Céltudatosan lépek a fürdõszoba felé, de nem kell ellenõriznem, hogy a fiú követ-e. Léptei és heves szívdobogása elárulják, amit tudni akarok, s bár most nem fél tõlem, a jelenlétem mégis idegessé teszi. Ezzel nincs egyedül.

A kisebb helyiségben szembefordulok vele és kárörvendõn nézek a sápadt arcára, ami élesen elüt a sötét hajától. Látszik rajta, hogy küzd a rosszullét ellen, de nem könnyítem meg a dolgot. Lássuk csak milyen fából faragták, ha egyszer õ maga vállalkozott erre.

Miközben azon tûnõdöm, mit mondjak neki, a hátamból még mindig lassú cseppekben szivárog a vér. A nagy részét már elvesztegettem annak, amit tegnap éjjel kiszívtam abból a kurvából, pedig még két-három napig biztos nem iszom újra. Addig nem, ameddig elkerülhetetlen nem lesz.

John falfehéren pásztázza végig a szobát. A tekintete elidõzik a fekete csempén heverõ véres törölközõn, majd a mosdóba dobált porcelándarabkákon.

Leplezve a kíváncsiságom figyelem, hogy mihez kezd most. Nem úgy néz ki, mint aki máris el akarna menekülni és nem tudom, ennek örüljek, vagy inkább bosszantson. Tény hogy meg akartam leckéztetni a merészségért, ráijeszteni, hogy többé ne jöjjön a közelembe, de meglepetésemre minden eltelt pillanattal eltökéltebbé válik.

Ha nem számítottam volna arra, hogy nem lesz képes megtenni, eszembe sem jutott volna elfogadni a segítségét, de legyen. Végül is Thor miatta kezdett tombolásba és így sokkal hamarább elfelejthetem ezt az egész szarságot, és túllehetek végre ezen az elcseszett napon.

A kölyök szemei megállapodnak a mosdó alá tolt kis széken. Valószínûleg még sosem volt használatban, de most maga elé húzza, majd a szemembe nézve rámutat. Csak egy másodpercig tétovázok, mielõtt leülnék rá, másképp nem nagyon érne fel és mielõbb túl akarok esni az egészen.

A tarkóm persze azonnal bizseregni kezd a mellkasomban támadt feszültségtõl. Gyûlölöm, ha valaki a hátam mögé kerül, és nem láthatom mit tesz. Ezzel sosem voltak kellemes tapasztalataim – gondolom keserû fintorral, visszaemlékezve a korbács sípoló hangjára a levegõben. Csak állni vakon és várni a következõ csapás fájdalmát…

Mozdulatlanul tûröm, hogy óvatosan kihúzza az elsõ bent maradt szilánkot, amit hamar a többi közé hajít a mosdóba. Nem reagálok a fájdalomra sem, az ismerõs érzés segít kitisztítani a gondolataim, amik egyre zavarosabbá válnak.

Hallom, hogy a kölyök mély levegõt vesz, mielõtt nekilátna a második szilánknak is, de a véres porcelán a harmadik próbálkozásra is kicsúszik az ujjai közül. A sikertelen próbálkozásaim során, hogy egyedül szedjem ki, csak még beljebb fúródott. Úgy tûnik, kénytelen leszek kést adni a kezébe, de már a gondolattól is kiver a víz, hogy fegyverrel engedjem a hátam mögé. Még akkor is, ha õ maga a kibaszott ártatlanság, és tudom, hogy nem akar ártani, nem tudnám elviselni.

Ekkor azonban sikerül az ujjai közé csippenteni a szilánkot, de közben olyasmit tesz, amire végkép nem számítok. Szabad kezével a vállamra támaszkodik, hogy stabilan tartsa magát. A testem úgy rándul össze a nem várt érintésre, mint akit megégettek. A bõre szinte perzseli az enyémet, mintha ott hagyta volna rajtam a lenyomatát.

Krisztusom, hát semmit sem fogott fel abból, ami történt?! Nem érti, hogy miért akarja mindenki, hogy távol tartsa magát tõlem? Miért akarom én is?

Összeszorítom az állkapcsom, ahogy a közelgõ pánik lassan végiggyûrûzik a tagjaimon, de nem tudok megmozdulni, hogy félresöpörjem a kezét. Mintha mindenem megbénult volna, majd a következõ pillanatban éles fájdalom hasít a gerincembe és egy csapásra kitisztulnak a gondolataim.

Hosszan káromkodom dühömben, bár inkább magam ellen irányul, mint a fiúra, aki csak azt tette, amit kértem. Kivéve, hogy hozzám ért, de nem ez dühít a legjobban.

A vállam fölött metszõ pillantást vetek rá, nem mintha érdekelné.

- Óvatosabban, a szentségit! – sziszegem dühödten, õ pedig büszke mosollyal az ajkain mutatja fel a jó tíz centi hegyes szilánkot – Pazar.

Legalább kint van, és még ha rohadtul fájt is, pont ez mentett meg a pániktól. A kölyök meg még mindig diadalittas arccal mosolyog rám, lerí róla mennyire örül, hogy sikerült kiszednie azt a vackot, pedig néhány perce még az ájulás küszöbén állt.

És ez a mosoly is idegesít. Hogy képes ilyen felszabadultan viselkedni a jelenlétemben, miközben közeli kilátása nyílik a hátamra, ami maga a borzalom? Ráadásul el tudom képzelni, milyen lehet most, friss sebekkel tarkítva, véresen.

Krisztusom, azon se csodálkoznék, ha elhányná magát. Még Phury is elsápad valahányszor póló nélkül lát, hát még ez a gyerek, aki mindeddig emberek között élt. Hogy az ördögbe tud ilyen nyugodt lenni?!

Halálosan bosszant, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel, de egyenlõre félretolom a problémát. A térdeimre támaszkodom, hogy felálljak, de alig nyomom fel magam pár centire, mikor a fiú kezei újra a vállamra nehezednek, ezúttal mind a kettõ és egyszerûen visszanyom.

Morogva feszülök meg a finom érintésre, alig sikerül megállnom egy vicsorgást, mégis csendben maradok. A hátamban lüktetõ fájdalom forrón áramlik a testemben és nem engedi, hogy elveszítsem a fejem, így hozzám képest tisztán tudok gondolkodni.

A látóterem peremén motozó Johnt figyelem, amint egy tiszta törölközõt megnedvesít, majd visszakerülve a hátam mögé óvatosan elkezdi letörölgetni a vért.

Magamat is meglepve, hagyom neki. Nem tudom mi ütött belém, talán még mindig a hirtelen érintés okozta pánik hatása alatt állok. A francba is, gyûlölöm, ha valaki hozzám ér! Épp elegen tették ezt velem az életem nagy részében. Annyi mocsok ragadt rám, amennyit a világ összes szappanja sem lenne képes lemosni. Az utolsó, amit akarok, hogy még valakit beszennyezzek ezzel a mocsokkal, vagy a mérgezõ folyadékkal az ereimben.

Az úrnõ szennyes vére, még mindig bennem kering és most már Bellában is.

Bella… Képes leszek valaha is kiverni a fejembõl azt az éjszakát?

Amikor követett a fürdõbe és bevallotta, hogy vágyik rám, mintha csak újra visszakerültem volna az úrnõ markai közé. Úgy bántam vele, mint egy utolsó ribanccal, de megfizetek neki érte. Megölöm azt a sápadt gazembert, aki megkínozta és ezzel végleg elfelejtem a történteket.

Lassan visszatérek a jelenbe, beszívom a fiú tiszta illatát, majd felidézem a kezének hûvös érintését, de az emlék nem tölt el undorral.

Nem tudok rájönni miért nem, ezért oldalra pillantok, fel a sápadt arcra és az ismerõs kék szempárba. A vonásain erõs koncentráció látszik, miközben az elsõsegélydobozt túrja át, nyilván fertõtlenítõ és kötszer után.

Magamban felhorkantok. Elfelejtette, hogy vámpír vagyok? Ezek csak apró karcolások számomra.

- Arra már nem lesz szükség, kölyök. – szólalok meg halkan.

Lassan felállok a székrõl, az egész testem sikoltozva tiltakozik a mozgás ellen, de figyelmen kívül hagyom. A fájdalom mellett az éhség is mardosni kezd, de ez már megszokott velejárója a napjaimnak.

A tükörben elégedetten konstatálom, hogy teljesen kitisztította a sebeket és az alvadt vért is eltüntette. Újabb cseppek sem jelennek meg, vagyis bármilyen sok vért is veszítettem, maradt annyi, hogy elindítsa a gyógyulási folyamatot. Így pár napig még biztos nem kell vért innom, legalábbis míg ez az átkozott test kibírja nélküle.

Az ösztöneim hirtelen beindulnak, és épp akkor fordulok a kölyök felé, mikor a keze a mellkasom felé emelkedik. Ujjai néhány centire torpannak meg a bõrömtõl, s bár az elsõ reakcióm azonnal a védekezés, homlokráncolva mérem végig. Valami nem stimmel.

A tekintetem gyanakodva idõzik el az arcán, majd megállapodik a szemein. Pont olyan kísértetiesen üres a pillantása, mint tegnap éjjel a lépcsõházban.

- Kölyök? – kérdem aggódva, amit most nem is akarok elrejteni.

A hangomra megrezzen, majd pislog néhányat, mint aki most tér magához a kábulatból. Tágra nyílt szemekkel, döbbenten mered a saját kezére, amivel felém nyúlt, én pedig legalább olyan furcsállva állok az egész elõtt.

Mikor gyorsan visszarántja a kezét, megkönnyebbülten eresztem ki a levegõt, pedig nem is tudtam, hogy eddig visszatartottam. A fiú remegõ kezeivel az ingjéhez nyúl, majd ügyetlenül kibújtatja a két felsõ gombot, hogy az anyag szétnyíljon és meglássam, amit minden bizonnyal mutatnia akar.

Nem hiszek a szememnek. Hisz ez… Mégis hogy?

A mellkasán, pontosan a szíve fölött a testvériség jele díszeleg. A szabályos kör alakú heg tisztán kivehetõ és megegyezik az enyémmel, pedig ez lehetetlen! Mindnyájunkat a beavatási szertartás során jelöltek meg ezzel, egyikünk se rendelkezett vele azelõtt, hogy a testvériség tagjává vált volna.

- Ezt te csináltad? – kérdem döbbenten.

Megrázza a fejét és tanácstalanul néz rám.

Tõlem aztán hiába várja a választ, mert legalább annyira fogalmam sincs róla, mi folyik itt, mint neki.

- Ideje menned. – jelentem ki határozottan.

Jobb lesz, ha visszamegy a többiekhez, mielõtt Thor keresni kezdené. Nincs kedvem egy újabb balhéhoz ma este.

A kölyök szerencsére nem ellenkezik. Eligazítja az ingjét, majd halk léptekkel követ engem a szobámba, de félúton kénytelen vagyok hátranézni, mikor megtorpan a szoba közepén.

Rosszat sejtve követem a tekintetét az ócska takarókból kialakított fekhelyig, s mikor meglátom, mit néz, az emésztõ sötétség úgy tér vissza a fejembe, mintha soha el se ment volna. A levegõ nyomban lehûl körülöttem, szinte a fiú lélegzetét is látni vélem, miközben a gonosz úrnõ koponyájának üres szemgödreibe meredek.

A kölyök rémülten pillant fel rám, félelmének kesernyés illata másodpercek alatt elborít mindent és egyenesen felém árad. A vértõl, sõt még a dühömtõl sem riadt vissza korábban, most meg csak néz rám azokkal az átható kék szemeivel.

A kurva életbe, miért bámul így már megint?!Legszívesebben vicsorogva rámorognék, mint egy vadállat, hogy hagyja abba most rögtön, de helyette ökölbe szorítom a kezeim és összepréselt ajkakkal felrántom elõtte az ajtót.

- Tûnj el, kölyök. – sziszegem méregtõl csöpögõ hangon, s mikor kiviharzik a szobámból, szabad utat engedhetek a tomboló gyûlöletnek.

***

Az éjféli megbeszélésen elfoglalom a helyem az egyik üres sarokban. A hangulat a szokásosnál is több feszültségrõl árulkodik, de úgy teszek, mint aki észre sem veszi. Az arcom semmit sem árul el a bensõmben tomboló érzésekrõl, nem úgy Thoré, aki szinte lyukat éget a homlokomba.

Szándékosan nem fordítok hátat neki, tudja csak, hogy eszemben sincs elmenekülni ha újra verekedni akar, de arra hiába vár, hogy bármiért is kérjek. Gyilkos pillantásait elnézve nem vette be azt, amivel Butch próbálta megetetni, bocsánatot vagy ha el is hitte a féligazságot mindenképp szüksége van arra, hogy hibáztathasson valakit, az meg miért ne én lennék?

A „kibaszott öngyilkosjelölt”, ahogy V fogalmazott.  

A kölyök és Butch amúgy is odamentek volna aznap este, így végsõ soron csak azért vagyok felelõs, hogy nem voltam elég körültekintõ. Olyannyira elborított a gyilkolási vágy, hogy megfeledkeztem Johnról, és hogy õ még nem tudja megvédeni magát. Vagyis csak azt hittem, hogy nem tudja, de rajtunk kívül még senki sem értesült róla, hogy ennek az ellenkezõje az igaz, és egyenlõre meg is tartom magamnak ezt az infót.

- Az Explorer, amire Z ráerõsítette a telefonját, tegnap elmozdult. – kezd bele Vishous komoly hangon – Ahhoz a bevásárlóközponthoz ment, ahol Wellsie az almákat akarta megrendelni a napfordulós ünnepségre. A rendelést lemondtuk, de fel kellene deríteni a dolgot.

A hallottakra agresszív morajlás fut végig a szobán, ami végre az én figyelmem is elvonja Johnról.

Azt a nyomorul férget még mindig nem sikerült elkapnunk, pedig már jó pár napja keressük. Végre egy nyom, amin el lehet indulni, és ha megtalálom, a kis szarrágó még azt is megbántja, hogy a világra jött!

***

Két nappal késõbb teljes harci felszerelésben tartok a kiképzõközpont felé. Az órák, amiket a testvériség harcosai tartanak az átváltozás elõtt álló vámpíroknak, nem sokkal ezelõtt véget értek. Hamarosan mindnyájan odakint leszünk Caldwell utcáin, hogy jó pár taggal megritkítsuk az alantasok sorait. A várttal ellentétben Explorer eddig nem hozott eredményt, de V továbbra is megfigyeli a számítógépén, addig azonban a város elhagyatott részein folytatjuk a kutatást. Egyenlõre nem jelentették újabb civilek eltûnését, vagyis a rohadékok meghúzhatták magukat egy idõre.

A központban a fegyverraktár felé menet elhaladok az edzõterem ajtaja elõtt, ami résnyire nyitva áll, odabentrõl pedig fegyversuhogás hangja hallatszik. Közelebb lépek, hogy megnézzem ki maradt még itt, majd ahogy beszívom a levegõt, ismerõs illatot fedezek fel.

Kíváncsian közelebb hajolok, és odabent megpillantom Johnt, aki egy nunjakuval gyakorol éppen. Az arca csatakos az izzadságtól, de a vonásain olyan mély összpontosítás látszik, ami kis híján mosolygásra késztet.

Tehát mégiscsak vannak benne harcos gének is – gondolom gúnyosan, mielõtt szakértõ szemmel is végigmérném. Ahhoz képest, hogy csak most kezdték, ügyes a kölyök. Egy átváltozáson átesett vámpírhoz képest persze lassú és koordinálatlan, de a bátorságáról már bizonyságot tett nekem.

Egy darabig érdeklõdve figyelem, majd oldalra pillantok mikor az öltözõk felõl egy másik fiú jelenik meg. Õ sem vesz észre engem, a folyosón uralkodó sötétség jótékony takarásban tart.

Alaposan végigmérem az idegen kölyköt, a szemeim összeszûkülnek, ahogy az illatát is megérzem. Van benne valami zavaró, még a szaga is rosszindulatot áraszt magából, mint egy romlott gyümölcs. John egyik csoporttársa lehet a korából ítélve, de ahogy közelebb ér hozzá, vészjósló vigyor terül szét az arcán.

Gyanakodva méregetem, amint leakaszt egy nunjakut az állványról, és azzal közelít John felé. Már sejtem mire készül, még az elõtt, hogy rövid lendületet véve a védtelen fiúhoz vágná a fegyvert, pontosan a fejét találva el. A torkomból vészjósló morgás tör fel, de olyan halkan, hogy az õ gyenge hallásuk nem is érzékeli.

A kis szarrágó cseppet sem fogta vissza magát, az ütés erejétõl John megtántorodik és a földre zuhan, ahol rögtön a halántékához kap. A szõke elégedett vigyorát látva felforr az agyam, a szemfogaim pedig már a gondolattól is sajogni kezdenek, hogy letépjem valamijét. Mondjuk az egyik fülét, amiben az a jókora gyémánt csillog.

- Micsoda lúzer vagy! – vihog fel önelégülten.

A kezeit összefonva a mellkasán fölényes pillantást vet a földön szenvedõ Johnra, aki sikertelenül próbál meg feltápászkodni. A kis pondró meg ahelyett, hogy segítene neki, csak még jobban kiélvezi a helyzetet.

- Senki nem szeret téged John. Miért nem mész már el? Ja persze, akkor nem tudnád egész nap üldözni a testvéreket. – mondja gúnyos mosollyal.

Észre sem veszi, hogy a háta mögé kerülök. Fogalma sincs róla, hogy a legrosszabb rémálma itt áll mögötte, és az Õrzõ tudja milyen nagy a kísértés, hogy megöljem! Még pislogni se lenne ideje.

- Ne mozdulj, szõke, csak akkor, ha levegõt veszel! – morgom fenyegetõ hangon a fülébe.

Rettegés még soha nem volt ilyen édes, mint az övé, amit az utolsó cseppig kiélvezek, sõt még táplálok is azzal, hogy szabadon eresztem vérfagyasztó erõm.

Csak egy pillanatra hajolok el tõle, míg a kezemet nyújtom Johnnak, hogy felhúzzam a földrõl, õ pedig gondolkodás nélkül elfogadja, majd hálás tekintettel néz fel rám.

- A busz már itt van, szedd össze gyorsan a holmidat. Az öltözõ elõtt találkozunk. – mondom halkan, õ pedig nyomban futásnak ered.

Amint eléggé eltávolodott a szõkétõl, hagyom, hogy a haragom hûvös ködfelhõként terüljön szét körülötte. Általában ezt csak a szobám magányában engedélyezem, de már semmi szükség rá, hogy visszafogja magam. Ezt a kis pondrót itt nyugodtan halálra rémíthetem, az hétszentség, hogy nem fog hiányozni.

Fél kézzel megragadva könnyedén a levegõbe emelem. A szemei kigúvadnak, ahogy az ujjaim figyelmeztetõn feszülnek meg a nyaka körül, miközben mélyen a szemébe nézek, hogy beleborzongjon a rettegésbe.

- Láttam, hogy te dobtad meg a fiút a nunjakuval, és ezért legszívesebben itt helyben megölnélek, de nincs kedvem magyarázkodni a szüleidnek. – közlöm fagyosan - Azt aján­lom, nagyon figyelj rám, öcskös! Ha még egyszer ilyet csinálsz, a saját kezemmel vájom ki a szemed, és mege­tetem veled, megértetted? - sziszegem az arcába.

Megpróbál válaszolni, de csak annyira futja, hogy néhányszor kinyitja a száját, mielõtt összevizeli magát.

- Ezt igennek veszem. – szorítom meg utoljára, majd a földre ejtem.

Alighogy a segge a padlóhoz ér, elbõgi magát, mint egy csecsemõ. Utálkozva fordítom félre a fejem, ebbõl a pondróból sosem lesz a testvériség tagja, ezt már most tudom. Wrath sosem venne be olyasvalakit, aki alattomosan hátba támadná a bajtársát.

Szerencsére nem kell sokáig várnom arra, hogy John elkészüljön. Átöltözve, a vállán egy hátitáskával lép mellém, majd együtt kisétálunk a buszhoz. Az ajtóban magam elé engedem, s mikor én is fölszállok utána, hirtelen síri csönd lesz úrrá a jármûvön.

Egy tucat szempár mered rám, mire sorban végignézek mindegyiken és megállapítom, hogy egyikük sem változott még át, vagyis egyenlõ esélyekkel néznek a kiképzés elé.

Rohadtul idegesít, hogy bámulnak, ráadásul megint egy zárt fémdobozban leszek kénytelen utazni. Hát ez kurva jó.

- Ide ülünk. – mutatok a legelsõ ülésre, hogy minél közelebb legyünk az ajtóhoz.

John beül az ablak mellé, én pedig melléje, majd elõhúzom a zsebembe rejtett almát az egyik tõrömmel egyetemben.

- Még várunk valakire. - vetem oda a sofõrnek. – John és én pedig az utolsó megálló leszünk.

A hûséges kimérten bólint. Õ nem idegeskedik túlzottan miattam, mintha tudná, hogy senkit sem fogok bántani. Végül is most nem leng körbe a szokásos gyilkos légkör.

Ami meglep, hogy a kölyök se feszeng mellettem, pedig mikor legutóbb találkoztunk épp vicsorogva zavartam ki a szobámból. Félnie kellene tõlem, erre õ az egyetlen, aki teljesen nyugodt ebben az átkozott fémdobozban.

Mélykék tekintete izgatottan felcsillan, mikor megjelenik a szõke. A nyakán jól látszanak a szorításom nyomai, és kis híján orra esik, mikor észrevesz.

- Feltartasz minket kölyök. Tedd le végre valahova a nyamvadt segged. – morranok fel, õ meg sietve hátrabotorkál a helyéig.

Érzem John izgatott szívverését, nyilván mert megleckéztettem a szõkét. Fogadni mernék, hogy a mai nem az elsõ eset, hogy a kis pondró belekötött.

A sofõr elhúzza a válaszfalat és elindulunk, de a hangulat ugyanolyan nyomasztó marad, mint eddig. Közönyt erõltetve magamra elkezdem hámozni az almát, precízen ügyelve rá, hogy a héja ne szakadjon el. Mikor készen vagyok a fal mellett álló kukába hajítom, majd levágok az almából két vékony szeletet és a mellettem ülõ fiú felé nyújtom.

Óvatosan lehúzza a pengérõl és enni kezdi, mire magamnak is vágok egy szeletet, majd így tovább, míg az alma el nem fogy és a csutka a kukában nem landol. A tõrt a nadrágomban törlöm fényesre, majd szórakozottan a levegõbe dobom és elkapom. A penge olyan jól ki van egyensúlyozva, hogy mindig ugyanúgy esik vissza a markomba és ez a monoton mozdulatsor lenyugtatja a feszült idegeimet, de képtelen vagyok nem tudomást venni róla, hogy egy tucat szempár szegezõdik a tarkómra. Kibaszott idegesítõ.

A megállópontoknál lassan mind eltûnnek, s miközben elhaladnak mellettem, mindegyikük szemébe belenézek. Amint az utolsó fiú után is bezáródik az ajtó, megnyugodva dõlök hátra az ülésen. A nyakam már görcsben áll és a vállaim is teljesen lemerevedtek, de nem érdekel.

