- Azért még ne nagyon ugrálj nekem, jó? Jól elcsaptalak, te kis mihaszna. Hát mégis mit kerestél az úton? - fél szemmel őt figyelem, miközben dorombolva élvezem a törődést. El sem hinnéd, ha elmondanám. Persze, macskaként nem tudok beszélni...kérdés, hogy emberként menne-e még. Olyan rég öltöttem utoljára emberi alakot... talán járni sem tudnék már két lábon...- Na, felhúzták a berregődet, úgy hallom – berregő? Biztos a dorombolásomra gondol...
Azt mondják, jó hatással van az emberekre. Megnyugtatja őket...
Hirtelen megcsapja egy illat az orrom... finom illat... egész biztosan valami hal lesz!
Felemelem a fejem és szimatolni kezdek, még a szám szélén is végig nyalok. Olyan rég ettem már ilyet!

- Nos, úgy látom, éhes vagy, kicsikém – vakargatja meg a fülem tövét, én pedig nyávogással válaszolok - Vettem ám neked valami finomat, mindjárt hozom.
Felkel és keresgélni kezd, majd hamarosan két kis tállal tér vissza. Az egyikben friss víz, a másikban ínycsiklandó illatokat árasztó halacskák fekszenek. Leteszi a földre őket, majd mellém lép és kivesz a dobozból. A tálkák mellé fektet, én pedig bele szimatolok a levegőbe. Iszom pár kortyot, majd rávetem magam a halra. Nem is tart sokáig, hogy eltüntessem őket...olyan finom!!! Kérek még!

- Tudom, hogy nem vagy éhes, de lásd, kivel van dolgod – csóválja a fejét, majd a tányérra teszi a maradék halat is. Nem kell sok idő, hogy ismét az üres tál éktelenkedjen előttem. Hálásan dörgölőzök hozzá. Rég volt hozzám ilyen jó valaki. Újra simogatni kezd, én pedig elfekszem alatta. Kellemes érzés, de még sajognak a tagjaim. Istenség lévén gyorsan gyógyulok, ráadásul, egy átlagos macska nem is biztos, hogy túlélte volna a gázolást. Hosszú órákon át simogat és vakargat még, én pedig élvezkedek, hisz nem sűrűn jut számomra ilyesmi. Most kell kiélveznem, hisz kérdés, hogy meddig maradhatok mellette. Ő nem idevalósi, haza tér egy nap, és kétlem, hogy magával akarna vissza. És amúgy sem mehetnék. A szentélyt elhagyhatom, de a várost nem, legalábbis hosszú időre nem... ide tartozom, az itt élőket szolgálom és védem, noha ők erről már nem is tudnak.
Végül magamra hagy, nem marasztalom, hisz nyilván dolga akadt. Míg távol van vissza mászok a dobozomba és elhelyezkedek. Nem alszom még, a dobozból figyelem, mikor vissza jön és alváshoz kezd készülődni. Megvárom, míg lefekszik, csak utána bújok mellé

- Hé, neked ott a saját helyed, cica! - szól rám, de szemrehányóan nézek rá. Ha tudná, amit én, nem panaszkodna - Na jó, de csak ma éjszakára! Nem csinálunk belőle rendszert – hát persze...
Mellé fekszem és elhelyezkedek. Lehunyja a szemeit, és hamarosan már alszik is. A mellkasára mászok és elhelyezkedek rajta. Kedves álmokat küldök neki, közben lopva bele lesek a tudatalattijába, hogy megtudjam, ki is ő valójában. Nem vájkálok nagyon, csak a legfontosabbakat lesem meg. A neve Lucius... író, ihletért utazott ilyen messze az otthonától...oh, és érdekli a természet feletti! Ez meglep. A mai emberek többsége nem hisz már, de ő miattunk utazta át a fél világot... megérdemli, hogy szép álmokat lásson...

A reggel sokáig várat magára. Ő végig alussza az éjszakát, én pedig végig őrködök az álmai felett. Mikor reggel ébredezni kezd dorombolással és dörgölőzéssel üdvözlöm
- Jó reggelt cicus!- simít végig a hátamon. Sokkal jobban fest, mint este. Végig vakargatja a füleim tövét, majd a hátamat, én pedig valósággal szétfolyok a kezei alatt. Végül azonban felkel, így kénytelen vagyok elengedni őt. Elpakolja a fekhelyét, majd mosakodni megy. Visszafelé hoz nekem egy kis vizet, de ételt nem. Talán elfogyott...nem baj, nekem nincs szükségem annyi ételre, mint egy átlagos macskának- keresek neked valamit reggelire- pillant vissza, mielőtt eltűnne az ajtó mögött. Nem zavartatom magam, elindulok felfedezni az apró szobát. Megnézek és megszimatolok mindent, majd végül az ablakban kötök ki. Ott talál rám, mikor vissza tér. Bár hallom őt, mikor belép, nem reagálok elsőre. A madarakat figyelem, az elhaladó embereket és járműveket. Amikor néha lemerészkedtem a szentélyből azt mindig éjszaka tettem, mikor az emberek aludtak... de most ébren vannak... most minden más... élettel telibb, mégis, valahogy kevésbé valóságos, így az ablakon keresztül
- Látom tetszik a macska TV- simogatja meg a fejem. Csak egy nyávogással válaszolok, majd hozzá dörgölőzök- remélem szereted a száraz tápot, mert csak ilyet tudtam szerezni- a földre teszi a tálkát, én pedig kíváncsian kezdem körbe szaglászni. Nem olyan jó, mint a tegnapi halacskák, de nem panaszkodok. Gondolt rám, és csak ez számít. Reggeli után a keresésére indulok. Míg én a kajával voltam elfoglalva, ő vissza tért az íráshoz. Észre sem vesz, olyan mélyen bele van merülve... ezek szerint jót tettek neki a szép álmok. Az ölébe fészkelem magam, ott szunyókálok, úgy tűnik, egyáltalán nem bánja...

A Következő napok gondtalanul telnek. Nappal az írással foglalkozik, éjszaka pedig én őrködök felette. Talán megpróbálhatnék újra emberré változni... szívesen beszélgetnék vele... annyi kérdésem van. De hogyan? Egyszerűen szólítsam le? Vagy álcázzam véletlennek a találkozásunkat? Talán ez beválhat...

Lemászok róla és hangtalan léptekkel átmegyek a szomszéd szobába. Szerencsére mélyen alszik, így nem ébred fel a nyöszörgésemre. Fájdalmasabb, mint emlékeztem...vagy csak én vagyok berozsdásodva. Mikor elmúlik a remegés a falba kapaszkodva próbálok lábra állni, de a lábaim össze csuklanak alattam. Ezt még gyakorolnom kell, mielőtt emberként találkoznék vele...

Virágzanak az ezeréves fák, énekelnek a madarak, a Nap szeretetteljes fénye pedig kellemes melegséggel tölt el, ahogy a szentély előtti kövön fekve sütkérezek. Hátamra fordulva terülök el, behunyom a szemem és csak élvezem a meleget, közben óhatatlanul eszembe jutnak az emlékek. Régen sokan éltünk itt. A hozzám hasonló istenségeknek sok helyen emeltek szentélyeket, sokan jártak hozzánk áldást és szerencsét kérni, sokak életét tettük jobbá, még ha esetleg csak rövid időre is... Ilyenkor kicsit elszomorodom. Hiányoznak a társaim és az emberek, akik meglátogattak minket. Ma már senki sem látogat el ehhez a szentélyhez... már csak én vagyok itt, hisz szép lassan a társaim is elkoptak mellőlem. Én vagyok e hely utolsó macskaistene..

A delelő Nap fényét élvezve, szinte félálomban ejtőzök, mikor hirtelen lépteket hallok. Csak fél szemmel pillantok a hang irányába, de mikor a lépcsők felől felbukkan egy alak felkapom a fejem. Egy ember? Itt? Lassan egyre több mutatkozik meg belőle, ahogy egyre feljebb ér. Egy idegen... nem idevalósi... vajon hogy keveredett ilyen messze az otthonától? Ahogy egyre közelebb ér alaposabban szemügyre veszem. Kék szemek, barnás haj... jóképű fiatalember. Nyújtózkodva kelek fel, majd közelebb lépkedek hozzá, így már ö is észre vesz engem. Barátságos nyávogással üdvözlöm, mikor meglepetten áll meg velem szemben. Elmosolyodik, majd leguggolva végig simít a hátamon
- Ezek szerint tényleg élnek itt macskák. Legalábbis egy...-ahogy megvakargatja a fülem tövét dorombolni kezdek. Olyan rég simogattak meg utoljára...
Nem kényeztet sokáig, feláll, majd tovább halad a szentély felé. Utána megyek, de ezúttal csak távolabbról figyelem őt. Megáll az épület előtt, majd behunyja a szemeit és mélyet szippant a friss levegőből. Csendben hallgatózok, de nem hallom a gondolatait. Hát nem azért tett meg ilyen hosszú utat idáig, hogy teljesítsem a kívánságát? Hosszú percekig áll mozdulatlanul, majd sarkon fordul és elindul vissza a lépcsők felé. Még egyszer megsimogat, majd olyan hirtelen távozik, mint ahogy felbukkant. A lépcső tetején ülve lesek utána. Hirtelen még magányosabbnak érzem magam, mint eddig... az emberek már nem hisznek bennünk... az utolsók egyike vagyok, de mintha már nem is léteznék. Nem imádkozik hozzám, nem kér áldást, vagy szerencsét... a múlt hangtalan lenyomata vagyok csupán...
.oOo.

