Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Nem is tudom igazán, mi az, amit vártam volna ettõl a kézfogástól. Elképzeléseim természetesen voltak, megfordult a fejemben hogy ez végre egy áttörés lesz, hogy ebbõl megértjük egymást, de a reakció amit kapok tõle, egyszerre tölt el csalódottsággal és zavar össze. Amikor elrántja a kezét és kezd minden félérõl beszélni – mert felére már nem is emlékszem – elsõre az jut eszembe, tudja mit szeretnék, és õ ezt nem akarja, de amikor ezért kapásból bocsánatot kérnék, még azt sem engedi. Kész elmebaj. Nem, nem õ, inkább az egész szituáció. Mégis mit képzeltem? Sejthetem volna, hogy nem nekem való a lassú és tartós hódítás, de csak így érhetnék el olyan társaságot, ami nem alkalmi.

Valahogy sikerül olyan mederbe terelni az egész beszélgetés dolgot, hogy ne kerüljön szóba az egész viszont… Nem tehetek róla, ezek után már nem tudok annyira lelkes vagy magabiztos lenni, mint a nap elején. Végig azon pörög inkább a fejem, hogy hogyan is kellene értelmeznem a reagálását az egészre.
Próbálok úgy tenni mintha mi sem történt volna, de bármit is mondunk ezek után a másiknak, érezhetõ, hogy lehetetlen a jobb hangulat visszahozása. Viszont egész nap sõt egész este nem tudok rájönni, hogy mire vélem az egészet, ennek ellenére örülök annak, hogy vele töltöttem a napot.

Az elköszönés is elég jellegtelenre sikerül, próbálok az elején bevetett kedves és sármos lenni, már amennyire ez sikerül, otthon viszont a halak kis megetetése után egész komoran és csendben öltözöm le tovább pörgetve az agyam az egészen. Esküszöm az iskola óta nem gondolkodtam ennyit. Talán mert az is nagyon rég volt, hogy nagyon szerettem volna valami tartósabbat, mint egy kaland vagy egy „mindegy mi lesz” nevû ismerkedést.

Kivételesen nem foglalkozom a renddel, ahogy beljebb haladok a lakásban, úgy repül le egy-egy ruhadarab, hol a földön, hol pedig valami bútoron köt ki egészen a zuhanyig. Jobb lett volna, ha minden a szennyesben köt ki, de ahhoz most nem volt kedvem. Egy ideig úgyse lesz szükségem ezekre a ruhákra, mert ha jól vettem ki, úgy nincs hozzám kedve Jacobnak, s ez a vélt visszautasítás legalább a hónap végéig elvette a kedvem bármitõl.

Vajon korai volt? Vagy túl provokatív lettem volna? Többhöz vagyok szokva ezért lehet nekem semmiség vagy fel sem tûnik az, ami neki már sok. De egy puszta kézfogás, amit úgy próbált beállítani, mintha õ vétett volna valamit még rosszabb. Próbálom összerakni a fejemben a képet, de nem tudok egy verziónál kikötni. Az elsõ, ez a Rick, akit már nem elõször említ meg véletlenül vagy csak majdnem, igaz ebbõl egy én voltam, de csak mert azt hittem a kisállata miatt aggódik, viszont nyilván nem így van. Valamint, azt is sugallta a tegnapi megjegyzése hogy neki is azért vannak kisállatai, mert magányos, egyedül él. akkor viszont ki lehet ez a Rick? Mivel mindig elcsuklott a hangja vagy elkomorodott úgy érzem egy számára nagyon fontos személy aki… vagy elhagyta, vagy meghalt. Ha a második akkor talán még nem áll készen semmi újra, netán egy ideig még tiszteletben akarja tartani a szeretetét? Nekem ez már túl romantikus dolog, de megértem hogy mások tele vannak ilyen érzésekkel. Ha viszont hihetem ezt, mert nagyon ebbe az irányba hajaz a történet, akkor a másik feltételezésem érvényét veszi, miszerint nem meleg, csak félreérthetõ a stílusa amit én meg rosszul értelmeztem.
Bár lehetséges még ez a verzió is és ezért nem vetem el, hisz nem lehetetlen, hogy tényleg csak egy új barátságos ismerõst lát/látott bennem akivel humán magányát szeretné enyhíteni, mert a többi barátja messze, a családja meg nem ugyan az. Hahh… nem könnyû, de nem adhatom fel. Be kell látnom, hogy semmi nem egyszerû az életben, s a könnyû dolgoknak is megvan a varázsa, de nem méltó sok mindenre.

A zuhany alatt hosszabban borzolom a rövid hajam, mint kellene, s mire feleszmélek hogy túl régóta vagyok már a víz alatt az ujjaim vége aszalt valamihez hasonlítanak inkább. Jobb lesz, ha lefekszem, igaz csak délutánra megyek be a mûszakváltásra, de nem árt kipihenni magam bõven a strapahetek elõtt.

Az egyedül élés egyetlen elõnye, hogy senki mással nem kell törõdnöm, kiléphetek a zuhanyból egy szál semmiben és csak a fejem dörgölve át egy kis törülközõvel, visszaslattyogok a konyhába valami kajáért lefekvés elõttre, de ahogy ádámkosztümben sétálok el az akvárium elõtt, enyhén fura érzésem támad. Nem csoda, hisz rajtam kívül más élõlény ebben a házban csak a pókok, bogarak meg atkák voltak maximum, ez viszont már más. Nem hittem volna, hogy zavarni fog eleinte, de egy pillanatra úgy érzem el kell takarnom magam,de ahogy rájövök, hogy hülyeség ez tõlem, csak fáradt vigyorral tovább haladok a konyha felé. A délután óta talán most mosolyogtam elõször picit õszintébben.

~*~

Igaz már alszom egy ideje, de az ébresztõre felkelek a telefonon. Érzékeny vagyok ezekre, hisz fontos, hogy éberen pihenjek munka közben is. Jobban mondva ez nem ébresztõ, ahogy eszmélek felfogom, ez üzenet értesítõ, ami meglepõ ilyenkor, s megdörzsölve a szemem meglepetten realizálom ki is a küldõ, rögtön meg is nyitom egész izgatottan az üzenetet.

Sajnálom a mait, kérlek ne haragudj. Nem szerettelek volna megbántani, csak... csak nem voltam biztos a dolgomban. Nem találkozhatnánk valamikor? J.

Nem tehetek róla, kómásan ismét kicirul kissé az arcom, hisz nem reméltem a nap utolsó perceiben ilyen csodát. Az sem csoda ezek után, ha nem tudok könnyen visszaaludni… gondolom én, de egy válaszra elõtte még futja erõmbõl, igaz lassabban, mint szerettem volna.

Minden rendben van, nem kell aggódnod. Megértem. Vége a szabadságomnak, szóval legközelebb két hét múlva péntek? D.

Most sajnálom igazán, hogy az egyik legsûrûbb idõszak jön az egész éves beosztásomban, mert ez olyan dolog amit szeretnék minél hamarabb tisztázni, de lehetetlen. Igaz van idõm – fogjuk rá – kitalálni, mit és hogyan is mondhatnám el neki úgy, hogy azt sem tudom õ mi szeretne mondani, ráadásul úgy, hogy ne vegye sértésnek, ne értsen félre, és rendezõdhessen mindent.

Már nem várok csodát, vagy arra, hogy az elképzeléseim szerint történjen minden, mert itt valahogy lehetetlen. Rövid távon volt, hogy bejött de ez nekem szokatlan és bár izgalmas, tele van kínos pillanatokkal, ami hiába tanulságos, jobban örülnék pozitívabb tapasztalatoknak, mint ennek. Ismét csak az iskolás korszakommal tudok elõrukkolni fejben, hisz ott voltam utoljára kissé elveszett és önbizalom hiányos. Elszoktam én ezektõl az érzésektõl, csodálná bárki is?

A gondolataim ellenére sikerül hamar visszaaludnom, hogy következõ re már tényleg az ébresztõ keltsen, igaz ez nem a telefon, ez már az idõzített mini rádió ricsaja, „zenéje”, és az éles napfény. Ennyit a pihirõl, irány a munka.

~*~

Bár nem ártott volna kivárnom azt a két hetet… azt hiszem, valahogy mégsem tudom megállni, hogy ne írjak neki üzenetet. Direkt úgy idõzítettem, hogy biztosan ne zavarjam fel, ezért délutáni idõszakban amikor épp én is ébren voltam és nem csináltunk a srácokkal semmit, plusz munka sem volt, nem mondom, nem volt egyszerû ilyen idõszakot találni, de hétvégére mégiscsak összejött.

Van aki kihasználta a pár órás szabit és a családjával futott össze, van aki ugye a párjával ruccant ki ebédelni, én meg itt maradtam a többi sráccal és van aki alszik én pedig a telefonomat bûvölöm. Ugyan mi értelmeset is írhatnék? Még van egy hét a munkából és telefonon keresztül nem lehet megbeszélni azt, amit. Végül csak rászánom magam, s mintha csak azért írnék neki hogy ne felejtsen el, elég üres az üzenet, de úgy érzem mégis tettem valamit.

„Szia. Remélem nem zavarok. Jól haladsz a munkáid pótlásával? Nálunk épp üresjárat van és unatkozom, de nem vagyok álmos. Ritka alkalom, de ez csak jó. Állatkák is megvannak? D.”

Elég szerencsétlennek érzem magam, ilyen béna üzenetet írni, de jobb nem jutott az eszembe, ez van. Szerencsétlensége ellenére elküldöm mégis, vesztenivalóm nincs már úgy érzem, azaz nem sok, ezzel meg nagy hülyeséget csak nem írtam. Ami viszont meglepõ, hogy lassan jön a válasz, legalábbis számomra a húsz perc sok idõ, s majdnem be is szunnyadok a benti ágyon lazsálva, de mint az infúzióval adagolt kávé, úgy dob fel az üzenetértesítõ hangja.

„Szia, sosem zavarsz, pláne üzenettel. Kicsit elakadtam a munkában, de már majdnem kész minden amit szerettem volna. Semy és Ruby élnek még bár ma összeverekedtek kicsit jobban, mint máskor. Nem gyakran van pihenõtök mi? De legalább nem kell mást kimentened a tûzbõl, ez tényleg jó. J.”

Megmosolyogtató itt is a mesélése, fõleg, mert a hangját melléképzelem. Nem azt a visszafogottat mint a legutóbbi találkozás végén, hanem mint az elején amikor aranyos és lelkes. Máris jobb a közérzetem, pedig a fele csak a képzeletem része. Az utolsó mondaton pedig végképp vigyorognom kell. Ha most olyan helyzetben lennénk, mint amit a kézfogás után képzeltem, akár vehetném féltékeny megmozdulásnak is, de hiába tudom, hogy errõl szó sincs, mulatságos belegondolni.

„Ej, de rosszcsontok, mint a rossz gyerekek. Még nem is kérdeztem milyen idõsek. Azért te se hajtsd túl magad, biztos megértik a megrendelõk a balesetedet. Valóban ritka, hogy valakit úgy kell kimentenem, mint téged, egyszerre csinálom szívesen is meg nem is, mert nem szeretem, ha valaki bajban van. Azért vigyázz magadra, bár szívesen megmentelek bármikor, ennyire nem kel félteni az unalomtól ;) D.”

Nem hagyhattam ki ezt a végérõl, mert hát… egy hét elég volt arra, pláne az üzenete után, hogy kicsit megint reménykedjek, s a cél is ez volt az üzenetküldéssel hogy kicsit haladhassak is meg nem is vele valamilyen irányba, s ha nem beszélünk picit sem, úgy nem oldható meg semmi. Viszont a választ már nem várhatom meg, sajnós megszólal a riasztó csengõje, és kapásból pattannunk kell. egy gyors üzenetre még futja.

