- Örvendek a nevem Alexander. Remélem, nagyon jól ki fogunk jönni – mondja, majd elenged, én meg csak bámulok rá. Nem ütött meg? Miért nem? Talán egy késõbbi idõpontra tartogatja a verést, amikor nem is számítok rá. – Fél óra és beszélgetünk, csak most már le akarok fürödni – mondja, majd bevonul a fürdõbe. Igen, most hogy jobban megnézem, tényleg véres a ruhája, és a haja is kissé. Hogy nem éreztem meg a vérszagot, nem is értem.

Nem mozdulok az ágyról, nem adott rá engedélyt, hogy bármit is tegyek. Bizalmatlanul szemlélem az ajtót, ami mögött Alexander eltûnt. Nem tûnik rossz embernek, de akkor is varázsló, így fokozottan óvatosnak kell lennem. Mindent meg kell tennem, amit akar, legalábbis az elsõ idõben. Hallottam róla, hogy néha ”olyasmire” is szokták ezek kényszeríteni a segédeiket. Francis mester mondta, õ pedig sosem hazudna.

– Rakan… megkérhetlek, hozol nekem egy törölközõt a mosodából? Könnyû megtalálni, egy emelettel lejjebb, a folyón balra a negyedik ajtó – hallom meg hirtelen a gazdám hangját. Igen, õ a gazdám, nem a társam, nem a barátom. Én a tulajdona vagyok, az alakváltója.

- Értettem, azonnal hozok magának egyet – válaszolom, majd felpattanok az ágyról, és már ott sem vagyok.

Sietek, nem várakoztathatom meg. Könnyen megtalálom a mosodát, mindössze a frissen mosott ruhák illata után kell mennem. Ilyenkor jó, hogy macskává tudok változni, az érzékeim élesebbek, mint például annak, aki madárrá, vagy tengeri állattá változik. A gondolatra is összefut a számban a nyál, de nincs itt az evés ideje, majd ha a gazdám úgy dönt.

Belépek a mosodába. Rengeteg gép van, gondolom az összes varázslónak külön. De melyik lehet Alexanderé? A fenébe, most mit csináljak? A varázslók írását nem tudom túl jól olvasni, így találomra az egyik géphez lépek, amin egy kosár van, benne frissen mosott, fehér törülközõk. Ám mikor hozzáérek, egy hatalmas ütést érzek az arcomon, és hátra tántorodom. Az ütés fáj, és mikor felnézek, egy nagydarab, barna hajú, zöld szemû fiúval találom szemben magam, akinek a vállán egy holló ül. Nem is kell megkérdeznem, tudom, hogy varázsló.

-       Hogy merészelsz a cuccaimhoz érni, korcs? – üvölti a fiú. Nagyjából egyidõs lehet Alexanderrel. – Most mehet vissza az egész a mosásba, mert hozzányúltál a koszos mancsoddal! Ki a gazdád, állat?!

-       Alexander… - válaszolom halk, alázatos hangon. Fel sem veszem a sértéseket, pedig fájnak. Nem vagyok állat, sem korcs, de nem merek visszaszólni, mert valószínûleg újabb verést kapnék érte.

A névre mintha megijedne, kissé megremeg, majd a fejével az övé melletti kosárra bök. Olyan gyorsan kapok ki belõle egy törülközõt, és tûnök el, ahogy tudok. Az ütés helye még mindig fáj, nem csodálnám, ha meglátszana. De annyit megjegyeztem, hogy ez az alak valószínûleg tart a gazdámtól. Igaz is, Francis mester mondta, hogy Alexander igen erõs varázsló, és sok csatában vett már részt. Akkor nem csoda, ha félik és tisztelik.

Visszasietek a szobába, majd kopogok a fürdõ ajtaján. Alexander hamar meg is jelenik, de amikor lehajtott fejjel a törülközõt tartom elé, õ inkább az államat fogja meg és emeli fel a fejem. Rántanám el, de nem engedi.

- Ki tette? – néz rám mérgesen, de nem válaszolok. Nem szabad elmondanom. – Rakan, ki tette? – kérdi újra, mikor nem felelek.

- Nem fontos, jól vagyok. – mondom, és végig a szemébe nézek. Nem mutathatok gyengeséget. Végül elenged, a törülközõt a dereka köré tekeri és a szobába megy. – Alexander úr…

- Na, jó kezdjük az elején! – szakít félbe. – Elõször is, ha még egyszer Alexander úrnak nevezel, vagy magázol és fõnökként kezelsz, azért fogsz kapni. Nem a fõnököd vagyok, hanem a társad, érted? – Bólintok, mi mást tehetnék? Bár nem hiszek neki. Mi nem vagyunk egyenrangúak. Õ a gazda, én a szolga, ez így normális itt. - Másodszor, mond el ki tette ezt veled, ha nem akkor az összes varázslót megverem – mondja komoly hangon.