Eltelik egy nap, aztán kettő, aztán egy hét. A tavasz meleg ölelés helyett esővel és széllel köszönt ma, ami egyre csak erősödik. Mintha az ég belelátna a lelkembe, és épp az én érzéseimet tükrözné. A hegy lábánál, a szentélyhez vezető úton lépkedek, mikor közeledő autó hangja csapja meg a fülem, megfordulni sincs időm, csak a csikorgó kerekeket hallok, mielőtt hatalmas erővel taszítana el magától. Nem igazán fogom fel mi történt, csak azt érzem, hogy fáj... valaki felemel, melegséget érzek, majd fák recsegését hallom. Kinyitom a szemem. Egy hatalmas fa dőlt el keresztbe az úton, ami akár a kocsit is képes lett volna összetörni, ha nem áll meg. Felpillantok. A múltkori férfi tart a karjaiban...áh... értem már, mi történt.
Hallom, hogy beszél hozzám, de nincs erőm reagálni, erőtlenül ejtem vissza a fejem, majd hamarosan az eszméletemet is elvesztem...

Meleg helyen, puha párnák közt ébredek. Idegen szagokat érzek, de nem érzek ártó szándékot, vagy negatív energiát. Nyújtózkodni próbálok, de mindenem fáj. Eszembe jutnak a történtek... a kék szemű férfi...ő hozott ide? Hamarosan elő kerül az idegen is
-Felébredtél?-mellém telepedik-ahhoz képest ami történt, csoda, hogy életben vagy- jegyzi meg, bár nem vár választ. Csak a szemeimmel követem a kezét, ahogy gyengéden kezdi a hátamat simogatni. Ez olyan jó... végre újra van velem valaki...végre nem vagyok magányos többé...

Egy szál alsóban vagyok, már megfürödve, mire Alexander visszatér a hóna alatt egy kosárral, a kezében pedig két tányér étellel. A kosár gyönyörû, kézzel faragott, sötétbarna, és megpillantok benne egy halmintás puha párnát is. Pont nekem való, de túl szép a magamfajtának. A kosár az éjjeliszekrényre kerül.

 - Rakan, így jó lesz? – kérdi, mire felé fordulok.

A testem tele van sebekkel az edzéseknek hála, de fel sem veszem, viszont Alexander figyelmét úgy tûnik, nem kerülik el. De egy szót sem szól, a tekintete azonban annál beszédesebb. Nem érdekel, nem törõdöm vele. 

- A földön is jó a kosár... – kezdem, mire mérgesen a szemembe néz. 

- Nem vagy állat, hogy a földön aludj, de ha nem jó a kosár… akkor az ágy is itt van, mint látod francia így itt is elférsz – mondja, mire félve ránézek. Nem akarok ellenkezni vele.

- R-rendben köszönöm – válaszolom, majd mikor az egyik tányér a kezembe kerül, a szemeim felcsillannak. Ez pont cicának való eledel. - Hús? – mosolyodom el.

- Igen az. De vigyázz vele, mert boros csirke – figyelmeztet. - Jó étvágyat Rakan! – mosolyog rám, majd enni kezd.

Kis késéssel én is enni kezdek. Az étel finom, még nem ettem boros csirkét, így az íze szokatlan, de nagyon ízlik. Sosem gondoltam, hogy van, aki ilyen ételt ad az alakváltójának. Sok helyen a mosléknál is rosszabbal etetik a fajtánkat, de Alexander ebben is más. Ennek ellenére nem bízom benne. Nem szabad! Étkezés után Alexander az asztalra teszi az üres tányérokat, majd az ágyba fekszik. Én magam ezt teszem, macskává alakulva a kosaramba helyezkedem és kiderül, hogy nagyon kényelmes. Összegömbölyödöm, és alváshoz készülõdöm.

- Jó éjt Rakan.  

- Jó éjt... – válaszolom, majd hamar el is alszom. 

Nyugtalan álmaim vannak, az éjszaka közepén fel is riadok, mert valami zajt hallok és körbenézek az idegen szobában. De a zaj kintrõl jön, talán csak a szél, de akkor is félek. Alexander békésen alszik, én pedig egy hirtelen ötlettõl vezérelve leugrom az ágyra és bemászom a takaró alá. Elvileg ilyet nem szabadna, de nem bírok nyugodtan aludni. A közelsége megnyugtat. Összegömbölyödöm, és alszom is. Arra ébredek, hogy valaki simogatja a fejemet, valaki, aki talán ellenség is lehet. Riadtan nyitom ki a szemeimet és ugrom fel felborzolt szõrrel. De csak Alexander néz le rám mosolyogva, és a kezét is leengedi. Szóval õ simogatott meg. Akkor mindent értek.A kezemet lassan leengedem az ágyra és rámosolygok, hogy ne féljen. 

- Jó reggelt Rakan – szólal meg, én pedig végre leugrom az ágyról, és emberi alakot öltök. - Látom az ágyat választottad, örülök neki – mondja kedves hangnemben.
- Én... Sajnálom, többet nem fordul elõ, csak kint zajt hallottam... – mentegetõzöm, mire mellém lép, és a kezét a fejemre téve összeborzolja a hajamat. Fura, idegen, de jólesõ érzés.

- Semmi baj, nem baj, ha az ágyat választod. Viszont nincs mitõl félned, ha be is jön valaki, arra egybõl felkelek, mert védõvarázslat van az ajtón – magyarázza türelmesen, végig a szemembe nézve. Nem merem megszakítani a szemkontaktust, az nem illik. Végül elenged. - Most viszont menj, szedd rendbe magad, addig itt megvárlak. 

Gyorsan a fürdõbe a megszokott ruhámmal együtt. Fogat mosok, megfésülködök, majd felöltözök. Nem vagyok benn sokáig, nem akarom megvárakoztatni Alexandert. Végül kimegyek, és szólok a társamnak, hogy mehet. Alexander feláll az asztaltól, ahol dolgozik, és a fürdõbe megy. Én pedig kíváncsiságomnak engedve, odasettenkedem, és belelesek az irományába, amit a laptopján látok. Egy jelentés, és ha jól látom, elég sötét, de nagyon jól meg van írva. Ezek szerint nekem is ilyeneket kell majd csinálnom, hiszen az alakváltó dolga elvégezni az alantas feladatokat. Olyannyira belemerülök a részletesen megírt jelentésbe, hogy észre sem veszem, amikor valaki a fülemhez hajol.

- Gyere reggelizni Rakan – suttogja valaki, mire reflexbõl perdülök meg, és már karmolok is. Sajnos Alexandert, és annál nagyobb bûn nincs, mint bántani a gazdánkat. A szeme alatt találom el, ahonnan vörös vér kezd szivárogni. Alexander a sebre teszi a kezét, én pedig csak rettegve nézem. Most biztos agyon fog verni. 

- S.. sajnálom, én nagyon sajnálom, nem akartam – dadogom remegve, mire õ felsóhajt, és egyszerûen letörli a vért a sebrõl, majd a kezérõl is. Hozzám sem ér, biztosan késõbb akar megbüntetni majd mindenki elõtt. 

- Ez csak egy karcolás, amúgy is én ijesztettem rád – mondja. - De gyere enni, mert megeszik elõlünk a kaját – mosolyog rám jókedvûen. Nem tudom mire vélni. Más az õ helyében kevesebbért véresre vert volna, õ meg még mindig kedves velem. Szerintem megzakkant, vagy egy késõbbi idõpontra tartogatja a kegyetlenkedést, amikor már megbízom benne.

