|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Luka Crosszeria | 2014. 02. 24. 21:28:03 | #29415 |
 Karakter: Antonius
A hangok, a szagok, az érzelmek mind egy masszává folynak össze. Itt-ott felszakad, mint egy mocskos, fesledő anyag. Nem bírom, meghalok, elemészt, megfojt! Remegni akarok, sírni, kiabálni, de nem tehetem. Tűrnöm kell, meggyalázva maradni, nézzenek, lássák a kínt! Élvezzék… én nem akarom. Miért pont vele? Ezzel a zabolázatlan vadállattal. Mintha mindenütt alá való volnék. De nem vagyok, ugye nem? Nem vagyok egy értéktelen rabszolga szolgája, egy koszos, izzadt szajha, aki csettintésre szopik, és vonaglik kéjesen. Csak bámulom őt, érzem, ahogy a sós könnyeim végigmarják az arcom, mintha tüzes vassal cirógatnának.
Mi sem természetesebb annál, amit csinálunk, mégis pokoli kínok közt élem meg. Ó, istenek, kegyelmezzetek! Nem akarom, hogy belém ürítse az örömét, nem akarom!
- Antonius – nem lehet!
A hangja rekedt, vágytól izzik. Mit akar? Megaláz? Kiélvezi, hogy legyűrhetett? Ilyen vadember volnál?
Felém hajol, nem tudom, mit akar. Már nem számít, már semmi sem számít. Élvezz el, és hagyj! Menj el, eressz utamra! Hadd pusztuljak el, hadd bomoljak apró darabokra, amiket hangtalan elmos az ár. Tovatűnök, hogy senkinek sem hiányzok majd.
Levegő után kapva rezdülök meg, mikor megcsókol. A szája kérges, forró, úgy érzem, a maradék erőmet is kiszipolyozza a tagjaimból. Ne, ne, bajod lehet belőle! Milyen elkeseredett tébolyulat mérgezi az elméd? Mit művelsz, mit csinálsz??
- Hogy merészeled megcsókolni?! Te csak egy koszos rabszolga vagy, semmi több! Ő pedig a feljebbvalód!
A foszlányok szinte beleégnek a tudatomba. Megcsókolni… rabszolga… feljebbvaló… vagy alávaló. Menthetetlen az övé lettem. Hozzá tartozok. Bár semmi nem köt össze, mégis a nyakamon érzem a tüzes vaspántot, a béklyót, a szolgaság újabb nehéz, rozsdás láncát.
A testem hirtelen megfeszül, ahogy a láncot elszakítják… kiszakítják belőlem. Mintha egy marék húst téptek volna ki az alfelemből. Forrón, égetőn pulzál. Pokoli fájdalom kínoz. Nyögve az oldalamra fordulok, és a katonák felé nézek. Bántani fogják, miért csináltad??
Minden olyan gyors, minden olyan vibráló, szinte elvakít. Az olajos test egy törékeny felé lendül. Meg fogja ölni, elég!
- Vissza! – préselem ki minden levegőm a torkomon át.
A torkom rezeg, ez nem az én hangom. Valaki másé. Egy megtört, meggyalázott szajháé.
Engedelmeskedik. Látom, ahogy az izmait megfeszítve visszavonulót fúj. Akár egy hatalmas oroszlán, akinek a pofájába csaptak az ostorral. Egy őrült vadállat, aki csak nekem engedelmeskedik. Egy lehetőség, egy kósza pillanatnyi fellélegzés.
Minden erőm összeszedve emelkedek fel a fekhelyemről, erről a nedvekben úszó kínpadról. Megfeszülve állok a lábaimra, nem engedem, hogy a fájdalom, ez a koszos, rühes korcs legyűrjön.
- Vigyétek a fához! – adom ki a parancsot.
Már nem harcol, már nem ellenkezik. Legyőztem a puszta szavammal. Térdre kényszerítettem, most ő lett az alattvalóm. De meddig?
***
A medikusz megfeszített munkájának köszönhetem, hogy az alfelem vérzése teljesen elapadt. A dominusz, bár rabszolgának nem mond ilyet, sajnálja a történteket. Tudja, nem vagyok szolgáló, hogy holmi vademberek erőszakot tegyenek rajtam.
Őrült, buja játék vétkes bűnösei vagyunk. A dominusz nem enged a közeledbe, te mégis az álmaimban kísértesz. Látom a mellkasod, az izmaid hullámzását. El akarlak felejteni, de nem tudlak. Megsebeztél, én mégis látni akarlak. Miért tetted? Miért csókoltál meg?
- Kész, az istenek kegyességének köszönheted, hogy tudsz járni – szólal meg az öreg medikusz.
Szó nélkül húzom magamra a ruháim, majd indulok a felszínre. Gyűlölöm a gyógyszerszagú lyukat a földben. Émelyít, és tudom, a halál jeges karmokkal leshet rám a sötét sarkokban.
Az ételem szorítom, nem kívánom. Nem kell. A kása és kenyér máskor jó barátom, most azonban nem állhatom a látványát sem. A dominusz megengedte, hogy magammal vigyem, hisz… nehéz lett volna a többiek közé ülnöm. Megalázó, ahogy a rossznyelvek csak rólam suttognak.
Felszisszenek, mikor az utolsó lépcsőfokra lépek, az alfelem fájón figyelmeztet, talán ostobaság, amit teszek. Talán oldalvást kéne fordulnom, és eltűnni a homályban.
A kíváncsiságom azonban győz, gyermeki lelkemnek ezen darabját még megtartottam. Izgatottan lépdelek a fogoly felé. Már napok óta ott lehet. Nem ehet, nem ihat, csak senyvedhet. Fürdőzhet a saját maga okozta mocsokban. De nekem válaszok kellenek.
Halk sustorgást, léptek zaját hallom. Van itt valaki? Bár nem látok sokat, biztosan tudom, hogy rajtaütnék egy vendégen, ha itt volna.
- Antonius! – hallom a rekedt, megtört hangon a rácson túlról.
A szívemig hatol, felsérti a kemény kérget, ami körülöleli. Egy pillanatra elfog a szánalom. Egy elejtett, szerencsétlen állat vergődése.
- Az istenekre, bocsáss meg! – nyúl felém.
Szánod? Szánod, amit tettél? Parancsba adták, azt cselekedted, ami a dolgod. Ne sajnálkozz, légy férfi!
- Ha módomban állna…
- Mire véljem a csókod? – szakítom félbe.
Nem látom az arcát, de a csendből azt szűröm le, meghökkent. Azt hitted, nem érdekel? Hogy szó nélkül hagyom? Nem…
- Felelj – guggolok elé.
A hold ezüstös fénye árnyékot vet a vonalaira. Olyan, akár egy földöntúli lény, egy istenek elfeledett gyermeke. Megtörten ül, tagjai szinte megfojtják, ahogy mezítelen kuporog az eső elől.
- Gyűlöltem, hogy szenvedsz – pillant rám.
- Ez jut osztályrészül – felelem jegesen.
Nem felel, kimondatlan szavai a torkára forrnak. Szívesen elkapnám, hogy felfeszítsem az a húsos zárat, és igazat halljak végre.
- Azt hittem, enyhülést nyújt a kínjaidra – szólal meg nagy sokára.
Megtöri az esőcseppek monoton zaját, és a szívem unott dübörgésének szabályos ritmusát. Mit törődik vele, mi kínomat okozta? Élvezte, akkor…
- Meghalhattál volna – egyenesedek fel.
- Nem érdekelt volna! – pattan fel.
Meghőkölök a hirtelen mozdulattól, a testem fenyegetőn feszül felé, pedig tudom, nem érhet hozzám.
- Ostoba barbár! – sziszegem.
Válogatott szidalmak történek fel belőlem, ám a nem messze lévő bokor zörrenése magára vonja a figyelmem. Hitetlenkedve bámulom a farkast, amely előront a bozótból, és indulna meg felém. Az ostorom után nyúlok, ám a barbár a karomra fog.
- Ne! Ne bántsd!
Elnyílt ajkakkal bámulok rá, a záporozó esőcseppek egyszerre fájni kezdenek, ahogy a bőrömön koppannak.
- Mit merészelsz? – sziszegem.
- Nem bánt – rázza a fejét.
- Nem bánt? – hüledezek.
- A barátom – nyögi halkan.
A négylábúra pillantok, az ösztöneim ordítanak: öld meg! De ismét erőt vesz rajtam a kétség. Mit keres itt? Hogy jutott ide? Biztosan okos állat, ha eddig nem vették észre. Bár ahogyan az őröket ismerem, a gondolataik szajhák körül forognak, sem a ludusz védelmén.
- A barátod – öklendezem fel szinte a szavakat.
- Ha mindenáron meg akarsz fosztani valamitől, az életem legyen az – hajol a rácsokhoz.
Felnézek rá, fájdalmas a tekintete. Egy harcos nem ilyen, egy harcos nem törik meg!
- Viselkedj férfiként – rántom el a karom tőle.
Összezuhan, azt hiszem, a lábai már nem bírják erővel. A táplálék hiánya az oka. Összeszorítom a fogaim, majd a kenyerem az ölébe dobom, a kását pedig a lábához csúsztatom. Kevés, de be fogja érni ennyivel.
- Antonius? – pillant rám megrökönyödve.
-Doctore, ha szólni kívánsz – villantom felé a tekintetem.
- Miért? – közeledik újra a rács felé.
- Azt hiszem, már nem csak nekem vannak megválaszolatlan kérdéseim – fintorodok el, majd sarkon fordulok.
A szemem sarkából egy óvatos pillantást vetek az állat felé, majd magukra hagyom őket. Ha lefülelik, úgyis kivégzik, magam nem kívánok belefolyni ebbe.
***
Nyugtalan éjszakák elé nézek. Az eddig viszonylag zavartalan életem felforgatta ez a szenvedélyes vadember. Magamon érzem a tekintetét, a derekamon a marka szorítását. Csak forgolódni tudok. Ráadásul a tarkóm égeti a bűnöm is, hogy ételt hordok neki. Mintha szándékosan nem árulná el a titkát, én pedig botor módon táplálom, hátha egyszer válaszol a kérdésemre. Az a csók még mindig égeti az ajkaim.
- Antonius, remélem tisztában vagy vele, hogy ideje teret adnunk a beavatásnak – fordul felém a dominusz.
- Természetesen – bólintok.
A beavatás. Hát persze! Hirtelen minden világossá válik. Ha a barbár nem lesz ereje teljében, meghal! És sosem kapok választ a kérdésemre! Hirtelen túl sürgőssé válik, hogy mehessek. Ég a talaj a talpam alatt. Csak arra tudok gondolni, hogy maradnom kell. Figyelnem, feszülten koncentrálni a dominusz szavaira. Üres fecsegés helyett azonban csak a mozdulatait érzékelem. A ruhája lengését, az ujjai légies táncát.
- Nem igaz? – fordul felém nevetve.
Halvány mosolyt erőltetek az arcomra.
- De igen, dominusz – biccentek.
- Fenébe a szavakkal, menj, hozd remek formába ezeket a barbárokat! – legyint.
- Ahogy óhajtod, dominusz – hajolok meg, majd sietek a cellák felé.
Mikor a hőtől izzó kövekre lépek, megtorpanok. A barbár a fürdő felé igyekszik. Még mindig nem fedi semmi a testét, csupán a mocsok, ami a redőibe tapadt. Viszolyogva bámulom, majd sietősen utána lódulok. Nem, nem hagyom.
Egy intéssel kiparancsolom a szolgákat a víz mellől, majd magunkra csukom a nehéz ajtót. Fullasztóan olajos illat terjeng a légben.
- Gyenge vagy – szegezem neki.
- Te pedig koszos – feleli.
Csodálkozva nézek végig magamon, a külsőm makulátlan, mint mindig.
- Hogyan? – nézek fel rá, ám hirtelen túl közel érzem magamhoz.
A mellkasa egy arasznyira sincs tőlem, érzem a bőréből áradó forróságot. Az erős karjait a derekam köré fonja, majd magához ránt, szinte összetapadok vele.
- Eressz! – mordulok fel.
Érzem, ahogy a nedves kosz rám ragad, ahogy próbálja beenni magam a belsőmig. Mit művelsz?!
- Megmérettetsz, erőt kell gyűjtened – taszítom el magamtól, ám olyan, mintha egy hegyet próbálnék eltolni.
Hirtelen gyengének, jelentéktelennek érzem magam mellette. Mégsem hagyta el magát, megérte idáig táplálnom… talán nem bukik el a próbán.
- Ideje volna neked is megfürödnöd – oldja le a ruhám a derekamról.
Hitetlenkedve bámulok az anyagra, amint a csillogó kőlapra hullik. Álmodnék csupán?
|
| Geneviev | 2014. 02. 24. 17:59:33 | #29412 |
 Karakter: Gebhard
Megjegyzés: ~ Apucinak
A küzdelmeknek lassacskán vége szakad, de úgy, hogy egy pillanatra sem sikerült a kis római közelébe. Pedig egy harc vele… egy harc vele olyan, akár egy szeretkezés. Izzasztó, forró, lucskos és szenvedélyes. Ahogy a harc hevétől csillognak szemei… ha már magamévá nem tehetem, legalább hadd érezzem vérforraló szenvedélyét!
Kardom hegye ellenfelem nyakába fúródik. Nem nagyon, de mozdulni nem tud, ha kedves az élete. Ha most az arénában volnánk, oldalra kellene pillantanom, hogy mit mond a nép, mit mutat a… hogy is hívják? császár… vagy diktátor… vagy… szóval, az uralkodó, a fölfelé, avagy a lefelé fordított hüvelykujját. Most nem nézek semerre, csak az ellenfelem undorodó, gyűlölettől szikrázó szemeibe. Fölényesen elhúzom a számat, de semmi kedvem örvendezni. Nincs is jogom örvendezni.
Míg én itt vagyok, és próbálok túlélni a rómaiak vért kívánó társadalmukban, addig népemmel ki tudja, mi történhetett. Vajon mind egy szálig lemészárolták őket? Vagy a harcosainkat különböző gladiátor iskolákba adták el? Esetleg vannak menekültek, akik épp túlélni próbálnak a vadon zord, ismeretlen erdeiben, miközben menedéket, befogadó népcsoportot keresnek?
Nem tudhatom, mert itt kell nyögnöm a rómaiak felsőbbrendűségi érzéséktől a másokra kényszerített rabság halált okozó iskolájának terhét. Gyűlölöm őket, de a kis rómait még inkább. Aki ilyen érzéseket kelt bennem, melyeknek semmi keresnivalójuk egy harcos szívében, főleg egy olyanéban nem, akinek szöknie kellene, nem pedig vágyakoznia… tényleg gyűlölnöm kellene. Gyűlölöm is, csak… vágyakozom iránta. Ajkaim szomjazzák bőrének ízét, testem forr már csak a gondolatától is, hogy esetleg magam alatt tudhatom. Jobban lángol bőröm, s testem minden porcikája, ha a közelében vagyok, mint az egész napos égő Nap alatti harcolás miatt, pedig attól az eddig is aranyló bőröm égő vörös és barna keverékére színeződött. Mint Níóhögg, a kígyó rágja Yggdrasill gyökereit, úgy rágja magát mélyen a testemen belül ez az érzés a kis római iránt. Nem tudom, minek nevezhetném, nem tudom, mit kezdhetnék vele. Mint egy ellenséget, úgy kellene leküzdeni, s kivágni, ám úgy érzem, azzal a saját életemnek vetnék véget. Ó, hatalmas Odin, mondd! Mit kezdjek én ezzel?!
Választ nem kapok, csak a saját gondolataim visszhangoznak bennem. Odin elfordult tőlem, magamra hagyott. Talán… talán tudja, hogy tudok magamra vigyázni, neki a rómaiak isteneitől kell megvédenie szeretett törzseit. Nem hozok rá szégyent, erre megesküdhetek a kardomra.