„riasztottak, most mennem kell”

Csak hogy tudja, nem azért nem fogok válaszolni, mert nem akarok, el is dobhatom a telefont vissza az ágyra, és iramodok a kikészített ruhákhoz, hogy felkapjam amit kell. Most áradás-gond van ezért az ehhez való felszerelést kapom fel, egy fél perc múlva már a kocsiban ülök a többiekkel.

~*~

Késõn értünk vissza, de a telefonomon semmi üzenet nem várt. Pedig reméltem, hogy valami meglepetéssel kecsegtet a készülék, de lehet Jacob a gyors üzenetemre azt hitte zavarna, ha válaszolna és ezért nem írt. Az viszont már késõbb azaz egész héten nem tûnik fel, hogy nem írt azóta semmit vissza, mert eléggé hajtós volt a hét ahhoz, hogy összemosódjanak a napok. Viszont minden pénzt megér a csütörtök éjjel, amikor tisztán csapódhatok bele az ágyba akár egy tönk, s keserves morgások közepette kelek fel megint, mert természetesen mindezek után érzem azt, mosdóba kéne menni mielõtt álmomban az ágyban végzem el a dolgom, s ha már ott vagyok, megetetem a halakat is, sõt iszok is valamit. Hajnal egyre már olyan álmosan túrom magam vissza az ágyba, hogy úgy alszom el, mint akit fejbe vertek.

Még szerencse, hogy már jóval elõre, mikor még eszembe volt, állítottam be a telefonon vész-ébresztõt, ami kései idõ ugyan, de jobb, mintha teljesen elaludnék, s pénteken tízkor ébreszt arra, hogy ne csak felkelni kéne de kissé összedobni a lakást, mert Jacob ma át fog jönni. Ilyenkor kifizetõdik, hogy jó a biológiai ébresztõkém, hisz a szakma része ez is, öt perc és már kávéval, reggelivel indítom a napot, még tíz perc és elkezdem összepakolni azt amit munka elõtt és után szertedobáltam a lakásban, s még egy mosást is van idõm elindítani.

Az emlékezetemre kell viszont most hagyatkoznom, hisz nem emlékszem pontosan – azaz lehet a telefonban visszanézhetném – miben is állapodtunk meg, de tartom magam ahhoz, hogy õ fog átjönni pénteken egy után. Semmiképp nem hívom fel, hisz így sem tudom miket gondolhat rólam, de ha még zargatném is, egy türelmetlen õrültnek hihet, ami szerintem közel sem vagyok. Türelem Deshawn, eddig is minden ment, mindig átjött, létezõ telefonszámot adott meg, mi több maga írt az „incidens” után, hogy szeretné megbeszélni, mégis miért kellene attól tartanom, hogy nem jön el?

Délután negyed kettõre viszont ennek ellenére hezitálok és szemezek a telefonnal, s még egy kis idõ után már az ajtómhoz megyek csak hogy kilesek mintha a postaládát akarnám megnézni, de amint „feltépem” az ajtót ott áll a küszöbön, nagy szemekkel és meglepetten néz fel a szemembe, de aztán megint rögtön lejjebb csúszik a tekintete és bátortalanul, de számomra édes zavartan int egyet.

- Öhm… helló.

Nem tehetek róla megmosolygom, pedig nem szeretném kinevetni.

- Mióta állsz itt? – ki is szélesedik ráadásul a mosolyom, hogy így látom, és még nagyobb ráadás, hogy az egyik olyan pólót vette fel most, amit velem együtt vásárolt. Mintha csak egy bókot kapnék vizuálisan, felemelõ érzés.

- Én, izé, áh, csak most jöttem, siettem, igaz nem futottam… annyira, de nem akartam lihegve becsengetni, meg borzosan. - látszik rajta, hogy elég zavarban van megint, nem tudom lenyugtatni vagyis… ahogy tudnám, úgy nem lehet, ezért csak igyekszem más egyéb dolgokkal ezt elérni. Viszont a mondat után elõre biccenti kicsit a fejét, mintha a frufruja mögé tudna rejtõzni – Már láttál az ablakból igaz? – mint aki lebukott úgy dünnyögi el, s ha nem lenne számára kellemetlen most elengednék egy kis nevetést, de igyekszem visszafogni, sõt azzal még jobban sikerül, hogy én is enyhe zavart öltök magamra, mert tényleg türelmetlenül vártam, igaz nem ennyire.

- Oh, dehogy csak… a postámat akartam megnézni – szerencsére elég elnéznem a feje felett kényelmesen, hogy lássam tegnap óta semmi, vagyis a kis zászlócska fekszik még a postaládám oldalán, ezért vissza sem kell mennem. – Gyere be, már vártalak. – invitálom is be, mert bár talán nem egyeztünk meg abban, hogy itt maradunk-e vagy megyünk valahova, de úgy vélem ha személyes téma jön, mégis komfortosabb egy nem közterület, hanem ahol tudni, hogy nem hallhat minket senki más. Maximum a halak, de az nem számít.

Bezárom az ajtót, de csak kilincsre, hogy ne érezze ezt sem fenyegetésnek, a nappaliban pedig körbemutatok. Járt már itt, annyira nem idegen neki sem a helyiség.

- Ülj le, ahova tetszik. Nekem még kell egy kis kávé, te kérsz valamit? Teát is tudok már csinálni, de van vizem, vagy üdítõ is.

- Kávé jó lesz, de csak gyengén. – csak biccentek rá, hogy értettem, így még kevesebb idõ szerencsére mert a kávé lefõtt már, csak két szép, és egyforma csészében kell kivinnem, mellé egy üvegcse tejszínt, hogy hígítsa úgy, ahogy neki tetszik, s csendben zajlik ez a pár perc. Na igen, nem egyszerû elkezdeni egy komolyabb beszélgetést, még akkor sem, ha nagyjából mind a ketten tudjátok, hogy mirõl van szó. Sõt, ilyenkor talán még nehezebb. Talán jobb lesz, ha valami egyszerûvel kezdem, és ha belejött az egyszerû beszélgetésbe, lehet magától is nekikezd majd, mert a ráérzésem azt súgja, elõbb õt kellene hallanom, minthogy én fejtsem ki alaptalan gondolataim.

- A héten sikerült utolérni magad a munkában? Biztos rengeteget dolgoztál érte, azért nem pár óra igazi és pontos terveket újraalkotni. - Így kevesebb az esélye, hogy úgy magyarázzak valamit, amit lehet félreértettem és könnyebb igazodni ahhoz, ami az igazság.

Épp egy templomtetõ rajzán dolgozom, mikor csörögni kezd a telefonom. Oda sem pillantva tapogatom ki, veszem föl, és kihangosítom, hogy közben tudjak dolgozni. Mindig ezt szoktam csinálni, nem szeretek kiesni a ritmusból, most pedig nem is szabad. Minden kész tervem megsemmisült a tûzben, így nagyok az elmaradásaim. Alvásra és evésre is már csak akkor szánhatok már idõt, ha nagyon muszáj. Szerencsére majdnem mindenre emlékszem, így számításaim szerint akár két hét alatt be tudom hozni az idõmet, és a határidõk nagy részébõl sem fogok kicsúszni.

- Halló, itt Jacob Shelley - mondom, miközben az egyik gerendát próbálom elhelyezni. Valami nem lesz itt jó. Ha így marad, akkor...

- Szia Jacob. Deshawn vagyok. Örülök, hogy ez a számod él - kiesik kezembõl a ceruza, és úgy nézek a telefonra, mintha az amerikai elnök személyesen tárcsázta volna a számomat. Deshawn? Komolyan felhívott azok után amilyen bénán viselkedtem ma? Pedig komolyan féltem, hogy a sok hülyeség elijesztette. Hála az égnek! De... miért gondolta, hogy rossz számot adok oda neki? Nem értem én ezt, bár lehet bennem van a hiba.

- Már miért ne élne? Gondoltad olyan számot adok meg amit nem használok? - még a puszta feltételezés is bánt. Ha valakivel gondom van, azt megmondom neki, nem szokásom ilyen aljas módszerekhez folyamodni. Vele viszont semmi gond sincs, ráadásul örülök, hogy felhívott, jó hallani hangját, kifejezetten jó társaság, és nem utolsó sorban baromi kíváncsi vagyok, mit akarhat ilyen késõn.

- Bocsánat. Csak tudod… volt már ilyenhez szerencsém - hallom hogy mosolyog, de én inkább elszomorodok és megdöbbenek. Ez most komoly? Dehát õ egy álompasi! Helyes, kedves és menõ munkája van! Melyik nõ ne vágyna ilyesmire? Komolyan, én nem értem õket.. talán ezért nem barátnõm volt az elmúlt három évben.

- Oh, nem tudtam, ne haragudj… - igyekszem együtt érzõ lenni, és ha most itt lenne, még meg is ölelném, hogy jobb kedve legyen, de azt hiszem nincs rá szüksége, hisz felkuncog a vonal másik végén. Komolyan kezdek nagyon összezavarodni!

- Nos igazából azért hívtalak, mert türelmetlen vagyok, sajnálom. Mivel már csak egy nap van a szabimból, gondoltam önzõen kihasználom a helyzetet, és elhívlak a holnapi nap is. Viszont hozzáteszem, hogy ne hálából mondj igent - döbbenten pislogok a telefonra, és nem akarom elhinni amit hallok. Komolyan... komolyan elhívott valahová? Mármint nem randi, semmi ilyesmi, csak... ez most komoly? Úr isten, nem gondoltam volna, hogy még több idõt akar velem tölteni azok után, hogy rájött mekkora idióta vagyok... ez nagyon ijesztõ. - Nem zavarlak ugye? - hopp, azt hiszem túl hosszúra nyúlt a döbbent csend. Gyorsan megrázom fejem, nyelek egy nagyot, és közben leesik, hogy rázhatom itt ameddig akarom, õ úgysem látja, szóval kénytelen vagyok megszólalni.

- Oh, nem, nem, dehogy, egyáltalán nem - hadarom zavartan, és érzem, hogy elvörösödök. Vörösödök, de mégis mi a fenétõl?! - És mit terveztél?

- Voltaképpen ezt tõled szerettem volna megkérdezni - hogy mi?! Egyre értetlenebbül pislogok arra a nyavajás készülékre, és nem tudom mit kéne mondanom. Egyre inkább úgy hangzik, mintha... mintha randira akarna hívni, de ez nem lehet! Deshawn tuti nem meleg, inkább csak barátkozni szeretne, mert tudja milyen szerencsétlen vagyok. Igen, tuti megsajnált. Vagy nem. Jajjjjjj mamám nem tudom, valaki segítsen már légyszi-légyszi! - Ma azt mondtad, valamit szeretnél elmenni vásárolni, szívesen elkísérlek, bármi legyen az - huhhhh... csak ennyi? Megkönnyebbülten fújom ki a levegõt, és most tûnik csak föl, hogy kb egy perce nem is mertem lélegezni. Már értem miért káros az egészségre a stressz. De... nem is tudom, hogy komolyan gondoltam e azt a kérést. Mindig Rick jött velem vásárolni, és ez most olyan, mintha megcsalnám õt. Mármint már nem csalhatom meg, mert elhagyott, de... szóval mindenki érti. Nem tudom, hogy hogyan viselném. Mi van, ha kiborulok és elbõgöm magam egy bolt közepén? Ráadásul még annyi munkám van, amit meg kéne csinálni, és ha még egy napot kihagyok, akkor tuti nagyon le fogok maradni. De ugyanakkor olyan jó érzés Deshawnnal lenni. Olyan kellemes társaság, és igazi barát lehet belõle, kivéve, ha hagyom elveszni. Jajjjj, nem tudom mit kéne tennem.

- Oh, ez kedves tõled, de nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet - motyogom, miközben az ölembe telepedõ Rubyt simogatom. Nem merek azonnal igent mondani, pedig szívem szerint azt tenném, de én értelmesebb vagyok annál.

