek a felém nyújtott kézre, majd egy határozott mozdulattal csúsztatom a tenyerébe ujjaimat. Legyen. Ezennel megástad a sírodat, kicsi Jay… bár, még magam sem tudom, hogy mit fogok kérni. Ezt még át kell gondolnom.
Épp kihúznám kezemet a marka szorításából, mikor ujjai megszorulnak, s én egyik szemöldökömet felhúzva fordulok vissza, hogy unottan hallgassam végig, hogy mi a fenét akarhat még. Én személy szerint már vissza akarok menni. Ennél még a mi osztályunkba is normálisabb emberek járnak. És akkor még csodálkoznak, hogy nem szeretek átmászkálni? Minek az? Soha nem voltam az az ismerkedős, barátkozós, mosolygós típus. Nem az én világom és nem is hiányzik. Csak akkor mosolygok őszintén, ha igazán szívből jön… szerintem ez így helyes.
- Most már elfogadsz tőlem egy csokit? – Hangjában már nem gúny bujkál, az ajkain húzódó mosoly is inkább fürkésző, érdeklődő, mint gúnyolódó, tekintetének perzselését érzem arcvonásaimon, s ahogy lassan, vigyorogva ejti ki a szavakat, pár másodperc ereéig nem tudom elrejteni a megütközésemet. Csupán a másodperc töredékére van szükségem, hogy rendezzem érzelemmentes tekintetemet, ajkaim apró, gúnytól fröcsögő mosolyra húzódnak, ahogy lenéző, már-már megvető pillantással nézek a kíváncsi szemekbe.
- Nem tanították meg neked a szüleid, hogy ajándékot nem illik elajándékozni? – Arcomon egy pillanatig tettetett sajnálkozás fut végig, majd kihúzom kezemet a hosszú, meleg ujjak fogságából, hogy szó nélkül hagyjam faképnél. Nem venném a szívemre, ha miattam törne össze a lányka szíve, akitől a csokit kapta… és akinek valószínűleg már az arcára sem emlékszik. Röhejes. Emiatt a hozzáállás miatt utálom a Valentin-napot. Elveszíti a szépségét, ha az emberek akárkinek adnak csoki, aki csak szembejön velük a folyosón és kicsit jól néz ki. Kb…
Ismét Jay hangja állít meg, s megtorpanok, lassú mozdulattal pillantok hátra a vállam felett, hogy a széles mosolyba nézzek, mely most melegen, érdeklődve ragyog felém, tekintete kíváncsian fürkészi szemeim árulkodó villanásait, s egy röpke másodperc erejéig ismét különös zavartság árad szét bennem, ereim mintha egy fokkal melegebb vért szállítanának végtagjaimba, s testem olykor belebizsereg az érzésbe. Kicsit… kicsit talán olyan, mint mikor játszom. Nem… nem lehet ahhoz hasonlítani. De vajon mit akarhat már megint?
- Kat… ha tényleg tőlem kapnád, elfogadnád? – Pár, néma másodpercig nézünk farkasszemet, s én válaszra nyitom ajkaimat, de egy pillanat erejéig hezitálok. Nem… mondd, hogy nem. Gyerünk Kat… mondd ki, hisz ez az igazság. Még soha nem fogadtam el senkitől Valentin-napi csokit… úgy gondolom, hogy nem tisztességes elfogadni, és feléleszteni a reményüket, mikor semmi esélyük nálam.
- Ha annyira érdekel, próbáld ki. – Szemeimben kihívás csillan, pedig tudom, hogy nem fogja venni a fáradtságot. Nem érdekel… valamiért úgy éreztem, hogy ezt kell mondanom. Miért? miért nem mondtam neki is nemet? Talán mert tudom, hogy ha ő adna is csokit, nem azért lenne, mert belém van esve… mert őt nem bántanám meg vele… gondolom… egyáltalán elfogadnám? Magam sem tudom. Idegesít, hogy nem tudom. Irritál ez a pasi.
Teszek még pár lépést, majd ismét megtorpanok, hogy egy utolsó, gúnyos megjegyzéssel köszönjek el tőle.
- Mellesleg… én a helyedben nem enném meg mindet. Nem szeretem a túl könnyű győzelmeket. – Gyors, lendületes léptekkel sétálok ki a folyosóra, ajkaimra apró mosoly kúszik, s csak akkor komorulok el ismét, mikor megpillantom a kezemben lévő összegyűrögetett papírt, mely visszazökkent a jelenbe… a jelenbe, miszerint szombaton meccsünk lesz, és két kispados is játszani fog. Nem baj… legalább ők is gyakorolnak… szerencsére elég sok erős cserénk van… nem hiszem, hogy lenne okunk a félelemre. Ha jól emlékszem, könnyű ellenfelünk lesz… és ezek a meccsek amúgy sem annyira lényegesek… majd az ifi… kíváncsi leszek. Nyernünk kell. Eddig is tudtam, de most már biztos vagyok benne. Muszáj megnyernünk. Nem hagyom, hogy az az öntelt alak megkapja, amit akar. Soha.
Megállok, mikor nevemet hallom, s az ismerős hang felé fordulok. Az edző gyors léptekkel, komoly tekintettel jön felém, persze arcán most is tükröződik a hozzá méltó örökös szórakozottság. Kedves férfi. Kicsit megbízhatatlan és feledékeny, de jó és lelkiismeretes edző… remélem nem azért jött, hogy közölje, elveszítette a jelentkezési lapot, amit kitöltöttem.
- Kaitlyn… a következő szünetben le tudnál jönni a sport tanáriba? Muszáj lenne megbeszélnünk pár dolgot. – Szó nélkül bólintok, kezeimet összevonom mellkasom előtt, és miután túlesünk egy 2-3 perces kedves bájcsevegésen, végre visszamehetek a termünkbe. Pont becsöngőre érek vissza, most csak pár ember látok a könyvekbe bújva tanulni, hiszen kevésbé stresszes óra következik. Kíváncsi vagyok mit akarhat az edző. De legalább megbeszélhetem vele azt is, hogy miért döntöttek úgy, hogy a fiúk is jönnek. Talán még nem késő visszavonni a nevezést… de… tényleg ezt akarom? Hiszen a fogadás… meg akarom mutatni neki, hogy jobbak vagyunk. Talán nem csak rossz hatással lesz a lányokra a fiúk jelenléte. A bizonyítási vágy és a versengés ilyen esetekben hasznos lehet mindkét csapatnak. Talán…
- Na, hogy reagált Caren? – Lizzy vigyorogva, és még mindig csokit majszolva pillant fel rám, s én fáradtan vetem le magamat a mellette lévő székre. Végre… nyugalom és béke.