~*~

Lemegyünk enni, én pedig lehajtott fejjel követem. Nem tudom, mit gondoljak Alexanderrõl. Kedves, de nekem nem ezt tanították. Persze, Francis elmondta, hogy más, mint a többi mágus, de nem erre számítottam. Mikor leérünk, látjuk, hogy már nagyban megy az ordítozás, mert az egyik alakváltó lány az asztalhoz mert ülni. A gazdája, egy nagydarab, brutálisnak kinézõ fiú kegyetlenül a földre löki, majd bele is rúgva káromkodva szidja. A lány remegve néz fel rá, a szemében könnyek csillognak, de nem szól semmit. Elszörnyedve nézem, mert bár hallottam róla, hogy némelyek hogy bánnak a társukkal, de látni borzalmasabb. A többi mágus és boszorkánynövendék meg röhögve nézi a lány szenvedését. Undorító! Alexander végül egy különálló asztalhoz vezet, és leül, de én csak állok. Egy alakváltónak ezek szerint tilos az asztalhoz ülnie.

- Leülsz? Vagy elõbb írjak egy kérvényt? – néz rám kíváncsian. 

- De... – kezdeném, mire félbeszakít.  

- Nincs de, tessék leülni – mondja könnyedén, mire bólintva leülök. Persze egybõl minden fej felénk fordul, és megindul a pusmogás. Kínosan érzem magam, inkább maradtam volna a szobában. - Ne foglalkozz velük, te az én társam vagy – közli, majd egy férfi behozza a reggelit.

Tipikus angol reggeli, és a férfi, aki szerintem varázsló, nemcsak Alexander elé, de elém is tesz egy tányért. Aztán mosolyogva távozik, amit nem értek. Nem gonosz mosolyt láttam az arcán, hanem olyat, mint Alexanderén. Kedveset, ami ritka.

- Nekem miért engeded meg, hogy az asztalnál üljek? – kérdem hirtelen, hiszen ez nem megszokott dolog. 

- Mert a társam vagy. De most már egyél, a reggeli fontos – mondja egyszerûen, mire enni kezdünk.

Persze ide hallom a varázslók és boszorkányok rinyálását, hogy az alakváltó szolga, csak állat, akinek nincs joga velük egy asztalhoz ülni. Igyekszem tudomást sem venni róla, ez azonban nehezen megy. Most szembesülök elõször ezzel a fajta magatartással, pedig fel voltam rá készülve.  Reggeli után Alexander a vállamra teszi a kezét, és a fülembe suttog.

- Át tudsz változni macskává? – kérdem, mire bólintok, és pillanatokon belül fekete macska képében vagyok. A társam a vállára tesz, mint valami madarat és felmegyünk a szobába. Sejtem, miért volt erre szükség. - Most már átváltozhatsz, az alakváltás most a védelmedre kellet, így könnyebben meg tudlak védeni – mondja, mire visszaalakulok emberi formába. - Összepakoltál már a küldetésre? – kérdi, mire bólintok. Ki sem pakoltam, csak a tegnap este kitett ruhámat vettem fel. - Vedd át az utcai ruhákat, indulunk a reptérre – vált komoly hangnemre.

Megértem, hogy küldetés van, így egy fehér inget és farmert veszek elõ egy fehér-szürke sportcipõvel együtt. A fürdõben gyorsan átöltözöm, hogy ne kelljen rám sokat várni, majd a hátizsákommal a hátamon követem Alexandert a parkolóba. Szép nagy, és neki is saját kocsija van, de mit is vártam volna? Gazdag, elõkelõ családból származó mágus, akit gondolom, jól megfizetnek. A csomagok a csomagtartóba kerülnek, majd én pedig az anyósülésre. Pedig hátra akartam ülni, de Alexander nem engedte. Hamarosan el is indulunk egy szép kényelmes, de azért nem olyan lassú tempóban. Elõször ülök ilyen drága sportkocsiban, és kezdem úgy érezni, hogy sosem fogom ezt megszokni. Repülni meg pláne nem repültem még soha. Vajon poggyászként fogok utazni? Ezt meg sem kérdeztem még tõle, de nem is merem. Majd õ eldönti, õ a fõnök. A gazda.

~*~

Nagyjából másfél óra alatt érünk ki a hatalmas repülõtérre. Még sosem jártam ilyen helyen, ide-oda forgatom a fejemet, hogy mindent meg tudjak nézni, mialatt Alexander többször is figyelmeztet, hogy ne kószáljak el, mert eltévedek. Mivel nem mondta, hogy alakuljak át macskává, emberi alakban maradok, mert ezek szerint mégiscsak vele utazhatok. A sor lassan halad elõre, ahol a csomagokat kell leadni. Aggódom, hogy mi lesz, ha összekeverik, vagy elveszítik, mert hallottam már ilyenrõl. De nem merek ellenkezni, amikor le kell adni, és tesznek rá valami szalagot.

-       Gyere, még van egy kis idõnk – érinti meg Alexander a karomat, és vezetni kezd, miközben nem tudok betelni a látvánnyal. – Még sosem voltál ilyen helyen, mi?

-       Soha – vallom be. – Ez a hely hatalmas, és rengeteg ember van itt. Honnan tudják, hogy merre kell menniük? – kérdem ártatlanul, miközben gondosan titokban tartom, hogy néhány alakváltó jelenlétét is érzem. Mi megérezzük egymást, mármint illatról. Én pedig határozottan érzem kettõnek az illatát.

-       Minden ki van írva, látod? – mutat a hatalmas táblákra és nyilakra. – Azokat kell követni. Gyere, bemegyünk a terminálba, ahonnan megyünk. Nem vagy szomjas, vagy éhes?

-       Köszönöm, nem – rázom a fejem. – Hiszen nemrég ettünk.

-       Én azonban szomjas vagyok – válaszolja Alexander, és elindul elõre, mire nem marad más választásom, mint követni.

Egy kávézóban telepedünk le, ami nyílt, és végül én is elfogadok egy pohár tejet. Imádom a tejet, de a figyelmem jobban lekötik az üzletek és a bennük levõ áruk. Vonzzák a tekintetem, miközben lopva az illatok forrását keresem, ami sajnos eltûnt. Lehet, hogy csak képzeltem, így nem foglalkozom vele többet. Lehet, hogy elmentek, vagy valami.

-       Min gondolkozol? – kérdi hirtelen Alexander, mire megdöbbenve nézek rá. – Valami jár az eszedben, Rakan. Mi az?

-       Semmi csak… elgondolkodtam – nézek rá, és felsóhajtok. – Kicsit félek, még sosem jártam sehol és Japán annyira… messze van. Aggódom, hogy esetleg olyasmit csinálok, ami… nos, ami…

-       Ami? – A társam hangja komoly. – Mi aggaszt?

-       Aggódom, hogy bajba keverlek, és szégyent hozok rád – hajtom le a fejem. – Bár én vagyok a legjobb, de mégis vannak kételyeim.

-       Ne legyenek, Rakan – mondja könnyedén Alexander. – Majd megtanítalak arra, amire kell. Ez az elsõ bevetésed, természetes, hogy izgulsz. Inkább idd meg a tejedet, mindjárt indul a gépünk, és még oda kell érnünk a kapuhoz. Még szerencse, hogy van útleveled, és a vízumodat is elintézték fû alatt. Máskülönben utazhatnál a csomagtérben.

-       Köszönöm! – bólintok hálásan, majd kiiszom a tejet és lassan indulunk is.

Az út egész kényelmes, Alexander átengedi nekem az ablak melletti helyet, így tudok nézelõdni, bár sok mindent nem látok, csak felhõket. A repülõtér belseje érdekesebb, fõleg az a sok utas. Mindenféle nemzetiségû van köztük. Még szerencse, hogy kettõs ülésben vagyunk, így sok mindent tudok kérdezni Alexandertõl, ami másoknak teljesen természetes, de nekem nem az. Õ azonban nem sértõdik meg, hanem mindenre válaszol. Az étel is finom, amit adnak, hal, ami az egyik kedvencem, meg valami mártás és krumpli. És zöldség, amit gondosan félre kotorgatok. Még alszom is valamennyit, majd gyengéd rázogatásra ébredek. Alexander az.

-       Hamarosan megérkezünk, ébredj! – szólal meg, mire bólintok.

A repülõtér itt is hatalmas, ráadásul sok minden csak japánul van kiírva. Ilyenkor örülök, hogy tudok japánul, mert nemcsak el tudom olvasni a feliratokat, de meg is értem õket. Sok idõbe telik, mire kijutunk, hiszen megvizsgálják a vízumainkat, az útlevelünket, átnézik a kézipoggyászokat, de végül szerencsésen kívül vagyunk a bejárati ajtón, és a parkolóban kötünk ki. Egy zöld színû taxi vár minket, vagy szerintem minket, mert a sofõr, egy egyenruhát viselõ japán férfi egy táblát tart, amin Alexander neve van. Így arrafelé vesszük az irányt.