- Ugyan, ha azt mondtam szívesen, akkor az úgy is van. Na meg örülök, ha van egy kis társaságom a szabadságom maradékában - tipródva hunyom le szemeim, végül sóhajtva adom be a derekam. Túl csábító.

- Ühm, hát jó. Megint egy óra körül jó lesz?

- Persze! És… megtudhatom, merre megyünk? - óóóó, milyen naiv... ezt még én magam sem tudom, bár errõl egyenlõre nem kell értesülnie. Neki úgyis jobb ötletei lehetnek.

- Jól van, akkor holnap. Jó éj!

Holnap megyek vásárolni, holnap megyek vásárolni! Ráadásul egy irtó aranyos, kedves és jófej sráccal. De... de... mit vegyek fel?!

Másnap délután lelkesen sietek Deshawn házához, hogy végre találkozhassunk. Nem tudom miért várom ennyire, nem tudom miért zavar, hogy a mai ingem kb pont ugyanolyan, mint amiben tegnap látott, de ez van. Talán mert szükségem van a barátokra. Oké, nem kevés haverom van, de olyan igazán jó barát... szinte senki Rick túl féltékeny típus volt. Ha meglátná Deshawn, akkor... akkor egyáltalán nem foglalkozna vele, mert már nem érdeklem. Ajjjj, nem szabad erre gondolnom! Nem, és nem!

- Heló - köszön, én pedig mosolyogva visszaintek. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen örömmel fogad. Ez olyan... jó érzés.

- Szia, mehetünk? - kérdem lelkesen, mire bólint, és be is szállunk a kocsiba. Már az övemet kapcsolom be, mire jön a kérdés, amit vártam. Na most ugrik a majom a vízbe. Remélem kötélbõl vannak az idegei.

- Nos, megtudhatom mi a terv? - terv? Na az nincs. Nekem sosincsenek terveim, illetve ha vannak, akkor azok ház központúak, nem pedig ruha.

- Magadra vess, hogy elvállaltad - mosolyodom el egy pillanatra, és hátradõlök a puha ülésben. - Mint látod, az öltözékem nem a legjobb… A tûzben odaveszett minden, úgyhogy… ruhát megyünk vásárolni, és mivel én nem értek hozzá, ezért a segítségedet kérem - úgy tûnik imáim meghallgatásra találtak, mert a legszebb választ kapom, amit jelen helyzetben kaphatnék.

- Jól hangzik. Akkor ha jól tippelek, most nekem kell navigálni. Pedig szívesen vettem volna, ha megint te vagy a GPS-em - akár bóknak szánta, akár nem, a lábujjam végéig elpirulok. Ó igen.. ez egy ilyen pirulós nap lesz, azt hiszem.

Igazából nem is tévedtem olyan nagyot. Eleinte borzasztóan zavarba jöttem, ha elé kellett kisétálnom egy-egy ruhában, fõleg ha az egy kicsit is más volt, mint amit még el tudok képzelni magamon. És valljuk be, Deshawn nagyon sok ilyen ruhát válogatott ki nekem. Jó oké, bízok az ízlésében, így amire azt mondta tökéletes, meg s vettem. Nagyon jó társaság, vicces, és az az igazság, hogy régen szórakoztam ilyen jól. Utálok vásárolni, õ mégis kellemessé tette, és elérte, hogy még élvezzem is. Innentõl csak vele fogok ide járni. Még azt is el tudta érni, hogy ne gondoljak olyan sokat Rickre. Szinte el is feledkeztem róla az elmúlt órákban, és még most is, az étlapot forgatva, csak kicsit, néha jut az eszembe. Amint pedig újra nekiállunk beszélni és enni, már nem is fogok rajta gondolkodni. Csak azon, hogy milyen finom a kaja, és hogy Deshawn... öhm... mindegy.

- Ezt nem látom jól el tudnád olvasni nekem? - felém nyújtja az itallapot, én pedig reflexbõl orromra biggyesztem a szemüvegem, és kibogarászom a kérdéses italt. Húúúú de kacifántos egy neve van. Emberek komolyan ilyeneket isznak?

- Chilis-csokis krém cappuccino, van benne étcsoki, fehércsoki, tejszín… - sorolom, de amint meglátom arcát, el is akadok. A francba, a szemüveg! Direkt csinálta, azt akarta, hogy fölvegyem, és hogy ilyen szánalmasan hülyén nézzek ki. Ez igazán nem szép dolog!

- Hé, hazug! Te is jól látod - vádolom meg morcosan, mire elvigyorodik. Tudtam, úgy tudtam!

- Igen, bevallom, elterveztem a merényletet, mert megint szerettelek volna így látni . hajam mögé rejtem piros arcomat, és inkább leveszem a szemüveget. Miért mondd ilyeneket? Olyan kedves velem. Túl kedves is. Ilyen bókokat utoljára... utoljára tõle hallottam. Miért akar bókolgatni? Talán... nem, az biztos nem. Õ nem olyan mint én. És ha olyan is, nem jöhet nála szóba egy irodakukac. Hisz a világ leghelyesebb embereivel dolgozik együtt. Az az igazság, hogy túl régóta vagyok egyedül, és túl sok mindent képzelek bele a dolgokba.

- Alamuszi vagy - motyogom, mire felnevet. Jó, tudom gyér dorgálás, de most csak ilyenre telik. Semmi másra.

- De tényleg bájos vagy benne - ne-nem tetszik ez a hanglejtés! Nem szabad, nem lesz ez így jó. Én még... szóval... nem. Ráadásul ez az egész...

Hoppp, valami nem stimmel! Döbbenten pislogok kezére, ami az enyémen van, és gyorsan el is rántom, mintha egy jókora adag forró parazsat rakott volna rá. Jó oké, sosem tenne ilyet, fõleg nem, mert igen tûzveszélyes lenne, de én azért nem szeretném feszegetni a határokat. Véletlen volt, és még azt hinné, hogy akarok valamit, ami nem igaz. Illetve nem egészen, mert ott van Rick, és... De Ricket már nem érdeklem... Mindegy, a lényegen nem változtat, hogy ezt most nem szabad!

- Bocsánat, nem vettem észre a kezed, ne haragudj, nem fordul elõ többet! - hadarom elvörösödve, és inkább az étlap mögé rejtem arcomat, hogy még csak ne is lásson. Jobb ez így mind a kettõnknek, mert nem vagyok valami szép látvány. Mielõtt még megszólalhatna, tovább beszélek, hogy minél távolabb kerüljünk ettõl a témától. Nagyon-nagyon távol, de annyira, hogy már ne is látszódjon! - Te mit fogsz enni? Annyi minden van itt, és nagyon nehéz dönteni. Krumpli vagy rizs? Mind a kettõt szeretem, de most nem tudnék választani - minden létezõ baromságot összehordok, de lehetetlen eltántorítani. Fene a kitartó mindenébe. Egy tûzoltó csak a munkájában legyen kitartó. Komolyan csináltatok neki majd egy ilyen bögrét.

- Jacob, nézd én...

- Szóval krumpli? Jó, köszönöm, akkor azt választom - hangom indokolatlanul magas, mint mindig, mikor zavarba jövök, de egy apró sóhaj jelzi, hogy végre elfogadta, hogy nem akarom feszegetni a témát. Vagyis inkább egyenlõre elfogadta.

Mindketten leadjuk a rendeléseket, és ebéd közben végre teljesen átlagos dolgokról beszélgetünk. Nem vagyok hajlandó a szemébe nézni, hisz akkor tuti megint felvenném egy pipacs színét, ami nem a legjobb, hisz még a virágok feljelentenek a szerzõi jogvédelem megsértéséért. Igazából jól érzem magam a társaságában, kedves, nyugodt férfi, bár azt hiszem megharagudott rám. Legalábbis már nem olyan, mint eddig. Kicsit csendesebb, és kifejezetten szûkszavúbb. Talán bocsánatot kéne kérnem, de mit mondhatnék? Bocsánat, tulajdonképpen én még mindig bele vagyok esve a volt barátomba, ezért talán nem a legjobb ötlet, hogy a kezemet fogdosod? Igen, igazán lélekbarát megoldás lenne. Utána tuti a nyakam köré tekerne egy tömlõt, és megfojtana vele. Már biztos bánja, hogy megmentett, hogy újra találkoztunk, és hogy még ide is eljött velem. Gratulálok Martin, elvesztettél egy jó barátot, aki ráadásul a hõs megmentõd. Csak te lehetsz ennyire szerencsétlen.

Hazafelé a kocsiban sem jobb a hangulat, és mikor megállunk nagynénémék háza elõtt, hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Minden olyan bénának tûnik, valamit mégis muszáj.

- Öhm... én... köszönöm a mai segítséget - motyogom sután, közben kikapcsolom az övet, és kinyitom az ajtót is.

- Nem tesz semmit. Vigyázz magadra Jacob! - bólintok, mormolok egy halk viszlátot, és kimenekülök a kocsiból. Hát ez nagyszerû. Már megint mindent elügyetlenkedtem. Ha máshoz nem is, ehhez rengeteg tehetségem van. Írnom kéne egy könyvet, mondjuk "Hogyan riasszuk el magunk mellõl az embereket?" címmel. Valószínûleg igen sikeres lenne. Még több pénzt tudnék összecsikarni belõle, mint az építészetbõl. Manapság már úgyis minden ember könyvet ír, ez lett a sláger, akkor én miért ne próbálhatnám meg? Deshawnak meg majd küldök egy dedikált példányt.

Ajkaimat rágcsálva bámulom telefonomat. Jó tudom, nem ezt kéne, sokkal fontosabb lenne az elõttem heverõ üres papírral foglalkozni, de nem megy. Nem tudom kizárni a gondolataimból. Tuti, hogy direkt fogta meg a kezem. Persze nem mondott semmit, mikor bocsánatokat hadarva elrántottam, de láttam az arcán, hogy másra számított. Én viszont ezt nem tudom megadni neki. Illetve azt sem tudom mit kéne megadnom. Egyáltalán akarja e hogy megadjam. Vajon mennyire tûnt föl neki, hogy utána mindenáron el akartam terelni a témát? Biztos elég feltûnõen csináltam. De én még nem állok készen erre! Bár... ostoba vagy Jacob, mi van, ha mindent félreértettél? Mi van, ha tényleg csak véletlen volt, és emiatt veszítesz el egy barátot? De mi van, ha tényleg olyat szeretne, amire én még képtelen vagyok? Lehet hogy föl kéne hívnom. Nem tûnt boldognak mikor elváltunk, sõt... olyan távolságtartó volt az egész, ami persze teljességgel az én hibám. Föl kéne hívnom. De már késõ van, biztosan alszik, hiszen holnaptól megint munkába áll. És a sms-t küldenék?

Bizonytalanul pillantok az órára, ami hatalmas piros számokkal jelzi, hogy már lassan fél tizenkettõ. Tényleg késõ van, és már megint teljesen eredménytelen volt az egész. Sóhajtva teszem le ceruzámat és állok föl az asztaltól. Nem megy a munka. És addig nem is fog menni, amíg nem tisztázom ezeket a dolgokat. Olyan vagyok, mint egy ügyetlen elsõbálozó, aki ezt sem tudja mit kéne tennie. Pedig azért már van tapasztalatom ilyesmiben, nem is kevés. Azért az a három év az három év, és még csak nem is volt olyan régen. Bár, ha jobban belegondolok, Rick is mindig azt mondta, hogy...

Elszorul a torkom egy pillanatra, de inkább megrázom a fejem, és igyekszem egy kicsit rendbe szedni magam. Annak vége, ideje lenne magamban is lezárnom. A tûz mindent elemésztett, és ez egy jel volt. Új életet kell kezdenek, ebbe pedig az is beletartozik, hogy nem szabad Rá gondolnom. Szükségem van új barátokra, új emberekre, és új... kapcsolatokra? Nanana azért várjunk! Nincs itt semmi kapcsolat, csak véletlen megfogta a kezem, ami még véletlen is lehetett. Olyan bonyolult ez... talán találkoznom kéne vele, de most megint dolgozni megy, és olyankor nagyon elfoglalt. Persze, hogy elfoglalt, fõleg, ha olyan idiótákat kell megmentenie, akik véletlenül magukra gyújtják a lakásukat.