- Túléli… - Lassan kezdem előpakolászni a cuccaimat, s Lizzy durcás pillantással fordul kissé felém.
- Miért nem mondod el a többieknek, hogy miért állítod mindig ki? Ha tudnák, akkor… - Egy lemondó pillantást vetek rá, majd halk sóhajjal válaszolok neki.
- Megkért, hogy ne mondjam el. – Talán Lizzynek sem kellett volna… de előtte nem tudok titkolózni. Ő az egyetlen, akinek mindent elmondok… de megígértettem vele, hogy nem árulja el senkinek… remélem így is lesz.
- És? Te nem tudod… a többiek… csomóan azt mondják, hogy azért állítod ki folyton, mert attól félsz, hogy bebizonyítja, hogy jobb nálad… meg hogy attól tartasz, hogy őt nevezik ki kapitánynak. – Szemforgatva fonom össze ismét a karjaimat, még egy néma sóhaj szökik ki ajkaim közül, s nem válaszolok Lizzy aggodalmaskodó szavaira. Már megmondtam. Hidegen hagy, hogy ki mit gondol. Én tudom, hogy mi az igazság. Nekem ennyi bőven elég. Leváltani úgysem tudnak, amíg egyértelműen én vagyok a legerősebb. – Mindegy… kérsz csokit? – Vigyorogva pillant rám, s én haloványan elmosolyodva török egy darabot a kezében lévő Snickersből. – Nem csinálunk valamit suli után? Tudod… amolyan… Valentin-nap ellenes csaj buli. – Halkan nevetek fel, hátradőlök a széken, s elveszek egy újabb darabot, amit felém nyújt… vicces ezt hallani tőle, mikor egész szünetben csokikat zabált. Hehe…
- Nem lehet. Nick értem jön suli után… - Szemei tágra nyílnak egy pillanatra, s mikor látom megvillanni bennük a kíváncsi, rajongó barátnői lelkesedés első fényeit, gyorsan kiegészítem a mondatot. – Tudod… a nagybátyám. – Nyomatékos pillantást vetek rá, s szinte látom tekintetében kigyúlni az érdeklődés lángját, de ahogy agya végre feldolgozza az információkat, ismét csillogó szemekkel mered rám.
- Anyud fiatal, 26 éves, irtó helyes öccse? – Visszafojtok még egy nevetést, majd sajnálkozva válaszolok neki, kicsit halkabban, hogy a körülöttünk lévők ne hallhassák szavaimat.
- Igen… aki azért ragaszkodik hozzá, hogy társaságot nyújtsak neki Valentin-napon, mert be akarja mutatni az új PASIJÁT. – Nyomatékosan emelem ki az utolsó szót, hogy végre eltűnjön tekintetéből az 100 wattos csillogást. Felnevet, megadóan bólogatva dől hátra a széken, s én is mosolyogva török egy újabb darabot a csokiból. Egész finom.
Óra után rögtön a tesi tanári felé indulok, lassú, ráérős léptekkel szedem a lépcsőfokokat, s mikor végre odaérek, halk, visszafogott kopogással töröm meg a kihalt folyosó csendjét. Hallom az edző hangját, finom mozdulattal nyomom le a kilincset, s mikor elém tárul az apró szoba, tágra nyílt szemekkel dermedek le egy pillanatra. Jayre szegezem szúrós tekintetemet, szinte elrejteni sem próbálom az irritáltságot, amit érzek, s szó nélkül, lomha léptekkel sétálok be, majd leülök a Jay melletti székre, az edző íróasztalával szemben. Remek. Úgy látom ma Jay túladagolásban van szerencsém. Mindegy… vigasztal a tudat, hogy legalább egy nap lerendezek vele mindent. Őszintén szólva nem tudom, miért lepődtem meg… mint a fiú csapat kapitánya, érthető, hogy ő is itt van, ha az ifiről lesz szó.
- Na… most, hogy mindketten megjöttetek… - Pár lapot vesz elő az egyik fiókból, lassan rendezgetni kezdi az asztalán lévő papírok és iratok kusza áradatát, tekintete felcsillan, mikor megtalálja a keresett lapot, s újra felénk pillant. Nem szólalok meg, lábaimat keresztbetéve, összefont kezekkel, várakozón pillantok rá, szemem sarkából oldalra sandítva figyelem, ahogy Jay kissé lecsúszva, lusta, pasis, laza testtartással ül a mellettem lévő széken… remek… még ülni sem tud. Tényleg kezdem úgy érezni magam, mint egy óvodában.
- Szóval… nyilván rájöhettetek, hogy az ifiről lenne szó. Szóval, az igazgató levelében az áll, hogy támogatják az utazást… mégpedig… - Kicsit keresgél, előhúz egy gyűrött lapot, s fogaimat összeszorítva figyelem, ahogy kicsit kisimítgatja, majd belenéz. Ez az ember komolyan harminc éves? – Szóval… kifizetik a nevezési díjat, az utazást és a szállást, de az ételt és az egyéb költségeket nektek kell állni. – Ránk pillant, én komoly, megértő tekintettel bólintok, majd halkan szólalok meg.
- Szerintem ez egy elég elfogadható ajánlat. – Elmosolyodva bólint, majd mindketten Jayre pillantunk várakozóan, s az ő ajkaira is vigyor kúszik, majd csintalanul villanó szemekkel futtatja végig rajtam a tekintetét.
- Ja… ahogy Kat-cica mondja. – Szemeim tágra nyílnak a vigyor láttán, ujjaim megfeszülnek a szék fából készült karfáján, körmeim szinte a puha anyagba vájnak… ezt most… muszáj volt? Irritál. Ahányszor kicsit kezdeném kevésbé rühellni a képét, tesz valamit, hogy eszembe juttassa, milyen idegesítő.