Lehunyt szemekkel pihenek egy kicsit, végig tudatában annak, hogy John engem néz. Szinte érzem, ahogy a hatalmas kék szempár az arcomat pásztázza.

Biztos elborzasztja a sebhely és még csak nem is tudom gyûlölni õt érte.

Krisztusom, az is csoda, hogy képes rám nézni, anélkül hogy félrefordulna! Õ olyan hibátlan és tiszta… Elképzelhetetlen, hogy ne undorodjon ettõl a látványtól.

Akkor sem nyitom ki a szemem, mikor a busz lassan megáll a házuk elõtt, õ pedig leszáll. Csak már mikor egyedül maradok nézek fel, és egy kettéhajtott papír cetlit találok a helyén.

Homlokráncolva hajtom szét a papírt, hogy aztán enyhe bosszúsággal vegyem szemügyre az írást. A kölyök pontosan tudja, hogy nem tudok olvasni, akkor meg mi az ördögért hagyta ezt itt?

A jármû már majdnem továbbindul, mikor ingerülten felpattanok a helyemrõl és türelmetlenül a hûséges orra alá dugom a papír.

- Mi van ideírva?

A férfi egy pillantást vet rá. – Csak annyi, hogy „Köszönöm”, Uram.

- Köszönöm? – ismétlen hitetlenkedve, a hûséges pedig bólint, mielõtt ismét az útra szegezné a tekintetét.

Rövid gondolkodás után láthatatlanná válok, majd az út átellenes oldalán jelenek meg. A fiú szinte azonnal észrevesz, a tekintetem az övébe fúrva felmutatom a papírt és bólintok, jelezve, hogy tudom mit akart mondani. Viszonzás képen meleg mosolyt ereszt meg felém, miközben eltûnök a szeme elõl. Wellsie így is észrevett, nem akarok még több aggodalmat okozni egy terhes nõnek.

A kölyök mosolya azonban még egy jó ideig nem megy ki a fejembõl. Sokan mosolyogtak már rám, de az övé egyetlen korábbi mosolyfélére sem emlékeztet. Azokban mindig volt valami kegyetlen. Annak a bizonyos tudata, hogy minden mozdulatnak kiszámított célja van, rendszerint valami alattomos, hátsó szándék vezérelte cél. Márpedig az biztos, hogy a kölyökben semmi félrevezetés nincs, de beszéd híján gõzöm sincs, hogyan tudhatnám meg, ami érdekel.

Egy lemondó sóhajjal végül lezárom magamban a témát. Semmi szükség olyasmivel gyötörni magam, amire aztán úgy sem kapok választ, de bárhogy is legyen, nem felejtem el a kölyöknek, hogy köszönetet mondott.

***

A vadászat izgalma úgy az igazi, ha szépen lassan, lépésrõl lépésre cserkésszük be az áldozatot. Én is éppen ezt teszem a sikátorok alkotta labirintusban. Az árnyékokban rejtõzve követem a magányosan bolyongó alantast. A markom az egyik tõrömre feszül, a testemben tompán lüktet az adrenalin és a harc utáni sóvárgás. Várom az idõt, hogy lecsaphassak, a megfelelõ pillanat pedig akkor érkezik el, mikor a gyilkos elgondolkodva megáll a Trade és a Nyolcadik utca sarkán.

Fölösleges erõltetni a fakó kis agyát, úgyis én választom meg neki az útirányt, ami egyenesen a Pokolba vezet majd.

Közvetlenül mögötte jelenek meg, majd berántom a sötétségbe, el az emberek szeme elõl. A gazembernek jó erõs, csontos öklei vannak, amikkel néhányszor sikerül eltalálni a vállamat és a derekamat, de a fájdalmat kizárva szinte péppé verem a mocsok fejét. A fekete vérrel borított öklöm láttán próbálom ugyanazt az elégedettséget érezni, amit mindig, de ez még akkor sem megy, mikor a tõrömet az alantas szívébe mártom, aki halk pukkanással végleg kimúlik. Semmit sem érzek, mintha egy üres porhüvely lennék, és pontosan tudom mi a bajom, de kimondani majdnem olyan lenne, mint kudarcot vallani: Ez itt nem az az alantas volt, akivel mindennél jobban végezni akarok.

Azt a nyomorultat még mindig nem sikerült kézre kerítenünk, pedig minden erõnkkel azon vagyunk, fõleg én. Napnyugtától hajnalig felforgatom a város összes tetves porfészkét, minden lerobbant közösségi helyet és épületet, de semmi. És kezdem elveszíteni a türelmem.

Ekkor megszólal a telefonom, én pedig már automatikusan veszem fel, meg sem nézve ki az. A lehetõség nem túl nagy, ezért rögtön a fülemhez emelem.

- Z, testvér. - szól bele Vishous - Valami nagyon furcsa üzenetet kaptál a központi vonalon. Egy fickó akart beszélni veled.

- Név szerint engem akart? – húzom fel a szemöldököm, bár úgy sem láthatja.

- Õszintén szólva egy kicsit nehezen lehetett követni, mert olyan izgatottan hadart, de említette a sebhelyedet.

A sebhelyemet? - Milyen számot hagyott meg, hogy visszahívjam? – kérdezem, mert gõzöm sincs, ki lehet az.

Vishous lediktálja a számot, amit meg is jegyzek.

- És azt a nevet mondta, hogy Ormond. – teszi hozzá.

- Ormond? Ez emberi név. – márpedig az biztos, hogy nekem semmi közöm nincs emberekhez.

- Nem tudom, de szerintem légy óvatos! – tanácsolja.

Amint befejezi a hívást, máris tárcsázom a számot, remélve, hogy jó sorrendben jegyeztem meg õket. A hívás kicseng, majd valaki felveszi és egy ismeretlen mély férfihang szól

- És te ki vagy?

- Személyesen akarok találkozni veled.

- Bocsi, de nem szoktam randizni.

- Igen, el tudom képzelni, hogy nem lehet nagy sikered azzal az arccal, ami neked van. De engem nem a szex érdekel.

- Ezt örömmel hallom. – morgom a telefonba - Akkor ki a franc vagy?

- A keresztnevem David. Mond ez neked valamit?

Eszembe jut a név, ami Bella bõrébe volt karcolva, amikor megtaláltuk. David. Pillanatok alatt önt el a düh, kis híján porrá zúzom a mobilom, de erõvel összekaparom a maradék józanságom, – már amennyi nekem kijutott – mert hideg fejjel kell gondolkodnom. El akarom kapni ezt a szemétládát, méghozzá minél elõbb.

- Attól tartok, nem, Davy. Nem frissítenéd fel az emlékezetemet? – kérdem, szándékosan türelmes hangot megütve.

- Elloptam volna a tárcádat? Azt hiszem, arra emlékeznék.
- A nõmet! – kiált fel az alantas felbõszülten.

- …mindjárt hajnalodik.
- Mit mondtál? – szólok bele ingerülten - Rossz a vonal.
- Azt hiszed, ez csak egy nyavalyás tréfa? – fröcsögi magából kikelve, de hidegen hagynak az érzései.
- Nyugi, nyugi, még a végén szívrohamot kapsz itt nekem! – mosolygok gúnyosan, de közben minden porcikámmal a hangokra összpontosítok, hátha meghallok valamit, amivel beazonosíthatom a hollétét.

A gyilkos tajtékzik a dühtõl, mert úgy hiszi nem veszem komolyan, de a mocsoknak végül sikerül megnyugodnia.

- Az est leszálltakor akarok veled találkozni. Sok megbeszélnivalónk van, neked és nekem, és nem akarom, hogy a hajnal sürgessen. Amúgy is sok dolgom volt az elmúlt néhány órában, és pihenésre van szükségem. Jut eszembe, kinyírtam az egyik nõtöket, egy csini vöröset. Kapott egy golyót a szívébe. Egy pillanat alatt vége volt.

Ezúttal nem húzom el a telefont, mikor a sötét, rideg gyûlölet végighullámzik a testemen. Az alantas felnevet.

- Ti, testvérek, olyan védelmezõk vagytok! Akkor ehhez szólj hozzá! Elkaptam egy másikat is. Egy másik nõt. Rávettem, hogy megadja nekem ezt a számot, hogy fel tudjalak hívni. Nagyon készséges volt. Kis cuki szõkeség.

A tõrömre markolok. Kell valami, amivel levezethetem a dühöm, hogy ne zúzzam szét a telefont. Újabb nõt fog megalázni és megkínozni, aztán megölni, hacsak meg nem állítom.

- Hol akarsz találkozni velem?

- Elõször a feltételeim. – válaszol elégedetten - Természetesen azt akarom, hogy egyedül gyere, és errõl a következõképpen fogok megbizonyosodni. – a háttérbõl egy nõ nyöszörgése hallatszik - Ha valamelyik emberem észreveszi, hogy bármelyik testvéred a közelben van, ennek a nõnek annyi. Mindössze egy telefonomba kerül. És csak hogy tudd, jó lassan fognak végezni vele.

Az alantas hangja émelyítõen hangzik, mintha már a gondolat is élvezetet adna neki, hogy megkínozzon egy védtelen nõt.

A picsába! Miért nem lehet már végén ennek az egésznek?! Miért kell újra és újra… annyira kurvára elegem van már a kínokból és a fájdalomból! A sajátoméból és a többi ártatlanul senyvedõ vámpíréból is! És most megint! Még egy nõ került azoknak a mészárosoknak a kezeik közé!

Az arcom eltorzul a fájdalomtól, ahogy lehunyom a szemem és felidézem magamban a láncokkal teleaggatott vizsgálóasztalokat, amiken az alantasok elõszeretettel kötözik a fajtámat kínzás közben. - Hol?

- A Lucas Square-i moziban a Rocky Horror Picture Show hatórási vetítésén. Ülj a hátsó sorba! Majd én megtalállak.

A telefon elnémul, de még idõm sincs átgondolni mi legyen a következõ lépés, mikor újra megszólal és Vishous visszafojtott hangja szól bele, amitõl borsódzni kezd a hátam.

- Baj van. Bella testvére megtalálta Wellsie-t a kocsifelhajtójukon. Gyere haza, Z! Azonnal.

***

Wrath dolgozószobájában olyan dermedtség uralkodik, mint egy kétszáz éves kripta tömör kõfalai között, bár még a halott testek sem áraszthatnak annyi hidegséget, amennyi minket most körülvesz.

Wellsie-t megölték.

Ugyanaz a nyomorult féreg végzett vele, aki több tucat védtelen civilt kínzott meg, aki hónapokig fogva tartotta Bellát, és akit mindezek ellenére sem sikerült elkapnunk.

Még mindig képtelen vagyok fölfogni, az agyam tudja, hogy ez a valóság, de azt kívánom,

Az önelégült szavak úgy visszhangoznak a fejemben, mintha egyenesen a fülembe suttogná õket. Nem hittem volna, hogy létezhet még valaki ezen a kibaszott földgolyón, akire ugyanolyan véget nem érõ gyûlölettel fogok gondolni, mint az Úrnõre. Ebben a percben is, a testem minden porcikája pattanásig feszül, hogy visszafojtsam a gyilkos dühöm.

Ki fogom csinálni! Úgy elbánok vele, hogy maga az Omega sem ismeri majd fel a talpnyalóját! Centinként fogom levágni róla a bõrt, leolvasztom a húsát a csontjairól, aztán darabokra töröm és végignézetem vele, ahogy a kutyák felzabálják a nyavalyás testrészeit!

Minden egyes sikolyt élvezni fogok.

Mikor Wrath az ajtó felé indul, a Testvériség többi tagja komor csöndbe burkolózva követi õt. Én szándékosan utoljára maradok, hogy minél távolabb legyek a meggyötört képüktõl. A gyásszal sosem tudtam mit kezdeni, az sem érdekel, ha kõszívû szörnyetegnek tartanak ezért. Tegyék csak. Az is lehet, hogy igazuk van.

Némán lépdelek végig a folyosón, de minden egyes megtett lépéssel egyre nagyobb gombócot érzek a torkomban. Kísérletet teszek, hogy lenyeljem, de minél közelebb érünk a központ irodájához, annál erõsebb lesz a szúrás a mellkasomban, fõleg mikor Johnt is megpillantom a szoba közepén ácsorogva. Az ördögbe!

Thor hirtelen feláll, az arca színtiszta kétségbeesés, ahogy végignéz rajtunk.

- Nem kellene itt lennetek… mindannyiótoknak…- suttogja fojtott hangon - Wrath, ne! Uram, ne…! Kérlek, ne mond el! Ne mondd hogy…

- Nagyon sajnálom… - szólal meg a királyunk, tõle szokatlanul gyengéd hangon.

Sosem láttam még Thort ilyen megtörtnek, mint ebben a percben. Nem csak a felét vesztette el, hanem a gyermeküket is vele együtt. Elképzelni sem tudom mit érezhet, milyen veszteséget és nem is próbálom meg. Száz évig nem volt semmim, amit elveszíthettem volna, aztán megtudtam, hogy van egy ikertestvérem. Phury az egyetlen, aki még számít nekem, bár ezt sosem mondanám a szemébe, enélkül is elég nehéz levakarnom magamról.

De ha meghalna… a világ többé nem lenne biztonságban tõlem.

Szempilláim megrebbenek és mély levegõt veszek, belélegezve a tiszta, tavaszi esõre emlékeztetõ illatot. Szomorúság, és azt is tudom kié, mégis vonakodva nézek rá.

A kölyök lehajtott fejjel, némán zokog, hogy a vállai is rázkódnak belé. Rögtön az a kép jut eszembe, mikor utoljára láttam az út másik oldaláról és rám mosolygott. Mintha egy évszázad telt volna el azóta.

- Miért nem értesítettek? Miért nem hívott fel Havers? Telefonálnia kellett volna... Ó, istenem, a baba vitte el... Tudtam, hogy nem lett volna szabad teherbe esnie... – motyogja Thor elgyötörten, karjait szorosan a kölyök köré fonva.

Úgy tûnik szüksége van valakire, akire támaszkodhat, pedig még nem is hallotta a teljes történetet. A hosszan elnyúló sûrû csend azonban elég beszédes, néhány másodperc múlva mozdulatlanná dermed, majd elsötétült tekintettel néz a királyunkra.

- Wrath… ugye… a baba volt?

- Vigyétek ki a fiút! - dörren Wrath, de a kölyök meg sem mozdul, Thor pedig nincs épp türelmes állapotban.

- Wrath! Hogy halt meg? - emeli fel a hangját, egész testében remegve a dühtõl – Wrath, tudnom kell! Mond el! Most!

- Vigyétek már ki a fiút!

Mivel én állok hozzá a legközelebb, megragadom a karját és gyorsan elrántom az útból. Thor felbõszült bikaként fújtat és nem mernék rá fogadni, hogy nem tenne kárt a kölyökben is. A vörös köd képes elhomályosítani mindent, ezt már jó párszor tapasztaltam, és John nem élné túl, ha az útjába kerülne.

A fiú persze errõl mit sem sejt, így minden erejével igyekszik szabadulni tõlem, nekem meg nincs idõm elmagyarázni neki a helyzetet. Egyszerûen felkapom a karomba, a csapkodását figyelmen kívül hagyva az irodán kívülre viszem, de még mikor az ajtó becsukódik mögöttünk, akkor sem hagyja abba a küzdelmet, az ajkai néma sikolyra nyílnak.

Óvatosan, hogy ne okozzak fájdalmat szorosabbra veszem a fogást. Az az átkozott szív a mellkasomban egyre jobban szúr, pedig képtelenség, hogy érezzek. A lelkem azon része, ami valaha érzett, már réges-rég elsorvadt, talán egyáltalán nem is maradt belõle semmi. Mindez csak az alantas iránti gyûlölet, a fojtogató vágy, hogy bosszút álljak és semmi köze nincs a kölyök gyötrõdésének látványához, semmi köze a belõle áradó nyers fájdalomhoz.

A folyosóról is tisztán hallom mikor Wrath elmondja Thor-nak mi történt. A csend, amit a megrázó hír követ egy örökkévalóságnak tûnik, de mint kiderült ez csak a jó öreg vihar elõtti csend, mert aztán elszabadul a pokol.

Alig sikerül Johnt visszatartanom, hogy ne rohanjon elõre, miután az iroda üvegajtaja szilánkokra robban. Megpördülök, hogy a testemmel védjem õt, remélve, hogy sikerül felfognom az összes törmeléket, de még koránt sincs vége a pusztításnak. Thor ereje forgószélként söpör végig mindenen, darabokra törve a bútorokat, hegyes faszilánkok, üveg és fém röpköd mindenfelé, amiktõl még a testvérimnek is védekezniük kell. Vérfagyasztó üvöltésébe alapjaiban remeg bele a ház, a lámpák pislogni kezdenek, majd újabb iszonyatos energia-kitöréssel Thor eltûnik.

Felegyenesedve, döbbenten nézek végig a pusztításon, John pedig kihasználva az alkalmat, kitépi magát a karomból. Az arcán patakzanak a könnyek, miközben a szobába fut, ajkai hangtalan sikolyra nyílnak.

Õt nézve valami mintha a helyére kerülne bennem. A szúró érzés megszûnik a mellkasomban, a helyét hûvös önuralom és elszántság veszi át, pontosan az, ami a bosszúhoz elengedhetetlenül szükséges.

Miért is ne? Egy vérbosszút már elkövettem, megtehetem újra.

Az õsi szavak máris a nyelvemen vannak. A suttogásnál is halkabban ejtem ki õket, hogy senki se hallja, a szemeimet végig a fiúra szegezve.

- Esküszöm az Õrzõre és a vérre, amely az ereimben folyik, hogy saját kezemmel hajtom végre a bosszúdat, és eléd hozom annak zálogát. Nem nyugszom, míg a gyilkos kínok között végleg el nem enyészik!


***

Az éj leszálltával az ablakokat fedõ acélredõnyök egyszerre húzódnak fel, a hangjuk éles pengeként hasít bele a szoba csendjébe. Wrath dolgozószobáját nehéz, nyomasztó légkör borítja, s miután újabb bombát dobtam a testvérek elé, egy hosszú percig senki sem szólal meg. Nyilván az jár a fejükben, hogy lehet-e ez a nap még ennél is rosszabb?

- Jézusmária, Z... - dörmögi Wrath, erõsen megdörzsölve a szemét - Miért nem szóltál errõl hamarabb?

- Volt egyéb bajunk is. Azonkívül egyedül fogok találkozni a gyilkossal, bármit mondotok is. Ez nem vitatéma. – közlöm határozottan. Én magam akarok végezni vele, lehetõleg puszta kézzel és minél lassabban.

- Z, testvér... ezt nem engedhetem. – sóhajtja Wrath, a fejét ingatva. A többi testvér arcán is legalább olyan helytelenítõ kifejezés ül, de nem érdekel, már döntöttem.

- Az alantas engem akar, hát én majd gondoskodom róla. Thorért, Belláért és mindenki másért, akiket megkínzott! – mondom, ökölbe szoruló kezekkel - Különben is, mi van azzal a nõvel, akit túszként tart fogva? Nem tehetem meg, hogy nem megyek el. Az pedig szóba sem jöhet, hogy ti is elkísérjetek.

- Hiszen egyenesen a halál torkába sétálsz!

- Akkor majd jó nagy felfordulást csinálok, mielõtt meghalok.

Wrath szigorú ábrázattal összefonja mellén a karjait. - Nem, Z. Nem engedem, hogy elmenj.

- Megölik azt a lányt! – morranok fel dühösen, mert nem tudom felfogni, miért nem értik meg!

- Van más módja is annak, hogy ezt a dolgot elintézzük. Csak rá kell jönnünk, hogy mi az.

Ó igen, és addig, míg mi itt dumálunk, az az állat egy újabb ártatlan civilt kínoz majd halálra! Márpedig én kurvára nem fogok itt malmozni, míg ez megtörténik!

Higgadtságot erõltetek magamra, ami meglepõen könnyen megy úgy, hogy felidézek egy bizonyos képet a fejemben. Arra koncentrálok, és a pólómat átitató esõillatra, ami John könnyei nyomán maradt a szöveten, majd felemelem a fejem.

- Szeretném, ha mindenki kimenne a szobából. Négyszemközt akarok beszélni Wrathszal. Phury, te ne. Maradj itt!

Butch, Vishous, és Rhage egymásra néznek, majd a királyra. Amikor õ bólint, felállnak és egy szó nélkül kimennek a szobából.

Becsukom mögöttük az ajtót, és hátat fordítva neki megállok a bejáratban. Reméltem, hogy erre nem kerül sor, végül is rólam van szó. Ki a franc gondolta, hogy ilyen nagy ügyet csinálnak abból, hogy esetleg kinyiffanhatok?

- Nem állíthatsz meg. Bosszút állok azokért, akiket megölt. Megbosszulom a testvérem felét is, és semmivel sem tudsz lebeszélni róla. – jelentem ki, eltökélten - Ehhez harcosként jogom van.

Wrath hosszan káromkodik – Nem te vagy az egyetlen harcos, akinek joga van hozzá, Zsadist!

- De én vagyok az egyetlen, aki véresküvel fogadta, hogy megteszi.

Látom, ahogy a színtiszta döbbenet végigfut az arcukon, mikor felfogják, mit mondtam. Épp ezért nem akartam, hogy tudjanak róla, semmi szükségem az idegesítõ kérdéseikre és az újabb megállapításra arról, hogy biztos megõrültem. Ezt már jóval ezelõtt elkönyvelték magukban, nekem meg eszemben sincs megcáfolni õket.

Wrath szólásra nyitja a száját, de aztán mégsem mond semmit. Gondterhelten a hajába túrva hallgat, míg Phury idegesítõ, átható tekintettel mered rám, mintha egy kibaszott lézersugár alatt feküdnék, de õ sem mond semmit. Végül a királyunk hitetlenkedõ hangja töri meg a csendet.

- Mégis mikor? És kinek…

- Nem ez a lényeg! – szakítom félbe türelmetlenül. - Ott voltál azon az éjszakán, amikor beléptem a Fekete Tõr Testvériségbe. Nagyon jól tudod, hogy Tohrment azóta hús a húsomból, és azt is, hogy én mindenkinél jobban tudom milyen érzés, ha kínoznak. – az emlékek gyors egymásutánban felvillannak a szemem elõtt, de erõvel visszaszorítom õket a sötét mélységbe - Láttad mit tesz az a mocsok a nõinkkel, és ezért én magam fogom kicsinálni a rohadékot! Még egyszer nem úszhatja meg!

A haragom ismét igyekszik átvenni fölöttem az irányítást. Máskor szíves örömest átengedném magam neki, de ha megteszem, a gyilkos ösztön abban a pillanatban átveszi fölöttem az irányítást.

Wrath hátradõl a székében, mire az elegáns bútordarab panaszosan megnyikordul a földön.

- Az isten szerelmére, Zsadist, nem azt mondom, hogy nem mehetsz. Csak nem akarom, hogy egyedül nézz szembe vele. - gyõzköd, a homlokán egyre mélyülõ ráncokkal.