Kezeim öntudatlanul végzik az évek alatt tökéletesen beléjük rögződő védekező és támadó mozdulatokat, ám szemeimmel nem az új ellenfelemet figyelem, hanem a kis római után pásztázok tekintetemmel, ám semerre sem lelem. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha ez az ellenfél sikeresen le tudna győzni, de csak annyit, kell tennem, hogy fizikai fölényem teljes tudatában ellököm magamtól, így a földre kerül, s már megint én vagyok a győztes. Gyengék. Gyengék és készületlenek. Hogy vehetnék föl velem a versenyt, ha az elfogásomhoz is több katona kellett?! Egyedül a kis római méltó ellenfelem, ám hiába nyeli el a Föld a Napot, hogy másnap újra kiköpje, egy jó ideje már, hogy eltűnt a kis római a látóhatáromról.
Mikor szólnak, hogy mindenki húzás vissza a lakhelyére, mert vége a mai edzésnek, egyszerre könnyebbülök meg, és önt el csalódással a tudat, hogy nem láthattam mostanában azt a szépséges, erős kis testet, melyet az istenek birodalmába repítenék, ha egyszer alám kerülhetne. Egy futár rohan keresztül a téren, láthatóan keres valakit. Mikor nem találja, az egyik hozzám közel álló gladiátornak szinte kiáltozza, hogy a dominusz hívatja Antoniust. Teszek egy kitérőt, arrafelé, ahol az éjszaka folyamán tegnap összefutottunk, hátha… nem is tudom, hátha ott van. Hátha láthatom a víztől csillogó testét, hallhatom utasítgató szavait. Ám nem kell eljutnom a fürdőig, félúton megpillantom alakját, így arrafelé veszem az irányt. Nem mintha az én dolgom lenne, de így legalább van indokom, hogy miért megyek a közelébe, mikor utasítottak minket, hogy vissza a lakhelyre, vagy a közös fürdőbe.
- Hívatnak – szólalok meg, mikor a háta mögé lépek. Felém fordul, erős és lenyűgöző szépsége most is elkápráztat. Biztosan Freya szórakozik velem, de hogy miért, azt nem tudhatom. Nem szól hozzám, még csak nem is jelzi, hogy hallott volna, vagy egyáltalán értette volna szavamat, ám kikerül, s egyenes, határozott léptekkel elindul a főház felé. Mígnem ki kerül a látóteremből, végig követem tekintetemmel minden egyes lépését, mozdulatát. Mintha egy isten jött volna az emberek közé, hogy figyelemmel kísérje tetteinket, olyan a kis római.
Megindulok utána, ám nem arra megyek, mint ő, hanem a fürdők felé lekanyarodok. Hiába vagyok ez én, hiába jár a harccal együtt az izzadság, a mocsok, és a vér, gusztustalannak érzem magam az ő tisztaságához képest. Mosakodnom kell.
---*---*---*---
Hiába mosakodtam meg, mintha egy csecsemő volnék, úgy mosdatnak meg a nem sokkal később érkező szolgák, és nem elég, hogy így megaláznak, még az összes szőrt is eltávolítják testemről, egyedül a fejemen hagyják meg a hajamat. Lábamról, mellkasomról, arcomról, de még a férfiasságom körül is leszedik a szőrt; csupasz vagyok. Csupasz és védtelen, akár egy csecsszopó kisgyerek. Meztelenségem zavar, megaláz, ahogyan a testemmel bánnak a rómaiak, mintha csak az ő tulajdonuk volnék. Sajnos… az is vagyok. A többi megalázott leendő gladiátor társaimmal együtt.
Gyűlölöm a rómaiakat!
Azt meg még inkább, hogy nem tudhatom, miért kell ez a megalázás, miért kell eltávolítani rólunk a szőrt, s az összes látható és láthatatlan kis mocskot. Illatos olajokkal kenegetnek be minket, testünk csillogó, ám nem az izzadságtól, amit már megszoktam, hanem az olajtól, ettől a borzalmas, fényes rétegtől, mely miatt tényleg úgy érzem magam, mintha most csusszantam volna ki anyám méhéből.
Kényelmetlenül érzem magam, mint valami kiállítási tárgy, mint valami kéjnő… kéjférfi… ahogy így ki vagyok csinosítva, s a rómaiak gusztustalanságaiban részt kell vennem. Mi, leendő gladiátorok, a már gladiátorokkal együtt fölsorakozunk a főházban, egymás mellett, két sorban. Zene, nevetgélés, suttogás és kiabálás… sokféle zaj üti meg fülemet, ám a legfeltűnőbb mégis egy ismeretlen hangé.
- Gyere, kedvemre való vagy – neveti a hang. Bár messze állnak tőle, minden érzékszervem a kis rómaira van kiélezve, nem csoda hát hogy meghallom, ahogyan egy öreg, kivénhedt, kéjes római éhes szemekkel, és perverzül vigyorgó arccal próbálja rátukmálni magát az ÉN kis rómaimra. Elönt a düh, de még visszafogom magam. Senkim és semmim a kis római… ha elmegy vele, nem az én dolgom. Igaz? IGAZ?!
Viszont valami olyasmi történik, amire nem számítok. A vén ember tekintete végig siklik az embertömegen, amit mi, a rómaiak önkéntelen rabszolgái alkotunk, majd végül megállapodik rajtam. Jó alaposan fölmér, és megszólal: - Gyere te is! – Nem mutatom, de egyik felem örül ennek, hiszen lehet, hogy nem vele fog összefeküdni a kis római, a másik felem viszont retteg, hogy nem vele fog összefeküdni a kis római. Nem tudom, mire számíthatnék, mert bár a rómaiakból bármit kinéz az ember, nem tudom, hogy annak a bárminek mi lehet a határa. A mi törzsünkben is voltak orgiák, de azok egyáltalán nem olyanok voltak, mint ezek. A mi orgiáink vallási alapúak voltak, szentek, egy főpapnő által vezettek. Ez viszont…? Ez viszont valami buja, förtelmes borzadály, ahol mindenki baszik mindenkivel, mint a nyulak, s mintha nem volna holnap. Ahová mi bemegyünk terem, ott meg nézik, ahogyan egy gladiátor egy szolgálót döngöl bele a földbe, mintha egy ló akarna maga alá temetni egy egeret, úgy néz ki az egész. A kéjes izgalom helyett az undor tölt el, míg a nézők egyre csak bíztatják a gladiátort, hogy még keményebben, még durvábban keféljen.
A kis rómait utasítják, hogy feküdjön a hátára. Tudom, mi fog történni, ami undorít, és mégis izgalommal tölt el. Izgalommal, hisz végre érinthetem, magamévá tehetem. Undorral, mivel ennyi ember előtt, semmiféle valós, szenvedélyes érzést nem mutatva, csupáncsak a puszta vágyat, mely felemészt, s romba dönt. Széttárja lábait, majd engem hívnak.
- Hágd meg! – Látom a kis római szemeiben a rettegést. Gyomrom fölfordul, ám ez az egyetlen lehetőségem. Hiába tiltakoznék, magamban tudom, hogy akarom én ezt. Akarom, hisz máskülönben ő sosem engedné, hogy egy olyan koszos, semmire kellő germán, mint én, hozzáérjek, sőt, magamévá tegyem. Fölé térdelek, s úgy teszek, mintha vágyat látnék égni szemeiben a félelem helyett.
- Gyerünk, hágd meg! – ordítja utasítását a római. Jó kutyaként úgy cselekszem, ahogy azt utasították; leoldom a kicsike ágyékkötőjét, mely alatt kis édes fallosz fogadja könnyed érintésem, ahogyan kezeimmel utána combjaiba markolok. Teste merev, férfiassága kókadt, szemeiben félelem lapul. Amióta megpillantottam, a magaménak akartam tudni, ám nem így. Most mégis megteszem, hezitálás nélkül: szinte úgy erőszakolom bele magamat forró, szűk lyukába. Semmi sem segíti a haladásom, látom rajta a fájdalmat, a szenvedést, ám nem hagyom abba, egyre csak nyomulok, és nyomulok bele abba a forróságba. Szinte már fáj, olyan szűk, ha volt is valakivel, jó régen lehetett az már. Egyre mélyebbre, és mélyebbre jutok benne, könnyei ellenére. Ráhajolok aprócska testére, hogy legalább ennyi méltósága megmaradjon, ám azok után, hogy szó szerint megerőszakolom, az, hogy megpróbálom eltakarni a fájdalma és megaláztatása könnyeit, semmit sem jelent.
Szétszakítom testét, ám egy idő után olyannyira elveszejtem józanságomat a szűk kis lyukától, finom bőrétől, és izzadtságának egyáltalán nem kellemetlen illatától, hogy már nem látom könnyeit, csak azt, hogy vágytól égő szemekkel figyeli mozgásomat. Képzelem, tudom. Ahogy azt is, hogy hímvesszeje megmerevedik, s kilövelléshez közeli állapotba kerül, ám ez a képzelet jobban fölajz, mint száraz, forró, és rettenetesen szűk lyuka. Mély morgással adom a körülöttünk lévők tudtára élvezetemet, nem tudom visszafogni magam.
- Ez az! Hogy élvezi a rabszolga azt a kis szűk segglyukat. Ilyenben sem lehetett még része – hallom a távolból. Nem tudom, melyik feszül jobban: falloszom, avagy a mellkasom. Az előbbit még megértem; az utóbbit viszont nem tudom, miért érzem. Fáj, szorít, mintha ki akarna törni belőle valami. Inkább nem foglalkozom vele, sem a körülöttem levő hangokkal, hanem inkább úgy teszek, mintha csak mi ketten volnánk az egész világban, s egyre gyorsabban és gyorsabban nyomulok örömet adó finomságába.
- Még erősebben!
- Szakítsd szét!
- Ne kíméld a ribancot!
- Adj neki, hogy élvezzen! – kiáltozzák a nézőink. Gyomrom forog, de nem hagyom abba; már közel vagyok. Lenézek az alattam remegő apró kis testre, és elszörnyülködök magamon. Mindig olyan erős volt, még mikor majdnem legyőztem, akkor is fölém kerekedett mindenféle arcrándulás nélkül, s most meg… most alattam remeg a fájdalomtól, és a megalázottságtól.
Nem foglalkozom a körülöttünk levő rómaiakkal, csakis az alattam reszketőre figyelek.
- Antonius – suttogom remegő hangon. Mozgásom lelassul, s csak azért nem áll meg, mert alfelem enyhülésért sajog. Alig akar rám nézni, összezárt szemei alól kövér cseppek siklanak végig arcán. Eddig mindkét kezemmel mellette támaszkodtam, ám most egyiket fölemelem, és végig cirógatom arcát. Körülöttem minden elmosódik, csak az a gyötrődő szempár számít. Nem tudom, hogy amit tervezek, jó-e, vagy rossz, de megteszem.
Lassan lehajolok, épp, hogy csak összeérintve szánkat. Teste még jobban megdermed, ám most szinte pillanatokon belül elernyed, s én ezt engedélyként értelmezem. Óvatosan arra késztetem, hogy nyissa meg száját kíváncsi nyelvem előtt, hogy végre ne csak testét, de száját is birtokba vehessem, igaz, ezt jóval finomabban. Nem csodálkoznék, ha ezek után csak azért nyitná meg szorosra zárt ajkait, hogy leharapja nyelvemet, ám megérdemelném, így nyelvem félelem nélkül siklik be az invitáló, forró barlangba. A kis rómaim hagyja, hogy én irányítsak, talán csak azért, mert már nincs ereje ellenkezni sem, nem tudom.
Durva kezek ragadnak ki kábulatomból, melyek elrángatnak a kis római mellől, a kis rómaiból. Falloszom fájón hangos cuppanással siklik ki a megtépázott lyukból; agyamat vörös köd lepi el.
- Hogy merészeled megcsókolni?! Te csak egy koszos rabszolga vagy, semmi több! Ő pedig a feljebbvalód! – ordítják le a fejemet. Nem értem, mi történik, hiszen az előbb arra utasítottak, hogy basszam meg a kis rómait, erre most meg az a gond, hogy megcsókoltam?! Nem értem a rómaiakat, ezeket a gusztustalanságokat meg végképp, de az biztos, hogy egy csók miatt nem tűröm el, hogy két katona fogjon le, mint egy bűnözőt.
Egyre idegesebben és mérgesebben rángatom magamat a szorítások alatt, és amilyen dühös és kielégítetlen vagyok, könnyedén lerázom magamról a katonákat, akik csak úgy nyekkennek a földetérésükkor. Dúvadként rontok rá arra a rómaira, aki először utasításba adta Antonius meghágását, majd utána megtiltotta a megcsókolását, hisz minden az ő hibája!
Ő miatta szaggattam szét a kis római fenekét, ő miatta nem elégülhettem ki, ő miatta nem kényeztethettem úgy Antoniust, ahogy azt megérdemelte volna. Fejemet, s látásomat teljesen elborítja a vastag vörös köd, és nekirontok az öregnek. Fojtogatni akarom, és letépni a fejét.
- Vissza! – hallom meg Antoniust. Hangja még csak nem is hangos, nem is haragos, ám éle úgy csattan a lelkemen, akárcsak korbácsa a hátamon. Mint egy gyenge, megvetendő, kivert kutya, úgy húzódok vissza, elengedve a férfi nyakát. Az, amint kiszabadult szorításomból, azonnal állon vág öklével. Arcom elfordul, érzem, ahogyan a vér kiserken ajkaim közül; elharaptam a nyelvemet.
Rápillantok a kis rómaira, aki még így, összetörve, meggyalázva is tökéletes és csodaszép és erős. Alig bír fölállni, lábai remegnek, úgy tűnik, mindjárt összeesik, ám olyan magabiztosságot és határozottságot sugall, hogy talán másnak föl sem tűnik a testi gyengesége. Egyre inkább csodálom őt. Ő egy római, kisebb nálam, és jóval fiatalabb is, ám olyan erős a lelke, amilyen az enyém sohasem lesz. Csodálom őt a kitartásáért, az erejéért… önmagáért.
Szigorú tekintete ismét magával ragad, és a vörös köd úgy oszlik el a látásom elől, mintha egy erős légfuvallat süvített volna át a termen, és nem pedig egy éppen megerőszakolt fiatal fiú teremtett volna engem vissza. Nem nézek az idős rómaira, se senki másra, mert tudom, akkor elborulna az elmém, egyedül Antoniust figyelem, aki viszont nem néz a szemembe. Körbehordozza a tekintetét, és elfintorodik.
- Vigyétek a fához – utasítja a két katonát, akik az előbb sikertelenül próbáltak lefogni. Arcom megmerevedik, testem megfeszül, de nem mozdulok, hagyom, hogy leláncoljanak. Hát persze, hogy én vagyok a rossz, én vagyok az, akit meg kell büntetni. Elfordítom tekintetemet róla, és egyenesen előre nézek, nem vagyok hajlandó senki másra se ránézni. – Megkapja a büntetését. – Lehajtom fejemet, jó kutyaként várom a büntetést.
- Láncoljátok le a vadembert! – kiáltozza az öreg. Nem mozdulok, nem fojtom meg. Elfintorogok, amit ismét kiáltozással fogad, de nem figyelek rá, már megyünk is a büntetésem helyszínére.
Vajon oda visznek, ahol a múltkor voltam? Nem, nem hinném. Valami fát emlegetett, de olyan hangsúllyal, mintha valami undorító dolog lenne. Bár… inkább engem gondol undorító dolognak. Meg fogok halni?
Magamévá tettem.
Nem akarta.
Félt.
Rettegett.
Megerőszakoltam.
Megcsókoltam.
Nem akarta.
Láttam rajta, hogy nem akarta, mégis megtettem.
Rossz kutya vagyok.
Rossz kutyája vagyok.
Megtámadtam egy rómait.
Megerőszakoltam.
Megerőszakoltam…
Meg fogok halni.
Nem tudom, merre megyünk, nem figyelem az utat. Még mindig magam előtt látom Antonius könnyes arcát, megtört, rettegéssel telt tekintetét. Átkozom magamat, és Freját, de Odint is. Sohasem vezet jóra az istenek átkozása, ám ők hoztak ilyen helyzetbe. Miért nem tudtam csatában elesni, mint a népem többi tagja?! Akkor nem kellene elviselnem ezt a megaláztatást, ezt az életnek nevezett undormányt, ezeket a büntetéseket.
Ha akkor meghaltam volna, a Valhallába kerültem volna. Így…? Így valami még borzalmasabb helyre, mint amilyen az élet.