Szikrázó, dühös pillantással meredek rá, s felindult, hangos szavaim ingerülten törnek ki ajkaim közül. Nem bírom tovább… az őrületbe kerget a folytonos nemtörődöm, gúnyolódó hozzáállásával.
- Jayce! Nem rémlik, hogy valaha is megengedtem volna, hogy becézgess! Nem mintha a barátnőd lennék. Tartogasd neki az ilyen megjegyzéseket!
|
| timcsiikee | 2011. 02. 10. 17:33:37 | #11244 |
Karakter: Jayce Lorelli
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Jay:
A meccs túlságosan is egyenrangúan folyik, ajkamra harapok bosszúsan amikor az első kört a lányok nyerik, de ez után már úgy irányítom a többieket, hogy teljes siker legyen… és még így is kihívás. De ezt szeretem benne. Amikor szünetet kér kissé meglepetten figyelek, s még jobban ledöbbent az a csere, amit hangoztat. Komolyan a legjobb játékosát akarja elküldeni? Heh… lefagyott a windows baby?
Unottan figyelem a jelenetet, majd mikor végre újra feláll a csapat, összedörzsölöm tenyerem, és visszaveszem az alaptartást. Csak még pár csapás, és győzelem.
Persze végre siker, igaz nem sokon múlott. Köszönhetjük a drága jégdémonnak, aki volt szíves lecserélni a jobbik játékost.
A végén baráti kézfogással figyelem kissé izzadt alakját, ahogy rátapad a póló. Szexi kis jégszobor, de a pillantása úgy néz ki még most sem enyhül.
- Szép játék volt. – ismerem el, de még most sincs rá nagyobb hatással. Hihetetlen. Még jó, hogy nem fagynak rá az izzadságcseppek.
Az egyik ökör mögöttem felajánlja, hogy ugorjunk be enni valahova miután átvedlettünk, és tetszik az ötlet. A lányok viszont tétován, de mégis felé néznek. Na mi van? Ő itt a tyúkanyó?
- Ne nézzetek így rám. Csak a pályán vagyok a főnök… én személy szerint most lelépek. Van jobb dolgom is. – és huss… csak egy jeges fuvallat marad utána.
Túlzottan, sőt inkább látványosan megborzongva nézek utána, még felkarjaimba is markolok, mire pár srác felkuncog, néhány lányt is beleértve. Elmosolyodom, mikor eltűnik a hercegnő, majd kiegyenesedve fordulok a többiek felé.
- Öltözzünk át és menjünk.
~*~
Oh mami… igaz csak egy hajszál választja el a tavasztól, de ezt a napot is igazán vártam már.
Valentin-nap. Mintha ezt nekem találták volna ki. Csak kétszer sétálok ki a folyosóra az egyik szünetben, és máris egy kisebb kupacnyit szedek össze, csak felröhögve lépek be a terembe. Imádom ezeket az irigy tekinteteket.
- Felejtsétek el, senki nem kap – vihogom elégedetten és legórom a padomra. Ray-nek adnék, ha kéne, de hasonló sikereket aratva feszít ő is a padjában. – Esetleg te, drága Caren.
- Kösz nem… nem szeretem a csokit – morog a falnak dőlve, és mellé csapódom a saját padomba.
- Még mindig azon duzzogsz, amit drága kapitányod művelt? – karba vágja kezeit, és elfordul tőlem inkább az ablak felé. – Amúgy én sem értettem.
- Nem is kell – sóhajt kelletlenül, majd előre figyel. Furcsa… Sőt inkább úgy fogalmazok, hogy maguk a csajok furcsák.
Valaki belép a terembe, szokásomhoz híven csak szemem sarkából figyelem, de amint felfogom hirtelen, hogy nem egy osztálytárs, teljes arcomat felé fordítom, majd kisebb vigyor szökik arcomra, ahogy felismerem ki is az… Oh… minő meglepetés, és szó szerint. Észre sem vesz, csak rendületlenül figyel előre, és megáll Caren mellett.
Gondolom, véletlenül vesz észre, mert amikor rám téved a tekintete, kelletlenül sóhajt fel halkan.
- Kat, milyen kellemes meglepetés. Csak nem csokit hoztál nekem? Esetleg jégkrémet? – pár ökör felkuncog mögöttem, én csak negédes vigyorral támaszkodom padomra. Csak felém lép egyet, szokásos fagyos szemekkel mered rám, amit most hevesen állok.
- A mélyhűtőben felejtettem, de úgy veszem észre, megleszel nélküle valahogy. – szép… tetszetős visszavágás.
- Pedig én is adnék ám neked, Kat. – válaszolom egy fokkal kedvesebb hangon, mire csak karba teszi kezeit, és hitetlenkedő, kissé talán gúnyos tekintettel figyel rám tovább még pár pillanatig, majd visszalép Caren mellé.
- Nem fogadnám el, Jayce. – majd meglátjuk, szivi. Visszacsapódom helyemre, kibontok egy szelet csokit, majd oldalra fordulva figyelem, hogy miről is kezdenek el diskurálni. Kicsi Kat-cicus halkan kezd suttogni, komoly tekintettel nézve Carenre, akinek először csak elkerekednek szemei, majd a padra csapva kezd el ingerülten visszaszólni.
- Nem… ezt nem teheted velem! – már épp állna fel, amikor Kat a vállaira csapja kezeit, és visszanyomja a padra, hasonló mégis halkabb és nyugodtabb hangnemben.
- Caren… vagy most nem játszol, vagy soha többet – felvonom egyik szemöldökömet, és megnyalom fogaimat, hogy ne legyen csokis.
- Ú… cicaharc! – röhög fel mögöttem halkan Ray, s csak vigyorogva, hevesen bólogatva nézek rá pár pillanatra. Carenre rátör a sírás, de látom rajta, hogy erősen visszatartja magát.
- Figyelj – kiélezem én is füleimet. –Pihenj, el sem kell jönnöd a meccsre, és ígérem, hogy a tavaszi szünetben végig játszhatsz… rendben?