- Ebben a helyzetben nem én szabom a feltételeket. – emlékeztetem arra, amit az a féreg mondott. Ha bárkit magammal viszek, megöleti a nõt, mielõtt esélyem lenne megmenteni.
- Meghalsz, ha egyedül mész oda. – állapítja meg komoran, én viszont továbbra is hûvös nyugalommal viszonzom a pillantását. A szemeit ugyan nem látom a sötét szemüveg mögött, de érzem, hogy azok egyenesen rám szegezõdnek.
- Nos... azt hiszem, kész vagyok vállalni ezt az eshetõséget is.  
A szavaimra sûrû csend a válasz.  

- Hogy mondtad? – szisszen fel Wrath dühösen.

Furcsa, máskor én vagyok az, aki dühöng, de ebben a percben pontosan tudom, mit kell tennem. A gyûlölet, amit az alantasok iránt érzek, és az eltökéltség, amit a kölyöknek tett esküvel nyertem, hacsak néhány órára is, de kiszorít minden mást a fejembõl.

Ellépek az ajtótól és a szoba másik végében lévõ kandalló elé sétálok. A lángok vöröses-sárgás nyalábokkal csapnak fölfelé, de én egészen mást látok most magam elõtt.

- Készen állok rá, hogy befejezzem ezt az egészet.

- Mi a fenérõl...

- Ki akarok menni oda, és ha meg kell halnom, magammal akarom vinni azt a gazembert is. Egy igazi parádés tûzben. Elhamvadni a lángokban az ellenségemmel.

- Azt kéred tõlem, hogy adjam áldásomat az öngyilkosságodra? – kérdi, mire bosszúsan megingatom a fejem.

Hát még mindig nem érti? Az imént nem az engedélyét kértem.

- Nem, mivel csak akkor tudsz visszatartani attól, hogy elmenjek ma este abba a moziba, ha megbilincselsz. Csak annyit kérek tõled, hogy gondoskodj róla, hogy senki másnak ne essen bántódása. Szeretném, ha megparancsolnád a többieknek,… - nyomatékosan Phuryre nézek -… hogy maradjanak távol attól a helytõl!

Wrath leveszi a napszemüvegét és ismét megdörzsöli a szemeit. Halványzöld szivárványhártyája szinte világít az arcában.

- Túl sok haláleset történt már eddig a testvériségben. Nem akarom, hogy elmenj.

- Muszáj. És meg is fogom tenni. – akár tetszik neki, akár nem - Szóval, utasítsd a többieket, hogy tartsák magukat távol az ügytõl!

Hosszú, feszült csend következik, mielõtt a királyunk az egyetlen választ adná, amit adhat.

- Rendben van, legyen, ahogy akarod.

Bólintok, majd mély levegõt véve újra a tûzbe bámulok. Valószínûleg épp egy csapdába készülök besétálni, ahol fogalmam sincs, mi vár majd rám.

- Nagyon sajnálom.

A testvérem hangjára felkapom a fejem és felé fordulok. A beszélgetésünk alatt egy szót sem szólt, de az arcára kiülõ gyászos kifejezésrõl nem lehet nem tudomást venni. Legszívesebben gúnyosan rámosolyognék és emlékeztetném, hogy túléltem már ezt-azt, ne játssza itt az aggódó fivért, de a testébõl sütõ fájdalomtól a torkomon akadnak a szavak.

A pillantásunk összekapcsolódik, és eszembe jut az a nap, mikor elõször megláttam õt. A megvetés hullámokban áradt belõle, azt hittem, hogy õ is egy újabb férfi, akinek az Úrnõ eldicsekszik velem, de aztán megéreztem azt a különös kapcsolatot kettõnk között. Kiszabadított abból a pokolból, miközben õ maga az egyik lábával fizetett érte, de egyszer sem hallottam, hogy sajnálkozna miatta.

- Sajnálom, de megbocsátotok egy pillanatra? – áll fel, s a fejét leszegve az ajtó felé indul.

Homlokráncolva nézek utána. Komolyan azt hitte, hogy csak nagyobb közönséget akartam, és ezért kértem, hogy maradjon?

- Várj! Szükségem van valamire tõled. – állítom meg, mielõtt a kilincshez érne.

Felém fordul, és hosszan tanulmányozza az arcomat, hogy még a sebhelyem is bizseregni kezd a kényelmetlenségtõl . Utálom, ha bámulnak, de ezúttal elviselem.

- Mi lenne az? – kérdi, viszonylag nyugodt hangon, de tudom, hogy a legkevésbé sem az.

- Ígérd meg, hogy nem hagyod el a Testvériséget, miután én már nem leszek! - Wrathra mutatok - És esküdj is meg rá a királyi gyûrû felett!

- Miért?

- Csak tedd meg!

Phury felvonja a szemöldökét, én meg bosszúsan összeszorítom az álkapcsom. A francba is, miért kell ilyen makacsnak lennie?!

- Miért?

- Mert nem akarom, hogy egyedül maradj. – mondom ki végül, a szemébe nézve.

Pontosan tudom, mi történne, ha meghalnék, jobban ismerem õt, mint saját magát és éppen elég idõt töltött azzal, hogy miattam aggódott. Ha rosszul alakulnának a dolgok ma este, nem akarom, hogy engem gyászolva egy kibaszott mártírként töltse az egész életét! Ennél többet érdemel.

- Ittam belõle. - böki ki hirtelen - Bellából. Tegnap este, amikor Havershöz mentem. Még mindig úgy gondolod, hogy valakinek vigyáznia kell rám?

Lehunyom a szemem, ahogy a bosszúság ismét felüti bennem a fejét.

Miért hiszi azt mindenki, hogy bármit is akarnék attól a nõtõl? Egy vámpírnõtõl! Már rohadtul elegem van az egészbõl, és egyébként is, Bellának Phuryt kellett volna választania. Egy olyan értékes nõ a fivéremhez méltó társat érdemel, nem olyasvalakit, aki undorodva félrelöki.

Nem is értem mi ütött belé akkor éjjel.

- Örülök, hogy így történt. Tudom mit hisztek, de én csak vigyázni akartam rá, míg rendbe nem jön. Ha úgy döntesz, megszabadulsz miatta az ostoba cölibátusi fogadalmadtól, kívánom, hogy boldog légy testvérem. – az órára nézek. Még van másfél óra a megbeszélt idõpontig, de minél elõbb ott akarok lenni, hogy körülnézhessek - Akkor most a szavadat adod nekem?

- Ugyan már, Z...

- Csak azt akarom, hogy megesküdj. Semmi mást. – ismétlem türelmetlenül, míg az ellenállása meg nem törik.

- Rendben. Ha ezt szeretnéd. A francba! Hát legyen.

Döngõ léptekkel odamegy Wrath elé, letérdel, és a királyi gyûrû fölé hajolva az õsi nyelven mondja ki a szavakat, azután megcsókolja a fekete gyûrût, ezzel szentesítve az ígéretét.

- Nos, ha a drámának vége, én elmennék. – indul meg az ajtó felé, majd mielõtt lenyomná a kilincset, visszafordul Wrath felé - Mondtam már, milyen nagy megtiszteltetés számomra, hogy téged szolgálhatlak?

Wrath kicsit megdöbben és hirtelen nekem is rossz érzésem támad. Mi a fene…?

- Nem, még nem, de...

- Pedig nagyon megtisztelõ. – amikor a királyunk szeme résnyire szûkül, Phury udvariasan elmosolyodik – Nem is tudom, miért jutott ez most hirtelen eszembe. Valószínûleg azért, mert a lábad elõtt térdeltem.

Ezzel hátat fordít nekünk és elhagyja a dolgozószobát.

A vészcsengõ veszettül harsogni kezd a fejemben, ahogy utána nézek, és gõzöm sincs miért. Hisz minden úgy alakult, ahogy terveztem, egyedül nézek szembe a gyilkossal, nem sodrom veszélybe a többieket és még a testvérem felõl is nyugodt lehetek.

Akkor meg mi a halál faszáért érzem úgy, mintha egy kibaszott gleccsert került volna a gyomrom helyébe?! A tenyeremmel önkéntelenül is megdörzsölöm a mellkasom, ahogy a fagyos nyugtalanság szétsugárzik a csontjaimban.

Lehet, hogy a saját végzetem közeledtét érzem?

Akkor ideje elébe menni.

Elindulok az ajtó felé, hogy a szobámban magamhoz vegyek annyi fegyvert, amennyit csak lehet. Talán néhány gránát is elfér még a derekamra erõsített fegyvertartón, ha szükség lenne rá. Minél több, annál jobb.

- Kinek tettél véresküt, Z?

Hátrapillantok a vállam fölött, egyenesen Wrath átható, világoszöld szemeibe, de elõbb még minden érzelmet eltûntetek az arcomról.  

- Valakinek, akinek még nincs elég ereje, hogy maga nyírja ki azt a rohadékot. – válaszolom komoran, majd elejét véve a további kérdezõsködésnek, távozom.

Odafent a gardróbszobám fegyverszekrényébõl nagy gonddal veszem magamhoz a fegyvereim. Annyi tõrt erõsítek a testemre, amennyi még nem akadályoz a mozgásban, és a két Berettám tárát is ellenõrzöm, bár nem emlékszem, hogy használtam volna õket. Ezután a fürdõszoba felé indulok, az ajtónyílásból halvány világosság szûrõdik ki, így más fényforrásra nincs is szükségem.

A mosdókagylónál gyorsan megmosom az arcom, majd iszom néhány korty hideg vizet, hogy enyhítsem a testembe pulzáló feszültséget. Éppen egy tiszta törölközõért nyúlok, mikor megérzem, hogy Phury bejön a hálóba. Látni nem látom, de tudom, hogy ott járkál, és számítottam is arra, hogy megkísérel majd még egyszer lebeszélni az õrült tervemrõl, még ha mindketten tudjuk is, hogy ez lehetetlen.

- Phury... meg akartalak keresni, mielõtt elmegyek. - félredobom a törölközõt, majd belenézek a falra akasztott tükörbe. Feketén csillogó szemeim egy végeláthatatlan tébolyult mélységnek tûnnek az arcomon, amit a durva, vastag sebhely csak még rémisztõbbé tesz.

Ez a vágás sosem fog begyógyulni, ahogy Phury sem tehet semmit azért, hogy megmentsen.

- Nem fogom hagyni, hogy egy fakóképû gazember kinyírjon, de ha nem jövök vissza… azt akarom, hogy tudd, egy ujjal se nyúltam Bellához. Soha. – mondom halkan, végig a tükörbe bámulva. Remélem, elhiszi végre, hogy semmit sem akartam attól a nõtõl, és nem fogja távol tartani magát tõle.

Phury hirtelen mögém lép, s ahogy meglátom a tükörképét a magamé mellett, rémülten hõkölök hátra, döbbenten meredve az arcára. Jézus isten!

Eltûnt a haja, teljesen kopasz lett és arca… bassza meg! Az arcát egy ocsmány, véres sebhely szeli keresztül. A szemei üresen és élettelenül néznek elõre…

- Szentséges ég! – lehelem, még mindig sokkosan a látványtól - Mi a francot mûveltél magaddal?

- Szeretlek téged, testvérem. – suttogja rekedt hangján, nekem meg fogalmam sincs, mi a fasz folyik itt.

Nem hiszem el, hogy ezt tette magával! Képtelenség…

Felemeli a karját, a kezében egy fecskendõt szorongat azok közül, amiket még a doki adott Bellának - Neked élned kell.

Amint tudatosul bennem, mire készül, megpördülök, épp akkor amikor Phury lesújt.

Érzem a nyakamba szúródó tût, és a morfiumot, ami egyenesen a vénámba áramlik. Dühömben felkiáltok, de az erõs szer másodpercek alatt szétárad a testemben és teljesen elgyengít.

Megmarkolom Phury vállát, meg akarom mondani neki, hogy ne merészelje! Ne merészelje megtenni azt, ami abban a kibaszott fejében jár, különben én magam ölöm meg, a gondolataim azonban egy sûrû, fehér ködfelhõbe vesznek.  

A földre fektet. A hangja csak tompán jut el a fülemig, mintha egy vastag üvegfalon keresztül beszélne hozzám.

- Én csak érted élek. Ha te meghalsz, nekem nem marad semmim. Teljesen elveszek.

Megpróbálok felkelni, de még a kezemet is alig bírom megmozdítani. A picsába! A kurva életbe, ezt nem teheti!

Lassan feláll mellõlem, mire teszek egy újabb erõtlen kísérletet, hogy megragadjam a bokáját, de az ujjaim nem engedelmeskednek. Ez nem lehet igaz!

Meg fogja öletni magát! Megölik…!

- Istenem, Z, mindig is azt hittem, hogy tragikus sorsunk végre jóra fordult, de a gondoknak még mindig nincs vége, ugye? – kérdi elgyötörten, de választ nem várva hátat fordít nekem.

Néhány pillanatig még hallom a cipõsarka koppanásait a járólapon, aztán minden elsötétül körülöttem.

***

Fogalmam sincs mennyi idõ telhetett el, mire az akaraterõm segítségével sikerül magamhoz térnem. Keményen próbálkozom, hogy leküzdjem a gyógyszer okozta ködös kábulatot és minden erõmmel belekapaszkodjam a valóságba.

Nagyokat nyögve átvonszolom magam a hálószoba szõnyegén, a körmeimmel a földbe kapaszkodom, a lábammal pedig elõre tolom magam, de még így is kínkeservesen lassan teszem meg azt a néhány métert.

Mire az ajtóhoz érek, alig marad erõm, hogy az akaratommal kinyissam. Kivonszolom magam a szobros folyosóra, ahol aztán megpróbálok kiáltani. Elõször csak rekedt suttogás hagyja el a számat, aztán hangosabbra sikerül, ezért újra és újra kiáltok, majd megkönnyebbülten hallom a közeledõ lábdobogást.

Wrath és Rhage mellém térdelve hanyatt fordítanak. Közbevágok a kérdéseknek, mert képtelen vagyok felfogni a szavaik jelentését.

- Phury... elment... Phury... elment...

Az erõlködéstõl émelyegni kezdek, a szoba forog körülöttem, majd oldalra fordulva mindent kiadok a gyomromból. Azután egy kicsit jobb lesz, tisztábban tudok gondolkodni, mintha a morfium egy részétõl is megszabadultam volna, de még mindig nem elég.

- Meg kell találnom... – zihálom, a torkomat összeszorító félelmen át.

Sosem éreztem még ilyen rettegést, hisz mindig Phury volt a józan ész, aki tudta mit kell tennie. Nem kellett attól tartanom, hogy megöleti magát.

Wrath és Rhage továbbra is kérdések százait zúdítják rám, talán ezért zúg úgy a fülem. Vagy ez, vagy a fejem éppen felrobbanni készül.

Felemelem az arcom a szõnyegrõl, s mikor ismét szédülni kezdek, hálát adok az égnek, hogy azt a dózist egy alacsony nõ súlyához számolták ki, mert így is kész roncs vagyok. Néhány mozdulat elég, hogy a nyomrom ismét felkavarodjon és rám törjön a hányinger.

A francba… sosem bírtam a gyógyszereket.

Még több lábdobogás és újabb hangok csatlakoznak a többiekéhez. Valaki egy szemetest ad a kezembe és mikor végre kiürítem a gyomrom teljes tartalmát, az agyam kezd kitisztulni és a testemet is egyre erõsebbnek érzem. Fritz egy nedves kendõvel megtörli a szám, de még percekig képtelen vagyok megszólalni, míg el nem múlik a rosszullét.

Phury… Az a hõsködõ gazember... Istenem. Ezért meg fogom ölni, az biztos! Õ az, akinek élnie kell!

De vajon hová a fenébe vitték? És hogy fogok rátalálni? A mozi csak a kiindulópont volt, biztosan nem maradtak ott sokáig.

Vadul pörögnek a gondolatok a fejemben, és hirtelen eszembe jut az egyetlen megoldás, amivel felkutathatom az ikertestvérem. A módszer ellent mond minden ösztönömnek, de nincs más választásom, nem hagyhatom, hogy meghaljon.

Még több lábdobogás, majd meghallom Vishous hangját. Civil vészhelyzet. Egy hattagú család bent rekedt a házában, amit körülvettek az alantasok.

Felemelem a fejem, aztán a felsõtestem, a következõ percben pedig már a lábamon állok. Az akaraterõmre ezúttal is számíthatok, ahogy mindig, ha pedig bárki ártott a testvéremnek, jobb lesz, ha a nyavalyás elkezd imádkozni, mert az isten se menti meg a kibaszott életét!

- Én Phury után megyek – mondom a testvéreimnek -, ti pedig törõdjetek a munkával!

Rövid szünet után Wrath rábólint, én pedig láthatatlanná válok.

A város egyik elõkelõ negyedében, Marissa családjának háza elõtt bukkanok fel. Érzem, hogy Bella odabent tartózkodik és bármennyire is gyûlölöm, hogy segítséget kell kérnem, nincs más választásom.

Egy hûséges ajtót nyit, de nem várom meg, hogy a szokásos formaságok szerint beinvitáljon. Ellépek mellette és egy percet sem vesztegetve tovább, Bella illata után indulok. A nappaliban találok rá, ahol Marissa aggódó pillantások közepette hagy minket kettesben.

Nem mintha érdekelne, mit gondol, van fontosabb dolgom is, mint az õ lelki békéje.

Feszülten járkálok fel-alá, miközben beavatom Bellát a történtek rövidített verziójába. Már attól falfehérré válik az arca, hogy Phury David kezére került, és ettõl csak még idegesebb leszek.

Átkozom a pillanatot, mikor hagytam, hogy elkábítson! Ha Bella nem adott volna neki a vérébõl, most képtelen lennék megtalálni, és talán tényleg elveszíteném õt. Ennek a lehetõsége pedig egyszerre rémít halálra és tölt el tébolyült dühvel, de most mindkettõt a magam javára fordítom, hogy erõt meríthessek belõle.

Bella lehunyt szemekkel koncentrál. Néhány végtelennek tûnõ perc múlva kis híján összecsuklik, de idejében elkapom.

- Megtaláltam. Ó, istenem...

Megszorítom a karját, hogy rám figyeljen.

- Azt akarom, hogy ötven méterre jelenj meg tõle! Nem közelebb. Megértetted?

- Igen. De most már engedj el! – húzódik félre, én pedig nem tiltakozom.

Kimegyünk a bejárati ajtón, elõször õ válik láthatatlanná, majd a benne keringõ véremnek köszönhetõen követem az energiamezejét, és az erdõben egy kis faháztól körülbelül húsz méterre bukkanunk elõ.

Most már én is érzem a testvérem jelenlétét, mire kis híján felkiáltok a megkönnyebbüléstõl, csakhogy nem õ az egyetlen, aki odabent van.

Az alantasok bûzére elvicsorodom, a szemfogaim ijesztõ hosszúságúra nyúlnak.

- Menj! Tûnj el innen azonnal! – sziszegem, ahogy a gyilkos ösztön minden eddiginél erõsebben akar elõtörni. Alig sikerül visszafognom magam, hogy ne rontsak be felbõszült fenevadként a kunyhóba.

- De...

- Ha segíteni akarsz, menj most el, hogy ne kelljen még miattad is aggódnom! Menj márt! – morgom dühösen. Nem hiányzik, hogy még rá is vigyáznom kelljen, éppen elég lesz azt kitalálni, hogyan mentsem meg a testvérem.

Bella még egy utolsó pillantást vet rám, mielõtt eltûnik. Gyorsan ellenõrzöm, hogy tényleg egyedül vagyok-e idekint, és miután semmit sem találok, hangtalanul a faházhoz osonok.

A durván vakolt falhoz húzódva, kihúzok egy tõrt a fegyvertartómból és óvatosan belesek az ablakon. Szerencsére elég hideg van ahhoz, hogy a testemben maradt morfium maradékától is megszabaduljak, így máris jobban mûködnek az érzékeim. Azonnal megállapítom, hogy néhány silány bútordarabot, és egy számítógépet leszámítva a ház teljesen üres.

A pánik kezd úrrá lenni rajtam, ahogy arra gondolok, talán máris késõ, aztán meghallok valami zajt… tompa puffanást. Majd még egyet.

A faház mögött, körülbelül huszonöt méternyire egy kisebb melléképület áll, amelynek nincsenek ablakai.

Odafutok a fal mellé és néhány másodpercig hallgatózok, mielõtt kicserélném a kezemben tartott tõrt egy Berettára. Aztán berúgom az ajtót.

A látvány, ami fogad, mintha csak a múltamból lépett volna elõ: egy véresre vert férfi fekszik lekötözve az asztalon, mellette pedig egy elmeháborodott pszichopata áll.

Phury lassan felemeli meggyötört fejét, feldagadt száján és betört orrán vér csillog. Az alantas ekkor megpördül, és egy pillanatig értetlenül áll. Ujjaira fûzött sárgaréz boxerérõl a testvérem vére csöpög.

Gondolkodás nélkül a gyilkosra szegezem a fegyverem, s forrón izzó gyûlölettel nézek a szemébe. Olyan erõsen szorítom a fegyvert, hogy attól félek, a fém meghajlik az ujjaim alatt, de képtelen vagyok lazítani a szorításon. A szobát teljesen beborítja a vér, a halál és a félelem szaga, amik kis híján teljesen elveszik az eszem. Az ujjam a ravasz fölött remeg és minden erõmre szükségem van, hogy féken tartsam magam.

A gazember pont Phury elõtt áll. Ha elvétem a lövést, a golyó egyenesen az ikertestvérem mellkasába fúródik, aki ebben az állapotban nem élne túl egy újabb sérülést!

A másodperc töredéke alatt döntök. Lejjebb irányítom a fegyvert és az alantas lábába lövök.

A férfi fájdalmas üvöltéssel a földre rogy, miután a lövedék szétroncsolta a térdét. Kihasználva az alkalmat vicsorogva elõre vetem magam, hogy a puszta kezemmel tépjem darabokra, de amint odaérek hozzá, több lövés is eldörren.

Az agyamra telepedett vörös köd miatt nem tudok elég gyorsan reagálni ahhoz, hogy az összest elkerüljem, és a vállamba nyilalló égetõ fájdalomból is tudom, hogy eltalált, de nem érek rá ezzel foglalkozni. A földön dulakodva minden figyelmemet leköti, hogy megszerezzem a gyilkos fegyverét, és ártalmatlanná tegyem a rohadékot, aki ugyanezt szeretné elérni. Vérzõ sebeimmel mit sem törõdve, ütöm ahol csak érem. Az ereje nem sokban marad el a harcosokétól, vagyis a mocsok már régóta az Omega szolgálatában lehet, az én testem meg sokkal hamarább fárad, mint kellene.

Tehát mégiscsak maradt még bennem abból az átkozott szerbõl, amit Phury belém nyomott.

Viaskodás közben végül mindkettõnk fegyvere eltûnik. Hirtelen a golyó ütötte sebemre markol, mire vérszomjas morgással kapok felé. Az ujjaim a hajába tépnek és minden erõmmel a betonpadlóhoz csapom a fejét, hogy vér kezd el folyni a halántékán.

