|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| timcsiikee | 2011. 04. 15. 16:23:43 | #12961 |
 Karakter: Jayce Lorelli
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Jay:
Szemei szinte ragyognak az ismeretlen vágytól. Milyen szépek. Felhajol s számra egy puha puszit kapok, ezen viszont felbuzdulva megindul testem magától, épp hogy elhajol utána kapok, s mohóbban viszonzom a kezdeményezett apró csókot.
Lejjebb haladok bőrén, izzik bennem a sóvárgás, és megállíthatatlanul érintem minden gondolat nélkül, csak érzéseimre hagyatkozva mindaddig, míg nevemet nem sóhajtja remegve.
- Jay, n… - dekoltázsáról visszahajolok a duzzadt ajkakhoz, ujjaim hasán játszanak, majd lassan felfelé haladva csúszik be a rövidke top alá, elérem a melltartó anyagát, szívem egyre hevesebben ver, érzem, hogy egyre nehezebb visszafogni magam, bármit csinálok.
Nevét már szinte rekedtesen sóhajtom ahogy egy pillanatra elhajolok tőle. Nem… nem akarom, hogy emiatt majd féljen tőlem… mégis alig bírom magam visszafogni, már így is átléptem egy határt.
- Folytathatom? – kérdezem suttogva. Bármit megteszek, ha akarná most akár haza is mennék, hogy lenyugodjak. Nagy meglepettséggel de annál nagyobb elégedett ösztönnel perzsel belülről vágyam, amikor válaszként bólint. Tényleg? Tényleg nem ellenezné? Csak… csak egy kicsit.
Szemeim éhesen csillannak fel, falom látványát tekintetemmel, ahogy lassan felcsúsztatom rajta a felsőt, homorítva segít magáról levenni, majd a melltartót is felcsúsztatom testén.
Kezét szájára tapasztja, hallom ahogy alatta tompán nyögdécsel, mikor finoman érintem meg. Milyen érzékeny… formás és izgató. Még annál is jobban, mint eddig. Visszafogottan kezd alattam vonaglani, ahogy megérintem ajkaimmal is és ingerelni kezdem az érzékeny pontot, közben nyugtatólag simogatom. El sem hiszem, hogy ezt tehetem. Egyik kezem lefelé simít hasán, forró alhasa meg-megfeszül, játszanak bőre alatt az izmok, ujjaimmal beérek nadrágja alá és őrjítő forróság fogad. Nem bírom… tényleg nem bírom visszafogni magam, mindent akarok.
Lehunyt szemmel kényeztetem még mindig melleit, halkan szuszogok, hogy legalább ennyivel kontrolláljam magam, közben ujjbegyeim elérik a fehérneműt, lassan alácsúszva érintem meg forró, nedves szemérmét, de felsikkant összerándulva, már ennyitől.
- Jay! Ne… - megállok rögtön minden mozdulatban, kihúzom kezem, viszont tekintetem nehéz elszakítanom róla, szinte lehetetlen. Csak akkor sikerül, mikor magához próbál húzni, mintha csak rejtőzni vágyna, ekkor szembetalálom magam szemeivel. Remeg a félelemtől, csillog a vágytól, és az ismeretlen érzésektől. Vajon… tényleg én lennék az első neki? Ez most olaj a tűzre, jobb ha nem gondolok erre.
- Sa… sajnálom… én erre… még nem vagyok kész… - teljesen vörös, mégis lágy árnyalatban ég arca, lassan de érthetően fogom fel kérlelő szavait. Remeg a hangja is.
Miközben egy nyugtatóan lassú kis csókot kap, visszarendezem ruházatát.
- Ne… ne mond ezt… én sajnálom… túlságosan elragadtak az érzéseim… - nem csinálok semmit, ahogy ő sem csak egymás tekintetébe mélyedve figyeljük a másik reakcióit. Azt hiszem nekem jóval nehezebb lenyugodni… könnyítenem kellesz magamon, vagy legalább valami jó hideggel fejbe vágni magam.
- Kimegyek a mosdóba… - apró mosolyt csalva arcomra emelkedem fel róla, és kimegyek.
~*~
- Kár hogy nem figyelted a tegnap esti meccset – ecsetelem vigyorogva Ray-nek. – Ráadásul élőben ment – teszem hozzá vigyorogva.
- Bocs én este a törire tanultam – mondja kelletlenül – Fogadjunk hogy a tiéd egyes lesz.
- Esélytelen, én is tanultam rá, de délután – vigyorát kisebb meglepettség váltja fel, de az enyém levakarhatatlan. Igaz tegnap csak egy picit jutottunk előrébb, de… ez még több annál is, mint vártam. Örömöm egyszerűen elronthatatlan ma, főként, hogy még a töri is jó lett, bár a jegyet nem tudom.
- Hogy-hogy? Nem a kis hó királynőddel voltál randizni? – sunyi, sanda mosollyal teszi fel a kérdést.
- De… viszont mellette át tudtam olvasni az anyagot… vagy négyszer – bár nem volt akkor ott helyben valami nagy öröm, de legalább meglátszik az eredménye.
Az osztály zsivaja kissé csendesebbé válik, de ez csak akkor tűnik fel, amikor Kate leül a padomra, vigyoromat visszafojtva mosolyodom el, felpattanva székemből állok vele szembe, szinte lábai közé lépve, és arcához hajolva lopok ajkairól egy apró puszit. Milyen csini, talán még sosem láttam ilyenben… vagy csak nem emlékszem?
Nem, az lehetetlen egy ilyen látványra tuti, hogy emlékeznék.
- Csak nem hozzám jöttél? – költői kérdés, viszont kötelező kimondani.
- Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy sikerült a töri… mielőtt még elszállnál magadtól. – na persze… egy az incselkedő nyelvnyújtás is azt jelzi ugye? Késő cicám, már rég elszálltam, de tőled.
- Persze, persze – kuncogok halkan, mosolyogva és derekára csúsztatom kezeimet. – De a dogát még nem tudom, a tanár nem javította ki. – egyik szépen ívelt szemöldöke homlokára csúszik.
- Jól van – mondja halkan, viszont szája sarkában látom az apró mosolyt, kezeit az enyéimre teszi.
- Mit kapok ha jó lesz a törim? – vigyorodok el, mire a hasonló, kihívó mosoly az ő ajkain is megjelenik. Imádom.
- Mit kapnál? Jó jegyet az nem elég? – lassan hátára, majdnem feneke felé csúszna kezem, de úgyis tudom, hogy elütné… ráadásul a suliban vagyunk, bár… eddig nem érdekelt tegyünk egy próbát.
- Nem… nem elég – közelebb hajolok, orrunk már szinte összeér, vigyorom letörölhetetlen.
Egy laza mozdulattal megfogja sapim siltjét, és arcomba húzza, így nem is látom és még csókot sem tudok lopni. Aljas… De a kuncogása minden bűn alól feloldozza.
- Hihetetlen… neked jutalomrendszert kell bevezetni? – újabb csilingelő kuncogás, amitől csak hevesebben vesz szívem. Már csak egy valami hiányzik.
- Hé, nem tudnátok kint turbékolni? – igen, pontosan erre gondoltam. Lassan vállam fölött nézek Ray felé.
- Problémád? – vigyorgok felé, visszaigazítva sapimat – Ha zavar, ne nézz ide – teszem még hozzá, és visszafordulok cicusomhoz, két oldalról kezdem el ölelni derekát.
- Mindjárt jön a tanár… és ha jól tudom Kaitlynéknek már nincs több órájuk – egy másik irányból jön egy irritálóbb hang, és csak furcsállón nézek Caren felé, ahogy Kat-cica is.
- Jól van, mindjárt megyek – halkan sóhajt egyet, és visszafordul felém. Kapok egy puszit a számra. Hmm… máris visszakúszik mosolyom. Viszont akaratlanul is látom a szemében a kelletlenséget, ami remélhetőleg nem felém irányul.
- Ma már van edzés ugye? – kérdezem tőle csak rá figyelve, kisebb mosollyal és orromat egy pillanatra. Bólint válaszként, de mielőtt megszólalna, elvigyorodva folytatom – És péntek van ugye?
- Igen… mire gondolsz? – szeretem ezt az arcot. Elgondolkodó, meglepett mégis mosoly szerűség honol rajta. Na meg persze amúgy is.
- Este elmehetnénk valahova a többiekkel – fejemmel biccentek Raj felé – ez a tulok is jön, ha minden igaz a csajával.
- Hé! – horkan fel mögöttem az említett, mire csak szélesebb lesz a vigyorom, már érzem is ahogy sapkával együtt borzolja a hajamat – Bocs, hamarabb kellett volna szólnod az ötletről… tulok – felnevet halkan, mosolyogva lecsapom magamról kezét és megint csak vállam felett nézek rá egy pillanatra.
- Jó, mindegy… biztos van jobb dolgod is – ez után teljesen figyelmen kívül hagyom. – Mit szólsz?
Látom rajta tanakodás jeleit, egy hosszú pillanatra még félig le is süti a szemeit, majd visszanéz rám.
- Edzés után megbeszéljük jó? – csak boldog mosollyal biccentek, hamarosan meg is szólal a becsengő – Megyek. Szia. – Lopok még egy utolsó csókot, hogy erőt nyerjek az utolsó óra fáradalmaihoz, majd én is elköszönök tőle, és figyelem csini alakját, ahogy távozik a teremből. Csak az ajtóra meredve még visszaülök helyemre, ábrándos fejjel előre dőlök a padon, karjaimmal támasztva meg fejemet.
- Láttad? – kérdezem halkan Ray felé fordulva, mire csak lazán székében ülve felvonja egyik szemöldökét.
- Mégis mit? – csak elvigyorodom.
- A jégkirálynőből tavasztündért csináltam – mosolyogva, lemondóan csóválja meg a fejét.
- Szerelmesen mindig ilyen hülye vagy, látom ez nem változik.
- Ráadásul tavasz van, ezt tedd hozzá – csak a vállamba öklöz magában nevetve.
- Ja… tavasz…
~*~
Az edzés valamennyire eltereli a figyelmem, bár ahogy egyre jobban közeledik a vége, lelkesedésem nő. Nem… nem csak azért, mert maga a játék és a sport mindig felspannol, de más oka is van, amit persze már lassan mindenki tud.
Az edzés elején még páran csak úgy félvállról kérdeznek meg, hogy igaz-e amit hallottak. Nincs mit tagadnom. Semmit. Miért is tenném? Szerencsésnek érzem magam. Más ilyen csajt nem fog tudni kifogni, mint én, az biztos.
Elsőként megyek be az öltözőbe, gyors zuhi, ruha fel, hajamat csak párszor átdörgölöm, sapi fel.
Kint várom meg a porta környékén kedvesem, pár lány már jóval megelőzi, köszönünk igy egymásnak minddel. Főleg Lizzy az, aki még meg is áll mellettem, és vált pár szót… jobban monva… faggat. Mikor? Hogyan? Miért? És ezt még… folytathatnám a fele kérdést fel sem fogom, végül valaki karon ragad, és vonszolni kezd.
- Hétfőn találkozunk! – szól még neki vissza, de csak ledöbbenve követem, azaz… hagyom hogy húzzon. Csak a suli kapuján kívül állunk meg.
- Mi a baj cica? – derekát karolva húzom magamhoz pihegő alakját ellopom egy csók erejére, rámosolyogva.
- Csak… gondoltam megkíméllek – egy utolsót sóhajt, és rendezi légzését.
- Ugyan, nem kell engem félteni – visszacsapom vállamra a táskát, oldalt jobban magamhoz vonom még mindig derekánál fogva, és egy céltalan irányba kezdek sétálni vele.
Nekem mindegy merre megyünk, amíg vele vagyok úgyis kevésbé foglalkoztat a környezet.
- Óh, szerintem nem ismered te még eléggé Lizzy-t – mondja halkan kuncogva, amitől csak kiszélesedik mosolyom.
- Az lehet – válaszolom halkan. Bár amit eddig leszűrtem… valóban igaza lehet. Cserfes kiscsaj az már biztos. – Jut eszembe – megállok, és egy könnyed lendítéssel magam elé terelem, így most két oldalról karolhatom át derekánál, orrom övéhez simul egy pillanatra, de kissé hátrébb hajolok, hogy jobban láthassam arcát. – Mit szólsz az estéhez?
|
| Silvery | 2011. 04. 01. 21:40:08 | #12702 |
 Karakter: Kaitlyn Korskii
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Unottan olvasgatom az angol könyvet, még soha nem esett ennyire nehezemre a tanulás. Képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, s titkon öt percenként Jay felé sandítok, hogy lopjak egy-két apró pillantást róla. Nem tudom megvonni magamtól a látványt. Olyan nehéz elhinni, hogy itt van nálam… a házunkban… a nappalinkban… itt ül mellettem. Úgy megszólítanám… vagy az ölébe hajtanám a fejemet. Miért… miért vannak ilyen gondolataim?
Dühösen felsóhajtva bújok vissza a könyvembe, de tudom, hogy öt perc múlva úgyis lezajlik ugyanez a folyamat, halál pontosan ugyanezekkel a gondolatokkal. Nem akarom megzavarni… végre rávettem, hogy tanuljon. Elég vicces lenne, ha ezek után én lennék az, aki nem hagyja.
Lassú mozdulatokkal lóbálom a lábaimat, ezzel is csupán a figyelmemet próbálom elterelni, kevés sikerrel, s a kényszer, hogy ismét rápillantsak, ismét kísértetiesen erősödik. Milyen hülye ötlet volt meghívni… mennyire hülyeség… képtelen vagyok figyelni, és könnyen el tudom képzelni, hogy ezzel Ő is így van. Gondolom… vajon Ő is így van vele?
Zavartan lapozok egyet a könyvben, tekintetemet a fekete betűk tömkelegére kényszerítem, de arra már képtelen vagyok, hogy fel is fogjam a szavakat. Ez így nem lesz jó… egyáltalán nem haladok, és holnap felelünk ebből.
Halk sóhajt hallok, ösztönösen sandítok ismételten oldalra, tekintetem megpihen Jay vonásain. Szemeit a könyvre szegezve könyököl az asztalon, s ajkaimra mosoly kúszik. Mintha csak vonzana a közelsége, én is felülök, s az asztalra támaszkodva hajolok előrébb, kissé belelesek, hogy melyik oldalon tart. Mi ezzel a fejezettel már végeztünk. Azt hiszem egy-két hete írtuk a témazárót. Nem volt nehéz.
- Hogy haladsz? – Nem bírom ki, úgy érzem képtelen vagyok tovább ellenállni a késztetésnek, hogy hozzá szóljak, szívem hatalmasat dobban, ahogy felemeli rám a meleg, csokoládébarna szemeit. Egy pillanatra a falon csüngő órára sandítok, s mikor tudatosul bennem, hogy már majdnem két órája ülünk csendben egymás mellett, meglepetten kapom vissza a tekintetemet. Olyan kevésnek tűnt… csak úgy elrepültek a percek azzal, hogy újra és újra felé pillantottam. Hjaj… még soha nem töltöttem ilyen hasztalan dologgal az időmet… mégis annyira kellemes. Azt hiszem tényleg megőrjít ez a srác. Imádom…
- Nagyjából kész… - Kicsit bizonytalanul, unottan válaszol, szemeiben egy csepp lelkesedést sem látok a téma iránt. Pedig az ilyen a fejben dől el… ha eldöntöd, hogy igenis érdekel, és ötöst szeretnél kapni mindenáron, akkor a tanulás is könnyebben megy. Tapasztalat…
- Had lássam. – Kíváncsi vagyok, hogy mennyit tudott megtanulni belőle 2 óra alatt…
Felé nyújtom a kezemet, s Ő rezzenéstelen arccal nyújtja át a könyvet s én magamhoz húzva pillantok bele. Még emlékszem a dolgozatunk kérdéseire. Hátha az ő tanáruk is hasonló feladatokat ad…
Szemem sarkából látom, ahogy mellém telepszik, elmosolyodva emelem fel a könyvet, eltakarva előle a információkat. Nem úgy megy az, édesem…
- Nem csalsz. – Apró kuncogással ejtem ki a szavakat, kicsit elfordulva teszem számára láthatatlanná a könyv lapjait, s Ő elvigyorodva figyeli mozdulataimat.
- Én? Dehogy. - Kíváncsi leszek. Hehe. Kezdhetjük is.
Lassan teszem fel a kérdéseket, élvezem, hogy beszélhetek hozzá, hallgathatom a szavait, még akkor is, ha csak töriről van szó. Nagyságrendekkel jobban tetszik, mint mikor némán kellett mellette ülnöm. Nagyságrendekkel… ráadásul még indokom is van, hogy miért nézem Őt, miközben hallgatom a válaszait, s hiába érzek kicsiny csalódottságot, hogy sok kérdésre nem tudja a választ, kissé megnyugtat, kellemes érzéssel tölt el a gondolat, hogy talán azért nem tudja, mert úgy érez, mint én. Talán… talán Ő sem tudott rendesen koncentrálni. Miért örülök neki? Nem tudom… nem kéne…
Az utolsó kérdés után ajkaimat halk sóhaj hagyja el, s viszonylag szigorú arckifejezést erőltetek magamra. Boldogság ide, boldogság oda, ennek jobban kell mennie.
- Ez így nem lesz ötös. – Komoran ejtem ki a szavakat, kissé lemondóan rázom meg fejemet, kibontott tincseim végigcirógatják hátamat, miközben rá pillantok, s egy pillanatra bennem reked a levegő. Az előbb is ilyen közel volt? Nem tudom… mintha…
- Nem is akarok ötöst. – Elvigyorodva, huncut, ellenállhatatlanul édes mosollyal pillant rám, de nem hagyom, hogy teljesen elcsábítson a sármja. Nem. Nem. Ellenállok… még…
A kelleténél kicsit erősebb mozdulattal csukom össze a könyvet, halkan puffannak a lapok, s aprócska mosollyal csapok finoman Jay fejére. Mi az, hogy nem is akar ötöst? Ilyet nem mondunk.
- Ez a baj… tessék olvasd még egy kicsit. – Csak akarni kell, és meglesz.
Felé nyújtom a könyvet, s ahogy csintalan vigyorral kapja ki ujjaim közül, mintha minden porcikám előre érezné, hogy mi fog történni, az izgatottság kellemes bizsergésként árad szét ereimben a hosszú, unalmas, csendes órák után.
Egy heves mozdulattal lök a párnákra, de durvaság egy csepp sincs az érintésben, hangos, jóízű kacaj szökik ki ajkaim közül, ahogy vigyorogva fölém mászik, szemeim végigsiklanak testén, s ajkaimról eltűnik a mosoly, ahogy a vágytól és forró szenvedélytől izzó szempárba nézek, a sóvárgása mintha átmászna testembe, szinte felforr ereimben a vér. Szívem mintha a torkomban dobogna, arcunk egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz. Túl közel… veszélyesen közel.
Elvigyorodik, s a lágy, tüzesen huncut pillantás visszacsalja halovány mosolyomat, testem megborzong a vágytól. Miért… még mindig nem értem, miért reagálok ilyen hevesen csupán egy pillantásra. Csupán a közelségére. Mintha megbabonázna. Úgy érzem, még közelebb akarok lenni hozzá. Még közelebb KELL lennem hozzá… olyan közel, mint még soha senki… első akarok lenni a szívében… a gondolataiban… minden lehetséges módon. Miért? Miért akarom ennyire kisajátítani magamnak? Nem értem…
Közelebb hajol, szinte érzem bőrömön leheletének forróságát.
- Ha így folytatod, anyusnak foglak hívni. – Elvigyorodva állom az élveteg pillantást, ujjaimat lassan, érzékien fonom nyaka köré, lágy cirógatással piszkálom a selymes tincseket.
Nem fogja elvonni a figyelmem a megjegyzéseivel. Nem engedem. A tanulás az első… nem csalsz tőrbe, Jay.
- Nem baj… amíg nem tanulod meg nincs jutalom. – Ajkait játékosan, aranyosan biggyeszti le, de szemei még mindig nevetnek, s nem kell sok idő, hogy szája is ismét széles vigyorra húzódjon.
- Ez így nem ér… túl jól nézel ki, és elvonod a figyelmem. – Szívverésem őrült tempóra vált csupán az aprócska, de annál csábítóbb bóktól, a sármos, élveteg, mégis édes mosoly szinte elkábít, arcomra pírt csalnak szavai, de amilyen gyorsan tudom, elhessegetem a meghatott, zavarodott vörösséget… nem… nem gyengülök el.
- Azt mondod, öltözzek át? – Ismét elvigyorodva suttogom a kihívó választ, végtagjaim előre bizseregnek, szinte biztos vagyok a válaszban. Nem is Ő lenne, ha nem azt mondaná.
- Nem… megtiltom. – Vigyorom kiszélesedik, testemet borzongatóan forró elégedettség járja át, és nem csak azért, mert előre megjósoltam szavait. Annyira… annyira jó érzés a tudat, hogy tetszem neki. Hogy vágyik rám… hogy annyira vágyik rám, hogy ez elvonja a figyelmét. Hogy nem tudja tartani az önkontrollt… annyira jó. Még többet akarok. Még.
- Úgy elég nehéz lesz tanulni. – Kínzó szavaim hatását csak tovább fokozom, ahogy puhán kezdem nyakát, hajtincseit cirógatni, elégedettségem felerősödik, ahogy teste megremeg fölöttem. Úgy érzem, még tovább akarom feszíteni a húrt. Vajon elveszti az önuralmát? Vagy beletörődik? Nem tudom… miért… miért érzem úgy, hogy az elsőre vágyom, mikor legbelül tudom, hogy tanulnia kéne? Hjaj… Jay… fogalmad sincs… fogalmad sincs, milyen erős hatással vagy rám. Talán nem is sejted.
- Én már befejeztem, majd este még átolvasom. – Szívverésem egyre rohamosabb tempóra vált, ahogy ellenkezése nem lankad, kissé oldalra fordítom arcomat, hogy lehelete ne ajkaimat borzongassa, s kijózanítsam magam. Még. Még tovább.
- Jó, de akkor nincs jutalom. – Kicsit megkeményítem tekintetemet, ahogy ismét felé fordulok, szó nélkül hajol közelebb, s néhány röpke másodpercig bennem reked a levegő, majd heves pihegéssel próbálom pótolni az oxigénhiányomat, lehelete bőrömön csapódik le, megborzongok a forróságtól. Elég… már… már én sem bírom tovább.
Ajkaink szinte összeérnek, a cirógatástól testem még forróbbá válik, a vágy felizzik mellkasomban.
- Ne csináld ezt velem. – Hangja szinte könyörgő, ajkaim közé suttogja a szavakat, ujjam finoman feszülnek meg a selymes tincsek közül. Akarom… azt akarom, hogy megcsókoljon. Annyira… annyira vágyom rá. - Légyszi… csak egy kicsit… - Puha, lágy mozdulattal simítja száját ajkaimra, testem ösztönösen lazul el, szinte elolvadok a lassú, hihetetlenül gyengéd csóktól, szempilláim egy röpke pillanatra megrezzennek, majd békésen hunyom le szemeimet, hogy kiélvezzem a kellemes, elsöprő forróságot. Jay… annyira jó érzés, mikor megcsókol.
Nyelve óvatosan cirógatja végig ajkaim vonalát, megborzongok, ahogy az égetően forró, puha, nedves testrész ellentmondást nem tűrően, mégis gyengéd simításokkal tök ajkaim közé, halkan felsóhajtva adom meg magamat a perzselő vágy késztetésének, s ő az apró rés kihasználva töri át a bizonytalan gátat. Testem szinte felforr, ahogy nyelve ajkaim közé simul, a mozdulatok egyre gyorsabbak és éhesebbek, szinte észre sem veszem, már hátam alá nyúlva ölel magához, melleim kemény mellkasához simulnak, melyből árad, süt a forróság, gerincemen áramütésként cikáz végig a remegés. Nem bírom… még… még akarok.
Erős, heves mozdulatokkal simítja végig testemet, érintése birtoklóan erőszakos, szerelmesen gyengéd, s testem vadul megreszket karjai között, szemeimet résnyire kinyitva próbálok a szemeibe nézni, de látásomat elhomályosítja a vágy. Túl sok… túl fülledt… túl forró… túl kellemes… túl… izgató.
Szinte felsóhajtok, mikor keze nyakamra simul, lágyan cirógatja bőrömet, s én remegve kapaszkodom vállaiba, szinte olvadozni kezdek, ahogy szépen-lassan lelassítja a csókot, s édesebb, puhább mozdulatokkal kábít, ajkai halkan válnak el számtól, megborzongok, ahogy nedves bőrömet simítja a tüzes lehelet.
Lassú, lomha mozdulattal emelem fel szemhéjamat, a bódultság ködje lassan oszlik elmémről, testem még mindig meg-megborzong, s tekintetem csupán egy leheletnyi szemrehányást vagyok képes vegyíteni, már ez is minden erőmet felemészti. Legszívesebben folytatást követelnék… de nem lehet… nem… nem vonhatom el a figyelmét a tanulásról.
- Rossz voltál… ezért nem kapsz csokis kekszet… - Tekintetünk találkozik, szemeiben kaján, pajzán vigyor tükröződik, s én kuncogva suttogom a szavakat. Annyira tetszik ez a pillanat… a közelség, a közvetlenség… csak vele tudnám ezt elképzelni. Senki mással… csak vele…
Kicsit feljebb csúszva ölelem át, testünk egymáshoz simul, szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, mikor Jay alhasánál keményen dudorodó testrészt érzek hozzám simulni, ereimben szinte egyszerre fagy meg és forr fel a vér, erőtlenül huppanok vissza a puha párnákra… ez… ez az volt, amire… amire gondolok? Nem… nem tudom.
- Ez mi volt? – Halkan, szinte némán ejtem ki a szavakat, arcom szinte lángol, zavartan sütöm le tekintetemet, ujjaim megremegnek a bizonytalanságomtól. Most… most mit kéne csinálnom vagy mondanom? Miért bizsereg minden porcikám? Nem tudom… egyszerűen nem tudom…
Halkan, lágyan sóhajtom nevét, s minden erőlködés ellenére sem vagyok képes felsandítani rá. Még nem… miért lett ilyen forróság a szobában? Vagy csak a testem lángol?
- Azt hiszem… kimegyek a mosdóba. – Halkan ejti ki a szavakat, hangjából nem tudok semmilyen érzelmet kiolvasni, de szavai hallatán mégis tágra nyílnak szemeim… valahogy olyan… távolságtartónak tűnt… vagy… vagy képzelődöm? Nem akarom, hogy azt higgye, hogy zavar… nem… nem zavar… zavarba ejt, mert még soha nem voltam hasonló helyzetben… de ez azt jelenti, hogy vágyik rám… nem? Ez azt jelenti, hogy a teste is bebizonyította a vágyát… ugye? Akkor ez… ez egy jó dolog. Nem szeretném, hogy félreértse.
Megállítom, mielőtt eltávolodhatna tőlem, puhán húzom vissza, pedig magam sem tudom, mit akarok igazán, tekintetemben már-már sajnálkozó kérlelés csillan.
- Ne… - Halkan sóhajtom a rövid, leheletnyi szót, ajkai lágy mosolyra húzódnak, tekintetéből semmit nem tudok kiolvasni a gyengéd érzelmeken kívül, s a szerelem forrón izzik fel mellkasomban, ahogy a vállamra hajtja fejét, a pántos póló szabadon hagyja vállamat, így lehelete bőrömet simogatja, borzongást váltva ki testemből. Jay…
Remegve emelem fel a földről a kezemet, hogy a barna tincsek közé csúsztassam ujjaimat, de az utolsó pillanatban megtorpanok a mozdulatban, kezem visszahullik a puha párnára testem mellé… nem… ezzel nem segítenék…
- Sajnálom. – Halk sóhajától elszorul szívem, ujjaim görcsösen markolnak egy párnát. Ne… ne kérj bocsánatot… - De elég nehéz visszafognom magam. – Kicsit megmoccan, szavai forró pírt lehelnek arcomra, s felsóhajtok, ahogy ajkai végtelenül lágy csókot hintenek nyakamra, szinte elkábít az érzés, lábaimat kissé össze kell szorítanom, hogy elhessegessem a lüktető bizsergést combjaim közül. - Főleg ha ilyen szexis, kirívó rucit kapsz fel. – Felsóhajtok, ahogy ajkai nyakamat cirógatják beszéd közben, a lehelete szinte perzseli bőrömet, s képtelen vagyok tovább ellenállni a késztetésnek, ujjaimat puhán csúsztatom vállára, szinte magamhoz húzom. Nem… nem bírom távol tartani magam tőle. Nem tudom, mi történik velem… nem tudom… de már nem is érdekel. Ez az érzés… még többet akarok ebből a forró bizsergésből.