Kikerekednek szemeim, majd ahogy megtámaszkodom a padon, a székem kissé hátrébb csúszik.
- Ti is jöttök a ifire? – horkanok fel, és mindketten felém néznek.
- Persze… én azon lepődtem meg, hogy ti is – komoran válaszol.
- Nekem erről az edző, semmit nem mondott! – felsóhajt, megtámaszkodik Caren padján majd feláll, és megint felém lép.
- Hidd el, nekem sincs ínyemre, de szokj hozzá a gondolathoz. – megint karba teszi kezeit, mire csak elhúzom a számat. Kelletlenül fordulok Ray felé.
- Borzasztó… le fogunk égni, bár szeretem a sült csirkéket.
- És a mirelit csirkét? – röhögve váltok vele pacsit, majd ledermedek egy pillanatra, ahogy két tenyérrel csap a padomra előre támaszkodva, és ösztönösen is először nem szemébe, hanem előre nyomuló kebleire pillantok.
- Fogadjunk! – ahogy felnézek szemeibe, látok benne egy kis tüzet, a kihívás hallatára én meg elmosolyodom.
- Benne vagyok… mi a tét? – felállok a székemről, én is megtámaszkodom padomon, és ugyan úgy előre hajolok mint Ő, és fél füllel észreveszem, hogy mindenki elcsendesül körülöttünk.
- Aki csapata jobb helyezést ér el az ifi bajnokságon, a másik kérhet tőle egy valamit. Bármit – csak vigyorogva vonom fel egyik szemöldökömet. Tetszik… kifejezetten tetszik ez a kihívás.
- És ha egyenlő?
- Nem hiszem, hogy így lesz, de… ha így van, akkor mindketten kérhetünk.
- Tetszik… benne vagyok – jobbomat nyújtom, majd belecsúsznak ujjai, és az egyezség jeleként kezet rázunk. Kíváncsi lennék, mit kérne tőlem, de úgysem hagyom neki.
Már épp engedné el a kezem, és vonulna el, amikor én még finoman rászorítok rá kezére, hogy visszatartsam, csak értetlenül figyel le ujjaimra. Másik kezemmel egy csokit választok ki a kupacból, egy barackos-kekszes csokit, amiből több is van, majd felé nyújtom.
- Most már elfogadsz tőlem egy csokit? – kérdem kíváncsian mosolyogva.
|
| Silvery | 2011. 02. 08. 15:33:59 | #11205 |
Karakter: Kaitlyn Korskii
Megjegyzés: (Timcsimnek)
A jelzőcsengő hallatán összecsukom a padomon fekvő történelemkönyvet, s elégedetten dőlök hátra a felettébb kényelmetlen iskolai széken. A diákok többsége most kezdi előhalászni a könyvet, füzetet, hogy átfussák még óra előtt az anyagot, én már befejeztem. Ma sem tudna olyat kérdezni tőlem a tanár az előző óra anyagából, amit ne tudnék. Lizzy is izgatottan bújja mellettem a múltórai jegyzeteimet, s én unott tekintettel pillantok ki a halovány, kellemes melegséget árasztó napsütésre. Tavaszodik. Szeretem a tavaszt. Megnyugtató, meleg és azt jelzi, hogy nemsokára egy újabb sikeres tanévet hagyok magam mögött.
Figyelem, ahogy az udvarról is fokozatosan szállingóznak be a tanulók az épületbe, már csak néhány apró csoport sütkérezik a friss napsugarakban, élvezve a tavasz első leheleteit, s tekintetem megakad egy rikító narancssárga pulóveren. Egy halk sóhajjal kapom el a szemeimet, s rosszallón rázom meg a fejemet… hogy képesek egyesek ilyen rikító cuccokban járni? Egyszer meg fogok vakulni valami hülyének a feltűnési viszketegsége miatt.
- Jajj, Jay és Ray olyan édeseeeek. – Szemeim tágra nyílnak, ahogy Lizzy mosolygó arcára pillantok, egyik szemöldökömet felhúzva vezetem vissza tekintetemet az udvaron lebzselő tanulókra, szemeim könnyedén megtalálják ismét a rikító pulcsit… hát persze… miért nem lepődök meg?
- Ez az a Jay, aki a röpicsapat kapitánya? – A padra könyökölve hajolok kicsit közelebb az ablakhoz, s Lizzy is közelebb csúszik hozzám, hogy jobban kilásson a vékony üvegen, szemem sarkából látom az arcára költöző szokásos, túljátszott felháborodást.
- Hogy az a Jay e? Persze, hogy az… ki más lehetne? Jesszusom, Katy, hol élsz te? Tudod… Jay, a röpikapitány és Ray, a focikapitány. – Csupán egy visszafogott vállrántással válaszolok, majd hátradőlök a székemen, s így hallgatom, ahogy a becsöngő néhány másodpercre elnémítja a zúgolódó osztályt… lehet, hogy a foci és a röpicsapat kapitányai, de egy biztos… el fognak késni az első óráról.
- Nem mintha mindenkit ismernem kéne az évfolyamon, Lizzy. Jay neve is csak a röplabda miatt rémlett… már majdnem sikerült elfelejtenem. – Előveszem a táskámból a tolltartómat, lassú, lusta mozdulatokkal rendezem el az asztalomon lévő felszerelést, s próbálom figyelmen kívül hagyni a tudatot, hogy Lizzy valószínűleg épp puffogni készül mellettem. Remek. Ha nem lenne a legjobb barátnőm, valószínűleg halálra idegesítene a hülyeségeivel. Szerencsére csak akkor ilyen, ha fiúkról van szó.
- Ők nem mindenki! Azért a két legnépszerűbb fiút legalább névről ismerhetnéd… - Egy lemondó pillantással hallgattatom el, s ő durcásan könyököl a padra, majd a tábla felé pillant. Már 3 perce becsöngettek, és a tanár még sehol… remek… megint feleslegesen tanultam volna? Ha egy tanár késik, senki nem szól semmit, de a diákokét persze egyből feljegyzik.
Ajkaimra halovány, alig észrevehető mosoly kúszik, ahogy Lizzyre pillantok, fejemet kicsit oldalra döntve figyelem arcát, majd halkabban, magamhoz képest kissé lágyabb hangon szólalok meg.