Elégedetten felmordulok a látványtól, másodszorra azonban már nem sikerül, mert a nyomorult üvöltve kitépi magát a szorításomból, egy jókora darabot kiszakítva ezzel a fejbõrébõl. Félrehajítom a vastag hajtincset a végén fityegõ bõrdarabbal együtt, majd egy pillanatig egyikünk se mozdul. Mikor az alantasnak végül sikerül fölém kerekednie és

- Az... akit... akartál. - vágok vissza, levegõ után kapkodva. A fenébe... nem engedhetem, hogy a látásom elhomályosuljon! - Az... aki elvette... tõled.... a nõt.

- Hogyan... lehetnék... ebben... biztos?

- Láttam... a sebeket... a hasán. Figyeltem, ahogy... begyógyulnak, és végül... a jeled eltûnt... róla. – mondom, miközben lassan behajlítom az ujjaim.

Az alantas megdermed. Itt lett volna a kiváló alkalom, hogy elkapjam, de alig bírok mozdulni. A végtagjaim mintha ólomból lennének, de muszáj összeszednem magam, nincs más lehetõségünk.

- Meghalt - suttogja a férfi.

- Nem.

- De a portréja...

- Nem halt meg. De sohasem fogod... megtalálni. – mosolyodom el gúnyosan. Még ebben a legyengült állapotban is élvezem, hogy kínozhatom.

A gyilkos kitátja a száját, és dühében akkorát üvölt, hogy az egész kibaszott ház alapjaiban remeg meg. A zaj és a gyötrõdésének látványa mély elégtétellel és a szenvedése minden cseppjét magamba szívom, így másodpercek alatt sikerül megnyugodnom.

Eszembe jut John, amint a veszteség könnyeit hullatva kiszakítja magát a szorításomból és kétségbeesetten igyekszik visszajutni Thorhoz, aki azonban már eltûnt.

Az a fájdalom a tiszta, ártatlan szempárban mélyebbre hasít, mint bármilyen acélpenge, de nem sokáig érzem már ezt az idegesítõ szúrást, mert hamarosan minden elhullatott könnycseppjéért bosszút állok.

A tekintetem elszántan a gyilkosra szegezem, aki igyekszik megemészteni, amit mondtam. Az egész arca eltorzul a gyûlölettõl, miközben a feje fölé emeli a tõröm, készen arra, hogy lesújtson vele.
Összeszedem minden erõmet, hogy elkaphassam a karját amikor ez megtörténik. A kezem ugyan remeg az erõfeszítéstõl, de átkozott legyek, ha egy sápadtképû rohadék fog végezni velem! És fõleg ez a féreg itt!
Éppen akkor, mikor lefelé döfne, Bella jelenik meg a válla fölött. Gyorsan felméri a helyzetet és még azelõtt reagál, hogy nekem kéne megállítanom a pengét.

- David! – kiállt fel parancsoló hangon, mire a gyilkos meglepettségében elvéti a mozdulatot. A tõr közvetlenül mellettem a csupasz betonra hullik.

Próbálok megszólalni és közölni vele, hogy tûnjön el, mert ha ez a kis trükk nem jön be, neki vége van, aztán nekem és Phurynek is, de képtelen vagyok rá. Most, hogy így keresztbe tett a tervemnek, csupán egyetlen esélyünk maradt.

Zakatoló szívvel lehunyom a szemem és koncentrálok. Amikor a kezem rátalál a betonra ejtett tõrömre, az alantasra szegezem a pillantásom, aki émelyítõ boldogsággal néz a nõre, akit kis híján halálra kínzott. A fogaimat csikorgatva felnyomnom magam a földrõl. Rühellem, hogy ilyen gyengének érzem magam, valószínûleg az adrenalin miatt vagyok még képes mozogni, de az is lehet, hogy a vágyam, hogy szétszabdaljam ezt a mocskot, mindent felülír.

Éppen a térdemre támaszkodva készülök fel, hogy hátulról elkapjam, és a földre rántsam, mikor meglátom a kis kézifegyvert.

Az alantas felemeli a fejét. Az arca beteges rajongó kifejezést ölt.

- Szeretlek! - mondja, Bella pedig meghúzza a ravaszt.

A lövés erejétõl megtántorodik, a gyilkos pedig egy tompa puffanással eldõl. Ha ember lenne, ez a lövés megölte volt, de ez a sápadt rohadék még nem halt meg. Vére beteríti a padlót, de a szemei még mindig elevenen néznek Bellára, aki a fegyvert tartja. A következõ pillanatban felé lendülök, a vállamba hasító fájdalomtól színes foltok táncolnak a szemeim elõtt, de mint mindig most sem küzdök az érzés ellen, hanem hagyom, hogy teljesen átjárjon. Tucatnyi tervem volt, hogyan kínzom majd halálra ezt a férget, de most egyiket sincs idõm megvalósítani Beérem azzal is, ha megdöglik végre.
A tõrömet egyenesen a szíve közepébe vágom, a torkomból halk, fenyegetõ morgás tör fel, miközben élvezettel forgatom meg benne a pengét, húst és csontot egyaránt szétzúzva. Így jár az, aki baszakodik velem!
Az alantas egy villanó fény kíséretében semmivé válik, csak egy tócsa olajosan fénylõ fekete folyadék marad utána, ami ocsmányul édes szagot áraszt. Emlékeztetem magam, hogy késõbb jöjjek vissza elõkeríteni a fickó urnáját, a legbecsesebb kincsüket ugyanis mindig magukhoz közel tartják.

- Zsadist…  

Bella hangjára felnyitom a szemem és ránézek. Szó nélkül tûröm, hogy a pulóverébõl és az övébõl szorító kötést készítsen a vállamra, pedig a legkevésbé sem akarom, hogy hozzám érjen. Csak mikor a csuklóját nyújtja felém, akkor húzom el.

- Segíts a testvéremnek! – utasítom határozottan, mert érzem, hogy Phury milyen gyenge.

- Innod kell, különben meghallhatsz! – mondja elszántan, a csuklóját ismét közelebb nyújtva, mire dühösen rámeredek. Ennyire ostoba ez a nõ?

- Inni fogok, de nem belõled! – közlöm, a tõrömet a fegyvertartóba csúsztatva, majd újra a testvérem felé intek – Segíts Phurynek!

Egy hosszú pillanatig még rám mered, nekem meg eszemben sincs eltitkolni a türelmetlenségem. Végül megmozdul és kikerülve a tócsát a vizsgálóasztalhoz siet. Látom, hogy a szín is kifut az arcából a rengeteg vér és seb látványára, majd elszántan nekifog, hogy óvatosan kiszabadítsa a karjait. Kulcs hiányában egy láncfûrésszel sikerül csak leszednie róla a bilincseket, de aggasztó, hogy Phury még erre a hangos zajra sem ébred fel. Meg sem mozdul, mintha meghalt volna, és a szívverése olyan halk, hogy csak akkor hallom tisztán, ha közelebb lépek.

Míg Bella az épület elé áll a furgonnal, tántorogva lábra állok és a testvérem mellé lépkedek. Megint egy mázsás szikla súlyát érzem a mellkasomra nehezedni és legszívesebben kitépném magamból azt a részt, ami ezekért felelõs. Ki akarja állandóan ezt a kínzó fájdalmat érezni? Mert istenemre mondom, én állandóan csak azt érzem!

Lenézek a testvérem arcára, majd amilyen gyengéden csak tudom, a karomba veszem meggyötört testét és elindulok vele kifelé. Hogy miként sikerül felemelnünk Phury súlyát, és feltennünk a furgon platójára, nem tudom, de hála az Õrzõnek a fagyos téli levegõ segít ébernek maradnom. Végül is az sosem okozott gondot, hogy elviseljem a hideget.

***

Két nappal késõbb Phury még mindig Havers klinikáján fekszik, eszméletlenül. Hiába tudom, hogy rendbe fog jönni, akkor se bírok megnyugodni addig, míg fel nem ébred, a kórházban várakozás azonban nem bizonyul jó ötletnek. Havers engem is infúzióra akart kötni, de egy megsemmisítõ pillantást követõen letett errõl a tervérõl.

A sebeim, ha lassan is, de gyógyulnak, bár nem sokon múlt. Mire elvergõdtem egy olyan helyre, ahol találtam vérforrást, már csak arra maradt erõm, hogy berántsam a nõt egy sötét sarokba és a torkába mélyesszem a fogaim. Annyira észnél voltam, hogy idejében leálljak, és ne öljem meg, de annyira már nem, hogy elvegyem a fájdalmát.

Most is csak annyit ittam, amennyi feltétlenül szükséges volt, mert szinte fizikai rosszullétet okozott, hogy meg kell érintenem a bõrét. Azután kényszerítettem magam, hogy a nyelvemmel elállítsam a vérzést és végül kitöröltem magam az emlékeibõl.

Kár hogy ettõl csak neki lett jobb.

Mostanra már másfajta táplálékra is szükségem lenne, de a bensõmet mardosó éhség, valamint a vállamban érzett tompa fájdalom segít észnél maradnom.

Bosszút álltam ugyan a gyilkoson, valami azonban még mindig nem hagy nyugodni és nem tudok rájönni, mi a franc az, pedig halálosan idegesít! Egy sürgetõ kényszer, ami azt akarja, hogy tegyek meg valamit, csakhogy gõzöm sincs, hogy mit is kellene tennem.

Hallom, hogy a folyosó végén kinyílik a lift ajtaja.

Nem kell oldalra fordítanom a fejem, hogy tudjam ki az, aki kiszáll belõle. A dohány és whisky kesernyés illata egy emberével keveredve hamar elárulja a kilétét, s mikor egy fényesre pucolt bõrcipõ kerül a látóterembe, lassan felemelem a fejem, és komoran a zsarura pillantok.

- Mi a pálya, Z? – kérdi, mielõtt elfoglalná az egyik üres mûanyag széket – Magához tért már?

- Még nem. – mondom röviden, mert nincs nagy kedvem beszélgetni.

A zsaru némán biccent, majd kényelmes testtartást felvéve hátradõl a széken.

Homlokráncolva nézek rá. Csak nem azt tervezi, hogy marad?

Nem mintha különösebben érdekelne, de a legtöbben nem maradnak a közelemben, ha nem muszáj. Ez a fickó a legbosszantóbb emberi lény a világon.

Rövidesen feltûnik neki, hogy bámulom, mire kérdõn felvont szemöldökkel fordul felém. – Csak nem zavarlak?

- Mi a fenét keresel itt, zsaru? – térek rögtön a lényegre – Megint a nõd után koslatsz, vagy valaki ideküldött?

- Nem az én nõm és csak rá akartam nézni Phuryre, mikor feltûnt valami.

- Micsoda?

- Tudod, nagyobb a csönd ezen az átkozott folyosón, mint egy hullaházban. – mutat a szó nélkül masírozó nõvérekre – Megrémíted a nõket és a doki is elég feszült miattad.

- Helyes. Amúgy is rühellem a képét. – mosolyodom el gonoszul, mire Butch csak a szemét forgatja, de tudom, hogy õ sem rajong jobban Haversért.

- Oké vettem, de jó lenne, ha elmennél egy kicsit. Tudod… kiereszteni a gõzt. Még én is érzem a belõled áradó feszültséget és borsódzik tõle a hátam. Gondolom a körülötted lévõ vámpíroknak még rosszabb. – találgat, én meg csak a hallgatásommal válaszolok.

Nem érdekel, hogy mit érez, sem õ, sem a többiek, de a feszültség már nekem is kezd az agyamra menni. Talán elmehetnék egy kicsit edzeni. Ha a kimerültségig erõltetem az izmaim, az mindig segít kitisztítani a fejem.

- Itt maradsz, míg vissza nem érek? Tudni akarok róla, ha Phury felébred. Beszédem van vele!

- Nem gond haver. – biccent és felkap egy sportmagazint az asztalról – A központban leszel?

- Az edzõteremben. És azonnal hívj! – már épp indulnék kifelé, mikor a hangja megtorpanásra késztet.

- Várj! Oda inkább ne menj most. – sóhajt fel, mire kérdõn ránézek.

Mégis miért ne mehetnék be az edzõterembe? Ott is van valaki, akit „megrémisztek”?

- Mi a franc van zsaru? – kérdem bosszúsan.

- Hát, míg nincs meg Thor, John is velünk lakik a központban, de azóta ki sem tudjuk ráncigálni az edzõterembõl. Tohr irodájában alszik és… - megköszörüli a torkát – Szóval csak ne pont most akard a frászt hozni rá a finom modoroddal.

Kivillantom a szemfogaim, de a zsaru szokás szerint nem reagál a fenyegetésre.

Még hogy ne hozzam rá a frászt? Neki fogalma sincs róla, hogy az a kölyök nemrég véres porcelánszilánkokat szedett ki a hátamból, és kurvára mosolygok közben!

- Ti itt mind úgy tesztek, mintha még mindig gyerek lenne, pedig rohadtul nem az. Ha elfelejtetted volna, kinyírt egy alantast és nem bújt remegve a sarokba utána! – emlékeztetem kíméletlenül, mert ez az egész kezd röhejes lenni.

A zsaru bosszúsan fúj egyet. - Tudom, hogy nem gyerek, nem is azt mondom, de ha nem vetted volna észre, hajlamos vagy ok nélkül fenyegetni bárkit, ha úgy tartja kedved! – vág vissza szenvtelenül  – És most nem vagy épp a nyugalom szobra, haver. Csak nem akarom, hogy Johnnak baja essen.

Pislogás nélkül nézünk farkasszemet. Egy ideg rángatózik az állkapcsomon, de összeszorítom a fogaim, hogy abbamaradjon, majd hátat fordítok neki és döngõ léptekkel elmasírozok a lépcsõig.

Odakint nyirkos, hideg levegõ vesz körbe. Egy pillanatra lehunyom a szemem és mély levegõt veszek, mielõtt visszamennék és jól behúznék egyet annak a pofátlan embernek!

Komolyan azt hiszi, hogy bántanám a fiút?! Krisztusom, hisz sosem ártott nekem, sõt, még õ akart segíteni! NEKEM!

Az egész nevetséges ostobaság, mégis rohadtul feldühít, hogy a zsaru tõlem próbálja védeni. A pokolba vele!

Csak azért se fogom távol tartani magam a francos edzõteremtõl, mert ezt akarta. Amúgy is van még egy lezáratlan ügyem a kölyökkel, én pedig semmit se szeretek függõben hagyni.

Néhány másodperc alatt a központ kapui elõtt termek, majd miután egy hûséges beenged, ismét láthatatlanná válok és csak a szobám elõtt bukkanok fel.

A ruháimat egyszerû melegítõre és pólóra cserélem, felveszek egy edzõcipõt, majd kifelé menet felkapom az Úrnõ koponyája mellett pihenõ fekete bõrerszényt.

A titkos átjárón keresztül megyek a földalatti kiképzõközpontba, aminek a falait végig acéllal borították, hogy ne lehessen láthatatlanná válni.

A félhomályban derengõ folyosón sétálva lehiggadok annyira, hogy a levegõ ne süllyedjen fagypont alá körülöttem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen nyugodt vagyok. Az csak nagyon, de nagyon ritkán fordul elõ, és jelenleg elég távol állok tõle.

Az edzõterem ajtaja be van csukva, de hallom odabentrõl a ziháló lélegzetvételt és egy fegyver suhogását a levegõben.

Óvatosan benyitok, s mivel nem nyikorog a fiú észre sem veszi, hogy társasága van. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy a saját heves szívdobogásától amúgy sem halotta volna meg.

Az ajtónak háttal állva, tõrökkel a kezében harcol a képzelt ellenségével. Fekete haja csatakos az izzadságtól és úgy kapkodja a levegõt, mint aki jó pár kilométert lefutott már.

Ha tényleg egész nap ezt mûveli, nem is csoda.

Hangtalanul felé sétálok, egyre közelebb, majd megállok alig egy méterre a háta mögött. Pár pillanatig tanulmányozom a mozdulatait, majd hirtelen megmerevedik a háta és teljes testtel felém pördül. A kezében tartott tõr nagy ívet ír le a levegõbe, s egy szép folytonos mozdulattal a mellkasom felé közeledik.

Villámgyorsan felemelem a kezem és elkapom a csuklóját. Ha egy ellenségem lenne, most összezúznám a csontjait, aztán a saját tõrével vágnám át a torkát, de nem az. A kölyök tekintete a semmibe réved, úgy bámul rám, mint aki most lát elõször, én pedig rezzenéstelen arccal viszonzom a pillantását.

Valami megváltozott benne. Nem tudnám megmondani mi, de érzem, hogy valami más lett.

- Szép mozdulat kölyök. – a tõrre pillantok, amit kábé egy centi választ el a mellkasomtól – Majdnem.

Elakad a lélegzete. Ezt olyan tisztán hallom, mintha becsapták volna mögöttem az ajtót. Az illata mindent betölt, s most düh és a szomorúság mellett, felfedezni vélek benne enyhe rémületet is.

Kék szemei ijedten néznek, hol rám, hol a saját tõrt szorító kezére és megrázza a fejét.

Ó, tudom én nagyon jól, hogy nem engem akart kinyírni, de azért érdekes, hogy öntudatán kívül megpróbálta.

- Hagyd abba kölyök, tudom, hogy reflexbõl támadtál. – morgom, mikor továbbra is szörnyülködve néz a saját kezére.

Nagyot nyelve bólint, de meg sem próbálja elhúzni a kezét, vagy bármilyen más mozdulatot tenni és én sem engedem el a csuklóját.

- Ha egy alantassal harcolsz… - szólalok meg elgondolkodva - … csak létfontosságú helyekre célozz. A kisebb sérülésekbõl felgyógyulnak, de ha mondjuk átvágod a torkát,… - feljebb húzom a kezét, míg a tõr hegye a torkom elõtt nem lebeg – …elég idõt nyersz, hogy bevigyél egy halálos szúrást a szívbe. – irányítom most lefelé a kezét, a szívem fölé.

John mély levegõt vesz, és lassan mintha elszállna a testében vibráló feszültség egy része. A kezdeti rémülete is tovaszáll, majd komolyan bólint, hogy megértette.  

Lassan elengedem a csuklóját, õ pedig maga mellé ereszti a kezét és várakozón néz fel rám.

A másik kezembe tartott erszényre pillantok. Nem azért jöttem ide, hogy leckéket adjak neki, hogyan öljön meg egy alantast, de az óráikon biztos nem ezt tanítják. Arra még mindig nem sikerült rájönnöm, honnan a francból tudta a bérházban, hogy hová kell szúrnia.

Felemelem az erszényt és komoran átnyújtom neki. Nem kell semmi ünnepélyes szarság, egyszerûen megvárom, míg elveszi a kezembõl. - Nézz bele!

Teszi amit mondtam. Széthúzza a vékony kötõt a tetején, majd belenyúl és az ujjaira közé fogva lassan kiemeli a tartalmat. Az arcán egy pillanatig értetlenség tükrözõdik, kicsit elsápad miközben mereven bámul a hosszú hajtincsre, amit nyilvánvalóan a bõrrel együtt szakítottak le valaki fejérõl.

Az orromat azonnal megcsapja az a gyûlölt édeskés szag, amit semmi mással nem tudnék összetéveszteni.

- Ennyi maradt abból a mocsokból, aki megölte Wellsiet. Ez az utolsó darabja. – mondom komoran, õ pedig tágra nyílt szemekkel viszonozza a pillantásom.

A trófeámat fogó keze megremeg, de ahelyett, hogy undorodva a földre hajítaná, mint azt egy embertõl várnám, olyan erõvel szorítja meg, hogy az ujjai elfehérednek belé. Fogalmam sincs, van azonban valami, ami ismerõs.

A fájdalom.

Még ma is tisztán emlékszem milyen kínt éreztem, abban a pillanatban, hogy letéptem az Úrnõ fejét a testérõl. Egyetlen nyomorult másodperc volt, de eszembe jutott minden, amit velem tett. Minden, amiért az egész világot, magamat és õt is gyûlölöm.

Most valami ilyesmit látok John szemében is.

Elveszem tõle a tõrt, amivel gyakorolt. Szinte észre sem veszi, majd felemelem a kezem és mélyen belevágok a tenyerembe, hogy a vér azonnal odagyûljön. Erre persze már felkapja a fejét és elejtve a tincset az állványom pihenõ törölközõ után kap, és riadt, értetlen tekintettel próbálja a kezembe tuszkolni.

Csak egy fintorral veszem tudomásul a gesztust, mielõtt elhárítanám a próbálkozást. Ekkor mutogatni kezd valamit, amit nem értek, de azt látom, hogy õ sem engem.

A feszültség, ami az utóbbi két napban az idegeimre ment, most még erõsebben érzõdik és már azt is tudom miért. A véreskü miatt, mert bevégeztem ugyan, de fiú még nem tud róla.

Elé tartom a tenyerem, majd ökölbe szorítom a kezem, hogy a méreggel átitatott vérem sötétvörös cseppekben hulljon a lábai elé.

- Az én vérem, a te bosszúd. - jelentem ki, elõbb az õsi nyelven, aztán angolul is megismétlem ugyanezt, hogy õ is értse – Elfogadod?

A kocsi leparkol egy hamuszínû bérház elõtt. Az épület falairól már jó ideje lepergett a durva vakolat, kilátszanak alóla a régi málladozó téglák, amikbõl épült. Az ablakokon pókhálószerû repedések futnak végig, némelyik emeleten pedig kartonpapír helyettesíti az üveget. Elsõ ránézésre pont olyan helynek tûnik, amilyet az alantasok búvóhelynek választanának, bár még mindig kételkedem benne, hogy a kölyök tényleg egyet látott közülük. A harc lehetõsége azonban máris jólesõn bizsergeti meg az ujjaim, amik automatikusan a combomra csatolt fegyvertokra találnak.

Ó igen. Alig várom, hogy jó sok fekete vért onthassak velük!

Pár másodperc után kinyitom az Escalade ajtaját és kiszállok a nyirkos téli éjszakába. A tekintetem gyorsan felméri a környezetet, mozgás után kutatva, de néhány patkányon és kóborállaton kívül semmit sem találok. A levegõben nyoma sincs babahintõpor illatnak, amit a nyomorultak mindig úgy árasztanak magukból, mintha egy francos púderes dobozból máztak volna elõ. Utánam Butch, majd John is kiszáll a kocsiból. A zsaru éberen figyeli a környezetét, fegyverét a markában tartva, hogy bármikor használni tudja. Nem harcol velünk, azt viszont már bebizonyította a testvériségnek, hogy meg tudja védeni magát, a fiúval ellentétben, aki bizonytalanul ácsorog elõttem.

- Merre, kölyök? – pillantok rá komoran, azon tûnõdve, hogy mi a fenét keresett õ egy ilyen helyen?

Felbámul az épületre, majd mély sóhajjal biccent felém mielõtt elõre indulna.

Nem tiltakozom az ellen, hogy õ vezessen, mert úgy tûnik ismeri a járást. Ha nem tudnám, hogy a másodperc tört része alatt elõtte tudok teremni ha bármi veszély fenyegetné, nem engedném, egyenlõre viszont nem érzek semmi fenyegetõt.