Egy lassú mozdulattal emeli fel a fejét a vállamról, tekintetünk forrón összekapcsolódik, szemei tisztán tükrözik a vágyat, melyet teste is bizonyított, s megremegek a szenvedélytől, mely a csokoládébarna szemekben csillog. Vonz… túlságosan vonz… ellenállhatatlanul csábít magához. Mit teszel velem, Jay?
Egy váratlan mozdulattal emelem fel a fejemet, ajkaimat puhán, lágyan simítom Jay szájára, egy rövid, heves, meggondolatlan csók után kijózanodva hajolnék el, de ajkaink épphogy elválnak egymástól, Ő egy újabb, hosszabb csókot követel. Fejem visszasüpped a párnákba, s Jay szenvedélyesen vad mozdulatokkal tapad ajkaimra, s mielőtt még észrevennék, kezeim hátát simítva húzzák közelebb magamhoz. Mit… mit művelek? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nagyon jó.
Érzem, ahogy hozzám simul merevedése, de a tartózkodást, a félelmet, a zavart a vágyódás és az izgatottság vörös, átláthatatlan ködként fedi el, testem megfeszül, ajkaim közül halk sóhaj szakad ki, mely megszakítja egy röpke pillanatra az egyre mélyebbé váló csókot. Elhajol ajkaimtól, tekintete elhomályosul a vágytól, s megremegek a pillantásától, ahogy apró, leheletnyi csókokat lehel bőrömre arcomon, egészen nyakamig, testem remeg az érintésektől, ujjaim hajába bújnak ahogy egyre lejjebb csúszik.
Szabad keze puhán csúszik egyik mellemre, gyengéden érinti, testem megborzong, ajkaimat egy hangosabb sóhajként hagyja el neve, s szemeim tágra nyílnak, ahogy szája gyengéden simítja fedetlen mellkasomat, csókokat lehelve felhevült bőrömre. Szívem hangosan, zihálva zakatol, ujjaim megfeszülnek tincsei között ahogy keze végigsiklik hasamon, forró ujjai pólóm alá csúszva érintik bőrömet, s egyszerre remeg meg testünk.
- Jay, n… - Mielőtt kiejthetném a rövid, ellenkező szócskát, szája ajkamra tapad, a forró, követelőző csók teljesen elkábít, nyelve izgatóan játszadozik nyelvemmel, félig lehunyt szemeim kipattannak, ahogy ujjai a melltartóm alá nyúlva csúsznak mellemre, ajkaimon hangos sóhaj szalad ki. Gerincemen újabb forró villámcsapásként cikázik végig a vágy, lábaimat egyre szorosabbra zárom. Nem… képtelen vagyok… képtelen vagyok megállítani. Nem megy… annyira jó… annyira forró. Még ha tudom is, hogy túl korai… még ha tudom is… képtelen vagyok rá.
- Kate… - Halkan, zihálva szólal meg, ahogy elhajol a szenvedélyes csókból, ajkaim megremegnek, kábán nyitom ki szemeimet, ujjai lágyan simítják mellbimbómat, s minden mozdulatától összerándul testem. – Folytathatom? – Rekedtes hangjából üvölt a vágy, a sóvárgás, az izgatottság, kissé megremegve leheli a kérdést, melynek mélyén mintha néma könyörgés bujkálna, ujjaim ellazulnak, ahogy a szerelem forrón olvasztja fel merev végtagjaimat, s megborzongva bólintok lehunyt szemekkel, arcom mintha parázslana a pillantásától. Jay… nem játszol igazságosan… tudod… tudod, hogy nem tudok nemet mondani neked. Tudod…
Könnyedén csúszik fel rajtam a felső vékony anyaga, hátamat ösztönösen emelem fel, mintha csak segítenék neki a mozdulatban, testem megborzong a gondolattól. Nem tudom, mi történik velem, de akarom. Többet akarok belőle… azt hiszem…
Reszkető ujjaimat szám elé csúsztatom, ahogy a vékony sportmelltartót feltűrve szabadítja ki melleimet, kínzóan lassú, leheletnyi mozdulattal simítja végig bőrömet, ujja megakad mellbimbómon, s én ajkaimra harapva szorítom még erősebben a számra tenyeremet. El sem hiszem, hogy ezt csináljuk. Képtelen vagyok elhinni…
Visszafojtottan nyögök fel, ahogy nyelve követi ujjai érintését, szemeim tágra nyílnak, fejemet erősen nyomom a párnába, hátam kicsit felemelkedik, ahogy lassú kényeztetésbe kezd, szinte mozdulni sem tudok a remegéstől, s testem ismét megfeszül, ahogy szabad kezével a hasamat lágyan végigcirógatva csúsztatja ujjait a rövidnadrág könnyed anyaga alá. Görcsösen összeszorított lábaim mintha ösztönösen ellazulnának a gyengéd simítástól, ujjai a vékony, nedves selyembugyin keresztül simítanak végig, ujjaim mögül egy kissé hangosabb nyögés szabadul ki, ahogy erősebben érint. Ajkai még mindig mellemen játszadoznak, ujjaival puha érintésekkel kínoz, és ahogy a forró ujjak bugyim alá csusszannak, kába szemeim tágra nyílnak, testem ismét összerándul, majd megfeszül, s ajkaimon szinte halk sikkantásként tör ki az ösztönös ellenkezés.
- Jay! Ne… - Reszkető ujjaim a hajába túrnak, ahogy visszamászik arcomhoz, kezeivel testem mellett támaszkodva tartja meg magát fölöttem, látom, ahogy tekintete egy pillanat erejéig végigsiklik félig fedetlen testemen, s most először érzem igazán meztelennek magamat.
Tekintetünk találkozik, ahogy közelebb húzom magamhoz, minden porcikám reszket, s úgy érzem, képtelen lennék megfogalmazni a jó szavakat. Nem tudom mit mondjak… nem tudom, mi az, amit nem értene félre… én… élvezem az érintését… szeretem, mikor ezt csinálja, de… de túl közel vagyunk a szexhez… túlzottan közel, és én még nem vagyok készen rá. Még fel sem fogtam igazán, hogy együtt vagyunk.
Szemeimet vékony, alig észrevehető könnyfátyol borítja, kissé lesütöm tekintetemet, ahogy alig hallhatóan szólalok meg.
- Sa… sajnálom… én erre… még nem vagyok kész… - Arcom mintha égne, s megborzongok, mikor lágyan simítja az arcomra ujjait, puhán tereli magára tekintetemet, s én elmerülök a vágytól, a szerelemtől csillogó szemekben. Jay… Jay… annyira szeretném neked adni magamat… annyira szeretném, hogy veled legyen az első… csak félek. Még… túl korai. Ugye megértesz?
Ujjai megremegnek arcomon, teste is megborzong, ahogy egy lassú, rövid csókkal nyugtat meg, miközben finoman húzza vissza a pólómat, ajka arcomat súrolják, cirógatják ahogy még mindig rekedtes hangon megszólal.
- Ne… ne mond ezt… én sajnálom… túlságosan elragadtak az érzéseim… - Homlokunkat egymásnak dönti, halkan pihegve nézünk hosszan, mélyen egymás szemébe, orrunk finoman simul össze, s ajkaimra, bizonytalan mosoly kúszik, ujjaim gyengéden cirógatják tincseit. Annyira… annyira jó… ezek szerint megérti. Igen. Érzem, hogy már nem kell sok idő, és kész leszek rá. Csak még egy kicsit… vajon utána más lesz a kapcsolatunk? Egyáltalán meg fog valamit változtatni? Nem tudom… nem merek belegondolni, hogy elveszíthetem azt, amink most van. Ezt a közvetlen, gyengéd szerelmet, ami most van köztünk. Ugye… ugye semmi nem változna?
Hosszú, néma másodpercek telnek el, élvezzük a másikból áradó kellemes melegséget, ajkainkat néha puhán simítja össze, csupán lágy cirógatás, mégis megremeg minden porcikám, testem mintha kiélezetten érzékelne minden apró piciny érintést.
- Kimegyek a mosdóba… - Halkan suttogva emelkedik fel rólam, ajkamra harapok, mielőtt megállíthatnám, arcomat zavartan fordítom kissé oldalra, ahogy bólintok, tekintetemmel makacsul kerülöm ágyékát. Hihetetlen, hogy ezt én váltom ki belőle… hihetetlen, hogy ez mind miattam van… miért érzek különös elégedettséget? Nem tudom…
Testem ismét megremeg, ahogy kimegy a szobából, a lábaimat felhúzva kuporodom össze egészen apróra a puha párnákon, térdeim megremegnek, görcsösen összeszorítom lábaimat, combjaim között még mindig bizsergő lüktetést érzek. Mi… miért nem múlik el ez az érzés? Miért érzem úgy, hogy még mindig sóvárgok utána? A fenébe… a fenébe… Jay… nem csak te vagy az, aki képtelen csillapítani a vágyat… nem csak te érzed ezt…
Másnap reggel fáradtan nyitom ki szemeimet, mikor megszólal az ébresztő, lassú, lomha mozdulatokkal mászom ki az ágyból, ajkaimra álmodozó mosoly kúszik, ahogy eszembe jut a tegnap délután. Jay… a végén sikerült rávennem, hogy tanuljon még egy kicsit… hehe… ha már megelőlegeztem neki a jutalmat, ez volt a minimum.
A fürdőbe megyek, s még mindig kicsit bódult, ábrándozó mosollyal fogom meg a hajsütő vasat. Eddig kb. kétszer használtam… soha nem gondoltam olyanokra, hogy kinézet… főleg nem suliban… végül is… nem mindegy, hogy hogyan nézünk ki az iskolában? Úgyis tanulni járunk oda… most már… most már úgy érzem, hogy nem mindegy. Talán Jay miatt van? Igen. Egészen biztos.
Miután sikeresen hullámossá varázsoltam a fekete tincseket, elégedett sóhajjal sétálok vissza szobámba, s egy rövid farmernadrágot húzok magamra, egy fehér, szűk pántossal, fölé pedig az egyik kedvenc lenge, nyári blúzomat, ami kivillantja az egész vállamat. Bizonytalan, elégedett mosollyal pislogok a tükörbe, de percről percre egyre hülyébben érzem magam. Mi a francért művelem ezt? Hiszen… nem mintha el kéne csábítanom… már megtettem… úgymond. Ennyire bekattantam volna tőle? Vagy csak azt akarom, hogy büszke lehessen? Nem tudom… csak azt tudom, hogy még soha nem vágytam rá ennyire, hogy jól nézzek ki.
A suliban sok tekintet fordul felém, de nem igazán lepődök meg… tegnap fedtük fel a „titkunkat” Jayyel… azt hiszem, ilyenkor még frissnek számít a pletyka.
Miután végighallgatom Lizzy dicséreteit, hogy milyen csinos vagyok és a haragos lehordást, hogy miért csak egy pletykából kell megtudnia, hogy Jayyel összejöttünk, el is kezdődik az első óra, s még soha nem éreztem ilyen hosszúnak, ilyen unalmasnak egy tanórát. A többi óra is hasonlóan telik, kissé ábrándozva, de azért fél füllel figyelmesen hallgatva meredek a táblára, ajkaimon halovány, alig észrevehető mosoly honol.
Az utolsó óra után lassú léptekkel sétálok át Jay termébe, s ajkaimra harapok, mikor megpillantom. A padja mögött ül, a székével a falnak dőlve támasztja a lábait a pad szélének, s elmélyülten beszélget valamiről a haverjával, kezei édesen mozognak, ahogy gesztikulál, ajkaimra mosolyt csal csupán egy pillantás is, s Ő nem vesz észre, mikor lassú léptekkel átvonulok a termen. Egyre több tekintetet érzek magamon, s mikor Jay padja mellé érek, apró mosollyal ülök fel oldalasan az asztalra, tekintetünk találkozik, s elnémulva pillant rám, ajkaira rögtön mosoly húzódik, s a lábait lecsúsztatva pattan fel a székből, szívverésem felgyorsul a figyelmes, lelkes reakciótól. Ennyire fontos lennék? Vagy csak a meglepettség miatt van? Nem tudom… szeretném azt hinni, hogy az első…
Elém lép, szinte a lábaim közé állva lehel egy rövid puszit ajkaimra üdvözlésképpen, majd halkan, kissé incselkedve szólal meg. Imádom mikor ilyen…
- Csak nem hozzám jöttél? – Egyik szemöldökömet felhúzva csúsztatom ujjaimat a pad szélére, puhán megtámaszkodva dőlök kicsit előrébb.
- Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy sikerült a töri… mielőtt még elszállnál magadtól. – Apró nyelvnyújtással, kissé gúnyosan ejtem ki a szavakat, tekintetemben jókedvű játszadozás bujkál, egyértelművé téve, hogy nem gondolom komolyan, amit mondok… olyan jó újra látni. Még akkor is, ha tegnap találkoztunk... hiányzott...
|
| timcsiikee | 2011. 03. 30. 21:14:13 | #12663 |
Karakter: Jayce Lorelli
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Jay:
Apró mosoly csúszik ajkaira, finom ujjai combomon simulnak végig lágyan, és így néz a szemembe. Komolyan olyan érzésem van lassan, mintha kifordult volna a világ, de így sokkal szebb számomra, mint eddig.
- Akkor ne menj még… - suttogja válaszként, s vigyorogva fogadom az általa kezdeményezett apró csókot, s folytatom kiéhezett hévvel, közelebb húzva magamhoz. Ujjai hajamba túrva kapják le rólam a sapkát. Közelebb vonom magamhoz, szinte teljesen ölembe húzom, majd mintha villámcsapás érte volna, úgy tol el magától nem túl erősen mégis utasítón, és pihegő arcán némi bizonytalanságot látok.
- Vagyis… inkább menj tanulni… a tanulás a legfontosabb… igen… - hebegi zavart sóhajjal, mire kiszélesedik mosolyom, és halk nevetés nélkül sem bírom ki. Kifejezetten tetszik, hogy sikerült így megszédítenem. Így igazságos, mert ő is ezt tette velem.
Egyik kezem derekára simul, még közelebb kerülök, majd vállára dőlve szívom magamba édes illatát.
- Nekem nem az a legfontosabb. – dünnyögöm halkan. Kellemes itt pihenni, akkor is ha a közelségétől pulzusom magasan szárnyal.
- Jay… - ejti ki halkan nevem, érzem ahogy arca kissé hajamba bújik majd ajka is érint finoman egy pontot. - Nem akarom, hogy miattam kapj rossz jegyet… - felegyenesedek, hogy újra szemeibe tudjak nézni, s nem csak számmal, tekintetemmel is bűvölhessem ajkait.
- Nem miattad lesz… - mivel eddig is tanulhattam volna, de nem sok kedvem volt. Ilyen az n formám, az utolsó pillanatra hagyom. Előrébb hajolva lopnék egy újabb csókot, de hátrálva nem engedi, és szigorú vonások villannak fel arcán, és szemében.
- Dehogynem. – kimászva az ölelésből felém áll így felnézek rá, és szerencsére hogy úgy szobroz mellettem, hogy alakja eltakarja előlem a napot. - Velem bármikor találkozhatsz, viszont erre a dogára most kell tanulnod… - poénból akár azt is mondhatnám, hogy olyan, mint anyám… de talán csak ebben a tanulásra unszolásban. Minden egyébben teljesen más. Egy sóhajjal állok fel én is, visszacsalogatva ölelésembe próbálom elcsitítani benne ezt a nagy tanulásra nógatást.
- De én most szeretnék veled lenni. – mondom halkan kezeim közé fogva arcát, hogy ne kerülhesse el tekintetemet. Először csak közelebb bújik, majd halkan dünnyög mellkasomra pólómon keresztül.
- Akkor… gyere át hozzám… nincs otthon senki, és tudok segíteni a töriben… - érzem ahogy megdobban mellkasom, s belegondolva a meghívásba ez csak fokozza szívem lüktetését. Miért mondta azt, hogy nincs otthon senki? Biztos csak beleképzelem a kényszert.
Bólintok, hisz erre márt nem is igazán lehet válaszolni… hülye lennék nemet mondani.
~*~
A ház már kívülről nézve sem kismiska, és a kert… biztos hogy ők maguk gondozzák? Nem hittem volna, hogy ilyen helyen él és hogy így… Igaz még egyszer sem képzeltem el, de akkor is meglepő.
Mielőtt kinyitná az ajtót, zavart pillantással fordul felém.
- Öm… ez az első alkalom, hogy valakit vendégül látok, szóval… - csak élveteg vigyorral figyelem. Annál jobb… ezek szerint én vagyok az első, aki láthatja „szerény kis hajlékát”?
Végigmutatja a házat nagyjából, majd visszaérünk a nappaliba ahol egy kis asztal elé rak fészket… Vicces. Bár perpillanat van ami jobban foglalkoztatja a fantáziámat.
- Hogyhogy nincs egy családi fotó sem? Sehol nem láttam. – pedig még direkt figyeltem is, hátha láthatok róla egy képet, de még a falon sincs nyoma.
- Nem tudom… egyszerűen nincs… nem vagyunk az a fajta család. – különös számomra, mert a legtöbb barátomnak és ismerősömnek van kint, figyeltem már. De mindegy, egyszer úgyis szerzek egy képet. Hehe… Viszont most más dolgom van.
Mögé lépe karolom át hátulról, vállába bújtatva arcomat, tenyerem hasára simul majd lassan felfelé simítva kalandoznak ujjaim, de mielőtt érzékeny területre érnék, visszatolja a garázdálkodó testrészt.
Nem lesz ez így jó Kat-cica… nem kellett volna elárulnod, hogy nincs itthon senki, mert ettől csak jócskán megnőtt az eddigi pihenő sóvárságom. Kissé hátradől miután puszit nyomtam puha arcára.
- Be kéne hozni a táskákat az előszobából… - hehe… sejtettem, hogy nem fogom tudni vele elfeledtetni.
- Igen… be kéne… - két oldalt fogom meg derekát, hogy magam felé fordítsam, de halk kuncogással szakad ki ujjaim közül, majd az előtérbe indul, követem hogy behozzam a saját táskámat.
Amikor kipakolom a ványadt törikönyvet, rögtön a hideg ráz ki, de meglepetten pislogok fel, amikor az ő kezében egy angol könyv bukik fel.
- Nem úgy volt, hogy segítesz a töriben? – érdeklődve hallgattam volna a meséjét, bár magamat ismerve csak az első két mondat maradt volna meg, utána arcának és alakjának csodálásába merültem volna kizárva a külvilágot.
- A töri csak magolás. Majd kikérdezlek… és legalább lesz motivációd a tanulásra… ha jól felelsz, jutalmat kapsz. – ez így nem ér cicám. Gonosz vagy… de élvezem. Jól csinálja, mintha gyakorlata lenne abban, hogyan vegyen rá a seggelős tanulásra. - Kezdj el nyugodtan tanulni, csak átöltözöm. – nem válaszolok semmit, csak figyelem ahogy felcaplat, én meg elkezdek olvasni. De utálom… nem szeretek magolni, bár ha még érdekes is lenne a téma… de a mostani… pff… kit érdekel a húszas meg harmincas években ez a sok gazdasági adat? Egyáltalán ez már történelem? Nem fogom semmi hasznát venni, akkor minek tudnom?
Nagy nehezen egy oldalt elolvasva nagyjából felfogom a lényeget… lehet így kellett volna eddig is tanulnom. Egy idő után hallom meg, ahogy lefelé jön, átszeli a nappalit, először csak fél szemmel sandítok fel rá, majd vissza a könyvre, de ahogy egy pillanatra meglátom milyen ruciba vedlett át. Hirtelen visszakapom rá teljesen tekintetem, fejemmel követem útját, hátrafelé dőlök, ahogy a konyha felé veszi az irányt, majd mikor eltűnik az ajtóban, teljesen hátra vágódom a szőnyegen… Anyám…
Felpattanva követem, látom, hogy a szekrényben a felső polcról próbál elérni valamit. Hangtalan léptekkel kerülök mögé, egyik kezemmel átkarolom másikkal felnyúlok az áhított zacskóért, s egy sikkantással lép hátra, de nekem ütközik.
- Megijesztettél… - oh valóban? Hehe… rossz a lelkiismerete a kisasszonynak? - De azért… köszi… viszont inkább tanulnod kéne… - leteszem a kekszes zacsit az asztalra, magam felé perdítem, majd közelebb hajolok hozzá.
- Nem tudtalak nem követni. – susogom halkan, még mindig kisebb vigyorral méregetve. Vajon azért vette fel mert itt vagyok, vagy minden nap ilyet hord. Ha mindig ilyen van rajta akkor valóban meleg lehet a nagybátyja, hogy eddig nem mászott rá.
- Csak egy egyszerű itthoni ruha… - csalóka mondat, de nem egyszer hallottam már, viszont ő az első, akinek igazán el tudnám hinni.
- Akkor is észveszejtő. – felhevülten lopnék csókot, de tenyerével gátolja meg sunyiságomat, s huncut szemekkel néz fel rám.
- Ne. Mi lesz a motiváció, ha most megkapod a jutalmat? – oh, szóval ez lesz a jutalom? Pedig már éppen kérdezni akartam. De nem rossz… viszont addig már a látvány is egy elő ajándék számomra. - Irány tanulni, Honey. – játékosan nyelvet ölt, tenyere mögött lágy vigyorral nézek le rá, majd mikor már sóhajtok, elhajolva tőle, veszek erőt magamon. Na jó… a kedvéért.
Visszabújok a könyvbe, ő az asztal másik oldalán fekszik hason a párnákon és úgy olvassa saját könyvét. Amikor lapoz egyet sóhajtva felemelem rá tekintetem, majd ott is ragad. Háta finoman ível, feneke domborodik, lábait hol kinyújtja, hol felemeli, de ez csak még jobban fokozza a látványt. Halkan nyelek egyet és erőszakkal görnyedek vissza a könyv felé, leteszem az asztalra, felkönyökölve támasztom meg fejemet, majd egy visszafogott reszketeg sóhajjal lapozok én is.
Unom… szerencsére ha jól csinálom elég ezt a részt megtanulni.
- Hogy haladsz? – csendül fel hangja, felemelve fejemet látom hogy előre dőlve az asztalkán ő is fejét támasztva figyel, idomai kissé kidüllednek, és ismét erőltetni kell szemeimet, hogy arcát figyeljem. Direkt csinálja… tuti… de így lassan átesek a másik végletbe amikor nem a jutalom hajt hanem annak kicsikarása tanulás nélkül is.
- Nagyjából kész – válaszolom unott arccal.
- Had lássam – felém, vagyis a könyv felé nyújtja egyik kezét, odaadom és közelebb ülök hozzá, szinte közvetlen közel, de mellkasát eltakarja a könyvvel és halk kuncogással, mosolyogva néz rám újra. – Nem csalsz.
- Én? Dehogy – vigyorodom el és elkényelmesedem mellette.
Kikérdez, és kábé a felére tudok rendesen válaszolni, segítség nélkül.
- Ez így nem lesz ötös – rázza meg a fejét, fokozatosan, apránként egyre közelebb és közelebb ülök, remélve hogy nem veszi észre… vagy ha mégis nekem már az is mindegy.
- Nem is akarok ötöst – válaszolom vigyorogva, összecsukja a könyvet, majd intőileg fejemre csap vele, de szinte csak simogatás az egész.
- Ez a baj… tessék olvasd még egy kicsit – felém nyújtja a könyvet, de csak hirtelen kikapva ujjai közül ledobom az asztalra, majd egy gyors mozdulattal teperem a párnákra, ahogy felé kerekedem halk nevető sikkantás szökik ki ajkai közül, majd ez rögtön elnémul, ahogy szemembe néz. Felette támaszkodom, próbálok nem ránehezedni, pedig legszívesebben érezném mindenhol. Vészes közelségbe hajolok, de kissé kifejezéstelen arcomra hamar varázsolok újra egy vigyort.
- Ha így folytatod, anyusnak foglak hívni – suttogom halkan, mire elmosolyodik karjai nyakam köré csavarodnak finoman.
- Nem baj… amíg nem tanulod meg nincs jutalom – elkámpicsorodva játszom meg a bánkódottságot, de szemem mosolyog. Nem is tudom sokáig tartani ezt a mimikát.
- Ez így nem ér… túl jól nézel ki, és elvonod a figyelmem. – súgom ismét pajzán mosollyal a szavakat ajkaira. Kihívóan vonja fel egyik szemöldökét, szintén mosollyal ajkain.
- Azt mondod, öltözzek át? – kissé közelebb hajolok így mellkasom övét éri, felforrósodik bensőm ahol hozzá érhetek.
- Nem… megtiltom. – orrunk már összeér, rabul ejtem szemeit és a belőle áradó kedves melegséget.
- Úgy elég nehéz lesz tanulni – ujjai tarkómnál hajamba bújnak, játszadozik a tincsekkel, amitől megborzongok, mintha csak direkt csinálná kínzásomat.
- Én már befejeztem, majd este még átolvasom. – elgondolkodik, egy pillanatra oldalra néz, majd vissza rám.
- Jó, de akkor nincs jutalom – még közelebb hajolva szánk már szinte egymást éri, bőrömet cirógatja lehelete, kissé megfeszülnek izmaim. Túl jó így… mégis vissza akarom fogni magam, nehogy megint túlzásba vigyem, mint a múltkor. De ez most sokkal nehezebb lesz amilyen ruhában van.
- Ne csináld ezt velem – a halk beszéd közben halványan érintem ajkait. Ennyi… eddig bírtam… - Légyszi… csak egy kicsit… - be sem fejezem igazán a mondatot, már finoman ajkaira simulok, lassú csókra hívogatom, s teljesen elkábítva őt is végre sikerül elérnem jutalmamat.
Sokkal édesebb, mint egy két órával ezelőtt. A csók közben óvatosan nyalom meg ajkait, esedező, incselkedő mozzanatokkal kérek bebocsájtást közéjük. Mikor aprót sóhajt, s a csókba reked a lehelet finoman csusszanok a puha résbe, elmélyítem az egyre forróbbá váló csókot, egyik kezemet alá csúsztatom, hogy magamhoz ölelhessem, s mintha ösztönösen felemelné hátát könnyebben simulnak közé és a párnák közé ujjaim.
Még akarok… többet, amíg csak lehet. Másik kezem így szabaddá válik, hogy a jobb karomon már tudok támaszkodni, oldalát simítom végig óvatosan ujjaimmal, derekától leérek combjáig majd lassan visszafelé, oldaláról átsiklik vállára, nyakára és érzem ahogy megremeg. Feltüzel a gondolat, hogy én váltom ki mindezt belőle, és nincs más aki ezt igazán elérheti. Csak az enyém ez a meleg tekintet, csak az enyém ennek a lánynak a gyengédebb oldala. Ő maga is az enyém… magaménak akarom. Érzem, ahogy alhasamnál összpontosul a forró vágy, s mielőtt megérezhetné kissé eltávolodok tőle, de nem szakítom meg a csókot, csak lassan csillapítom le. Hosszú kóstolgatása után a szenvedélyes csókot szelídebbé változtatom, majd kisebb puszikkal fejezem be, és elmosolyodva végük egy elégedett, kaján vigyorral nézek le rá. Olyan szép így… szeretem. Még azt is, amikor felnyitja szemeit, és az enyhe szemrehányás mellett látszik, hogy valójában neki sem volt ellenére. Még szép.
- Rossz voltál… ezért nem kapsz csokis kekszet – kuncogva emelkedik fel kissé, hogy játékosan elpaskolja hátsómat, de ekkor véletlenül hozzásimul ágyékomhoz, és a döbbenettől még én is halkan, fojtottan nyögök fel.
- Ez mi volt? – talán csak odaképzelem hangját, olyan halkan tátogja a szavakat, az édes halvány pír elmélyül arcán, majd visszaereszkedik a párnára, de izgatottan ficereg alattam. Fenébe… Most elijesztettem? Mondhatnám azt, hogy félreérti, de az viszont hülyén hangzana. – Jay… - csak rátesz egy lapáttal, ahogy halkan súgva ejti ki nevemet.
- Azt hiszem… kimegyek a mosdóba – majd lehűtöm magam. Hirtelen állnék fel, de alatta lévő karomra ránehezedik, a másikat finoman fogja meg, s ahogy visszanézek rá, kérlelő tekintete csillog fel rám, képtelen vagyok megmoccanni. Nem értem… de jó érzés.
- Ne – hallom halkan az eddig néma kérést, majd egy szelíd mosollyal görnyedek vissza felé, vállára hajtom fejem, ahol érezhetem az édes illatát, összeszorított szemekkel próbálok másra koncentrálni. Nem könnyű… főleg hogy a gondolataim 80%-át kábé most ő tölti ki, bármire gondolok eszembe jut. Végül csak sikerül… na ezt a szintet tartani kéne.