- Tudod, hogy nem érdekel az ilyesmi.
- Tudom… - Halkan sóhajt, majd mint aki el is felejtette, hogy az előbb még durcás hangulatban volt, felcsillanó szemekkel fordul felém a széken teljes testével, és lelkesen szólal meg ismét. – Jaj amúgy képzeld! …múltkor hallottam rólad egy pletykát! Most jutott eszembe, hogy még nem is meséltem. – Egyik szemöldököm felszalad a homlokomon, de arcom meg sem rezzen. – Érdekel?
- Ha nemet mondok, akkor is elmeséled… – Felnevet, majd rosszalló tekintettel bólogatva kezd el dorgálni.
- Ugye tudod, hogy ez a fajta hozzáállásod tesz népszerűvé?
- Nem nagyon érdekel. – Nem mintha azért csinálnám, hogy figyeljenek rám. Így legalább kevesek mernek megszólítani. Rengeteg felesleges időpocsékolást spórolok meg magamnak.
- Na szóval, azt mondják, hogy azért utasítod el ilyen ridegen a pasikat, mert egy idősebb férfival van komoly kapcsolatod. – Ajkaimra akaratom ellenére is újabb apró mosoly kúszik, de szemeimben nem csillan jókedv, s halkan, lemondóan sóhajtok fel. Szánalmas. Ki az aki annyira unja az életét, hogy ilyeneket talál ki? Mindegy. Mindenesetre ez a pletyka legalább egy kicsit hasznomra válhat. Talán addig is békén hagynak.
8 perces késéssel végre megérkezik a tanár, s az osztály mintha villámcsapásra némulna el. Ha legalább egy kicsit tanulnának otthon, nem kéne ennyire izgulniuk… mindegy, valószínűleg bennem lehet a hiba…
Karba tett kézzel várom, hogy az utolsó lány is megérkezzen az öltözőből, s halkan felsóhajtva nézek végig a kemény hat fős társaságon. Remek. Ahogy közeledik a tavasz úgy közeledik a kora tavaszi megbetegedős időszak. Pedig még csak február van. Mindegy, szerencsére hatan tudunk 3 – 3 ellen játszani. Legalább pörögnek az események, és ez még pont az a létszám, ami elviselhető.
A szokásos módon melegítünk be, először futás és erősítés, majd előkerülnek a labdák is, s az edző sípjának hangos, fülsüketítő hangja állítja meg mozdulatainkat. Intek a többieknek, hogy folytassák, majd gyors léptekkel futok a táskámhoz, és előveszem a kérdőívet és a jelentkezési lapot, amit tegnap kaptam az edzőtől. A tavaszi szünetben lesz az iskolák között ifjúsági bajnokság, s immáron a mi iskolánk csapata is részt vehet benne. Sőt mi több. Nyerni fogunk.
- Kaitlyn, hiszen mondtam, hogy még ráérsz kitölteni, csak tegnap adtam oda. – Elmosolyodva szólal meg, az én arcom nem rezzen, ahogy válaszolok neki.
- Tudom. Nem szeretem az ilyesmit az utolsó pillanatra hagyni. – Elveszi a lapokat, összehajtja és a zsebébe csúsztatja. Szúrós pillantással követem a mozdulatot, s ajkaimat néma sóhaj hagyja el. Remélem nem keveri el a lapokat… néha úgy érzem, hogy felelősségteljesebb vagyok a felnőttek többségénél. Hjaj…
- Látom nálatok is sok a hiányzó, mit szólnátok ha összevonnánk az edzést a fiúkkal. – Hangja halk, mindannyiunkhoz szól, de én válaszolok.
- Mi megvagyunk elegen az edzéshez. Az összevont meccsek eredménye többnyire csak felesleges rivalizálás és idegeskedés. – Hallom, ahogy Caren felsóhajt mögöttem, de egy néma pillantással beléfojtom az ellenkezést. Ő is másodikos, bár szerencsére nem vagyunk osztálytársak. Jó barátnője volt az előző kapitánynak, és nagyon szívére vette, mikor engem jelölt ki utódjául… azóta is azt hiszi, hogy csak mert ő a helyettesem, joga van megkérdőjelezni a döntéseimet. Bár, szerencsére viszonylag hamar belenyugodott… mindketten tudjuk, hogy sokkal alkalmasabb vagyok a pozícióra és még jobban is játszom nála.
- Kaitlyn, lazíts kicsit… legalább kicsit jobban összerázódtok a fiúkkal, ha már együtt töltitek a tavaszi szünetet. – Szemeim tágra nyílnak, arcomon komoly értetlenkedés, meglepettség tükröződik, és hallom, ahogy hátam mögött a többiek izgatott sutyorgásba kezdenek. Persze, nekik ez annyit jelent, hogy hülyülhetnek és szórakozhatnak a fiúkkal. Nekem annyit, hogy a csapatom figyelmét hímnemű egyedek fogják elvonni. Baj. Nagyon nagy baj.
- Azt hittem, csak a női csapat megy. Nekünk jobbak az eredményeink.
- Mióta Jay a kapitány, már majdnem hasonlóan jó eredményeket produkálnak. Persze még mindig ti vezettek. – Az utolsó mondatot szinte mentegetőzve teszi hozzá, ha a pillantásommal ölni tudnék, valószínűleg már holtan heverne a földön, s szemforgatva, halk, megadó sóhajjal egyezek bele a közös játszmába. Legalább ismét bebizonyíthatjuk nekik, hogy ki is a jobb. Eddig ahányszor együtt játszottunk, egyenlő arányban nyertük meg a mérkőzéseket, és többnyire nagyon szoros szokott lenni. Bár, ez már önmagában bizonyítja, hogy mi vagyunk a jobbak, hisz a nők alapból hátránnyal indulnak a férfiak ellen ebben a sportban. Igazságtalan, de ez tény.
Követjük az edzőt az iskola másik tornatermébe, ahol a fiúknak szokott edzésük lenni, s közömbösen sóhajtok fel, mikor az edző a terembe lépve hangosan szólal meg.