Hirtelen egy cseppet érzek meg arcomon. Elcsodálkozom, hiszen nem sírok, nem sírhatok, ám mikor megérzem a további cseppeket, rájövök, hogy csak az eső esik. Siratnának az istenek?
Mozgásom lelassul, majd megállok. Láncom feszül egy nagyot, és térdre rogyok. El is felejtettem, hogy katonák vonszolnak, mint valami állatot – mint egy veszett kutyát, mely a gazdájára támadt, s most viszik a vesztőhelyére.
A két katona rugdosni, ütlegelni kezd, ám nem törődök velük. Egyfajta érzéketlenség vesz rajtam erőt, úgy érzem, már minden mindegy. Egyikük ökle felsebzi számat, másikuk térde a szemet veszi célba. Kissé elfordul a fejem szerencsére, így az orromat találja el, ami hangos roppanással, fájdalmas reccsenéssel adja meg magát, ám legalább nem a szemem fojt ki. Percekig, órákig, talán napokig ütlegelnek, rugdosnak, s a lábaimra tekert láncokkal fojtogatnak, majd vége lesz. Kimerülten esek arccal előre a sárba, ám nem hagynak nyugtot nekem, a kezeimen levő lánc segítségével húznak végig a sárban. Nem kapok levegőt, az orromból vér folyik a légcsövembe, szám tele van a barna sárrá váló földdel. Szemeim előtt fekete foltok táncolnak, tüdőm fájón szorul össze.
Meg fogok halni. Csúfos halál lesz életem jutalma.
---*---*---*---
Napokon keresztül esik az eső.
Aprócska ketrecem hátsó sarkába húzódok, közel a tetőhöz, s úgy teszek, mintha itt kevésbé este az eső, kevésbé áztatná szét bőrömet. Ruha nincs rajtam, azok a kis cafatok, amik azon a bizonyos estén rajtam voltak, a verés után lejöttek rólam, s testemet nem fedi semmi. Szőröm mindenhol visszanőtt, mocskos vagyok a sártól, hiába az eső, nem mossa le a sarat, s a vért a testemről, csak még inkább szétmaszatolja az egész ocsmányságot.
Ételt rég kóstoltam, hangom rég hallottam. Nem tudom, mióta vagyok itt, teljesen elfeledve. Mióta azt hittem, mindjárt meghalok, senki egy ujjal sem ért hozzám, ám senki egy pillantást sem vetett rám. Teljesen el vagyok zárva mindentől és mindenkitől, ki vagyok szolgáltatva az éghajlat kénye kedvére.
Nem tudom, meddig bírja még testem a megpróbáltatásokat. Nem vagyok gyenge, erős a szervezetem, akár egy bivalyé, ám a verés, a folyamatos eső, az éhínség és az önmagam lehető legapróbbra összehúzása mind-mind olyan dolog, amit nem bírok már tovább. Öljenek inkább meg! Verjék ki belőlem az életet, vessenek az oroszlánok elé, dobjanak bele a tengerbe, mit számít az nekem! Már rég lemondtam, hogy a Valhallába jutok, de legalább élni ne kelljen már tovább!
Vagy legalább utoljára hadd láthassam Antonius arcát…
Halk, egyre erősödő morgás. Lábak csobbanása a víztócsákba. Felemelem fejemet, és egy sárga szempárt pillantok meg elsőként. Nem is tudom, hogy hallucinálok-e, vagy tényleg azt látom, amit látok, de…
- Tyr? – hangom halk, érthetetlen, szinte nem is több, mint egy falevél megrezzenése.
Hangos morranás, fogcsattogtatás. Éles fogak próbálják elrágni a fém rácsokat, nem sok sikerrel. Ez… ez Tyr. Nem tudom, hogy talált meg, nem tudom, hogy jutott el, és be ide, ám itt van. Itt van velem, és próbál megmenteni. Nem fog sikerülni, tudja ő is nagyon jól, a fém túlságosan erős még az ő fogainak is, ám csak nem hagyja abba a rágást. Megkeményedett arccal, haragos szemekkel nézek farkasom szemeibe, aki lassacskán elengedi a rácsot, és abbahagyja a morgást. Halkan fölnyüszít, és bedugja az orrát – simogatást vár.
- Okos fiú – suttogom, és remegő, erőtlen kezemmel megpaskolom drága bajtársam orrát. Legalább ő velem lesz halálom órájában.
Legalábbis úgy hittem, amíg egy általam nem hallható hang hatására elhátrál ketrecemtől, majd elüget az egyik bokor mellé. Jön valaki.
Lenézek a földre, nem akarom fölemelni fejemet, de ismerős hangot hallok. Jól hallom, vagy képzelődök? Lehetséges volna?
- Antonius – susogom remegő, hitetlen hangon. A kis római előttem áll, nem látom arcát, nem látom arckifejezését, ám itt van. Nekem az is éppen elég. Csillogó szemeit, lágy arcvonásait úgyis magam előtt látom, ha becsukom szemeimet, ám azt, hogy itt van… azt csak átélni tudom.
Még akkor is, ha ez csak hallucináció lehet. Hiszen nem lehet itt, nem igaz?
Megfeledkeztek rólam.
Majd csak a holttestemért fognak idejönni, vagy azért, hogy ők vessenek véget életemnek. A kis római nem jönne ide, igaz?
|
| Luka Crosszeria | 2013. 08. 28. 17:29:43 | #27105 |
Karakter: Antonius
Fárasztó nap volt. A sok por, az izzadtság… kellemetlen érzés. Fürdőzni vágyom, ezért miután a tanoncok végeztek, belopózok a fürdőbe. Meg kell borotválnom magam, különben a gazdám megbüntet.
Leemelem a fémet a medence széléről, majd lassan megszabadulok mindentől, ami a bőröm csúfítja. Megtisztulok, mintha épp most születnék. Minden éjjel felállok a hamvaimból, felemelt fejjel távozok, és várom, hogy újból elsorvadjak. Nem akarom ezt. Bár az aréna istene lehetnék. Valaki megölhetne, nem kéne tétova fenyegetéstől tartanom.
Léptek zaja üti meg a fülem, megmerevedek a mozdulatban. Megszorítom a borotva nyelét, még a víz fodrozódása sem árulkodik róla, hogy léteznék. Lehet, egy rosszakaróm akar örökre elhallgattatni. Hunyorogva nézek a bejárat felé, ahol egy magas, izmos alak rajzolódik ki a félhomályban. Látom őt, engem viszont magába rejt az áldott sötétség.
Lassan végigvezetem a tekintetem a körvonalain. Robosztus alak, pont olyan, akit el tudnék képzelni alattam, ahogy épp meglovagolom, mint egy szenvedélyes csődört. A hajába markolnék, a nevét nyögném. A szám elé kapom a kezem, mikor a szürkületben a férfiasságára siklik a tekintetem. Ostoba vagyok.
- Van itt valaki? – kérdi, és felém pillant.
Elárultam magam. Lehet, direkt csináltam? Azt várom, hogy felém ússzon, a derekam ölelje, ajkaim csókolja? Nem, nem akarom. El akarom innen tüntetni. Takarodjon vissza a többi koszos korcs közé!
- Nem szabadna itt lenned – felelem.
- Nem tiltotta meg senki – feleli dacosan.
- Most már tudod, hogy nem lehetsz itt – lépdelek felé.
Látom, ahogy a feje billen, biztos vagyok benne, hogy megnéz magának. Ugyanolyan, mint a többi férfi, csak meg akar hágni, majd magamra hagyni. Nem, nem hagyom neki.
- De itt vagyok – acélozza meg magát.
Tűnj el!
- Menned kellene – sóhajtom, a közelsége perzseli a bőröm.
Gyűlölöm, utálom, megvetem, takarodj, nem akarok a tiéd lenni!
- Menjek? – kérdi.
Legszívesebben marasztalnám, hogy az ajkaim közé vegyem, de muszáj nemet mondanom, vagy örökre folt esik a becsületemen.
- Menj! – mennydörgöm.
Engedelmeskedik, az ajkaim elnyílnak, ahogy kiemelkedik a vízből, majd távozik. Micsoda férfi…
Sóhajtva ülök a vízbe, hogy nyakig merülök benne. A testem ég, hiába a hűs víz, megbolondulok. Nem értem, miért vált ki belőlem folyton ilyen reakciót, hiszen… hiszen nem is ismerem. Talán túl rég voltam már együtt bárkivel is. Túl rég ízlelhettem meg a gondoskodás édes ízét, túl rég kóstoltam bele a… szerelembe? Balgaság. Sosem leszek szerelmes. Nem tudok, nem akarok.
***
Nem sokat aludtam az éjjel, ezért a szokottnál ingerültebben osztom ki az ostorcsapásokat az engedetlenekre. Dühös vagyok a germánra, szívesen mártanám belé Ethost, hogy szaggassa le a csontjáról a húst.
- Sorakozó! – kiáltom el magam.
A hangos kardcsattogás zaja elül, minden szempár rám szegeződik. Sorba állnak előttem, fegyvereiket leeresztik. Engedelmes kutyák.
- A dominusz jelét ki kell érdemelni minden kutyának – vezetem végig a tekintetem az újoncokon.
Látom, ahogy párnak fintorba csorbul az arca, de nem érdekel. Az enyém is fog, mikor a hideg fém átvágja a torkukat.
- Holnap összecsaptok azokkal, akik viselik a jelet. Felhasználhatjátok a tanultakat, és ha szerencsétek van, az aréna isteneivé válhattok!
A mögöttem sorakozó gladiátorok a magasba emelik a fegyvereiket, és hangos kiáltást hallatva rázni kezdik azokat. A gazdájukat, az arénát, a dicső halált éltetik.
A magasba emelem az ostorom, majd hangosat csattintok vele, elül a zaj.
- Gyakorolni! – utasítom őket.
Mind párba állnak, még a germánnak is jut valaki, pedig szívesen móresre tanítottam volna. Az árnyékba húzódok, majd a keskeny padra ülök. Hirtelen rossz érzés fog el, belé szédülök. Mi lehet az oka? Mi történik? Mi fog történni? Az istenek megint a fejemre hugyoznak majd?
***
Esteledik, a Napot már csaknem teljesen elnyelte a horizont. Izzadtan állok a ludus falánál, és bámulom az aranyló korongot. Egy csoda. Ahogy minden nap vándorol, eltűnik, majd újból visszatér. Akár a remény.
Léptek zaja üti meg a fülemet, a vállam felett pillantok hátra, mikor a germán lép mögém. Izzadt testének majdnem minden centiméterét por fedi. Még így is olyan, mint egy isten.
- Hívatnak – közli velem egyszerűen.
Hunyorogva fordulok meg, majd kerülöm ki. Érzem, ahogy a tekintete lyukat fúr a hátamba. Miért bámul? Megérezte volna a vágyam? Talán látszik rajtam? Nem, kizárt dolog.
Követ engem, ám mielőtt fellépnék a villa lépcsőjére, elsuhan mögöttem, és a fürdőbe sétál. A falat fogva bámulok utána. Csodás a háta, mint egy hatalmas kőszikla. Masszív, izmos. Csodálatos!
- Antonius! – kiált a dominusz.
Felszaladok a lépcsőn, majd megállok előtte.
- Uram? – húzom ki magam.
- Nagy feladatot bízok rád – fordul felém.
Érdeklődve vonom fel a szemöldököm. Ugyan mit?
- Az este folyamán… neves vendégek érkeznek közénk. Jobbára üzletemberek, ám a szenátus tagjainak rokonai is itt lesznek – kezd neki.
Micsoda? Ide jönnek? Miért?
- Szeretném, ha minden gladiátor tiszta lenne, és odafent várakozna. Az efféle népek szeretik nézni, ahogy kefélnek – fintorodik el.
Meglepetten hőkölök hátra egy pillanatra. Volt már ilyen, de hogy minden gladiátor?
- Szeretném, ha te is ott lennél – bök rám.
Én?? Miért??
- Hát persze, dominusz – bólintok.
- Borotváltasd és fürdesd meg mind – int egyet.
- Értettem – bólintok ismét.
- Elmehetsz – ásít egyet.
Hunyorogva fordulok meg, majd távozok a villából. A cellámhoz sietnék, ám előbb szólok az egyik inasfiúnak, hogy figyeljen a gladiátorokra. Pihennem kell, ha tényleg ott kell strázsálnom a sok piperkőc római közt. Rómaiak… gyűlölöm a rómaiakat…
***
(zene)
Hangos zene szól, a villa falai a vendégek beszélgetésétől visszhangzik. Táncosok vonaglanak a medencékben, szolgák rohangálnak a finomabbnál finomabb fogásokkal. Nevetnek, élvezik, hogy élnek. A karomra sütött bélyegre pillantok. A gazdám nevének kezdőbetűje. Összehúzom a szemeim, majd felpillantok a rómaira, aki megáll előttem.
- Nocsak, milyen zsenge fiú – vigyorog a képembe.
Magas, öregebb, a szemeit keretező barázdák mélyen szántanak a bőrében. Finom kezét az arcomra siklatja, majd kivon a gladiátorok közül.
- Gyere, kedvemre való vagy – nevet fel.
Végigfut rajtam a hideg, ahogy arra gondolok, hogy belém fog hatolni. Ne, nem akarom! A dominusz mindig megvédett tőle. Nem akarom!
- Gyere te is! – szól oda valakinek mögöttem.
Hallom, hogy súlyos léptekkel követ valaki, de nem merek hátranézni. Egy tág szobába vezetnek, ahol széles székeken pöffeszkednek a patríciusok. Remegve nézem, ahogy egy testes gladiátor épp egy szolgálót hág. Nevetnek, boroznak közben a férfiak, élvezik a műsort. Nem akarok így járni, nem akarok a lány helyébe lépni!
- Mindjárt elélvez!
- Úgy kefél, mint egy bika!
Efféléket hallok tőlük. Szaporán veszem a levegőt, nem akarom érezni azt a feszítést. A főűr azonban a hajamra markol, majd az asztalra taszít.
- Feküdj a hátadra! – adja ki a parancsot.
Engedelmeskednem kell, kelletlenül a hátamra fekszem.
- Tárd szét a lábaid!
Remegve nyitom szét a lábaim.
- Helyes. Te ott! Hágd meg! – hallom a férfi hangját.
A robosztus alak mögém lép, majd fölém térdel. Megfagy a vér az ereimben, ahogy megpillantom a germánt. Levegő után kapkodok, nem érdekel, ha látja, félek. Nem akarom vele… nem így akarom vele!
- Gyerünk, hágd meg! – ordítja a férfi.
A germán leoldja rólam az ágyékkötőt, majd a combomra markol.
- Erőszakold seggbe! – kurjantják hátulról.
Zihálva bámulom az izmos testet, majd eltorzult arccal kiáltok fel, ahogy belém vezeti a férfiasságát. Kiáltozva kapaszkodok a vállába, ahogy egyre mélyebbre nyomakodik bennem. A könnyeim megállíthatatlanul záporoznak, pedig jól tűröm a fájdalmat. Megaláznak. Élvezik a szenvedésem, hogy egy csodálatos dolog ilyen… pórias kifejezésmódja lehet a barbárságnak. Nem így akartam. Nem ezt akartam.
Szorított szemekkel mozog bennem, nem néz rám. Elhalkulok én is, csak bámulom, ahogy hullámzik felettem. Szétszakít.
|
| Geneviev | 2013. 08. 02. 12:15:49 | #26641 |
Karakter: Gebhard
Megjegyzés: ~ Apcinak
- Hiába próbáltok megszökni. Csak a halálba menekülhettek – hallom a fájdalom fojtogató ködén át a korbácsnál is élesebb hangját. Szégyen, düh, és megalázottság érzése kevereg bennem, de megbánás nem. Jól tettem, hogy megállítottam társamat, még akkor is, ha még mindig nem tudom, melyikük érdekében tettem.
- Megóvtad a társad a haláltól. Ezért nem a többiek előtt büntettelek meg. A dominusznak sem szólok erről. – Meglepő. Azt hittem, a dominusznak mindig mindenről tudnia kell.