- Sajnálom… - súgom bőrére, felsóhajt ahogy nyakának érzékeny felületét cirógatja leheletem, s tetszik a reakció, ezért tovább fokozom saját magyarázkodásommal. – De elég nehéz visszafognom magam. – nyakába csókolok, puha bőre kellemes érzés ajkaimnak, pont olyan, ahogy gondoltam… talán jobb. – Főleg ha ilyen szexis, kirívó rucit kapsz fel – elvigyorodom, igaz nem látja, de ahogy elképzelem arcát mondatom hallatán, egyszerűen levakarhatatlanná válik arcomról ez a kifejezés. Túl jó, túl eleven ez az érzés ahhoz, hogy visszafojtsam… és ha már ő hozza ki belőlem rázúdítom mindet, hogy vele együtt lebegjek benne. Kimondhatatlanul rég éreztem magam ennyire élénknek. Ennyire belezúgtam volna? Lehet ezt még én sem hiszem el… de szeretném azt hinni, hogy ez így jó és így marad.
|
| Silvery | 2011. 03. 29. 22:00:48 | #12644 |
Karakter: Kaitlyn Korskii
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Ahogy kiejtem a szót, már lépnék is távolabb, hogy mihamarabb kijussak innen, érzem ahogy arcom másodpercről másodpercre egyre több érzelmet tükröz, s képtelen vagyok elfojtani a mosolyomat, szívem egyre őrültebbé váló zihálása szinte megőrjít. Miért zavar, hogy látják? Hogy néznek? Nem tudom…
- Mikor végzel? – Visszahúz magához, ahogy halkan kérdezget tovább, szinte teljesen magához vonja testemet, lábaival is átkarol, s egy pillanatra tágra nyílnak szemeim a túlságosan is közvetlen mozdulattól, ösztönösen próbálom meg eltolni lábait, de képtelen vagyok minden erőmet beleadni a próbálkozásba. Túlzottan tetszenek az érzések, amik a szívemben kavarognak a közvetlenségétől… a nyíltságától... a fenébe…
Ismét felpislogok rá, a szemei szinte ragyognak, s a könnyed, őszinte, leplezetlen boldogság, ami az arcán tükröződik, az én mellkasomba is beköltözik. Miért… miért ilyen boldog? Miért mosolyog ilyen szélesen? Hihetem azt… hihetem azt, hogy… hogy miattam?
Ajkaimat összeszorítva sütöm le egy pillanatra a szemeimet, majd halkan válaszolok neki.
- Kettőkor. – Ujjai már nem csuklómat szorítják, lágyan, puhán fűzi össze ujjainkat egy pillanatra, vigyora kiszélesedik a válaszom hallatán, a testemet kellemes forróság önti el, bőröm szinte lángol, ahol kezünk egymást simítja.
- Én is… megvársz a portánál? – Némán bólintok, akaratlanul is mosoly kúszik ajkaimra, ahogy ismét a boldogan csillogó szempárba pislogok, s ahogy lazul a lábainak szorítása, finoman hámozom le magamról, majd kissé kelletlenül fordulok meg. Még úgy vele maradnék… ha kettesben lehetnénk. Így jobb, ha gyorsan eltűnök… azt hiszem…
Halkan suttogok egy köszönést, s ahogy elfordulok tőle, arcom ismét rideg és közömbös, tomboló érzéseimet a szívem legmélyére száműzöm. Elég, ha Jay látja a mosolyomat és a tekintetemet… másokra nem tartozik, hogy mit érzek iránta.
Ahogy kisétálok a teremből, végig érzem a hátamba fúródó tekinteteket, szinte égetnek, s fellélegezve lassítok le, ahogy a folyosóra érek. Huh… azt hiszem… ezen is túl vagyok. Az első hullám… nemsokára hozzászoknak… mindig így van, mikor egy új pár alakul, vagy valakik szakítanak. Egy hétig érdekes, aztán lecsillapodnak a kíváncsiskodó tekintetek.
Egy új pár… soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ez történik velem… meglepően kellemes érzés… eddig.
Már majdnem a termünkhöz érek, mikor a nevemet hallom magam mögül, s az ábrándozásból, a boldog álmodozásból kizökkenve fordulok meg, s egyik szemöldökömet felhúzva pillantok a mögöttem álló Carenre. El is felejtettem…
Pár másodpercig némán nézünk farkasszemet, dühtől szikrázó tekintettel pillant rám, az én szemeimben csak közömbös unalom és enyhe kíváncsiság csillan. Nem tudom, mi baja, de jobb, ha gyorsan mondja, mert mindjárt becsöngetnek.
- Igen? – Megtöröm a csendet, hogy szólásra bírjam, s ő még mindig dühös tekintettel fonja össze a kezeit a mellkasa előtt.
- Érzel egyáltalán valamit iránta? – Összehúzom a szemöldökömet, de arcom nem rezzen. Miről beszél? Miért járnék vele, hogy nem éreznék semmit? Teljesen megbolondult? – Vagy csak azért csináltad, hogy a párod legyen a strandröpin? – Szemeim tágra nyílnak, de a meglepettséget alig egy pillanat alatt rideg közömbösség veszi át. Tényleg megbolondult. Soha nem csinálnék ilyet valakivel, csak azért hogy velem legyen egy versenyen… pf… lehet, hogy magából indul ki. – Tudom, hogy bármire képes vagy a győzelemért. Lefogadom, hogy nem is érdekel Jay… - Halkan, némán sóhajtok fel, de nem mondok semmit. Nem mintha kötelességem lenne bizonygatni neki, hogy mit érzek… ráadásul ahogy elnézem, minden szó falra hányt borsó lenne. Ha nem akarja elhinni, akkor úgysem fogja, még akkor se, ha ezt mondom. Felesleges időpazarlás. Tudok egy sokkal gyorsabb megoldást.
- Semmi közöd hozzá, hogy mit érzek. Engem választott. Törődj bele. – Rideg, kissé gúnyos hangon ejtem ki a szavakat, tekintetemben irritált türelmetlenség csillan, és nem várom meg, hogy válaszolhasson, faképnél hagyom és pontosan a csengő megszólalásának pillanatában lépek be a terembe. Remélem gyorsan kiheveri. Nem hiszem, hogy túl komoly érzései lennének Jay iránt… akkor már régebben megpróbálkozott volna nála…
Leülök a helyemre, összefonom a kezeimet a mellkasom előtt, s elmerülök a kavaros gondolataimban, mellkasomba különös, kellemetlen érzéseket csal a gondolat, ahogy elképzelem Jayt és Carent együtt. Nyilván jobban ismeri nálam, hiszen az osztálytársa… ráadásul egész jóban vannak. Több időt lehet vele… miért idegesít ennyire a gondolat?!
Nyugi Kate… téged választott… te vagy a barátnője, nem Caren… igen. Így van.
Az utolsó óra után elköszönöm Lizzytől, majd sietős léptekkel hagyom magam mögött a termet, s alig egy-két perc múlva már a portánál is vagyok. Még nincs itt…
Halkan felsóhajtva pillantok a falon csüngő órára, testemet különös izgatottság járja át. Együtt tölteni az időt suli után… ez annyira… tipikusan párokhoz illő időtöltés.
Elmosolyodva fonom össze a kezeimet mellkasom előtt, testem egy pillanatra összerezzen, ahogy Jay elém vágódva ugrik le a lépcső korlátjáról, eleven, vidám mosollyal pislog rám.
- Hy, Honey. – Szívverésem egy másodperc alatt ugrik az egekbe, és nem csak az ijedtségtől. Ajkaimra először csak visszafogott mosolyt csal a különös érkezés, majd ahogy végtelenül édes vigyorral fordítja kissé oldalra a sapiját, önkéntelenül is felnevetek. A mozdulattól néhány hajtincs a homlokára csúszik, szinte a szemei elé lógva keretezik arcát, s lemondó, mégis jókedvű mosollyal rázom meg a fejemet. Valószínűleg ha régebben hasonlót láttam volna tőle, azt mondtam volna, hogy gyerekes és röhejes. Most miért… most miért tetszik ennyire ez az eleven, életvidám mosoly?
- Lökött. – Halkan kuncogom a rövid szót, természetesen csakis pozitív értelemben nevezem lököttnek. Képtelen lennék negatív jelzőkkel illetni. Már nem megy… pedig régen profi voltam benne.
Zavartan fordulok el, hogy elrejtsem az egyre ellágyuló tekintetemet, az ajtóhoz lépve siklatom ujjaimat a kilincsre, s egy pillanatra ledermedek, ahogy ismét érzem a hátamhoz simulni Őt, az ajtó magától kinyílik előttem, s huncut mosollyal pislogok fel Jay kezére.
- Tudom, hogy egyedül is megbirkózol vele, de… - Majdnem ismét felkuncogok szavaitól, ajkaimra széles mosoly kúszik, ahogy felidézem a régi emlékeket. Milyen őszintén gyűlöltem akkor… vagyis… azt hittem, hogy gyűlölöm. Most más nem vagyok biztos benne, hogy valaha igazán utáltam e Őt. Szerintem csak szerettem volna utálni… és utáltam a tényt, hogy képtelen vagyok utálni Őt. Heh…
Hátrapillantok a vállam fölött, tekintetünk találkozik, szemeiben csintalan mosoly villan, s én ajkaimra harapok finoman, majd elmosolyodva köszönöm meg. Ő az első ember, aki mellett úgy érzem, muszáj kedvesnek lennem… annyira vágyom rá, hogy lássam a mosolyát, hogy képtelen vagyok rideg lenni vele… még akkor is ha a megszokás ezt sugallná.
Mellém sétál, s testemben egy röpke pillanatra megfagy a vér, ahogy finoman simítja keze ujjaimat, szívem kihagy egy ütemet, hogy utána még hevesebb, őrült, forró dübörgésbe kezdjen, kezem megremeg markában, de gyengéden engedem, hogy összefűzze ujjainkat, ösztönösen körbenézek, mintha csak abban reménykednék, hogy nem sok tekintet szegeződik ránk, de csalódnom kell. A legtöbb embernek most ért véget a tanítás, páran az udvaron üldögélnek a baráti társaságaik körében, páran most szállingóznak ki a főkapun, s úgy érzem, mintha a diákok többsége minket nézne. Biztosan paranoiás vagyok. Igen… biztosan…
Kizökkentem magamat a gondolataimból, s kissé tétovázva fordulok Jay felé, halkan szólítom meg.
- És… hova is szeretnél menni? – Lassú léptekkel sétálunk végig az udvaron, kérdésem hallatán Jay felém fordul, hosszú másodpercekig rajtam felejti tekintetét, arcom mintha felmelegedne a pillantásától, s kérdő pillantásom láttán halkan válaszol.
- Én is pont ezt akartam kérdezni. – Ahogy kiérünk a kapun, az udvaron ücsörgő diákok eltűnnek a szemünk elől, elmosolyodva pislogok fel Jayre, s Ő hirtelen áll meg, majd egy lassú mozdulattal lép elém. Szívverésem ismét felgyorsul, ahogy finoman állam alá csúsztatja ujjait, arcom már perzsel, ahogy gyengéden rabul ejti ajkaimat, s puha, édes, visszafogott csókot lehel rájuk. Lassan nyitom ki szemeimet, ahogy elhajol tőlem, ajkaim forrón bizseregnek az érintéstől, elpirulva sütöm le tekintetemet. Gyűlölöm, hogy ilyen könnyedén eléri, hogy elolvadjak tőle. Túlságosan… túlságosan hevesek ezek az érzések… arra késztetnek, hogy amennyire csak tudom, eltitkoljam előle őket. Nem akarok gyengének és kiszolgáltatottnak tűnni. Még akkor sem, ha igazából az vagyok.
- Neked van ötleted? – Elmosolyodom, kissé hátrébb lépve próbálok megszabadulni a testéből áradó égető forróságtól, ami szinte vonz magához.
- Mivel te hívtál meg, így azt hittem van ötleted. – Egyik szemöldökömet felhúzva, de őszinte mosollyal ejtem ki a szavakat, tekintetén látom, ahogy elgondolkozik, majd ismét a rabul ejti szemeimet, ahogy válaszra nyitja ajkait.
- Ha itt átvágunk egy parkon, be tudunk ülni a kedvenc cukrászdámba. – Fejével az előttünk elterülő park felé int, hívogató mosollyal lép mellém, ujjait lassan, finoman húzza el, s épp kérdőn pillantanék fel rá, mikor a derekamra simítja kezét, s így húz közelebb magához, testünk szinte összesimul oldalról, ahogy lassú léptekkel egymás mellett sétálunk a virágba boruló, zöldellő fák között. Elmosolyodom a kellemes pillanattól, a szellő puhán cirógatja arcomat, nincs hideg, de még a nyári fülledt levegő sem jellemző. Szeretem ezt az időjárást.
Jay hirtelen torpan meg, majd kissé távolabb lép tőlem, s elvigyorodva telepszik fel egy üres pad háttámlájára, majd hívogató tekintettel int felém. – Csüccs. – Elmosolyodva ülök a lábai közé, a combjának dőlve húzom fel lábaimat, majd félig lehunyt szemmel fordítom felfelé arcomat, élvezem, ahogy a napsugarak lágyan, langyosan simogatják bőrömet.
Halk papírzörgést hallok, s ahogy kinyitom szemeimet, a strandröplabda verseny szórólapját pillantom meg Jay kezében. Legalábbis azt hiszem, az az.
- Csak nem a nyári röpi? – Kíváncsian pislogok fel rá, s ahogy a szórólap ismét eszembe juttatja a versenyt, először Caren mai szavai rémlenek fel elmémben, de gyorsan elhessegetem a kellemetlen emlékeket, az alaptalan gyanúsítgatását. Vajon eldöntötte már, hogy jön e?
- De. – Halkan válaszol, s egy könnyed mozdulattal csúsztatja ismét ujjaim közé a szórólapot, s elmosolyodva emlékszem vissza az öltözőben lezajlott beszélgetésünkre. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez lesz belőle… hogy ez történik köztünk… kellemes meglepetés. Hehe.
- És… eldöntötted? – Bizakodón, reménykedő mosollyal pillantok fel rá ismét, s Ő válasz helyett, egy hirtelen mozdulattal csusszan le mellém a padra, s lábait két oldalt lelógatva hajol kissé közelebb hozzám, arcom kipirul a váratlan közelségtől, ösztönösen sütöm le tekintetemet egy röpke másodperc erejéig.
- Szerintem nem kérdés. – Hosszút pislogva mosolyodom el, arcomon elmélyül az égető pír, ahogy puhán simítja fülem mögé néhány tincsemet, ujjai gyengéden, lágyan érintik bőrömet, a mozdulattal óvatosan magához húzza ajkaimat, hogy finoman lehelhessen rájuk hosszú, lassú csókot. A pillanat végtelenül hosszúnak és kellemesnek tűnik, a külvilág megszűnik létezni, csupán az ajkai finom mozgását, és a napsugarak meleg cirógatását érzem, szívem hevesen dübörög mellkasomban. Soha ne legyen vége…
Hirtelen hajol el tőlem, halkan, csalódottan sóhajt fel, s szemeim kipattannak a váratlan reakciótól. Mi… mi a baj? Valamit rosszul csináltam? Vagy… vagy nem velem van a baj? Remélem…
- Mi az? – Értetlenül pislogok rá, zavartan harapok ajkaimra, melyeken még érzem a csókunk finom ízét, szemeimben őszinte kíváncsiság, enyhe aggodalom tükröződik.
- Elfelejtettem, hogy holnap töriből dogát írok, és pár anyagot még nem tanultam meg. – Zavarodott álmosolyt kényszerít ajkaira, tekintetében is csalódottság csillan, s én is kissé elkomorulok szavaitól, ajkaimról eltűnik a mosoly. Kezei megfeszülnek oldalamon, mintha az ölébe szeretne húzni, de nem mozdulok… mégsem mászhatok nyilvánosa az ölébe. Ráadásul nem is olyan messze a sulitól…
Közelebb hajol, orrunk szinte egymást simítja, lehelete lágyan cirógatja bőrömet, s megborzongok, ahogy ujjai végigszántják gerincem vonalát. Ismét csintalan mosoly szökik ajkaira, szemeiben is megcsillan a megszokott, szívdöglesztő sárm, ahogy számra suttogja a szavakat.
- De nincs kedvem hazamenni. – Én is elmosolyodom, hosszú, meghitt másodpercekig mélyedünk el egymás tekintetében, ujjaim maguktól mozdulnak, finoman csúsztatom combjára kezemet, s játszadozva simítom végig, ösztönösen, gondolkodás nélkül suttogom a szavakat.
- Akkor ne menj még… - Váratlanul hajolok kicsit közelebb hozzá, az ajkaink között lévő pár centis távolságot könnyedén csökkentem nullára, lágy csókba hívom ajkait, kezei megtorpannak hátamon, hogy kicsit közelebb húzhasson magához. Felsóhajtva simítom arcára ujjaimat, majd bőrét végigcirógatva csúsztatom kezemet a barna tincsek közé, ezzel a mozdulattal finoman levéve róla a narancssárga baseball sapit.
Szemeim kipattannak, ahogy rádöbbenek, hogy mit is művelek, hirtelen szakítom meg a hosszú, egyre mélyebbé váló csókot, ujjaimat a mellkasára simítva tolom el magamtól, s halkan pihegve fújom ki magamat, tekintetemet zavartan sütöm le. Idióta… idióta… mit művelek? Nem… épphogy az volt a célom, hogy valamennyire elrejtsem az érzéseimet. Ráadásul a tanulás fontosabb. Nem tudom, mi ütött belém… úgy érzem, mintha nem is önmagam lennék.
- Vagyis… inkább menj tanulni… a tanulás a legfontosabb… igen… - Halkan sóhajtom a szavakat, mintha egyaránt magamat is győzködném, légzésem kicsit még akadozik, mellkasán nyugvó kezem alatt érzem a szíve dübörgését, s a forró ritmus nem segít a józaneszem megtartásában. Miért kell ennyire… ennyire szenvedélyesnek lennie? Nem értem a saját érzéseimet és gondolataimat.
Hallom, ahogy halkan felkuncog, de ahogy felpillantok, szemeiben különös komolyság csillan, mintha egy kis keserűséggel vegyülne, ajkai megmozdulnak, de még nem mond semmit, s a furcsán, váratlanul komoly tekintetétől még gyorsabb tempóra vált szívem. Ellentmondást nem tűrő erővel húz magához, a mozdulat mégis óvatosan gyengéd, egyik keze a derekamat öleli, másikkal finoman túr tincseim közé, s szó nélkül hajol le, fejét a vállamra hajtva temeti arcát nyakamba, érzem ajkainak érintését bőrömön, s erősen megborzongok a forró, szikrázó érzéstől, mely végigszalad gerincemen.
- Nekem nem az a legfontosabb. – Halkan sóhajtva szólal meg, szinte alig hallom, mégis sikerül tisztán kivennem a szavakat, szemeim tágra nyílnak, arcom teljesen kipirul, s hálát adok az égnek, hogy épp nem látja arcomat. Kezeim maguktól mozdulnak, a hátát, a vállait simítom, majd finoman a pólójába markolva húzom még közelebb magamhoz én is Őt, testünk szinte teljesen egymásnak feszül, de már nem tud érdekelni az, hogy egy nyilvános park kellős közepén vagyunk. Nem… ebben a világban most csak Ő és én létezünk. Senki más, csak mi ketten.
- Jay… - Halkan lehelem a nevét, arcomat a hajába temetem, mély levegőt véve szívom magamba a jellegzetes, kellemes illatot, amit a teste áraszt magából, tincsei puhán cirógatják bőrömet, s lágy csókot lehelek közéjük, érzem, ahogy megremeg a szoros ölelésben, a visszafogott borzongás engem is megfertőz. Képtelen vagyok elengedni. Képtelen vagyok eltolni magamtól. Miért nem megy? Miért? – Nem akarom, hogy miattam kapj rossz jegyet… - Halkan suttogok hajába, kissé lazul a szorítása, ahogy felemeli fejét, arcomhoz hajol, ajkaink puhán cirógatják a másikét, s suttogva szólal meg, lehelete égeti bőrömet.
- Nem miattad lesz… - Már csókolna is, de ösztönösen húzom hátrébb a fejemet, kicsit elhúzódva keményítem meg arcvonásaimat, a majdnem lehetetlen próbálkozás szinte minden akaraterőmet felemészti. Olyan nehéz akár egy kicsit is rideg tekintettel nézni rá. Annyira nehéz…
- Dehogynem. – Felállok a padról, zavartan tétovázom egy másodpercig, majd visszapillantok rá, tekintetünk találkozik, s ahogy csalódottságot látok szemeiben, úgy érzem, mintha minden védőbástyám egyszerre dőlne rommá… a fenébe. – Velem bármikor találkozhatsz, viszont erre a dogára most kell tanulnod… - Akaratlanul is lágyabb, halkabb, kevésbé határozott hangon dünnyögöm a szavakat, s hátrálok egy lépést, ahogy feláll a padról. Ne… ne ölelj át… ne gyere közelebb… nem akarom, hogy miattam…
Mellém lép, finoman von magához, s ismét puhán hajtja a vállamra fejét, testem megremeg, ahogy minden ellenállásom tovaszáll. Nem játszol igazságosan, Jay…
Ujjaim az oldalára csúsznak, gyengén ölelem én is Őt, s lassan emeli fel a fejét, arcomat kezei közé veszi, s finoman simítja végig bőrömet, majd a hajamat mindkét oldalon kissé hátrébb seperve siklatja tincseim közé ujjait. Arcom szinte ég, s Ő lehajolva simítja ajkait a fülemre, halkan, érzékien lehel bele.
- De én most szeretnék veled lenni. – Ismét megborzongok, ajkaimra zavart, elérzékenyült mosoly kúszik, s ahogy elhajol tőlem, hogy a szemeimbe nézhessen, lesütöm tekintetemet, kicsit közelebb lépek hozzá, hogy a mellkasába fúrhassam arcomat, kezeim hátát simítják puhán, s halkan, szinte alig hallhatóan szólalok meg.
- Akkor… gyere át hozzám… nincs otthon senki, és tudok segíteni a töriben…
Összefont ujjakkal sétálunk a kertvárosi úton, miután leszálltunk a buszról, az ajkamra harapva nyitom ki a kert kapuját, mikor elérjük a házunkat. A rendezett kertben pompázó növények is kezdenek virágba borulni, ahogy közeledik a tavasz, ajkaimra mindig apró mosoly kúszik, ahogy megpillantom a gyönyörű virágokat. Hát… nem véletlenül fizetnek a szüleim a kertésznek, hogy hetente járjon el rendbe rakni… heh…
Felsóhajtok, lassan fordítom el a kulcsot a zárba, de mielőtt kinyitnám az ajtót, kissé zavartan fordulok Jay felé.
- Öm… ez az első alkalom, hogy valakit vendégül látok, szóval… - Félbehagyom a magyarázkodást, mikor látom, hogy elvigyorodik, a kellemes jókedve belém is átáramlik, s kicsit nyugodtabban, apró mosollyal nyitom ki az ajtót, és besétálok az előtérbe. A ház rendezett és hatalmas, hiszen a szüleim jól keresnek… nagyon is… de persze ennek is megvan a maga ára.
Lepakolunk, majd a szobákat megmutogatva vezetem körbe a házban, majd a nappali közepén álló dohányzóasztal mellé dobálok néhány párnát, hogy oda letelepedhessünk tanulni. Nem mintha attól kéne tartanunk, hogy beállítanak a szüleim. Nem szokásuk.
- Hogyhogy nincs egy családi fotó sem? Sehol nem láttam. – A szobában körbepislogva ejti ki a szavakat, tekintetünk találkozik, s én apróbb mosolyt erőltetek az arcomra.
- Nem tudom… egyszerűen nincs… nem vagyunk az a fajta család. – Közömbösen vonom meg a vállaimat, s összerezzenek, ahogy hirtelen terem mögöttem. Észre sem vettem, hogy közelít.
Kezei a hasamra csúsznak, hátulról ölel magához, miközben a bordáimon húzza végig a kezét, ujjai veszélyesen megközelítik melleimet, s megborzongok az intim érintéstől, ösztönösen csúsztatom a kezére ujjaimat, hogy megállítsam a mozdulatban, mielőtt túl messzire menne. Nem mintha igazán zavarna a gondolat… és pont ez az, ami irritál… hogy nem zavarna.
Halkan sóhajtok fel, ahogy lágy puszit lehel arcomra hátulról, elmosolyodva támaszkodom az erősen tartó kezekre, szinte mellkasának dőlve engedem, hogy megtartson, majd kissé kábultan, mégis elégedett, meghitt mosollyal suttogok neki.
- Be kéne hozni a táskákat az előszobából… - Arcomat simító ajkain érzem, hogy elmosolyodik, kezei kicsit még szorosabban ölelnek, és halkan sóhajt bőrömbe.
- Igen… be kéne… - Felkuncogok, ahogy ujjai oldalamra csúsznak, talán nem is direkt csinálta, de a gyengéd cirógatás csiklandozássá vált, s én vidám mosollyal, még mindig apró nevetéssel hámozom le magamról a kezét, majd vigyorogva indulok el az előszoba irányába, s Ő is követ.
Amíg előpakolja a töri cuccát, én az angol könyvet veszem elő, hiszen nekem nem kell törit tanulnom. Furcsa szemekkel pislog rám, majd gyermeteg, huncut mosollyal szólal meg.
- Nem úgy volt, hogy segítesz a töriben? – Én is elvigyorodom, s mivel Ő már leült a párnákra, könnyedén hajolok le hozzá, hogy lágy cirógatással borzoljam össze a gesztenyebarna tincseket.
- A töri csak magolás. Majd kikérdezlek… és legalább lesz motivációd a tanulásra… ha jól felelsz, jutalmat kapsz. – Halkan suttogok a fülébe, a válla fölött pillant fel rám, ajkain kíváncsi mosoly ül, s én visszafogott puszit lehelek ajkaira, s mielőtt csókká nyújthatná, felegyenesedve indulok el a lépcső felé. – Kezdj el nyugodtan tanulni, csak átöltözöm. – Felszaladok a lépcsőn, s a szobámba érve sietős mozdulatokkal kapkodom le magamról a suliba felvett cuccokat, hogy itthoni ruhát húzzak magamra. Kényelmesebb.
Gyors mozdulattal simítom a kilincsre az ujjaimat, majd kissé tétovázva, néma sóhajjal lépek vissza, hogy megnézzem magam a tükörben. Nem hiszem el, hogy ezt művelem… mégis… kényszert érzek rá, hogy jól nézzek ki, ha Ő lát…
Összeszorított ajkakkal nézek végig magamon, a rövid, fehér short és a vékony, sárga, pántos felső kiemeli a karcsú alakomat, s mások elégedettek lennének a látvánnyal, de én idegesen fonom össze a kezeimet a mellkasom előtt. Ez nem túl ribancos? Más kérdés, hogy mindig ilyenben vagyok itthon… de… mi van, ha félreérti, és azt hiszi, hogy kelletni akarom magamat, vagy valami? Basszus… nem akarom, hogy hülye libának nézzen.
Összefont karokkal járkálok pár másodpercig fel-alá a szobában, majd irritáltan nyomom le a kilincset. Tényleg kezdek bekattanni, hogy ezen aggódok. Bahh… ez annyira… nem én vagyok. mit művelsz velem, Jay?
Mindegy… remélem nem érti félre… hiszen nyáron még sokkal kihívóbb ruhákban járnak az emberek. Bizony… nem nagy cucc… azt hiszem.
Lassú léptekkel megyek le a lépcsőn, látom, ahogy a könyve felé görnyedve bújja a lapokat, s nem zavarom meg, szó nélkül sétálok meg a nappaliba, majd a szobán keresztül át a konyhába, hogy keressek magunknak egy kis nasit.
Kinyitom a felső szekrény ajtaját, s elmosolyodom, mikor megpillantok egy csomag csokis kekszet a legfölső polcon. Lábujjhegyre állva nyújtózkodom, hogy elérjem, s apró sikkantás szökik ki az ajkaimon, mikor hirtelen Jay egyik keze a derekamra siklik, másik kezével könnyedén, nyújtózkodás nélkül szedi le a zacsit.
Testem megremeg az érintésétől, majd egy lassú mozdulattal fordulok meg, óvatosan sandítok fel rá.
- Megijesztettél… - Halkan suttogom a rövid szemrehányást, ajkaira huncut, édes vigyor kúszik, s én érzem, ahogy olvadozni kezdek belülről. Utálom, mikor ezt csinálja… - De azért… köszi… viszont inkább tanulnod kéne… - Lerakja a pultra a zacsit, így a másik kezét is a derekamra tudja simítani, teljesen szembefordít magával, s hátrálnék, de fenekem, már így is a pult széléhez simul.
- Nem tudtalak nem követni. – Vigyorogva suttogja a szavakat, ahogy közelebb hajol, érzem, hogy kipirulok, ujjai felkaromra csúsznak, lágyan simítják végig a meztelen bőrt, s megborzongok az érintésétől. – Jó a ruhád. – Orrunk egymást simítja, ahogy halkan leheli az édes, zavarba ejtő bókot, ujjaim finoman csúsznak a barna tincsek közé, de még magam sem tudom, hogy távolabb akarom e tartani magamtól, vagy épp az ellenkezője.