A bejárati ajtót nyitva találjuk, s ahogy belépünk a lépcsõház aljába undorító vizeletszag csapja meg az orrom, émelyítõ mocsok és füstszag terjeng mindenfelé, amitõl elfintorodom. Az emberek néha gusztustalanabbak, mint az állatok, de hamar figyelmen kívül hagyom a szagokat és ismét az elõttem lépkedõ Johnra pillantok, mert újra érzem a belõle áradó félelem kesernyés illatát. Mintha lassan, fokozatosan szivárogna elõ a bõre alól, elnyomva az átható bûzt. Ha jobban koncentrálnék rá még a szíve heves lüktetését is hallanám, amint a vért pumpálja az ereibe, de most csak egy pillanatig engedek a vágynak, hogy feltöltekezzem az illattal.

Butch feszülten követ minket fölfelé a rozoga lépcsõ, ami minden óvatosság ellenére recseg a súlyunk alatt. Szeretem kiélvezni a várakozás izgalmát, az adrenalin minden lépéssel növekszik a testemben, az ösztöneim azt súgják pont az vár odafent, amire minden porcikám sikoltozva sóvárog. Velem ellentétben a kölyök annál idegesebb lesz, minél feljebb érünk. Kíváncsi vagyok mi az, ami ezt váltja ki belõle, ilyen mértékû félelmet. Ennyire tartana az alantastól? Vagy a harctól? A keze szinte remeg a kopott korláton, ami veszélyesen ingadozik a szorítása alatt, s éppen mikor mér úgy érzem, a gyötrelme lassan kezdi teljesen kitölteni a teret, megtorpan. Észre sem vesz mikor mellé lépek, kék szemei hatalmasra tágulva, rémülten merednek maga elé, mintha kísértetet látna. A rettegése lassan túlárad mindenen.

- Kölyök, téged meg mi lelt? Rosszul vagy? – a pokolba is, mitõl fél ennyire?!

Mint aki most tér magához a kábulatból, úgy pislog körbe. Meglepetten néz fel rám, arcát a tenyerébe dörzsölve rázza meg a fejét, jelezve, hogy semmi baja, de engem nem tud átverni.

A zsaru is közelebb húzódik, bár még mindig ügyel arra, hogy ne érjen hozzám, olyan közel lép a fiúhoz, amennyire lehetséges.

- John, ha akarod, innen ketten megyünk tovább. Nem kell velünk jönnöd. – teszi a vállára a kezét, hogy megnyugtassa, kevés sikerrel szerintem.

Egy rosszul sikerült mosolyfélét kap válaszul és én is. Rezzenéstelen arccal nézek vissza rá, az is valami, hogy próbálkozik, a jelenlétemben ritkán mosolyognak és fõleg nem rám, amit meg is értek. Nem vagyok éppen szívderítõ látvány.

Elhessegetem a gondolatot, a következõ emeletre felérve pedig a kölyök jelzi, hogy csendben legyünk, majd a fal mellé simulva les ki az elágazásból. A markom határozottan szorít a vállára, de vigyázok, hogy ne fejtsek ki annyi erõt, hogy kárt tegyek benne. Meglepetten néz hátra, de nem hagyom, hogy mozduljon.

- Melyik ajtó? – kérdem suttogva, õ pedig lassan elõre mutat.

Butchal egyszerre fordulunk ki mellõle az ajtó irányába. Egyik kezembe tõrt, a másikba pisztolyt fogok, de még nem rontunk be, elõbb felmérjük vannak-e odabent, ekkor azonban hirtelen kinyílik az ajtó. Egy röpke pillanatra meglepettség fut át rajtam, mert tényleg egy sápadt képû alantas áll elõttem, pont ahogy a kölyök leírta, mindene ki van már fakulva, de a pillanat hamar elszáll és akkor már csak a gyilkolás vágya marad meg.

A látóterem leszûkül az ellenségre, a kilencmilliméteres pisztolyommal vállon lövöm a rohadékot, hogy a golyó betaszítja a lakásba. Szándékosan nem szíven lõttem, nem akarom, hogy ilyen hamar vége legyen, jobb szeretem a saját kezemmel intézni, ezért a pisztolyt hamar el is rakom és mindkét kezemben tõröket tartva esem nekik. Akit eltaláltam üvöltve vergõdik távolabb, fájdalmában a vállát szorongatva, gyûlölettõl izzó szemeit az enyémbe fúrja. Az arcomon kegyetlen mosoly terül szét, hosszúra nyúlt szemfogaim agresszíven villannak ki, ahogy meglátok odabent még három alantast. Ó igen... minél több annál jobb.

A zsaru sem tétovázik mellettem, a hozzá legközelebb állót sorozza meg, míg én rávetem magam a legnagyobbra. A nyakára célzok, hogy átvágjam a torkát, de még idõben hátrébb húzódik és felemeli a fegyverét, lõni azonban már csak egyet van ideje. Az az egy golyó a combomba fúródik, egy apró szúrás mindössze, amitõl a testemen hûvös borzongás fut végig, majd vicsorogva kaszabolom szét a rohadékot. Nem a csekély fájdalom miatt, nem, hanem mert jól esik, és ezúttal nem kell visszafognom magam. Minden egyes késszúrás felér a szexel és most éppen ez az izgalomra kell, hogy levezessem a feszültséget. A kocsiban még vérre szomjaztam, éreztem az éhséget, de ezt is elmosta a vad, gyilkos düh, amivel a következõ ellenség felé fordulok. Egyik sem az, aki Bellát kínozta, de ebben a pillanatban nem érdekel melyikük volt, csak az az érzés, amikor a fekete vérük langyos patakként végigcsorog a pengén és a kezemen.

A zsarut csak a szemem sarkából pillantom meg néha, ahogy egy testtel birkózik a földön. Ezt az idõt kihasználva az egyik fickó máris rám ront hátulról és már nincs idõm hárítani az ütését, ami olyan erõvel érkezik, mintha egy személyautó gázolt volna el az úttesten. Átrepülõk tõle a szobán, ki a folyosóra, ahol keményen nekicsapódom a falnak. Valami reccsen a vállamban az ütközéstõl, de szinte meg sem érzem, miközben ismét nekem rontanak. Vadállati morgással kapom el a legközelebb állót, a fogaimat mélyen a torkába vájom, hogy a kiáltása a testemen rezegjen végig. A számat azonnal ellepi az émelyítõen édes vére, de egy másodperc múlva összezárom a fogaim és hangosan morogva kitépem a torkát. A társa már támad is, ezért a hasznavehetetlen alakot nekicsapom a korlátnak, majd azután elintézem, ha ezzel itt végeztem. Egyik tõröm sincs már nálam, a bakancsomban lévõt pedig nem érem el, így a puszta kezemmel zúzom össze a csontjait.

Az alantasok erõsebbek az embereknél, de épp oly könnyen törnek a csontjaik, mint azelõtt, hogy csatlakoztak az Omegához. Az öklöm a fejét találja el, a csapás erejétõl megszédülve tétovázik, és ennyi elég is nekem, hogy kikapjam a tõrt a bakancsom szárából és fölé kerekedjek. A szívét hagyva utoljára, minden létfontosságú szervét átdöföm, majd a végén a szívében is megforgatom párszor, hogy aztán halk pukkanás kíséretében hamuvá váljon.

Butch az ajtóból tántorog elõ, lihegve néz végig a folyosón, majd hirtelen megmerevedik, mint egy szobor. Követem a tekintetét miközben felállok, a látványtól pedig dühödt fenyegetõ sziszegéssel vicsorgok a még életben maradt alantasra, aki éppen kést szorít John torkának. A szemében látom, hogy azt hiszi gyõzött, mert legalább egyvalakit magával vihet közülünk, mielõtt kinyírom.

A kölyök tekintetében rettegés, de az illata most egyáltalán nem izgat fel, sokkal inkább arra ösztönöz, hogy apró darabokra szabdaljam azt, aki felelõs érte.

- Engedd el a fiút… - sziszegek a nyomorultra a tõrömet markolva. A gondolatnál is gyorsabban kell mozdulnom, hogy a pengét egyenesen a homlokába hajítsam, az elég idõre meg fogja bénítani ahhoz, hogy odaugorva kicsavarjam a kezébõl a kést. Csakhogy ekkor John kezd el küszködni a szorítás ellen, de nincs elég ereje, hogy kiszabaduljon a karmai közül. A kés pengéje, ami a torkához nyomódik apró vágást ejt a hófehér bõrén, egy csepp karmazsinvörös vér pedig lassan végigszánkázik a nyakán.

A gyilkos õrült vihogással még jobban odaszorítja a pengét. A morgás mélyrõl tör elõ a mellkasomból, lassú, fájdalmas kínhalált ígérve, ahogy az illat eljut az orromig. A testem megfeszül, ugrásra készen várakozik, amikor valami nagyon furcsa történik. Nem tudnám megmagyarázni, de mintha már milliószor láttam volna azt az elszánt kifejezést, ami John kék szemeiben jelenik meg. Valahogy ismerõs és mégsem.

Ujjaival sikerül elérnie a földön heverõ tõrömet. Tétovázás nélkül fogja a markába és mártja bele az alantas testébe, de olyan magabiztossággal szúrva a két borda közé, mintha számtalanszor megtette volna már. A fickó még csak fel sem fogja mi történt vele mikor hamuvá válik, a teste pusztán szürke édes szagú port és fekete szurkos vért hagy maga után.

Rezzenéstelenül nézek a fiúra, próbálva eldönteni, hogy mi a jó büdös franc volt ez az egész, de képtelen vagyok magyarázatot találni rá.

Hirtelen mintha feleszmélne, kiejti a kezébõl a tõrömet és rémülten kap a vérzõ nyakához. Az elõbb még nyoma sem volt benne félelemnek, teljesen higgadtan cselekedett, ami egyszerûen lehetetlen. Hogy az ördögbe tudta, hová kell szúrnia, hogy ne érjen csontot a penge? És egyáltalán azt, hogy hogy kell megölni egy alantast? Hogyan?!

A kérdéseket félresöpörve mellette termek, letérdelek a mocskos padlóra. Elõbb a túl sápadttá vált arcát nézem meg, majd a sérülése felé fordítom a figyelmem, amit még mindig eltakar a kezével.

A zsaru is felébred közben a döbbenetbõl és õ is mellém guggol.

- John, jól vagy? Megsérültél? – méri végig aggódva. Úgy tûnik fontos neki ez a kölyök.

Óvatosan lefeszegeti a kezét a nyakáról, így már végre látni lehet az ott húzódó vékony vágást. Vetek rá egy pillantást, a vér kicsit elmaszatolódott körülötte, de a seb maga már nem vérzik. Nem súlyos, nem hiszem, hogy bármi gond lenne.

A tarkóm bizseregni kezd, pont mint mikor valaki a hátam mögött áll, ezért felnézek és észreveszem, hogy a kölyök is engem bámul. Általában kurvára idegesít, ha valaki ezt csinálja, enélkül is tudom hogy nézek ki, de most jobban fél a haláltól, mint tõlem, a rettegése nem nekem szól. Csak ezek az istenverte kék szemei… van benne valami… vagy talán csak túlságosan hasonlít Dariuséra, ezért olyan kísérteties. A doki szerint tényleg az õ fia, de ez még nem magyaráz meg semmit.

Fölveszem a földön heverõ tõrömet, elgondolkodva forgatom az ujjaim között, bármi oda nem illõt keresve, de csak a már megszokott ónixos csillogást látom.

- Honnan tudtad, hova kell szúrnod, kölyök? – kérdem összehúzott szemmel, gyanakvón, mert rühellem, ha valamit nem értek. Vállat von, ami azt jelenti õ sem tudja, csakhogy én ezt nem veszem be.

- Nem mindegy? – vág közbe a zsaru idegesen - Talán csak szerencséje volt. De adjunk hálát, hogy nem esett komolyabb baja, különben Tohr felkoncolt volna bennünket. – morogja.

Megpróbálja felemelni a fiút a földrõl, de John eltolja a kezét és inkább õ maga nyomja fel a testét a földrõl, bár beletelik egy kis idõbe, míg a falnak támaszkodva képes megtartani a súlyát. Remeg, mint a nyárfalevél, de a saját lábán áll és nem zokogva kuporog valamelyik sarokban. Pár mély lélegzet után már nyugodtabbnak tûnik, kíváncsian figyelem hogyan próbálja eloszlatni saját félelmét, ami lassan sikerül neki.

A zsaru büszkén vállon veregeti, miközben összeszedem a fegyvereinket a földrõl, majd néma egyetértésben indulunk lefelé. John néha lelassít, de végül gyorsan kiérünk a kocsihoz. Butch az anyósülésre ültetné a fiút, de egy intéssel megállítva behúzom a hátsó ülésre magam mellé. Úgy mozgatom, mint egy élettelen bábut, teljesen sokkos állapotban van, nem tudom ez mit jelent az emberekre nézve, mert John egyenlõre még olyan mint egy ember.

Butch beindítja a kocsit és már ki is gurul a fõútra, hogy minél távolabb kerüljön ettõl a helytõl. Nekem még vissza kell jönnöm késõbb összeszedni az urnákat, hogy elvihessem õket a Kriptába, de azt jobb lesz egyedül intéznem.

- Z, van egy elsõsegély doboz az ülésem alatt. – pillant hátra Butch a visszapillantó-tükörben. Felvont szemöldökkel viszonzom a tekintetét. Szerinte én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy nyílt sebeket tapogassak? - Nem kellene elvinnünk a klinikára Havershöz?

A zsaru most Johnra néz és bármit is lát az arcán, amit én nem, rögtön leszavazza a dolgot.

 - Inkább vigyük rögtön haza. Szerintem bõven kijutott neki ma az izgalomból, igaz, Johnny fiú? – ereszt még egy rá jellemzõ vigyort, amit a fiú is viszonoz.

Ráncba fut a homlokom, ahogy õket figyelem. A zsaru anélkül is megérti õt, hogy John beszélne hozzá.

Elõhúzom az elsõsegély dobozt az ülés alól. Nem vagyok biztos benne hogy jó ötlet, magamon kívül még senkit sem kellett ellátnom, de megtalálom benne a fertõtlenítõt és egy csomag gézt.

- Hajtsd hátra a fejed. – szólítom fel, majd öntök egy kevés fertõtlenítõt a vattára és óvatosan körbetapogatom vele a sebet.

A vágás csak felületi, inkább bõrt mint húst ért, már nem is vérzik, de ahogy a sebet is kitisztítom felszisszen, ezért félbehagyom a mozdulatot. Felpillantok, hogy mit tegyek. Neki talán ez is fájdalom, számomra egy karcolás lenne, de szándékosan nem akarnék fájdalmat okozni neki. Bántani nem.

Miután rám mosolyog – amit még mindig furcsának találok, bár nem tudom idegesít-e, vagy szimplán csak bosszant az átkozott jó kedélye -, folytatom a vágás tisztítását, majd mikor végzek, egy sebtapasszal leragasztom. Bekötözni fölösleges lenne.

Amint készen vagyunk megkönnyebbült sóhajjal dõl hátra az ülésen, nyoma sincs benne, annak a határozottságnak amivel nem is olyan régen megvédte magát.

Krisztusom, ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy tényleg megtörtént! De hogyan lehetséges ez? Még ha járt is korábban azon a helyen és találkozott is velük, nem tudhatta kik õk, ahogy arról sem volt tudomása, hogy õ kicsoda. Az ösztönei nem lehetnek ennyire jók míg túl nem jut az átváltozáson, de még ha valami módon ösztönös is lett volna… honnan a fenébõl tudta, hogy néz ki egy alantas?

Megérezhette, hogy nézem, mert a következõ pillanatban felnyílnak a szemei.

- Honnan tudtad, hova kell szúrnod? – vonom kérdõre még mindig gyanakodva, de megint csak megvonja a vállát.

- Z, hagyd már békén a fiút… - szól hátra Butch, mikor továbbra is kitartóan meredek a kölyökre, hátha mégis eszébe jut valami, vagy elmondja amit titkol. Szúrós pillantást vetek a zsarura, ami világosan kifejezi mennyire idegesít, hogy beleszól.

- Zsaru, még csak nemrég kezdett iskolába járni. – hívom fel a figyelmét - Még azt sem kellene tudnia, mi az az alantas. Akkor honnan tudta, hogy kell egyáltalán megölni?

Sokan még a faj civil tagjai közül sem tudják, hogy szíven kell szúrni õket. Akkor egy olyan kölyöknek, aki mindössze pár hónapja fedezte fel, hogy hozzánk tartozik, ugyan honnan kéne tudnia? Nem erõltetném a beszédet, ha lenne rá magyarázatom, de ezt el kell mondanom a testvéreknek. Az kétséges elhiszik-e majd nekem, vagy õrültnek néznek mint mindig, de a zsaru is megerõsítheti amit láttam.

John megmozdul mellettem, hogy elõkotorja a kis jegyzetfüzetét a hátsó zsebébõl és mikor megvan írni kezd. Rám néz, majd a füzetet a zsaru orra alá dugja, õ meg felolvassa.

- Azt mondja, egyszerûen csak tudta. Valami irányította a kezét.

Összenézünk Butchal, de ez nekem is épp olyan különös, mint neki. A francba is, szerintem még Wrath sem tud majd mit kezdeni a dologgal, ahogy a többiek sem.

Végig ezen rágódom, míg vissza nem érünk a városba, de semmire sem jutok. Csak a lábam kezd el sajogni ott ahol az az átkozott golyó belém fúródott. Eddig meg sem éreztem, de ahogy az adrenalin hatása elmúlott, már érzem is a tompa, forró lüktetést a húsomban. Ahelyett azonban, hogy megpróbálnám kizárni a fájdalmat, engedem, hogy teljesen elborítson az érzés és átjárja minden porcikámat.

- Itt állj meg, kiszállok. – szólalok meg, mikor egy alig kivilágított városrészen haladunk el.

- Emlékeztesselek rá mit üzent V? – néz hátra Butch, de közben lehúzódik az út mellé.

- Ezzel már elkéstél zsaru. – húzom keserû fintorra a szám, amitõl a heg kellemetlenül megfeszül a felsõ ajkamon. – És leszarom mit mond õ, vagy Phury. Ha van eszed hajnalig nem mész vissza a központba. – teszem még hozzá, a kezem pedig már a kocsi ajtaja felé nyúl, hogy kiszálljak, mikor John egy éles füttyszóval hívja fel magára a figyelmet.

Visszafordulok, hogy megnézzem mit akar, mire bizonytalanul röppen az arcomra a tekintete, majd igazi aggódó arckifejezést öltve mutat a lõtt sebem felé.

Butch is hátrafordul az ülésben és mikor meglátja mit néz John, az orra alatt káromkodva hajol elõrébb. - Jézusmária Z, nem mondtad, hogy meglõttek!

- Mert nem számít. – hárítok, még mindig Johnt figyelve. Miért bámul így? Most komolyan azt akarja elhitetni velem, hogy aggódik?

Hiába minden, engem nem lehet meghatni, sem aggódással, sem semmi mással, mert nem érzek semmit. Egyszerûen csak idegesít.

- Ne bámulj így kölyök, nem fogok belehalni. – vetem oda hûvösen. A vállam is sajog, de nem tört el a csontom és pár nap múlva úgyis elmúlik.

- Oké tudom, szupergyógyulás meg minden, de ahhoz vér kell nem? Belõled meg még mindig csöpög haver. – akadékoskodik Butch tovább, de már kezd idegesíteni, hogy mindkettejük engem vizslat, mintha bármelyik pillanatban szörnyet halhatnék. Egyszerre kényelmetlen és zavarba ejtõ a figyelmek , és hogy ezt leplezzem dühösen rájuk morgok, kemény pillantást küldve a zsaru felé.

A szavak sziszegve törnek elõ a fogaim közül. - Ehhez neked semmi közöd ember! Ne te akard megmondani mire van szükségem!

- Rendben, vérezz csak el, ha akarsz, de ne menj fejjel a falnak, mert én szívok miattad!

Már a nyelvem hegyén volt a visszavágás, hogy inkább törõdjön a maga dolgával, de meg sem várva, hogy megszólaljak visszafordul a volán felé. Forróság önti el a testem a méregtõl, a vadállati részem szívesen kiharapna egy darabot belõle, vagy többet, de a maradék józan eszem azt súgja, ez nem a legjobb ötlet. Még tõlem sem.

Oldalra kapom a fejem mikor mozgást észlelek. El is feledkeztem róla, hogy nem egyedül vagyunk, olyan csendben volt mellettem. John óvatosan elhúzódik, azt hiszem megint megrémisztettem, de csak az elsõsegély dobozért hajol le, majd aggodalmasan felém nyújtja.

Nem bírok tovább a kocsiban maradni, ki kell jutnom. Túl sok ez a figyelembõl, holott alapból utálom ha hozzám érnek, vagy túl közel vannak, fõleg egy fémdoboz szûk terében.

Türelmetlenül mozdulok az ajtó felé, majd kinyitom és kiszállok. A fogaim összepréselve fojtom vissza az éles, szúró fájdalmat, amit a hirtelen mozdulat miatt érzek. Pár lépéssel távolabb már ismét úrrá leszek a gyengeségen, bár láthatatlanná válni képtelen lennék.

A kocsi motorjának zúgását csak távoli elmosódott hangként érzékelem, ahogy visszagördül az útra.

Jesszusom, muszáj lesz innom! Már eleve szükségem lett volna vérre, de most hogy még veszítettem is… érzem a lassan közeledõ szédülés elõjeleit. Nem csoda, hogy kedvem lett volna szétmarcangolni a zsaru torkát, az éhség már rég volt ennyire erõs és kiélezett. John sebzett nyaka úszik be a gondolataim közé, az az apró vércsepp, ami végigszántotta a hófehér bõrt, az illata…

A picsába! – rázom meg a fejem, mint egy dühös kutya. Vér kell most rögtön!

De milyen messze van innen a Zero?
Körülnézek és el is döntöm, hogy túl messze, a kocsiba pedig még akkor sem szállnék vissza ha még mindig itt várakozna a járda mellett, mert nem biztos, hogy visszafogom magam. Az éhség kínja lassan lüktet végig a fogaimon, és ezt a fajta éhséget csakis egy nõ vére csillapíthatja. Gyûlölöm, hogy hozzájuk kell érnem, a testükhöz, a bõrükhöz, bár igyekszem annyira elkerülni a fölösleges érintkezést, amennyire csak lehet, nem mindig sikerül. Mennyivel egyszerûbb lenne férfiakból táplálkozni, de sajnos az õ vérük bármilyen jó is, nem elég tápláló, hogy életben tartsa a fajtám.

Jól tudom már hol lehet a városban kurvákat találni. Ahol Butch kirakott egy ilyen hely. Aki drogot, fegyvert vagy szexet akar az idejön, Caldwell mocskos külvárosába. Egy marék hóval lemosom a fekete vért a kezemrõl és az arcomról, hogy ne keltsek túl nagy feltûnést, majd az árnyékokban haladva óvakodom be a sikátorok sötét labirintusába. Már messzirõl megérzem az emberek szagát, de tovább megyek míg nem találok egy megfelelõt nõt.

Akkor hagyom, hogy észrevegyen, de még mindig az árnyékban állva elõrenyújtok néhány összehajtogatott bankjegyet.