- Ruby, szerinted mit kéne tennem? Te lány vagy, neked az ilyen dolgokat jobban kell tudnod - rám néz hatalmas szemeivel, majd lendületet véve ugrik föl mellkasomra, és dorombolva helyezkedik el, hogy aludhasson. Na köszönöm drágám, igazán sok segítség voltál. Ennyi erõvel az ablakban lévõ növénykét is kérdezhettem volna.

Sóhajtva bámulom a plafont még egy darabig, kielemezem, hogy mennyire ügyetlenül tervezte meg ezt a tartószerkezetet az építész, de végül döntésre jutok. Ki kell derítenem, hogy Deshawn mit akar, és el kell neki mondanom, bármilyen nehéz is. Ezt a defektemet tudnia kell, nem akarom, hogy azt higyje, át akarom verni. Jacob csak nyílt lapokkal játszik. Bár attól függ mit, mert a kártyázásba legalább annyira tehetségtelen vagyok, minden másban. Na már megint a lényeget ragadtam meg.

Telefonomat elõkotorva kezdek pötyögni egy üzenetet, mert azért ilyenkor fölhívni mégis elég tapintatlan dolog. Így is eléggé utálhat, nem kell ezt még fokozni.

Sajnálom a mait, kérlek ne haragudj. Nem szerettelek volna megbántani, csak... csak nem voltam biztos a dolgomban. Nem találkozhatnánk valaikor? J.

Persze a küldés megnyomása után már meg is unom az egészet, de mivel nem tehetek semmit, inkább csak fölállok, és nekiállok elpakolni a ruháimat. Így utólag visszanézve nem is értek néhányat... Hogy tudott rávenni, hogy megvegyek ilyeneket? Oké, jól néznek ki, de annyira... annyira... eddig nem ilyeneket hordtam. Ezek olyan fiatalosak. Na nem mintha öreg lennék, csak valahogy sosem voltam olyan, mint a többiek, gy a ruháikra sem vágytam. De ha õ azt mondta, hogy ezek jól állnak... maradéktalanul megbízom benne, õ elég menõn néz ki, és ért hozzá. Biztosan több divatlapot látott már mint én. Illetve, egyet már láttam! Bár azt is azért vettem meg, mert a fotózást egy nagyon szép indiai épületben készítették, és nem bírtam neki ellenállni. Azok az oszlopok... Szóval, hogy jutott el a ruháim túl indiai oszlopokig? Azt hiszem még magam is meg tudom lepni, talán ezért tartanak sokan érdekes beszélgetõ partnernek? Mert nem tudják követni, hogy mit mondok? Nem lepne meg. Majd megkérdezem Deshawnt, hogy õ hogyan vélekedik errõl. Mondjuk szinte biztos, hogy egyet fog érteni velem.

Amint meghallom a telefon pittyegését, már ugrok is az ágyhoz. Illetve ugranék, ha nem esnék hasra az üres szatyrokban. Semy persze azonnal fölpattan és nekem ugrik, hisz azt hiszi játék van. Jajjj, olyan rossz, hogy el kell szomorítanom szegénykémet. Lepakolom magamról, majd föltápászkodva ülök le az ágyra, az alvó Ruby mellé. Légyszilégyszilégyszi, ne haragudjon nagyon!

Minden rendben van, nem kell aggódnod. Megértem. Vége a szabadságomnak, szóval legközelebb két hét múlva péntek? D.

- Éljen! - megkönnyebbülten dõlök hátra, aminek egy elégedetlenkedõ nyávogás a vége. - Jajjj, bocsánat Ruby, de képzeld, Deshawn nem haragszik rám! Azt mondta minden rendben van, és még találkozni is hajlandó velem! - mesélem neki izgatottan, de nincs túlságosan lenyûgözve. Morcosan hátat fordít, és inkább folytatja tovább az alvást, amit megzavartam. Hát jó, akkor sértõdj meg. Ha éhes leszel, akkor úgyis újra szeretni fogsz.

Deshawn:

Most elõször érzem azt, hogy gondban vagyok. Na nem a csábítós részérõl van szó, szó se róla. De eddig ahhoz voltam szokva, hogy gyorsan, lényegre törõen teperjek. Sosem gondoltam még bele, hogy teljesen más, ha nem csak egy ágytornára szeretnék invitálni valakit. Jacob tökéletesen az esetem, és nem csak a külseje miatt.

Ingázok az ing és a póló között, nem tudom mi lenne a jobb. Kinézek az ablakon, és úgy látom jó az idõ, de cseppet borús. Jó lesz a póló, annak kevésbé árt meg az esõvíz, ha véletlenül mégis megindulna a zuhé. Magamra passzintom a vékony ám feszülõs anyagot, egy hozzá illõ nadrág és kész.
Reggeli gyanánt öt tojásos rántotta, meg egy jó adag kávé. Mielõtt még átmennék érte, szétnézek a lakásban, hogy hova is férnének a leendõ kis jószágok. Mert ugye akvárium, az biztos lesz bármirõl is legyen szó.

Mivel a nappali és a konyha közötti pultot nem szoktam használni, így talán oda pont beillenek. Még stílusos is lesz.

Még egy utolsó pillantás a tükörbe, és beletúrok hajamba. Úgy érzem magam, mintha megint 16 éves lennék, és az egyik felsõs csajt vinném bálba, mint a gimiben.
Megszólal a csengõ, így meglepetten trappolok is a bejárati ajtó felé, miközben az órára nézek. Nem is rossz.

- Öhm... szia... – szólal meg, mellkasomat nézve, amikor kinyitom az ajtót.

- Remek idõzítés, már pont indultam volna érted. Akár mehetünk is a boltba – jelentem ki, mire egy bólintással egyezik bele. Ki is lépek a lakásból és bezárom az ajtót. A lényegesebb holmik a zsebemben vannak, mint mindig. Kulcs, tárca, iratok. Mi kellene még?

- Szép kocsi. Ugye ezzel megyünk? – elmosolyodva lépek a kormány oldalán lévõ ajtóhoz, hogy kinyissam az autót - Illetve nagyon köszönöm, hogy elviszel. Igazán kedves tõled.

Amikor tompa csattanást hallok, kicsit aggódva fordulok felé.

- Minden rendben van? – kérdem rá nézve, de csak bólint. - Nos akkor szállj csak be. Természetes, hogy elviszlek, hiszen inkább én tartozom köszönettel, hogy hajlandó vagy eljönni velem – túl kedves és figyelmes, mármint… ha másik félrõl van szó. Szokásos mozdulattal kötöm be az övemet indulás elõtt, KRESZ tisztelõ jó polgárként, majd amint õ is becsatolta a biztonsági övet, indulhatunk.

- Nem tesz semmit. Ismersz jó boltot, vagy segítsek esetleg? – nos, mivel azt sem tudom körülbelül, hogy hogyan néz ki egy ilyen bolt…

- Örülnék egy kis navigációnak – „csajozós” duma egy beindul.

- Rendben, akkor menjünk a kedvenc helyemre. Nincs is annyira messze, és megbízható. Én is ott szoktam vásárolni, ha Semynek vagy Rubynak szükége van valamire. Na meg R... – megint ezt a Ricket akarta említeni. Vajon ki lehet? Elég nehéz találgatni úgy, hogy látszólag nem is beszél róla szívesen. Ki tudja? De nem szeretném, ha megint szorongana egy ilyen után, mint tegnap - A következõ utcánál fordulj jobbra – halk nevetéssel reagálom le iránymutatását. Ez mindig be szokott jönni.
Szemem sarkából látom értetlen ábrázatát, még ha egy pillanatra is fordulok felé, akkor tökéletesen kiveszem homlokán a pici ráncokat értetlenségét jelezve.

- Bocsánat, csak eszembe jutott, hogy az összes GPS-t ilyen kellemes hanggal kéne ellátni, és biztosan mindenki jobban viselné az utazást – elsõ lövés, lássuk célba ért-e. Ééééés igen. Az nem baj, hogy nem szól semmit, mert a rózsaszínen rikító pofi mindent elárul. Úgy látszik van némi esélyem és ez igazán feldob.

- Csak várd ki, amíg rémült kiáltozásba nem kezdek, és akkor rögtön meggondolod magad! – és még vicces is. Jólesõbben nevetek halkan mondatán, így úgy érzem, a feszült légkör lassan kezd semmivé válni.

~*~

A boltban elég otthonosan mozgott, legalább is amikor felsorolt majdnem mindent ami egy halraj tartásához szükséges, csak lestem nagy szemekkel. Otthon segít összeszerelni a nagy akváriumot is, miközben magyaráz. Még szerencse, hogy mindent elmond, mert az eladó annyira hadart… meg inkább foglalkoztam a guggoló Jacon fenekével, mint azzal, amit fiatal eladólány hablatyolt mellettem.

Összeszereljük, a víz hõmérsékletét is beállítjuk, a halak is lassacskán bekerülnek helyükre, amint illeszkedett az eddigi vizük hõje az akváriumban levõével. Vagy mi… kábé ennyit jegyeztem meg az egészbõl.

- Hát… azt hiszem ennyi. – Jelenti be, mikor már úgy tûnik minden kész. Igen, tényleg ennyinek tûnik. Szépen is néz ki a pulton, mit ne mondjak. Viszont ez így túl egyszerû. Alig beszéltem vele, meg fõként csak a halak voltak a téma… nem jó ez így.

- Köszönöm a segítséget.

- Ó hát igazán szívesen. Az állatok kiváló társaság, ha valaki magányosnak érzi magát, ezt már csak tudom. Remélem, hogy innentõl vidámabb napjaid lesznek – magyaráz lelkesen…vagy inkább kedvesen.

- Biztosan. – rendezem le ennyivel. Igazából a lényegre még nem igazán tértem rá, bár azért valamennyire örülök, hogy lesz egy kis néma társaságom a lakásba, ha egyelõre más nem. - Maradsz még esetleg egy kávéra? – találom ki marasztalását, de… nagyon úgy tûnik, mint aki nem szívesen maradna. Pedig én nagyon szívesen látnám még. Na meg a kávé kétértelmûsége… nem titkolom magam elõtt, nem szimplán a kávéivásra gondolok a marasztalás alatt.

- Sajnos... sajnos mennem kell, mert Semy és Ruby már miztos nagyon várnak. Szegények egész nap egyedül voltak. Sajnálom... – hebegi zavartan. Most… vagy kellemetlennek kezdi érezni a társaságomat, vagy õ is gondolt a dolog kétértelmûségére és ez zavarná? Egyiknek sem örülnék igazán, viszont több alternatíva nem jut az eszembe. De az biztos, hogy kényszeríteni nem fogom, hogy maradjon.

- Semmi gond, de egyszer mindenképpen szeretném meghálálni valahogy – felnéz rám és a… számat nézi? Vajon tudja, hogy ez olyan, mint egy felhívás? Nem merem megkockáztatni. Ha más lenne a helyzet, szerintem már rég a hálószobámban lennénk.

- Mondjuk egyszer eljöhetnél velem vásárolni... vagyis... minegy, nem olyan fontos – hebeg habog de nem fejezi be a mondanivalóját, inkább a kezembe nyom egy cetlit. - Ezen rajta van a számom. Hívj ha esetleg kellek... izé... úgy értem ha segítség kell a halakhoz. Sajnálom... viszlát – és huss. Már csak a bezárt ajtót látom nyomában, meg egy cseppnyi, ami az illatából maradt. Az is hamar elvész.