- Ne… kérem… miattam nem érdemes – ellenkezem. Úgysem tenné meg, de egy kis alázat nem árt. Hátha akkor nem fog annyit ütni késõbb. – Tényleg nem fontos, jól vagyok, csak egy apró folt.

- Rakan! – mordul fel, én pedig tudom, hogy nem fog békén hagyni. Makacs, mint én. Ez nem jó, az ilyen alakkal nem tudok mit kezdeni.

- Egy barna hajú varázsló, zöld szeme volt, és egy varjú ült a vállán – válaszolom kelletlenül, mire csak felmorran.

Azonnal az ajtóhoz megy, miután felöltözött, de még mielõtt elhagyhatná a szobát, megfogom a vállát. Tudom, hogy szabályellenes, de nem akarom, hogy miattam bajba sodorja magát. Nem érdemes, és már nem is fáj az az ütés.

- Mit szeretnél? – néz rám. – Nem érdekel, ha meg akarsz akadályozni, megverem, a társamhoz senki sem érhet. Senki sem bánthatja – mondja mérgesen, és mintha a szoba hõmérséklete is megugrott volna. Azonnal elengedem. Társ? Milyen társ?

- De kérem… én nem szeretnék, már az elsõ napon bajba keveredni – mondom halkan, de be nem vallanám, hogy jólesik, amiért meg akar védeni. De nem bízhatok benne. Nem, és nem!

- Nem te kerülsz bajba, hanem azaz idióta. – mondja, és kilép az ajtón, de ekkor megjelenik egy másik varázsló, aki kissé megszeppenve néz rá. – Mit akarsz? – néz rá mérgesen.

- A fõnök akar veled beszélni, lenne egy kérése hozzád – mondja a fiú, majd elmosolyodik. – Csak nem fegyelmezed az csicskásod – siklik végig rajtam a tekintete, majd Alexanderre néz, de a mosoly egybõl lefagy az arcáról. – Oké b-bocsi.. – kér elnézést, aztán már el is tûnik.

- Rendben, akkor változott a terv. Elõször a fõnök utána a verés – sóhajt, és hozzám fordul. – Gyere, biztos, hogy küldetés. Változz át, nem jelenhetsz meg emberi alakban a banya elõtt – mondja, amit én azonnal meg is teszek.

Lehajol, majd felvesz a karjaiba, én pedig automatikusan bújok hozzá. Nos, még ha bántani is akar késõbb, legalább a többiek nem érhetnek hozzám. Azok után, amiket láttam, Alexander igen erõs lehet, a többiek félik, tisztelik és megbújnak elõle. Ez még hasznomra válhat, nem hiába voltam én az intézet legjobb alakváltója.

Alig lépünk be az irodába, ösztönösen fújnék, de nem tehetem, mert a saját fejemre hoznám a bajt. Alexander leül, én az ölében maradok, és onnan nézelõdöm. Szép iroda, bár nekem kissé giccses. Hallgatom, amit Madame Grey és Alexander beszélnek.

- Hívatott, mit szeretne mondani? Milyen munkáról lenne szó? – tér a lényegre a gazdám. A hosszú csönd azt jelzi, hogy komoly a dolog.

- Szóval elvállalod? – méreget minket az asszony, majd folytatja. – Iskolába fogsz járni, jobban mondva egyetemre. Van egy egyetem város Japánban, oda kell menj, azt terjesztik róla, hogy szellemek vannak ott és démonok, egyelõre csak esténként járkálnak a városban, de te is tudod, hogy ha ez így megy tovább, akkor reggel is kijönnek – mondja, mire Alexander bólint. Ezek szerint idegen országba utazunk. Még jó, hogy japánul megtanítottak arra az eshetõségre, ha eljutnék az említett országba. – A bejutásodat elrendeztem, a tanulással pedig ne foglalkozz, a házikat neked nem lesz kötelezõ megcsinálnod, és a tanórákra is akkor mész be, amikor akarsz. Elsõ sorban az a dolgod, hogy a lényekkel foglalkozz és nem az, hogy a tanórákon ott légy. A szobád biztosítva van ott, holnap indulsz. A tanárok és az igazgató tudni fogják, hogy miért vagy ott, így nem vonnak kérdõre, ha tanóra közben mész ki, ha meglátsz valamit. – Újabb bólintás, majd véget is ér az egész. – Távozhatsz.