-       Ön lenni Mr. Alexander? – kérdi a férfi meglehetõsen rossz angolsággal, miközben mélyen meghajol.

-       Igen, én vagyok – válaszolja Alexander japánul. Meg sem lepõdöm, hogy ismeri a nyelvet. – Kérem, nyugodtan beszéljen japánul, a társammal együtt tökéletesen beszéljük az önök nyelvét. Most pedig, legyen szíves, vigyen minket erre a címre – nyom egy papírt a férfi kezébe.

-       Igen, azonnal. Parancsoljanak beszállni, amíg beteszem a csomagokat a csomagtartóba.

Megtesszük, amit kér, én persze kissé ideges vagyok, de annyira nem. Ez a férfi nem varázsló, hanem egyszerû ember, érzem a szagán. Nem buktam le, mert az alakváltókat csak a varázslók ismerik fel, meg a saját fajtánk, így biztonságban érzem magam. Alexander gyengéden megpaskolja a vállamat, mintha meg akarna nyugtatni. De akkor is izgatott vagyok, és mikor végre elindulunk, ide-oda forgatom a fejem, hogy mindent lássak.

Ahogy keresztülhaladunk Tokión, a szemem-szám tátva marad. Ez a város fantasztikus, minden él, minden folyton mozgásban van. A belvároson keresztül megyünk, ahol egy rakás ember és autó, meg minden más halad az úton és a járdán. Rengeteg üzlet, hatalmas, fényes reklámok, amik még mozognak is, hangos zene, rengeteg új, izgalmas illat. Szinte az ablaküveget kaparom, megrészegít ez az élmény. Alexander csendesen ül mellettem, de azért érzem, hogy szemmel tart.

-       Ha lesz idõnk, majd körbenézünk a városban – szólal meg hirtelen, mire felé fordulok.

-       Komolyan? – kérdem meglepetten.

-       Igen, komolyan, elvégre nem dolgozhatunk folyton – mondja. – Meg hát, szükséged van új tapasztalatokra. Egész eddig be voltál zárva, ideje, hogy élj egy kicsit.

Hálásan rámosolygok, de az izgalom és némi rossz elõérzet nem tûnik el belõlem. Mi van, ha csak hazudik nekem? Hinni akarok neki, bízni akarok benne, de nem merek. Hirtelen mintha hideg légáramlat söpörne végig rajtam, egészen beleborzongok, és Alexanderre nézek. Azt hiszem, õ is érezhetett valamit, mert a tekintete keménnyé válik. Semmi kétség, egy démon, vagy egy másfajta pokolbeli lény van a közelben. Ez egészen biztos.

-       Úgy tûnik, nemcsak az iskolában lesz dolgunk – jegyzem meg halkan, és megremegek. Már kezdõdik is.

- Örvendek a nevem Alexander. Remélem, nagyon jól ki fogunk jönni – mondja, majd elenged, én meg csak bámulok rá. Nem ütött meg? Miért nem? Talán egy késõbbi idõpontra tartogatja a verést, amikor nem is számítok rá. – Fél óra és beszélgetünk, csak most már le akarok fürödni – mondja, majd bevonul a fürdõbe. Igen, most hogy jobban megnézem, tényleg véres a ruhája, és a haja is kissé. Hogy nem éreztem meg a vérszagot, nem is értem.

Nem mozdulok az ágyról, nem adott rá engedélyt, hogy bármit is tegyek. Bizalmatlanul szemlélem az ajtót, ami mögött Alexander eltûnt. Nem tûnik rossz embernek, de akkor is varázsló, így fokozottan óvatosnak kell lennem. Mindent meg kell tennem, amit akar, legalábbis az elsõ idõben. Hallottam róla, hogy néha ”olyasmire” is szokták ezek kényszeríteni a segédeiket. Francis mester mondta, õ pedig sosem hazudna.

– Rakan… megkérhetlek, hozol nekem egy törölközõt a mosodából? Könnyû megtalálni, egy emelettel lejjebb, a folyón balra a negyedik ajtó – hallom meg hirtelen a gazdám hangját. Igen, õ a gazdám, nem a társam, nem a barátom. Én a tulajdona vagyok, az alakváltója.

- Értettem, azonnal hozok magának egyet – válaszolom, majd felpattanok az ágyról, és már ott sem vagyok.

Sietek, nem várakoztathatom meg. Könnyen megtalálom a mosodát, mindössze a frissen mosott ruhák illata után kell mennem. Ilyenkor jó, hogy macskává tudok változni, az érzékeim élesebbek, mint például annak, aki madárrá, vagy tengeri állattá változik. A gondolatra is összefut a számban a nyál, de nincs itt az evés ideje, majd ha a gazdám úgy dönt.

Belépek a mosodába. Rengeteg gép van, gondolom az összes varázslónak külön. De melyik lehet Alexanderé? A fenébe, most mit csináljak? A varázslók írását nem tudom túl jól olvasni, így találomra az egyik géphez lépek, amin egy kosár van, benne frissen mosott, fehér törülközõk. Ám mikor hozzáérek, egy hatalmas ütést érzek az arcomon, és hátra tántorodom. Az ütés fáj, és mikor felnézek, egy nagydarab, barna hajú, zöld szemû fiúval találom szemben magam, akinek a vállán egy holló ül. Nem is kell megkérdeznem, tudom, hogy varázsló.

-       Hogy merészelsz a cuccaimhoz érni, korcs? – üvölti a fiú. Nagyjából egyidõs lehet Alexanderrel. – Most mehet vissza az egész a mosásba, mert hozzányúltál a koszos mancsoddal! Ki a gazdád, állat?!

-       Alexander… - válaszolom halk, alázatos hangon. Fel sem veszem a sértéseket, pedig fájnak. Nem vagyok állat, sem korcs, de nem merek visszaszólni, mert valószínûleg újabb verést kapnék érte.

A névre mintha megijedne, kissé megremeg, majd a fejével az övé melletti kosárra bök. Olyan gyorsan kapok ki belõle egy törülközõt, és tûnök el, ahogy tudok. Az ütés helye még mindig fáj, nem csodálnám, ha meglátszana. De annyit megjegyeztem, hogy ez az alak valószínûleg tart a gazdámtól. Igaz is, Francis mester mondta, hogy Alexander igen erõs varázsló, és sok csatában vett már részt. Akkor nem csoda, ha félik és tisztelik.

Visszasietek a szobába, majd kopogok a fürdõ ajtaján. Alexander hamar meg is jelenik, de amikor lehajtott fejjel a törülközõt tartom elé, õ inkább az államat fogja meg és emeli fel a fejem. Rántanám el, de nem engedi.

- Ki tette? – néz rám mérgesen, de nem válaszolok. Nem szabad elmondanom. – Rakan, ki tette? – kérdi újra, mikor nem felelek.

- Nem fontos, jól vagyok. – mondom, és végig a szemébe nézek. Nem mutathatok gyengeséget. Végül elenged, a törülközõt a dereka köré tekeri és a szobába megy. – Alexander úr…

- Na, jó kezdjük az elején! – szakít félbe. – Elõször is, ha még egyszer Alexander úrnak nevezel, vagy magázol és fõnökként kezelsz, azért fogsz kapni. Nem a fõnököd vagyok, hanem a társad, érted? – Bólintok, mi mást tehetnék? Bár nem hiszek neki. Mi nem vagyunk egyenrangúak. Õ a gazda, én a szolga, ez így normális itt. - Másodszor, mond el ki tette ezt veled, ha nem akkor az összes varázslót megverem – mondja komoly hangon.

- Ne… kérem… miattam nem érdemes – ellenkezem. Úgysem tenné meg, de egy kis alázat nem árt. Hátha akkor nem fog annyit ütni késõbb. – Tényleg nem fontos, jól vagyok, csak egy apró folt.

- Rakan! – mordul fel, én pedig tudom, hogy nem fog békén hagyni. Makacs, mint én. Ez nem jó, az ilyen alakkal nem tudok mit kezdeni.

- Egy barna hajú varázsló, zöld szeme volt, és egy varjú ült a vállán – válaszolom kelletlenül, mire csak felmorran.

Azonnal az ajtóhoz megy, miután felöltözött, de még mielõtt elhagyhatná a szobát, megfogom a vállát. Tudom, hogy szabályellenes, de nem akarom, hogy miattam bajba sodorja magát. Nem érdemes, és már nem is fáj az az ütés.