- Mondjam a tarifát nagyfiú? – mosolyog vörösre rúzsozott ajkaival, majd beljebb lép, miközben begyûri a pénzt a dekoltázsába, de amint meglát, lefagy a mosoly az arcáról. A félelem úgy ereszkedik rá a hangulatára, mint színházi függöny az elõadás végén. Elmosolyodom, mert tudom hogy a sebhelyem ettõl még hangsúlyosabbá válik a fenti világítástól.

- Nem. Itt fogjuk csinálni. – fordulok a fal felé.

A nõ hátrál, de hirtelen oldalra pillantva megmerevedik a gerince és mégis beljebb sétál, hátát a falnak vetve.

- Hogy akarod?

- Te nem érhetsz hozzám, csak én. – nézek rá szigorúan. Érezve a félelmét amúgy sem hiszem hogy hozzám akarna érni, de épp elég megpróbáltatás lesz az, hogy innom kell belõle – Hajtsd oldalra a fejed.

- Nem üthetsz meg, világos?! – kiált fojtott hangon.

- Nem lesz semmi bajod. – válaszolom higgadtan, de érzem hogy ez nem nyugtatta meg.

Még szerencse hogy teljesen hidegen hagy mit érez.

Közelebb hajolok, a számmal alig érintve a pulzáló eret keresem, s mikor megtalálom egy pillanatig csak nézem, majd könnyedén belemélyesztem a fogaim. A nõ azonnal kétségbeesett küzdelembe kezd ellenem, kapálózik, rángatózik, ezért a gondolataim erejével nyugtatom le, hogy ne sérüljön meg.

A vére undorító, telítve drogokkal, alkohollal és az úrnõ kínzó emlékével. Borzasztó erõfeszítésbe kerül, hogy ne húzódjam el és annyit igyak amennyi a testemnek szükséges, de egy korttyal sem többet. Ez még mindig elfogadhatóbb, minthogy fajunk nõ tagjaiból táplálkozzam, mert azt soha többé. Soha.

Percekkel késõbb húzódom el, levegõ után kapkodva eleresztem a kurvát, próbálom lecsillapítani a mellkasomban kezdõdõ pánikot. A fejébõl gyorsan kitörlöm magam, hogy ne emlékezzen rám, majd még egy apró érintéssel megnyalom a harapás helyét, hogy elálljon a vérzés, aztán elküldöm.

A fal mellé kuporodva várom meg, míg a frissen szerzett vér elkeveredik a sajátommal és a szédülés elmúlik, azután ellenõrzöm a sebem és bosszúsan állapítom meg, hogy a golyó tényleg benne maradt. A lábamban csillapodott ugyan a lüktetés, de addig nem kezd gyógyulni míg a fémet ki nem szedem belõle. A házba nem mehetek vissza hajnal elõtt, de a testvérek közelében sem akarok lenni, hogy Phury örökké aggódó siralmas képét bámuljam. Ha alantasokat ma már nem kereshetek, a kivégzettek urnáit még mindig begyûjthetem és talán a lakásban is találok valamit, ami egy újabb központhoz vezethet el minket.

Lenézek a sebemre, majd mélyet sóhajtva nyúlok az egyik tõröm után.

***

A belvároson túl nem gyakran ér el a szélvihar, mire azonban a hajnal eljön és biztonságban visszatérhettünk a központba, csontig hatoló hideg szél süvített odakint, a közelgõ hóvihart jelezve.

Fritz büszkén közölte, hogy egész éjjel gondoskodtak Belláról és most már mélyen alszik. Amint újra leszáll az éj, a bátyja eljön érte és hazaviszi. Így lesz a legjobb, az én dolgom az, hogy a következõ éjszakán újra a kínzója nyomában legyek és nem a gondoskodás, amirõl azt sem tudom hogyan kell. Az enyém a bosszú és addig nem nyugszom, míg el nem kapom a nyomorultat!

- Készíthetek valamit enni, uram? – kérdez lelkesen Fritz, csak úgy ragyog a büszkeségtõl, amiért hasznos lehetett. A hûségesek már csak ilyenek.

- Csak egy almát. – mondom, Fritz pedig már megy is érte.

Fáradtan botorkálok le a föld alatti folyosón, az edzõterem fürdõszobájában vannak kötszerek is. Jó szorosan átkötözöm a gyógyulófélben lévõ sebem, s mire végzek teljesen elér a kimerültség. Már csak arra van erõm, hogy felhúzzak egy tiszta melegítõnadrágot, majd nekidõljek a falnak mielõtt lecsukódna a szemem. Az álmok pedig - mint mindig - pokoli emlékeket mutatnak.

***

Iszonyatos dörrenésre ébredek, mintha egy bomba csapódott volt a házba és remegteti meg a falakat. A szemeim kipattannak, a kezem rögtön a combomra csatolt fegyvertartóhoz kap, de hamar eszembe jut, hogy azt tegnap a sikátorban levágtam magamról, hogy hozzáférjek a golyóhoz. Mikor újabb mennydörgõ robaj, majd kiabálás hallatszik, felpattanok és kirohanok a folyosóra.

Egyszer már megtámadták a házat az alantasok és elrabolták a királynénkat, lehet hogy megint megpróbálják?

Végigrohanok a központ földalatti folyosóján, az acélfalak miatt idebent nem tudunk láthatatlanná válni és felbukkanni akárhol, így kénytelen vagyok futni, nem törõdve a veszettül húzódó sebekkel. Odafent az elõcsarnokban kész káosz fogad, még sosem láttam ilyen állapotban a berendezést, mintha egy tornádó söpört volna végig darabokra zúzva minden útjába kerülõ tárgyat. A szobában félhomály uralkodik, az ablakokra felszerelt acélredõnyök fel vannak húzva, vagyis már éjszaka van. Csatának nyoma sincs, hacsak nem Thorment az egyszemélyes hadsereg, ami pusztítni kezdett.
Phury ziláltan áll elõtte a nekem szánt higgadt, békítõ hangsúlyát elõvéve.
- Thor, testvér nyugodj le és mond el…

- Phury, mi a fene folyik itt? – állok meg az elõcsarnok közepén, jeletõségteljes pillantást vetve a berendezésre.

A hangomra mind felkapják a fejüket, már-már rémült arckifejezésük szöges ellentétben áll Thor veszett dühével, amivel rám veti magát. Olyan könnyen taszítja félre Phury és Butch testét, minth súlytalan rongybabák volnának, az ökle egy szempillantás alatt egy tehervonat erejével csapódik a mellkasomnak, csontot recssentve. Az ereje a falhoz vág és sodrok magammal mindent ami a hátam mögött volt. A levegõ kiszorul a tüdõmbõl, mert nem számítottam a támadásra így védekezni sem tudtam ellene. Nem mintha különösebben érdekelne egy kis fájdalom, talán még élvezném is, ha tudnám mi a fasz baja lett hirtelen.

- Te kibaszott állat! Hogy merészelted Johnt veszélybe sodorni?! Majdnem megölték miattad te idióta! – ordít a képembe, a pólómnál fogva újra és újra a falra kenve.

Phury ekkor újra megpróbálja lerángatni rólam, közben jobb belátásra is térítené, de mintha egy acélfalat próbálna megmozdítani. Még sosem láttam Thort így õrjöngeni, mindig õ volt a higgadt, békítõ szerepben mikor valamin összekaptunk. Az egész testemet átjáró fájdalomtól kell pár perc míg eljut a tudatomig amit mondott, de akkor már hiába próbálnék nyugodt maradni.

- Csak egy karcolás, nem lett semmi baja! – nézek a szemébe dühösen, de egyenlõre nem próbálom megfékezni. Az ikertestvérem úgy is megtesz mindent ennek érdekében. A szavaim azonban csak még jobban feldühítik.

- Egy karcolás?! Õ nem harcos, mint mi te barom, még csak nem is katona! – csap neki a falnak újra. - Nem gyógyul olyan könnyedén!

A mögöttem összeroppant porcelánváza néhány szilánkjának sikerült átszakítani a pólóm, és most már a hátamba ágyazódtak. Az arcom meg sem rezdül, sem a fájdalom, sem a haragja láttán, a reakcióm hiánya pedig csak tovább szítja a tüzét, de ezúttal nem hagyom, hogy kedvére rángasson. Megragadom a karját a könyöke alatt, így mikor oldalra lendülök kénytelen elengedni, ha nem akarja, hogy eltörjem az alkarját.

Phury éppen ekkor határoz úgy, hogy teljes erejébõl hátrarántja, a kettõs lendülettõl mindhárman a díszes mozaikpadlóra kerülünk, fogcsikorgató csörömpöléssel söpörve félre egy fém virágállványt. Az elõcsarnokot föld és üvegszilánkok borítják, de úgy néz ki a rombolásnak még koránt sincs vége.

- Higgadj le Thor, vagy nem fogom vissza magam többé! – figyelmeztetem, vicsorogva a dühtõl.

- Hagyjátok abba! Z, ne provokáld, hallod!? – csatlakozik be Phury, de rá se hederítünk.

- Én higgadjak le? Még mindig nem látod be, te idióta?! John nem gyógyul úgy mint mi! Jobb lesz, ha kinyitod a pofád és elmondod mi a franc járt abban az õrült fejedben, mikor egy alantasoktól nyüzsgõ helyre vitted?! – fröcsög agresszívan, a keze a torkomra szorul, ujjai kis híján elzárják elõlem a levegõt, de az egyik térdemet felhúzva gyorsan fordítok a helyzeten és az én kezem is a nyakára kulcsolódik.

Egyre több hangot hallok magunk körül, hûségesekét és nõkét is, de nem fordítom el a fejem Thortól, még akkor sem, mikor mindnyájuk hangja csatlakozik a miénkhez.

- Hogy mit csinált…?!

- Jézusom Z…

- Ezt nem hiszem el, te idióta!

Figyelmen kívül hagyom õket, mert nem érdekel mit gondolnak.
- Nem kényszerítettem… - morgom - …és kurvára nem érdekel a véleményed!

- Hát az enyém majd fog. – szól közbe egy mély, erõteljes hang, ami minden kétséget kizáróan a királyunkhoz tartozik.

Wrath fenyegetõ sötétségként magasodik fölénk, mint egy veszélyes árnyék. Mielõtt elfoglalta volna a trónt Thor volt a testvériség feje, de pár hónapja nem kevés változás ment végbe.

Még mindig egymás torkát szorongatva nézünk farkasszemet, egyikünknek sincs kedve elengedni a másikat. Nekem mert a düh sûrû füstfelhõként borítja el az agyam, Thornak pedig mert a védelmezõ ösztöne ezt diktálja.

- Meghallgatna már valaki, vagy elõbb inkább tönkre zúztok itt mindent?! – csattan fel a zsaru, Vishous mellé lépve.

Ránézek, mert eddig nem igazán törõdtem a jelenlétével, de miután Wrath felé int, beszélni kezd és innentõl már mindenki õt figyeli.

- Havers után kocsikáztunk egy kicsit, John el akart menni a régi lakására, tehát odamentünk. Nem lett volna semmi gebasz, ha nem alantasok laktak volna a fiú szomszédságában. Értitek? Mondta, hogy úgy néztek ki, mi meg nem vettük elég komolyan, de Zsadist is feljött velünk, aminek én kifejezetten örülök, mert képzeljétek el mi lett volna, ha ketten vagyunk mikor öten nekünk ugranak? Én nem szívesen játszom le azt a forgatókönyvet. – emeli fel a kezét megadón, majd sóhajtva lép közelebb, hogy Thort is lássa - Amúgy John sem gyerek már, és egész bátran viselkedett ahhoz képest… szóval bírja a gyûrõdést és legközelebb talán hallgasd végig, mielõtt balhézol és romba döntitek az egész kócerájt.

Az egész szobára nehéz csönd borul, a sokféle erõtõl a levegõ szinte forrón sistereg. Wrath a zsaruról rám, majd megint rá, aztán Thorra emeli a tekintetét. Butch nem hazudott, bár nem egészen a történteknek megfelelõen mondta el a sztorit, kihagyva néhány fontos részletet, ami az egészet más megvilágításba helyezné. Legszívesebben felállnék és eltûnnék innen, de Thor keze még mindig vasmarokkal szorítja a nyakam.

A király gondterhelten nyomkodja meg az orrnyergét, sötét szemüvege elrejti elõlünk a tekintetét, de még azon keresztül és érzem a súlyát. – Thor engedd el!

- Királyom…

- Késõbb, ha lehiggadtál és megtudom végre mi az ördög történt megbeszéljük, de te is tudod, hogy csak a harag vezérel. – halkan beszél, csak Thornak címezve a szavait.

- Thor, testvér, engedd el. – lép közelebb Vishous is – Mindig tudtuk, hogy Zsadist egy kibaszott öngyilkosjelölt, nem kell, hogy te végezz vele.

Metszõ pillantást vetek V-re, aki erre pofátlanul elvigyorodik, elõhúzva egy kézzel sodort szivart a kabátja belsõ zsebébõl.

Végül néhány feszült pillanattal késõbb Thor marka lecsúszik a nyakamról. Én is elengedem, majd a fogaimat összeszorítva felállok, de nem mozdulok. Tudom, hogy soha nem támadna hátba, ahogy a többiek sem, mégsem lépek el. Várok, mert most elfordulni gyávaság lenne és hiba azt feltételezni, hogy félek tõle. Már egyikük sem tehet velem semmit, amit ne tettek volna már meg ezerszer.

- John olyan mintha a fiam lenne. Ha veszélybe sodrod…

- Akkor megölsz? – mosolyodom el, de a testembõl kiáramló erõ pont olyan hideg, mint ez a mosoly. – Azt hiszed, hogy ez engem még érdekel?

- Zsadist, fejezd már be te idióta! – morog közbe Vishous, szivarral a szájában.

Vetek rá egy újabb hûvös pillantást, amit mosolyogva viszonoz. Utálom mikor szándékosan akar felhúzni és többnyire sikerül is neki, ezért miután senkinek nincs több mondanivalója, egyszerûen fogom magam és távozom. Basszák meg! Basszák meg mind! - gondolom kifelé menet.

Még hallom, hogy Phury utánam kiabál, de rá sem hederítek. A szobámig meg sem állva, felrántom az ajtót, majd olyan iszonyatos erõvel vágom be magam mögött, hogy az éjjeli lámpa felborul és darabokra törik a sima kõpadlón. A zárt falak mögött végre szabadon kiereszthetem a dühöm, amely fagyos légáramlatként süvít keresztül mindenen.

Bella már nincs itt, hála az Õrzõnek a bátyja rögtön sötétedés után eljött érte és magával vitte, így már csak az illata az, ami a szobámban van.

Forrongva trappolok a fürdõbe a tükör elé, ahol sziszegve lerántom magamról a pólómat, hogy megnézhessem a hátam. A bordáim máris kékülnek, de a hátam perpillanat fontosabb, mert ahogy elnézem, legalább hét helyen fúródtak bele színes porcelán szilánkok, attól pedig hogy lehúztam a pólót és megmozdultak, máris apró vércseppek jelentek meg a bõrömön.

Fintorogva ragadom meg õket az ujjammal, sorban a mosdóba dobva a darabkákat. Valószínûleg egy vagyont érhetett, mint minden más ebben az átkozott múzeumban, de bármennyibe is került, épp olyan éles, mint az olcsó ablaküveg. Az elején minden simán megy, de az utolsó hárommal alaposan meggyûlik a bajom. Akárhogy tekergõzöm, fordulok, sehogy sem érem el a hátam közepében lévõket, az egyiket csupán súrolja az ujjam, megfogni viszont már nem tudom. Picsába!

Percekig küzdök azzal, hogy kipiszkáljam magamból, talán egy óra is eltelik, mire sikerül. Épp a vért törlöm le magamról, mikor kopognak az ajtómon. Sejtem ki az, ezért nem is veszem a fáradságot, hogy kinyissam.

- Tûnj el innen Phury! Nincs szükségem a nyavalygásodra! – kiáltok ki, az egyik véres törölközõt félredobva elõveszek egy tisztát. Újra kopognak.

Káromkodva rúgom félre a pólóm cafatjait, majd végigcsörtetve a szobámon felrántom az ajtót. – Megmondtam, hogy húzz…

A torkomra forr az indulat, mert a küszöbön nem Phuryt hanem Johnt találom.
Akkor még biztos nem volt a házban, mikor Thor nekem esett, észrevettem volna a jelenlétét.
Homlokráncolva nézem õt, kitartóan, míg végre fel nem pillant rám. Csak úgy süt róla a bizonytalanság és ha elég okos, hallgat az ösztöneire és hátat fordítva nekem visszamegy oda ahonnan jött.

- Mit akarsz itt kölyök? – morranok rá, de persze nem várom, hogy megszólaljon.

Félénken lesütött szemekkel toporog, egy olyan gesztust téve, amit leginkább az idegesség vezérel. Elképzelésem sincs mit keres itt. Még a többi testvér sem szívesen jön a szobám közelébe, az ikertestvéremet kivéve. Már az is nagy szó, hogy egyáltalán volt mersze hozzá. Biztos jó oka volt rá, de ha továbbra is némán bámul hol a padlóra, hol rám, azokkal a tiszta, áthatóan kék szemeivel, attól még nem tudom meg az okát, akkor sem, ha úgy is érzem, ezzel a tekintettel a vesémbe. Csak úgy árad belõle az idegesség és a bizonytalanság. Félelem az nem, ami kicsit el is gondolkodtat, de akkor is idegesít.

– Bármit is akarsz, kezdj bele végre, vagy tûnj el! – szólok rá türelmetlenül.

Megrázza a fejét, hogy a haja röpköd az arca körül, majd felegyenesedve kihúzza magát. Nem tudom mire készül, mindaddig míg a nyitott tenyerét a szíve fölé nem szorítja, hogy aztán alázatosan lehajtott a fejjel várakozzon.

Nem is palástolom a meglepettségem, végül is úgy sem figyel, de nem hittem volna, hogy ezzel áll elõ. Ez egy õsi formája a bocsánatkérésnek, amit szavak nélkül is megértek… pontosabban, tudom mit jelent, csak nem értem miért csinálja. Valójában… a pokolba is! Talán tényleg nem gondoltam arra tegnap, hogy õt vagy a zsarut megölhetik. Csak az ölés és a vér járt a fejemben, semmi más és emiatt sérült meg. Õ nem tett semmit, amiért bocsánatkéréssel tartozna nekem.

Lépteket hallok a folyosón, lassú, nehéz lépteket, amik erre tartanak.

Félreállok az ajtóból és sürgetõn intek neki, hogy jöjjön be, mert nincs kedvem még egy drámai jelenethez, mára elegem van mindenkibõl.

A fiú óvatosan befelé araszol, bár még azután is lesütött szemekkel várakozik, hogy bezártam az ajtót mögötte.

- Fejezd be kölyök, nincs szükségem a bocsánatkérésedre. – mormogom halkan, a haragom inkább önmagam ellen irányítva, mint rá.

Felemeli a fejét, aggódón végigmérve mutogat valamit. Láttam már így kommunikálni Maryvel, de a többieknek mindig leírja a mondandóját. Hát itt az a lehetõség sem játszik, csak tudnám, akkor hogy akarja megértetni magát velem? Legjobb lett volna, ha elkerül és kész.

Újabb kopogás, ezúttal sokkal hangosabb és türelmesebb, ami már biztos, hogy a testvéremé.
- Z, engedj be, beszélnünk kell. – szólal meg Phury nyugodt hangon.

Közelebb lépek az ajtóhoz, de eszemben sincs kinyitni. – Egy fenét! Az kell hogy végre leszállj rólam Phury!

- Thor iszonyú dühös rád. – ellenkezik.

- Az az õ baja!

Rövid feszült csend következik és mikor már azt hiszem, hogy végre elment, ismét megszólal. - Wrath éjfélkor megbeszélést tart odafent, addig is… szükséged van segítségre? – kérdi halkan.

Tudatában vagyok annak, hogy John mögöttem áll, és ha Phury megtudná, hogy itt van, ragaszkodna hozzá, hogy magával vigye, minél távolabb tõlem. Kicsinyes bosszú ez, de élvezem, hogy eltitkolhatom elõle.

- Nincs. Menj innen! – zárom le beszélgetést, a lépteire koncentrálva megvárom, míg biztosan hallótávolságon kívül ér, ekkor fordulok vissza Johnhoz.

A fiú furcsán néz ki, mint aki menten rosszul lesz. Vértelen ajkakkal, sápadtan mered rám, mintha kísértetet látna.  

– Mi bajod? - akkor volt ilyen betegesen sápadt, mikor tegnap majdnem megölték, de most miért?

Kényszeredetten nyel egyet, miközben remegõ kézzel a hátára mutat. Azonnal megértem mi baja, bár a vér nagy részét sikerült letörölnöm a többit csak a zuhany alatt tudom majd lemosni. Ettõl függetlenül nem lehet olyan borzasztó, csak két porcelánszilánk elérhetetlennek bizonyult, és bárhogy próbálkoztam, csak azt értem el vele, hogy még tovább szakították a vágást. Ez egy ilyen elcseszett nap, úgy tûnik mást sem csinálok csak idegen dolgokat szedegetek ki a bõröm alól.

John tesz felém egy lépést, tétovázva, mint aki nem tudja szabad-e. Lassan a hátára mutat, majd magára, a kezével egy csippentõ mozdulatot tesz.

- Ki akarod szedni? – húzom fel a szemöldököm, gonosz mosollyal – Alig bírsz ránézni kölyök! Komolyan azt hiszed, segíteni tudnál?

Bizonytalan biccentés a válasz, és már ennyitõl nyelnie kell párat, hogy leküzdje az ingereket. A vér szaga nyilván zavarja, hát már nem sokáig. Hamarosan fürdõzhet az illatában, de egyenlõre még túl emberi túl… ártatlan. Igen, nem is emberi, hanem ártatlan.

- Rendben. – egyezem bele, egyrészt mert magamban még órákig szarakodnék vele, másrészt pedig, mert egy ilyen makulátlanul tiszta lelket élvezet lesz kicsit megedzeni. – De ne merészelj rosszul lenni!

Caldwell fagyos téli levegõje mintha a falakon is átszivárogna, úgy dermeszti meg a szobában terjengõ levegõt is. Az egész házban langyos melegség uralkodik, kivéve ezt az egy szobát. Sosem volt felkapcsolva a fûtés, nincs rá semmi szükség, anélkül is életben maradok. Attól pedig ami nem létfontosságú örömmel fosztom meg ezt az átkozott testet. Az se lenne baj, ha lefagyna a bõr a csontjaimról, legalább tisztábbnak érezném magam.

Most viszont nem rólam van szó – pillantok az ágyon fekvõ sötét hajú nõre, majd idegesen vissza a falra szerelt termosztát kapcsolójára.

Bella… hihetetlen hogy életben maradt. Ha csak elképzelem ezt a törékeny testet amint annyi sok kínzáson és gyötrelmen kellett keresztülmennie legszívesebbe a puszta kezemmel morzsolnám össze az alantas csontjait és csak a fejét hagynám érintetlenül hogy végignézhesse amint a teste elpusztul. A szívét hagynám utoljára, a végén pedig beledöfném az egyik fekete tõröm és élvezettel nézném, ahogy halk pukkanással megsemmisül.