Reflexbõl majdnem összegyûröm a fecnit, de még éppen idõben állítom meg ujjaimat. A megszokás, ugye… de szerencsére egyetlen gyûrõdést sem látok rajta.
Nos… mivel a körzetszám nem stimmel, az otthoni telefonszám valószínûleg már nem él. Vajon a mobilja túlélte a tüzet? Biztos nem adta volna ide a névjegyét, ha nem él már egyik vonal sem. Vagy mégis? Az maga lenne a nyilvános visszautasítás. Pedig még nem is kezdeményeztem igazán.

Mivel már csak holnap vagyok szabin, így úgy vélem minden íratlan szabályt felrúghatok. Vagy mégsem kéne? Ki tudja mi lesz két hét múlva mire újra pár napos szabin leszek? Addigra még az is lehetséges, hogy talál lakást és elköltözik. Nem kockáztatom meg.

Este már a halak elsõ megetetése után, majd egy kiadós zuhannyal zárva a napot az ágyban fekve kapom magamhoz a telefonomat.
Egyik kezemben tartom a kis cetlit, a másikban a telefonba pötyögöm be sorban egymás után a számokat.

Na lássuk.

Megnyomom a hívás gombot, elkényelmesedek az ágyon. Kellemes csalódottsággal mosolyodom el, amikor kicsöng a telefon és körülbelül a harmadik vagy a negyedik csöngésre a búgást csend, majd egy édes hang váltja fel.

- Halló, itt Jacob Shelley – szól a telefonba. Na igen, arra volt idõ, hogy ideadja a számát, de hogy én az enyémet… na de ezen mindjárt túlesünk.

- Szia Jacob – kezdésnek egy lágy hangú szólítás, hátha felismer, majd a bevezetõ után jöhet is a bemutatkozást. Tiszta tervezés. – Deshawn vagyok. Örülök, hogy ez a számod él.

- Már miért ne élne? Gondoltad olyan számot adok meg amit nem használok? – hangja egyszerre morcos, de izgatott, ezt hallani.

- Bocsánat - mosolyodom el szélesen és én csak remélni tudom, hogy ez kiérzõdik hangomból. – Csak tudod… volt már ilyenhez szerencsém.

- Oh, nem tudtam, ne haragudj… - de legalább nem csapta le a telefont, amikor megtudta ki vagyok.

- Ugyan – kuncogok halkan oldva a megjelent kellemetlen légkört. – Nos igazából azért hívtalak, mert türelmetlen vagyok, sajnálom. Mivel már csak egy nap van a szabimból, gondoltam önzõen kihasználom a helyzetet, és elhívlak a holnapi nap is. – csak simán, egyenesen – Viszont hozzáteszem, hogy ne hálából mondj igent. – Egy pár pillanatig nem szól bele semmit így aggódni kezdek ezért megint én szólalok meg. – Nem zavarlak ugye?

- Oh, nem, nem, dehogy, egyáltalán nem. – habarja édes hangon. Ha zavarban van úgy látszik kicsit magasabbá válik a hangja. – És mit terveztél?

- Voltaképpen ezt tõled szerettem volna megkérdezni – mintha apró csuklást hallanék a vonal másik végérõl. – Ma azt mondtad, valamit szeretnél elmenni vásárolni, szívesen elkísérlek, bármi legyen az – amíg délután ezen agyaltam még a legabszurdabb dolgok is eszembe jutottak róla. Sokáig is tartott a zuhany… De inkább nem gondolkodom rajta többet, mert biztos csak valami egyszerû dologról lehet szó.

- Oh, ez kedves tõled, de nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. – most halk dörmögés vagy dorombolás az amit hallok? Inkább nem kérdezem meg. Viszont egyre jobban érdekel mirõl lehet szó,ha így visszakozik. Szemtelenül nem hagyom tétlenül a dolgot.

- Ugyan, ha azt mondtam szívesen, akkor az úgy is van. Na meg örülök, ha van egy kis társaságom a szabadságom maradékában. – ez talán segít rávenni.

- Ühm, hát jó – yess – Megint egy óra körül jó lesz?

- Persze – vágom is rá azonnal. Felõlem még reggel öt is lehetne – És… megtudhatom, merre megyünk? – mert csak még ez nem derült ki.

- Holnap elárulom – kuncog nagyon halkan, mire kiszélesedik mosolyom.

- Jól van, akkor holnap. Jó éj!

- Szia, jó éjt!

Kíváncsi leszek.

~*~

Már épp a házból lépek ki, amikor látom, hogy az utcán sétál át egyedül, hasonló, csak kicsit sötétebb ingben, mint tegnap. Hmm…

- Heló – köszönök intve, mikor átér, és megilletõdött mosollyal viszonozza köszönésem. Most inkább egy ing mellett döntöttem, csak hogy ne legyen egyhangú a tegnapi ruhámhoz képest, na meg ma egészen jó idõ van.

- Szia, mehetünk?

- Persze – kinyitom a kocsit és beszállunk, de mielõtt elindítanám a motort, rákérdezek. – Nos, megtudhatom mi a terv?

- Magadra vess, hogy elvállaltad – mosolyog huncut módon ami engem is felvidít, furcsa, hogy már csak a látvány is elég. – Mint látod, az öltözékem nem a legjobb… A tûzben odaveszett minden, úgyhogy… ruhát megyünk vásárolni, és mivel én nem értek hozzá, ezért a segítségedet kérem.

Körülbelül olyan kíváncsi fejjel néz rám, mintha arra számítana a következõ percben kiteszem a kocsiból, és elhajtok messzire. De inkább csak széles mosollyal keresem meg tekintetét.

- Jól hangzik – izzítom be a kulcs elfordításával a motort, és már indulunk is. – Akkor ha jól tippelek, most nekem kell navigálni. Pedig szívesen vettem volna, ha megint te vagy a GPS-em – mire kimondom a szöveget, félig megbánom. Na jó, elcsépeltnek tûnik, de arcpírját látva elégedettség tölt el.

~*~

Fura érzés volt a próbafülke elõtt állva azt várni, hogy elhúzódjon a függöny és pontozzam a kinézetét. Majdnem úgy éreztem magam, mint az egyik TV showban a divatcikkesek. Nem mintha értenék a divathoz, viszont elõnyömre tudom fordítani a dolgot. Tényleg azt választja ami mellett döntök így bármi is került a kosárba, az olyan dolog volt, ami számomra tetszett rajta. Önözõ leszek, de nekem ez a lényeg. Egyetlen darabot tudtam csak nagyon nehezen rábeszélni, anélkül, hogy bármi félreérthetõt mondhattam volna. Egy farmer, ami feszül a fenekén. Pedig annyira jól mutatott volna rajta…

Vajon mit csinált volna, ha belesek a fülkébe míg öltözik?

Már négy szatyor tele a különbözõ ruhadarabokkal, de úgy látszik még nincs vége.

- Most jön a neheze – jelenti ki és kíváncsian fordulok felé. – Egy öltönyt is kell szereznem, mert néha az is kell – arckifejezésébõl ítélve nem a kedvenc viselete. Osztom a véleményt.

Amikor ez is megvan, már javában a délután vége felé járunk.

- Nem vagy éhes? – kérdem és már épp rázza a fejét, amikor megkordul hasa. Visszafogott nevetéssel veszek át tõle vagy két szatyrot, hogy segítsek cipekedni. – Tegyük le ezeket és üljünk be valahova.

A sok ruhabolt között megbújó hangulatos, kávézó feelingûnek beillõ étterem pont a legjobbkor bukkant elõ a látószögemben. Még a kocsival sem kellett arrébb állni, elég volt bepakolni mindent a csomagtartóba, majd átsétálni. Egymással szemben ülve, egy hátra esõ szabad boxban nézzük át az étlapot. Már csak itt volt hely, de nem bánom, hogy nincs jó fény vagy kilátás, mert az utca nem igazán érdekel, sokkal jobban a velem szemben ülõ.

- Ezt nem látom jól el tudnád olvasni nekem? – nyújtom felé most az itallapot. Elõször hunyorog, majd zsebében kutatni kezd. Imádni való, hogy ilyen kiszámítható. Kivéve amikor minden ok nélkül majdnem elesik, de még ez is aranyos benne.
Kiveszi a kezembõl a lapot, így felkönyökölve az asztalra megtámaszthatom államat, mosolyogva figyelve, ahogy szemüvegben bogarássza ki a sorokat.

- Chilis-csokis krém cappuccino, van benne étcsoki, fehércsoki, tejszín… - olvasás közben felnéz rám az orráról lecsúszott szemüveg fölött és élvezkedõ képemmel találja szemben magát, így el is akad az olvasásban.

- Hé, hazug! Te is jól látod. – mosolyom vigyorrá szélesedik.

- Igen, bevallom, elterveztem a merényletet, mert megint szerettelek volna így látni.

Zavarában még több tincse hull a szemébe, mint általában, de az arcpírt nem tudja eltakarni. Most legszívesebben itt helyben felfalnám. Lekapja arcáról a szemüveget, mire kiskutya képet avanzsálok magamra.

- Alamuszi vagy – motyogja, és erre kuncognom kell.

- De tényleg bájos vagy benne. – kicsit oldalra fordítja fejét, mintha a falon lévõ kimozaikozott tükör sokkal érdekesebb lenne.

Mindkét keze az asztalon van, az egyik szabad, ujjai csak kicsit szorulnak össze, a másikban a szemüveg. Itt a röpke alkalom. Leeresztem kezeimet, mert nem olyan nehéz azért a fejem, na meg felkészültem a gyors reagálásra, így csak elég letennem alkaromat az asztalra, pont elérem szabad kezét, és tenyeremet ujjaira simíthatom, hogy óvatosan megfoghassam a kezét.

Jacob:

- Ugyan... ez a munkám része volt - megrázom a fejem. Hiába szerénykedik. Az õ munkája az, hogy tüzeket oltson, esetleg cicákat mentsen egy fa tetejérõl, nem pedig az, hogy idióta embereket hozzon ki egy házból, amit sikeresen magukra gyujtottak.

- Nem. Megmentetted az életemet - egyszerûen nem tudok elszakadni a szemeitõl. Igen. Biztosan ezeket láttam akkor este. Õt keresetem egészen az óta, hogy fölébredtem, hogy meghálálhassam neki a dolgokat. Bár az életemet sosem tudnám igazán meghálálni, de... de azét mindent meg kell próbálni egyszer. - Így tartozom neked - látom hogy eltûnik a komoly arc, és a helyét egy elképesztõ, kedves mosoly veszi át. Sokkal jobban áll neki. Kevésbé félelmetes. Egy komor ember egy ilyen testtel eléggé tekintélytparancsoló.

- Deshawn Luckas - felém nyújtja kezét, én pedig tétován elfogadom.

- Jacob Shelley - mennyivel nagyobb keze van, mint az enyém... ráadásul sokkal durvább is a tapintása. Persze nem kellemetlen, csak... olyan szokatlan. Látszik rajta, hogy õ nem egy tervezõasztal mellett dolgozik.

- Ráérsz most? - most? Mégis... mi? Mit kérdezett? Csak pislogok rá, próbálom felidézni szavait. Annyira belemerültem a keze tanulmányozásába, hogy nem tudtam teljesen rá figyelni. Valami olyasmit kérdezett, hogy van e most idõm... végülis... nem rohanok sehová.

- A-azt hiszem igen… miért? - zavartan, értetlenül figyelem ahogy kinyitja az ajtót, majd újra a kocsihoz lép. Nem nagyon értem, hogy mit akar. Vagy én vagyok lassú, vagy õ túl rejtélyes.

- Kicsit sok cuccom van. Segítesz bepakolni? Utána megihatnánk… mondjuk egy kávét - óóóóó hogy errõl van szó! Fellelkesülve bólogatok. Így elkezdhetem a törlesztést. Bár pár zacskó bepakolása semmi az életemhez képest, de minden apró dolgokkal kezdõdik. A hatalmas felhõkarcolók is csak egyetlen apró elemmel kezdõdnek, és csak végül érik el céljukat.