- Jól van fiúk, látom bemelegítettetek. Helyes… a hölgyek szeretnének ellenetek játszani. – Ja persze… ki szeretne? Mintha nem ő vett volna rá minket. Mindegy, egyre jobban tetszik az ötlet. Remélem jó passzban vannak, különben nagyon csúnyán kikapnak. Nem szeretem az unalmas meccseket.
Tekintetem rögtön a kapitányra siklik, ahogy belépek az ajtón, s lemondó, enyhén gúnyos pillantással mérem végig, ahogy lusta mozdulattal dől a falnak, ajkain gúnyos mosoly húzódik. Most legalább nem rikító fölsőben van. Pedig okos taktika lenne, ha megvakítaná az ellenfelet. Úgy talán még egy kis esélyük is lehetne… hogy is hívták? Ja tudom… Jay… azt hiszem ezt a nevet már soha nem fogom tudni kiverni a fejemből. És ha véletlenül sikerülne is… Lizzy tutira eszembe juttatná…
- Rég láttalak Kat… - Ajkaimra majdnem apró, gúnyos mosoly szökik, de elfojtom, s arcom rezzenéstelen, ahogy egyik kezemet a csípőmre csúsztatva döntöm oldalra a fejemet. Dicséretes. Emlékszik a nevemre. Bár… nem rémlik, hogy megengedtem neki, hogy becézgessen. Tudtommal nem vagyunk ilyen jóban. Sőt... tudtommal semennyire nem vagyunk jóban. Szerencsére.
Halkan horkanok fel, testemet különös bizsergés járja át, ahogy a versenyszellem és a bizonyítási vágy szétárad ereimben. Imádom ezt a sportot, és nem okozok csalódást. Senkinek. Főleg nem magamnak.
- Heh… csak nem hiányoztam? Kicsi Jay… - Tekintetünk hosszan összekapcsolódik, arcom meg sem rezzen, mozdulatlanul állom a sötétbarna szemek szúrós, már-már átható pillantását. Már azt sem tudom, hogy miként alakult ki közöttünk ez a vad rivalizálás, de egy dologban biztos vagyok. Ki nem állhatom ezt a fiút. Libabőrös leszek a pillantásától… irritáló. Többnyire nem törődök az emberekkel, akik nem szimpatikusak, de őt nem tudom figyelmen kívül hagyni. Talán a folytonos gúnyolódása miatt.
- Isten ments… - Igen… pont mint ez… az emberek többségre egyszerűen békén hagy egy hideg pillantás vagy egy lenéző, lekezelő mondat után… neki mindig… mindig vissza kell szólnia. Idegesítő.
Tekintetemmel követem alakját, ahogy a hálóhoz sétál, látom ahogy szólásra nyitja vigyorgó ajkait, s már előre unottan várom az újabb bölcsességet szájából.
- De ahogy látom, neked hiányzik egy kis… vereség… - Ja persze… álmodban… bosszantó…
Közelebb sétálok, határozottan torpanok meg közvetlenül előtte, persze tartom az egy méteres távolságot. A világért sem szeretném, hogy még valami olyasmivel is meggyanúsítson, hogy behatolok a személyes aurájába.
- Majd meglátjuk, ki fog kit elverni. – Összeszűkült szemekkel, komoly tekintettel sziszegem a szavakat, hangomban már nincs gúny, csupán komor versenyszellem. Ezért utálom az összevont játszmákat. Miatta.
Hallom, ahogy magunk mögött a többiek nevetgélve, beszélgetve melegítenek, kezeimet összefonva próbálom kizárni a hangokat. Rossz előérzetem van… úgy érzem, komoly hátrány lehet az ifjúsági bajnokságon, ha ők is jönnek. Nagyon komoly hátrány.
- Fiatalok, ne itt turbékoljatok… - Az edző mellénk sétálva nevet fel, szavai hallatán mintha megállna a vér az ereimben, egész testem kihűl, ahogy szívem kihagy egy hosszú ütemet. Röhejes… röhejes… még a gondolattól is émelygek.
Mindketten gyilkos szemekkel kapjuk felé tekintetünket, szinte látom arcáról lefagyni a mosolyt, majd zavartan, védekezően emeli fel a kezeit, ahogy újra vigyorra húzódnak ajkai. Nagyon vicces…
- Turbékolni? Veled? – Csak álmodban, Jayce… - Majd ha fagy… opsz… mármint ha majd én is megfagytam. – Ismét rá pillantva húzom fel egyik szemöldökömet, ahogy megszólal, s szavait válaszra sem méltatva fordítok hátat neki, de még így is hallom az ajkait elhagyó gúnyos kacajt. Frusztráló. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő? Ehhez már tehetség kell.
Ajkaimra mosoly kúszik, ahogy feláll a csapat, 4-4 ellen játsszunk, és szerencsére a három legjobb játékosunk jelen van. Lizzy, a csapat feladójaként, Caren és én pedig ütőként erősítjük a csapatot. A negyedik lány amúgy kispados szokott lenni, de meglepően jól játszik, ha rendesen koncentrál. Megverjük őket. Muszáj.
Mi kezdjük a szerválást, a háló előtt állva várjuk az edző sípszavát, miszerint mehet a labda, lángoló tekintetem találkozik Jay csokoládébarna, vigyorgó szemeivel.
- Fel kéne kötnöd a hajadat… vagy netán majd erre akarod fogni, ha kikaptok? – Széles, negédes mosollyal duruzsolja a szavakat, s egyik szemöldökömet felhúzva mosolyodom el én is gúnyosan, kezeimmel ösztönösen kisöpröm homlokomból a frufrumat. Nem gyakran szoktam feltűzni, hiszen annyira nem hosszú, hogy zavarjon.
- Csak a fontos, nehéz meccseknél szoktam feltűzni. – Kicsit hátrébb lép, tekintete egy pillanatra az edzőre siklik, aki épp a sípért nyúl, ajkain vigyorrá szélesedik a visszafogott mosoly, szemeiben különös, kihívó fény csillan, ahogy ismét megtöri a csendet.