Ezt is fogom tenni. Amint itt végeztem felkutatom a rohadékot és miszlikbe szaggatom! De elõbb még… gondoskodnom kell errõl a nõrõl.

Miután Havers megvizsgálta biztos volt benne hogy fel fog épülni. Hála az Õrzõnek!

De ehhez melegre van szükség, viszont hiába bámulom a termosztát kapcsolóját, fogalmam sincs merre kellene tekernem. Nem tudom elolvasni az írást ami most még jobban feldühít, mikor pedig a szekrényen hagyott fájdalomcsillapítóra nézek ökölbe szorul a kezem.

Bellának nem rám van szüksége. Hagynom kellett volna, hogy Phury és Wrath magával vigye, aztán hívják a családját. Nekik kéne gondoskodniuk róla, az enyém pedig a bosszú marad. A kegyetlen véres bosszú…

Ezt is akartam tenni. Már majdnem kimondtam hogy vigyétek innen, mikor eszembe jutott az a hetekkel ezelõtti éjszaka. Akkor láttam utoljára, az emlék mégis beleégett a fejembe.

Azóta nagyon sokszor gondoltam rá hogy mi lett volna ha hagyom hogy hozzá érjen a mellkasomhoz. Talán nem is lett volna olyan szörnyû, talán még jó érzés is lett volna. Puha és meleg lett volna, mint a többi része...

Még soha egyetlen nõ sem kívánt meg. Kivéve a gonosz, kegyetlen úrnõt. Mikor Bella mondta nem hittem el, de a pokolba is! Egyáltalán ki a franc gondolta volna hogy igazat mond?! Az arcom borzalmas, a testem többi részét is durva sebhelyek borítják, fõleg a hátamat, ez a gyönyörû értékes nõ mégis megkívánt. Még most is hányingerem van ha csak eszembe jut milyen nedves volt a lábai között ahogy megérintettem. Pont mint az úrnõ…

Megborzongok az emlékektõl és gyorsan vissza is zárom õket a fal mögé. Elég volt.

Nem tudom mi ez a furcsa érzés ami nem engedte hogy belenyugodjak ennek a nõnek a halálába és ami most is arra ösztönöz hogy én gondoskodjam róla, de meg fogom tenni. Megérdemli azok után amit tettek vele, és ahogy én bántam vele aznap éjjel. Legalább ne hánytam volna miután hozzámért! Láttam rajta a megbántottságot és a szégyent miután elkergettem mint egy mocskos kurvát pedig nem ezt érdemelte. De ezen már nem tudok változtatni.

Ma gondoskodom róla, holnap pedig majd a családja elviszi. Így lesz a legjobb.

Egy halk nyöszörgõ hang térít észhez mire az ágy felé kapom a tekintetem majd amikor ismét megnyugodott felmarkolom a cetlit amire Havers a fájdalomcsillapító adagolását írta fel és egyenesen Phury szobája felé csörtetek. Nem számítok rá, hogy bárki is lenne még odabent ezért kopogás nélkül rontok be az ajtón.

- Phury…

Félelem illata csapja meg az orrom, ami biztos nem a testvéremé.

Mozdulatlanná dermedek, majd egy ragadozó tekintetével nézek körül a szobában, az ablak elõtt pedig meg is találom az illat forrását. Egy sápatag kölyök tágra nyílt szemekkel mered rám, hátrálva, míg bele nem ütközik egy fotelbe.

A félelem kesernyés illata csak úgy árad belõle, a testemen végigfut a már jól ismert bizsergés, izgatottság árad szét az ereimben, mikor a vadászösztön felébred, de keményen összeszorítom a fogam, hogy elfojtsak mindent.

Fogalmam sincs ki ez a kölyök és mit keres itt Phuryvel, biztos hogy még nem láttam ezelõtt, de mintha ismerõs lenne ez a kék szempár. Mindenesetre rohadtul idegesítõ ahogy bámul!

A kurva életbe, tudom hogy nézek ki, de muszáj ezt minden alkalommal eljátszanom valakivel?! Nem tudnának inkább undorodva félrenézni, ha ennyire zavarja õket?! Még az is jobb lenne…

- Mit bámulsz?- förmeded rá miután továbbra is rám mered. - Kérdeztem valamit, fiú!

Összeszûkülnek a szemeim, a kezében egy kis füzetet szorongat és firkál rá valamit, amit aztán remegõ kezekkel felmutat.

Szórakozik velem? - Tökmindegy, kölyök. - morgok rá, nincs most nekem erre idõm.

- Hátrébb az agarakkal, Z! Nincs hangja, nem tud beszélni. – magyarázkodik Phury, majd elolvassa az írást – Bocsánatot kért tõled.

Összeráncolom a homlokom, a félelem még mindig hullámokban árad belõle, amivel tudtán kívül is felébreszt bennem valamit, amit általában csak a kínzó éhség hoz elõ. Pedig tegnap ittam.

Az is furcsa hogy nincs hangja. Az illatán érzem hogy átváltozás elõtt álló vámpír, az azonban ritka, hogy a faj tagjai ilyen hiányossággal szülessenek. Lehet hogy történt vele valami?

- Nos, én meg nem tudok olvasni. – mondom kicsit nyugodtabban - Ezek szerint mindkettõnkkel jól elbánt a sors.

Csak õ nem ijeszti halálra az embereket, igaz? Az arca, mint egy kibaszott angyalé azokon a festményeken amik az elõcsarnok mennyezetét díszítik. Aligha félelmetes.

A testvérem felé fordulok. - Phury, mire állítsam azt a francos termosztátot?

Phury átsétál a szobán, majd a falon lévõ készülékhez lép - A mutatónak itt kell állnia. Látod?

Vagyis pont az ellenkezõ irányba tekerjem, ahogy elõször gondoltam. Felemelem a másik kezembe gyûrt papírdarabot. - És megmondanád, mi van ideírva?

- Az injekció adagolása.

Remek! Azt eddig is tudtam - De mit kell csinálnom?

- Miért? Bella rosszul van?

- Nem, most még nem, de szeretném ha elmondanád, mit kell tennem. – magyarázom türelmetlenül, elhárítva a kérdéseit.

Nagyon is tudom, hogy Phurynek tetszik az a nõ, annyira, hogy még a cölibátusi fogadalmát is megszegné miatta. A kezdetektõl fogva hülyeség volt az egész vezeklés. Mintha attól semmivé válna az a sok szarság a múltban ha õ magát ostorozza. Mindig is érzelgõsebb volt a kelleténél, de bármennyire is szeretné, hogy Bella most az õ ágyában legyen és õ gondoskodhasson róla, nem fog így történni, mert nekem kell vigyáznom rá.

- Rendben. – veszem ki a kezébõl a már megtöltött fecskendõt, aztán az ajtó felé lépek szó nélkül hagyva a figyelmeztetését, amit az õsi nyelven suttog utánam…

***

Fáradtan lépek be a föld alatti edzõterembe, egy jó hosszú futásra van most szükségem, addig míg már az izmaim is égni fognak, a csontjaim pedig sajogni a kimerültségtõl. Az idegességen már túl vagyok, a séta amíg a házból leértem az acélfallal elválasztott kiképzõközpontba legalább jó volt valamire. A testembõl elszállt a düh amit azért éreztem mert nem találtam meg azt a gazembert, aki Bellat kínozta és most már csak arra gondolok, amit Thor mondott. Bella bátyja elkülönítési kérelme… vagyis mindenképpen haza fogja vinni a nõt.

Ez a gondolat pedig furcsa ürességgel együtt tör utat belém, mintha fájna. Pedig nem érzek iránta semmit, én nem tudok érezni, az érzésekhez lélek kell márpedig az nekem nincs. Mégis… túlságosan hamar hozzászoktam a jelenlétéhez. Hosszú idõ óta õ az egyetlen ember, aki nem rettegve néz rám, vagy aki nem egy gyilkos õrültet lát, és várja azt mikor támad kedve mészárolni. És nem undorodott tõlem még akkor sem… amikor ebbõl a szennyes vérbõl ivott. Õ egy értékes nõ, de… nem az enyém és nem is lesz. Sokkal jobbat érdemel, olyat, mint Phury aki kívül belül tökéletes.

Talán akkor amikor teljesen felépül és hazatér a családjához a testvérem majd meggondolja magát. Mert bármit is képzel, nem akarom magamnál tartani a nõt.

Hirtelen becsapódik egy szekrény az öltözõ másik végében mire a kezem egy pillanatra a fegyveremre szorul, aztán megérzem az ismerõs illatot az orromba kúszni. Elõször fel sem ismerem míg meg nem pillantom a forrást.

Az a fiú az… hogy is hívják? Valami… John?

- Tûnj el innen, kölyök! – szólok rá, hogy magához térjen.

Egy másodperc múlva ismét megérzem a félelme illatát, amit magamba szívva töltekezem fel belõle. A legfinomabb illat a világom… a félelem kesernyés aromája… a félelemé, amit én keltek és én irányítok…

A kölyök megint elõszedi valahonnan azt a nyavalyás füzetet.

- Nem tudok olvasni, nem emlékszel? Nézd, jobb lesz, ha inkább elmész! – mondom halkan morogva - Tohr itt van fent valahol a házban.

Nem akarom halálra rémiszteni, de nem vagyok jó hangulatban.

Ledobom magamról a fekete pulóvert, a mögülem érkezõ éles szisszenést hallva hátrapillantok. Az ördögbe is, még mindig mögöttem áll és halálra váltan mered a hátamra.

- Krisztusom te gyerek… tûnj már innen a francba! – morranok rá ingerülten, kivillantva a megnyúlt szemfogaim is.

Sietve ki is hátrál az öltözõbõl én meg gyorsan felveszek egy rövidnadrágot, majd elõhúzom a futócipõt, de csak a fûzõjénél fogva lóbálom magam elõtt.

Mi a francot kéne tennem? Wrath, Phury és Thor is azt várja hogy tegyek valamit, de mégis mit?! A pokolba, még a saját gondolataimban is káosz van, nemhogy egyik pillanatról a másikra döntsek mikor kurvára nem tudom mit akarok!

Valójában van valami… - jut eszembe hirtelen. A fájdalom mindig kitisztítja a gondolataim. Ha elmerülhetek a kínban, ami átjárja a testem akkor képes vagyok gondolkodni. Szólnom kéne Phurynek, de nem akarom belekeverni ebben a szarságba.

Miután legutóbb kényszerítettem arra, hogy megverjen, napokig olyan volt, mint egy kísértet. Tudom hogy gyûlöli… de én meg azt gyûlölöm átkozottul, hogy mindig meg akar védeni.

A halk füttyentésre lassan felemelem a fejem. Nem szólok semmit, csendben figyelem hogy most vajon mit akar, mikor lassú, óvatos léptekkel közelebb araszol kis híján elmosolyodom.

Nem is olyan ostoba ez a kölyök. Legalább a veszélyérzéke a helyén van – gondolom, amint letesz mellém a padra egy üveg vizet, aztán elszalad.

Felemelem és ellenõrzöm hogy az üveg még biztosan bontatlan-e majd mikor rendben találom elcsavarom a tetejét és kiiszom a felét…

***

Miután hajnalban hazatérünk a vadászatról az egész napot az edzõteremben töltöm. Felváltva a futópadon a súlyzókkal, majd a bokszzsák püfölésével és csak az után hagyom el az edzõtermet, hogy minden izmom pattanásig feszült az erõltetéstõl.

A gondolat viszont hogy visszamenjek a szobámba, ahol Bella minden bizonnyal az ágyamban fekszik egyáltalán nem tûnik helyénvalónak.

Végül csak elmondtam neki mi történt az úrnõvel. Minden pillanatát gyûlöltem, de abban reménykedtem így talán végleg elmegy a kedve attól hogy egy ilyen ronccsal legyen mint én.

Abban a pillanatban hogy a föld alatti folyosóról kilépek az elõcsarnokba rögtön megérzem hogy valami nem stimmel. A házban túl nagy a csend, az étkezõbõl csak Mary és Beth vidám csevegése szûrõdik ki, a testvérek azonban mind némán, feszülten ülnek egymás mellett.

Mi franc történhetett?

Nem akartam velük enni mégis besétálok az étkezõbe, majd Vishous mellett foglalok helyet.

- Elmozdult már az Explorer? – kérdezem, a nemrég kiiktatott alantasok kocsijára utalva.

- Még nem. – jön a rövid válasz.

A feszültség szinte tapintható, amitõl a testemen ideges borzongás fut végig, az ennivalóra rá sem bírok nézni, csak egy zöldalmát kapok fel a gyümölcsöstálból, amit Fritz mindig elõrelátóan az asztalra készít, hátha csatlakozom.

Lassan kezdem el enni, a felénél tartok mikor a derekamba furcsa húzásszerû valami nyilall, majd a lábaimba és a mellkasomba is. Az elsõ gondolatom hogy meghúztam edzés közben valamelyik izmom, de aztán rápillantok a többi testvére is…

Egy erõs energiahullám suhan végig az étkezõn, mire az a nadrágomban rögtön kõkemény lesz. Tágra nyílt szemekkel nyögök fel, értetlenül hogy mi is történhetett.

- Szentséges szûzanyám! – kiált fel Rhage.

- A francba! – Phury.

- Ez nem lehet igaz! – Vishous.

Wrath ökölbe szorított kezekkel mered maga elé, sötét napszemüvege eltakarja a szemét, az erek viszont vastagon kidagadnak a karján.

Hirtelen megértem mi a pokol történik itt, az amire Havers pár napja figyelmeztetett, de teljesen kiment a fejembõl a nagy kavarodásban: elérkezett Bella termékeny idõszaka.

Szentséges isten! Egy nõ, aki nem tud uralkodni a szexuális vágyain összezárva hat harcos vérmérsékletû férfival, egyáltalán nem jó. Nagyon nem…

Besétál Beth egy gyümölcsöstállal, Wrath pedig abban a pillanatban felpattan a székrõl, hatalmas testével mint egy ragadozó a karjába kapja a felét és gyorsan eltûnnek. Hamarosan pedig ugyanez történik Maryvel és Rhagel is.

- Srácok, nem akarok ízléstelen lenni, de nektek is…? – kezdi óvatosa a zsaru.

- Igen. – vágja rá V.

- Megmondaná valaki mi folyik itt? – néz körbe a zsaru feszülten.

- Bellanak elérkezett a termékeny idõszaka - mondja Vishous, és az ölébe terítette a szalvétáját. - Krisztusom, mennyi idõ van még napnyugtáig?

Phury ránéz az órájára. - Majdnem két óra.

- Addigra becsavarodunk. Mondd, hogy van még vörös füstû cigarettád!

- Van jó sok…

A beszélgetés innentõl mellékvágányra kerül, legalábbis nekem. Csakis Bella illatára tudok figyelni, ami lüktetõ hullámokban érkezik felém. Istenem! Ez elviselhetetlen!

Az az izé pedig csak még keményebb lett odalent, a nadrágom kényelmetlenül szorít, de akkor sem fogok hozzá nyúlni. Elõbb vágnám le tõbõl a kezem, minthogy hozzáérjek ahhoz az átkozott testrészhez, még ha csak azért is hogy eligazítsam.

De Bella… neki százszor rosszabb lesz, mint nekünk együttvéve…

- Z? – fordul felém Vishous – Ki fogod õt szolgálni… ugye?

Hirtelen minden tekintet rám szegezõdik a teremben, a homlokomon verítékcseppek ütközni ki az erõfeszítéstõl, hogy ne vicsorogjak rájuk, de nem tudok mit felelni. Kinyitom a szám, de nem jön ki hang a torkomon.

Most legalább tudom milyen annak a kölyöknek, amikor mondani akar valamit, de nincs hangja – úszik be a semmibõl, de rögtön utána visszatérek az égetõ problémára.

Kiszolgálni? Feküdjek le vele a termékeny idõszakában, pont én? És ha teherbe ejtem?

Krisztusom, nem! Ki van zárva!

Egy órával késõbb mindhárman Phury szobájában vitatkozunk, és kurvára nem megyünk vele semmire! Addig míg V gyõzköd, hogy menjek vissza Bellához, Phury csak hallgat.

Egy újabb vágyhullám söpör végig a házon, erõsebb, mint eddig bármelyik. Elkínzott nyögéssel szorítom össze a fogam, de nem mozdulok.

Lehetetlen. Ha egy kis esély is van rá hogy teherbe ejtsem, a közelébe se fogok menni. Nem.

— Még megvan a morfium, nem? Tudod, az a fecskendõ, amit megtöltöttem neked abból az

üvegcsébõl, amit Havers itt hagyott. Add be neki azt! Hallottam, hogy az egyedülálló nõk ezt szokták használni. – mondja halkan Phury.

- Az is jobb mint a semmi. – áll fel V, s miután egy újabb hullám után én is lábra tudok állni rögtön a szobám felé megyek.

Nem akarok neki fölöslegesen fájdalmat okozni, így minél elõbb megkapja a morfiumot, annál jobb. Bár minden ösztönöm mást súg, azt hogy a saját testemmel takarjam be az övét és adjam meg neki amire vágyik, nem teszem meg. Még a gyógyszer is jobb mint az ha valami belõlem bemocskolná. Így is messzire mentem, amiért gyûlölöm is magam, de több hibát már nem fogok megengedni…

***

Az ajtó nagy döndüléssel adja meg magát, egy nõvér felsikoltva hátratántorodik miközben Havers klinikájának folyosóin dübörgök végig az orvos szagát követve. A folyosón összeakadok a zsaruval, aki rögtön felpattan a helyérõl, mintha csak egy idõzített bombát kellene hatástalanítani. Nem téved nagyot…

- Hol van a doki?

- Úristen Z, mi a fene bajod van? Állj már le, halálra rémiszted a nõket! – ugrik elém, de nem nyúl hozzám.

- Leszarom. Azt kérdeztem hol van Havers? – nézek mélyen a szemébe.

Megborzong. – Éppen Johnnal a kettes vizsgálóban, de… hé!

Emlékszem merre vannak a vizsgálók, így elég csak elmennem mellettük hogy tudjam melyikben van az a kölyök - John - és a doki is. Benyitok, mire mindketten felkapják a fejüket és meredten bámulni kezdenek. Valamiért utálom ezt a vámpírt, még a jelenléte is halálosan idegesít.

- Bellanak szüksége van még morfiumra. – szólalok meg végül, mielõtt összeesik.

- Uram… nem kaphat túl sokat… az egy erõs…

- Akkor adj valami mást, de gyorsan. – vicsorgok rá.

A doki falfehéren felpattan, hidegen rámosolygok mikor segélykérõ pillantást vet Johnra majd a hátam mögé. Butch közvetlenül mögöttem áll.

- Z, haver hûtsd le magad, ezzel nem segítesz. – mondja nyugtatón, majd a dokihoz is hasonló hangnemben kezd beszélni mire az eltûnik pár percre.

A szobában néma csend, kivéve hármunk lélegzetet. Abban a percben hogy az a ragyogó tûzgolyó lement az égrõl idejöttem, mert az a kevés morfium amit Havers ott hagyott csak a kisebb fájdalmakra volt elég, de ahhoz nem amire most kell. A testem még mindig tûzforró az órákig tartó kínzó vágytól, a testvérek mind elhagyták a házat, amint lehetett.

A kölyök megmozdul a fotelben, ír valamit a füzetébe aztán óvatosan kikerülve engem a zsaruhoz megy.

- Nem, nincs semmi baj, ez csak… hogy is mondjam… olyan nõi dolog, azt… hiszem.

Türelmetlenül felmordulok és megkerülöm a fém vizsgálóasztalt.  Mi tart ilyen sokáig?

Butch zsebében megcsörren a telefon, õ pedig elõhúzza a zakója alól és miután elolvasta az üzenetet komolyan felpillant. - V üzeni, hogy ne csinálj semmi hülyeséget.

- Mi van? Hirtelen mindenki engem akar pesztrálni?! – mordulok rá. Már csak az kell, hogy Phury is megjelenjen az aggód testvér szerepében!

Végre visszaér a doki egy kisebb fekete bõrbevonatú dobozzal amit elõvigyázatosan átnyújt a zsarunak.

- Uram, az adagokat kitöltöttem a fecskendõkbe. Három óránként adjanak be neki egy újabb adagot hogy ne legyenek fájdalmai. És… khm… ha vége van… vérre lesz szüksége.

- Rendben. – kikapom Butch kezébõl a dobozt.

- Ja és V azt is mondta, hogy vigyelek haza. – sorol be mellém.

Az ujjaim a doboz köré záródnak, eljátszom a gondolattal, hogy széttöröm, de aztán lassan engedek a szorításon. - Milyen jó Vishousnak hogy ilyen hûséges csicskása van!

- Ez nem segít a bajodon. – jegyzi meg.

- De tudom mi segítene. – nézek összeszûkült szemekkel a nyakára, a nyelvemmel végigsimítva az egyik szemfogamon, ami kissé megnyúlva szúr az alsó ajkamba.

Mikor is ittam vért utoljára?

A zsaru felvont szemöldökkel megáll a tekintetében cseppnyi félelem nélkül gúnyos félmosolyra húzza a száját. John szintén lecövekel mellette és halványan máris érzem a félelme kesernyés illatát a levegõben. Fura hogy eddig nem éreztem, de most ahogy felé fordulok látom az arcán az ijedtséget.

Ingerülten felmordulok, mire hátrál egy lépést. – A szentségit kölyök, ne rettegj már tõlem ennyire! Nem foglak bántani!

Megrázza a fejét, de persze nem mond semmit. A zsaru szólal meg helyette.

- Talán ha nem néznél rá úgy, mint egy üveg jófajta whiskyre amit benyakalhatsz nyugodtabb lenne. – jegyzi meg – Ugyan már haver, tudom hogy segíteni akarsz Bellanak, oké?

- A központba mentek? – fordulok felé témát váltva.

- Hát, elvihetünk… - Johnra néz - … utána meg nem tudom. Talán kocsikázunk egy kicsit Johnny fiúval.

Röviden biccentek feléjük, majd együtt elindulunk lefelé a parkolóba. A tekintetem körbepásztázza a helyet, de sajnos nyoma sincs egyetlen kifakult gazembernek sem.

Az Escalade lámpái felvillannak a sötétben, megvilágítva a tömör kõkerítés. John tétován ácsorog a kocsi mellett mint aki nem tudja mit tegyen. Intek neki hogy szálljon be elõre, míg én inkább hátra ülök egyedül.

Nem szeretem az autókat, gyûlölök egy fémdobozban ülni, de a láthatatlanná válás nem megy hacsak nem sikerül lenyugtatnom az idegeim, az pedig jelenleg lehetetlen.

Ahogy halkan feldübörög a motor kinézek az ablakon és próbálom elfojtani az idegességet ami mindig elfog a zárt terekben. Túlságosan emlékeztet arra az ablak nélküli szobára amiben majdnem a fél életemet töltöttem. Még mindig érzem a balzsam édeskés, csípõs szagát amit az úrnõ rám kent…

A torokköszörülésre felkapom a fejem és a visszapillantó tükörben elkapom John tekintetét, aki gyorsan le is süti a szemeit.