- Mit szeretnél? – néz rám. – Nem érdekel, ha meg akarsz akadályozni, megverem, a társamhoz senki sem érhet. Senki sem bánthatja – mondja mérgesen, és mintha a szoba hõmérséklete is megugrott volna. Azonnal elengedem. Társ? Milyen társ?

- De kérem… én nem szeretnék, már az elsõ napon bajba keveredni – mondom halkan, de be nem vallanám, hogy jólesik, amiért meg akar védeni. De nem bízhatok benne. Nem, és nem!

- Nem te kerülsz bajba, hanem azaz idióta. – mondja, és kilép az ajtón, de ekkor megjelenik egy másik varázsló, aki kissé megszeppenve néz rá. – Mit akarsz? – néz rá mérgesen.

- A fõnök akar veled beszélni, lenne egy kérése hozzád – mondja a fiú, majd elmosolyodik. – Csak nem fegyelmezed az csicskásod – siklik végig rajtam a tekintete, majd Alexanderre néz, de a mosoly egybõl lefagy az arcáról. – Oké b-bocsi.. – kér elnézést, aztán már el is tûnik.

- Rendben, akkor változott a terv. Elõször a fõnök utána a verés – sóhajt, és hozzám fordul. – Gyere, biztos, hogy küldetés. Változz át, nem jelenhetsz meg emberi alakban a banya elõtt – mondja, amit én azonnal meg is teszek.

Lehajol, majd felvesz a karjaiba, én pedig automatikusan bújok hozzá. Nos, még ha bántani is akar késõbb, legalább a többiek nem érhetnek hozzám. Azok után, amiket láttam, Alexander igen erõs lehet, a többiek félik, tisztelik és megbújnak elõle. Ez még hasznomra válhat, nem hiába voltam én az intézet legjobb alakváltója.

Alig lépünk be az irodába, ösztönösen fújnék, de nem tehetem, mert a saját fejemre hoznám a bajt. Alexander leül, én az ölében maradok, és onnan nézelõdöm. Szép iroda, bár nekem kissé giccses. Hallgatom, amit Madame Grey és Alexander beszélnek.

- Hívatott, mit szeretne mondani? Milyen munkáról lenne szó? – tér a lényegre a gazdám. A hosszú csönd azt jelzi, hogy komoly a dolog.

- Szóval elvállalod? – méreget minket az asszony, majd folytatja. – Iskolába fogsz járni, jobban mondva egyetemre. Van egy egyetem város Japánban, oda kell menj, azt terjesztik róla, hogy szellemek vannak ott és démonok, egyelõre csak esténként járkálnak a városban, de te is tudod, hogy ha ez így megy tovább, akkor reggel is kijönnek – mondja, mire Alexander bólint. Ezek szerint idegen országba utazunk. Még jó, hogy japánul megtanítottak arra az eshetõségre, ha eljutnék az említett országba. – A bejutásodat elrendeztem, a tanulással pedig ne foglalkozz, a házikat neked nem lesz kötelezõ megcsinálnod, és a tanórákra is akkor mész be, amikor akarsz. Elsõ sorban az a dolgod, hogy a lényekkel foglalkozz és nem az, hogy a tanórákon ott légy. A szobád biztosítva van ott, holnap indulsz. A tanárok és az igazgató tudni fogják, hogy miért vagy ott, így nem vonnak kérdõre, ha tanóra közben mész ki, ha meglátsz valamit. – Újabb bólintás, majd véget is ér az egész. – Távozhatsz.

A szobája felé indul velem, amikor szembejön velünk az a srác, aki a mosodában megütött. Önkéntelenül rándulok össze és nyávogok fel ijedten, de Alexander megnyugtat. A srác vállán most is ott ül a holló. Ahogy jobban megnézem, ijedtnek és szomorúnak tûnik. Biztos õt is veri, kinézem belõle, és nem lenne szokatlan. A legtöbb varázsló brutálisan bánik a társával.

- Eduard, magyarázatot kérek! Most azonnal! – szólal meg Alexander.– Mi jogon ütötted meg Rakant? Mi közöd van az én társamhoz? Ha még egyszer meghallom, vagy meglátom, hogy hozzá értél esküszöm, megöllek!

Elmondja, ami történt, úgy tûnik, tényleg tart a gazdámtól. Majd elnézést kér tõlünk. Igen, tõlem is, ami meglep, bár kétséges, hogy komolyan gondolta-e. Szerintem nem, csak a látszat kedvéért csinálta, de nem is érdekel. Egy ideig úgysem futok össze vele. A szobába érve átalakulok, majd csak nézem, ahogy Alexander pakol. Normális ruhákat pakol magának, aztán mindent, ami még kellhet. Én egy szót sem szólok, míg nem végez, és elterül mellettem az ágyon.

- Holnap veszek neked is ruhákat, nem engedem, hogy ilyen göncökbe járj – néz rám.

- Minek? – kérdem. – Vannak ruháim, elég normálisak. Ugyan nem márkásak, de utcára megfelelnek. Másrészt… én úgysem fogok veled arra az egyetem nevû helyre menni, nem?  - nézek rá.

- Hogyne jönnél – mondja egyszerûen. – A társam vagy, oda mész, ahová én. A banya meg merjen közbeszólni, ha mer. Amúgy… milyen ruháid is vannak?

Sóhajtok egyet, majd felteszem a hátizsákom az ágyra és elkezdek kipakolni. Többnyire farmerek, pólók, ingek vannak benne. Meg egy pár fehér-fekete sportcipõ. Azon kívül a tusfürdõm, a fésûm, fogkefe, fogkrém, meg a bizsuim, amiket nem mertem most felvenni. Tisztességes ruhák, nem szakadtak, vagy koszosak. Kifejezetten az én méretemben rendelték õket. Úgy tûnik, Alexandert meglepi, mire én magamban gúnyosan mosolygok egyet.

-     -  Ezek egészen jó ruhák, ha szabad ezt mondanom – mondja elismerõen. – Én azt hittem, hogy ti csak ilyen ruhában jártok, ami rajtad van.

-    -   Ez a hivatalos viselet, ha itt vagyunk az iskolában – magyarázom. – De küldetésen természetesen az alkalomhoz illõ ruházatot kell hordanunk, ha a gaz… társunk engedi – javítom ki magam azonnal.- Azt hitted, hogy valami koszos helyrõl szabadultam, ahol kínozzák a magunkfajtát? Ezek szerint sosem láttál még alakváltó intézetet.

-     -  Soha – bólint. – Mesélj róla, mert elég sok rémhírt lehet hallani, hogy hogy is bánnak ott veletek.

Ezt én is tudom. Rengetegszer volt róla hír, hogy a rendõrség felszámolt egy ilyen helyet, egy razzia során, mert több alakváltó is meghalt a kiképzésben. Persze, a rémhírek fele sem igaz, ezt meg is mondom Alexandernek.

-     -  A kiképzések néha valóban brutálisnak tûnhetnek – mondom, mire a szemei elkerekednek. – Való igaz, hogy nem minden alakváltó éli túl, de erre szükség van. A varázslók többsége erõs, és a mi feladatunk az, hogy megvédjük a… társunkat – ízlelgetem a szót. – Más intézetekrõl nem sokat tudok, de a miénk kifejezetten kellemes volt, hasonló ehhez a helyhez. Megvolt minden luxusunk, legalábbis az elitnek. Saját szoba, külön fürdõ, tévé, laptop, internet, a legjobb kaják, külön tanár, aki csak veled foglalkozik. És bár az intézetet nem hagyhattuk el, de volt egy hatalmas udvar, ahol kedvedre pihenhettél a szabadidõdben. Csak hogy tudd, én az elithez tartoztam az elmúlt öt év során, mire sikerült eljutnom addig a szintig, hogy ezt biztosíthassam magamnak.

-     -  De a luxus ellenére bezárnak titeket, nem? – kérdi Alexander. – Úgy értem… te még sosem voltál odakinn?

-     -  Soha, mióta az eszemet tudom – rázom a fejem. – Neked talán kegyetlenségnek tûnhet, de ezzel minket is védenek. És ez még mindig jobb, mint elhullani egy csatornában, vagy ha egy szörnymûsorban mutogatnának aprópénzért. Én a nehézségek ellenére is boldog voltam ott, bár igaz, más életet nem is ismertem. De megvolt mindenem, amire szükségem volt, és örülök, hogy kiválasztottak. Nagy szégyen lett volna ha senkinek sem kellek, nemcsak az én számomra, de az intézet számára is.