Mint egy kikötözött, megvert kutya, úgy érzem magam, és mikor a kis római levágja kezeimről a köteleket, akkor sem érzem magam kevésbé annak. Vajon… vajon ez már mindig így lesz? Amíg meg nem halok, vagy amíg meg nem szököm, addig már mindig kutya maradok? Egy szánalmas, néma, kikötözött kutya – de még lehetek veszett kutya!
- Menj, fürödj meg, bűzlesz. – Keresztbeálló szemeimmel arcát kutatom, érzelemmentes tekintetéből próbálok kiolvasni valamit, de még a saját kérdéseimet sem tudom, nem hogy a rájuk kapott válaszokat ki tudjam olvasni belőle. Fáradt vagyok. Gyenge. Korcs. Még a Walhallába se vagyok érdemes belépni, jobb is hát, ha nem halok meg.
- Takarodj! – sziszegi, akár a legveszélyesebb, leghalálosabb kígyó. Ha én kutya vagyok, ő kígyó: félelmetes, veszélyes. Gyönyörű.
Végtelennek tűnő pillanat múlva sikerül mozgásra bírni sajgó, remegő, hasogató tagjaimat, és hiába szinte alig bírom megtartani magamat, nem kérek segítségemet. Vagyok annyira büszke, hogy fölemelt fejjel szenvedjem végig magam a szobámig, ahol nyögve beledőlök a bőrök közé, akár egy szalmazsák.
Bűzlök az izzadságtól, a hátamból forró vér ömlik derekamra, de hogy én innen most fölkaparjam magam… kizárt dolog. Ennyire nem vagyok erős, sőt. Gyenge vagyok. Gyenge, és szánalmas kis korcs.
---*---*---*---
Forró, izzó napunk van, rettentő hőség. Hátam sajog a begyógyulatlan sebektől, és ahogyan mozdulok, mintha nem csak verejtékem, de vérem is csorogna hátamról. De jól jártam. Én jól jártam, míg azoknak a jó része, kikkel együtt érkeztem, már kevésbé. A mai reggel, egy ismeretlen gladiátor szólítására sokkal kevesebben érkeztünk, mint tegnap ilyenkor. Halottak? Vagy csak megbüntetettek? Nem tudom, de nem is érdekel. Bolondok voltak, akik gondolkozás nélkül, fejjel rohantak a falnak, ahelyett, hogy legalább kivárták volna a kedvező alkalmat. Így jártak – de imádkozom Hélhez, hogy jó életük legyen a halál után is, még ha nem is kerültek a Walhallába.
Valamiféle… nem is tudom, milyen helyre vezet minket a minket ébresztő gladiátor, pár másikkal körülöttünk, olyanokkal, akik láthatóan nem restek megakadályozni bármelyikünket, ha szökéssel kísérleteznénk. Talán ez lehet a ludus, amiről a többi velem együtt elfogott ember suttogott? Elméletben valami gyakorlótérről beszéltek, ez pedig eléggé úgy néz ki. A ludus szó maga iskolát, játékot jelent, és, ahogy hallottam, a római polgárok számára a gladiátorok küzdelme nem más, csak játék. Szórakozás.
A négyszögletű tér szélén állunk meg, a kis római, aaa… doctore előtt állunk meg. Az eddig gyakorló gladiátorok mind leeresztik a kezeikben levő fakardot, magukra hagyják gyakorló bábuikat, és körénk gyűlnek, mint dögre éhes keselyűk.
- Alig az érkezésetek után… többen is szökni készültek. Miért? A szabadság okán? – kérdése nem lep meg, csodálkoztam volna, ha nem említi meg igencsak megfogyatkozott számunkat. A körülöttünk álló gladiátorok nevetnek, ők tudnak valamit – talán azt, hogy innen nem lehet megszökni? Lehetséges. De attól még reménykedni szabad, talán még nem próbálta senki sem átgondolva, megtervezve a szabadulást. - Belesántul az elmém, ha csak arra gondolok, egy is akad köztetek, aki képes volna így elnyerni a szabadságát. – Miért épp rám pillant?
- Kétféleképpen távozhattok innen. Élve és halva. Egy gladiátor számára nincs nagyobb dicsőség, mint egy bajnok kardja által elhullni. – Az is harc… Úgy is a Walhallába kerülök? Vagy ahogy szökni próbáló társaim, a Hélbe. Biztosan nem, a küzdelem, a dicsőséges halál még egy ilyen borzalmas, kegyetlen helyen, idegen helyszínen is a Walhallába vezet, hol a halálom után élvezhetem a nekem kijáró kényelmet, szabadságot. De csak akkor, ha nem adom fel, ha harcolok az utolsó lélegzetvételemig. Ne gyáva kutyaként hulljak porba.
- Ha bajnokká lesztek, ha elnyeritek a nép rokonszenvét… megvásárolhatjátok a szabadságotok! – Bajnok… Ha bajnokká válok, szabad leszek? Körülöttem izgatott suttogásba kezdenek társaim, de én nem szállok bele a vénasszonyokat is megszégyenítő pergő beszédbe. Én magamban rágódom ezen a nem véletlenül elejtett mondaton. Ha bajnok leszek… Nem. AMIKOR bajnok leszek, szabad leszek.
- Csendet! – utasít, de ami a többieket még inkább ráveszi az engedelmességre, az hű korbácsának éles csattogása.
- Az örömötök hiábavaló. Egy hét múlva megmérettettek. Be kell bizonyítanotok, hogy hűek vagytok a gladiátor névre. – Egy hét? Egy hét múlva? Az… kevés, főleg, hogy ha jól hallottam, a gladiátorok teljesen másféle harcmodort képviselnek, mint mi, germánok, ráadásul másféle fegyvereket is használnak. - A dominusz kiválaszt számotokra egy bajnokot, akivel meg kell küzdenetek. Ha túlélitek, az arénában a helyetek. Ha elbuktok, meghaltok. – Odinra! Meghalunk, vagy meghalunk? Más lehetőség nincs? De, bajnokká válni. De lehetséges lenne azzá válni ily rövid idő alatt?
- Postumus! – kiált hátra, mire egy nála is fiatalabb fiú lép elő, szinte azon nyomban. Visszakérdez – egy név volna? Antonius… Antonius? A kis római neve volna? Szép név. Dallamos. - Hozd a kardokat – utasítja sziszegve, indulatosan. Vajon mi lelte? Az előbb még nem volt ingerült, sokkal inkább kárörvendőnek mondható. Mint aki örül, hogy a nagy részünk ki fog hullani a sorból, ha nem mindannyiunk. De nem. Én nem fogok. Bajnokká válok, és hazatérek a talán még életben maradt törzsöm tagjai közé.
Az, hogy meleg van, nem kifejezés. Nálunk otthon, ilyen meleg sosem volt, az idő sokkal hűvösebb, de még bírom az időt. Nehezen, főleg, hogy hátam rettenetesen feszül a korbács ütésektől, de még talpon vagyok, ami az egyik társamról nem mondható el. Próbálják talpra állítani, persze sikertelenül. Természetellenesen verejtékezik, látszik rajta, hogy nem tetteti aléltságát, tényleg nem bírja az itteni időjárást. Lassan én sem, de tudom, bírnom kell. Nem lehetek gyenge, ennél jobban nem.
- Vidd a medikushoz! – int… Antonius… doctore… a kis római az ájult felé, akit abban a pillanatban viszik is már az árnyas oszlopsor felé. - Párosával gyakorlunk! – Ezt már megint nem nekünk mondja, ám kiderül, hogy mondata ránk is hatással van, ugyanis amint föltápászkodnak a gladiátorok, kardot ragadva a többiekre támadnak. Én kikerülöm az engem kiszemelőt, és a nekünk hátat fordító doctore után nyúlok.
- Ha tanulni kell, a legjobbtól – magyarázom tettemet, mikor kérdő pillantása találkozik az enyémmel. Megremeg mellkasom, férfiasságom, ha nem hűteném le magam azonnal menyasszonyom képével, életre kelne. Mrrr… Izzadságának kesernyés illata orromba kúszik, de ahelyett, hogy undorodnék tőle, mint ahogy Ursuláétól, csak még jobban fölhevíti véremet. Úgy érzem, érte bármit megtennék, tőle bármit elfogadnék.
Beteg. Ez vagy te, Gebhard.
- Sokat képzelsz magadról.
Tudom. De te kellesz nekem.
- Még nem akarok meghalni.
Nem egészen ezért, de ezért is. Kellesz.
- Nem futhatsz a sorsod elől.
Sors? Ha az a sorsom, hogy itt, általad haljak meg, hát tessék. Nem is akarok, ezt meg is mondom neki. Egy pillanatra, mintha arcán ugyanazt a kemény, különös vágyat látnám felvillanni, amit én is érzek, ám szinte azonnal bezárkóznak szemei, és a szokásos indulatával válaszol.
- Hozd a kardot! – Már viszem is. Hátamon érzem pillantását, el sem tudom dönteni, hogy a sebek, vagy a pillantása éget oly nagyon. Talán mind a kettő.
Mikor visszaérkezem mindkettőnk kardjával, átadom az övét, és meg sem várva fölkészülését, már támadok is. Ahogy megszoktam, erősen támadok, bár nem csodálkozom, hogy ki tudja kerülni. Míg én erős vagyok és nagy, addig ő kicsi és fürge. Az erőviszony, bár nem kiegyenlített, a gyorsaságával, és tapasztalatával egészen kiegyensúlyozza az én erőmet. Sőt!
- Ügyelj a lábadra! – fájdalmasan rogyok össze, ahogyan lábamra csap fa kardjával, ám még csak föl sem szisszenek. Mikor a vállamra csap, akkor sem. - Sose engedd le a kardod! - A büszkeségemen esett csorba nagyobb. De nem adom fel. Még nem. Sohasem.
Övéhez nyúlok, és erőmet kihasználva fölkapom a földről, majd szinte belevágom a homokba. A por fölszáll, pillanatra elvakít, de nem annyira, hogy megzavarjon, véghez viszem, amit elterveztem. Kardjával lesújtok testére, ám csak a földet találom el, hisz oldalra gurult. Gyorsan talpra áll, és ismét kitér vágásom elől. Jól harcol. Nem véletlenül lett kiképző, meggyűlik vele is, és a meleggel is a bajom, de majdnem legyőzöm, mikor egy pillanatra elterelődik a figyelme. Végül mégis ő győz, ágyékon térdel, és földre kényszerít.
Vesztettem.
A megalázottság érzése elönt, ismét legyőzött egy római. Hallom, hogy beszélnek körülöttem, de nem foglalkozom a külvilággal, egészen addig, amíg le nem száll rólam a kis római, és föl nem rángatnak a földről. Mit akarnak tőlem?
---*---*---*---
- Mondom, térdelj, kutya! - Földühödötten utasítja a gazda a szolgáit arra, hogy nyomjanak le térdre, ha már magamtól nem vagyok hajlandó. De nem ám! Nem fogok egy ilyen kis senki előtt képletesen a porban térdepelni önszántamból. Van még becsületem, nem kevés, nem fogok azelőtt hajbókolni, aki miatt itt kell rohadnom. Nem. Kutya meg nem vagyok, hiába vagyok gyenge. Annyira gyenge, hogy mikor két megtermett katona, gladiátor, szolga, vagy tudom is én mi, a vállamra támaszkodik, és teljes erejéből elkezd lefelé nyomni, térdeim megroggyannak. Próbálok állva maradni, próbálom lerázni őket, ám képtelen vagyok rá, hamarosan a földön találom magam. NEM! – Úgy, jó helyen vagy ott! Egy ilyen senkinek a földön a helye.
Néma csöndben hallgatom szidalmait, csak szemeimmel jelzem, hogy ezt még egyszer meg fogja bánni. Ha kell, két kezemmel ölöm meg!
- Bajnok lesz belőled, névtelen. Az én bajnokom, akit be fognak törni, mint egy kutyát – mosolyogja gúnyosan. Hát nem. Biztos, hogy nem fognak engem betörni! – Az ágyasom leszel, kutya! – ordítja, ismét felhergelve magát azon, hogy továbbra is csak nézem, rezzenéstelen arcomon még csak egy aprócska fintort sem láthat, egyedül szemeim adják ki háborgó érzéseimet. Néma csend van, ahogy eddig, most sem szólalok. A levegőben viszont ott van a kimondatlan válaszom: Soha. Ha kell, az életemet adom, de inkább az övét, mert belőlem sohasem lesz ágyas.
Hallgatagságomat hamar megunja, és egyszerűen csak kidobat a szobájából. Semmi korbács, semmi büntetés, semmi kiabálás. Most vagy gyengébb, mint a kicsike kis római, vagy próbálja elhitetni velem, hogy ő igazából jó ember, és az ágyasának lenni kifizetődően jó dolog. Egyiket sem hiszem, így marad a harmadik lehetőség, miszerint úgy gondolja, hogy elég büntetés nekem a gladiátor lét, és az, hogy nem biztos, hogy megnyerem a megmérettetést, ha viszont megnyerem, az ágyasa válik belőlem. Mind a kettő tűrhetetlen opció, és biztos vagyok benne, hogy egyik sem fog megtörténni. Nem lesz belőlem ágyas, de bajnok lesz belőlem.
Ahogy kiérek a gazda házából, látom, hogy ami kis időnek tűnt, igazából az egész délutánt elfoglalta, hiszen a nap már lassan nyugodóra tér, ahogy az itt élő, itt raboskodó emberek nagy többsége is.
A szállásra, vagyis inkább a szállás melletti fürdőbe megyek, hiszen itt kötelező a mosdás minden nap. Nálunk, otthon, minden másnap mosdottunk csak meg, akkor is csak a közeli patak vízében, itt viszont külön kis helyiséget alakítottak ki rá. Tegnap nem volt… lehetőségem… szemügyre venni, így nem tudom, mit hogyan használnak, de föl találom magam. Segítséget nem kérek, nem alázkodom meg, de remélem, lesz valaki előttem, akiről le tudom lesni, hogy mit hogy tesz.
Utamat vitatkozás hangjai akadályozzák. Nem értem a vitatkozást, de nem is érdekel, egyedül azért állok meg, mert látom, hogy a kis római vív szócsatát egy ismeretlennel. Tudom, hogy erős, nem kell neki segítség, főleg nem az enyém, akit könnyedén le tudott győzni, így biztosan gyengének gondol, ám mikor az ismeretlen végig simít combján, csak nehezen tudom megállni, hogy ne menjek oda, és verjem be helyette annak a tiszteletlen kis senkinek a pofáját. Ez a védelmező ösztön állít meg, ahelyett, hogy mozgásba lendülnék. Nem tehetem. Én itt egy senki vagyok, ő pedig nekem senkim. Akkor meg miért érzem úgy, hogy meg kell védenem? Pedig tudom, hogy semmi szüksége rá, meg tudja ő védeni saját magát. Akkor meg?! Nem értem magamat…
Kitépi magát a férfinek alig nevezhető valami karmai közül, aki élesen felnevetve tova lépked. Helyes. Pillanatokig csak figyelem a fal előtt pihegő kis rómait, el is feledve, hogy hová is készültem. Úgy érzem, ez a hely az, ahol lennem kell, itt, Antonius közelében. Mintha az lenne a sorsom, hogy örökké mellette legyek, és vigyázzam lépteit, álmait, gondolatait. De ez nem lehetséges, igaz? Ő nem érez így, ahogyan látom, hisz csak pár lépést teszek felé, máris menekül, tehát nem lehet ez a sorsom. Igaz? IGAZ?!
Nagyot sóhajtva a fürdőbe sétálok, ahol pár szolga már rohan is felém, hogy aztán meg sem kérdezve, mit szeretnék, vagy egyáltalán szeretnék-e valamit, bevezetnek egy földbe vájt lyukba, mely ki van kövezve, és színültig víz van benne. A falak gazdagon díszítettek, mindenféle ismeretlen lény van rajtuk. Némelyik úgy néz ki, mint egy halfarkú ló, ám leginkább halak, és vizet formáló díszek vannak túlsúlyban. Jó helyre jöttem én, tényleg a gladiátorok fürdője lenne?