- Csak egy egyszerű itthoni ruha… - A szemeimet kissé lesütve sóhajtom a szavakat, s képtelen vagyok rá, hogy eldöntsem, örülök e, hogy ezt vettem fel. Annyira jó érzés a tudat, hogy tetszem neki… akaratlanul is boldog elégedettséggel tölt el… viszont nem az volt a cél, hogy elvonjam a figyelmét.
- Akkor is észveszejtő. – Hallom, hogy vigyorog, megremegek szívem vad kalimpálásától, arcomat felemelve merülök el a vadító, csillogóan barna szempárban, s ahogy közelebb hajol, hogy megcsókoljon, csupán az utolsó pillanatban kapcsolok, s ajkaira simítom tenyeremet, megállítva fejét a mozdulatban.
- Ne. Mi lesz a motiváció, ha most megkapod a jutalmat? – Vigyorogva lehelek egy apró puszit a homlokára, hangom viszont komoly és ellentmondást nem tűrő. Most nem veszel rá, Jay. Még a legcsábítóbb, legvonzóbb, legsármosabb, legédesebb nézésed sem puhít meg. – Irány tanulni, Honey. – Elvigyorodva nyújtom ki a nyelvemet, s finoman bújok ki a szoros ölelésből.
|
| timcsiikee | 2011. 03. 28. 22:12:38 | #12623 |
Karakter: Jayce Lorelli
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Jay:
Lassan bennem is lecsillapodnak a kedélyek, ahogy a filmet nézve csak lassú cirógatással tudom magam mellett, kisebb ölelésbe bújva. Rég éreztem már ilyet, de úgy érzem kissé hiányzott, viszont… most valami más is társul a kellemes érzés mellé. Talán most először gondolom azt, hogy valóban egy olyan van mellettem, aki… különlegesebb, mint más. Közel sincsenek hozzá azok a lányok, akik a suliban tudnak „körül rajongani”. Az is jó érzés, egy ideig vicces is és élvezhető, de… ez más… még nem tudom igazán megfogalmazni.
Egy idő után érzem, hogy mellkasomra simítja kezét, simításának nyomán érzem hogy felforrósodik bőröm, és ez lassan egy helyre összpontosul bennem. A lusta mozdulatokból lassan hevesebben alkotok, ahogy felterelem magamhoz tekintetét, látom hogy álmoskás, de nem hagyom, hogy itt aludjon el mellettem, pedig kihasználhatnám a helyzetet, ha elbóbiskol… például nem ébresztem fel aztán felajánlom aludjon itt… érdekes is lenne.
Homlokából félresimítom a tincseket, homloka szinte forró ahogy szám hozzáér, de első gondolatom nem az, hogy talán beteg lehet… egyáltalán nem.
Kíváncsian pislog fel, s kihasználva a csalogató mozdulatot előrébb hajolva ismét elrabolhatom ajkait. Hátára döntöm, felé görnyedek de egy pillanatra sem engedem el, egyre jobban érzem körülöttünk füllednek a szoba levegőjét, és ez szinte szürke ködöt ereszt elmémre, egyre közelebb akarom érezni magamhoz, s a csókot mélyítve is ezt bizonyítom.
Magamhoz húzom, nyelvem lassan a puha ajkak közé csúszik, de ahogy hevesen sóhajt fel, és pihegve pillog fel rám, látom szemeit megremegni. Már megint túlzásba vittem?
- Jay… - halkan hallom ujjai mögül nevemet, amit idő közben szája elé csúsztatott, mintha csak ezzel is távol akarna tartani magától - Túl… túl gyors…
Vállgödrébe temetem arcomat, izmom megfeszül, ahogy picit távolabb próbálok megtámaszkodni felette. Sejtettem… de nem tehetek róla. Sokkal hevesebben hozza belőlem azt mint eddig bárki más. Mondhatnám, hogy Ő tehet róla, de az sem lenne igaz.
- Tudom… - dünnyögöm halkan bőrébe. Olyan illatos… bódító, és ez a ruha rátesz, ahogy kiemeli alakját. Nem mintha eddig nem vettem volna észre, de most hogy már szabadon és szertelenül tudom szemügyre venni, azóta egyre vonzóbb számomra. Lassan hülyének gondolom magam, hogy eddig nem vettem észre, pedig már egy ideje azért csak ismerem akkor is, ha nem láttam olyan sokszor.
Mellé fekszem és úgy figyelem tovább, felül az ágyon, de egy pillanatra sem hagyom figyelmen kívül
- Lehet, hogy most mennem kéne… - mondja halkan, és már felállva indulna is ki, de hirtelen ülök fel, csuklója után kapok, hogy egy kisebb vigyorral csalogassam vissza magamhoz.
- Sajnálom… - súgom halkan, kezei mellkasomról kalandoznak el lassan egészen hátamig, míg nem egy ölelésben találom magam. Forró… vagy inkább csak kellemes, de kissé sem rideg… egy ölelést nehéz annak nevezni.
- Jay… - hangjából azt hallom mintha mosolyogna, és az utóbbi időben ezt sokkal jobban el tudom képzelni. Láttam már a mosolyát, láttam hogy milyen ha kicsit jobb a kedve… de szeretném látni azt is, hogy milyen, ha igazán szívből mosolyog. Vajon látta már valaki? Biztosan… de én akarok az első lenni, aki ezt a mostani énéből elő tudja csalogatni.
- Ezek után azt hiszem, soha többé nem hívhatlak jégkirálynőnek. – tettetett csalódott sóhaj szökik ki ajkaimon, mire újra rám néz, halk nevetése tölti be a szobát a tévé zaja mellett, ami már inkább csak háttérben lévő aláfestésként hat.
- Pedig úgy szerettem… - visszavág egy hasonló arckifejezéssel, mint amit én produkáltam az előbb felé, picit hátrébb hajol, majd egyik ujja köré csavargatja egy tincsemet. Ironikus… vagyis ennek lehetne mondani. Tényleg az ujjai köré csavart volna? Talán igen… akkor is, ha nem önszántából csinálta… Sőt… ez az igazi. Ebből tudni igazából, hogy amit érez az nem felszínes mint egyeseké, akik szó nélkül vetnék akár az én lábam elé magukat. Ez teljesen más.
- Viszont maradjon a kettőnk titka ez az énem… nem szeretnék felhajtást. – egy pillanatra megfeszülnek izmaim, és most nem az izgatottság visszatartásától.
- De azért nem akarod titokban tartani a kapcsolatunkat… ugye? – kissé magasabb pulzusszámmal ejtem ki a szavakat. Kapcsolat… milyen szépe hangzik így pár óra együttlét után.
Mintha csak el akarna bújni az ölelésemben úgy törleszkedik közelebb, és fejét rázva adja meg némán nekem a választ.
~*~
Három nap… azt hiszem ez azaz időszak, amire azt mondják, hogy ennyi időn belül ha keresed a másikat, akkor az túlságosan a másikra mászást jelenti. Talán egy filmen láttam… vagy anyám egyik sorozatában? Már nem tudom. Végül is… nem kerestem fel a termüknél, viszont eléggé hajtottam arra, hogy talán „véletlenül” összefuthatnánk a folyosón… vagy edzés után.
De valahogy mindig sikerült elkerülnöm.
Lehet kicsit jobb is, így ha hülyeség ha nem az ami abban a filmben vagy valamiben volt, legalább most lehet valamicske értelme is.
A nagyszünetben nincs kedvem kivételesen se a folyosón, sem az udvaron császkálni. Főleg, hogy mióta mindenki látja, hogy újra a régi formámat hozom a héten, újra kezdődik minden elölről. Persze ezt csak hiszik… Igaz én magam kérdeztem, hogy el akarja-e titkolni vagy sem… Jobban mondva megkérdeztem hogy ugye nem akar eltitkolni, és azt mondta nem… de szerintem hogy ha magamtól mondanám el, senki sem hinné el. Lehet még én sem hiszem el igazán, bár ezt betudom a többiek gondolkodásának a befolyásának. A padon ülve fogadom Ray faggatását, de mivel ő is mindent kussban tartott előttem, így én sem tartom érdemesnek arra, hogy első kézből tőlem tudja meg, mi a nagy vidámságom oka. Igaz az máris érdemleges, hogy elsőként vette észre a különbséget a vidám Jay és a boldog Jay között.
Mintha csak megérezném a beléptét, először csak fél szemmel figyelek a jövevényre a teremben, de ahogy azonnal felismerem körvonalát, a beszélgetést félbe szakítva szinte megbűvölten figyelem pár pillanatig, amíg a mellettem lévő padhoz nem sétál Carenhez… Kerülne? Áh… biztos csak képzelődöm. Próbálom Ray-el folytatni a beszélgetést, de nem tudok teljesen odafigyelni, ha a közelemben van. Nem is hogy nem tudok, inkább nem akarok, és jobban érdekel Ő, mint velem szemben ez az álnok tulok.
- A mai edzés elmarad. Az edzőnek valami fontos dolga van, és tanári felügyelet nélkül nem használhatjuk a termeket. – mellettem elhaladva menne kifelé csak egy kisebb mosollyal figyelem lépteit, próbálom egyszerűen, minden mozdulat nélkül magam felé terelni, de ahogy látom nehezen sikerül, de még visszafordul felém - Ez a fiúkra is vonatkozik… nektek sem lesz edzésetek ma… - látom hogy menne tovább, de lábai nem viszik. Győzelem!
- Kat… - szólítom magamhoz halkan, csuklóját megfogva húzom magamhoz, nem zavartatva magam azzal, hogy szinte az összes ember, aki a teremben van felén néz. Leplezve vagy sem, de mindenki ezt teszi. Én mondjuk már hozzászoktam ehhez, így annyira nem zavar, sajnos az ő fejébe nem tudok nézni. Ahogy egyre közelebb kerül elvigyorodom, hogy sikerült ilyen könnyedén magamhoz vonni, majd figyelmen kívül hagyva pár etikai szabályt – ami amúgy sem volt sosem az erősségem – egy apró kis puszit nyomok szájára, kisebb felháborodott pillantást csalva ki belőle, de ha igazán haragudna ezért, szerintem már rég lehordott volna… vagy hasonló.
Érzem a teremben leült döbbenetet.
- Ha úgyis elmarad az edzés, nincs kedved csinálni valamit, Kat-cica? – szemtelen vigyorral nézek tovább a tüzesen fagyos cicaszemekbe, amikbe lassan mosoly szökik, ahogy arcára is.
- Rendben… - a válaszra érzem mellkasomban az izgalmat. Még ki kell találnom hova is mehetnénk, bár rögtön beugrott pár ötlet, viszont sablonos sem akarok lenni.
- Mikor végzel? – kérdem még mindig csuklójánál fogva visszahúzva magamhoz, majd a padról lelógó lábaimat dereka köré csavarom, de látom hogy megint zavarba jön, és nem csak a riadt tekintetből látszik, hanem hogy finoman próbálta lábamat letolni magától, de először csak támaszkodásnak hat.
- Kettőkor. – zsír.
- Én is… megvársz a portánál? – csak biccent így lassan engedem, hogy lefejtse magáról béklyóként szolgáló lábaimat. Elköszön ahogy én is, még pár pillanatig idióta mosollyal révedek az ajtóra, majd Ray felé fordulok vissza… Aki… elég érdekes szemekkel néz. Ahogy mögötte a többiek is.
- Jay… ez most komoly? – szinte förmed rám, még fel is áll a padról, hogy közelebbről vegye szemügyre arcomat, nem füllentek e… Pfehh… hülye.
- Úgy nézek ki, mint aki viccel?
- Belőled még kinézném… - szólal meg mögülem egy hang, és tulajdonosa, Caren felé fordulok – De Kaitlynből nem. – arcán kissé más kifejezést látok, mint a többiekén. Igaz látszik, hogy ő is meglepett, de… nem igazán tudom eldönteni. Valamitől rossz kedve lenne?
- Na látod… én nem viccelek – vigyorgok Ray felé.
- Viszont ezt álmomban sem hittem volna. – szinte csak motyogja halkan Caren, előre biccentett fejjel, majd a padra támaszkodva áll fel – Ha a tanár keresne csak WC-n vagyok – majd kirobog. Furcsa… bár ma… nem igazán figyeltem, sőt a héten sem beszéltem vele igazán… nem is lett volna időm.
Mivel mindjárt kezdődik az óra, leülök a székembe, míg a tanár nem jön addig a pad polcára beakasztom lábaimat, és a székkel a falig dőlök, tarkómon összefűzve ujjaimat.
Az egy dolog, hogy megszoktam a bámulást, de azt hittem legalább az osztály kinőtt már ebből.
- Mi van? – morranok halkan, de még mindig levakarhatatlan vigyorral, mire visszafordulnak saját dolgukra. Most úgy érzem semmi sem ronthatja el a kedvemet.
- Hé, Jay… - bök oldalba Ray – És milyen a… - erősen vállába öklözök, mire felnyög, persze nem ütöttem akkorát, de a széke kissé megmoccant.
- Majd ha te is mesélt a nyuszikádról… haver…
~*~
Még épp kirohanok a slozira mielőtt lemennék a portára, megmosom kezem, nadrágomba dörgölöm, ami úgyis gyorsan megszárad, majd lesietek a lépcsőn, az utolsó sor tömbnél felülök a korlátra és úgy csúszom le, épp meglátom az utolsó méteren, és majdnem pont elé tudok ugrani, széles vigyorral.
- Hy, Honey – sapkám siltjét megfogva rántok rajta egy aprót, mire halkan felkuncog, és ez zene füleimnek. Sőt mintha ettől még jobb kedvem lenne, ha ez lehetséges.
- Lökött – mondja halkan a kuncogás közben, majd az ajtó felé fordul, de egy nagy lépéssel mögé kerülve még pont ki tudom előtte nyitni az ajtót, válla fölött átnyúlva.
- Tudom, hogy egyedül is megbirkózol vele, de… - halkan duruzsolom, vigyorogva figyelem a kellemes reakciót, és ahogy kifele menet hátra néz rám válla felett, olyan látvány, mint egy ideje a képzeletemben.
- Kösz – apró de annál szebb mosoly. Igen… Kint mellé lépve sétálok mellette, csak apró mozdulatokkal csalogatom ujjait markomba, hogy összefűzve ujjainkat tarthassam magam mellett. Nem mintha attól félnék hogy bármelyik pillanatban elszaladna… érdekes is lenne. Inkább ez is egy olyan gesztus amit élvezek és ezzel bárkinek megmutathatom vele együtt, hogy közel áll hozzám.
- És… hova is szeretnél menni? – kérdi felém fordulva tincseit egy laza mozdulattal a válla mögé lökve. Ohm… vajon a kedvemért hagyta kiengedve? Ha igen, ha nem, most valahogy nem csak elégedettség tölt el, hanem… nem is tudom igazán megfogalmazni.
- Én is pont ezt akartam kérdezni – mondom halkabban, mint ahogy szerettem volna, majd a suli kapuján kiérve megállok, ezzel magam felé fordítva őt is, hogy szabad kezemmel álla alá nyúlva kis lehajolással könnyen elérhessem ajkait, de mivel még páran szálingóznak ki a suliból, így megint csak egy apró csókot kap. Közelről nézek a csoki szemekbe, és mint szinte egész nap, mosolyom ismét levakarhatatlanná válik.
- Neked van ötleted? – kérdezek újra én, mire csak elmosolyodik és így húzódik tőlem kissé hátrébb, mintha csak egy bűvkörből próbálna kilépni.
- Mivel te hívtál meg, így azt hittem van ötleted. – hm… jogos. Nos akkor ha nem is valami fényes ötlet, de… csak erre van idő.
Újra elindulunk az általam gondolt irányba, avagy épp az ellenkező, amerre hazafelé szoktunk menni.
- Ha itt átvágunk egy parkon, be tudunk ülni a kedvenc cukrászdámba – lassan, óvatosan próbálom elengedni kezét, hogy mellette sétálva derekára fonhassam kezem.
A parkon keresztül haladva már erősen megcsap a tavasz érzése. Mivel már jócskán benne vagyunk, ráadásul közeleg a nyár, el valahogy még erősebben hat. Jó páran kint vannak, fiatalok és idősek vegyesen. Az egyik üres padnál megállok, és felülve a háttámlára mutatok az előttem lévő helyre. – Csüccs – dobolok az alattam lévő fán, és ahogy oldalasan lábam közé ül, hátát kényelmesen combomnak tudja támasztani. Zsebembe nyúlok, ahogy megérzek valamit, majd előhúzva egy összehajtott papírt találok. Ismerős a színe.
Kihajtva látom csak meg, hogy ez az a szórólap, amit legutóbb az öltözőben adott a kezembe.
- Csak nem a nyári röpi? – kérdi kisebb mosollyal, felhúzva maga elé lábait.
- De – lenyújtom neki a kissé összegyűrt lapot.
- És… eldöntötted? – kérdezi kis mosollyal, amit én sem tudok megállni. Mintha nem lenne nyilvánvaló. Kisebb vigyorral lecsúszom mellé a padon, hogy kényelmesebben érjem el, egymással szembe ülve oldalt a padon kissé érdekes, de legalább könnyen közelebb tudok jutni hozzá.
- Szerintem nem kérdés – kissé közelebb húzom, füle mögé tűrve egy tincset nyarára siklatom ujjaimat, így hajolok arcához, s lassú csókot kezdeményezve hunyom le szemem, hogy kiélvezzem a kellemes előnyári pillanatot.
Alig várom… Nyár… rengeteg szabadidő, szinte azt csinálok amit akarok, nyaralás, és nem kell tanulni.
Bahh…
Kipattannak szemeim, és lassan hajolok el, kissé kelletlen sóhajjal. Látom arcán az értetlenséget.
- Mi az? – kérdezi halkan, és csak most érzem meg, ahogy tarkómnál csiklandozza tincseimet, így még akaratlanul is elmosolyodom a kellemes, borzongató érzéstől.
- Elfelejtettem, hogy holnap töriből dogát írok, és pár anyagot még nem tanultam meg – egy pillanatra elfancsalodva produkálok egy zavart mosolyszerűséget. Szabad kezemmel megpróbálom még közelebb húzni, persze nem sikerül csak azt mutatom vele, mintha azt szeretném, hogy üljön szembe az ölembe. Hátát simítom meg, közelebb hajolok, homlokunk szinte összeér. – De nincs kedvem hazamenni – mosolygok rá, közelről nézve mélyen szép szemeibe.
|
| Silvery | 2011. 03. 27. 21:14:33 | #12595 |
Karakter: Kaitlyn Korskii
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Hamar odaérünk, ajkaimat összeszorítva nézek körül az apró kertecskében, miközben Jay lassú mozdulatokkal teszi a kulcsot a zárba, szívverésem felgyorsul az alig hallható kattanástól, ahogy kinyílik az ajtó. Miért vagyok ilyen ideges? Jayyel… egy szobában… csak mi ketten… még a gondolattól is felforrósodik a testem. De miért?
Nagyot nyelve pislogok a színes virágokra, mintha csak próbálnám elvonni figyelmemet az elkalandozó gondolatokról, s hirtelen rezzenek össze, ahogy meghallom Jay hangját.
- Mi a baj? – Felkapom tekintetemet, ujjaimat összefonom testem előtt, hogy elrejtsem a finom reszketést. Még soha nem éreztem magam ennyire zavarodottnak és… szégyellősnek. Nem tudom, mik járnak a fejemben, de teljesen megőrjítenek a saját gondolataim. Vajon… mit fogunk csinálni?
- Semmi… csak… csak még nem igazán voltam senkinél. – Halkan suttogom a szavakat, oldalra sandítok lágyan, csak hogy addig se kelljen állnom a komoly, sötétbarna tekintet meleg pillantását. Mintha perzselnének azok a szemek. Hjaj… miért nem tudok nyugodt maradni, mikor vele vagyok? Képtelenség…
Egész testem beleborzong, ahogy érintése végigcirógatja arcomat, majd végtelen gyengédséggel, lassú mozdulattal tűr a fülem mögé egy apró, kihullott tincsecskét, a hátamon mintha apró, csiklandozó áramütésekként rohanna végig a perzselő bizsergés. Ujjaim megremegnek a kényszertől, hogy én is megérintsem Őt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen gondolataim lesznek… hogy egyszer pont iránta fogok így érezni. Azt hiszem, ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondta nekem, hogy beleszeretek ebbe a fiúba, a képébe röhögtem volna. Szerelem? Igen… azt hiszem ez az az érzés, amit így hívnak. Ennek kell lennie… de ezt a titkot még megtartom egy ideig magamnak. Még képtelen vagyok szavakba önteni ezt az érzést. Előbb még önmagamnak is be kell vallanom.
- Az jobb, ha azt gondolod mintha csak a nagybátyádhoz mennél át filmezni? – Halkan szólal meg, tekintetemet kissé oldalra fordítom, ahogy elgondolkodom, és vissza kell fognom egy halovány mosolyt… a nagybátyámnál nem kell azon aggódnom, hogy mik történhetnek… rá soha nem gondoltam úgy, mint egy barátra… ő családtag… teljesen más… ráadásul vele soha nem néztem filmeket. Többnyire nem csinálok ilyen felesleges tevékenységeket.
- Az nem olyan biztos. – Halkan, kissé ironikus hangszínnel lehelem a szavakat, s néma, megkönnyebbült sóhaj szökik ki ajkaim közül, ahogy kérdezés nélkül csúsztatja ujjait a kézfejemre, s lassú, nyugodt mozdulatokkal húz maga után a házba.
- Gyere. – Ajkaimat összeszorítva próbálom csitítani szívem észveszejtő dübörgését, s némán, visszafojtott lélegzettel követem. Lerakom a táskámat az ajtó mellé, majd lassan bújok ki a cipőmből, tekintetemmel az előtérrel ismerkedek, s bólintok, ahogy Jay ismét megszólal. - Nézz körül. – Eltűnik az egyik ajtóban, én pedig a nappaliba sétálva nézek körül az otthonos, barátságos helyiségben. Mély levegőt véve igazítom meg a copfomat, majd ujjaimat elgondolkodva simítom végig a bőrkanapé háttámláját, ahogy az egyik szekrényhez sétálok. Ajkaimra halovány mosoly kúszik a családkép láttán, szemeim ösztönösen Jayre siklanak. Milyen édes kisfiú… hehe… azon kívül, hogy megnőtt, nem változott sokat. Azt hiszem ezt a véleményt is megtartom magamnak.
Hallom, ahogy mellém lép, nem emelem fel szemeimet, a boldog családot figyelve szólalok meg halkan.
- Hány éves voltál ezen a képen? – Felpillantanék rá, s csupán ekkor veszem észre, hogy Ő is lehajolt, arcunkat alig pár centi választja el egymástól, tekintetünk találkozik, ahogy szemeim riadtan kerekednek el. Túl… túl közel van.
Automatikusan hátrálok egy kicsit, s Ő elvigyorodik a reakciómon, szívverésem a sokszorosára ugrik. Utálom, mikor így néz rám… utálom, mégis annyira jó.
- Nyolc. – Felegyenesedik, felém int, s én szó nélkül, kicsit lemaradva követem, tekintetemet a berendezésen legeltetem. Takaros kis ház. Kellemes és jó hangulatú… biztos nagyon rendes emberek a szülei… gondolom. Olyan furcsa… igazából szinte semmit nem tudok róla. Nem is igazán ismerem Őt… miért érzek mégis így? Nem tudom. Mindegy…
Követem a szobájába, az ajkamra harapva torpanok meg egy pillanatra a küszöbön, minden olyan idegennek tűnik, mégis különös kötődést érzek. Jay szobája…
Körbenézek, viszonylag nagy rend van, csupán pár füzet és könyv van rendezetlenül a polcokra dobálva, de egy fiúnál már az is nagy szó, hogy se a föld, se a széke, se az ágya nincs teledobálva szennyes ruhákkal. Pedig még csak azt sem mondhatjuk, hogy számított rá, hogy látogató jön. Gondolom…
Kicsit tétovázva, bizonytalan léptekkel sétálok az ágy mellé, majd a szélére ülve helyezem magam kényelembe a puha matracon, csupán a szívverésem felgyorsul a gondolattól, hogy Jay ágyán ülök. Azt hiszem, nem kéne ilyenekre gondolnom… nem szabadna… mégsem vagyok képes kiverni a fejemből. Remélem nem gondolja, hogy… nem… nem hiszem…
- Nem hittem volna, hogy egy fiú is tud rendet tartani. – Halkan, kissé ironikusan lehelem a szavakat, mintha csak próbálnám elvonni a figyelmemet a gondolataimról, s Ő elvigyorodva ül mellém, testemet forró remegés járja át. Miért ült… ennyire közel?
Érzem magamon tekintetét, arcom mintha égne a pillantásától, s zavartan fordulok előre.
- Kösz… - Hallom, hogy mosolyog, szemem sarkából látom, ahogy kissé hátrébb dől, majd érzem, ahogy a matrac besüpped mögöttem. Ajkamra harapva pislogok oldalra, mintha ismét körbepillantanék a szobában, pedig csak az arcomat szeretném elfordítani tőle. - Nem igazán tudom, milyen filmeket szeretsz… nekem sincs sok, de azokból válogathatsz. – Felemelem tekintetemet a mutatott polcra, s ösztönösen, gondolkodás nélkül térdelek fel, kihasználom az alkalmat, hogy indokom van kiszökni a forróvá, fülledté váló közelségből.
Lassan vándorol tekintetem a filmek címein, a koncentrációt szinte lehetetlenné teszi a tudat, hogy mögöttem van, érzem magamon pillantását, enyhén remegő ujjaim a polc szélére csúsznak. Összerezzenek, ahogy mögém térdel, a matrac jobban besüpped a súlya alatt, ujjai derekamra simulnak, majd lassan, gyengéden csúsztatja előre kezét, hogy a hasamnál fogva karoljon át, minden porcikámon reszketeg borzongás fut végig, s félénken emelem feljebb kezemet, ahogy a vállamra simítja állát.
- Na? – Nagyot nyelve kapaszkodom a polciba, majd lassan mutatok két egymás mellett lévő dvd-re, amik érdekesnek tűnnek első ránézésre.
- E közül a kettő közül nem tudok dönteni. – Igazából még vagy a felét nem néztem át, de ha így ölel amúgy is képtelen lennék rendesen dönteni…
Ujjait kezemre simítja, alkaromat végigcirógatva fogja meg gyengéden csuklómat, másik kezével arcomat cirógatja végig lágyan, szinte alig érinti felhevülő bőrömet, mégis könnyedén tereli maga felé elhomályosuló tekintetemet. Mélyen merülök el a hívogató szempár sötét örvényeiben, ajkaimra halovány mosoly kúszik, s hevesen megborzongok, ahogy lágyan, finoman csókolja meg ajkaimat. Kezemet a tokra irányítja, s én görcsösen húzom ki a többi közül, ajkai lassú, édes mozgása elkábítja józan gondolataimat. Maga felé fordít, kezét forrón csúsztatja a derekamra, s én kissé hátrahőkölnék a perzselő hévtől, de a lendülettől elveszítem az egyensúlyomat, s egy hirtelen mozdulattal esek hátra, a puha matrac néma rugózással fogadja testem huppanását, szemeim tágra nyílnak, ahogy Jay fölöttem támaszkodik meg, mielőtt teljesen rám zuhanna. Szívem mintha a torkomban zihálna, nehezen kapkodom a levegőt, mely szinte teljesen felforrt, fülledté, égetővé vált körülöttünk. Remegő ujjaimmal még mindig a DVD tokot szorongatom, s mielőtt ismét egy forró csókkal kábíthatna el, arcom elé kapom a tokot, elbújva előle… ez… ez nekem túl hirtelen történik… túl gyorsan… még fel sem fogtam, hogy együtt vagyunk, már egy ágyon ölel… és ami a legidegesítőbb, hogy legbelül iszonyatosan vonzónak találom a gondolatot. Elég… elég… elég…
Lassan nyitom ki szemeimet, s ajkaimon akaratlanul is halk kuncogás szökik ki, mikor megpillantom a DVD címét. Úgy látom, a pasik tényleg nem tudnak egyszerre két dologra figyelni…
- Mi az? – Hallom hangján, hogy mosolyog, félénken csúsztatom kicsit lejjebb a tokot, hogy rá pillanthassak, az én ajkaimon is jókedvű, boldog mosoly ül.
- Nem is ezt mutattam… - Halkan suttogok, a mosolya kiszélesedik, és lassan támaszkodik kicsit feljebb, már ki is húzná ujjaim közül a DVD-t, de erősebben megszorítom. Felesleges… úgysem hiszem, hogy mellette annyira nagyon képes lennék a filmre összpontosítani. Ráadásul cím alapján amúgy sem lehet dönteni.
- Akkor visszateszem. – Mikor érzi, hogy nem engedem el, egy szemöldökét kissé felhúzva pillant vissza rám, s én halkan szólalok meg.