- Persze - már csak a kis rosszcsonttal kell kezdeni valamit. Elé térdelve próbálom rávenni, hogy kicsit kapja össze magát. - Semy, viselkedj rendesen - próbálok szigorúan nézni rá, de farokcsóválásából látom, hogy elég eredménytelen a dolog. Deshawn persze jót kuncog rajtunk, de nem zavar. Én szeretek az állataimhoz beszélni.

- Addig engedd be nyugodtan a házba - bólintva kezdem el terelgetni a kutyust, bár nem kell sok unszolás, és már bent is van. Milyen kedves, hogy beengedte a lakásába. Így nem kell amiatt aggódnom, hogy elcsavarog valamerre.

Lelkesen pakolgatom a csomagokat, bár úgy néz ki, sosem akarnak elfogyni. Azt hiszem elég ritkán járhat vásárolni, ha egy alkalommal ilyen bõségesen tartalékol. Vagy lehet,h ogy egy egész családnak vásárolt be? Nem is tudom. Egy idõ után már nem férünk a konyhába, így mire az utolsó papírzacskó is bekerül, már a nappali eg része is az õskáosz áldozatává vált. Mint egy kaotikus építkezés.

- Semy! - amint kiejtem nevét, már ott is van mellettem, és elhelyezkedik lábamnál az asztal alatt. Békés kutyus, biztos kirohangálta magát. Mígy vendéglátóm pakol, addig lopva énis körbepillantok. Átlagos, szép lakás. Minden olyan tiszta és rendezett, mintha alig használnák. Nem látok gyerekholmikat, se családi fotókat. Még a hûtõn sincs semmi, ami arra utalna, hogy rajta kívül is él itt valak. Szóval magányos farkas.

Egyszercsak megérkezik egy tál vízzel Semy számára, aki hálásan kezd lefetyelésbe, majd helyet foglal velem szemben. Végre megismerhetem a megmentõmet.

- Remélem teljesen felépültél - italomba kortyolva válaszolok. Milyen kedves, hogy aggódott értem. - Most a közelben laksz?

- Igen, a nagynénéméknél, amíg nem találok új lakást. Sajnos nem könnyû. Akkor mindenem odaveszett és sok mindent újra meg kell vennem - nem is tudtam, hogy ennyi holmim van, amíg nem került a tényleges bevásárlásra a sor. A tervezéshez szükséges holmik voltak az elsõk, de még mindig van ami hiányzik. A többi dologról jobb nem is beszélni. Még az emlékeim is hamuvá lettek. Az egész eddigi életem.

- Mivel foglalkozol?

- Építészmérnök vagyok - bögrém fölött pislogok rá, és ismét kortyolok egyet a kávéból. Na most vajon kapok egy megvetõ pillantást? Végülis milyen építész az, aki házakat gyújt fel? Ráadásul a saját házát...

- Az nagyon érdekes munka lehet - huhhh. Semmi gond. Megkönnyebbült mosollyal legyintek. Nincs ebben semmi érdekes. Csak olyan elvont elmék élvezik, mint én.

- Szerintem a te munkád érdekesebb sokkal.

- Lehet. De szerintem minden munka érdekes és izgalmas, ha szereti az ember - bölcs gondolat, és pontosan így is van. Mindenki mást szeret. Van aki az oszlopokat, van aki a veszélyt, és van aki a kakit... na azokat egyáltalán nem értem.

- Igaz. Én is szeretem amit csinálok - szavaimat egy kis zavart csend követi. Na most lenne szükség egy új témára.

- A kutyus Semy ugye? És a cicus? Õ lenne Rick? - ledermedek a név hallatán. Honnan tud õ errõl? Hol hallotta? Honnan... Torkom öszeszorul, és szomorúan hajtom le a fejem. Talán beszéltem róla? Talán a képzelgésembõl hallott valamennyit? Biztosan nem sokat, ha azt sem tudta, hogy ember. De a hlálom elõtt róla beszéltem. Rick...

- Nem... õ Ruby - kedvetlenül bámulom a kávémat. Most hogy így belegondolok, majdnem olyan az íze, mint annak amit Rick csinált. Dehát... a kávé az kávé. Túl sokat képzelek bele.

- Régebben gondolkodtam én is valami háziállaton, de sajnos nem fér a munkarendembe. Van, hogy egy-két napot kimaradok a hosszú mûszakban, az pedig nem tesz jót egy kisállatnak.

- Ez ilyen gyakori? - szegény. Biztosan õ is magányos, akárcsak én. De neki még állatai sem lehetnek. Annyira sajnálom.

- Sajnos igen. Ha nem lenne akkor talán megértem volna néha egy szomszédot, hogy figyeljen rá, de minden héten csak nem kérhetem ezt. na meg az idõs nénikben sem bízom meg - elmosolyodom. De idióta. Fel akar vidítani, látom rajta, és jól esik a próbálkozás. Bár azért részben igaza is van. A nénik borzalmasak.

- Pedig jó dolog egy kis szõrmók a háznál, ha egyedül él az ember. A halakon gondolkodtál már? - ha elsõ állatka, és nincs sok ideje, akkor talán ez a legjobb választás. Akár napokig is elvannak egyedül, nem igényelnek sok törõdést, mégis megnyugtató ha nézzük, ha beszélünk az apró, békés állatokhoz.

- Nem is rossz ötlet - egyszerûen képtelen vagyok ránézni. Mosolya és a bók már sok egyszerre. Zavartan fordítom el tekintetemet, hogy ne is lássam. Olyan zavarbaejtõen viselkedik. - Ha esetleg ilyen vásárlásra adom a fejem elkísérsz majd? Biztos ismersz jó üzleteket.

- Persze, szívesen. Ennél még többel is tartozom neked - ez így igaz. Az hogy elkísérem, az semmiség. Kicsit segítek, hogy vidámabb legyen az élete, míg õ megmentette az enyémet. Eltörpül, mint erdei viskó a felhõkarcoló mellett.

- Sokáig fogom még ezt hallani ugye? - mosolyogva emelem föl bögrémet. Fogalma sincs, hogy milyen sokáig. Ha már aszott vénemberek leszünk, akkor itt fogok dörömbölni a botommal az ajtaja elõtt.

- Bizony! - alig hogy kimondom, Semy már ugrik is az ölembe. Ohhh... szegénykém már biztosan éhes. Vizet kapott, de az nem tölti tele pociját. Én itt jól szórakozom, róla meg elfeledkeztem. Szörnyû gazdi vagyok. – Azt hiszem ideje mennem. Köszönöm a kávét.

- Inkább én köszönöm, hogy segítettél pakolni. Na meg a társaság is igazán jólesik - szegény, akkor tényleg magányos lehet. Talán néha majd meglátogatom.

Kikisér az ajtón, és amint a szabadba érünk, Semy már rohanna is hazafelé. Nagyon ki lehet éhezve.

- Jacob - nevemet meghallva azonnal megtorpanok és visszafordulok. Semy elégedetlenül csahol, de most nem foglalkozok vele. Az ajtóban álldogáló Deshaws sokkal jobban érdekel. – Még két napig szabin vagyok. Ha esetleg nem dolgozol még és ráérsz… akár már holnap megnézhetnénk a… halakat - khm... hát. Zavartan bámulok rá egy darabig, majd elmosolyodok. Végül is megígértem neki. Közös vásárlás, semmi más.

- Rendben. Olyan egy óra körül indulhatunk is - bólint, majd mivel blökim már nem bír magával, mosolyogva intek, és szinte futólépésben indulok hazafelé. Úristen... mire vállalkoztam?

Kritikus szemmel bámulok a tükörbe, hol az egyik, hol a másik inget próbálva magam elé. Nem tudok dönteni. Nem sok ruhát vásároltam még, mert... mert egyedül nem olyan jó. Régen mindig Rick kísért el, õ tudta hogy mi áll jól neke, hogy mi tetszik neki igazán. De mikor a tûz után nélküle mentem, nagyon rossz volt. Ki kell találnom valamit, mert ha ez így megy tovább sosem lesz elég ruhám, és a végém még pucéran kell járkálnom.

- Nos, Semy mit gondolsz? A sötét szürke, vagy világosszürke ing legyen? - az ágyon heverészõ kutyus felé fordulok, de csak vidáman vakkant egyet. Na hát õ sem sok segítség. Bál az alvó Rubynál sokkal hasznosabb. - Sejtettem. Akkor a világosabb lesz, köszönöm.

Mosolyogva kapom magamra az inget, kisimítom nadrágom, kisöpröm a tincseket szemebõl és tessék, már kész is. Nem a legjobb, de egy lakástalan építészmérnökhöz képest egészen jó. Bár nem is értem mit vagyok úgy oda. Csak segítek neki háziállatot választani, semmi más, mégis annyit készülõdöm, mintha a diplomaosztómra mennék. Vagy még többet. Kicsit furcsa, dehát magamon sem tudok kiigazodni.

- Gyerekek, szurkoljatok, hogy minden jól menjen - ismét egy vakkantás, és Semy egészen az ajtóig elkísér. Még elbúcsúzom nagynénéméktõl, utoljára megvakarok kedvenc kutyusom fejét, majd kilépek az ajtón. Elég borult az idõ, de ha szerencsénk van, nem fogunk elázni. Bár én meg a szerencse... remélem legalább Deshawn ellensúlyozza majd ezt valamennyire.

Igyekszem fölvenni valami normális tempót. Csak pár házzal kell errébb mennem, de még ez is nagy nehézséget okoz. AZ egyik felem rohanna, hogy újra találkozzak vele, a másik pedig legszívesebben hason csúszva, egy mozgássérült csiga tempójában közelítené meg a házat. Nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a férfivel. Olyan hatalmas, mégis kedves, ráadásul a megmentõm. Mindezek ellenére kcisit félelmetes, és mindig olyan furcsán néz rám. Talán észrvette, hogy meleg vagyok, és nem kedveli õket? Állítólag van olyan, akin azonnal észrevenni, de... de biztos nem. Hiszen ha tudná és utálná, akkor nem kért volna meg, hogy kísérjem el. Ez a sok probléma... már megint elveszek a részletekben. Nem kéne ennyire túlbonyolítanom mindent. Nade magyarázd már el a cementnek, hogy nem szabad megkötnie.

Izgatottan dõlöngélek egyik lábamról a másikra, miközben becsöngetek a lakás ajtaján. Nem kell sokat várni, és már nyílik is. Egy pillanatra csak bamba pislogásra telik, ahogy szembetalálom magam egy széles mellkassal. Öhm... tegnap is csak eddig értem neki? Nem is tûnt föl igazán. Akkor tényleg egy óriás. Zavart mosollyal pillantok föl hasonló arckifejezéssel ellátott arcára. Még mindig a szemei ragadnak magukkal a legjobban. Ez a tekintet volt, ami még a kába képzelgések között is megragadt bennem. Egy új remény tekintete.

- Öhm... szia... - na, igazán jó vagyok, ennél még az is értelmesebb lebb volna, ha csak nyavíkolok mint Ruby. Na mindegy, hátha ilyen kis szerencsétlenként is megkedvel.

- Remek idõzítés, már pont indultam volna érted. Akár mehetünk is a boltba - bambán bólintva lépek hátra, hogy ki tudjon jönni az ajtón, így végre sikerül végigmérnem. Úristen... ebben a póllóban csak még izmosabbnak tûnik. Mintha direkt kiemelne minden egyes izomköteget. Ennyi erõvel már póló nélkül is jöhetne. A nadrág meg... arról ne beszéljünk. Pirulva fordulok az autó felé, és próbálom valami témával elterelni a saját figyelmemet.