Mivel nem üldöznek el, hanem két szolga elkezd tetőtől talpig lemosdatni, kezd kényelmetlenné válni a dolog, így megpróbálom lerázni őket magamról, de nem megy. Ha az egyiket sikerül eltávolítani magamról, a másik ugyanúgy folytatja mosdatásom, és fordítva. Mivel megverni meg nem akarom őket, inkább élvezem a víz kellemesen hűs áldását, majd mikor kivezetnek, az olaj simaklósságát. Hátamat valami mással is bekenik, de a világért meg nem szólalnának, csak rosszalló morgással adják tudtomra, hogy nem volt a legjobb ötlet hagyni, hogy a sebek ilyen rondává váljanak.
Mivel nem beszélnek, csakis a munkájukra koncentrálnak, hamar végzek, és meglepően, szinte már zavaróan illatosan sétálok vissza szállásomra. Nem megszokott ez a szag, zavarja az orrom, de már nem tudom magamról lesikálni. Na, mindegy.
Elalvás előtt még átfut az agyamon, hogy vajon ilyen tisztán jobban tetszenék-e a kis rómainak, de még mielőtt fejbe verhetném magam ezért a gondolatért, elalszom.
---*---*---*---
Nem hagyok időt az ellenkezésre, egyből birtokba veszem édes száját, nem engedve, hogy meghátráljon. Most már itt marad, a karjaim között, nem engedem sehová, de érzem, hogy nem is akar. Ő is pontosan ugyanannyira kíván engem, mint ahogyan én őt, és ez hihetetlenül jó érzéssel tölt el. Engedelmesen simul hozzám a nálam sokkal kisebb, kecsesebb, izgatóan forró kis test, és kétségbeesetten viszonozza csókomat. Férfiasságom feléled, a kis római édes testéhez hozzá is dörgölöm.
Áttérek nyakára, és kecses vállára, és szinte hallom, ahogyan szíve, mintha ki akarna törni testéből, oly vadul ver. Akár csak az enyém.
Elszakadok finom nyakától, és lehúzom hozzá nem illő fekhelyemre. Ő sokkal többet, sokkal jobbat érdemelne egy ilyen szedett-vedett fekhelynél, mint amilyen az enyém, de most egyikünk sem foglalkozik ezzel. Megszabadulok utolsó ruhadarabomtól is, és azonnal fölötte termek, még mielőtt valami olyan butaság fordulna meg fejében, hogy eltűnik innen. Azt nem engedhetem.
Gyorsan megszabadítom őt is ruháitól, és ott folytatom fölfalását, ahol az előbb abbahagytam. Nyakát marcangolom, ám nem panaszkodik, édes ajkai közül csakis élvezetének hangjai hallatszódnak. Már lassan alig bírom magam visszatartani, ezért megfordítom, hogy édes fenekével nézhessen farkasszemet.
Hátulról simulok hozzá, férfiasságom feneke két partja közé illesztem, ám nem hatolok be, csak aprókat ringatózok, hogy őt is, és magamat is még jobban az őrületbe kergessem. Finoman fenekére simítom tenyerem, és ahogyan a feszes húsba markolok, a kis római a fájdalom és kéj együttesétől fölnyög, megvonaglik. Hogy kiengeszteljem, érzékien megsimogatom, közben fülével játszadozom. Az édes kis fülecskéjével…
Nekem már mindig is az én kis rómaim marad, hiába tudom a nevét. Szép, szép, de nem illik hozzá. Nem, ő az én kicsinyke kis rómaim.
Gyengéden hasa alá nyúlok, és kicsit fölemelkedek róla, hogy helyet tudjak neki adni, hogy ki tudja tolni édes fenekét. Arca a testünk alatt heverő puha bőrbe fúródik, és ahogyan beburkolom testemmel, az én fejem is mellé kerül. Lágy csókot adok fülére, orcájára, végül ajkára is, amit forrón viszonoz.
- Kérlekh! – nyögi majdnem tökéletesen, csak a vége fordul könyörgő sóhajba. Ő is ugyanannyira büszke, mint én, ha nem jobban, így ettől csak még jobban fölizgulok, hogy könyörögni hallom. Nyakát csókolgatom, szinte már foltosra harapdálom. Holnap az egész testét foltok fogják fedni, de nem érdekel, ő az enyém. Jobb, ha ezt mindenki tudja, mert érte bárkit legyőzök, bárkit megölök.
- Mit kérsz? – búgom a fülébe, őt is, magamat is kínozva ezzel. Tudom, hogy büszke, de azt akarom, hogy kimondja. Csak kérnie kell, és én bármit teljesítek neki, de ahhoz ki kell mondania. Lüktető vágyam két combja közé ékelődik, izgatva ezzel az övét is, hiszen összeér kettőnk hímtagja. Már nekem fáj, annyira jó érzés, alig bírom magam visszafogni, de akarom, hogy kimondja. Akarom, hogy ő is akarja – ne csak a teste.
- Téged! Most! – Utasít, nem könyörög. Nem is vártam tőle mást, így örömmel teljesítem minden követelését, minden vágyát. Ő nem olyan, aki könyörögni szokott, sokkal inkább utasítgatáshoz van szokva, de nem gond. Én így szerettem meg. Szerettem meg…? Igen. Azt hiszem, szeretem. De erről még nem kell tudnia, majd csak akkor, ha már ő is ugyanígy fog érezni irántam. Különben mit érne az egész?
Utasításának engedelmeskedek, ujjaim testébe mártom. Tudom, mit kell tennem, bár még soha nem próbáltam, csak érzem. Férfival még életemben nem voltam, de mikor még kicsi voltam, egyik éjszaka megláttam apámat, ahogy egy másik harcos társával szeretkezik, innen tudom a dolgokat. Úgy látszik, tényleg az apámra ütöttem…
Gyorsan tágítom, minél hamarabb édes fenekének forró szorításában akarok lenni, miközben együtt elélvezünk. Őrült iramban hajt a vágy, és bár érzem, hogy fájni fog neki, belé csusszanok. Fájdalmas kiáltást hallat, de mikor le akarnék lassulni, kezével hátra nyúl, és fenekembe markolva egyre gyorsabb, és gyorsabb iramra késztet. Ő is szereti a fájdalmat, akárcsak én. Helyes. De hát gladiátor, mégpedig életben levő gladiátor, ha nem bírná a fájdalmat, nem lenne itt. Ő a tökéletes társ nekem.
Sürgetően, forrón mozdul meg alattam, és immár nem csak az én lökéseim, de az ő ringatózása is eszemet veszti. Nem számít egyikünknek sem a fájdalom, vagy bármi más, egyedül csak a vágy, hogy minél hamarabb kielégülhessünk egymás testétől. Körmei fenekembe vágnak, holnap, az edzésen meg is fognak látszódni, de ezt sem bánom. Ahogyan ő az enyém, én az övé vagyok, tudják csak meg mások is.
Belőlem hangos nyögésként, belőle férfias kiáltásként tör elő élvezetünk hangja. Hangos zihálás, kellemes elégedettség, forró érzelmek bódítják el testem, de már csak akkor, mikor kihúzódok belőle, és izzadtan, kellemes zsibongással tagjaimban, elfekszem a kis rómaim mellett a bőrökön. Édesen hozzám simul, én pedig gondolkozás nélkül ölelem magamhoz…
… párnámat. Ó, hogy a varjak rágnák ki annak az istennek a szemeit, aki ilyen álmot küldött rám! Dühömben nem foglalkozva összemaszatolt ágyékkötőmmel, a földbe öklözöm. Még jó, hogy nem kő, hanem csak keményre döngölt föld, így csak fáj, de nem sérültem meg. De most még az sem tudna meghatni, ha bármi történt volna kezemmel, túlságosan is az álmom hatása alatt vagyok.
- Ó, Freyja, te csodálatos istennő! Miért kínzol ily szörnyűséggel, mondd, miért?! – sóhajtom hanyatt fekve. Néha bevillan agyamba a kis római izzadságtól csatakos teste, mely alattam remegett vágytól telve, és férfiasságom ismét kínozni kezd.
Próbálok tudomást sem venni róla, és inkább fölkelek. Még a nap sem pirkad, így nem kell attól tartanom, hogy valakinek szintén a fürdőbe támad kedve sétálni. Remélem, nyitva van, ahogy azt is, hogy a szolgák most nincsenek ott. Nem mintha szégyenkeznék méreteim terén, vagy szégyellném testemet, egyszerűen csak lehiggadni akarok, nem pedig valakit is meghágni. Főleg nem férfit.
A fürdő ajtaja nyitva, ám sötétség fogad bent, így biztosra vehetem, hogy nincs ott senki. Nem gyújtok meg gyertyát, nem is tudnék, de szemem már hozzászokott a sötéthez, a tájékozódási képességeim pedig még csukott szemmel is remekelni szoktak. Könnyedén eltalálok a medencéhez, és könnyedén beleereszkedek, hagyva, hogy a hideg víz lohasztó hatással legyen egy bizonyos testrészemre.
Halk neszt, valami csuklásfélét hallok oldalról, mire megdermedek. Nem egyedül volnék? Nem tudom, szemeim bárhogy meresztgetem, nem látok senkit, ám attól még bárki lehet a fürdő végében, mert arra már nem látok el.
- Van itt valaki? – kérdezem, és izmaim megfeszítem, hogy akár támadni, akár védekezni tudjak, ha bármi történne.
- Nem szabadna itt lenned. – A hangja… vágyam újra éled, hiába nem könyörög, utasít úgy, ahogy az álmomban, egyszerű tényközlésként mondja. Ha testem nem ismerte volna föl, én akkor is tudtam volna egyből, hogy ki ő, hisz jellegzetes, szép hangja van.
- Nem tiltotta meg senki.
Eddig legalábbis nekem nem mondta senki, hogy csak meghatározott időben lehetek itt.
- Most már tudod, hogy nem lehetsz itt – feleli, és előrébb jön, hogy láthassam. Meztelen teste síkos a víztől, és bevillan az álombéli jelenet, ahol egészen mástól volt csillogó a bőre. De szép is… Pontosan ugyan ilyennek képzeltem el, mindenütt izom, mégis csupa lágyság, de semmi gyengeség.
- De itt vagyok – felelem magabiztosan, hagyva, hogy még jobban a közelembe jöjjön.
- Menned kellene. – Halk sóhaját szinte nem is hallom, ám a fürdő zárt tere, a víz lágy csobogása fölhangosítja, így tudom, nem képzeltem. Mennem kellene? Lehet… Lehet, hogy még mindig túlságosan az álmom hatása alatt vagyok, nem kellene valamilyen meggondolatlanságot elkövetnem. Mondjuk rávetnem magam, és fölfalnom úgy, mint ahogy álmomban tettem. Igen… Nem kellene.
- Menjek?
Nem akarok. De küldj el, mondd, hogy menjek, és azonnal megteszem. Vagy mondd, hogy maradjak, és légy az enyém! Hadd tegyelek magamévá, nincs is más vágyam! Csak a szabadság… meg te.
- Menj! – utasít. Testem megremeg, mintha mást utasított volna, ám agyam tudja, hogy mit mondott, hát kiszállok a vízből. Testemről folyik a víz, de nem érdekel, csak ágyékkötőm veszem magamra, és egy pillantást sem vetve meztelen alakjára, nehogy elcsábuljak, kisétálok a fürdőből. Még éjjel is oly meleg van, hogy mire szobámnak nevezett cellaszerű alvóhelyemhez érek, már nagyrészt meg is száradtam, így csak nedvesen, nem csurom vizesen fekszem le a bőrökre, melyek még őrzik álmom kellemes, mégis kellemetlen melléktermékét.
Holnap el kell tűntetnem.
---*---*---*---
Tucatnyi gladiátor készülődik két órával napfelkelte után az iskolában az edzésre. Képzésünk tovább folytatódik, és gondolom, tegnap a gazda komolyan gondolta, amit mondott, mivel a kis római, miután mindenkit eligazított, felém jön. Most nem tart látványos erődemonstrációt, de beszédet, mindenki tudja, mi a teendő, aki meg nem, az könnyedén megsérülhet, mert az ellenfele, a már harcedzett gladiátorok egyike viszont tudja, mit kell tennie.
Elérni viszont nem ér el hozzám, hiszen az egyik velem érkezett rab pontosan lábai elé esik, miközben próbálta kivédeni edzőtársa kegyetlen vágásait, természetesen sikertelenül. Úgy néz rá, mint egy összetaposni való bogárra, akit legszívesebben korbácsával vágna ketté, és ez nem hogy megrémítene, egyenesen feltüzel. Tetszik ez a hevesség, ez az erő, amely árad megtévesztően karcsú testéből, és testem egyre forróbbá, és forróbbá válik.
Vad odaadása, amit a tanításra és büntetésre pazarol, fölizgat, hát még, mikor elképzelem, ahogyan az ágyban is pontosan ugyanilyen vad, kezelhetetlen és utasítgató. Freyára, milyen jó lenne betörni őt!
Szinte már látom magam előtt, ahogyan hátrakötött kézzel előttem térdepel, teste még többért könyörög, ám szájával nem szól, csak büszkén bámul szemeimbe. Szó nélkül rimánkodik vesszőmért, némán kérlel, hogy adjak neki többet, és még többet, ám én nem adok, csak ugyanazzal az ostorral, mellyel első éjszaka hátamat verte szét, én csattintgatom pirosra kerek fenekét. Megunva tettemet, kedvenc ostorának markolatát lyukához illesztem, és könyörgő remegése közben lassan, centiről centire földugom neki, mintha csak az én farkamat adnám neki. Ám épp csak annyira nyomom föl neki, hogy benne legyen, ám élvezetet még pont ne nyújtson. Felháborodott, dacos szemeit édesen rám veti, kielégületlenségtől háborgó tekintete csak még jobban fölhúz. Levegőért kapkodva nyög fel, ahogyan állánál megemelve birtoklóan ajkaira tapadok, véresre harapdálva amúgy is rózsás húsát, s közben tovább emelve kényszerítem arra, hogy egyensúlyát vesztve ne térdeire támaszkodjon, hanem mikor eleresztem, a hátsójára érkezvén saját súlyával nyomja fel magának teljesen korbácsának végét, s a kéjtől vergődve még csodálatosabb látványt nyújtson szemének csillogása.
Ó, Freya, én meg fogok bolondulni, ha nem lesz az enyém!
|
| Luka Crosszeria | 2013. 06. 30. 02:45:50 | #26348 |
Karakter: Antonius
A söpredéket a helyükre terelték. Én sem vagyok jobb náluk. A fekhelyemre takarodok, mint egy rühes kutya. Úgy ugatok, ahogy a dominusz parancsolja. Talán sosem leszek szabad. Talán sosem érintheti a talpam az otthonom földjét. Talán… elvesztem örökre.
Hirtelen a gondolataim közé férkőzik az a férfi… Szinte elém tárul a testének látványa. Az izmai, ahogy feszülnek a bőre alatt… az acélos tekintete, az arca rezdületlensége.
- Ó, istenek! – sóhajtok fel.
Gondok lesznek az újakkal. Minden a nyakamba szakad. Minden az én kurva nyakamba!
Aludnom kéne, bármennyire nem tudok. Valami érzek a zsigereimben. Valami utolsó, ártó gonoszat. Mintha felszivárgott volna az alvilág mérge. Derék Aeneas sem találkozhatott ily veszedelemmel. Fröcsög a holtak mocska, mi pedig egyenesen térdig gázolunk benne. Vajon az istenek akarják így?
- Doctore! Doctore! – hallom meg kintről a kiáltást.
A fejemet felkapva rontok ki a cellámból. Egyenesen egy elszabadult rabszolgába botlok. Lekapom az ostort a derekamról, majd jókorát lendítek rajta. A vége a férfi karjára tekeredik. Gyerekjáték lesz innentől. Jókorát rántok rajt, mire a homokba zuhan. Ostoba, a falon át akart kimászni innen.
- Őrség! – kiáltom.
A katonák elözönlik a gyakorlóteret, felnyalábolják a földről a rabszolgát. Kár. A dominusz nem fog örülni. Igaz, egy vekni kenyeret drágábban tud beszerezni.
- Vigyétek a dominuszhoz – mordulok fel.
A katonák elhurcolják a jajveszékelő férfit. Máris eggyel kevesebben vagyunk.