- Nem… jó lesz… - Felülünk, s én még mindig mosolyogva figyelem, ahogy a DVD lejátszóhoz hajol, és beteszi a lemezt. Lassú mozdulatokkal hátrálok, mintha csak menekülnék előle, de mosolyom egy pillanatra sem tűnik el, s mikor elérem az ágy végét, a támlának dőlve húzom az ölembe a kispárnáját. Felhúzom lábaimat, szinte összekuporodva temetem az arcomat a párnába… érezni rajta az illatát. Töményen… annyira kellemes…
- Örülök, hogy tetszik a kispárnám, de nem viheted el. – Egyik szemöldökömet felhúzva pillantok fel rá, de a mosolyomat képtelen vagyok eltüntetni.
Mellém mászik, izmaim csupán a közelségétől megfeszülnek, s halkan, mosolyogva válaszolok.
- Nem is akartam… - Pedig szívesen ölelném alvás közben… de azt hiszem, ez is azok közé az információk közé tartozik, amiket megtartok magamnak… egyelőre… azt hiszem.
Oldalra fordítom fejemet, úgy irányítva, hogy a copfom arcon csapja, s Ő halkan felnevetve fogadja a támadást, az én ajkaimon is visszafogott kuncogás szökik ki, s még épp időben fogom meg a hajgumit, ami kiscsúszott a copfomból. Sosem szerettem ezt a hajgumit… túl laza… na mindegy.
Amíg a távirányítót keresi, gyors mozdulatokkal próbálom megigazítgatni a kócos, rendezetlen tincseket, ujjaimat puhán húzom végig a tincsek között, hogy a helyükre irányítsam őket. Szinte ledermedek a mozdulatban, ahogy meglátom, hogy engem figyel, ujjaimat visszahúzom, kezeimet az ölembe csúsztatva fordítanám el arcomat, de tekintete rabul ejti szemeimet.
- Így jobban áll. – Lassan fogom fel halkan suttogott szavait, ajkaim megremegnek az apró, visszafogott, mégis hihetetlenül édes bóktól, s elkapom tekintetemet, ahogy érzem kipirulni arcomat, s próbálom még jobban összehúzni magamat. Miért… miért tud ennyire könnyedén zavarba hozni? Miért érzem úgy, hogy elég tőle egy apró dicséret vagy bók, hogy elolvadjak? Miért ver ilyen hevesen a szívem? Nem tudom… nem tudom…
- Indíthatod… - Halkan lehelem az utasítást, a kuncogása csak tovább növeli zavaromat, de ahogy finoman magához húz, a zavarodottság édes, forró érzéssé alakul szívemben. Elmosolyodva bújok hozzá, a vállára hajtom a fejemet, dübörgő szívem szinte megsüketít, mégis élvezem a heves ritmust és a forróságot, ami Jayből árad. Miért kell ilyen jónak lennie? Mindegy… már úgyis feladtam… már úgysem próbálok ellenállni neki.
Keze néha meg-megsimítja hátamat, csupán fél szemmel figyelem a filmet, s ahogy Jay néha megmozdul, pár puha, gesztenyebarna tincs az arcomat cirógatja végig, ujjaimat mellkasára simítva ölelem át én is Őt, a szívének vad, ziháló dübörgése az enyémmel vetekszik, s a hang, az érzés megnyugtat.
Egyre hosszabbakat pislogok, a kellemes melegség és a gyengéd ölelés szinte álomba nyom, de a film mégis fogva tartja fáradt figyelmemet.
Hosszúra nyúlnak a percek, egy kevésbé tudok figyelni, ujjaimmal lágyan, puhán cirógatom mellkasát, szinte játszadozva érintem a vékony póló anyagát, s érzem, ahogy néha megremeg alattam teste… tetszik, hogy ilyen hatással vagyok rá… tetszik, hogy nem csak én érzem ezt. Akaratlanul is örülök, hogy nem csak neki van hatalma fölöttem… hogy fordítva is igaz.
Puha érintést érzek a homlokomon, Jay egy lassú mozdulattal simítja hátra a frufrumat, ajkai lágy csókot lehelnek bőrömre, s én megborzongva emelem fel fáradt tekintetemet, hogy elmerülhessek a forró pillantásban. Még észbe sem kapok, ajkaink ismét összeforrnak, ujjaimat ösztönösen vezetem a selymes tincsek közé, a fáradtság, az álomvilág első fuvallatai feloldják a gátlásom utolsó cseppjeit is. Kicsit lejjebb csúszunk az ágyon, szinte észre sem veszem, hátam már a puha matracba süpped, s Jay felettem támaszkodva csókolja ajkaimat.
Halkan, kissé zihálva kapkodom a levegőt, ahogy elhajol tőlem, ujjaimmal még mindig tarkóját simítom, s mielőtt még gondolataim helyreállhatnának, kihasználom a kellemes, pillanatnyi kábaságot, s fejemet kicsit felemelve folytatom a heves, felforrósodott csókot. Mit… mit művelek? Nem tudom. Nem számít. Többet akarok… még többet belőle.
Egyik keze óvatosan csusszan hátam alá, kicsit megemeli testemet, mintha csak így húzna még közelebb magához, testünk szinte összeforr a szoros ölelésben, szemeim tágra nyílnak, ahogy nyelve forrón, gyengéd, mégis szenvedélyes mozdulattal siklik ajkaim közé.
Halkan felsóhajtva szakítom meg a fülledt, túlságosan is hevessé váló csókot, zihálva, enyhe bódultsággal merülök el tekintetében, de képtelen vagyok eltolni magamtól, remegő ujjaimat lassan csúsztatom nedves, bizsergő ajkaimra, miközben a nevét suttogom.
- Túl… túl gyors… - Nem látom arcát, ahogy a vállamra dönti a fejét, teste megremeg, kezeim puhán, óvatosan simítják vállait, szívem kihagy egy hosszú ütemet, ahogy érzem ujjaim alatt megfeszülni izmait. Vajon… vajon már így is visszafogja magát?
Csupán a gondolattól felforrósodik a testem, különös, égető bizsergést érzek a gyomromban, legszívesebben ismét magamhoz húznám, de ellenállok a vad késztetésnek. Miért ilyen hevesek… miért ilyen szenvedélyesek az érzéseink? Hiszen… még csak ma kezdtünk el járni… azt hiszem…
- Tudom… - Halk hangja kissé megreszket, ahogy lágyan sóhajtja a rövid szót, mellém fekszik az ágyra, s én egy lassú, óvatos mozdulattal ülök fel, egy apró simítással teszem rendbe a kócos frizurámat. Ezért… ezért féltem ide jönni… túlságosan forrón izzanak ezek az érzések… félek, hogy nem tudnék sokáig ellenállni. Nem szeretném elsietni… ez életem első kapcsolata… és valószínűleg… ha… minden jól alakul, vele lesz az első…
Nagyot nyelve próbálom elhessegetni a veszélyes vizek felé kalandozó gondolataimat, felsóhajtva lógatom le a lábamat az ágyról, hangom halkan, félénken töri meg az újonnan ránk ereszkedő, kissé feszült csendet.
- Lehet, hogy most mennem kéne… - Bizonytalan mozdulattal állnék fel, s Jay váratlanul csúsztatja ujjait csuklómra, egy határozott, mégis óvatos mozdulattal ránt vissza maga mellé, ajkaimon halk, meglepett sikkantás szökik ki, s mikor meglátom a vigyorgó, huncut szempárt, felnevetve engedem, hogy közelebb húzzon magához, az előbbi feszültség, az apró kételyek könnyedén oszlanak semmivé a forró mosolytól, amivel megajándékoz. Megőrjít… tényleg… lehetetlen haragudni rá… képtelenség… főleg, hogy nem is csinált semmit rosszat. Annyira szeretném átölelni… remélem megérti, hogy még túl korai… remélem… remélem nem haragszik…
Finoman húz magához, ujjai a tarkómra csúsznak, hajamat gyengéden végigsimítva nyugtat meg, halkan, alig hallhatóan lehel fülembe.
- Sajnálom… - Testem megremeg, ujjaim reszketve csúsznak mellkasára, majd finom, lassú mozdulattal siklatom oldalára, majd onnan hátára kezeimet, hogy a pólójába markolva húzzam még közelebb magamhoz, arcomat lágyan temetem vállába.
- Jay… - Hosszú percek telnek el, s minden egyes pillanat tovább növeli a nyugodt biztonságérzetet szívemben. Nem haragszik… megérti, hogy még várni szeretnék. Megérti...
Elmosolyodva szívom magamba az illatát, megborzongok, ahogy gyengéden simítja végig gerincem vonalát, s halkan suttogva szólal meg, hangján hallatszik, hogy ajkain széles vigyor ül.
- Ezek után azt hiszem, soha többé nem hívhatlak jégkirálynőnek. – Hangjába megjátszott csalódást vegyít, s én halkan felnevetve emelem fel a fejemet, mosolygó tekintetünk összekapcsolódik.
- Pedig úgy szerettem… - Kihívó vigyorral suttogok ajkaira, majd kicsit távolabb hajolva folytatom, egyik kezemet felemelve kezdek el Jay előre hulló hajtincseivel játszadozni. – Viszont maradjon a kettőnk titka ez az énem… nem szeretnék felhajtást. – Ajkamra harapva pislogok rá, s Ő apró mosollyal simítja végig arcomat, majd puhán bújnak tincseim közé ujjai.
- De azért nem akarod titokban tartani a kapcsolatunkat… ugye? – Érzem, hogy arcomra ismét pírt csalnak szavai, szívverésem könnyedén szökik az egekbe csupán a gondolattól. Kapcsolat… annyira különösen, mégis csábítóan hangzik… elképzelhetetlen... mégis igaz. Jay és én… soha nem hittem volna, hogy egyszer idáig jutunk… hogy is akarhatnám eltitkolni? Nem… soha…
Elmosolyodva rázom meg a fejemet, ajkaink puhán, lágy visszafogottsággal érintik egymást.
Néma, visszafojtott lélegzettel meredek az előttem lévő füzetre, tekintetemet csupán végigvezetem a sorokon, agyam nem igazán fogja fel a szavakat, de felesleges is lenne, hiszen kívülről fújom az egészet. Mikor nyugtalan gondolataim vannak, mindig tanulok. Elvonja a figyelmemet… és mostanában elég gyakran vannak nyugtalan gondolataim… azt hiszem még stabilabb kitűnő leszek, ha így folytatom.
Halkan sóhajtok fel, kicsit előre dőlve húzom közelebb magamhoz a füzetet, mintha ettől megkönnyíteném a koncentrációt.
Már szerda van… és vasárnap óta egyáltalán nem láttam Őt. Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem szeretném eltitkolni a kapcsolatunkat… mégis… képtelen vagyok rá, hogy csak úgy odasétáljak hozzá. Egyszerűen nem megy… és mielőtt észrevehettem volna, hogy mit is művelek, azon kaptam magamat, hogy kerülöm Őt. Pedig annyira szeretném látni… hiányzik a mosolya… az érintése… a hangja…
Újra felsóhajtok, zavartan, kissé idegesen vágom hátra magam a székben, kezeimet ingerülten fűzöm össze mellkasom előtt.
- Mi a baj, Kate? – Kizökkenek a zavargó gondolataimból, egy pillanatra még össze is rezzenek Lizzy hangja hallatán, s ajkaimra enyhe, visszafogott mosolyt erőltetve pillantok felé.
- Semmi… - Még képtelen voltam elmondani neki… úgy érzem csupán annyitól elpirulnék, hogy szavakba öntöm a történeteket. Lehetetlen feladat számomra. Mégis hogyan lennék képes kimondani egy ilyen dolgot? Valószínűleg a legtöbb ember el sem hinné, minket ismerve…
- Ugye nem az a baj, hogy elmarad az edzés? Nekünk is jár egy kis pihi, és az edzőnek más dolga van… évente egyszer kibírjuk… - Halkan, kérdő pillantással folytatja a faggatózást, kicsit közelebb hajolva keresi tekintetemet, de én mereven az asztalra szegezem szemeimet.
Nem… nem az a baj, hogy elmarad az edzés… vagyis… ha úgy vesszük, részben igen. Ugyanis az edző engem kért meg, hogy szóljak a többieknek… és hogy… szóljak Jaynek, hogy ez a fiúk edzésére is vonatkozik. Vajon mit fog reagálni, ha bemegyek a termükbe? Csupán a gondolattól borzongató izgatottság járja át a testemet. Annyira vágyom rá és mégis annyira ódzkodom tőle… hjajj… egyszerre szeretném eltitkolni és világgá kürtölni.
Még egy apró sóhaj szökik ki ajkaimon, majd idegesen hunyom le a szemeimet, s egy hirtelen mozdulattal állok fel a székből. Nem hiszem el… nem hiszem el… régen képes voltam józanul gondolkodni. Régen képes voltam rá, hogy ne törődjek vele, hogy mások mit gondolnak vagy mondanak. Most mégis érdekel. Mégis félek, hogy mit fog Jay gondolni… olyan szívesen megkerestem volna már tegnap vagy tegnap előtt… de nem akartam, hogy azt érezze, hogy teljesen rá mászom… vagy mi… azt hiszem… ráadásul… Ő sem keresett engem… miért pont én menjek oda hozzá? Az már persze mellékes, hogy amennyire csak tudtam, elkerültem... hjaj...
Gyors léptekkel viharzom ki a teremből, minden lépés után egyre hevesebb és hevesebb dübörgésbe kezd szívem, s lépéseim egyre csak lelassulnak, ahogy közelebb és közelebb érek a termükhöz. Nem hiszem el, hogy ilyen hatással van rám… nem hiszem el, hogy ennyire izgulok csupán a gondolattól, hogy mindjárt újra láthatom… soha nem gondoltam volna, hogy valaha érezhetek ilyet... hogy én is képes vagyok hasonlóra...
Mély levegőt véve lépek be a terembe, arcomról elrejtem feldúlt, kavargó érzelmeim nyomait, csupán szemem sarkából látom, hogy Jay a padja tetején ülve beszélget a haverjával, egy pillantást sem vetek rájuk, lélegzetvisszafojtva sétálok Caren padjához, majd halk, szokásomhoz híven közömbös hangon szólalok meg.
- A mai edzés elmarad. Az edzőnek valami fontos dolga van, és tanári felügyelet nélkül nem használhatjuk a termeket. – Halkan, de határozottan ejtek ki minden szót, s megkönnyebbülve fogadom, hogy Caren kérdezősködés nélkül bólint.
Ajkaimat néma sóhaj hagyja el, ahogy elindulok az ajtó felé, Jay padja előtt megtorpanok, s kissé félve, de közömbösen emelem rá érzelmek csillogásától mentes szemeimet.
- Ez a fiúkra is vonatkozik… nektek sem lesz edzésetek ma… - Tekintetünk találkozik, látom, ahogy ajkaira lágy, meleg mosoly kúszik, szívverésem az egekig ugrik a szemeiben megcsillanó érzelmektől, s az ösztöneimre hallgatva fordulok meg, hogy elmeneküljek.
- Kat… - Szemeim tágra nyílnak, ahogy halkan ejti ki a nevemet, ujjai a csuklómra fonódnak, megállít a mozdulatban, szinte visszahúz magához, s hallom, ahogy a terem elnémul, a tekintetek többsége ránk szegeződik. Nyilván veszekedést várnak, hiszen… mindig ezt csináltuk… mindig nyilvánosan piszkáltuk, sértegettük a másikat... ha tudnák...
Pillantása elkapja riadt tekintetemet, mosolyából édes, kábító nyugalom árad, ahogy finoman magához húz, s a tarkómra simítja ujjait. Mosolya vigyorrá szélesedik, ahogy ajkaimra lágy, gyengéd csókot lehel, szemeim tágra nyílnak, érzem, hogy arcom kipirul, s hirtelen, de nem durván, nem erőszakosan tolom el magamtól, szemeimben szemrehányás csillan. Mit... mit művel? Hiszen... mindenki... mindenki minket néz. Ennyit arról, hogy ne rendezzünk nagy felhajtást… miért… miért nem tudok mégsem igazán haragudni rá?
Hallom, ahogy mögöttünk sutyorogni kezdenek az emberek, de Jay forró mosolya mintha egy apró, külön világot varázsolna kettőnk köré, s az én ajkaimra is mosolyt csal közvetlensége. Igen… tényleg… azt hiszem, tényleg szeretem Őt. És azt hiszem, ezzel a csókkal most már hivatalosan, nyilvánosan is… egy pár vagyunk...
- Ha úgyis elmarad az edzés, nincs kedved csinálni valamit, Kat-cica? – Vigyorogva, huncut, alávalóan édes tekintettel pislog rám, lemondó sóhaj hagyja el ajkaimat a régi, jól ismert becézés hallatán, de képtelen vagyok nem elmosolyodni a pillantásától. Túlságosan… túlságosan is uralkodsz az érzéseim felett, Jay… talán nem is tudod mennyire… övön aluli minden ütésed… és mégis… mégis boldogsággal tölt el…
- Rendben…
|
| timcsiikee | 2011. 03. 26. 00:57:10 | #12531 |
Karakter: Jayce Lorelli
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Jay:
Nem sokat üt a falra, mégis örömmel figyelem, ahogy jobban csinálta, mint mikor rejtetten figyeltem meg. Valószínű, hogy ezt ő is észrevette. Szorongatja a labdát, majd felém néz, végül óvatos léptekkel közelít felém, majd leül mellém a padra, de az alsó részére. Lehuppanok mellé, de csak egy pillanatra tudom elkapni tekintetét.
- Gondolkodtam… rólunk… - egy pillanatra megfeszül karom, de nem adom jelét semmilyen izgatottságnak. Valamiért kisebb szorongás ül belül, de reménykedem abban, hogy feleslegesen. Hirtelen felpattan mellőlem egy hosszabb hatásszünet után, toporog idegesen, majd felém fordulva állapodik meg egy helyben. - Rájöttem… rájöttem, hogy ennek nincs semmi értelme… képtelen vagyok rá, hogy elfelejtselek. Egyszerűen nem megy… folyton te jársz a fejemben, és ez megőrjít. – feszülten hallgatom, s mivel tekintetét nem tudom elkapni, így csak arcának vonalát figyelem. Még mindig csak sejtelmes a mondat - Ezért… azt hiszem… mindketten jobban járnánk, ha… - lassan kezdem megutálni a hatásszüneteket. - …ha visszavonnám a kérésemet… - aprót felsóhajtva mosolyodok el. - Persze… csak ha nem haragszol rám…
- Kat… - ahogy felemelem kezét ujjai markomba csúsznak. Akkor ez most azt jelenti amire gondolok?
- Várj… még… még nem fejeztem be. – vagy… mégsem? - Viszont… szeretnék kérni valami mást… a visszavont helyett. – kezdek kicsit összezavarodni, bár ez lassan szokásommá fog válni mellette… amit nem bánnék, ha továbbra is lehetne ilyen. Olykor nagyon is kellemes érzés.
- Mit? – most már egyre nagyobb a feszültség, így nehéz türelmesnek lennem, ami eddig sikerült.
- Mindössze annyit… hogy… hunyd le a szemed és lazíts. – megdobban mellkasom, szavaim visszahallása után, legszívesebben szélesen elvigyorodnék, de izmaim kissé megfeszülnek, így csak egy lágyabb mosoly rajzolódik ki belőle. Leveszi rólam a sapkát, engedelmeskedem kérésének. Bizsereg bőröm, ahol ujjai elérnek, majd újra megéreztem végre ajkait sajátomon. Kezeim már maguktól mozdulnak, ahol érem átkarolom, ujjaim nyakára és derekára simulnak, majd ölembe húzva folytatom a csókot, lassan kiélvezve a pillanatot. Talán még sokkal finomabb mint a múltkor, amikor még nem voltam biztos semmiben. Most viszont Ő maga kezdeményezte, már semmi kétségem nincs, csak a kába élvezet.
Lassan elhajolok tőle, és egy teljesen új, sugárzó arcot látok tőle, ami ha nem is széles mosollyal díszített, de árad belőle az a kellemes örömteli érzés, ami belülről fakad. Ezt szemmel nem lehet látni, ezt érezni kell. Ahogy nyakamat karolja, még jobban melegem lesz, persze nem önt el borzasztó forróság, csak amolyan harmonikus. Hajtincseimmel játszadozó ujjairól nem is beszélve.
- Azt hiszem ezt már sokkal előbb meg kellett volna tennem… - mondja halkan, homlokét enyémnek döntve, s csak egy magabiztos vigyorral válaszolok rá.
- Végre valamiben egyet értünk. – pár hónappal ezelőtt elképzelni sem tudtam volna, hogy valaha így fogunk ülni egy padon. Ő az ölemben borzolja hajamat finoman, míg én hátát simítom, és élvezzük az apró kis érintéseket, és úgy ülünk itt mint egy pár. Kimondatlan még ez a szó, de én már úgy érzem, hogy így van.
- De azért ne hidd, hogy teljesen odavagyok érted. – oh hát persze… azok után, hogy már nem először hallottam tőle, hogy csak rám tud gondolni… miért is gondolnék erre? Hehe… fő a magabiztosság ugye?
- Eszem ágában sincs. – szintén egy vigyorral reagálom le. Nem is igazán csinálunk semmit, csak ülünk és csendben élvezzük a másik társaságát. Olyan mintha egy feszült, hosszú morajlás után végre a várva várt nyugodt és idilli állapot ülne le, ami már rég kijárt volna. Egyik keze mellkasomra simul, érzem pulzusomat lágyan visszaverődni tenyeréről. - Most már az orromra kötöd, hogy a közelben laksz e? – töröm meg halkan mégis jókedélyűen a csendet, mire felemeli fejét vállamról.
- Nem… csak a nagybátyám. Viszont a szüleim gyakran nincsenek otthon hétvégenként és olyankor ide jövök. – Szóval annál a… nem is tudom hogyhívjáknál volt? – hát oda nincs kedvem benézni, akkor sem ha tudom, hogy a nagybátyja.
- Értem. Most nálam sincs otthon senki… nincs kedved átugrani? Megnézhetnénk egy filmet. – csalogatom kedvesebb hangnemben, s egy hosszú pillanatnyi gondolkodás után csak bólint.
Felvesszük a táskákat, majd kisétálunk a pályáról. Érdekesen nézhetünk ki, de… pozitívan értem.
- Mellesleg… nem gyakorolni jöttél? – vigyorogva karolom át vállát, puszit nyomva arcára.
- Reménykedtem benne, hogy itt leszel. – mondom ki nyíltan, mire arcán zavar terül el halványan, s élveteg pillantásokkal lopok a pillanatból emlékképeket. Sokkal szebb így az arca, mint komoran. A szemei is mások… és a mosoly.
Ellép mellőlem és karjaimból, egy apró sóhajtásom után viszont utolér és visszalép mellém, majd ujjai enyémek között találnak helyet, megfeszülve fogom meg, de nem szorítom csak tartom. Ez most tényleg meglepett főleg az előző reakciója után.
- Adj egy kis időt, hogy megszokjam ezt a közvetlenséget. – jobban ráfonom ujjaimat övére, majd egy lágyabb mosollyal fordulok előre, elszakadva tekintetétől, s míg hozzánk el nem érünk nem is igazán változik a hangulatom.
~*~
Mikor halk, kulcscsörgéssel kísérve nyitom ki az ajtót érzem, hogy izgatottan toporog mögöttem, s mielőtt kinyitnám az ajtót, csak a kilincsre fonom ujjaimat, és felé fordulok.
- Mi a baj? – kérdem kissé komolyabban, s ekkor látom, hogy alakja előtt összefonva vannak ujjai, ide-da néz, csak amikor megszólítom, akkor kapja felém tekintetét.
- Semmi… csak… - egyik lábáról a másikra billen és vissza. Teljes testtel fordulok felé, ekkor kissé előre biccenti fejét, majd egy apró sóhajjal felnéz rám – Csak még nem igazán voltam senkinél. – épp hogy befejezi a mondatot ujjaim már halántékánál simítanak egy tincset füle mögé, s az apró borzongás még szemeiben is visszatükröződik. Csak elmosolyodom. Nem hittem volna, hogy ennyire elszigeteli magát másoktól.
- Az jobb, ha azt gondolod mintha csak a nagybátyádhoz mennél át filmezni? – lesüti szemeit mintha elgondolkodna, majd pilláin keresztül látom, hogy oldalra néz, de most nem a zavar miatt teszi ahogy látom.
- Az nem olyan biztos – felvonom egyik szemöldökömet de inkább nem kérdezek rá… azt hiszem nem akarom tudni, vagy ha mégis, akkor majd ő maga elmeséli. Lehet, csak túlreagálom gondolatban.
Hátam mögé nyúlva fogom meg megint a kilincset, majd lenyomva lököm be az ajtót.
- Gyere – megfogom finoman kezét és magam után vonom, de nem sokáig, csak épp míg be nem zárom magunk után az ajtót. Leveszem a cipőmet, lelököm a táskát és Ő is hasonlóan tesz, csak finomabb mozdulatokkal persze – Nézz körül – fordulok felé egy pillanatra, míg a konyhába lépdelek a nasis szekrényben keresek valamit, ami elsőre kezembe esik megmarkolom, majd visszamegyek felé, ahogy látom épp az egyik szekrényen lévő családi képeket figyeli. Jaj nekem…
Mire mellé érek már kiszélesedett mosollyal figyel egy képet, először rám sem néz, csak azt figyelve szólal meg halkan.
- Hány éves voltál ezen a képen? – mire felemeli tekintetét, már előre hajolva, alig pár centire vagyok csak arcától, meghökken, és hátrál egy fél lépést.
- Nyolc – mondom komoran, majd elmosolyodva egyenesedek ki, és fejemmel intek, hogy kövessen.
Ilyenkor áldom anyámat az égig, hogy folyamatosan nyaggat a takarítással… főleg ahogy héten csinálta, mert tudta, hogy utaznak el, én meg nem. Bár nálam a rend is relatív fogalom. Igaz nem a szőnyeg a legalsó polcom, de a minden polcon van füzet és könyv szétszórva. Azt sosincs kedvem sorba tenni, meg amúgy is minek ha minden nap használom őket?
Szinte csak lábal lököm be az ajtót, előtte lépek be, és az ágy melletti kis szekrényre teszem a kezemben lévő cuccokat. Leül az ágyra, ami épp nincs olyan szépen bevetve, csak átdobtam rajta a takarót.
- Nem hittem volna, hogy egy fiú is tud rendet tartani. – kihívó, sanda mosollyal vágódom le mellé, szemeit és száját figyelve, majd egész arcát.
- Kösz – a bókot, akkor is, ha cseppnyi iróniával mondta. Hátrébb dőlve úgy támaszkodom meg, hogy tenyerem mögötte süpped a matracba, és kinyújtom lábaimat. – Nem igazán tudom, milyen filmeket szeretsz… nekem sincs sok, de azokból válogathatsz – fejjel biccentek az ágy másik oldalára, ahol a falon egy kisebb polc csüng a DVD-kkel díszítve.
- Hm… - gondolkodva térdel fel, hogy közelebbről is megnézhesse, addig lekapom magamról a sapkát, az ajtó melletti székre dobom, és éppen hogy megmarad a tetején. Ujjaimat hajamba túrva fésülöm ki a borzas tincseket, halkan fújtatok egyet, majd felé fordulok, még mindig csak nézelődik. Rég éreztem már ezt a cseppnyi izgatottságot, ami mindennek az elején terít le teljesen. Mégis egy piszkáló kis feszültség, de a gyümölcse olyan jó lesz. Máris az.
Mögé térdelek, és átkarolom, érzem hogy megborzong így mosolyogva támasztom államat vállára.
- Na? – lassan felemeli egyik kezét, és két egymás mellett lévőre nyomja ujját.
- E közül a kettő közül nem tudok dönteni – hm… Egyik kezemet felemelve az övé felé simítom, és csuklóját fogom meg óvatosan, másikkal felkarjánál nyúlok előre, finoman megsimítom arcát, hogy magam felé tereljem. Egy mély szemkontaktus után, lassan rabul ejtem az egyre finomabbá váló ajkakat, feljebb csúszik kezem övén, irányítom ujját, hogy felül beleakadjon az egyik tokba, és kihúzva a többi közül fogja meg, majd lassan magam felé fordítom testét.
Kezem derekára siklik, másik megszokottan nyakára mintha csak attól félnék, hogy bármelyik pillanatban meggondolva magát szökik el, de nem eresztem akkor sem.
Úgy szorítja a tokot, mintha abba kapaszkodna, a nagy hevességben még hátra is esik én pedig utána, és pont felette támaszkodom meg, teste mellett. Fülledt… szinte forró a levegő. Vissza kell fognom magam, mielőtt ő maga mondja, hogy ez gyors. Én is tudom, csak… akkor sem vagyok fából. Kipirult arcát eltakarva maga elé emeli a DVD-t, s halk kuncogást hallok.