- Szép kocsi. Ugye ezzel megyünk? - ééééés tarkónvágás. Ugyan mi mással mennénk Te szerencsétlen? Na mindegy, lassan hozzá fog szokni, hogy nem az értelem mintapéldánya vagyok. Mármint tudok én értelmes is lenni, csak most... Na jó... Egy pillanatra lehunyom szemeimet, veszek egy mély levegõt, és lassan elszámolok ötig. Mostantól értemes, lenyûgözõ társaság leszek, amilyen amúgy is tudok lenni. - Illetve nagyon köszönöm, hogy elviszel. Igazán kedves tõled - a lehetõ legaranyosabb mosolyomat elõvéve indulok el utána, és annyira koncentrálok, hogy nem veszem észre a közeledõ visszapillantó tükröt. Aú... na ez nem esett jól...

- Minden rendben van? - halk kiáltásomra aggódva pillant át az én oldalamra, de bólintok. Nehogy már azt higgye ilyen kis fájdalom kikészít. - Nos akkor szállj csak be. Természetes, hogy elviszlek, hiszen inkább én tartozom köszönettel, hogy hajlandó vagy eljönni velem - mosolyogva köti be övét, én pedig követem. Felbõg a motor, és már ki is gurulunk az utcára. Remélem hogy jól vezet, mert a gyomrom elég gyengén bírja a hullámvasutakat.

- Nem tesz semmit. Ismersz jó boltot, vagy segítsek esetleg? - lelkesen bámulok ki a szélvédõn. Már sokkal jobb. Kezdek feloldódni, és így nem fog hülyeség halmozódni hülyeségre.

- Örülnék egy kis navigációnak - elmosolyodik de az útról nem veszi le a tekintetét. Hála az égnek. Egy felelõs sofõr mellett énis kényelmesebben érzem magam. Persze el is várható, hogy felelõs legyen, hiszen tûzoltó. Más emberek életét szokta megmenteni. Ha egyszer igzán befutott építész leszek, akkor biztosan tûzoltóságokat fogok támogatni.

- Rendben, akkor menjünk a kedvenc helyemre. Nincs is annyira messze, és megbízható. Én is ott szoktam vásárolni, ha Semynek vagy Rubynak szükége van valamire. Na meg R... - elharapom a mondatot, gyorsan nyelek egyet. Majdnem kicsúszott a számon. Erre nem szabad gondolnom. Nem, kapd össze magad Jacob - A következõ utcánál fordulj jobbra - magyarázom inkább, mire halkan fölnevet. Most... olyan vicceset mondtam? Lehet hogy anélkül is elsütöm a poénokat, hogy tudnám? Õstehetség lehetek. Lehet hogy szakmát kéne váltanom.

- Bocsánat, csak eszembe jutott, hogy az összes GPS-t ilyen kellemes hanggal kéne ellátni, és biztosan mindenki jobban viselné az utazást - ismét egy lehengerlõ mosoly. Ohhh... hátén... jajjjjanyám. Vöröslõ képpel bámulom az ölemben fekvõ kezeimet. Ezt most bóknak kell venni? Vagy csak kedves megjegyzést akart nekem tenni? Máskor olyan jól lereagálom az ilyesmit, most meg nézzetek rám. Mint egy szende kis szûz.

- Csak várd ki amíg rémült kiáltozásba nem kezdek, és akkor rögötn meggondolod magad! - ismét megnevettetem. Szuper. Jól megleszünk mi ketten azthiszem.

Egészen könnyen eltalálok a bolthoz, semmi eltévedés vagy ilyesmi. Szerencsére annyi errefelé a jellegzetes épület, hogy könnyen meg tudom jegyezni az útvonalat. Nem sok ilyen stílusban épült házat látni mostanság. Gyönyörû környék. Amint megvan a parkolóhely, kiugrok az autóból. Félreértés ne essék, az utazás egyszerûen nagyszerû volt, nem menekülök. Deshawn remek társaság és igazán érdekes ember. Szeret magáról beszélni, talán kicsit túlságosan is, de szívesen hallgatom. Érdekes munkája van, és gyerekként mindenki arra vágyik, hogy egy igazi tûzoltóval találkozzon. Nekem megadatott ez, és ki is kell használni.

- Jónapot! - hangosan köszönve lépek be a boltba, és szinte azonnal arcon vág a hangok és illatok kavalkádja. Ezt is csak itt tapasztalhatja meg az ember. Ennél már csak az épületek lehetnek jobbak. - Akkor halakban állapodtunk meg? - mosolyogva pillantok föl kedvenc tûzoltómra, aki érdeklõdve pillant körbe a boltban. Hangomra azonban felém fordul és egy újabb mosollyal ajándékozva meg engem, bólint. - Gondolom édesvizi, mert azzal kevesebb a gond, és elsõ állatnak sokkal könnyebb választás.

- Ha Te mondod, biztosan így van - elgondolkodva hajolok közel az egyik akváriumhoz, de rá kell jönnöm, ohgy valami nem stimmel. A fenébe, hogy nem tudom elolvasni még azt sem, hogy milyen hal van benne. Sóhajtva kutatok zsebemben, majd Deshawn értetlen tekintetére csak elhúzom számat.

- Kérlek ne nevess majd ki - elõhúzom szemüvegem, orromra biggyesztem, majd visszafordulok az akváriumhoz. - Tudom, hogy elég bután nézek ki benne, de...

- Szerintem csak még bájosabbá tesz - kb annyi értelmi szinttel pislogok rá, mint az az aprócska guppi a vízben, amit az elõbb néztem. Most... ajjjjafenébe. Olyan rég mondott nekem bárki ilyet. Mikor még Rick próbálkozott, akkor olyan könnyedén lekezeltem ezeket a bókokat, de most mintha mindent elfelejtettem volna. Megkukultam, mint valami bénán kifaragott vízköpõ egy elég ronda õsii kúria tetején.

- Segíthetek valamiben? - óóóó igen, ezaz, erre volt szükségem. Mentõövként fordulok az eladó felé és boldog mosollyal söpröm hátra tincseimet.

- Igen... a következõkre lenne szükségünk...

Aprólékosan magyarázva segítek összerakni az akváriumot. Lényegében ugyan azt mondom el, mint az eladó, de fontos, hogy többször hallja. Így legalább biztosan megjegyzi, és nem lesz a halaknak baja.

Szerencsére a kínos kis bók után már nem történt semmi ilyesmi. Nem haragudott meg rám, ugyanolyan kedvesen viselkedik, mint azelõtt, de nem is mond ilyen furcsa, félreérthetõ dolgokat. Vagy mond, csak én nem veszem föl? Lehet hogy már fejlõdök? Vagy az agyam így akar a lehetõ legmesszebb menekülni.

- Hát... azt hiszem ennyi - elgondolkodva figyelem a mûvet. Minden rendben kell hogy legyen, a halak is belekerültek már, innentõl nincs több dolgom.

- Köszönöm a segítséget.

- Ó hát igazán szívesen. Az állatok kiváló társaság, ha valaki magányosnak érzi magát, ezt már csak tudom. Remélem, hogy innentõl vidámabb napjaid lesznek - mosolyogva nézek állárá. Már kitaláltam,h ogy ha csak ezt az egy pontot figyelem, akkor nem jöhetek zavarba. Ez a legátlagosabb pont a testén... már ha lehet ezt átlagosnak hívni.

- Biztosan. Maradsz még esetleg egy kávéra? - kávé? Nem, én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Már így is küszködnöm kell, hogy ne vörösödjek, ne gagyogjak, és ne essek át a saját lábamon. Olyan kedves, hogy felajánlja, de én tuti nem akarom. Most nem.

- Sajnos... sajnos mennem kell, mert Semy és Ruby már miztos nagyon várnak.Szegények egész nap egyedül voltak. Sajnálom... - hadarva hajtom le fejem. Remélem nem haragszik meg. Bár õ nem olyannak tûnik, akit egy ilyen aprócska dologgal magára haragít az ember.

- Semmi gond, de egyszer mindenképpen szeretném meghálálni valahogy - tincseim mögül pillantok rá, de most kicsit feljebb mint az álla. Oké, nem tûnik mérgesnek. A végén állandóan hálálgatni fogunk egymásnak dolgokat. Végülis nincs ezzel próbléma. Éljenek az ördögi körök.

Deshawn:

Szeretem azt az éjszakai mûszakot, amikor nincs túl sok meló. Ritka pillanatok egyike, hogy még egy viharban kidõlt fához sem hívnak ki. Ha nem számítunk riasztásra, vagy ha várunk is, kosarazással, és testedzéssel töltjük el az idõnket. Szükség van rá, így gyakran szabadidõben is eljárunk edzeni, hisz ha már ingyen van… Persze nem csak ezért, hanem mert mindenki jó kondícióban akar lenni, és itt vannak a munkatársak ismerõsök és egyben barátok. Barátoknak kell lennünk ahhoz, hogy megbízzunk egymásnak, mert a mi szakmánkban ez fontos, ha máshol nem is. Csapatkánt, összehangoltan kell dolgoznunk, különben életek múlhatnak rajta.

Ezért is vagyok büszke a munkámra. Gyerekkorom óta ez volt az álmom, mint sok más gyereknek, azzal a különbséggel, hogy én meg is valósítottam. Kiérdemeltem a lánglovag címet.

Épp nálam van a labda, kicselezem Joet, sarkamon fordulok meg, kikerülök egy újabb embert, majd a kosárpalánk elõtt magasra ugrom, és bedobom a labdát. Huszonnégy-tizennyolc ide. Ennyi… Nevetgélve pacsizok le az éppen én csapatomban játszókkal. Hirtelen megszólal a riasztó.

- Ezek szerint mi nyertük a meccset.

- Csak szeretnétek, mimózák – mind egy hullámként indulunk meg futva az öltözõk felé. Tusolásra nincs idõ, ez a tûzriasztó. Felkapom az overallt, a csizmát, zsebembe a kesztyûk, hónom alatt sisak. Most jönne a csövön lecsúszó jelenet ugye? Csak stílusosan.

Beszállunk a kocsiba, amint felordítok, hogy megvan a létszám, indulunk is. Nincs innen messze, alig nyolc utcányira, de az esti forgalom sajnos hátráltat. Hiába szól a sziréna, és félreállnak az emberek, így is manõverezni kell a kocsik között. Tudom jól, voltam már sofõr, nappal semmiképp sem irigylem õket.

Amint megérkezünk látom, hogy a környéken utcalámpa sem mûködik. Vajon ez a tûz elõtt, vagy után alakult ki? gyorsan kapcsolok, miközben a többiek a tömlõért nyúlnak.

A tûz nem terjedt annyira szét, hogy elérje a fõbb vezetékeket, tehát áramszünet miatt kialakult tûz. Tipikus eset.

A lakóház aljában az utcán összegyûltek az emberek, lakó és bámészkodók egyaránt. A mûsort nem lehet kihagyni mi?

- Maradt bent valaki? – ordítok a tömeg felé, hátha egy lakó észrevesz, és egy idõsödõ ember siet felém.

- A tûz… - liheg. – Ahol a tûz kiütött… a fiú még bent van. – remek. Ezek szerint nem lesz elég a tömlõzés. Más nem szól, hogy esetleg valaki még bent lenne. Sokan vannak kint, tehát a lakók szinte mind kijutottak. A tûz forrásában lakó viszont nem.

Visszafordulok társaimhoz.

- Elroy, bemegyek! kiáltok felé, csak int, hogy értette, így elsõnek igyekeznek a legnagyobb tûzcsomóba locsolni, hogy biztosabb pontokon azonnal elfojtsák a tüzet. Nagyon még nem terjedt el. Talán nem okoz nagy kárt. Ez sok mindentõl függ.