***
Kora reggel a cellák közt sétálok. Megtartom a szokásos ébresztőt, de mintha a falnak beszélnék. A fiaim tudják, mit kell tenniük, de ezek a kutyák…
- Felkelni! – ordítom.
Muszáj megkezdeni az edzést, hiszen hamarosan itt vannak a játékok. A játékok… mikor a sok ezer, vérszomjas szörny harapja, marja a levegőt. Üvöltenek, a nyáluk fröcsög, egységben harsogják: halál. Az akarat, ami meghatározza a sorsunk. Sosem lehetünk szabadok, épp csak abban más az életünk, hogy folyvást különböző férgek rángatják a rabláncaink.
- Azt mondtam, felkelni!
Jókorát csattintok az ostorommal. Ha ismernének, egymásra taposva menekülnének ki az ajtókon. Hm, állatok, majd idomítom őket.
Lassan előmásznak bűzös vackaikból. Izzadtak, büdösek, mocskosak. Egy rakás disznó tódul elém… kivéve egyet. A tekintetem szinte rátapad, nem engedi, hogy másfelé nézzek. Kihívást látok benne. Gyönyörű kihívást. Mintha szólítana, Antonius, törj be! Törj be, akarom! Be foglak… összetörlek, szétzúzlak… Az az acélos tekintet meg fog puhulni.
Hirtelen egy fékevesztett őrült ront ki a cellájukból. Nyáltól fröcsögve ront neki a germánnak. Érzem, ahogy a szemeim egy pillanatra tágra nyílnak a döbbenettől. Gyorsan megemberelem magam. Istenek, mi folyik itt?!
- Abbahagyni! – próbálom szétválasztani a verekedőket.
Ethos élesen csattan a rabok bőrén. Vörös menetet vág a húsukba, szétrepeszti, mint egy öreg szövetet. Egyre viseltesebbek, elhasználtabbak. Ostoba kutyák, marakodnak, a fogaikat villogtatják.
Épp emelném a kezem, mikor egy erős kar lendül felém. Elhajolnék, ám hirtelen a vaskos kar megáll a levegőben. A germán… a germán megóvott az ütéstől. Ennyire félne? Miért? Szökni akarnak, mégis óv a falkája tagjától. Sosem fogok a fejébe látni… soha.
- Vezessétek el kettejüket! A rendbontót elkezdhetitek, a másikat én fogom megkorbácsolni! – harsogom túl a zajongó tömeget.
A ludusba vezetik a germánt. Megmentett… de szabályt szegett, bűnhődnie kell.
- Menjetek, elbánok vele egyedül – adom ki a parancsot az őröknek.
Nem akarom, hogy a húsát is lenyúzzák róla. Nem.
Leoldom Ethost az övemről, majd végigsimítok rajta. Kikötötték, mint egy kutyát. Ki van szolgáltatva a kényemnek, kedvemnek. Csak tőlem függ, az enyém, azt teszek vele, amit akarok. Uralkodok. A rabszolga a másik fölé kerekedik… állatok vagyunk.
Az első csapásokat szinte meg sem érzi. A vére lassan elborítja a hátát, a ludus pedig az ordításaitól visszhangzik.
Emlékszem, mikor magam is a helyében voltam. Mikor engem ostoroztak, engem akartak betörni. Sikerült. Behódoltam, talpnyaló lettem. Érzem, ahogy a torkom nádszálnyivá vékonyodik az undortól.
- Hiába próbáltok megszökni. Csak a halálba menekülhettek – rántom vissza Ethost.
Lihegve hajtja le a fejét, a vére vörösre festi a homokot. Hallgat, azt hiszi, nem tudom, mit érez. Azt hiszi, nem tudom, milyen, mikor a fájdalom lángnyelvekként nyaldossa végig a tagjait. Azt hiszi, nem tudom, milyen megalázó!
- Megóvtad a társad a haláltól. Ezért nem a többiek előtt büntettelek meg. A dominusznak sem szólok erről.
Lassan felemeli a fejét. A haja az izzadtságtól nedves homlokához tapad. Szánalmas látványt nyújt. Kutya… Levágom a karjait fogva tartó köteleket.
- Menj, fürödj meg, bűzlesz – fintorodok el.
Lihegve néz fel rám. Már megint az a tekintet…
- Takarodj! – sziszegem.
Nehézkesen emeli meg a tagjait, de lábra áll. Nem hagyja, hogy azt higgyem, gyenge. Pedig tudom, hogy az. Itt mindenki gyengévé lesz. Még a legerősebb lelkek is megtörnek, még inkább szomjazzák a szabadságot. Végül azonban belehalnak a szomjúságba. Az aréna homokja kortyolja fel a vérüket, a szabadság égetően kínzó képe pedig elhalványodik a szemük előtt. Egyszer én is meghalok. Talán maga a dominusz végeztet ki. Bathiatus kutyája vagyok, az ő keze által fogok elvérezni. Ő rángatja a láncom, ő adta meg értem azt a nevetségesen kis összeget, amit….
***
Az istenek nem túl kegyesek hozzánk. Jupiter a dühös arcát villogtatja felénk. A homok égetően sistereg az aranyló Napkorong forró ölelésétől. A férfiak izzadnak, a gyakorló fakardok hangos csattanásától visszhangzik a ludus. Elégedetten mustrálom a gyakorlatozó fiaimat. A pajzsok porfelhőt kavarnak, ahogy felfogják a méretes kardok jókora ütlegeit.
- Finomabban, Traianus! – üvöltök oda az egyiknek.
Rám villantja az égkék szemeit, majd aprót biccent. Fürdök az izzadtságban, a testem forróbb, mint a parázs felett perzselődő hús. Szomjazom a vizet, ám meg sem mozdulok, rendületlenül állom a kínzó napsugarak érintését. Mindjárt itt lesznek. Mindjárt ideérnek.
- Doctore! – lép hozzám egy őr.
A szemem sarkából rápillantok.
- Hozd! – vakkantom.
Látom, amint a szája széle fintorba rándul. Nem érdekel. Csak egy kutya.
A saruimat bámulom, ám ahogy felnézek, látom, amint szép sorba rendeződnek előttem az új rabszolgák. Megritkultak tegnap óta. El sem hiszem, hogy ennyi lázadót sikerült összevásárolnia a dominusznak.
A fiaim megállnak, mögém gyűlnek az éltető árnyékban. Akár a friss húst, úgy bámulják az újonnan érkezetteket. Ahogy jobban szemügyre veszem őket, felfedezek egy testvérpárt. Szakasztott olyan a magasabbik, mint az alacsonyabb. Velük még meggyűlhet a bajom.
- Alig az érkezésetek után… többen is szökni készültek. Miért? A szabadság okán?
A fiaim felnevetnek. Ők már megtanulták.
- Belesántul az elmém, ha csak arra gondolok, egy is akad köztetek, aki képes volna így elnyerni a szabadságát.
A tekintetem végigsiklatom rajtuk. Meg sem lepődök, ahogy a germánra nézek, és ott is ragadok. Elveszek a részleteiben.
- Kétféleképpen távozhattok innen. Élve és halva. Egy gladiátor számára nincs nagyobb dicsőség, mint egy bajnok kardja által elhullni.
Hangyányit összeszűkülnek a szemeim, ahogy lassan a combjaira pillantok. Kizárt, hogy vesztesként távozzon. Érzek benne valamit…
- Ha bajnokká lesztek, ha elnyeritek a nép rokonszenvét… megvásárolhatjátok a szabadságotok!
Felkapják a fejüket, vad sugdolózásba kezdenek. Csak egy nem beszél… a germán.
- Csendet! – lendítem meg az ostorom, és jókorát hasítok vele a levegőbe.
Tanulnak, a szavamra mindegyik hangja elnémul. Akár el is mosolyoghatnék… akár.
- Az örömötök hiábavaló. Egy hét múlva megmérettettek. Be kell bizonyítanotok, hogy hűek vagytok a gladiátor névre.
Riadt tekintetek sora villan a sorok közt.
- A dominusz kiválaszt számotokra egy bajnokot, akivel meg kell küzdenetek. Ha túlélitek, az arénában a helyetek. Ha elbuktok, meghaltok.
Szinte egy emberként hördülnek fel. Még a germán szemében és némi riadalmat látok. A szemei…
- Postumus! – kiáltok hátra.
Fiatal, nyúlánk fiú siet elő az árnyékból.
- Antonius? – kérdi.
Résnyire szűkülnek a szemeim, ahogy meghallom a szolganevem.
- Hozd a kardokat – sziszegem indulatosan.
A nyakát behúzva bólint, és szalad a pálya szélén ácsorgó, fonott kosárhoz. Lassan a homlokomhoz nyúlok, letörlöm róla az izzadtságot. Fáradt vagyok, nem alszom túl jól. Félek. Valami megmagyarázhatatlan tart rettegésben. Megérzés? Vagy csak a sorsom fekete függönye ereszkedik rám? Ezt érezném? Ó, istenek, mi történik velem??
- Talpra, gall! – hallok meg egy érdes hangot odábbról.
Az egyik ájultan hever a homokban.
- Vidd a medikushoz! – mutatok rá az ostorommal.
Révetegen bámulják, ahogy a férfit lassan odébb hurcolják a forró homokban.
- Párosával gyakorlunk! – szólok hátra a fiaimnak.
Elégedetten tápászkodnak fel, majd ragadnak kardot. Már kiszemelték a zsákmányukat… Akár a farkasok, rárontanak az újonnan érkezettekre. Vadállatok…
Odébb mennék, mikor a karom beleütközik valami forróba. Meglepetten kapom a fejem a jobb oldalam felé. Egy széles mellkas feszül előttem. A tekintetem felfelé vándorol, szinte belém nyilall a fájdalom, ahogy belenézek a germán szemeibe. Mintha tövestül tépnék ki a gerincem.
- Ha tanulni kell, a legjobbtól.
A hangja az agyamig hatol, az a kellemes morgás szinte simogatja a bőröm. Hirtelen megkívánom őt. A húsába marnék, miközben ő az enyémet tépi. Hörögnék, könyörögnék neki, hogy borítson be, lepjen el.
- Sokat képzelsz magadról.
Szaggass szét!
- Még nem akarok meghalni.
Harapj belém!
- Nem futhatsz a sorsod elől.
Kúrj meg, mint egy szajhát!
- Nem is akarok – mosolyodik el.
A torkom kiszárad, reszelős hang csúszik ki belőle. Túl fiatal a szívem, hogy parancsoljak neki. Nem fogok a vágyaimnak élni. Nem fogom elárulni az elveim. Fogadalmat tettem. Fogadalmat, hogy csak magamnak élek. Mindenkit gyűlölni fogok, többé nem fűz semmi kötelék bárkihez. Többé… nem…
- Hozd a kardot! – sziszegem.
A hátán még vöröslenek Ethos nyomai. A húsába mart, kitépte onnan a rostjait.
A markomba kapom az egyik fakard markolatát. Váratlanul sújt le rám, alig tudok odébb ugrani. Túl erős, esélyem sincs ellene. Csak a fürgeségemmel szerezhetek előnyt vele szemben. Ügyesen forgatja a kardot, képzett harcos. De nem elég!
- Ügyelj a lábadra! – rúgok a sípcsontjába, mire kissé összerogyik.
A kardommal a vállára sújtok.
- Sose engedd le a kardod!
Váratlanul az övemhez nyúl, majd szinte felkap a földről, és a forró homokba vág. Meglepetten pislogok rá, majd odébb gurulok, mikor a kardjával lesújt rám. Gyorsan a talpaimra ugrok, majd hátrálni kezdek. Hallom, ahogy a fakardok csattogása alábbhagy, mindenki minket figyel. A germán őrületes sebességgel hasítja a levegőt, ám nem ismeri még a gladiátorok harcmodorát, így ki tudok térni előle.
A csatánk hosszúra nyúlik, és mikor meglátom a dominuszt az erkélyre sétálni, egy pillanatra lankad a figyelmem. A germán kirúgja alólam a lábam, hatalmasat esek. A forró homok szinte lyukat éget a hátamba. Felszisszenek, majd viszonzásul ágyékon térdelem a férfit. Nyögve kap az öléhez, mire elkapom a tarkóját, és a földre kényszerítem. Teljes súlyommal rá kell nehezednem, hogy a földre kényszerítsem. Lihegve magasodok fölé, és támasztom a kezem a mellkasára. Megöl a forróság!
- Antonius! – kiált rám Bathiatus.
- Dominusz? – nézek fel rá.
- Küldd ide azt! – bök az állával a germánra.
Értetlenül pislogok csak az úrra, majd a germánra. Mit akar tőle?
- Igenis! – felelem, majd lemászok a férfiről.
A combjaimon még mindig érzem a bőre perzselését. Őrjítő!
Egy őr a germánhoz sétál, majd felrángatja a földről. Mire észbe kapok, már el is tűnt a küzdőtérről.
***
A Nap már nagyokat ásítva bukik a horizont alá. A harcosok fáradtan rogynak a földre.
- Mára végeztünk! – kiáltom el magam.
Az én lábaim sem bírják már soká. Aludnom kell, vagy beszippant engem is az alvilág mocsara.
Fáradtan vonszolom magam a cellám felé, mikor erős szorítást érzek a felkaromon. A hátam nagyot csattan a ludus külső falának. Riadtan pislogok előre, mikor egy árny eltakarja előlem a maradék napfényt is.
- Drága Antonius – hajol a képembe Nessus.
A félelem istentelen erővel áramlik szét a testemben. Kis híján beleremegek.
- Mit akarsz? – sziszegem.
- Téged, kedves Antonius – húzza végig az orrát az arcomon.
A lehelete bortól bűzlik. Már látom, a tartásán látszik, hogy részeg. Míg én a napon izzadok, addig ő a hűvösben vedel a dominusz lábánál.
- Eressz! – acsarkodok.
Öblösen felnevet, majd az undorító ujjait az oldalamba mélyeszti.
- Ó, istenek, még mocskosan is a farkamra húználak!
Az orrlyukaim kitágulnak, ahogy hatalmas adag levegő tódul be rajtuk. A karom a magasba emelem, majd jókorát lendítek rajta. Az arcától pár araszra állok csak meg a mozdulatban. Nem tehetem…
- Képes volnál megütni? – nevet fel. – Tudod, hogy azért elvesztheted a karod.., vagy a farkad.
Dühösen eltaszítom magamtól. Nevet, szórakozottan nevet.
- Tűnj el! – sziszegem a falnak préselődve.
- Megéri a gazda kegyeltjének lenni. Ha bebújsz mellém az éjjel, megtudod, milyen – simít fel a combomon, ahogy újra elém lép.
Hevesen dobogó szívvel tépem ki magam a mocskos karmai közül.
- Takarodj vissza a penészes vackodba, gyáva féreg, ez a férfiak helye!
- Úgyis az ágyamban végzed – morogja letörölhetetlen vigyorral a képén.
Még részegen is aljas a tekintete. Az alvilági istenek küldhették, hogy nyomorba taszítsa az élőket.
- Majd meglátjuk, ki hol végzi – rázom meg a fejem.
Felnevet, majd lassan tovatántorog. Alig áll a lábán.
Felsóhajtok, ahogy a hátam a hűvös falnak vetem. A mellkasom szaporán jár fel-alá. Az egyetlen evilági teremtmény, akitől tartok. Résen kell lennem, ki tudja, mikor húzza vissza villás nyelvét, és mélyeszti a méregfogait a húsomba.
Lassan a szűk folyosó vége felé tekintek, a lélegzetem is kihagy egy pillanatra. A germán áll ott, és bámul, mintha nem volnék evilági. Mi történik? Mit áll ott? Mit látott??
Csak azt érzékelem, hogy elindul felém, ám nem várom meg, amíg közelebb ér hozzám. Sarkon fordulok, és a cellám felé sietek. Beslisszolok az ajtón, majd bevágom magam mögött. Nem, nem akarom látni.
|
| Geneviev | 2013. 06. 18. 23:34:11 | #26208 |
Karakter: Gebhard
Megjegyzés: ~ Apcinak
Egy sas repül át az égen, nyugat felé halad, mintha csak mutatná nekünk az utat otthonunk felé. Előttünk a kis állatok ijedten bújnak el odúikba, ahogy meglátják a ragadozó árnyékát, de jobban kellene félniük lovaink patáitól, aminek hangja elvész a puha földben. Hajam vágtázás közben szabadon lobog utánam, és elégedetten vigyorgok össze társaimmal az elejtett vadak mennyiségét látván. Eredményes vadászat volt, ma este ünnepelünk!