- Miért nincs hangod? – kérdezek rá hirtelen.

Látom, hogy megvonja a vállát, majd firkál valamit amit a zsaru elolvas. – Az mondja így született.

- Havers meg tud gyógyítani?

Féloldalasan fordul az ülésen és a szemembe nézve rázza meg a fejét.

Nem tudom milyen lehet ha nem tudsz megszólalni, mert én amúgy sem szeretek beszélni, de ha abból indulok ki mennyire idegesített az, hogy nem értem amit leír… neki legalább ugyanilyen lehet, hogy nem tud megszólalni.

- Akkor miért voltatok nála? Zsaru, ha jól emlékszem nem vagytok oda egymásért. – amióta Butch és Marissa – Wrath egykori fele – megismerkedtek, Havers a szokottnál is idegesítõbb. Lerí róla, hogy rühelli az embereket.

Butch megfeszül az ülésen, majd kényelmetlenül mozgolódni kezd. John is rögtön észreveszi, a feszültséget és kérdõn bámul rám majd rá, de a zsaru csak elõre néz. Nem fog válaszolni…

John halkan füttyent egyet, mintha csak megérezte volna, hogy milyen kényelmetlen terepre tévedt a beszélgetés és menteni akarná a zsarut azzal, hogy magára tereli a figyelmem.

Felhúzza a karján a pulóvert a könyökéig, ahol egy kis vattapamacs van a hajlatba tapasztva, mikor pedig leveszi egy apró tûszúrás nyoma látszik a bõrén. Halványan még érezni a vér illatát rajta, még akkor is ha nem az ellenkezõ nem tagja az éhség éles pengeként hasít az ínyembe.

Istenem, ma éjjel muszáj lesz innom! Már így is tovább húztam, mint máskor és csak az akaraterõmnek köszönhetem hogy kibírtam, de ha nem akarok összeesni az éhségtõl ma este muszáj lesz innom.

- Vérvizsgálat? – szólalok meg recsegõ hangon csak hogy eltereljem a figyelmem a kínzó éhségrõl.

John bólint és visszahúzza a pólót a vékony karjára.

Hamarosan megérkezünk a központba, még a kapun keresztül és érezni mi történik bent. Összeszorítom a fogaim a vágy elsõ hullámára, majd erõt véve a karomon kinyitom a kocsit. – Mindjárt jövök.

Feszülten besétálok a házba, a kamerának megmutatom az arcom mire az ajtó kitárul és Fritz siet ki a konyhából. Amikor meglát elõvigyázatosan megtartja a távolságot, de én közelebb lépek és a kezébe nyomom a dobozt egy rövid utasítással arról hogy mit kell tennie a tartalmával. Mert én biztos hogy nem maradok itt.

Az ördögbe is hiszen már most alig kapok levegõt, olyan erõsen érzem az illatát hogy majd megõrjít!

Gyorsan kirántom az ajtót és mélyet szívok a hideg téli éjszakából miközben a kocsi felé sietek. A zsaru rögtön a gázra lép, amint záródik mögöttem az ajtó és minél távolabb kerülünk a háztól, annál kevésbé érzõdnek a hullámok, míg egy utcával arrébb már egyáltalán nem.

A kölyök persze ebbõl semmit sem észlel, mert még nem esett át az átváltozáson, a teste nem képes semmilyen szexuális vágyat érezni. Szerencséjére megúszta.

- Most hova? – szólal meg nagy sokára a zsaru – Kitegyelek a Zero-nál?

- Vigyél a birtokhoz ahol tegnap voltunk.

- Szerintem ez nagyon nem jó ötlet, fõleg nem egyedül. – ingatja a fejét.

- Nem kérdeztem mit gondolsz. – hátha ma még találok ott néhány alantast, akik az eltûnteket akarják felkutatni. Lehetõleg minél többet.

- John te hová akarsz menni? – fordul a kölyökhöz. Az meg leír pár sort mielõtt visszadugná a zsaru orra alá a papírt. Nem tudom mi a fene lehet rajta, de Butch döbbent képét látva nem jó hír, pláne ahogy utána bámul a fiúra. – Biztos vagy benne? – fejrázás – Akkor miért…?

Újabb írás.

A zsaru elolvassa, majd mindketten hátranéznek, mint egy néma megbeszélésen. Kemény pillantást küldök feléjük, tisztán és érthetõen megfogalmazva mennyire idegesítenek és vagy abbahagyják vagy baj lesz.

- Azt mondja… az épületben ahol lakott talán, de ismétlem csak talán lakik egy ellenség.

- Láttál már alantast kölyök? – fejrázás – Akkor jobb lesz ha nem próbáltok hülyeségekkel visszatartani. – morgok rájuk. – Állj meg, kiszállok.

John gyorsan leír valamit a zsarunak mire az megint tolmácsol, furcsa tekintettel nézve közben a fiút aki lesüti a szemeit.

- Az ürgének fehér bõre, haja és szeme volt, az illata meg olyan mint vattacukor. Szerintem stimmel haver.

Megáll a kezem az ajtó nyitása közben, összeszûkült szemekkel nézek rájuk. A kölyök nem hazudik, nem érzem rajta azt az álnok szagot csak a saját tiszta illatát. A zsaru is elég komolynak tûnik. De a fiú honnan tudja hogy kell kinéznie egy alantasnak?

- Szerintem nem kéne odamennünk. – javasolja, de ehhez már késõ.

- Te csak vezess zsaru, a többit én elintézem. – a visszapillantó tükörben Johnt figyelem. Nem érezni rajta az idegességet se a félelmet mégis kíváncsian mérem végig. Nincs benne semmi különös, legalábbis elsõ ránézésre, de még mindig rengeteg kérdés van amire a testvériség sem tudja a választ...

- Szóval ma hova kell mennem? – nyitok be Assail dolgozószobájába.

- Vajon hány évbe fog még telni, hogy megtanulj kopogni? – teszi le a tollát felsóhajtva.

- Én inkább évtizedekben gondolkoznék – mosolygok rá.

- Reménytelen eset vagy – nevet fel. Hátradõl a székében, aztán kicsit elkomolyodva emeli rám kék szemeit. – El kell menned Benloise-hoz egy adag kokainért, amivel kiegészíted a szállítmányt az alantasoknak.

- Jaj, ne már – nyögök fel. – Megint nekem kell szagolgatnom azokat a fickókat?

- Sajnálom, Sky – rázza meg a fejét, majd megkopogtatja a tollával az elõtte tornyosuló papírtömeget. – Tudod, hogy nem bíznám rád, ha nem muszáj.

- Persze, semmi gond – intem le. – Majd nem veszek levegõt – vigyorodom el.

- Jól van – neveti el magát ismét. – Az ikrek majd elkísérnek.

- Kösz, bratyó – lépek oda hozzá széles vigyorral.

Nyomok az arcára egy cuppanós puszit is, élvezem az arckifejezését és a reakcióját a megszólításra és a puszira is, még akkor is nevetek, mikor kimegyek a szobából. Imádom idegesíteni. Már elõre munkához öltöztem – bõrnadrágba és fekete pólóba –, így amikor átsétálok a konyhába, megkönnyebbülve látom, hogy az ikrek is készen állnak.

- Mehetünk? – pillant rám Ehric a kávésbögre pereme felett.

- Én készen vagyok – bólintok.

Amíg beteszik a bögréiket a mosogatóba, én felveszem a bõrdzsekimet és a csizmámat, majd felkapom a Range Rover kulcsát, és elindulok a garázs felé. Nem én szoktam vezetni ilyenkor, de az anyósülést mindig gátlástalanul elfoglalom.

***

Karba tett kezekkel, mogorván figyelem az asztal mögött ülõ kistermetû alakot, Ehric fenyegetõen morog mögöttem. Ez most szórakozik velem?

- Nézze, kedves Benloise – lépek elõrébb, két kezemmel megtámaszkodva az asztalon, mire szemei rögtön a dekoltázsomra tapadnak. Vén kéjenc. – Attól, hogy most nem Assail áll itt, ne gondolja, hogy velem el tud végeztetni olyan munkát, amit õ tenne meg.

- Ó, dehogynem tenné meg – mosolyodik el magabiztosan, szemeit végre ismét az arcomra függesztve. – Megtenné, ha azt mondanám, hogy az emberemnél azon a helyen teljes tíz grammal több kokain van, mint amennyiért fizettek, a különbséget pedig nem számolom fel.

Felvonom a szemöldököm és felegyenesedve hátrapillantok Ehricre a vállam fölött. Õ néhány másodpercig komoran szuggerálja Benloise arcát, aztán rám néz, vállat von, és végül bólint.

- Nos, rendben – egyezek bele. – Azt viszont elõre leszögezem, hogy ha bármi probléma adódik az emberével vagy az áruval, gondolok itt annak a mennyiségére és minõségére egyaránt, nem én fogok érte felelni. Remélem, ezzel is tisztában van.

- Természetesen, hölgyem – hajt fejet álszenten.

Ez a fickó valamiért soha nem volt szimpatikus. Ahogy elindulok kifelé, Ehric még mered néhány másodpercig az öregre, mielõtt utánam jönne – azt hiszem, egyezik a véleményünk.

- De miért pont a Vasálarcba? – gondolkozok hangosan, mikor már az utcán sétálva megcélozzuk az autót.

- Ez engem is idegesít – morogja Ehric.

Beszállunk a Range Roverbe, amire eddig a testvére vigyázott, és út közben vele is megosztjuk a fejleményeket.

- Oda egyedül kell bemennem, remélem tudjátok – pillantok rájuk. – Ti mindketten baromi feltûnõek vagytok.

- Mintha te nem lennél az – horkan fel Ehric hátul.

- Én teljesen máshogy vagyok az – nevetek fel.

- Rendben – szólal meg Ihsaac. – Lesz negyed órád, egy másodperccel sem több. Ha addig nem jössz ki, valamelyikünk bemegy. Megegyeztünk?

- Tíz perc alatt elintézem – kacsintok rá.

***

Benloise-nak hatalmas szerencséje van. Az üzlet meglepõen simán és gyorsan lezajlott, és az emberével sem volt semmi gond, úgyhogy az áru most maradéktalanul meg is van – megspékelve azzal a plusz 10 grammal. Megkönnyebbülten indulok el kifelé, bevallom, egy kicsit tartottam attól, hogy Benloise forgat valamit a fejében. Viszont még szerencse, hogy gyorsan ment az üzlet, a Vasálarc ugyanis már most tömve van emberekkel, úgyhogy szabályosan utat kell törnöm magamnak, ami plusz idõt vesz el a kiszabott negyed órából.

- Hé, bébi – hallok meg magam mögött egy férfihangot –, mit szólnál ha...

- Kopj le – vetem oda hátra sem nézve.

Most se idõm, se kedvem az idiótákhoz. Bár úgy tûnik, nem voltam elég egyértelmû, ugyanis érzem, hogy továbbra is rám tapadva követ az embertömegen át. Remek... talán ha beverem a képét, az kifejezõbb lesz? Felsóhajtva torpanok meg és azzal a lendülettel meg is pördülök, készen arra, hogy betörjem az orrát, ha kell... Aztán meglepve felvonom a szemöldököm.

Az ominózus fickó egy lépésnyire állt meg tõlem, tágra nyílt szemekkel, megszeppenve pislog. A vállára pedig egy nagy, súlyos tenyér nehezedik.

- A hölgy mondott valamit – szólal meg egy borzongatóan mély hang.

Az egyébként is szerencsétlennek tûnõ férfi még mindig halálra vált fejjel, buzgón bólogat, miközben lassan feljebb emelem a tekintetem. A nem túl bizalomgerjesztõ látványt hatványozottan írja felül a jókora kéz tulajdonosa a fickó mögött. Magas, hihetetlenül magas, egészen fel kell emelnem a fejem, hogy láthassam az arcát. Széles vállain bõrkabát feszül, ami alatt mintha fekete garbót viselne, bár azt nem látom teljesen. Nem elég, hogy ördögien jóképû, az ajkai még ezen felül is felháborítóan csábítóak, azok a szemek pedig, amikkel egyenesen engem bámul, olyan intenzív kék színûek, hogy még a félhomályban is szinte ragyognak. Nem is beszélve arról a különleges jelrõl, ami a jobb szeménél húzódik, és bár sötét haja egy részét eltakarja, még így is látszik.

Lenyûgözõ. Egy valódi félelmetes vámpír férfi... Aki egészen biztosan egy testvér. Értsd: tiplizz gyorsan, még mielõtt menthetetlenül belezúgnál a puszta látványba, mert Assail elõbb tekeri ki a nyakad, minthogy egyáltalán álmodozni kezdj róla.

Kiábrándító.

- Kösz, szépfiú – villantok rá egy ragyogó mosolyt.

Gyorsan sarkon is fordulok és seperc alatt eltûnök a tömegben. Esélyt sem adhatok rá, hogy kövessen vagy megállítson. Rekordidõ alatt érek ki az épületbõl, aztán láthatatlanná válva lerövidítem a távot két utcával, hogy gyorsan be is pattanhassak a Range Roverbe.

- Minden rendben ment? – kérdezi Ehric, mikor elindulunk.

- Tökéletesen – mosolygok rá.

Végül is... nem is akkora füllentés.

***

Szentséges Szûz, hogy én mennyire utálom ezt a szagot.

Ezek a híd alatti helyek amúgy is bûzlenek a hajléktalanoktól és egyéb szagoktól, de ezek... Alig tudok nem fintorogni, én komolyan nem értem, hogy ezek a fickók hogy képesek elviselni a saját szagukat. Arról nem is beszélve, hogy valami mélyrõl jövõ ösztön folyamatosan arra sarkall, hogy rúgjam szét a kifakult a seggüket... Pedig nagy szerencséjükre mindannyian jól viselkednek, szóval ennek racionális oka nem igazán lenne.

- Rendben vagyunk, fiúk? – vonom fel a szemöldököm.

A legfakóbb színû bólint egyet, de mi azért megvárjuk, míg bepakolnak a kocsijukba, és elhúzzák a csíkot. Nagyot sóhajtva fordulok meg, de rögtön meg is bánom, az a rohadt szag még mindig itt terjeng a levegõben... Undorodva kezdek köhögni, Ihsaac pedig szolidan kiröhög, miközben visszaindulunk a kocsihoz.

- Fuss, ha kedves az életed – mordulok rá, mire még hangosabban röhögve elõreszalad.

Azért elég vicces látni, hogy egy ekkora ember fut egy nõ elõl. Mosolyogva ingatom a fejem, de nem kezdem el kergetni, akármennyire is kedvem lenne hozzá. Éppen utána akarnék szólni, hogy nem kell annyira félnie, amikor furcsa módon... egyszerûen felemelkedem a földrõl, majd a hátam nekicsapódik valami nagyon keménynek. Tágra nyílt szemekkel nyílnak öntudatlan kiáltásra az ajkaim, de mielõtt még akár egy hangot is kiadhatnék, egy méretes tenyér szorul a számra, így hallgattatván el.

- Ejnye, szépségem – dörmögi a fülembe egy ismerõsen mély tónusú hang. – Rosszban sántikálsz?

Rögtön küzdeni kezdek ellene, de mind hiába, akármekkora vehemenciával próbálkozom. Könnyedén tart a derekamnál fogva, ezzel egyszerre szögezve a saját testéhez és tartva a föld felett, míg a másik kezével továbbra is befogja a számat, hogy ne hallhassanak meg. A híd melletti erõdbe cipel, aztán hosszú lépteivel hamar keresztül is szeli azt, én pedig hiába találom el néhány rúgással, meg sem kottyan neki. A kezét is hiába rángatom... ahhoz pedig túl erõsen tart, hogy láthatatlanná válhassak. A francba!

Ahogy kiérünk a fák közül, egy fekete Cadillac Escalade-et pillantok meg a füvön parkolni. Meg sem állunk az autóig, csak közvetlenül mellette tesz le – és azt is csak annyira, hogy a lábam leérjen a földre, a derekamat és a számat továbbra is fogja mindkét kezével.

- Jó kislány leszel és csendben maradsz? – morogja a fülembe, a hangjától a szituáció ellenére is kellemesen kiráz a hideg.

Lassan leveszi a tenyerét a számról, gondolom próbaképpen, én pedig abban a pillanatban egy jókora szidalomáradatot indítok ellene. Rögtön vissza is szorítja a kezét az arcomra.

- Pedig én csak udvarias akartam lenni – sóhaj fel teátrálisan.

Öt perccel késõbb már hátrabilincselt kezekkel, összebilincselt bokával – a bilincsek természetesen acélból vannak... –, valamint bekötött szemmel és szájjal ülök az Escalade hátsó ülésén. Remek helyzet, nem szimplán megalázó, de kilátástalan is. A francba veled meg az alantasaiddal, Assail! Tudhattam volna, hogy ha egyszer valaki meg fogja szívni miattuk, az én leszek.

Fogalmam sincs, merre megyünk, tekintve, hogy egy árva fénysugár sem szûrõdik át ezen a rohadt valamin, amit a szememre kötött. Az egyik megállásnál azonban hallom, hogy kinyílik az anyósülés felöli ajtó, aztán érzem, hogy valaki beszáll.

- Hé, haver, azt hittem már nem is jössz napkelte elõtt – hallok meg egy idegen férfihangot. – Már éppen kezdtem aggódni, tisztában vagy-e vele, hogy V-t sokkal jobban idegesítené az autója elvesztése, mint a tiéd... – Hirtelen elhallgat, azt hiszem, most vehetett észre. – Wow, Brock, tudtad, hogy anélkül is be lehet csajozni, hogy összekötözve magaddal hurcolnád a szerencsétlent?

Brock. Na az már tényleg baromi furcsa és ijesztõ, milyen hatással van rám ez a név... Mintha villámcsapás vágna végig a testemen, és furcsamód ki akarom mondani, hallani akarom, tudni, hogy milyen érzés kimondani... Mi a franc ez?!

- Pofa be, zsaru – feleli a már sokkal ismerõsebb, bizsergetõ tónusú hang. – Fogadni mernék, hogy a kisasszony felettébb érdekfeszítõ információkat tud majd megosztani mindnyájunkkal.

- Nocsak, mirõl maradtam le? – kérdezi ismét a másik férfi.

- Alantasokkal üzletelt – hangzik a felelet, mire halkan felmordulok.

- Mi a... franc? Most csak szívatsz, ugye? – kérdez vissza döbbenten a másik.

- A legkevésbé sem.

A fenébe is! Remélem, annyi régimódiságot megõrzött a Testvériség, hogy a nõket nem vallatják...

***

Fogalmam sincs, mennyi idõ telhetett el a hidas jelenet óta – húsz perc, fél óra? Annyi biztos, hogy valahová elhoztak az autóval, amibõl aztán majdhogynem szó szerint kivettek... Illetve a szépfiú vett ki, merthogy másnak nem igen engedte meg, hogy hozzám érjen, ami azért elég furcsa. Aztán becipelt valahová, ahol most is vagyok. Vagyis vagyunk, mert ahogy a jelenlévõket érzékelem és a számolom, az összes testvér itt lehet a helyiségben.

Valami ülõalkalmatosság lett a helyem, de most már legalább csak a szemem és a szám van bekötve. A testvérek közül többen is egymás között sutyoroghatnak, ez viszont olyan monoton zúgásszerû hangzavart eredményez, hogy egyetlen szót sem vagyok képes kivenni a beszélgetésekbõl. Csak egy dolog van, amit színtisztán érzékelek, mégpedig hogy a Brock névre hallgató szépfiú közvetlenül mellettem szobrozik.

Nehéz eldönteni, hogy kettéhasadt a személyisége, és õ az elrablóm és a testõröm egyben; vagy pedig egyszerûen csak õ a leendõ kivégzõosztag egy személyben.

Megfeszülök ültömben, amikor kinyílik a helyiség ajtaja és két új érkezõt érzékelek az irányából.

- Mi folyik itt? – dörren egy minden eddiginél mélyebb hang, valamiért fogadni mernék rá, hogy õ csakis Wrath lehet, a király.

- Remélem, valami értelmes okból rángattatok ide napkeltekor – szólal meg a másik érkezõ is, akinek valamiért rohadt ismerõs a hangja.

Újabb általános hangzavar tör ki, a testvérek egymás szavába vágva próbálják elmagyarázni nekik azt, amit a szépfiútól megtudtak. Komolyan, úgy érzem magam, mint a legfrissebb pletyka, amin az emberi szennylapok a nyelvüket köszörülik. Mikor a hangzavar elül, ismét a rettenetesen mély hang szólal meg.

- Õ az?

Üdv, királyom!

Hirtelen eltûnik a számat és a szememet befogó anyag is, mire pár másodpercig muszáj hunyorognom, az átkozott lámpa pont a szemembe világít. Amikor visszanyerem a látásom, lassan végignézek az egybegyûlteken, és minden egyes hatalmas testvér látványára eggyel nõ bennem a biztos halál melletti voksok száma. Egy kicsit meglep, hogy a személy, aki a királlyal érkezett, minden bizonnyal a Tiszteletes volt, a bátyám egyfajta elõdje bizonyos területeken. De hát õ az elit Tanácsának elnöke, annyira nem meglepõ.

Akin viszont sokkal inkább megakad a szemem, az egy piercinges fazon a túlsó sarokban. Nem a piercingjei miatt, de még csak nem is a szeme alatti tetoválás szúrja ki a szemem... Nem. Sokkal inkább az a szempár, ami hasonló döbbenettel bámul vissza rám. A szemei ugyanolyanok, mint az enyémek – az egyik kék, a másik zöld. Hát ez egy érdekes fejlemény...

- Ki vagy te? – dörren ismét a király hangja, mire az õ napszemüveges arcára kapom a tekintetem.

- Skylar – felelem biztos hangon. – Assail lánya.

A testvérek közül néhányan összenéznek és a király is összevonja a szemöldökét a napszemüveg fölött. Végül a fehér szemû, tetovált arcú, bõrkesztyûs testvér szólal meg.

- Assailnek nem volt lánya, csak egy fia – jelenti ki.

- Nos, ezt neki is mondhattátok volna – mosolygok rá.

Mielõtt még bárki bármit mondhatna, megszólal egy telefon. A Tiszteletes veszi elõ a zsebébõl a készüléket, majd a füléhez is emeli, a beszélgetés viszont igazán rövidre sikeredik... Sõt, nem is igazán beszélgetés. Õ csak felvont szemöldökkel hallgat néhány másodpercig, aztán már le is teszi. Mindenki kérdõ tekintettel mered rá, õ pedig egyenesen rám szegezi lila szemeit.

- Assail volt – feleli a kimondatlan kérdésekre. – Azt üzente, idézem, hogy napnyugtakor haladéktalanul vissza akarja kapni a húgát, de ha egy haja szála is meggörbül, olyan módszerekhez lesz kénytelen folyamodni, ami nektek biztosan nem tetszene.

Szóval tényleg felkelt a nap. Hát ez remek... egy teljes nappalra össze vagyok zárva a Testvériséggel, akik válaszokat akarnak kicsikarni belõlem. Mondhatom, szép kilátások.