A lift persze használhatatlan. Felcsapom a sisakot, kezemre húzom a kesztyûket. A füst már az elsõ szinten érezhetõ, de amint feljebb érve szelem a lépcsõfokokat, úgy erõsödik. Az égõ szinten már teljesen fekete, késsel vágható a füst. Berúgom az ajtót, és benézek. Akár a pokol. Vajon hányszor is jártam már meg? Nincs idõ ezen agyalni. Bemegyek, hunyorítanom kell a forró fényben, hogy valamit lássak is.

- Merre van? – kiáltom, de nem jön válasz. Körbenézek újra, így egyre több pont lesz számomra tiszta. Nappali, ég, konyha, és, hátsó szobából nagyobb lángok törnek elõ, de hallom a fröcsögõ víz hangját. A fürdõajtó zárva. Ez az.

Utat török magamnak a lángtengerben, dörömbölni kezdek a forró ajtón, de választ, se kiáltást nem hallok, csak… ugatást? Valami van itt.

Nem merem befelé törni az ajtót, mert félõ hogy kicsi a fürdõfülke és rázuhan arra a valakire, így kifelé kezdem tépni az ajtót. A tûz segít mert lassan elfoszlik a kezemben az egész. A földön fekve találok rá.

Belépek és hirtelen hûvös csap meg, pedig itt sincs valami hideg, de kint jóban forróbb a helyzet. Nem szóvicc.

- Jól van? – leguggolok, megrázom, de már teljesen eszméletlen. Azonnal ki kell vinnem, mielõtt súlyos mérgezést kap. A karomba veszem, és meghallom megint az ugatást. A csap alatt bujkál két kis jószág. Letérdelek, és gazdájukat tartom elõre.

- Gyertek! – bólintok hevesen. Senkit nem hagyok itt. A kutya azonnal felém siet, de a macska csak ez után követi bizonytalanul. Türelmesen kivárom. Majd amint mind megvannak a testemhez szorítom õket, és kirohanok felük, átvágtatva mindenen. A csizmám egy ideig tûzálló, így egy szekrényen át is kell lépnem, de forróság érzésén kívül más bajom nem lesz. Kijutunk, lesietek a lépcsõn, majd amint biztosabb a terep, lassabban haladok lihegve. A sisak sem véd a végtelenségig, fõleg nem a teljes szerelés így én is nyeltem kis füstöt, de még nem árt meg. A két kisállat azonnal leugrik róla, amint tisztábbnak látszik a helyzet, és azonnal kirohannak az épületbõl. Remélem vannak ismerõs szomszédok, akikhez futhatnak, ha a gazdi épp ájultan hever.

Ahogy kiérek az épületbõl, jelzem biccentéssel, hogy minden tiszta. Az ekkor kapott tekinteteket büszkén bezsebelem. A mentõk már kiérkeztek így azonnal hozzájuk sietek, és átadom nekik az eszméletlen testet. Sokáig állok még felette. Leveszem a sisakom.

- Rick… - mondja halkan, eszméletlenül, de legalább még beszél. Azonnal kap oxigént. Vajon volt még valaki a házban? Vagy az egyik kisállatot hívják így? Nem tudom, de aggódom. Végig a kába arcát figyelem. Így a tompa, kissé se vakító fényben, hogy nem kell másra figyelnem, látom a szép arcot. Finom vonások, kusza haj. Mintha csak aludna, pedig tudom, hogy nem errõl van szó.

Mikor a mentõs megvizsgálja és kijelenti, hogy nincs életveszélyben, mosolyogva fújtatok egyet. Jól van… megnyugodtam. Ezek szerint még idõben érkeztem. Nem látok rajta komolyabb égésnyomot. Szerencsére, a szép arca nem sérült meg.

~*~

Szörnyû dolog a bevásárlás, fõleg ha ritkán megy boltba az ember. Ilyenkor telepakolom a kocsit, mindennel ami kellhet, és jó ideig van minden otthon. Persze mindent nem tudok egy hónappal elõre vásárolni, de a nagyját muszáj ilyenkor megvennem.

A csomagtartó és a hátsõ ülés tele szatyrokkal. Nem csak étel és háztartási cuccok, hanem egyéb olyan eszközök, amit régóta kiszemeltem, csak nem volt idõm ezzel foglalkozni.

Beállok a garázs elõtt a kocsi feljáróra, leállítom a motort, behúzom a kéziféket, ami halkan reccsen. Azt hiszem finomabban kéne bánnom vele. Kiszállok a kocsiból, hogy ajtót nyissak, amikor egy ismerõs alakot látok meg az út közepén. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy felismerjem. Egy ilyen szépséges arcot nehéz elfelejteni. Még mindig csak dermedten mered rám.

- Jó lenne, ha lejönnél az út közepérõl. Többször nem szeretnélek megmenteni – vagy csak nem szeretném, ha többet veszélyben lenne. Igen, inkább ezt kellett volna mondanom. Ha kellene, újra megmenteném. Észreveszi magát, így lesiet az útról, felém, póráza végén pedig a kutyus, akit aznap éjjel vele együtt kimentettem.

A kutya sokkal elõrébb rohan, leguggolok, és ujjaimat felé dugom, amikor megszagolja fel-felugrál rám, kutyapofija vidáman liheg. Elmosolyodom. Aranyos kutya… illik hozzá.

- Én... én... köszönöm... – szólal meg, így felegyenesedek. Most látom elõször igazán a tekintetét és meg kell valljam… szebb, mint amire emlékszem. Akkor este a sötétben csak egy pillanatra láttam, viszont most egész alakját teljes valójában leshetem meg. Leesik, hogy mondott valamit.

- Ugyan… az a munkám része volt.

- Nem – rázza meg a fejét. – Tényleg köszönöm. Megmentetted az életem – végig a szemembe néz, én is az övébe. Nagyon szép. – Így tartozom neked – eléggé hajthatatlannak tûnik. Komoly arcomon szétterül egy jólesõ, kedves, meleg mosoly.

- Deshawn Luckas – nyújtok felé kezet, majd félénken de annál aranyosabban viszonozza a kézfogásomat.

- Jacob Shelley – igazán szép neve van… Jacob…

- Ráérsz most? – pislogni kezd értetlenül, mintha kínaiul kérdeztem volna, de végül csak megérti.

- A-azt hiszem igen… miért? – kinyitom kulccsal a bejárati ajtómat, kissé be is lököm, majd visszalépek a kocsihoz.

- Kicsit sok cuccom van. Segítesz bepakolni? Utána megihatnánk… mondjuk egy kávét. – lassan kivirágzik arca, és félénken elmosolyodik.

- Persze – leguggol a kutyushoz. – Semy, viselkedj rendesen. – halkan nevetek, próbálom visszafogni, de inkább csak kinyitom a csomagtartót, és a kocsi hátsó ajtaját.

- Addig engedd be nyugodtan a házba. – A nyitott ajtón be is szalad a kutyus, amikor arrafelé terelgeti, majd visszajön a kocsihoz, és utánam markolja fel a szatyrokat. Nagyon lelkes.

Az utolsó szatyrok bepakolása után a konyhám és a nappali egy része úgy néz ki, mintha épp most költöznék be.

- Semy – kiált fel, és a kutya máris topogva rohan azonnal hozzá. Addig odateszem a kávét fõni, míg nagyjából elpakolok. Van ami rutinosan megy, van aminek helyet kell találni, végül marad vagy öt papírzsák, amit majd ráérek késõbb is elpakolni, azokat ki is teszem a dohányzóasztalra, majd beinvitálom a konyha és étkezõ részre az asztalhoz egy bögre kávéval kínálva. Egy kisebb mûanyag tálba vizet töltök, és leteszem Semynek, hadd lefetyeljen bele. Ha elmosom utána nem fogok belehalni a használatába.

Leülök vele szemben, immáron újra társalgó környezettel övezve.

- Remélem teljesen felépültél – kezdem a beszélgetést, ami ilyenkor nem könnyû. Elõször csak bólint válaszként, mert épp beleivott az italba. – Most a közelben laksz?

- Igen, a nagynénéméknél, amíg nem találok új lakást. Sajnos nem könnyû. Akkor mindenem odaveszett és sok mindent újra meg kell vennem.

- Mivel foglalkozol? – biztos érdekes munkája lehet, ha ilyen fontos eszközökrõl beszél. habár voltam akkor a lakásán, de hát… mind tudjuk…

- Építészmérnök vagyok – bizonytalanul pillant rám a bögréje mögül, mintha a reakciót várná. Én csak elmosolyodom.

- Az nagyon érdekes munka lehet. – kezével legyint.

- Szerintem a te munkád érdekesebb sokkal – mosolyodik el õ is. Valóban… de több benne a veszély is. De hát ez már csak ezzel jár.

- Lehet. De szerintem minden munka érdekes és izgalmas, ha szereti az ember.

- Igaz. Én is szeretem amit csinálok. – pár pillanatnyi feszült csend. Gyorsan keressünk egy újabb témát.

- A kutyus Semy ugye? És a cicus? Õ lenne Rick? – kérdezek rá gyanútlanul, de amikor meglátom az arcán átsuhanó árnyékot máris megbánom a kérdést. Azt hiszem valami rosszba tapintottam.

- Nem… õ Ruby – ezek után nem forszírozom a nevet. Tuti valami rosszba tenyereltem. Gyorsan ki kéne rá találnom valamit.

- Régebben gondolkodtam én is valami háziállaton, de sajnos nem fér a munkarendembe. Van, hogy egy-két napot kimaradok a hosszú mûszakban, az pedig nem tesz jót egy kisállatnak.

- Ez ilyen gyakori? – kihunyt a kedves és élénk tûz a szemébõl. Nem jó ezt látni. Szeretném újra látni azt a csodásan mosolygós tekintetet.

- Sajnos igen. Ha nem lenne akkor talán megértem volna néha egy szomszédot, hogy figyeljen rá, de minden héten csak nem kérhetem ezt. na meg az idõs nénikben sem bízom meg – mosolyodok el, mire kis mosolyt csalok az õ arcára is. Az idõsebb egyedül élõ nénik, ha bejárást nyernek bárhová, szeretnek tüzetesen mindent átnézni, aztán pletykálni róla. Ez amolyan örök sztereotípia, ami alól alig van kivétel.

- Pedig jó dolog egy kis szõrmók a háznál, ha egyedül él az ember – ez amolyan utalásnak hangzik. vagy sugallatnak? Én egyedül élek. Azt hiszem Õ is egyedül élt. Ez kissé felvillanyoz, bár nem tudom miért. – A halakon gondolkodtál már?

- Nem is rossz ötlet – mosolygok rá sármosan. Lesüti szemeit és sápadtas arca is nyer egy kicsi színt. Nahát. Haladunk. – Ha esetleg ilyen vásárlásra adom a fejem elkísérsz majd? Biztos ismersz jó üzleteket.

- Persze, szívesen. Ennél még többel is tartozom neked – csak mosolyogva megcsóválom a fejem.

- Sokáig fogom még ezt hallani ugye? – mosolya kiszélesedik, két tenyere közé fogja a bögrét.

- Bizony! – Hirtelen felugrik az ölébe a kutyus, mire a fejét borzolni kezdi, a kutyus fülei csak úgy repkednek. – Azt hiszem ideje mennem. Köszönöm a kávét.

- Inkább én köszönöm, hogy segítettél pakolni. Na meg a társaság is igazán jólesik.

Felcsatolja a pórázt a nyakörvre, majd feláll, én addig kikísérem az ajtóig. Lazán megtámaszkodom az ajtófélfán.

- Jacob – szólok utána, mire megtorpan, a cseppnyi kutyus pedig majdnem magával rántja, de azért erõsebb nála. – Még két napig szabin vagyok. Ha esetleg nem dolgozol még és ráérsz… akár már holnap megnézhetnénk a… halakat. – Akaratlanul is sejtelmesen akadozva mondom végig a mondatot. Igazából nem tudom eldönteni, hogy hívható e randira, vagy csak egyszerûen áthívhatnám-e, minden indok nélkül. Nem… inkább elõször szépen lassan felépítem a dolgot.