Utunk haza vezet, kicsiny falunkba, ahol az asszonyok örömmel várnak minket. Egyrészt minket várnak haza ily boldogan, másrészt elejtett vadjainkat, hiszen végre nem kell a portyázó római légióktól tartani, végre nem kell éheznünk. Az elmúlt hetekben túl sok volt a római légiós, akik miatt nem mehettünk nagyobb vadászatra, ám most ez a fenyegetettség megszűnt, a napokban sehol nem láttuk a jellegzetes ruháikat.
Megállítom lovamat, és látom, hogy társaim is ugyanígy tesznek. Lepattanok hűséges hátasomról, és megsimogatom Tyr elégedett fejét. Most ő is jóllakott, látszik, hogy mennyivel nyugodtabb ő is, akár csak a falum lakói. Fejem oldalra fordítom, ahogy megpillantok egy pár lábat magam mellett, és atyám komoly pillantásával találom szemben magam. Ajjaj.
- Fiam – teszi vállamra kezét. Ha így kezdi, az sosem jelent jót, főleg, hogy egyre közeledik az a pillanat, amikor már nem húzhatom tovább házasságom. Nem akarok megházasodni, de apám már egyre erőszakosabban lép fel mindenféle lázongásom ellen. Lassan már tényleg nem tehetek mást… - Gebhard.
- Igen, atyám – hajtom meg fejemet, tiszteletem jeléül. Tisztelem, és szeretem atyámat, de azt az ifjú lányt, akit kinézett nekem, a hátam közepére sem kívánom.
- Jó hírem van számodra: Helga, az arád megérkezett. Most, hogy ilyen sikeres vadászaton voltatok, a légiósok portyázásainak befejeződését, és a menyegződet is megünnepelhetnénk – paskolja meg vállam. Térdeim összerezzennek, de nem apám ereje miatt, sokkal inkább borzalmas híre miatt.
- Apám – kezdenék bele szokásos ellenkezésembe, de félbe szakít.
- Most már elég! Gebhard, te kitűnő harcos vagy, és itt az ideje, hogy gondoskodj a törzsünk népességének utánpótlásáról! Én a te korodban már téged tanítottalak vadászni, most már rajtad a sor – mondja szigorúan.
Nem merek többet ellenkezni, hiába nem kedvelem az apám szerint oly csodálatos arámat. Még anyám is bevallotta többszöri kérdezgetés után, hogy nem tudja, hogy hogy lehet Helga a rokona, hiszen egyáltalán nem hasonlítanak, de a lány még a szüleire sem hasonlít. Egyszer láttam messziről. Mondjuk úgy, nem örültem neki, és nem csak annak, hogy a dereka még az enyémnél is vastagabb. Az lenne a legkisebb baj, de ahogy az ő törzsének női tagjaival bánt, mikor megpillantottam… félek, leendő gyermekeinkkel sem bánna jobban, pedig aztán én sem nevelkedtem túlzottan kényelmes körülmények között, még csodálatos anyám sem kényeztetett el. De amit Helga tett húgával… az még az irigység rút érzésén is túltesz – az már színtiszta gonoszság.
- Értettem, atyám. Elveszem Helgát, népünk érdekében, de akkor immár nem vagyok egy gyönge gyermek, akit bármikor kedved szerint leszidhatsz. Felnőtt férfi vagyok, viszonyulj így hozzám – mondom határozottan, és ott hagyom apámat. Nem menekülök többet kötelességem elől, de tudom, hogy sosem fogom még csak egy kicsit sem megszeretni leendő feleségemet, majdan születendő gyermekeim anyját. Sosem vágytam ilyen házasságra, de ez a kötelességem.
Társaimra, és népünk asszonyaira hagyom a zsákmányok megnyúzását és elkészítését, én inkább sátramba megyek, hogy lenyugodjak, de békére ott sem találok. Amíg én elvoltam itthonról, sátramat feldíszítették, mindenütt virágszirmok, csokrok és mindenféle cicomák találhatók. Hánynom kell.
Sarkon fordulok, és ahelyett, hogy belépnék küszöbömön, hű társammal a nyomomban, a közeli erdőbe sétálok. Utolsó egyedül töltött óráimat legalább úgy szeretném eltölteni, ahogyan én akarom, és nem úgy, hogy a falu lakói minden egyes apró megmozdulásukkal a közelgő esküvőmre emlékeztetnek. Rossz érzésem van, de hogy is ne lenne? Itt állok leendő életem kapujában, és ahelyett, hogy örömmel várnám házasságom, legszívesebben, ha nem ez volna a legelítélendőbb tett a világon, én magam vetnék véget a saját életemnek.
Így viszont, egy nagy sóhajjal fölállok eddigi helyemről, és egyik barátom segítségével fölveszem a tradicionális ünnepi öltözéket, egy csodaszép vaddisznó bundáját, és a szarvasbőr csizmát. Nem szeretem ezt a felesleges cicomát, de muszáj, ez a megszokott öltözék esküvőkkor.
Én érek először atyámhoz, majd ahogyan a dobok megszólalnak, népünk tagjai között Helga is feltűnik. Egyre rosszabb érzésem lesz, és már tudom, nem a házasság miatt: hirtelen egyre hangosodó patadobogás hallatszik, és a fém semmivel össze nem téveszthető éles hangja. Megtámadtak minket!
Ráadásul rómaiak, a galádok! Teljes páncélzatban, lóháton robognak felénk, népünk férfi tagjai alig bírnak fegyvereik után kapni. Hamarosan patakokban folyik a vér, én pedig éppen egy rám támadó katonát fegyverezek le és a saját kardjával döföm szíven.
- Ez a germán jó lesz! – kiáltja az egyik a többinek, mire pillanatokon belül körül vagyok véve katonákkal. Dühödten forgatom az eltulajdonított kardot, ami nem simul olyan jól a kezembe, akár a sajátom, de sokkal jobb a semminél. Védem magam, de túl sokan vannak, figyelmemet pedig pont elvonja az egyik kisgyermek borzalmas halála. Vadállatok!
Dühösen, vérben forgó szemekkel támadok neki a centurionak, ám egy, a tarkómra mért ütés megakadályoz ebben. Elvesztem az eszméletem, még mielőtt a közelébe érhetnék.
---*---*---*---
Egy ketrecben térek magamhoz, körülöttem számtalan más germán törzsből származó harcossal, de egyik sem ismerős. Kezeim hátra vannak kötözve, hogy ne tudjak mozdulni, ne tudjak menekülni. Vajon mi történt a népemmel? Mind megölték őket egytől-egyig, vagy sikerült valakinek megmenekülnie? Nem tudom, és nem látom lehetőségét annak, hogy valaha is megtudjam. Nem tudom, mit fognak tenni velem, csak azt, hogy soha többet nem fogok tudni visszatérni szeretett földemre. Akár rabszolgának, akár gladiátornak, vagy más alja dolognak adnak el, tudtommal csak a halállal szabadulhatok meg rabságomtól. Legalábbis a törzsünk férfijai mindig ezt mondták. Azok közül, akiket elhurcoltak tőlünk, senki sem tért vissza. Soha.
A kocsiban a férfiak mind beszélgetnek, elégedetlenkednek. Nem szólok közbe, így észre sem veszik, hogy magamhoz tértem. Jobb is így. Ahogy ők is, én is meg akarok szökni, azt akarom, hogy megbűnhődjenek a törzsem elleni tetteikért, mégsem korbáccsal akarom kezdeni az itt létemet. Meg kell tervezni a szökést, nem pedig hangoskodni, és elárulni fogvatartóinknak, hogy mit tervezünk. Ha akarnám, szét tudnám tépni kötelékem, de most semmi esélyem nem lenne. Bár nem látom, hogy itt lennének, a kocsiban, mégis, biztos vagyok benne, hogy gondoskodtak róla, hogy ne tudjunk megszökni, így inkább nem mutatom, hogy egy ilyen kis kötelecske nem tud megállítani engem. Még nem tudom, mit akarnak velünk csinálni, és ha rabszolgának akarnak eladni, hát ne tudják meg, hogy milyen erős vagyok, mert ha gladiátornak adnának el… akkor tényleg csak a halállal tudnék szabadulni.
Nem tudom, hogy csak órákig, napokig, esetleg hetekig utaztunk, de a kocsi végre lassulni kezd, a többiek pedig mozgolódni. Nem ismerem őket, nem is akarom megismerni őket, így mikor kérdezgettek sem válaszoltam. Hadd higgyék, hogy néma vagyok. Egy idő után már nem is beszéltek hozzám. Még jó.
Egy „hóóó!” után a lovak megállnak, a kocsi egy döccenés után egy helyben marad. A fa ajtók kinyílnak, egy római katona kivont karddal utasít minket.
- Mozgás! – kiáltja. Nem ismerős, és ahogyan a többi férfi mögött kilépek, a többi római sem ismerős, így lehetségesnek tartom, hogy amíg eszméletemet elvesztettem, a centurio másnak adományozott. Ez nem a rabszolgapiac – ez egy birtok. Ráadásul, ha jól veszem ki a két római szavaiból… Gladiátornak, vagy legalábbis valamiféle harcosnak adtak el minket, hogy szórakoztassuk az igen nagyon nem tisztelt Római Birodalom vérre éhes polgárait.
Mintha egy birodalomnyi Helgával kellene szembe szállnom.
Egy fiatal, alacsony fiú áll elénk, de a többiekkel ellentétben, akik lenézik ezt a kicsiny emberkét, én nem teszem: a szemei túlságosan hidegek, szenvtelenek és kegyetlenek ahhoz, hogy olyan gyenge legyen, mint amilyennek kinéz. A látszat nem minden, tudom jól, és nem szabad semmit sem első pillantásra megítélni. Az sosem vezet jóra.
- A nevetek – sziszegi a fiú dühödten, hangjában még sincs nyoma oly nagy mértékű haragnak.
- Minek akarod tudni, fiú? – kérdez vissza hetykén a sorban elől álló germán, akin látszik, hogy mennyire bízik a nagy testében, és nem veszi figyelembe az előtte álló római erejét. Érdekes, hogy az egyes törzsekben mennyivel másabb a neveltetés… nálunk az ellenséget először ki kell ismerni, és csak azután szabad bízni abban, hogy mi jobbak vagyunk nála, ez a germán viszont… Túlságosan elbízza magát, ami viszont sosem jó dolog.
- A neved… - sziszegi ismét. Úgy érzem, kihozta a béketűréséből, történni fog valami. A háttérben hallatszódó nevetés is ezt a gondolatomat támasztja alá.
- Milétosz vagyok, a gall. – Gall. Így már más. – És le fogom nyesni a fejed a helyéről – mondja a szószátyár férfi, aki az út során a szökni próbálók szószólója volt. Ezért nem akartam velük beszélni, hisz ha nem tudnak gondolkozni, nem is lehetnek a segítségemre. Feleslegesen meg nem fogok velük beszélni, majd úgyis rájönnek arra, hogy nem kellene mindenkit első pillantásra megítélni.
- Vagy úgy – bólint a római. Valami veszélyes villan meg szemében, de úgy tűnik, mintha egyik sem venné észre fenyegető tekintetét. Érdekes.
- Komolyan egy maga alá hugyozó, pelenkás gyermeknek kell engedelmeskednem?? - Hah. Ebben a gallban nincs semmi életösztön, ahogy a többiben sincs. Mind csak röhög, úgy gondolják, semmit nem tud ez a fiú. Pedig, ha jól vettem ki szavaikból, ő lesz a mi kiképzőnk, tehát jó sok küzdelmet túlélhetett már, hogy az újonc gladiátorok kiképzője lett belőle. Mert belőlünk gladiátort akarnak faragni, ha jól gondolom.
Szinte én sem veszem észre a pillanatot, mikor megsuhintja a kezében tartott korbácsot, csak a tompa puffanás az, amit végig tudtam követni tekintetemmel. Gyors, nagyon gyors. Az ostor csattanó hangja még sokáig cseng vissza fülemben, de nem tudja elnyomni a gall orrának roppanását, fájdalmas kiáltásának hátborzongatását. Ezért nem szabad lenézni a másikat. Ki tudja, hogy az ellenség mire képes, nézzen ki akárhogy is.
Ha nem római volna, az ellenségem, egyike azoknak, akik megölték népem tagjait, még csodálnám is erejéért. Így viszont csak tisztelni tudom – még az ellenség tagjainak is meg kell adni a tiszteletet, ha kiérdemelte, ő pedig kezdi elérni azt a szintet a szememben, hogy tiszteljem. Nem olyan, mint a légiósok, de nem is olyan, mint amilyen jellemekről népem tagjai beszámoltak. Meggondolt. Kegyetlen. Veszélyes.
Szép.
- Csak a neved érdekelt, gall – mondja könnyedén, és több pillantást nem is pocsékol rá. Őrök viszik hónaljánál fölnyalábolva, egy ismeretlen helyre. De persze, hogy is lehetne akármi is ismerős itt?
- Mi a neved? – lépeget végig a sor minden egyes tagja előtt, egészen addig, amíg ide nem ér hozzám. Pillantásom fogva tartja tekintetét, némán állom vizslató, határozott szemeinek tiszteletparancsoló komorságát, és szinte meg sem hallom felém intézett kérdését. Szinte.
Ismét megkérdezi, nem válaszolok. Válaszoljak neki? Nem kellene, talán jobb lenne, ha nem tudnák, hogy tudom a nyelvüket, vagy akár hogy tudok beszélni. A többi rab úgysem tudja, hogy tudok beszélni, nekik meg sem szólaltam. Kiérdemelte, hogy neki megszólaljak? Jobban, mint a velem együtt raboskodó férfiak. Válaszolok neki? Igen.
- Gebhard – válaszolom hátának. Fejét lassan, nagyon lassan felém fordítja, szemeiben viszont nem látok semmi érzelmet. Kihívás lesz kiismerni ezt a rómait. Amíg nem tudok megszökni, tudom is, mi lesz a szórakozásom!
- A társaitok megmutatják a lakhelyeiteket… becsüljétek, hogy tető lehet a fejetek felett. Áldjátok a dominuszt, hogy dicső halált halhattok majd… - Hát persze. Még, hogy egy rómait áldjak. Soha az életben, és a halálban sem.
A rabszolgaszállásra vezetnek minket, vagy ha úgy jobban tetszik, a gladiátorok szállására. Meglepődve nézek körül, teljesen más, mint amire számítottam. Egyetlen egy kicsiny szobát vártam, ahol mocsokban, együtt kell aludnunk, de ez más. Nem egy nagy cella, nem vagyunk bezárva egyetlen helyre, hanem több szoba van, és kettesével vagyunk beosztva egy-egy szobába. Az ajtókon zárak vannak, az ablakokon meg rácsok, hogy nehogy meg tudjunk szökni, viszont nem kifejezetten cellák. Mégis… aki a sártor szabadságához szokott, nem bírja a hófehér falak börtönét.
Alkonyodik. Szobánk ablakán éppen besüt a lenyugvó Nap narancssárgás fénye, élénk színeket festve hófehér falunkra. Fáradt vagyok, és nem érdekel, hogy mit gondol rólam rabtársam, hogy oda sem figyelek mondandójára. Nem érdekel, hogy mit mond, inkább lefekszem az ágynak nem igazán nevezhető alkalmatosságra, ami pár pokrócból áll, de legalább puha pokrócból. Kényelmes. Nem gondoltam volna, hogy a rabok, főleg a gladiátorok ilyet kapnak.
Fejem lehajtom a párnára, és hogy ne gondoljak szeretett törzsem elvesztésére, mély álomba merülök. Vajon hány napja már, hogy férj volnék, ha nem támadnak meg minket? Nem tudom… Talán jobb nem is tudni.