Alexander nem válaszol, mintha gondolkodna valamin, miközben én meg visszateszem a holmimat a táskámba. Csak egy váltás ruhát hagyok kinn, ami holnap jó lesz. Én magam is elgondolkodom. Talán túl sokat mondtam, de azt nem árultam el, hol van az intézet. Nem mintha én magam tudnám a pontos helyét. És nem mondtam semmit a fajtámról, nem beszéltem a kolóniákról, ahol a szabadok élnek. Vajon én is egy ilyen helyrõl származom? Francis mester sosem említette, hogy pontosan hol bukkantak rám, de eddig ezzel nem is törõdtem.

-      -  Fürödj meg! – hallom hirtelen a halk hangot, mire odakapom a fejem. Alexander nyugodtan néz rám, miközben feláll. – Addig szerzek neked valamit enni. Gondolom egész nap koplaltál, és mivel a társam vagy, az a legkevesebb, ha gondoskodom rólad.

-      -  Köszönöm – válaszolom õszintén. – De jobb, ha tudod, nem bízom benned. Ez az elsõ szabály: Sose bízz egy emberben, egy varázslóban meg különösen ne!

-       Legalább õszinte vagy – mosolyodik el halványan. – Szükséged van valamire? Mármint ágynemûre, vagy ilyesmi.

-       Egy puha kosárkát szívesen vennék, ha nem túl nagy kérés – válaszolom. – Mivel csak egy ágy van a szobában, sokkal jobb, ha macskaként alszom. A szobámban mindig volt egy kosár, ha éppen nem emberi alakban akartam aludni.

-     -  Meglesz – bólint. A szemei mosolyognak. Miért? Nem gonoszul, inkább olyan… mintha mulattatná a dolog.

Éppen indulna, amikor visszafordul. Ránézek, és látom, hogy kérdezni akar valamit.

-     -  Megkérdezhetem, hogy amúgy hogy is sikerült összekeverned a ruhámat Eduárdéval? – A hangja nem vádló, nem gonosz, nem ellenséges. Inkább kíváncsi.

-      -  Én… - kezdek bele, hiszen ez elég kínos. – Szóval… nem olvasom valami jól a varázslók nyelvét. A nyelvekkel általában nincs gondom, de a ti írásotok igen bonyolult.

-      - Értem – bólint. – Akkor meg kell tanítsalak rá, hogy többé ne kövesd el újra ezt a hibát, Rakan – mosolyog rám, majd távozik.

Nem értem a dolgot. Miért ilyen kedves velem? Nekem nem ezt mondták, nem erre voltam felkészülve. Sóhajtok egyet, majd az ablakhoz megyek. Kezd sötétedni, minden olyan gyönyörû arany és rózsaszín színû. Szívesen kimennék sétálni egyet, fõleg, mert ma éjszaka telihold lesz. De nem tudom, hogy szabad-e. Meg kell várnom Alexandert, hogy megkérdezzem tõle. Végül úgy döntök, hogy engedelmeskedem neki, és veszek egy forró zuhanyt. Ártani nem árthat, és tényleg koszosnak érzem magam.

Ma, mint mindig egyedül vagyok egy küldetésen. Egy másik városban, ahol épp két démon zaklatja a járókelõket. Elcsaltam õket egy mezõre, távol a várostól, s itt harcolok velük. Az egyiket bár már legyõztem, de a másik nagyon kitartó, de én jobb vagyok. Hátat fordítok neki és csettintek. A tûz körül öleli, mint egy vörös fátyol. Hallom a sikolyt, ami torkából szakad elõ a fájdalom hatására. Majd csak forró nedvességet érzek hátamon, s fejemen. Megállok, kezemmel hajamhoz nyúlok és a forró folyadék kezemre tapad. Amint hozzá érek, egybõl tudom, hogy a démon vére az. Mikor szemem rávetem, látom is, hogy az, amire számítottam. Haza kell menjek és le kell zuhanyozzak, iszonyatosan irritál ez a cucc ami rajtam van. Bár így még az autómba sem szívesen ülök be.

Végül csak beülök a vörös sportkocsimba. A kocsit, csak akkor szoktam használni, ha más városba kell menni. De ha távolabbra, akkor a fõnököm szokta elintézni a jegyet és az utat. Ebben a társaságban, iskolában, ügynökségben. – kinek hogy tetszik. – minden olyan varázslónak van kocsija, aki már nehezebb küldetéseket vállal el, akik nem kezdõk és nem is haladók, mint én, olyan profik kapnak. Amint a kocsit beindítom, már csörög is a telefonom. Mis fõnök az.

- Mondja. – szólok bele, mire õ már szid is, hogy-hogy beszélek vele, de már rég megszokhatta volna, nem fogok neki benyalni, csak azért mert a fõnököm.

- Alexander, ha visszaértél az irodámba várlak. – mondja és leteszi. Remek, most vagy kioktat, vagy megérkezett az alakváltó.

Kocsi indul, a törvényt áthágva taposok a gázba, ami padlóig megy le és már 130-al megyek végig a fõúton. Élvezem a sebességet. Ahogy a fák, bokrok és a kocsik fénysebességgel mennek el mellettem. Ahogy a külvilág megszakad ilyenkor és csak a sebesség és a kocsi motor hangja van, azaz érzés felbecsülhetetlen. A sebességnek hála hamar visszaérek a városkámba és ott már lassítok, s szép lassan kastélyhoz érek. A kocsit beparkolom a garázsba, kulcsot zsebem mélyére vágom és kezem is zsebembe rejtve megyek a házba. Még mindig véres a hátam, így minél hamarabb a szobámba akarok érni és lezuhanyozni a fürdõbe. Azonban a drága fõnök magához hivatott, így kénytelen vagyok oda menni. Ahogy azon a sok lépcsõn felmegyek, kiköpöm a tüdõm. Egy liftet azért beszerelhetnének. Rosaline Grey irodája elõtt megállok, nem szokásom kopogni. Benyitok, s õ pont az egyik varázslóval és alakváltóval beszélget. A varázsló ül, az alakváltó pedig állatalakban, egy kutya alakban ül a földön.

- Látom, még mindig nem tudsz kopogni. – morog Grey és feláll.

- A két démon elintézve, viszont most megyek és lezuhanyozom.

- Alexander… a nyomorult alakváltó a szobádban van. – dühösen nézek rá. De nem szólok, nincs kedvem az utcára kerülni.

- Akkor én megyek is. – indulok is a hálómba. De amint belépek, nem látok semmilyen alakváltót. Elvileg itt kellene ülnie egy székben, de csak egy macskát találok az ágyamon. Akkor szerintem kimehetett a mosdóba. A macskához hajolok. – Nekem azt mondták, hogy segédet kapok – mondom a macskának – De csak egy macskát találok itt. Ne félj, cicus, nem akarlak bántani – mosolygok rá, nem vagyok állat bántalmazó, inkább kiteszem a házon kívülre. – Cicc-cicc! Cicus, gyere ide!

- Cicc-cicc az anyád! – morogja a macska mérgesen, oké ezt a macskát nem kedvelem, fõleg, hogy anyámat vette a szájára. Arcom ugyan meglepettséget mutat, de belül nagyon mérges vagyok. – Mégis, minek nézel te engem, ember? Házi macskának? – felveszi emberi alakját, s csak ekkor esik le, hogy õ az alakváltó, aki a társam lesz.

-  Ki vagy te? – azért jó lenne tudni a nevét is.

-  Rakan – egész végig engem néz, mintha félne tõlem. Hajába túr. – Az alakváltód. Ne haragudj, amiért engedély nélkül használtam az ágyad, tudom, hogy tilos, de… rettentõen ki voltam merülve – és már megalázkodik elõttem. Állára ujjaim fonom, finoman felemelem a fejét és rámosolygok.

- Örvendek a nevem Alexander. Remélem, nagyon jól ki fogunk jönni. – elengedem és õ kerek szemmel néz rám. – Fél óra és beszélgetünk, csak most már le akarok fürödni. – mondom, és a fürdõbe megyek. Levetkõzöm és a csapot is megnyitom. A forró víz alá állok, a vért alaposan lemosom magamról. Azonban észreveszem, hogy a törölközõk nincsenek bent, gondolom, még a mosodában van. – Rakan… megkérhetlek, hozol nekem egy törölközõt a mosodából? Könnyû megtalálni, egy emelettel lejjebb, a folyón balra a negyedik ajtó. – adagolom az információt.

- Értettem, azonnal hozok magának egyet. – mondja, na ha én most nem itt, hanem mellette lennénk, leszidnám elég rendesen, nem a csicskásom, hanem a társam.