A szobája felé indul velem, amikor szembejön velünk az a srác, aki a mosodában megütött. Önkéntelenül rándulok össze és nyávogok fel ijedten, de Alexander megnyugtat. A srác vállán most is ott ül a holló. Ahogy jobban megnézem, ijedtnek és szomorúnak tûnik. Biztos õt is veri, kinézem belõle, és nem lenne szokatlan. A legtöbb varázsló brutálisan bánik a társával.

- Eduard, magyarázatot kérek! Most azonnal! – szólal meg Alexander.– Mi jogon ütötted meg Rakant? Mi közöd van az én társamhoz? Ha még egyszer meghallom, vagy meglátom, hogy hozzá értél esküszöm, megöllek!

Elmondja, ami történt, úgy tûnik, tényleg tart a gazdámtól. Majd elnézést kér tõlünk. Igen, tõlem is, ami meglep, bár kétséges, hogy komolyan gondolta-e. Szerintem nem, csak a látszat kedvéért csinálta, de nem is érdekel. Egy ideig úgysem futok össze vele. A szobába érve átalakulok, majd csak nézem, ahogy Alexander pakol. Normális ruhákat pakol magának, aztán mindent, ami még kellhet. Én egy szót sem szólok, míg nem végez, és elterül mellettem az ágyon.

- Holnap veszek neked is ruhákat, nem engedem, hogy ilyen göncökbe járj – néz rám.

- Minek? – kérdem. – Vannak ruháim, elég normálisak. Ugyan nem márkásak, de utcára megfelelnek. Másrészt… én úgysem fogok veled arra az egyetem nevû helyre menni, nem?  - nézek rá.

- Hogyne jönnél – mondja egyszerûen. – A társam vagy, oda mész, ahová én. A banya meg merjen közbeszólni, ha mer. Amúgy… milyen ruháid is vannak?

Sóhajtok egyet, majd felteszem a hátizsákom az ágyra és elkezdek kipakolni. Többnyire farmerek, pólók, ingek vannak benne. Meg egy pár fehér-fekete sportcipõ. Azon kívül a tusfürdõm, a fésûm, fogkefe, fogkrém, meg a bizsuim, amiket nem mertem most felvenni. Tisztességes ruhák, nem szakadtak, vagy koszosak. Kifejezetten az én méretemben rendelték õket. Úgy tûnik, Alexandert meglepi, mire én magamban gúnyosan mosolygok egyet.

-     -  Ezek egészen jó ruhák, ha szabad ezt mondanom – mondja elismerõen. – Én azt hittem, hogy ti csak ilyen ruhában jártok, ami rajtad van.

-    -   Ez a hivatalos viselet, ha itt vagyunk az iskolában – magyarázom. – De küldetésen természetesen az alkalomhoz illõ ruházatot kell hordanunk, ha a gaz… társunk engedi – javítom ki magam azonnal.- Azt hitted, hogy valami koszos helyrõl szabadultam, ahol kínozzák a magunkfajtát? Ezek szerint sosem láttál még alakváltó intézetet.

-     -  Soha – bólint. – Mesélj róla, mert elég sok rémhírt lehet hallani, hogy hogy is bánnak ott veletek.

Ezt én is tudom. Rengetegszer volt róla hír, hogy a rendõrség felszámolt egy ilyen helyet, egy razzia során, mert több alakváltó is meghalt a kiképzésben. Persze, a rémhírek fele sem igaz, ezt meg is mondom Alexandernek.

-     -  A kiképzések néha valóban brutálisnak tûnhetnek – mondom, mire a szemei elkerekednek. – Való igaz, hogy nem minden alakváltó éli túl, de erre szükség van. A varázslók többsége erõs, és a mi feladatunk az, hogy megvédjük a… társunkat – ízlelgetem a szót. – Más intézetekrõl nem sokat tudok, de a miénk kifejezetten kellemes volt, hasonló ehhez a helyhez. Megvolt minden luxusunk, legalábbis az elitnek. Saját szoba, külön fürdõ, tévé, laptop, internet, a legjobb kaják, külön tanár, aki csak veled foglalkozik. És bár az intézetet nem hagyhattuk el, de volt egy hatalmas udvar, ahol kedvedre pihenhettél a szabadidõdben. Csak hogy tudd, én az elithez tartoztam az elmúlt öt év során, mire sikerült eljutnom addig a szintig, hogy ezt biztosíthassam magamnak.

-     -  De a luxus ellenére bezárnak titeket, nem? – kérdi Alexander. – Úgy értem… te még sosem voltál odakinn?

-     -  Soha, mióta az eszemet tudom – rázom a fejem. – Neked talán kegyetlenségnek tûnhet, de ezzel minket is védenek. És ez még mindig jobb, mint elhullani egy csatornában, vagy ha egy szörnymûsorban mutogatnának aprópénzért. Én a nehézségek ellenére is boldog voltam ott, bár igaz, más életet nem is ismertem. De megvolt mindenem, amire szükségem volt, és örülök, hogy kiválasztottak. Nagy szégyen lett volna ha senkinek sem kellek, nemcsak az én számomra, de az intézet számára is.