---*---*---*---
- Felkelni! – kiáltja egy erőteljes hang, mely bezeng a csukott ajtón át is. A kis római. Kipattannak szemeim, és egyből felülök, míg szobatársam még javában húzza a lóbőrt. Én amúgy sem vagyok jó alvó, ilyen környezetben még kevésbé, főleg, hogy nem szeretem, ha a közelemben valaki úgy horkol, akár egy varacskos disznó. Szobatársamnak úgy tűnik, ilyen gondjai nincsenek, úgy aludt, akár egy csecsemő, és úgy horkolt, amit még Helga is megirigyelhetett volna. De valószínűleg-halottról vagy jót, vagy semmit, ugyebár.
- Azt mondtam, felkelni! – Hangos csattanás, valószínűleg a már megismert korbács hangja csattan vissza a falakról. Fölpattanok, bár szinte nem látok semmit, hisz az a kevéske kis fény, melyet a csillagok szolgáltatnak, nem elég semmire. Szerencsére ruhában aludtam el, nem pedig meztelenül, ahogyan szoktam, így nem kell azzal bajlódnom, hogy fölvegyem ruhámat. Nyitom az ajtót, és már lépnék ki rajta, de még mielőtt tekintetem találkozhatna a kis rómaival, visszafordulok alvó társam mellé.
Becsukom a szemem, tudom, hogy nem jó ötlet egy ismeretlen, és borzasztóan ügyetlen férfit segíteni magam ellenében, de ő is rab. Őt is elhurcolták a családjától, és mintha állat lenne, eladták őt is jó pénzért – vagy ki tudja, mennyiért, ugyanúgy, akár engem. Nem akarok velük közösködni, de nem is fogom hagyni, hogy azért, mert nem képes fölébredni, a kis római őt is megbüntesse. Ez nem visszabeszélés, de ha valaki úgy akarja venni, akkor nagyon is engedetlenségnek lehet értelmezni tettét.
- Hé, ébredj! – rúgom meg az alvót. Nem a kedvességemről vagyok híres, ezután se arról legyek. Elég jó cselekedet, hogy nem hagyom itt, csak már mikor látom, hogy kinyílt szemein megcsillan a fény. Kimegyek a szobából, már jó sokan ott sorakoznak a kis római előtt, aki dühödt szemmel méreget mindenkit. A szobából egy artikulátlan hangot hallok, és már csak arra figyelek föl, hogy egy rettentően dühös szobatárs csörtet ki, és próbál ledönteni a lábamról. Óvatlan voltam, így egy kicsit megingok, de még így sem tud fogást találni rajtam, mert én nem engedem. Körülöttünk hangzavar, egy értelmes szót sem tudok kihámozni a különböző nyelvű, hangú, hangmagasságú beszédből, főleg, hogy közben támadóm is artikulátlanul hörög, nyálzuhatagot zúdítva arcomba. Hát ebbe meg mi ütött?
- Abbahagyni! – csattan kiképzőnk hangja, túlkiáltva a zajongást, de hiába hagynám én abba, akkor csak megverne ez a hegyi troll. Azt meg a büszkeségem nem viselné el, hogy ennyi miatt megverjenek engem. Nem. Nem fogom elengedni, hacsak nem hagy fel a támadásommal.
A kis római nem mond többet semmit, de a karomba maró éles fájdalom mutatja, hogy nem hagyott fel a szétválasztásunkkal.
- Azt mondtam, abbahagyni – szavai nem tűnnek dühösnek, de sziszegése akár a támadni kész viperáé. Némán nézek rá, és ahogyan célpontot vált a támadóm, úgy eresztem el kezét én is. Viszont mikor észreveszem, mily botorságra készül, karját megrántom, és kicsavarom.
Hirtelen, ösztönből cselekszem, és csak miután megtettem, azután jut időm csak elgondolkodni rajta: vajon rabtársam védelmében tettem, hogy ne ártson ezzel még jobban magának, vagy… vagy ami még rosszabb, a kis római miatt tettem. Nem. Az biztos, hogy nem.
- Engedd el – utasít a római hidegen, mélyen a szemembe nézve. Feszülten bólintok, és elengedem rabtársam hátrafeszített karját, aki zihálva térdepel a földön. Miért támadt rám? Miért néz ki úgy, mintha… mintha… mintha egy rossz szellem szállta volna meg? Láttam már ilyet. Mikor kicsi voltam, a legjobb harcosunk egyszer csak minden átmenet nélkül esztelen öldöklésbe kezdett, és mikor a csatatérről hazatért, nem hogy lenyugodott volna, és csatlakozott volna a többi férfihoz az ivászatra, hazament, és másnapra asszonyát meggyalázva, és meggyilkolva találták hitvesi ágyukban. A harcost soha többé nem látta senki.
Lendül a római karja, és a korbács hangos csattanással találkozik a meztelen háttal. Éles kiáltás – nem jó fájdalomtűrés – rossz harcos. Egy harcosnak jól kell bírnia a fájdalmat, nem kiálthat, csak ha már elviselhetetlen a fájdalom. Egyetlen korbácsütés? Bőven nem fájdalmas.
- Nem tűröm az engedetlenséget, sem pedig a rendbontást – morogja a kis római, de úgy veszem észre, mindenki tisztán hallja őt. Nem is lehetne nem hallani, hiszen mikor nem kiabál, még akkor is feltűnő, annak ellenére, hogy milyen kis fiatal, kicsiny, vékonyka. De ez csak a látszat. Erősebb, jóval erősebb, mint amilyennek kinéz, nem is tudom, miért állítottam meg a másik rabot. Így lehet, az én büntetésem is súlyosabb lesz, mert nem vagyok naiv. Lehet, hogy a szálló helyiségünk meglepő, de a velünk való bánásmód nem lesz jobb, mint amiket meséltek az öregjeink.
- Vezessétek el kettejüket! A rendbontót elkezdhetitek, a másikat én fogom megkorbácsolni – utasítja a mögötte álló, már kiképzett gladiátorokat, akik szenvtelenül lefognak mindkettőnket, bár én nem is akarnék ellenkezni velük jelenleg, és végigvezetnek a folyosón, és kivezetnek minket a friss, éjszakai levegőre. A mellettem lépdelőknek könnyű dolguk van, én nem próbálok szabadulni, nyugodtan sétálok általuk közrefogva, míg a másikaknak már nincs ilyen szerencséjük. Valamiért úgy hiszi, képes ilyen állapotban megszökni, de én tudom jól, hogy nem. Így képtelenség megszökni: ahhoz tiszta fej, jó helyismeret, és pontos terv kell. Nem pedig dühroham.
Egy homokos részbe löknek bele, hassal az apró barna szemcséknek, és miután lerángatják rólam felsőmet, gyorsan megkötözik kezemet. Egyedül vagyok itt, a másik rabot nem tudom, merre vitték. Fölállni nem engednek, de érzem, hogy hamarosan már nem is lesz kedvem, se energiám még csak fölállni sem, nem hogy sétálni. Tudom jól, hisz a korbácsolás eléggé fájdalmas művelet, nem egyszer volt már részem benne.
- Menjetek, elbánok ezzel egyedül – érkezik meg a kis római puha, halk léptekkel. Fejemet próbálom hátrafordítani, de így sem tudok kivenni semmit a félhomályban, így inkább visszafordítom tekintetem az egyhangú homokbuckákra. Hallom, ahogyan a két őröm elsétál szótlanul, ugyanúgy, ahogyan a ruha, majd a korbács suhogást is meghallom.
Kezdődik.
Az első ütés, mint mondtam, még nem fájdalmas, messze van még attól. Az eleje sem annyira fájdalmas, hiszen nem egy helyre megy csak a csapás, és már eléggé hozzá vagyok szokva, de mikor már az ötször tízedik környékén tart, már nem bírom ki, és kiszakad mellkasomból egy fájdalmas kiáltás. Gyenge vagyok. Nem mutathatom ki fájdalmamat, többet nem. Tovább kellene bírnom némán, és még annál is tovább. Nem hagyhatom, hogy egy gyenge kis lánykának nézzen kiáltásaim miatt. Azt… nem akarom. Ezzel az elhatározással keményítem meg testemet és lelkemet, mikor a következő csapás is eléri hátamat, és bárhogy is kikívánkozik, nem kiáltok föl.
Rendben van. Innen már bírni fogom, ahogyan a korbács bőr rostjai, mint apró fém szilánkok, belevájják karmaikat vérző, megtépázott hátamba. Nem lehetek gyenge!
|
| Luka Crosszeria | 2013. 05. 18. 22:26:41 | #25839 |
Karakter: Antonius
Vér és homok. Mostanság annyit látni belőle. Nem is tudom, mi üdítene fel leginkább. Talán egy kádnyi tej, de lehet még az sem. A gazdánk portyázni indult. Erős rabszolgákat keres a következő játékokra. Gladiátorharc, mi olyan szórakoztató bennük? Fogadok, ha az arénában kellene küzdeniük, elfogyna az élveteg mosolyuk az arcukról.
- Antonius! – lép hozzám Agros.
Szép férfi, kidolgozott test, tökéletes váz. A combjain feszül a bőr, kis híján szétreped az izmai miatt. Bevallom, számtalanszor eljátszottam már a gondolattal, hogy…
- Mit akarsz? – meredek magam elé.
- Nessus azt mondja, a dominusz hamarosan hazatér.
Nessus, az az átkos minden lében kanál. Szívesen felkötném az ujjánál fogva egy fára. Hadd üvöltsön, hadd tudja meg, mi a szenvedés. A főintézők mindig is nagyszájú, önző ripacsok voltak. Dorombolnak, akár a macskák, ha az úr lába körül ténferegnek… vagy éppen közöttük. Úgy tudom, az úrnő sokszor fogadja a hálótermében. Volt már, hogy maga az úr is kielégítette magát vele. Undorom a testiségtől…
Mit sem törődve Agrosszal, letépem magam a kőhalomról, amin trónoltam, és elindulok a belső udvar felé. Csak nekem van kijárásom a kiképzőhelyről. Meg persze suttyomban a többi szerető is kisétálhat innen… de én erről semmit sem tudok, és így van rendjén.
- Antonius! – libben elém hirtelen egy fiatal, szőke hajú férfiú.
Nessus… a józan lelkek rémálma… Bár nyílna meg a föld, és nyelné magába ezt az istenkáromló, agyafúrt hárpiát. Akár egy nő… nem is tartom többre náluk.
- Drága barátom, mostanság alig látom a csinos képed – simít végig a mellkasomon.
A bőröm égni kezd az érintése nyomán, a torkom összeszorul az undortól.
- Szükséged lesz még az ujjaidra – préselem ki az ajkaim közül.
- Hm, valóban – simít fel az ajkaimra.
- Akkor ne akard, hogy eltörjem mind – sziszegem.
Nevetve ugrik hátra, mintha csak egy kígyó volnék, ami felé mart. A testem azonban túl rövid, hogy belévájjam a méregfogaim. Sajnos, amíg ez az áspis e falak közt mozog, sosem lesz nyugodalmam. Mindig ott motoszkál a fejemben a félsz gondolata. Mi van, ha megöl? Fondorlattal, nyíltan sosem bántana. Tőrbe csal, a mélybe ránt.
- Csillapodj, derék Antonius! Hisz nemes feladat súlyát teszik a válladra!
Már megint… fiatalok, öregek sorsának szemlélője leszek. Látni fogom, ahogy izzadnak, ahogy véreznek, ahogy meghalnak.
- A dominusz hamarosan ideér. Jut eszembe… legyen hozzá pár kedves szavad.
- Nem én élek hízelgésből – vetem oda.
Hangosan felkacag. Érzem a kellemetlen bizsergést a markomban. A torkát akarja…
- Antonius!
Az erkély felé kapom a fejem. A domina lenge öltözetben támaszkodik a faragott kőkorlátra. Fehér kebleit szinte kiokádja magából a ruhája.
- Menj, köszöntsd az uram, és vidd a helyükre a szolgákat!
- Igen is, úrnőm – hajolok meg, mire halovány mosoly kúszik a szája szélére.
Elhagyom a belső udvart, és a villa elé lépdelek. A távolból egy fekete szekér körvonalai látszódnak. Jönnek, érzem a húsuk szagát. Nevelni, idomítani fogom őket, mint a kutyákat. Végre használhatom Ethost, megmutathatjuk, hogy nem csak az istenek sújthatnak le.
- Mozgás!
Ideértek. Sorban másznak elő a szekér rejtekéből a férfiak. Akad köztük magas, alacsony, de mind izmos, harcos férfiú. Szépek, gyönyörű példányok. Izmoktól dagadnak, elszántság csillog a szemükben. Majd megtörnek…
- Antonius!
- Dominusz? – hajolok meg.
- Viseld gondját ezeknek a kutyáknak. A hét végére szeretném látni, mit tudnak.
- Úgy lesz, uram – bólintok.
- És Antonius! Ne feledd, a nagy játékokra készülünk. Ovidius halála óta egy rátermett férfi sem akadt! Nem kívánok több pénzt beleölni ebbe!
- Értem, uram.
- Nem szívelem a veszteséget – sóhajt színpadiasan.
Szenvtelenül bólintok, majd a férfiak elé lépek. Rám vetik a tekintetüket, egyesek fintorognak, mások kajánul vigyorognak. Látom, hogy méregetnek, maguk alá képzelnek, ahogy fojtogatnak, ütlegelnek. Lenéznek, pedig azt sem tudják, mire vagyok képes. Ostoba, puritán népek…
A mostani növendékeim mind karba tett kezekkel sorakoznak a hátam mögött. Szigorú arccal méregetem a jövevényeket. Egy szemet szúr… a szemei, az ábrázata. Sziklaszilárd, eltökélten néz. Nem méreget, inkább próbál a vesémbe látni. Kicsit el is időzik rajt a tekintetem, ezért fortyogva rántom el a fejem.
- A nevetek – sziszegem, és a sorban legelöl állóra nézek.
- Minek akarod tudni, fiú? – vigyorog rám a férfi.
A fiaim felnevetnek mögöttem. Érzik, hogy nagyszerű műsorban lesz részük.
- A neved…
- Milétosz vagyok, a gall. És le fogom nyesni a fejed a helyéről.
- Vagy úgy – bólintok.
Lassan végigsimítok Ethos markolatán. Hamarosan a vérében fogsz fürdeni, kedvesem.
- Komolyan egy maga alá hugyozó, pelenkás gyermeknek kell engedelmeskednem??
Mind felröhögnek, kivétel egyet. Ő nem, csak bámul rám némán.
Hirtelen Ethosra markolok, majd meglendítem a karom. Az ostor hangos csattanással tekeredik az újonc nyaka köré. Jókorát rántok rajt, mire a porba hull. Döbbenten fordul a hátára, ám nem hagyok neki levegőt sem venni. Hatalmasat rúgok az arcába. Hallom, ahogy az orra ripityára törik, fájdalmas üvöltéssel tapasztja kérges kezeit az arcára.
- Csak a neved érdekelt, gall – jelentem ki könnyedén.
Az őrök felnyalábolják a férfit, majd a gyakorlóból nyíló cellák egyikébe vonszolják. Majd fény és élelem híján megtanulja, hol a helye.
- Mi a neved? – lépek a következőhöz.
- Agragosz – feleli remegve.
Bólintok, majd a következőhöz lépek, azután a mellette állóhoz… végül pedig az acélos tekintetűhöz. Még mindig úgy néz rám, mintha fordított helyzetben lennénk. Kissé kiszárad a torkom, nem értem, miért ilyen…
- Mi a neved?
Nem felel, csak bámul rám. Ki akar hozni a sodromból…
- Mi a neved?
Mélységes csend. Halkan ciccentek, majd hátat fordítok neki. Majd a fiaim kiverik belőle… Feltekerem az ostorom, és a derékszíjamra fűzök, miközben a cellám felé igyekszem. Gondolkodnom kell.
- Gebhard.
Megtorpanok. Lassan hátranézek a vállam felett… sziklába ütközök. Hát mégis van neved…
- A társaitok megmutatják a lakhelyeiteket… becsüljétek, hogy tető lehet a fejetek felett. Áldjátok a dominuszt, hogy dicső halált halhattok majd…
Az istenek óvjanak meg benneteket a ma éjszakától…
|
|