Pár perc után a fürdõ ajtó másik oldalán kopogtatnak. A fehérre festett faajtóra nézek, és oda megyek, hiába vagyok, anyaszült meztelen engem nem izgat. A vizet elzárom, kinyitom az ajtót, s látom, hogy Rakan arcán egy vörös tenyérlenyomat. Õ a törölközõt nyújtja lehajtott fejjel. Törölközõ helyett inkább fejét emelem fel, s jobban megnézem a vöröslõ foltra nézek. Bár el akarja rántani a fejét, de szorosan fogom.

- Ki tette? – nézek rá mérgesen. – Rakan, ki tette? – kérdezem újra, mikor pár perc után sem válaszol.

- Nem fontos, jól vagyok. – mondja s egész végig a szemembe néz. Elengedem, s elveszem a törölközõt. Derekamra tekerem és kimegyek a szobába. – Alexander úr…

- Na, jó kezdjük az elején. – vágok a közepébe. – Elõször is, ha még egyszer Alexander úrnak nevezel, vagy magázol és fõnökként kezelsz, azért fogsz kapni… Nem a fõnököd vagyok, hanem a társad, érted? – õ bólint. – Másodszor, mond el ki tette ezt veled, ha nem akkor az összes varázslót megverem. – mondom komolyan.

- Ne… kérem… miattam nem érdemes. – ismét a fõnökeként kezel. – Tényleg nem fontos, jól vagyok, csak egy apró folt.

- Rakan! – mordulok rá, nem fogom hagyni, hogy ezt elsunnyogja.

- Egy barna hajú varázsló, zöld szeme volt, és egy varjú ült a vállán. – errõl már tudom, hogy ki volt az. Eduard az egyik bunkó srác, aki még a saját társát is veri. Gyorsan megtörölközöm és felöltözöm. Rakan mögöttem áll, nem tudom, hogy mire gondolhat, de én nem fogom hagyni, hogy a társamat bántsák. A faajtóhoz megyek, most megkeresem azt a barmot és megverem. Az ajtót kinyitom, azonban Rakan keze kezemhez ér és megakadályoz abban, hogy a szobát elhagyjam.

- Mit szeretnél? – nézek rá. – Nem érdekel, ha meg akarsz akadályozni, megverem, a társamhoz senki sem érhet. Senki sem bánthatja. – mondom mérgesen. Érzem, hogy a dühöm miatt a szoba hõmérséklete megnõ. Rakan azonnal elenged.

- De kérem… én nem szeretnék, már az elsõ napon bajba keveredni.

- Nem te kerülsz bajba, hanem azaz idióta. – mondom és kilépek az ajtón, de amint kiteszem a lábam máris egy ismerõsbe botlok, aki épp kopogni kívánt volna, de most inkább csak a meglepett arcát látom. – Mit akarsz? – nézek rá mérgesen.

- A fõnök akar veled beszélni, lenne egy kérése hozzád. – mondja és elmosolyodik. – Csak nem fegyelmezed az csicskásod. – néz rám, de amint tekintetünk találkozik, a képérõl a mosoly lefagy. – Oké b-bocsi.. – elmegy inkább, tudom, hogy erõs vagyok, s majdnem annyira, mint a fõnököm. Így kicsit félnek tõlem, de ez nem is baj.

- Rendben, akkor változott a terv. Elõször a fõnök utána a verés. – mondom és Rakanhoz fordulok. – Gyere, biztos, hogy küldetés. Változz át, nem jelenhetsz meg emberi alakban a banya elõtt. – mondom neki, s õ meg is teszi. Lehajolva felveszem karomba és õ automatikusan hozzám bújik. Bemegyünk Rosaline irodájába és leülök a székbe, ölembe a koromfekete bundájú macskával. - Hívatott, mit szeretne mondani? Milyen munkáról lenne szó? – térek azonnal a lényegre. Ha komolyan néz rám és a csend hosszú, tudom, hogy munkáról van szó.

- Szóval elvállalod? – méreget szemével, majd folytatja. – Iskolába fogsz járni, jobban mondva egyetemre. Van egy egyetem város Japánban, oda kell menj, azt terjesztik róla, hogy szellemek vannak ott és démonok, egyelõre csak esténként járkálnak a városban, de te is tudod, hogy ha ez így megy tovább, akkor reggel is kijönnek. – bólintok, tudatában vagyok, hisz a városban sok az ember és a félelem élteti a démonokat, és ha sok a félelem, akkor a lények nappal is képesek lesznek elõ jönni. – A bejutásodat elrendeztem, a tanulással pedig ne foglalkozz, a házikat neked nem lesz kötelezõ megcsinálnod, és a tanórákra is akkor mész be, amikor akarsz. Elsõ sorban az a dolgod, hogy a lényekkel foglalkozz és nem az, hogy a tanórákon ott légy. A szobád biztosítva van ott, holnap indulsz. A tanárok és az igazgató tudni fogják, hogy miért vagy ott, így nem vonnak kérdõre, ha tanóra közben mész ki, ha meglátsz valamit. – bólintok, ez lesz az elsõ küldetésem, mikor társa is lesz velem. Meghallom a végszót. – távozhatsz. –

A szobám felé indulok, a fekete macska is a kezemben. Azonban Eduard jön felénk. A cicuska a kezembe összerándul. Megsimogatom, hogy nincs semmi baj, s leszólítom Eduardot, aki a macskát méregeti. Vállán ott van a társa Alexia. Eduard karba tett kézzel áll elõttem. Rakan a fejét mellkasomba temeti, s felnyávog.

- Eduard, magyarázatot kérek! Most azonnal. – csapok a lecsóba. – Mi jogon ütötted meg Rakant? Mi közöd van az én társamhoz? Ha még egyszer meghallom, vagy meglátom, hogy hozzá értél esküszöm, megöllek! – haragomat megérzi, így sóhajtva törõdik bele, hogy az ereje nem ér fel az enyémmel.  Elmondja, hogy Rakan az õ holmijához ért hozzá, és nem az enyémhez, pedig tisztán rá van írva a gépekre és mindenre a nevek, leordítom, hogy ezért nem kellene megütni. Bocsánatot kér tõlem, és Rakantól, majd elindul a szobája felé.

A szobába érve pakolni kezdek. Rakan átalakulva az ágyra ül és néz engem. A bõröndöm a szekrénybõl elõveszem és egy hónapra elegendõ ruhát pakolok be, nem nemesi ruhát, hanem sima iskolai ruhát, hétköznapit. Majd fogkefe, fogkrém, a borotvát és a habot. A táska megtelik, lezárom és az ágy mellé rakom. Leülök Rakan mellé és sóhajtva elterülök az ágyon.

- Holnap veszek neked is ruhákat, nem engedem, hogy ilyen göncökbe járj. – nézek rá.

Éppen csomagolok. Ma indulok az új helyemre, abba az iskolába, ahová a mesteremnek sikerült számomra helyet biztosítania. A többiek szerint inkább amolyan ügynökség, ahol a diákok tanulnak és különféle küldetéseket kapnak. Bár engem ez csak annyiban érint, hogy valami varázslónak, vagy minek kell segédkeznem, mint a többi magamfajta alakváltó. A mágikus népség lenéz, megvet minket, a többség csak másodrangúként kezel, vagy egyszerûen állatként, sõt, korcsként tekintenek ránk. Én már megszoktam, nem érdekel, elfogadom a sorsom, de nem fogok behódolni senkinek, aki uralkodni akar felettem. Éppen végzek a kis motyóm utolsó simításaival, amikor kopogást hallok, majd az ajtó nyílik, és Francis, a kiképzõm lép be. A negyvenes éveiben jár, immáron õszes, egykoron hollófekete haja félhosszú, szemei lágy mogyoróbarnák. Arcvonásain látszik, hogy bár még nem öreg, de sok mindent megélt már. Vagy két fejjel magasabb nálam, úgy kell felnéznem rá, ha beszélek vele. Tiszteletet parancsoló férfi, akit szeretnek és tisztelnek itt az intézetben.

-      -  Elkészültél, Rakan? – kérdi. Õ mindig jó volt hozzám, kicsi koromtól kezdve, amikor idekerültem. Talán azért, mert félig õ is alakváltó családból származik, bár nincsenek képességei, mint nekünk, akiknek mindkét szülõje alakváltó volt. – Ideje indulnod, már várnak rád.

-      -  Értettem, mester – hajolok meg illedelmesen, majd hátamra kapom a hátizsákomat.

-     -  Gyere, kikísérlek, és útközben elmagyarázok neked pár dolgot, amit tudnod kell az új mesteredrõl – mondja a férfi.

Csak biccentek, majd elindulunk. Mialatt lemegyünk a lépcsõn, majd elindulunk a fõbejárat felé vezetõ hosszú folyosón, Francis tájékoztat arról, hogy pontosan hová is fogok kerülni és kit kell ezek után szolgálnom.