- Mi az? – lejjebb csúsztatja, de csak a szemét látom kivillanni mögüle, ami mosolyog.
- Nem is ezt mutattam – hát… én sem figyeltem oda.
- Akkor visszateszem – megfogom hirtelen, de nem ereszti el, így meglepetten nézek vissza rá.
- Nem… jó lesz – elhajolva tőle mellé ülök le, kezembe adja a tokot, amiből kivéve a lemezt becsúsztatom helyére, és visszaülök az ágyra, aminek már a végében ül, hátát a támlának támasztva. Térdei felhúzva, és egy párnát szorongat. Csak vigyorogva ülök mellé.
- Örülök, hogy tetszik a kispárnám, de nem viheted el – szemrehányó pillantást kapok, ami nagyot veszít éléből a mosoly mellett.
- Nem is akartam – hirtelen fordítja el a fejét, és laza copfja finoman csap arcon, a gumi kiesik belőle, s csak nagyon halk nevetéssel keresem meg a távirányítót, ami pont a kis szekrénykén van kéznél. Megigazítja haját csuklójára húzva a hajgumit, és kissé megbűvölten figyelem amit csak akkor vesz észre, mikor már végzett.
- Így jobban áll – szinte súgom a bókot mire először meglepetten pislog, majd rózsaszín arccal fordul előre, megszorítva a párnát.
- Indíthatod – motyogja halkan, s csak jókedvű kis kuncogással nyomom az indító gombot, miközben felé lévő karomat átvetem válla felett, és magamhoz húzom.
|
| Silvery | 2011. 03. 25. 20:43:54 | #12524 |
Karakter: Kaitlyn Korskii
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Remegve markolom a kilincset, erősen szorítom rá ujjaimat, mintha csak ez lenne az egyetlen kapaszkodóm, testemet különös megkönnyebbülés, kellemes nyugalom váltja fel, ahogy kiejtem a szavakat, mintha jól esne kiadni magamból a gondolatokat, amik napok, hetek óta gyötörnek minduntalan. Már képtelen vagyok… képtelen vagyok magamban tartani.
Testem megfeszül, ahogy kissé közelebb hajol hozzám, érzem, hogy a forró, szinte perzselő lehelete cirógatja tincseimet, testemben felélednek a heves, tomboló érzelmek, amiket hiába próbáltam véglegesen száműzni szívemből.
- És az miért baj? – Ajkai szinte fülcimpámat cirógatják, ahogy halkan, puha, lágy fuvallatként leheli a szavakat, hosszút pislogva merülök el a forróságban, ami a testéből árad. Miért ennyire jó? Miért vágyom rá, hogy így maradhassak? Miért vannak ilyen gondolataim? Hiszen… annyira… annyira jó volt minden, mielőtt megismertem Őt. Tudtam koncentrálni… tudtam figyelni a játékra és nem járt folyton azon az eszem, hogy nem csináltam e irtó nagy marhaságot, mikor durván, kegyetlenül ellöktem magamtól. Hátba támadtam. Vajon haragszik? Igen, biztos… azért… biztos azért beszélt így velem… - Gondolom az nem nyugtat meg, hogy én is így vagyok – Szemeim tágra nyílnak, testem megrezzen egy pillanatra, s ledöbbent tekintetemmel ösztönösen keresném szemeit, de időben rádöbbenek, hogy épp az arcomat próbálom takarni előle. Mi… mit mond? Tényleg? Ő is… Ő is ugyanígy érez? Ő sem tud másra gondolni? Ő is úgy érzi, mintha megőrülne a magánytól, pedig emberek tömkelege veszi körül? Vajon… tényleg? Nem hazudna… nem mondaná, ha nem így lenne. Ennyire már ismerem Őt. Bízom benne. Talán jobban, mint akárki másban. Miért nem tudom mégse elfogadni? Miért lököm el? Talán azért… mert attól félek, hogy ha közel engedem, fájni fog az elvesztése. Igen. Ha már most ekkora űrt okoz a hiánya, mi lesz, ha még közelebb kerülünk egymáshoz, és utána elválnak útjaink? Még jobban fájna? Nem akarom.
- De… ez így nem jó… - Halk, bizonytalan hangom megremeg, fejemet ismét az ajtónak döntöm, ajkaimat összeszorítva próbálom összeszedni kavargó gondolataimat. Gyorsan… gyorsan… miért nem jut eszembe semmi? Miért nem tudok felhozni egy józan, logikus indokot, amivel meg tudnám értetni vele, hogy képtelen vagyok beengedni a szívembe… amivel meg tudnám győzni Őt… nem… nem is Őt kell meggyőznöm. Önmagamat kéne rávennem… önmagammal kéne elhitetnem, hogy soha nem működne közöttünk a dolog… miért vagyok képtelen rá, hogy elhiggyem?
Ujjai puhán simulnak derekamra, megborzongok a lágy, gyengéd simítástól, ajkaimon néma, észrevehetetlen, reszketeg sóhaj szökik ki, szinte felforrósodik körülöttünk a levegő, testem mintha lángolna ujjai nyomán. Érintése közvetlen, mégis tartózkodó és óvatos, szinte olyan, mintha csak tesztelné, hogy meddig mehet el.
A könnyek záporozása már rég abbamaradt, csupán szempilláimon és arcomon csillognak tovább az apró, gyorsan száradó cseppecskék, s mikor szinte a hátamhoz simul, ajkaimra harapva próbálok összpontosítani, hogy elűzzem az émelygést, melyet a közelsége okoz.
- Nem Katy… az nem jó amit te csinálsz. Ne menekülj az érzéseid elől… - Lágyan ejti ki nevemet, megborzongok a kedves becézéstől, hosszút pislogva engedem, hogy teljesen magához húzzon, hátamon tisztán érzem a testéből áradó fülledt forróságot.
- De… eddig sosem volt senkire szükségem. Mindig mindent egyedül értem el… sosem függtem semmitől. Megszoktam, hogy…- Ajkaim megremegnek, egy pillanatra elnémulok, s csupán egy rövid, lélegzetvételnyi szünet után folytatom halkan, megszakítva a saját gondolatmenetemet egy kérdéssel, a szavak, a mondatok, a gondolatok vadul örvénylenek elmémben, s jelenleg képtelen vagyok rendet varázsolni fejemben. - De miért pont most? – Már olyan kevés van hátra… egy év… alig több mint egy év, és kicsit kifújhatom magam… miért pont most kell mindennek romba dőlnie? És ami a legrosszabb, hogy egy ilyen kellemes… egy ilyen boldogító és vonzó érzés tesz tönkre mindent… a szívem mélyén őszintén élvezem minden pillanatát. Minden forró bizsergést, minden bizonytalan remegést… minden szót, minden sóhajt… mindent.
- Figyelj… ne gondolj erre úgy, mintha rossz lenne. Amióta ismerlek mindig egyre jobban és jobban akartam teljesíteni. Ha nem hallgatsz a szívedre, nem fogsz te sem olyan jól játszani… - Megborzongok szavai hallatán, ismét késztetést érzek, hogy felé pillantsak, hogy elmosolyodjak, hogy átöleljem… tényleg? Tényleg jobban akart teljesíteni? Igen… velem is így volt… ösztönzött a vágy, hogy legyőzzem… észre sem vettem azt a pillanatot, mikor már nem legyőzni, hanem lenyűgözni akartam. - Hallottam Carentől. – Kicsit halkabban suttog a fülembe, testem összerezzen a név hallatán, kellemetlen érzéssel tölt el hallani az ajkai közül. Kíváncsi lennék, hogy milyen viszonyban vannak… vajon csak ugratott Caren, vagy tényleg tetszik neki Jay? Tényleg „ellopná”? Nem akarom… nem akarom mellette látni Őt… miért zavar ennyire csupán a gondolata is?
- Érdekes… ő is hasonlót mondott rólad… - Némán lehelem a választ, ujjaim kicsit meglazulnak a kilincsen, de épphogy sikerülne elengednem magam, és végleg elmerülni a forróságban, ujjai gyengéden csúsznak kézfejemre, s minden izmom megfeszül a bizsergéstől, ami végigrohan gerincemen. Halkan suttogja a nevemet, szinte érzem, ahogy arcom kipirul, mintha minden porcikámat lángra gyújtaná hangja. Jay… mit teszel velem?
Finoman hámozza le az ujjaimat a kilincsről, s én elgyengülve engedem neki, hogy gyengéden maga felé fordítson. Minden mozdulata óvatos, kedves, testem mégis megremeg az érintésektől. Már… már nem tudom mit tehetnék, hogy elmeneküljek ez elől az érzés elől. Egyáltalán… abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék rá… vagy hogy igazán akarom e…
- Ki kéne pár napra kapcsolni az agyad… - Hallom hangján, hogy mosolyog, a lágy hangszín szinte engem is kényszerít, hogy kövessem a példáját, de arcom nem rezzen, fejemet kicsit még lejjebb hajtva veszek egy mély, nyugtató lélegzetet. Kikapcsolni az agyamat? Milyen jó is lenne… azt hiszem…
Ujjai finoman érintenek, könnyedén repítik ismét szívverésemet az egekbe, s ahogy gyengéden magához húzna túlzottan nagy a kísértés, hogy szorosan az ölelésébe simuljak. Ajkamra harapva rántom el a kezemet, s erősen, mereven szorítom mellkasomra, mintha csak ezzel akarnám csitítani szívem őrült zihálását, kevés sikerrel. Nehézkesen veszem a levegőt, gondolataim egyre gyorsabban, követhetetlenebbül kavarognak. Képtelen vagyok józanul átgondolni a dolgokat. Lehetetlen…
- Én… nem tudom… - Halkan suttogva adok hangot bizonytalanságomnak, testem megfeszül, legszívesebben elrohannék, de hátam mögött érzem a csukott ajtó figyelmeztető jelenlétét. Nem tudok elmenni… még nem.
Hallom, ahogy ajkait halk sóhaj hagyja el, szívem összeszorul a gondolattól, hogy pont előtte csinálok idegbeteg idiótát magamból. Mások véleménye amúgy sem érdekelne… csak az Övé… miért kell pont így lennie?
- Hagyjuk… nem erőltetek rád semmit. Ha még nem tudod, mit szeretnél, remélem hamarosan rájössz… én tudom mit szeretnék. – Ő… Ő tudja, hogy mit szeretne? Mit?
Egy gyors mozdulattal törölgetem meg a szemem, majd felpillantok rá, szinte elmerülök a meleg, sötétbarna szempárban. Halovány mosollyal nyújtja felém a kezét, s én engedelmesen az ujjai közé csúsztatom a szórólapot, szinte a levegő is bennem reked a kedves pillantástól, amivel végigsimítja arcomat, szavak nélkül erősíti meg a reményemet, hogy nem haragszik rám, hogy többet szeretne, mint a mostani kapcsolatunk. Én is… én is… azt hiszem…
- Még meggondolom, de ahhoz az kell, hogy te is eldöntsd mit akarsz. – Hátrál egy-két lépést, testem megborzong, ahogy végigfuttatja rajtam tekintetét, s ahogy a testéből áradó melegség lassan távolodni kezd, hideg vágyakozás járja át minden porcikámat. Ennyire… ennyire hatással lenne rám? De hogyan? Észre sem vettem, mikor kezdődött. Már nem is emlékszem… egyszer csak azon kaptam magam, hogy folyton rá gondolok… először még önmagammal is elhitettem, hogy csak azért, mert le akarom győzni. Pedig nem… nem… ez teljesen más. - Majd szólj, ha eldöntötted, de ha nem bánod, most felöltöznék, kezd hűvös lenni… - Ajkain kiszélesedik a halovány mosoly, szívem kihagy egy hosszú ütemet a huncut, édesen csintalan mosoly láttán, amit annyira szeretek, zavaromat még tovább növeli az átható, vonzó pillantás. Tényleg… tényleg meg akar őrjíteni? Nagyon jó úton halad.
Még futva végigmérem, mielőtt eltűnik az ajtóban, ujjaim ismét megremegnek, lassan csúsztatom őket a kilincsre. Miért… miért éreztem úgy, hogy át akarom ölelni? Hogy bele akarok borzolni a vizes tincseibe?
Ajkaimra harapva próbálom elhessegetni az ilyesféle gondolatokat, de képtelen vagyok kiverni a fejemből a képet. Vajon… ha több lenne közöttünk, akkor jogom lenne megölelni? Meg szabadna érintenem csak azért, mert olyan kedvem van? Igen…
Felsóhajtva pillantok még egyszer az ajtó felé, amin átsétált a szomszéd terembe, majd lassú mozdulattal nyitom ki az ajtót. Ideje hazamenni… és… átgondolni a dolgokat.
Forrón gőzölgő teával ülök le az erkélyen lévő fonott, kipárnázott székecskére, szokásomhoz híven itt kezdem a napot. Már nincs hideg, s a Nap első sugarai melegen simogatják arcomat, egyre fenyegetőbben figyelmeztetnek a nyár közeledésére. Annyira várom, de… tartok is tőle. Furcsa belegondolni, hogy ez lesz az utolsó nyaram gimisként… ki kéne élvezni.
Halkan felsóhajtva kortyolok a teába, s a nyári strandröplabdáról akaratlanul is Jay jut eszembe. Nem mintha lenne olyan dolog, amiről mostanában nem Ő jut eszembe. Elég gáz… mindegy…
A hétvége nagy részét tanulással töltöttem, ezzel próbáltam elvonni a figyelmemet, több-kevesebb sikerrel, és viszonylag jól is működött addig, amíg el nem fogytak a tanulnivalók. Edzeni kéne… tegnap is kihagytam… Nick kérdezte is, hogy nem vagyok e beteg… de gyűlölöm az érzést, hogy nem megy olyan jól, mint régen. Úgy érzem, mintha örökre elvesztettem volna a képességemet, hogy olyan hidegvérrel és megfontoltan játsszak. Miért nem tudom kiverni a fejemből? Hjajj…
Egy meleg fuvallat kap bele kibontott tincseimbe, tekintetemet a felhőtlen égbolton pihentetem meg. Kicsit hiányzik a tél és a fagyos szellők… a fagyos szellők, amik mintha minden gondolatot kitörölnének a fejemből. Most jól jönne…
Felállok, miközben egy apró korttyal tüntetem el a bögre alján maradt teát, lassú léptekkel sétálok vissza. Szokásához híven, Nick még alszik, így zavartalanul húzhatom magamra az edzéscuccomat, és surranhatok ki a lakásból. Kellemes, hogy most már nem kell melegítő fölső a top fölé.
Hamar odaérek, ajkaimra apró, csalódott mosoly kúszik az üres pálya láttán. Nem mintha arra számítottam volna, hogy itt lesz. Hétvégén soha nem jön… ráadásul most nincs is versenyidőszak, ezért nem olyan fontos a mindennapi gyakorlás.
Visszafogottan sóhajtok fel, egy laza mozdulattal dobom a táskámat a pálya szélén álló pad mellé, majd egy vastag copfba kötöm hajamat, a tincsek vége puhán cirógatja nyakamat.
Alig kell tíz perc, hogy rájöjjek, képtelen vagyok koncentrálni, így pedig csak az időmet pazarlom. Dühösen szorítom meg a labdát az ujjaim között, legszívesebben teljes erőből a falhoz vágnám, de legyőzöm a kényszert. A padhoz sétálok, leülök, és mereven bámulok magam elé. Miért nem megy? Miért vagyok képtelen jól csinálni? Régen olyan egyszerűnek tűnt… egyszerű rutinfeladatok a bemelegítéshez… és most ennyivel bajom van. Vajon meddig fog tartani? Mindig tudtam… mindig tudtam, hogy csak baj van belőle, hogy ilyen dolgokba keveredem. Jay… vajon mit csinálsz most?
Lehunyom a szemeimet, elmémben kicsit nyugodtabban, higgadtabban kavarognak a gondolatok, mint máskor, de még így is képtelen vagyok rendbe szedni őket. Még mindig nem tudom, miért menekülök… olyan jó lehetne… és a játékom ennél csak jobb lehet. Nem tudom… nem tudom mi tart vissza. Félek, de magam sem tudom mitől. Félek közel engedni magamhoz… de miért?
Felsóhajtok, csupán a gondolattól felgyorsul a szívverésem, s zavartan állok fel a padról, képtelen vagyok egy helyben maradni. Ismét a falhoz sétálok, egy erős ütéssel csapom le a labdát újra és újra, de az irányt képtelen vagyok úgy szabályozni, mint régen. Nem számít… amíg lefoglalja a gondolataimat, bármi megteszi. Talán elég gyakorlással képes leszek elérni újra azt a szintet, ahol régen voltam… talán…
Ledermedek, ahogy a labdapattogás monoton zaját egy táska csapódása töri meg, elkapom a felém repülő röplabdát, tágra nyílt szemekkel sandítok oldalra, szívverésem már azelőtt a csillagos egekig szökik, hogy megláthatnám Őt. Éreztem… éreztem a jelenlétét.
- Jay… - Halkan lehelem nevét, szinte kérdőn pillantok felé, mintha nem tudnám eldönteni, valóban itt van e, vagy csak képzelődöm. Már semmiben sem vagyok biztos, ha róla van szó. Mintha minden logikus dolog felmondaná a szolgálatot.
Látja a meglepettségemet, az átható szempár mintha a szívembe pillantana szemeimen keresztül, s mikor meleg mosolya kiszélesedik, zavartan fordítom el az arcomat, remegő ujjaim a fülem mögé simítanak egy kiszabadult hajtincset. Jay… mit keres itt?
- Csak folytasd, nem akartalak megzavarni. – Ajkamra harapva, bizonytalanul fordulok vissza felé, mintha csak ahhoz is előgyűjtésre lenne szükségem, hogy hozzá szóljak. Azt… azt akarja, hogy folytassam? Úgy, hogy néz? Nem… nem akarom, hogy lássa, milyen szörnyű passzban vagyok.
- Te nem akarsz gyakorolni? – Hangom alig hallható, ujjaim szinte a puha bőr anyagába vájnak, ahogy szorítom a drága röplabdát, remegő tekintetemet végigvezetem alakján, ahogy előre dőlve ül a pad háttámláján, az aggodalmas, kételkedő gondolatok könnyedén oszlanak semmivé, hogy nyugodt sóvárgás vegye át a helyüket. Miért van az, hogy ahányszor látom, úgy megérinteném?
- Majd később. – Vigyorogva válaszol, s én kissé bizonytalanul fordulok vissza a fal felé, érzem magamon tekintetének égető forróságát. Miért… miért néz? És miért kelt bennem ilyen kellemes bizsergést a pillantása? Most először vágyom arra, hogy bárcsak még mindig pulcsit kéne venni a pántos póló fölé… kár hogy megsülnék benne…
Feldobom a labdát, tenyerem hangosan csattan a bőrön, s szemeim tágra nyílnak, ahogy az ütés tökéletesen egyenesre sikerül, szabályosan, gyorsan vágódik vissza felém a labda, hogy újra rácsaphassak. Bőrömön még mindig érzem a meleg szempár perzselő pillantását, de már nem zavar, mintha erőt, bátorítást öntene remegő, elgyengült végtagjaimba. Mi…. Mi ez? Miért? Miért megy ilyen jól? Csak annyitól… hogy néz? Hogy jól akarok teljesíteni? Hogy tudom, hogy látja? Nem tudom… nem tudom… lehet, hogy tényleg ez lenne az oka?
Pár ütés után elkapom a labdát, ujjaimat ismét a bőrbe vájva pillantok le rá, szinte magamhoz húzom, mintha csak ebbe kapaszkodnék, hogy legyen erőm megszólalni. Zavartan pislogok párat, majd hirtelen, pár lépéssel megyek a padhoz, és Jay mellé ülök a háttámlának vetem hátamat, miközben térdeimet átölelve húzom fel a lábaimat. Jay még mindig a háttámlán ül, így egy szinttel felettem van, testem megfeszül, ahogy egy lassú mozdulattal csúszik le mellém, oldalra sandítok, tekintetünk csupán egy röpke pillanatra találkozik, de ez is elég, hogy szívem vadabbul dübörögjön.
- Gondolkodtam… - Halkan lehelem a szót, mintha minden hangot hosszan ízlelnék, mielőtt megformálom ajkaimmal. - …rólunk. - Még halkabban lehelem a folytatást, szinte néma sóhajként hat, érzem, hogy elpirulok a gondolattól. Annyira… annyira jól hangzik… „rólunk”… már ennyi azt sugallja, mintha együtt lennénk. Miért tetszik ennyire a gondolat?
Nem válaszol, de a levegő mintha várakozással teli feszültséggel telne meg, szinte megőrjít a levegő fülledtsége, pedig enyhe szellő cirógatja arcomat. Hosszút pislogva próbálom megnyugtatni gondolataimat, de még így sem tudom eldönteni, hogy miként is kezdjek bele a mondandómba. Még soha életemben nem éreztem magamat ennyire tanácstalannak… nem akarom, hogy hülyének nézzen a sok baromság miatt, amik a fejemben kavarognak. Nem vagyok hozzászokva, hogy figyelek rá, hogy mit mondok… soha nem érdekelt mások véleménye… kimondtam, amit gondoltam, és kész… soha nem hittem volna, hogy ilyen nehéz elviselni a vágyat, hogy megfeleljek valakinek… hogy tetsszek....
Érzem, ahogy kicsit megmoccan mellettem, s ettől rádöbbenek, hogy a rövid szünet túlságosan is hosszúra nyúlt, idegesen állok fel a padról, és hogy levezessem a feszültségemet, zavartan járkálni kezdek, kezeimet összefonom a mellkasom elől, majd mély levegőt véve töröm meg a csendet.
- Rájöttem… rájöttem, hogy ennek nincs semmi értelme… képtelen vagyok rá, hogy elfelejtselek. Egyszerűen nem megy… folyton te jársz a fejemben, és ez megőrjít. – Rövid szünetet tartok, megtorpanok Jay előtt, felé fordulok, s kicsit halkabban, bizonytalanabbul folytatom, mintha csak kezdene elfogyni a beszédhez összegyűjtött energia. – Ezért… azt hiszem… mindketten jobban járnánk, ha… - Lehajtom a fejemet, egy röpke pillantást vetek a pad szélén lévő labdámra, mintha azt sajnálnám, hogy nem szorongathatom az ujjaim között, hogy elvonjam a figyelmemet saját szavaimról. Nem hiszem el, hogy ezt mondom… mégis annyira jó érzés. - …ha visszavonnám a kérésemet… - Egészen halkan suttogva fejezem be, kissé félénken pillantok fel újra Jayre, pár másodperces csend ereszkedik ránk, s mikor nem mond semmit, halkan, kétkedve folytatom. – Persze… csak ha nem haragszol rám… - Szemeiben egy pillanatra meglepettséget látok megcsillanni, de a komoly arckifejezés könnyedén válik köddé szavaim hallatán, ajkaira boldog mosoly húzódik, s csupán ennyi elég, hogy én is haloványan elmosolyodjak. Örül? Vajon… örömet szereztem neki? Ugye boldog? Azt akarom, hogy boldog legyen… azt akarom, hogy mosolyogjon. Magam sem tudom, miért ilyen fontos, de szívből vágyom rá.
- Kat… - Felemeli a kezét, kicsit közelebb lépve csúsztatom ujjaimat a markába, bőröm bizseregni kezd, ahol egymáshoz érünk, s mikor látom ajkait szólásra nyílni, megelőzöm.
- Várj… még… még nem fejeztem be. – Még mindig halkan lehelem a szavakat, de kicsit felbátorít a forró érintés, s lassan folytatom. – Viszont… szeretnék kérni valami mást… a visszavont helyett. – Szemei tágra nyílnak, érzem, ahogy egy röpke pillanatra megfeszülnek ujjai, kezem megremeg, ahogy megszakítom testünk érintkezését, remegő ujjaimat összefűzöm magam előtt.
- Mit? – Hangja halk, de határozottabb, mint az enyém, hosszú, néma másodpercekig merülünk el egymás forró tekintetében. Annyira jó… annyira jó érzés, hogy ilyen közel van. Már csak egy kicsi… már csak pár szó, és megérinthetem… miért vágyom rá ennyire? Lehetetlen megmagyarázni… már nem is keresem a magyarázatot, tudom hogy nem létezik. Egyszerűen így érzek. Képtelen vagyok ellenállni a vágynak.
- Mindössze annyit… hogy… hunyd le a szemed és lazíts. – Forró mosollyal suttogom a szavakat, tekintetünk még mindig mélyen összekapcsolódik, ujjaimat finoman simítom a sapkája karimájára, és egy lassú mozdulattal húzom le fejéről, a gesztenyebarna tincsek felborzolódva késztetnek még örömtelibb mosolyra, s Ő lassan teljesíti a kérésemet. Nem mozdulok, csupán a látványtól bennem reked a levegő, puhán, gyengéden simítom végig arcát, lágy cirógatással seprem oldalra a kósza tincseket. Annyira másnak tűnik most… olyan nyugodt és békés… és megérinthetem… végre… végre hozzá érhetek… annyira vártam már…
A lábai közé lépek, kissé le kell hajolnom, hiszen még mindig a padon ül, ajkaimat puhán simítom szájára, szinte csak lágy, kínzó cirógatás, mégis tomboló forróságot ébreszt testemben. Gyengén csókolom meg, ujjaim nyakán kalandoznak tovább, s elhajolnék, de nem enged… észre sem vettem… észre sem vettem, mikor csúsztatta a kezét a nyakamra.
Ujjaim a vállára csúsznak, szinte bele kapaszkodom, miközben Ő magához húz, s az ölébe ülve engedem, hogy teljesen magához szorítson. Lassan válnak el ajkaink, forró, perzselő leheletét még érzem arcomon, boldogan, érzelmektől fűtötten mosolyodom el, ahogy tekintetünk találkozik. Annyira jó… annyira… annyira örülök, hogy volt bátorságom megtenni. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jó érzés egy másik ember közelsége.
A homlokomat az övének döntöm, orrunk szinte összeér, kezeimet a nyaka köré fonva ölelem át, s halkan, mosolyogva szólalok meg.
- Azt hiszem ezt már sokkal előbb meg kellett volna tennem… - Látom, ahogy tekintetében a túlságosan is jól ismert, csalafinta vigyor villan, ajkaimra harapva hajolok kicsit távolabb, ujjaimat a hajába vezetem tarkóján, élvezem, hogy végre érinthetem, s megborzongok, ahogy Ő a hátamat simítja végig.
- Végre valamiben egyet értünk. – Halkan nevetek fel, legszívesebben elsütnék valami velős visszavágást, de tudom, hogy igaza van. Nem kellett volna ennyit gondolkodnom a dolgon… már… már nem is értem… miért menekültem az érzés elől, mikor ennyire jó?
Közelebb hajol, mosolyogva lehel egy rövid, leheletnyi csókot ajkaimra, tekintetünk ismét találkozik, s incselkedve mosolyodom el.
- De azért ne hidd, hogy teljesen odavagyok érted. – Ujjaim visszacsúsznak nyakára, lágyan cirógatom bőrét, s érzem, ahogy teste megborzong… annyira jó… annyira jó érzés, hogy hatással vagyok rá… hogy így reagál az érintéseimre… hogy elmosolyodik, miután megcsókolt… hogy ilyen meleg tekintettel pislog rám.
- Eszem ágában sincs. – Ajkain a megszokott huncut, édes vigyor ül, legszívesebben ismét megcsókolnám, de csak a vállára hajtom fejemet, ujjaim mellkasára csúsznak, kezem alatt érzem a ziháló szívverését, megremegek az érzéstől. Nem csak nekem… nem csak nekem dübörög így a szívem? Nem… neki is… Ő is ezt érzi…
Hosszú percek telnek el, egyikünk sem szólal meg, majd Ő töri meg a meghitt, nyugodt csendet.
- Most már az orromra kötöd, hogy a közelben laksz e? – Hangján hallom, hogy még mindig mosolyog, lassan emelem fel a fejemet a válláról, s halkan, elmosolyodva válaszolok neki.
- Nem… csak a nagybátyám. Viszont a szüleim gyakran nincsenek otthon hétvégenként és olyankor ide jövök. – Megremegek, ahogy ismét végigsimítja gerincem vonalát, ajkamra harapva sütöm le a tekintetemet, finoman dőlök Jay mellkasának.
- Értem. Most nálam sincs otthon senki… nincs kedved átugrani? Megnézhetnénk egy filmet. – Ajkaimat ösztönösen nyitnám, hogy elutasítsam az ajánlatot, mondván, hogy tanulnom kell, vagy hogy nem fecsérelhetem ilyenekre az időmet, de a szavak bennem rekednek. Eddig olyan könnyű volt lemondani egy-egy meghívást. Soha nem vágytam igazán arra, hogy kikapcsolódjak a barátaimmal. Most mégis… úgy érzem, szívesen kipróbálnám a „semmittevést”, ha Jay mellett tehetem… vele szeretnék lenni. Mindegy mit csinálunk…
A szemeibe nézve bólintok, ajkaimra bizonytalan mosoly kúszik, miközben felállok az öléből, és a táskámba süllyesztem a labdámat. Jay mellé lépek, majd kissé gúnyosan elvigyorodva pillantok fel rá.