- Csak nehogy megbánd. – Ahogy kiejti az utolsó szót, a síp éles hangja hangosan kúszik füleinkbe, a véremben szétárad a játék kiélezett izgatottsága, tekintetemet elszakítom Jay kaján vigyoráról, fülemben visszhangzik a labda puffanása, ahogy Caren átüti az ő térfelükre. Kezdődjön a játék.
Hosszú, bonyolult, profin kijátszott labdamenetek, véget nem érőnek tűnő játszmák… igen, mint mindig, mikor velük játszunk. Egyszerűen nem tudunk elbánni egymással. Már mindenki homlokán apró verejtékcseppek tükröződnek, halk sóhajok visszhangzanak a hatalmas teremben, de nem tudunk dűlőre jutni. Utálom ezt mondani, de túl jók. Irritálóan jók. Még úgy is, hogy ketten kispadosok közülük. Ha jól emlékszem.
Két hosszabbított mérkőzés után döntetlen az állás… az elsőt mi nyertük, a másodikat ők. Remélem most mi jövünk… már csak egy játszmára van időnk.
Az alapfelálláshoz híven ismét Caren kezdi a nyitást, s én a vállam mögött hátrapillantva figyelem mozdulatait. Lép, lép, ugrik, a tenyere hangos csattanással ütközik a labdának, mely félelmetes sebességgel száguld a másik térfél felé. Caren az egyik legjobb nyitónk, most mégis, mintha kényelmetlenül érezné magát, s szemeim tágra nyílnak, mikor arcán a fájdalom apró jeleit látom tükröződni. Egyik lábát óvatosan teszi le a földre, majd arca ismét felveszi a rezzenéstelen, közömbös kifejezést, s mit sem törődve a nyilvánvaló fájdalommal, gyors léptekkel rohan vissza helyére a szerva után. A francba. Mekkora hülye vagyok. Hogy lehet, hogy csak most vettem észre?
Miután lejátszottuk a labdamenetet, rögtön időt kérek az edzőtől, s rideg, közömbös, ellentmondást nem tűrő hangon szólalok meg, miközben egy könnyed mozdulattal meghúzom a copfomat, hogy ne csússzon ki a hajgumi. Ez nehéz szócsata lesz… ismerem Carent.
- Cserét szeretnék kérni. Caren, te leülsz, Julia te jössz a helyére. – Caren szemei tágra nyílnak, nyilván nem számított rá, hogy lecserélem a második legerősebb játékost, s értetlenkedéséhez látványos felháborodás vegyül.
- Mégis miért?! Nyerni akarsz, nem? – Elég egy lesújtó pillantás, és benne reked a folytatás, kezeimet összefonom mellkasom előtt, jelezve, hogy nem kívánok veszekedni vele.
- Ne rendezz jelenetet. Mára neked vége az edzésnek. – Ajkára harapva dühöng magában, tekintetemből könnyedén kiolvashatja, hogy ő jár rosszabbul, ha tovább ellenkezik. Alig egy hónapja Carennek kibicsaklott a bokája. Az orvos azt mondta, hogy két hónapig nem játszhat, de nagy nehezen rávett, hogy két hét múlva visszajöhessen, különben feltűnő lenne. Az edző nem tud a balesetről, és Caren amiatt aggódott, hogy ha megtudja, kiveszi a csapatból és nem jöhet az ifjúsági bajnokságra. Lehet, hogy nem kellett volna beleegyeznem. Hibát követtem volna el? Annyira vágyom rá, hogy jól teljesítsünk ott… szükségünk van Carenre… de nem szabadna, hogy a személyes érzéseim befolyásoljanak. Talán nem lesz baj, ha pihen egy kicsit… vajon eddig is fájdalmai voltak?
Szó nélkül, dühöngve dobja le magát a padra, s Julia lelkesen, mégis aggodalmas pillantásokkal áll be a helyére, érzem magamon a többiek nyomasztó tekintetét. Nyilván nem értik… hisz Caren szokásához híven ma is remekül játszott. Nem baj… már megszoktam, hogy ridegnek és érzéktelennek néznek. Amíg legalább egy kicsit tartanak tőlem, addig sem ellenkeznek velem.
Az utolsó játszmát természetesen a fiúk nyerik, bár sikerül meglepően szorosra felhoznunk, s mikor végeztünk, halovány mosollyal fogadom el a gratuláló pacsikat a játékostársaktól, tekintetemet magabiztosan, büszkén fúrom Jay túlzottan öntelt, vigyorgó szemeibe… tudni kell emelt fővel veszíteni. Nem számít, Carennel mi győztünk volna.
- Szép játék volt. – Mosolyogva nyújtja felém a kezét, s én sportszerűen csúsztatom ujjaimat tenyerébe, hogy kezet rázzak vele, de se a mosolyt, se a dicséretet nem viszonzom, ahogy a meleg, hosszú ujjak megszorítják kezemet. Még olyankor is idegesít, mikor kedves próbál lenni. Nem tudom, mi van velem. Nem kéne törődnöm vele.
- Mit szólnátok, ha beülnénk valahova kajálni és megünnepelnénk az élvezetes meccset? – A vigyorogó, ismeretlen fiúra pillantok közömbösen, s a lányok elmosolyodva bólogatnak, néhányuk kérdőn pillant rám, s én halk, lekezelő hangon szólalok meg.
- Ne nézzetek így rám. Csak a pályán vagyok a főnök… én személy szerint most lelépek. Van jobb dolgom is. – Halovány mosollyal intek az edzőnek, majd kisétálok a tornaterem ajtaján és sietős léptekkel az öltöző felé veszem az irányt. Megünnepelni az élvezetes meccset? Mekkora marhaság. Ezek bármilyen ürügyet ki tudnak találni, csak hogy minél később kelljen hazamenniük.