-      -  A neve Alexander – mondja. – Az ereje hatalmas, állítólag gyermekkorában könnyedén végzett a szüleit meggyilkoló démonokkal. Akaratos, makacs és kiváló, de könyörtelen harcos, szóval ne becsüld alá. És ne kötekedj vele, ha lehet, ne akard kiborítani az elsõ napon, ha egy mód van rá. – Csak bólintok, hogy megértettem. – De azt is hallottam, hogy ennek a fiúnak jó szíve van, rendes és gondoskodó, nem olyan, mint a fajtája többi tagja. Talán jól fogsz járni vele.

-      -  Azt kétlem – mondom mogorván. – A varázslók lenézik a magunkfajtákat. A magunkfajták pedig lenézik a félvéreket és a varázslókat. Már elnézést, Francis mester – teszem hozzá gyorsan, de mesterem csak elmosolyodik.

-      -  Semmi baj, Rakan – rázza a fejét. Idõközben elérjük a fõbejáratot, amely elõtt egy régimódi, kissé ütött-kopott, valaha fehér autó vár rám. Ilyennel szokták elvinni az alakváltókat az iskolákba, vagy elõkelõ rezidenciákba. – Tudom, hogy jól be fogsz illeszkedni. Ne feledd, mindig ügyelj, mit mondasz, hová mész és mit cselekszel! Ne légy meggondolatlan, és minden körülmények között védd meg a rád bízott személyt!

-     -  Igenis, mester – biccentek tiszteletteljesen. – Köszönök mindent, amit tanítottál nekem, és ígérem, nem hozok rád szégyent.

Francis megölel, nekem pedig máris hiányzik. Apám helyett is apám volt, számomra õ volt az egyetlen igazi családom egész eddigi életemben. De tizenhét évesen minden alakváltó életében eljön az idõ, hogy új helyre kerüljön. Mégis, egy kissé félek kilépni a nagyvilágba, magam mögött hagyni az eddig ismerõs falakat, ám tudom, nem tehetek mást. Francis végül elenged, én pedig mélyen meghajolok, majd kilépek az ajtón, és vissza sem nézve szállok be az autóba. Tudom, ha visszanéznék. látnám, amint ott áll, integet nekem, de nem bírok odafordulni. Ha megtenném, félek, nem bírnék elmenni innen. Aztán az autó motorja felbõg, és már suhanunk is az ismeretlenbe.

~*~

Valamikor kora délután érjük el úti célunkat. Mikor kiszállok a kocsiból, az pedig azonnal visszafordul, pillanatokig csak állok, és bámulok. A hely, ahová hoztak, hatalmas, akkora, mint egy igazi kastély, bár az épület inkább egy modern épület és középkori vár keverékének látszik. Nem tudnám, hová tenni. Körülötte egy óriási park füves területekkel, rengeteg hatalmas fával és kövezett utakkal, amelyek mentén padok állnak. A fák láttán máris feléled bennem a macska, amellyé változni tudok, és azt mondja, milyen jó lesz majd azokon a vastag ágakon mászkálni, madarak után leskelõdni és mókusokat kergetni. Kevesen vannak kinn, és azonnal kitûnik, kik a varázslók, boszorkányok és kik az alakváltók. Ha a viselkedésük nem is, a ruházatuk azonnal megmondaná ki hová tartozik. Mi alakváltók általában egyszerû szabású ruhákat hordunk, míg a varázslók és boszorkányok sokkal elegánsabb, drágább szabású ruhákban járnak. Sóhajtok egyet, majd megkeresem az oldalsó kaput, hiszen nekünk tilos a nagy, rácsos kapun közlekedni – amely megjegyzem, gyönyörû és gazdagon díszített, tetején pedig egy büszke sas trónol -, ha egyedül vagyunk. Ezt Francis mester már többször elmondta nekem.

Az oldalsó kapu a fõkapuhoz képest igen kicsinyke, jelentéktelen, így azon megyek be. Mögötte egy kövekkel kirakott út vezet egy kis ajtóhoz. Tudom, hogy ezen kell bemenni, mert errõl is volt már szó. Mikor belépek a kis, fából készült ajtón, az épületben találom magam, jobban mondva gondolom valamiféle elõtérben, ami akkora, mint egy futballpálya. Minimum. Gyönyörû mozaikokból van kirakva a padló, amelyen egy vörös színû szõnyeg terül el, és fut végig a fõbejárattól felfelé a lépcsõkön. A falakon képek híres varázslókról és boszorkányokról, ezen kívül szépen faragott oszlopokat is látok. Ám nincs sok idõm nézelõdni, mert egy kellemetlen hang reccsen rám.

-      -  Te meg ki vagy, és mit keresel itt? – kérdi a hang, mire felkapom a fejem. A lépcsõ tetején egy ötvenes éveiben járó nõ áll, arcán olyan kifejezéssel, mintha citromba harapott volna. Õsz haja rövid, ruhája makulátlan fehér blúzból és hosszú, fekete szoknyából áll. Ékszert nem visel, ahogy megfigyelem.

-      - Rakan vagyok – mutatkozom be, és mélyen meghajolok. – Francis mester küldött, és úgy tudom, ma kellett ideérnem.

-      -  Alakváltó vagy, igaz? – kérdi a nõ, és hangjában hallom a nem leplezett undort. – Gyere velem, megmutatom a szobát, ahol meg kell várnod a gazdádat. Az én nevem Rosaline Grey, de neked Madam Grey, megértetted, korcs?

-       - Igenis, Madam Grey – válaszolom alázatosan, majd követem, mikor elindul.

Rengeteg lépcsõt megyünk felfelé, nem is értem, miért nincs lift, de Madam Grey jól bírja strapát. Közben hallom, hogy az orra alatt mormog holmi hasznavehetetlen mocskos alakváltókról, hogy miért is kellünk mi nekik. Egy szót sem szólok, de már megvan a véleményem errõl a nõrõl. Egy boszorkány, és nem abban az értelemben. Az biztos, hogy õt nem fogom kedvelni. Végül megérkezünk egy szobához, amit Madam Grey kinyit. Nincs benn senki, de utasít, hogy ne mozduljak ki innen, míg Alexander meg nem jön. Bólintok, õ pedig egy morgással magamra hagy.

Körbenézek. Szép szoba, igazán elegáns, jó ízlésre vall, a lakója tudja, hogy kell egy szobát lakhatóvá varázsolni. A falak kellemes pasztellszínûek, a bútorok és az ágy sötét mahagónifából készültek, a földet vöröses színû, vastag szõnyeg fedi. Az ablakokon halványkék függönyök, az ágyon pedig fehér lepedõ, és sötétkék huzatú párnák és egy ugyanilyen huzatú takaró van. Kényelmesnek tûnik, és a hátam amúgy is elgémberedett az autóban. Motyómat leteszem a földre, és bár nem tudom, hogy szabad-e, de az ágyra fekszem, és azonmód macskává változom. Igen, ez így kényelmes. Összegömbölyödöm, és pillanatokkal késõbb alszom is.

~*~

Nem tudom, mennyit alhatok, de arra ébredek fel, hogy valaki bámul. Kinyitom a szemem, és szembetalálom magam a leggyönyörûbb lénnyel, akit valaha életemben eddig láttam. Az angyal haja szõke, amely lágyan omlik az arcába, szemei aranysárgák. Ajkai teltek, bõre napbarnított, termete magas és sudár, habár izmos. Ruhái elegánsak. Engem néz, én pedig lassan feleszmélek, hogy Alexander, a leendõ gazdám ágyán fekszem, és macska vagyok.

-     -  Nekem azt mondták, hogy segédet kapok – szólal meg az angyal. Tehát õ valóban Alexander lehet. Most bajban vagyok? Kissé rémülten nézek rá. – De csak egy macskát találok itt. Ne félj, cicus, nem akarlak bántani – mosolyog rád. – Cicc-cicc! Cicus, gyere ide!

-      - Cicc-cicc az anyád! – morgom dühösen, mire meghökkenve néz rám. – Mégis, minek nézel te engem, ember? Házimacskának? – kérdem összehúzott szemekkel, miközben visszaváltozom emberi formába.

-      -  Ki vagy te? – kérdi a fiú döbbenten.

-      -  Rakan – túrok bele a hajamba, miközben le sem veszem róla a szemem. – Az alakváltód. Ne haragudj, amiért engedély nélkül használtam az ágyad, tudom, hogy tilos, de… rettentõen ki voltam merülve – hajtom le szégyenkezve a fejem. Máris elkövettem egy hatalmas hibát, és még egy napja sem vagyok itt.