- Mellesleg… nem gyakorolni jöttél? – Az Ő ajkaira is vigyor ül, a vállamat átölelve húz magához oldalról, lágy csókot lehel arcomra, majd halkan válaszol.
- Reménykedtem benne, hogy itt leszel. – Érzem, hogy elpirulok szavaitól, és ösztönösen lépek kicsit távolabb, hogy kibújjak a túl forróvá váló ölelésből. Úgy érzem, megőrülök tőle… túl közel van… és túlságosan is kellemes a belőle áradó melegség…
Hallom, ahogy felsóhajt, lassú léptekkel indul el, s én utána lépve követem, ujjaimat lassan, reszketeg mozdulatokkal simítom tenyerébe, ujjainkat összefűzve lépek mellé, felvéve a járásának ritmusát. Tekintetében meglepettséget látok csillanni, ahogy ujjaim lágyan szorítják meg forró kezét, s én halkan suttogva szólalok meg.
- Adj egy kis időt, hogy megszokjam ezt a közvetlenséget.
|
| timcsiikee | 2011. 03. 23. 23:50:50 | #12503 |
Karakter: Jayce Lorelli
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Jay:
Néma csend, amiben a forró feszültség szinte már pattog, gyönyörködöm szemeiben, és a lélegzetelállító látványban. Vicces ahogy lágyan, szinte csiklandozóan bizsereg az arcom azon a folton, ahol azt hittem majd a tenyere fog csattanni. Szeretem a kellemes csalódásokat.
Először csak mered előre piros arccal, majd zavartan elemi rám tekintetét.
- Azt… azt hiszem, most megyek. – nem… nem nem Kat-cica nem hagylak elfutni. Felpattan a székről én pedig utána, csuklóját megragadva rántom vissza magamhoz finoman.
- Kat – félve fordul vissza felém. Nem… nem hagyom, ha már egyszer magamban is eldöntöttem. Ezt akarom… mert úgy érzem jó. Kezem közé fogom forró arcát, visszagörnyedve hozzá egy mélyebb, lassú csókkal vonom magamhoz, amiben ,ég az idő is feledésbe merül hosszú percekre, de nem változik az arckifejezése. Miért? Miért nem láthatok, miért nem kaphatok végre egy boldog mosolyt? Talán ennyire zavarnám? Nem… akkor már rég elzavart volna. Akkor miért? Csak piros arca tanúskodik a cseppnyi élvezetről, de szemeiből teljesen mást olvasok ki. Nagyon gondolkodik valamin.
- Jay… bármit kérhetek? – igaz lassan már el is felejtettem, de igenlőn biccentek, várva a folytatást. Gőzöm sincs mi járhat most a fejében. - Akkor… az én kérésem az, hogy ne gyere többet a közelembe. – egyszerre fagynak meg ereim, de még a levegő is belém reked, minden izmom ledermedve mondja fel a szolgálatot, és ha testem engedelmeskedne nekem, akkor hitetlenkedve ráznám meg fejem. Biztos csak rosszul hallottam… Ugye? Ugye ez csak egy vicc? Akármennyire nem ismerem ennyire viccelődős figurának, attól még… nem… nem értem. Miért?
Csak akkor jövök rá végleg, hogy ez komoly, amikor szemeit lehunyva rohan be az épületbe, én meg egyedül maradok kint a teraszon. Ez nem vicc… semmilyen szemszögből. De miért? Nem értem. Vagy csak nem akarom érteni. Visszahuppanok a székbe, majd pál pillanatig meredek ki a fejemből, morogva dőlök előre és meggyűröm kissé arcomat.
Jó… legyen. Ha ezt kéri, megteszem hisz ő sem mondott ellent amikor annyit kértem hunyja le a szemét. Mondjuk a két kérés korszakokkal eltér egymástól, de betartom amit a fogadáson ígértem, ami azt jelenti betartom a kérését.
Nem értem… nagyon nem értem… Pedig azt hittem valami kezd kialakulni, de így… Még halvány lila fingom sincs arról, hogy legalább nagyjából mi járhat a fejében. Semmi ötletem.
Pedig azt hittem nagyjából kiismertem a csajokat, de ő kivételes eset ezt mondjuk már régóta tudom. Talán… pont ezért vonzott ennyire.
De hiába, mert könnyedén ellökött magától. Akkor azt hiszem… ennyi volt.
Felpattanok a székről, közönyösen lépek be vissza az épületbe, ahol szinte fülledtség fogad. Vagy ennyire hideg van kint, vagy ilyen sokáig voltam kint. Nem igazán figyeltem az időt… annyira nem is érdekel hány óra van. Van még itt másfél napunk.
Visszamegyek a szobánkba, ahol még tombolnak javában, de már nagyjából kihullott a fele bagázs, így nem annyira hangosak. Levágódom saját ágyamra, amin Thomas ül, még mindig elfoglalt állapotban, kikapom ami a kezében van és legördítem torkomon.
- Adjatok még valamit…
~*~
Még alig egy hét telt el az ifi óta, de olyan vagyok mint aki leeresztett. Nem én találtam ki, másoktól hallom vissza, de nem igazán érdekel. Igazából semmi nem érdekel mostanában különösképpen. A győzelem igazán virágzó, a többiek még most is diadalittasan feszítenek a folyosókon is mutogatva magukat, mert tudják hogy most tarolnak.
Nekem nem igazán van kedvem a folyosón lófrálni. Engem eddig is felismertek. Amióta hazajöttünk és a suli rádióban is kihirdették nevekkel meg mindennel együtt, azóta ez folyik.
Még az a nagy szerencse, hogy a röplabda edzések helye nem olyan nagy terem, és nézőtere sincs… kb olyan lenne a hangulat, mint az ifin, de sokkal több lenne a sipítozó lány, amit nehezebben viselnék el. Egyre jobban irritál, ha valamelyik csaj üresen kezd mellettem fecsegni. A gratuláció sem érdekel, és az sem mennyire jó vagyok… tudom hogy jó vagyok, ezért is győztünk, nincs szükségem megerősítésre… Legalábbis tőlük nem.
Igaz Tőle egyszer sem hallottam még, sőt inkább csak ellenszavakat hallottam, de mégis sokkal inspirálóbb volt számomra, mint pár üres dicséret. Furcsa nem?
Előre nyúlva a padon várom a szünet végét. Órán legalább van ami elterelje a figyelmem, de így szünetben csak a locsogást hallom, és a sok hülyeséget. Szerencsére az osztálytársaim legalább vannak olyan értelmesek – gondolok itt a lányokra -, hogy nem zaklatnak feleslegesen. Jobban ismernek már, és szerencsére nem olyan nyomulósak, mint például az elsősök. Nem tudom mit kéne erre kitalálni.
- Mi történt? – hallok meg egy ismerős hangot, és oldalra sandítok, majd felé fordítom a fejemet, amit karjaimon pihentetek.
- Miért kérdezed? – válaszolok egy kérdéssel, mire hasonló pozíciót vesz fel mint én, így kényelmesen tudom arcát nézni. Furcsa, hogy pont Caren szólít le.
- Csak mert olyan nyomott vagy… kb amióta hazajöttünk az ifiről. – áh… persze hogy ő is észreveszi. Ki ne venné észre? Csak az akit nem érdekel.
- Semmiség, csak elfáradtam –egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem, sóhajtok egyet, majd amikor újra rá nézek, hitetlenkedő arckifejezésével találom szembe magam.
- Egy hete? Ugye te sem hiszed el? – hah… csajok. Komolyan kiismerhetetlenek, úgy látszik csak az üresebb fejűeknél működik az eddigi sablon. Talán érthető miért.
- Mindegy, nem fontos majd kiheverem. – pár pillanatnyi csend, csak a háttérben folyik a szokásos zsivaj és kacaj.
- Talán az zavar hogy mi is nyertünk? – csak elmosolyodom. Gond? Ugyan… örültem a győzelmüknek, de… ha jobban belegondolok így utólag már annyira nem is örülök neki. Azért tudott ilyen íratlan távoltartási végzéssel előrukkolni, mert volt lehetősége kérni. Ha ezt tudom…
Igaz amúgy sem tehettem volna semmit. Ha nyertek, akkor nyertek.
- Dehogy, köze sincs hozzá.
- Jut eszembe… mi lett a fogadással – a pillanatnyi nosztalgikus mosolyom hirtelen fagy le, bár nem volt valami felhőtlen, de most teljesen elkedvetlenedve süppedek vissza a gyenge melankóliába. Valamiért ezt most nehezebb kiheverni, mint egy egyszerű „vereséget”. Mert ez a súlyosabb kategóriába tartozik… ilyen se igazán fordult elő velem, mint az.
- Semmi – válaszolom semleges hanggal újra, és elfordítom a fejem jelezve ezzel, hogy a beszélgetést befejeztem. Vagy legalábbis ezt a témát szeretném hanyagolni.
- Furcsa… Kaity is hasonló állapotban van – hirtelen fordulok vissza felé, érdeklődő szemekkel.
- Tényleg? – csak bólint.
- Szóval csak történt valami… nem lehet véletlen.
- És ha mégis az? – próbálok villantani egy rám jellemző vigyor félét, de sajnos én nem tudom megmondani, hogy ez mennyire sikerült. Az arcából viszont látom, hogy nem értem el a kellő hatást.
- Jay… ismerlek már mindkettőtöket. Nagyjából… és vak sem vagyok. – fárasztó ez a csaj… bár legalább vele is lehet beszélgetni. Nem olyan mint a többi „milyen szép idő van” alapjáratú beszélőkéjű akik az osztályban vannak.
- Lehet… de akkor sem történt semmi – legalábbis próbálom semmisnek venni hátha könnyebb lesz az ígéretemet is betartani és ha elfelejtem… nem… túl jó volt ahhoz, hogy elfelejtsem. Teljesen más, mint amit eddig éreztem. Nagyot sóhajt, mert látja végre, hogy belőlem úgy sem fog semmit kihúzni.
- Jó, akkor mindegy… inkább mesélj, hogy mennek az edzések.
~*~
- Jay! Labda! – erősen rekedtes ordítás szakít ki bambaságomból, és még épp az utolsó pillanatban kapom el a magas labdát de csak annyira, hogy fel tudjam passzolni valakinek. A nagy lendülettől el is vágódom oldalazva a földön, persze hozzászoktam, nem azzal van a gond, inkább azzal hogy folyamatosan csalódok magamban.
Nem bírom… nem bírom felfogni, hogy miért és azóta ezen agyalok. Ha jól tudom nem csináltam semmi olyat, ami miatt annyira tartania kéne tőlem. Annyira léhűtő sem vagyok, hogy csak úgy lekapjak akárkit…
Mikor vége az edzésnek az edző még magához int, addig a többiek bemennek az öltözőbe.
- Mi van veled? Mintha a tavaszi szünet óta lemerültél volna. Szedd össze magad. – kissé komornak látszik, habár azóta is elnyomja a büszkeség. Biztos ezért nem szólt eddig, pedig már több mint három hét telt el, javában tombol a tavasz, és közeleg az évvége is.
- Bocsánat, igyekszem majd – biccentek tétován egy aprót, majd mikor újra int, hogy nincs több mondani valója, követem a többiek példáját. Ahogy haladok befelé látok pár lányt kijönni az öltözőjükből, végül erőszakkal fordítom el tekintetemet és belépek, egyenesen a zuhanyzó felé, amit nem sokan használnak ilyenkor, de nekem ez nem is baj.
Azóta a bármikor, véletlenül szembetalálkoztam vele a folyosón, mindig úgy éreztem tettetnem kell az érdektelenséget, és elkomorulva haladtam el mellette. Nehéz volt leküzdeni a kényszert is hogy ne nézzek felé, de megígértem… nem szokásom megszegni. Ráadásul azt sem akarom, hogy azt mondja zaklatom. Ha úgysem lenne esélye a dolognak… miért is reménykedem még? Talán csak nehezebb kiheverni ezt a csalódást. Fájdalmasabb volt, mintha ott helyben egy pofont csapott volna le, mert az csak fizikailag fáj pár pillanatig.
A többiek be-be szólogatnak, hogy elhúzták a csíkot, végül észreveszem, hogy már csak én vagyok bent. Hát… akkor kihasználom. Először forró, majd langyosabb vizet folyatok végig magamon, kiélvezem a csendet és a visszhangzó kis magányt. Otthon úgyis csak alig 5 percem lenne és az is zajosan telne. Mikor már úgy érzem eléggé kiáztattam magam, elzárom a csapot, magamra csavarok egy törülközőt, és kitotyogok, de a látvány ami az átnyíló ajtónál fogad egy pillanatra megállítja szívemet.
Biztos valaki mást keresett, de pechére már csak én vagyok itt. Nyugalom… csak kikerülöm, és…
- Jay… - bár eddig nem éreztem, de olyan mintha felszínre tört volna az a cseppnyi kis remény, mi szerint engem keres és a felszínen tombol.
Továbbra is közönnyel arcomon kíváncsian várva dőlök a hideg csempének. Nem most először semmit, csak a kezembe nyom egy lapot. Strand röpi nyáron? Ahogy látom nevezésekről szól, és… vegyes. Ugye most csak viccel? Mert ennél nagyobb iróniát nem tudok elképzelni.
- És? – mit csináljak vele? Vagy csak meg akarta mutatni?
- Arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt. – vagy ő hibbant meg vagy én… és ez bebizonyítja számomra, hogy egyre jobban nem értem a csajok gondolkodását.Szemébe nézve látom, hogy komolyan gondolja. Elfelejtette volna azt az estét? Nem… lehetetlen. Akkor miért? Csak játszadozna? Nem vall rá. Nem értem.
- Nem – válaszolom ridegen végül, majd visszanyomom kezébe a papírt. Kikerülve mennék a ruháimért, de kérdése megállít.
- Miért? – hah… hihetetlen.
- Ahhoz a közeledben kell lennem, és nem szokásom megszegni a szavamat. – válaszolom nem kis gúnnyal szavamban, még annál is több kedvetlen hangnemmel. Így biztosan elég érthető még ha a kelleténél súlyosabban is mondtam ezt el…
Reszketeg sóhajától kiráz a hideg, még épp látom ahogy megfordul az öltöző ajtaja felé lépve, és arcát ami még számomra is meglepő… amit még soha nem láttam és úgy érzem mások sem.
- Sajnálom – mondja halkan és már nyúlna a kilincsért, de rácsapva a fa lapra visszanyomom erősen a keretbe, és felé görnyedek. Reszket…
- Nézz rám. – duruzsolom halkan, nem komoran de nem is kedvesen… inkább csak határozottan.
- Nem – válaszol egyszerűen, és előre biccentve kissé fejét kibukó tincseivel jobban elfedi magát tőlem.
- Miért menekülsz előlem? – tudni akarom… tudni akarom mit tettem, ami miatt ennyire nem akar látni. Mi az amiért nem lehetne egyszerűen megbeszélni, vagy ha nem akar semmit, akkor csak kimondani. Az sem lenne sokkal jobb számomra mint ez a helyzet, de akkor legalább tudnék valami okot, így viszont sejtelmem sincs semmiről… tudni akarom.
- Mert kizökkentesz a nyugalmamból… mert folyton rád gondolok, és ez irritál… mert függök tőled... – megborzongok szavaitól, a felismeréstől ami minden hang után egyre mélyebben ér el. Mintha… amit reméltem most feltörne… megint. Tehát mégis hatással voltam rá? Érdekeltem? De akkor miért csinálta? Nem értem.
- És az miért baj? – közel hajolok hozzá, szinte pont fülébe súgom a szavakat, érzem a hajából áradó édes illatot, a melegséget amit áraszt. Szinte már rá sem ismerek arra a régi alakjára mint a kezdetekben, de kissé sem zavar és nem is tartom rossznak… sőt. – Gondolom az nem nyugtat meg, hogy én is így vagyok – egy pillanatra megrezzen haja, ahogy reflexből hátra nézne rám, de mintha észbe kapna, csak a hajtincsek mögül próbálja arcomat keresni. Látni akarom.
- De… ez így nem jó… - csak egy kelletlen de mégis megkönnyebbülő sóhaj hagyja el ajkaimat, tincseit megborzolva. Másik kezemet derekára terelem, amitől megrezzen. Mintha azonnal felforrósodna tenyerem alatt a bőrfelület, bár… abba csak most gondolok bele igazán, ahogy egy víz cseppen a vállára, hogy még mindig egy szál törülközőben feszítek mögötte. Sosem voltam szívbajos, viszont arra nem gondoltam, hogy őt mennyire zavarja e… igaz gondolkodni sem volt időm, de oly mindegy. Nem fogom hagyni elszökni egy pillanatra sem.
- Nem Katy… az nem jó amit te csinálsz. Ne menekülj az érzéseid elől – nem igazán vagyok jó ilyen szavakban, mert sosem voltam az a… érzelgős típus, de úgy érzem muszáj valahogy kifejeznem azt amit akarok. Akkor is, ha most épp ellent mondok a fogadalmamnak, így félig őt ölelve.
- De… eddig sosem volt senkire szükségem. Mindig mindent egyedül értem el… sosem függtem semmitől. Megszoktam, hogy… De miért pont most? – mellkasom kezd lázadóan dübörögni. Teljesen hátához simulok nem törődve azzal, hogy pár kósza vízcseppel még összekenhetem.
- Figyelj… ne gondolj erre úgy, mintha rossz lenne. Amióta ismerlek mindig egyre jobban és jobban akartam teljesíteni. Ha nem hallgatsz a szívedre, nem fogsz te sem olyan jól játszani… hallottam Carentől. – a név hallatán mintha megint megrezzenne. Vagy csak a teljesítmény említése miatt?
- Érdekes… ő is hasonlót mondott rólad. – tényleg? Kíváncsi lennék mit, de most nem akarom terelni a témát.
- Kat – szólítom halkan, derekán pihenő kezem ujjaira siklik amik még mindig a kilincset, markolják és óvatosan feszegetem le őket onnan, majd magam felé fordítom, de előre szegett fejjel még mindig eltakarja előlem arcát. Csak szájából látok kivillanni egy sávot. – Ki kéne pár napra kapcsolni az agyad – kisebb mosollyal próbálom magamhoz húzni, mivel túl erős a kényszer, de kirántja kezét markomból, és kis ökölbe fonva ujjait mellkasa elé szorítja. Nem hátrálok, de békítőleg kissé felemelem kezeimet. Tudom… megszegtem a kérését, de most az egyszer nem érzem bűnnek. – Túl sokat gondolkodsz, néha hallgass egy kicsit a szívedre is.
- Én… nem tudom… - mondja halkan, másik kezében megrezzen a papír, kissé meg is gyűrődik ahogy látom. Halkan sóhajtok. Ez így nem lesz jó.
- Hagyjuk… nem erőltetek rád semmit. Ha még nem tudod, mit szeretnél, remélem hamarosan rájössz… én tudom mit szeretnék.
Frufruja mögé bújva megtörli szemét, majd úgy néz fel rám kíváncsian, és végre láthatom az arcát közelről, és teljes valójában. Rég volt már, hogy ennyire megfigyelhettem.
Felé nyújtom kezemet, majd a kezébe nézek, utalva a papírra. Visszateszi ujjaim köré a gyűrött anyagot, majd megfogom, és magamhoz veszem. Mikor újra a szemébe nézhetek, kisebb mosollyal figyelem a barna szemeket, melyekben végtelen bizonytalanságot látok… sehol az a határozottság, mint régebben, amikor teljes riválisként kezeltem még. Szeretném újra látni.
- Még meggondolom – lendítem meg finoman a papírt a kezemben. – de ahhoz az kell, hogy te is eldöntsd mit akarsz – mosolyom kissé keserűvé idomul, és hátrálok még egy lépést tőle. – majd szólj, ha eldöntötted, de ha nem bánod, most felöltöznék, kezd hűvös lenni – újabb huncut mosollyal mérem végig még utoljára karcsú alakját, majd sarkon fordulva lépek be a rendes öltöző részre, hogy átkapkodjam magamra az utcai ruhákat.
Amikor végzek már sehol nem látom. Kissé vizes még a hajam, de a fejemen lévő sapi és a jó idő miatt nem félek így kimenni. Tekintetemmel őt keresem szinte minden sarokban míg ki nem érek a suliból, sőt még a kapu előtt is, végül feladva sétálok hazafelé, zsebre vágott kezekkel, ujjaim között szorongatva a szórólapot.
~*~
Elméletileg még most sem mehetek a közelébe… gyakorlatilag nem tudom. Talán meg kellett volna kérdeznem, mikor legutóbb jött oda hozzám. Néha úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban beléphet akár az osztályterembe, de a következő pillanatban úgy gondolom, hogy többet nem biztos, hogy tudok vele beszélni… legalábbis nem úgy, ahogy én szeretném.
Az egyik szünetbe újonnan született szokásomhoz híven elnyúlok a padon, majd zsebemből előhalászom a papírt, és nézegetni kezdem. Két fős strand röplabda… még az elképzelése is mosolyt csal ajkaimra… Milyen jó lenne. Igaz ő maga kért fel, de nem tudnék vele úgy játszani, hogy közben nem tudja mit szeretne tőlem. Nem értek a csajok gondolkodásához, de lassan már kezdem is feladni, nekem túl bonyolult… majd lesz valami.
- Tényleg felkért? – hallok egy meglepett rikkantást Carentől, így felé fordulok.
- Mi?
- Nem mi, hanem Kaity… - felvonom egyik szemöldökömet.
- Honnan tudod? – csak elmosolyodik szinte mindent tudóan, és oldalra könyökölve a padon támasztja meg fejét.
- Őszintén Jay… mi van köztetek? – elfordulok tőle, a papírra meredek még pár hatásszünetnyi pillanatig, majd összehajtva visszateszem a zsebembe.
- Azt én is szeretném tudni…
~*~
A drága család úgy döntött hosszú hétvégézik valahol, de mivel nem volt kedvem utazgatni, így megbeszéltem velük, hogy had maradjak… nem vagyok már kölyök, tudok magamnak kaját csinálni… vagy rendelni. Hehe…
A hétvége nagy részét alvással töltöm, főleg a délelőttöt. Nagyon rég aludtam már ennyit, de azt hiszem most jól esett. Felkelek, eszek valami szendvics félét, az pont elég, majd magamra kapok valami kényelmes, de szellőset.
Nem tudom mit kéne csinálnom ahhoz, hogy eltereljem a figyelmemet.
Vagy… mégis.
Felkapom a szokásos kis tatyómat, és elindulok a régi pálya felé. Belül fészkelődik bennem egy apró izgatottság, ami azt reméli, hogy talán ő is kint lesz, hisz legutóbb is ott találkoztam vele, de az valóban véletlen volt. Nem bízom benne, hogy láthatom, de reménykedni azért csak lehet.
Egyre gyorsítom lépteimet, ahogy a közelbe érek, és ahogy labdapattogást hallok, pulzusom fokozatosan emelkedni kezd. Alig lépek ki az épület mögül, már a rácsokon keresztül felfedezem a női alakot, és csak a rácshoz közelebb lépve látom meg, hogy Ő az. Gyorsabban kell a levegőt vennem, pedig nem is futottam, majd lenyugodott mosollyal lépek még közelebb a kerítéshez, ujjaimmal megkapaszkodom a kis kockákban, majd előre dőlve figyelem még pár pillanatig. Erősek az ütései, de valami más benne. Nem szabályozza, így mindig máshova üti a falra, ez akkor is meglátszik, ha felé pattan vissza.
Próbálok halkan lépkedni, kikerülök a kis kerítés részt, és leülök egy szélre eső padra, de ahogy ledobom a táskámat, azonnal magamra vonom figyelmét. Ujjai között szorongatja a labdát, és csak mosolyogva ülök fel a pad felső részére.
- Jay… - mondja meglepetten, mire mosolyom kiszélesedik, és térdeimre könyökölve hajtom fejemet tenyereimbe.
- Csak folytasd, nem akartalak megzavarni. – Egy pillanatra elfordul, füle mögé igazít egy tincset, majd vissza felém.
- Te nem akarsz gyakorolni? – kérdi halkan, de még éppen hogy hallom. Csak megcsóválom a fejem.
- Majd később – nem teszem hozzá, hogy a kérés szerint nem akarok a közelébe menni. Jobban mondva az akarok nem jó szó… mert pont ellenkezőleg van. Inkább… az ígéretemet nem akarom újra megszegni. Egy pillanatra még elgondolkodik, majd visszafordul a fal felé, és ha nem is zavartalanul, de folytatni kezdi. Nem csak őt figyelem, hanem az ütéseit is, és csak pár perc kell ahhoz, hogy lássam a változást az előzőhöz képest. Sokkal szebbeket üt, nem csattan annyira a labda sem csuklóján, és látszik, hogy teljesen más. Talán azért mert tudja, hogy figyelem? Más indok nem jut eszembe… Jó lenne azt hinni, hogy így van.
|
| Silvery | 2011. 03. 23. 17:30:21 | #12481 |
Karakter: Kaitlyn Korskii
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Lepattintom a labdát, fülemben visszhangzik a nézőközönség zajongása, a beszélgetések, a léptek hangja, a szomszéd pályán játszott meccs átszűrődő dübörgései… mély levegőt veszek, s ismét lepattintom a labdát, hallgatom a dobbanást, ahogy ütközik a földdel. Minden ezen a meccsen múlik… minden, amiért küzdöttünk. Ha eddig eljutottunk… nem… nem most fogjuk elrontani.
Elszántan húzom ki magamat, s mikor meghallom a sípszót, a magasba dobom a sárga, kék, fehér színű röplabdát, tenyerem csattanása megszakítja a beszélgetéseket, minden elcsendesül a pálya körül. Elkezdődött a mindent eldöntő meccs.
Hosszú labdamentek, soha véget nem érő szettek, de esélyük sincs ellenünk. Fej-fej mellett haladunk minden játszmában, mégis mintha mi uralnánk a játékot. Nem tudom megmagyarázni miért, talán csak az egoizmusom miatt érzem így, de egy pillanatra sem érzek megrettenést. Már nem… az elején lehet, hogy éreztem… de túl jól teljesítettünk a héten ahhoz, hogy az utolsó meccsen aggodalmaskodni kezdjek. Bár… a tagok elbizakodottsága sok csapat veszte. Nem engedhetem meg magamnak… és a többieknek sem.
A második mérkőzést is mi nyerjük, pont mint az elsőt, s elmosolyodva viszonzom a többiek pacsiját, miközben kicsit kifújjuk magunkat a térfélcserénél. Már csak egy jól lejátszott szett, és mindennek vége… és megnyerjük… hihetetlen. Olyan távolinak tűnt a győzelem… olyan távolinak és nehezen elérhetőnek… és most itt van az orrunk előtt, és fénysebesen száguld felénk. Nem… nem hagyom, hogy kicsússzon az ujjaink közül.
Alig fél óra, és hosszú, kimerítő labdamenetek után hangosan, kitörő sikollyal ünnepeljük az utolsó sikeresen lecsapott labdát, hangosan zúgolódva borulunk össze a pálya közepén, páran ugrándoznak, páran csak ide-oda lépkednek örömükben, mindenki arcán szélesen elterülő vigyor ül, szemeimbe szinte könnycseppek költöznek a boldogságtól.
Miután elmúlik a boldogság első hullámának részegítő érzése, felocsúdva megyünk a hálóhoz, hogy pacsikkal köszönjük meg a szép és izgalmas játékot, természetesen a másik csapat arca kevésbé derűs, de ez mintha csak tovább fokozná az örömömet… lehet, hogy gonosz vagyok, de akkor is így van.
Hosszú percek telnek el, ahogy a bírók elkönyvelik az eredményt, s ahogy labdapattogást hallok a szomszéd pályáról, szemeim tágra nyílnak. Hát persze… a fiúk még játszanak.
Szívverésem felgyorsul a gondolattól, szemeim előtt ösztönösen Jay alakja jelenik meg, ajkamra harapva küzdöm át magamat a nézőközönségen, hogy jól láthassam őket. Alig láttam Őt hét közben… nem tudom miért, de a csupán a gondolattól hiányérzetem támad. Lehet, hogy tényleg nem vagyok normális… de már kezdek egészen hozzászokni az érzéshez.
Még mindig nem hiszem el, hogy nyertünk. Tényleg megnyertük… és még nem döntöttem el, hogy mit kérek tőle... bár, ha döntetlen lesz… ami most elég valószínűnek tűnik… akkor lehet, hogy a kérésemet arra pazarlom, hogy semlegesítsem az övét… heh…
Magam is meglepődök, mikor rádöbbenek, hogy kezeim még mindig remegnek kicsit az izgatottságtól, lélegzetvisszafojtva figyelem a végtelen hosszúnak tűnő szetteket… mintha… mintha csak értük izgulnék. Mintha minden vágyam lenne, hogy ők is nyerjenek? Miért… nem értem… eddig nem érdekeltek. Most mégis arra vágyom, hogy sikeresek legyenek. Hogy Jay sikeres legyen… és nem csak az iskola miatt. Azt akarom, hogy mosolyogjon.