Másnap, kissé idegesen, mégis nyugodt hidegvérrel kattogtatom a tollamat szünetben, magam előtt a szombati meccs felállását tervezgetem egy lapon, de nem tudok döntésre jutni. Gyűlölöm ezt az érzést. Szerencsére nagyon ritkán vagyok bizonytalan, de annál jobban utálom, mikor mégis előfordul. Egyszerűen nem tudom, mit csináljak ezzel a lánnyal. Szerencsére ketten a csapatból jelezték, hogy szombatra valószínűleg már elég jól lesznek. Lizzy és én nem vagyunk betegek… Caren…
- Mi ez a borús arckifejezés? – Lizzy csokit majszolgatva ül le mellém, a lap fölé hajol, majd hangosan felsóhajtva dől hátra a székén, mikor rájön, hogy mit tervezgetek magam előtt. – Jesszusom Kat, kicsit lazíts már… folyton csak ezen jár az eszed… mikor mentél el szórakozni valahová legutóbb?… tegnap is… tök jót dumálgattunk edzés után a fiúkkal. Még Jay is normális volt! Olyan aranyos!! – Szinte fel sem nézek a lapokból, unottan firkálgatok, s csupán akkor emelem fel tekintetemet, mikor rádöbbenek milyen gyerekes a viselkedésem.
- Nem értelek titeket. Mit esztek abban a srácban? – Látom, ahogy Lizzy tekintete a távolba mered, ahogy elgondolkodik, ajkait viccesen csücsörítve simítja egyik ujját szájára, majd vigyorogva, ábrándozva szólal meg.
- Hát… nem is tudom… jól néz ki… és alapvetően mogorván és hidegen bánik mindenkivel, a barátai mellett mégis mindig olyan melegen és jókedvűen mosolyog. Valahogy ösztönösen arra vágyom, hogy rám is úgy nézzen… - Szemforgatva sóhajtok fel, ajkaimra halovány mosoly kúszik. Ez annyira jellemző Lizzyre… az ilyen kérdésekre nem szokás válaszolni. Ez amolyan gúnyos, költői kérdés volt. Mindegy. Meleg mosoly? Még soha nem láttam az arcán. Vagy igen? Talán csak nem tudom megkülönböztetni… soha nem voltam a mosolyok szakértője.
- Akkor miért nem hajtasz rá?
- Á, nem, az kizárt… már van egy másik kiszemeltem. Amúgy Kat, tudod te egyáltalán, hogy milyen nap van ma? – Értetlenkedő tekintettel pillantok rá, s figyelem, ahogy még egy csokit kezd el bontogatni az asztalán lévő halomból. Remélem nem akarja mindet megenni, mert a végén még egy helyettest kell keresnem a szombati meccsre. Vagy majd ő lesz a labda.
- Ööö, csütörtök. – Halkan felnevet, majd közelebb hajol, és egy szelet csokit tol elém.
- Jellemző… Valentin-nap van, Katy. – Közömbös tekintettel pislogok rá, s a mobilom képernyőjére pillantva győződöm meg róla, hogy igaza van. Február 14. Remek… bár, soha nem érdekelt túlságosan a Valentin-nap, de szerintem ez az első alkalom, hogy elfelejtettem… lehet, hogy tényleg túl komolyan veszem a csapatkapitányságot? De hát… a meccsek… az ifjúsági bajnokság… egyre fenyegetőbben közeledik… nem okozhatok csalódást.
Nem mintha számítana… úgysincs kinek csokit adnom, vagy sütit sütnöm. Azt hiszem nem is az én stílusom lenne. Amúgy sem rajongok az édes dolgokért.
A következő szünetben lassú léptekkel sétálok végig a folyosón, kezemben összehajtva szorítom a szombati meccs felállásának rajzát, s megállok Caren osztályának az ajtajában. Benézek, s megkönnyebbült, néma sóhaj hagyja el ajkaimat, mikor megpillantom a hátsóbb padok egyikében. Legalább nem kell rohangálnom utána.
Belépek az ajtón, arcom meg sem rezzen, ahogy minden tekintet rám szegeződik, egyiket sem viszonzom, anélkül sétálok Carenhez, hogy bárkire akár egy pillantást is vetnék. Tudom, hogy nem sűrűn szoktam más osztályokba átcsászkálni, de néha megköveteli a kötelesség.
Megállok a pad mellett, egyre kevesebb tekintetet érzek hátamba szúródni, s szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, mikor tekintetem véletlenül találkozik Jay csokibarna szemeivel. Ajkaira a szokásos, gúnyos vigyor kúszik, épp egy sor Milka csokit eszeget, s természetesen az ő asztalán még Lizzyénél is nagyobb kupac édesség található. Remek… és ezennel a Valentin-napot átkeresztelhetjük „egonövelő-nap”-ra.
Feláll, fenekét a pad oldalának dönti, ahogy kicsit közelebb lép, s én lekezelő, gyilkos pillantással nézek rá szemem sarkából… ne szólj hozzám. Légyszi.
- Kat, milyen kellemes meglepetés. – Oké… erről ennyit. - Csak nem csokit hoztál nekem? Esetleg jégkrémet? – Hallom, ahogy valaki felnevet mögötte, s az ő ajkain is széles vigyor ül. Rezzenéstelen arccal lépek közelebb hozzá, tekintetemet elmélyesztem szemeibe, s sajnálkozó, gúnyos hangon válaszolok a felettébb „kedves” kérdésre.
- A mélyhűtőben felejtettem, de úgy veszem észre, megleszel nélküle valahogy. – Még szélesebbre húzza a gúnyos vigyort, fél szemmel hátrapillant az asztalán lévő kupacra, majd álszent arckifejezéssel fordul vissza felém… még meg sem szólalt, de már most tudom, hogy irritálni fog, amit mond. Gyorsan le kell rendeznem ezt az ügyet, mielőtt végleg kikészít ez a pasi. És én azt hittem, lehet hogy van logika abban, amit Lizzy mond. Pfff… meleg mosoly? Képzelem.
- Pedig én is adnék ám neked, Kat. – Kezeimet összefonom mellkasom előtt, szemforgatva fordulok el tőle, fél kézzel Caren padjára támaszkodva pillantok a várakozó lányra, nyilván sejti, hogy hozzá jöttem.
- Nem fogadnám el, Jayce. – Egy utolsó gyors pillantást vetek Jayre, direkt használom a teljes nevét, s magamban elvigyorodva fordulok immáron teljesen Caren felé. Elkomolyodva nézek a tekintetébe… most jön az, hogy elmagyarázom neki, hogy úgy döntöttem, nem játszhat szombaton…
Szerkesztve Silvery által @ 2011. 02. 08. 15:35:36
|
|