Hangos sikolyok ölelnek körbe minket, mikor ők is egy gyönyörű labdamenettel zárják a játszmát, ugrálva, tombolva ünneplünk mi is, de nem várjuk meg míg eloszlik a tömeg, hogy gratulálhassunk nekik, gyorsan az öltözők felé vesszük az irányt. Lesz elég idő a gratulációra, most viszont le kell zuhanyoznunk még a díjkiosztó előtt.
Az eredményhirdetésen mindannyiunk arcán levakarhatatlan vigyor ül, testemben még mindig zsong a meccsek izgatottságának utószele, legszívesebben ugrálnék, tombolnék. Még soha nem éreztem magamat ennyire felszabadultnak.
Könnyed léptekkel sétálok előre, hogy átvegyem a díjat, széles mosollyal fogadom a kézfogásokat, a gratulációkat a csapat nevében, majd kissé lenyugodva, lehiggadva nézzük végig a fiúk díjkiosztását, hangos ujjongással jutalmazzuk a győzelmüket. Hehe… egy suliból jött a két nyertes. Ezt nektek többiek. Heh…
Fellélegezve szállok le a buszról, a nyüzsi, a hangzavar, a sok-sok ujjongás és ünneplés könnyedén válik idegesítővé pár óra alatt, s arcomon már csak halovány, elégedett mosoly ül. Nyertünk. Nem mintha nem tudtam volna előre…
Mikor beözönlünk a koliba, a társaság rögtön szétszéled, a falak már érkezésünk előtt szinte remegnek a hangos beszélgetésektől, a zenétől, a tánctól, hiszen azok a csapatok, akik nem értek el helyezést már korábban visszajöttek. A mi csapataink ünneplésből fogják részegre inni magukat, azok pedig vigaszdíjként. Mindenki jól jár.
Felsóhajtok, nem kell sok idő, hogy megelégeljem a pia és cigiszagot, ezért egy visszafogott biccentéssel búcsúzom el Lizzytől. Ez nem az én világom. Soha nem volt és nem is lesz. Nem vagyok a bulik híve…
Tekintetem az embereket pásztázza, ahogy végigsétálok a folyosón, magam sem igazán tudom, hogy kit keresek, csupán ösztöneim súgják a választ, elmém elutasítja a gondolatot. Nem… nem Őt… miért keresném Őt?
Lenyomom a teraszra nyíló ajtó kilincsét, az esti hűvös szél szinte arcon csap, az alkohol tömény bűzét könnyedén mossa ki érzékeimből, s ismét elmosolyodom, ahogy mélyen magamba szívom a nyugodt, friss levegőt. Szeretem a hideg fuvallatokat… mintha lágy cirógatással tisztítanák meg a kavargó gondolatokat, hogy csak nyugalom és csend maradjon a helyén. Most is.
Kijjebb sétálok, a zene egyre halkabbá válik, szinte csak kellemes háttérzajként díszíti a szél suhogását, s némán megborzongva ülök le az ajtótól legtávolabbi székre, a vastag anyagú pulcsit összébb húzom mellkasomon, miközben tekintetem a csillagos eget kutatja. Milyen szép…
Néma sóhaj hagyja el ajkaimat, lehunyom szemeimet, s elmerülök a kellemes, fáradt sötétségben. A nagy izgatottságban és a hajtásban észre sem vettem, hogy mennyire kimerítettem magamat. Azt hiszem ha hazamegyünk bedőlök az ágyba. Igen… úgy lesz a legjobb. Addig még kihúzom valahogy.
A zene hirtelen válik kicsit hangosabbá, majd ismét elnémul, s ahogy léptek zaja üti meg a fülemet, testem megrezzen, szívverésem ösztönösen gyorsul fel. Mintha csak… mintha csak azt remélném, hogy… nem… erre még gondolni sem akarok.
Kicsit hátrébb döntöm a fejemet, szemeimbe visszaköltözik az izgatott csillogás, ahogy a jól ismert szempárt pillantom meg. Jay…
Némán, szó nélkül sétál hozzám, majd egy könnyed mozdulattal veti le magát a mellettem lévő székbe, testem mintha ösztönösen reagálna közelségére, minden porcikám bizseregni kezd, jelenléte visszacsalja a mosolyt ajkaimra. Csupán ennyi elég, hogy mosolygásra késztessen. Mi történik velem? Nem tudom… de akármi is ez, egyszerre csodálatos, és szörnyű érzés.
- Tessék. – Egy dobozos üdítőt nyújt felém, ajkaimon kiszélesedik a mosoly, puha, lágy mozdulattal veszem el tőle, halk sóhajjal köszönöm meg, hangom szinte elveszik az egyre puhábbá és enyhébbé váló szellő fuvallatai között.
Kinyitom a dobozt, szemeimet ismét az ég felé fordítom, de most mégsem jön a megszokott higgadt, kiegyensúlyozott nyugodtság, szívem még mindig mintha a torkomban dübörögne, képtelen vagyok kiűzni elmémből a tudatot, hogy Ő ül mellettem. Nem tudom… már magam sem tudom, mióta kísértenek ezek az érzések. Mióta lett Ő más, min a többiek? Mióta nem tudok másra gondolni? Mióta reagálok így a közelségére? Gőzöm sincs…
- Gratulálok… csak eddig nem volt lehetőségem elmondani… - Megtöri a csendet, lassan, lomhán ejti ki a szavakat, s ujjaim megfeszülnek az üdítő dobozán, az anyag kicsit beroppan szorításom nyomán, de szerencsére nem ömlik rám az ital. Még.
Már annyi gratulációt hallottam… annyi ember mondta, mégis… most először örülök neki igazán, szívből. Mások gratulációja annyira nem izgatott… tudom, hogy csak udvariasságból, megszokásból mondták. De Ő…
- Én is… jó játék volt. – Kicsit mocorogni kezdek a széken, zavartan fordítom előre arcomat, szemeimet a földre sütöm, pedig a sötét félhomályban szinte semmit nem látok magam előtt. Talán jobb is… ha látnám Őt, még hevesebbek lennének ezek a zsibongó érzések. Megőrjítenek. Be akarom fejezni… ez annyira… annyira nem én vagyok.
- Láttad? – Bólintok, majd mikor rádöbbenek, hogy a sötétben nem biztos, hogy látta a néma választ, halkan sóhajtom a szavakat.
- Csak egy részt belőle. – Felidézem az izgalmas, végeláthatatlannak tűnő meccset, ajkaimra apró, elfojthatatlan mosoly szökik, ahogy szemem előtt látom Jay alakját. Közben észre sem vettem… csak a meccs után döbbentem rá, hogy végig Őt figyeltem. Nem mást… csak Őt.
Ajkaimhoz emelem az üdítőt, belekortyolok, hogy a kellemesen hűvös lötty csillapítsa a torkomban ziháló szívemet, de lehetetlen feladatnak tűnik.
- Én sajnos lemaradtam a tiétekről. – Bólintok. Tudom… az ő meccsük tovább tartott, és mivel egyszerre kezdtük, értelemszerű, hogy ő nem látta a mienket. Nem baj… nem volt annyira érdekes, hisz velük ellentétben, mi könnyedén megnyertük.
Ajkaimon kiszélesedik a vigyor, egy pillanatra visszaköltözik szívembe az önelégült büszkeség, de hosszút pislogva elhessegetem a gondolataimat, s élvezem a meghitt, békés csendet, ami kettőnkre ereszkedik. Nem tudom, mit mondhatnék még… de most valamiért nem érzek rá kényszert, hogy beszéljek. Ez a pillanat olyan… különleges. Egyikünk sem szólal meg, mégis úgy érzem mintha beszélgetnénk… úgy érzem, ez a pillanatnyi szótlanság többet árul el a jelleméről, mint hosszú, felesleges mondatok tömkelege.
Felé pillantok, csillogó tekintettel mérem végig, ahogy a Hold hófehér, sápadt fényt vet mosolygó arcára, ujjaim bizseregni kezdenek, mintha csak kényszert éreznék rá, hogy végigsimítsam az ezüstös színben játszó bőrt. Miért… miért érzem ezt? Mik ezek a különös, ismeretlen gondolatok? Miért érzek… sóvárgást?
- És most már megtudhatom, mi a „kívánságod”? – Gondolkodás nélkül mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut, úgy érzem, ha még egy másodpercig abban a meghitt, furcsa, érzelmekkel teli csendben ülök mellette, képtelen leszek ellenállni a késztetésnek, hogy megérintsem.
Kicsit előrébb dőlök, ezzel is eltávolodva tőle, keresztbe vetett lábamra csúszik könyököm, miközben megtámasztom államat, tekintetembe visszaköltözik a magabiztos csillogás. Jay mellett minden másodpercben úgy érzem, hogy a legfőbb ellenségem a saját testem és az érzéseim. Félek, hogy eljön a pillanat, hogy képtelen leszek legyőzni őket.
- Mivel döntetlen, ezért te is kérhetsz… hölgyeké az elsőbbség. – Elvigyorodom szavai hallatán, hosszút pislogva rázom meg a fejemet, miközben felegyenesedem. Én kérdeztem előbb… ráadásul még nem is igazán tudom, mit kérjek. Talán majd az Ő kérése ötletet ad.
- Igaz, de kíváncsi vagyok, úgyhogy halljam. – Felsóhajt, kicsit feljebb csúszik a széken, s testembe különös, kíváncsi izgatottság költözik, minden porcikám bizsereg a meleg, szinte perzselő tekintettől, amivel rám pillant, ajkaimat összeszorítva várom szavait.
- Oké… akkor azt kérem, hogy lazíts… és csukd be a szemed. – Szemeimbe őszinte értetlenkedés költözik, egyik szemöldökömet felhúzva pislogok rá. Csukjam be a szememet és lazítsak? Ennyi lenne a kérése? Vagy… vagy félreértek valamit? Nem tudom. – Ne nézz így, ez a kérésem. – Elvigyorodva leheli a szavakat, szemeiben huncut, vonzó fény csillan, arcom még mindig lángol a forró pillantástól, megborzongva próbálom teljesíteni a kívánságát. - Meglepetés hogy mit kapsz a győzelemért jutalmul. Kíváncsi vagy még? – Az nem kifejezés… jutalom? Vajon mire gondol? Olyan… olyan furcsa előérzetem van… de bele sem szeretnék gondolni, hogy milyen gondolatok keringenek a tudatalattim legeslegmélyén.
- Na jó… - Bólintok, ahogy lehunyom szemeimet, szempilláim meg-megremegnek az izgatottságtól, a kíváncsiság szinte teljesen felemészti az aggodalmaskodó, távolságtartó gondolataimat.
Eltelik néhány másodperc, nyugodt, mozdulatlan némaság ölel körbe minket, s még a légzés is nehezemre esik szívem zihálásától, próbálom elrejteni kezeim remegését, ezért az ölembe ejtem őket. Mit csinál? Nem történt semmi. Ha elment volna, azt hallanám… nem értem…
Egész testem összerezzen, ahogy puha, végtelenül lágy érintést érzek nyakamon, bőröm mintha perzselne, ahol ujjai simítják, testemet kellemesen kábító forróság járja át, s nehezemre esik leküzdeni a kényszert, hogy kinyissam szemeimet. Miért… miért simította a nyakamra a kezét? Miért érzem úgy, mintha egyre közelebb jönne hozzám? Miért bizseregnek az ajkaim?
Néma sóhaj szökik ki megreszkető ajkaim közül, ahogy megérzem bőrömön a forró, égető leheletét, szája puhán, lágyan simul az enyémre, s minden önuralmam, minden józan gondolatom mintha egy csapásra válna semmivé. Szemeim kipattannak, ösztönösen hajolnék hátra, de ujjai megállítanak a mozdulatban, így elnyújthatja a bizsergető, gyengéd csókot.
Levegőért kapok, ahogy elhajol ajkaimról, szemeim még mindig elkerekedve merednek rá, felhevült bőrömet szinte marja az esti szellő, szívem megsüketít. Mi… mi volt ez? Megcsókolt. Igen… Jay megcsókolt. Miért? És… miért volt ennyire… ennyire jó érzés? Nem értem. Miért csinálta ezt? Ez lett volna a kérése?
Remegő ujjakkal simítom végig ajkaimat, előre fordulok, de nem szólalok meg. nem tudom, mit mondhatnék… most tényleg nem tudom. Annyira vonz, csábít ez az érzés. Annyira erős ez a kielégítetlen sóvárgás, hogy többet lehessek vele… megőrjít. Úgy érzem, mintha minden másodpercben gyengébb lennék ezektől az érzésektől. Mintha minden másodpercben egyre jobban függnék tőle. Nem… nem akarok függeni senkitől. Megszoktam, hogy soha nem támaszkodtam senkire, ha valami bajom volt. Soha nem kértem tanácsot, soha nem kértem támogatást. Mindig egyedül voltam, és ez így van jól. Nem szeretek tartozni… nem szeretek függni valakitől. Túl nagy gyengeség. Miért érzem mégis úgy… hogy ha Ő lenne az. Hogyha Ő lenne, akkor talán…
Nagyot nyelve rázom meg a fejemet, ajkamra harapva, szó nélkül állok fel a székről, s csupán egy röpke pillantást vetek Jayre, tekintetemből hiába próbálom kiölni az érzelmeimet, ez nehezebb feladat mint valaha.
- Azt… azt hiszem, most megyek. – Halkan, szinte hadarva ejtem ki a szavakat, gyors léptekkel indulok el az ajtó felé, s szemeim tágra nyílnak, mikor Jay a csuklómra simítja ujjait, s így állít meg a váratlan, heves mozdulatokban, testemen újabb forró borzongás fut végig. Miért? Miért történik ez velem? Én soha… én soha nem akartam szerelmes lenni. Soha nem akartam ilyen gyengeséget, ilyen terhet a vállamra venni. Olyan jól ment… minden olyan jól ment, aztán jött Ő a csíntalan, sármos mosolyával és az örökké vigyorgó, meleg tekintetével, és ellentmondást nem tűrően ette be magát szívem legmélyebb zugaiba. Miért… miért nem vagyok képes kitörölni onnan?
- Kat… - Halkan ejti ki a nevemet, de hangjában olyan komolyság, olyan őszinte, forró érzelmek bujkálnak, amiket még soha nem fedeztem fel nála, s szinte megszédülök a testemet fűtő forróságtól. Ne… nem akarom…
Maga felé fordít, és én nem ellenkezem, arcomat gyengéden veszi a tenyerei közé, s így húz közelebb magához. Ujjaim a vállára csúsznak, engedek a csábításnak, s ha csupán pár röpke pillanatra is, de átengedem testem irányítását a heves, lángoló érzelmeknek, megremegek, ahogy ajkaink ismét egymást simítják. Kellemes forrósággal árad szét ajkaim között az enyhe alkohol és az üdítő íze, arcunk néha puhán egymáshoz simul, bőröm szinte perzsel, ahol hozzám ér. A csók hosszabbra és fülledtebbre nyúlik, mint az előző, szemeimet lesütve, halkan szakítom meg ajkaink lángoló érintkezését, bizonytalan mozdulattal lépek kissé hátra, szívem olyan hevesen, olyan fullasztó gyorsasággal kalimpál, hogy nem hallom tőle a saját gondolataimat. Miért… miért van rám ilyen hatással? Miért vágyom rá, hogy még többet legyek vele? Még többet és többet. Nem… nem lehet… nem engedhetem meg magamnak. Évekig… évekig küzdöttem érte, hogy ne bonyolódjak felesleges kapcsolatokba, amik elvonják a figyelmemet a fontosabb dolgokról. Nem ronthatom el pont most.
Halkan fújom ki a levegőt, ennyivel sikerül rendeznek a néma, pihegő lélegzetvételeimet, majd halk, kissé megremegő hangom töri meg az ismételten ránk ereszkedő csendet.
- Jay… bármit kérhetek? – Felpillantok rá, s tekintetemben már nincs reszketeg gyengédség. Elhatároztam. Igen… így lesz a legjobb… így kell lennie. Muszáj.
Csupán egy bólintással válaszol, hisz a fogadásban egyértelműen az áll, hogy a másik fél bármit kívánhat. Biztos… biztos ezt akarom? Nem… nem ezt akarom, de muszáj…
- Akkor… az én kérésem az, hogy ne gyere többet a közelembe. – Határozott szavaim fagyosan koppannak a felhevült levegőben, szinte érzem kihűlni a vért ereiben, a szél mintha jegesebb fuvallatokkal csípné arcomat mint valaha… nem… ez a hideg, fagyos érzés belülről jön.
Nem várom meg, hogy válaszolhasson, talán nem is állt szándékában, nem tudom. Ahogy kiejtem az utolsó szót, sarkon fordulok, szinte futva, menekülve megyek vissza a koliba, a fullasztó, fülledt levegő hányingert, émelygést kelt bennem, szemeimen vastag, áthatolhatatlan könnyfátyol keletkezik, mintha megvakulnék a mardosó cseppektől. Mit művelek? Miért… miért csináltam ezt? Annyira hülye vagyok. Annyira hihetetlenül bolond…
Fáradtan, halk sóhajjal lépek ki a zuhanyzó alól, majd miután megtörölköztem, magamra kapkodom a normális, utcai ruháimat. A többiek már szinte kész vannak, hiszen csak néhány szoktak lezuhanyozni edzés után, a többiek inkább otthonra halasztják. Legtöbbször én is azt szoktam. Most jól esett.
Leülök a padra, az ölembe húzom a színes szórólapot, ami egy nyári röplabdaturné versenykiírása. Strandröplabda, tehát két fős csapatok… egy fiú és egy lány… még soha nem vettem részt vegyes röplabdaversenyen, mert az ifi korosztályban nem rendeznek ilyet. Viszont idén betöltöm a 18-at tehát már felnőtt korosztályban is versenyezhetek. Csak kéne… kéne egy fiú.
Lehunyom a szemeimet, fáradt sóhajjal húzom fel a lábamat a padra. Jay… 3 hete nem beszéltem vele… vagy talán még több. Nem tudom.
A torkom elszorul a gondolattól, szívverésem felgyorsul, ahogy felidézem magamban arcát, de csupán keserűség árad szét ereimben a régi forró, heves izgatottság helyett. Természetesen betartja a fogadalmát, és teljesíti a kérésemet. Azóta… azóta egy szót sem szólt hozzám. Egy árva szót sem. Ráadásul még ha össze is futunk a folyosón, többnyire átnéz rajtam… már nem is tudom, mikor találkozott utoljára a tekintetem a sötétbarna szemek átható pillantásával. Megőrülök.
Mellkasom megremeg, a falnak döntöm a fejemet, egyik lábamat lelógatom az öltöző szélén végigvezetett padocskáról. Mindegy. Én döntöttem így.
- Pocsékul nézel ki. – Szemeim tágra nyílnak, ahogy Caren hangját hallom meg, vizes hajjal, de már felöltözve lép ki a zuhanyzóból, a velős megjegyzést válaszra sem méltatom. Nem mintha számítana a véleménye. Amúgy is… nem lehet az ember egyszerűen csak fáradt? – Kat... eddig nem akartam mondani, mert most lett vége a fő versenyidőszaknak, ezért igazából mindegy volt. De szerintem te is észrevetted, hogy romlik a teljesítményed. – Szemeim tágra nyílnak, ujjaim megfeszülnek a pad szélén, szinte érzem, ahogy körmeim a puha fába vájódnak. Igen. Tudom. Képtelen vagyok összepontosítani… képtelen vagyok úgy figyelni, mint régebben. Nem tudom, mi ütött belém. – Vigyázz, mert ha nem hevered ki gyorsan, elhappolom a kapitányi címet.
- Ne aggódj Caren… tudom, hogy kihasználod az alkalmat, és az első komoly hibám után lecsapsz. – Elvigyorodik kemény, mégis erőtlen szavaim hallatán, a gúny, a megvetés fröcsög hangomból, tekintetemmel mereven bámulok egy apró koszfoltot a földön.
- Rendben, örülök, hogy tisztáztuk. – Az ajtó felé lép, de a küszöbön megáll, és visszapillant felém, tekintetében most nincs szórakozott játszadozás, komolyan, rideg pillantással mered rám, majd a kezemben lévő szórólapra siklik tekintete, valószínűleg már ő is látta a verseny kiírását. – Mellesleg... Nem tudom, mi történt közted és Jay között… de remélem meg sem fordul a fejedben, hogy őt kérdezed meg, hogy játszana e veled a versenyen. – Szemeim tágra nyílnak, a kétségbeesés egy szemvillanás alatt árad szét ereimben, s halk, megrökönyödött hangon szólalok meg.
- De… rá gondoltam. – Lehet, hogy már Caren párja? Nem… ugye nem?
- Miért nem vagy képes békén hagyni őt? Vagy ennyire önző lennél? Tényleg kíváncsi lennék mi történt, mert az ifi után napokig mintha nem is lett volna önmaga. – A vér mintha megfagyna ereimben, mozdulatlanul, érzelemmentes tekintettel meredek rá, szemeimben mintha hitetlenkedés bujkálna. Mi… micsoda? Mi az, hogy nem volt önmaga? De hiszen… nem hiszem, hogy olyan komolyan gondolta volna. Biztos csak a szokásos játszadozás, hülyítés volt, amit velem csinált. Ugye? Ugye?! Igen… muszáj így lennie. Hiszen semmi komoly nem történt közöttünk… csak az a csók.
Megborzongok, ahogy eszembe jut az ajkainak puha, lágy érintése, szinte felforr testem az emlékek heves fellobbanásától. Hihetetlen, hogy még ennyi idő után is… még ennyi idő után is elég a gondolat, hogy kizökkentsen a nyugalmamból.
- Kat, tisztellek, mint csapatkapitányt. De ha nem csapsz le gyorsan Jayre, szemrebbenés nélkül happolom el előled… és nem csak úgy értem, mint csapattársat a versenyre. – Elkerekedett szemekkel meredek az ajtóra, ahol az előbb még Caren állt, most már csak a hűlt helyét látom, a levegő bennem reked szavai hallatán, mellkasom egészen apróra szűkül, megnehezítve a légzést. Miért… miért fáj ennyire a gondolat, hogy együtt lássam őket? Caren és Jay… ne! Ne! Én… nem bírnám. Akarom… magamnak akarom Őt. Mellette akarok lenni. Annyira el voltam foglalva a saját önző aggodalmaimmal, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg bántom Őt. Lehet, hogy tényleg fájdalmat okoztam neki? Lehet, hogy nem csak szórakozásból csinálta azokat, amiket csinált? Lehet, hogy…
Gondolkodás nélkül pattanok fel, a lábaim szinte maguktól mozognak, s miután felkapom a táskámat, gyors léptekkel szelem át a hosszú folyosókat, a fiúk öltözője felé, szívem minden lépés után egyre hevesebben dübörög.
A fiúk öltözőjének ajtaját félig behajtva találom, s hirtelen elfog a jeges félelem… lehet, hogy már hazament. Lassú, óvatos mozdulattal nyitom ki az ajtót, besétálok, s tekintetem megakad az egyetlen itt maradt táskán. Már csak egy valaki van itt…
Egyre izgatottabban lépek a cuccok mellé, s szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet, ahogy felfedezem Jay ruháit az akasztón. Jay… csak Ő van itt… nem tudom elhinni. Nem késtem le. Képtelen vagyok eldönteni, hogy csalódást, vagy megkönnyebbültséget érzek… félek.
A zuhanyzó felől megszűnik a vízcsorgás monoton hangja, s én tágra nyílt szemmel hátrálok pár lépést, ahogy kinyílik a szomszéd termecskéből nyíló ajtó, s Jay lép az öltözőbe, derekára csupán egy fehér törölköző van tekerve, hajából lassú patakokban csordogál a víz, s én ledermedve simulok az öltöző legtávolabbi falába, szívem vadul zihál, nagyot nyelve kapom el tekintetemet a fedetlen felsőtestéről. Úgy hiányzott ez az érzés… végre… újra láthatom.
Tekintetünk találkozik, szemeiben csupán egy másodpercig tükröződik meglepettség, villámgyorsan váltja fel a helyét közömbös ridegség, s szívembe erős fájdalom nyilall. Miért… miért vagyok még mindig ennyire kiszolgáltatott ezeknek az érzéseknek? Miért nem tudok védekezni ellenük? Azt hittem… azt hittem erős vagyok. Azt hittem, nekem soha nem lesz szükségem támaszra, támogatásra. Mégis… újra és újra rá kell döbbennem, hogy milyen gyenge is vagyok valójában.
- Jay… - Halkan, lágyan szólítom meg, Ő összefonja mellkasa előtt a karjait, fél vállal a falnak dől, majd várakozó tekintettel pillant rám. Képtelen vagyok elmondani neki, hogy mit érzek. Nem megy… soha nem voltam jó az érzéseim kifejezésében. Képtelen lennék elviselni, ha elmondanám neki, és azután is ilyen hidegen, keményen pillantana rám. Szánalmas vagyok.
Összeszorítom fogaimat, közelebb lépek hozzá, felemelem a szórólapot, a kezébe nyomom, s ő végigfuttatja rajta a tekintetét, ajkai gúnyos mosolyra húzódnak.
- És? – Úgy pillant rám, mint aki nem érti, mire célzok azzal, hogy a kezébe nyomtam, s én is összefonom kezeimet a mellkasom előtt, hogy lenyugtassam kavargó érzéseimet. Nagyon jól tudja, mire gondolok… csak azt akarja, hogy kimondjam… azt akarja, hogy… megalázkodjak azzal, hogy felkérem.
- Arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt. – Halkan, kimérten lehelem a szavakat, s Ő egy laza, könnyed mozdulattal csúsztatja vissza ujjaim közé a lapot, tekintetünk találkozik egy pillanatra, s szemeiben nem látom tükröződni az oly jól ismert melegséget, a barátságos, forró mosolyt, az érzelmeket. Vajon… vajon tényleg fájdalmat okoztam neki? Vajon Ő is úgy szenvedett, mint én? Nem akartam… soha nem akartam bántani.
- Nem. – Szemeim tágra nyílnak az egyenes, ellentmondást nem tűrő elutasítástól, lassú léptekkel kerül ki, és a táskájához sétál. Lesokkolva meredek magam elé pár röpke másodpercig, szívem egyre fájdalmasabban szorul össze mellkasomban, szinte sikítva könyörög, hogy most azonnal hagyjam faképnél, és óvjam meg magam a többi fájdalomtól, de nem hallgatok a figyelmeztetésre.
- Miért? – Lassan fordulok felé, tekintetünk újra találkozik, arca meg sem rezzen, s a torkomat fojtogató gombóc mintha minden másodpercben a kétszeresére nőne.
- Ahhoz a közeledben kell lennem, és nem szokásom megszegni a szavamat. – Hangjából fröcsög a gúny, testem megreszket a rideg hangszíntől, arcomat lehajtva nyelem le a könnyeimet, melyek hajthatatlanul fojtogatnak tovább. Nem megy… nem vagyok képes visszatartani a sírást… nem… el kell… el kell tűnnöm innen.
Gyors léptekkel szelem át az öltözőt, ujjaim a kilincsre siklanak, halkan, remegő hangon szólalok meg, szinte csak suttogva ejtem ki az egyetlen szót.
- Sajnálom. – Kicsordul az első könnycsepp, s hálát adok az égnek, hogy már háttal állok neki, ujjaim gyorsan nyomják le a kilincset, de ahogy nyitnám az ajtót, hangos csattanással dörren rajta Jay tenyere, elzárva az egyetlen kiutat. Ledermedek, s Ő szinte a hátamhoz simul, ahogy a vállam felett támaszkodik az ajtónak, újabb és újabb könnycseppek törnek utat maguknak arcomon. Szánalmas… szánalmas vagyok. Évek óta nem sírtam. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára. Miért… miért pont most? Miért pont előtte? És… miért pont miatta?
- Nézz rám. – Halkan suttog, testem megborzong, ahogy érzem leheletét nyakamon, a hajából csordogáló vízcseppek hidegen nedvesítik be vállamat.
- Nem. – Bizonytalanul, enyhén megremegő hangon lehelem a halk ellenkezést, arcom ég a szégyentől és az újra és újra fellángoló érzelmektől... nem akarom, hogy így lásson.
- Miért menekülsz előlem? – Hangja egyre halkabb, ujjaimmal az ajtónak támaszkodva próbálom csillapítani az émelygésemet, nem sok sikerrel. Lehunyom a könnyes szemeimet, ajkamra harapva döntöm a homlokomat is az ajtónak, halkan, szinte suttogva sóhajtok minden egyes szót.
- Mert kizökkentesz a nyugalmamból… mert folyton rád gondolok, és ez irritál… mert függök tőled...
|
|