Alexander nem válaszol, mintha gondolkodna valamin, miközben én meg visszateszem a holmimat a táskámba. Csak egy váltás ruhát hagyok kinn, ami holnap jó lesz. Én magam is elgondolkodom. Talán túl sokat mondtam, de azt nem árultam el, hol van az intézet. Nem mintha én magam tudnám a pontos helyét. És nem mondtam semmit a fajtámról, nem beszéltem a kolóniákról, ahol a szabadok élnek. Vajon én is egy ilyen helyrõl származom? Francis mester sosem említette, hogy pontosan hol bukkantak rám, de eddig ezzel nem is törõdtem.

-      -  Fürödj meg! – hallom hirtelen a halk hangot, mire odakapom a fejem. Alexander nyugodtan néz rám, miközben feláll. – Addig szerzek neked valamit enni. Gondolom egész nap koplaltál, és mivel a társam vagy, az a legkevesebb, ha gondoskodom rólad.

-      -  Köszönöm – válaszolom õszintén. – De jobb, ha tudod, nem bízom benned. Ez az elsõ szabály: Sose bízz egy emberben, egy varázslóban meg különösen ne!

-       Legalább õszinte vagy – mosolyodik el halványan. – Szükséged van valamire? Mármint ágynemûre, vagy ilyesmi.

-       Egy puha kosárkát szívesen vennék, ha nem túl nagy kérés – válaszolom. – Mivel csak egy ágy van a szobában, sokkal jobb, ha macskaként alszom. A szobámban mindig volt egy kosár, ha éppen nem emberi alakban akartam aludni.

-     -  Meglesz – bólint. A szemei mosolyognak. Miért? Nem gonoszul, inkább olyan… mintha mulattatná a dolog.

Éppen indulna, amikor visszafordul. Ránézek, és látom, hogy kérdezni akar valamit.

-     -  Megkérdezhetem, hogy amúgy hogy is sikerült összekeverned a ruhámat Eduárdéval? – A hangja nem vádló, nem gonosz, nem ellenséges. Inkább kíváncsi.

-      -  Én… - kezdek bele, hiszen ez elég kínos. – Szóval… nem olvasom valami jól a varázslók nyelvét. A nyelvekkel általában nincs gondom, de a ti írásotok igen bonyolult.

-      - Értem – bólint. – Akkor meg kell tanítsalak rá, hogy többé ne kövesd el újra ezt a hibát, Rakan – mosolyog rám, majd távozik.

Nem értem a dolgot. Miért ilyen kedves velem? Nekem nem ezt mondták, nem erre voltam felkészülve. Sóhajtok egyet, majd az ablakhoz megyek. Kezd sötétedni, minden olyan gyönyörû arany és rózsaszín színû. Szívesen kimennék sétálni egyet, fõleg, mert ma éjszaka telihold lesz. De nem tudom, hogy szabad-e. Meg kell várnom Alexandert, hogy megkérdezzem tõle. Végül úgy döntök, hogy engedelmeskedem neki, és veszek egy forró zuhanyt. Ártani nem árthat, és tényleg koszosnak érzem magam.

Ma, mint mindig egyedül vagyok egy küldetésen. Egy másik városban, ahol épp két démon zaklatja a járókelõket. Elcsaltam õket egy mezõre, távol a várostól, s itt harcolok velük. Az egyiket bár már legyõztem, de a másik nagyon kitartó, de én jobb vagyok. Hátat fordítok neki és csettintek. A tûz körül öleli, mint egy vörös fátyol. Hallom a sikolyt, ami torkából szakad elõ a fájdalom hatására. Majd csak forró nedvességet érzek hátamon, s fejemen. Megállok, kezemmel hajamhoz nyúlok és a forró folyadék kezemre tapad. Amint hozzá érek, egybõl tudom, hogy a démon vére az. Mikor szemem rávetem, látom is, hogy az, amire számítottam. Haza kell menjek és le kell zuhanyozzak, iszonyatosan irritál ez a cucc ami rajtam van. Bár így még az autómba sem szívesen ülök be.

Végül csak beülök a vörös sportkocsimba. A kocsit, csak akkor szoktam használni, ha más városba kell menni. De ha távolabbra, akkor a fõnököm szokta elintézni a jegyet és az utat. Ebben a társaságban, iskolában, ügynökségben. – kinek hogy tetszik. – minden olyan varázslónak van kocsija, aki már nehezebb küldetéseket vállal el, akik nem kezdõk és nem is haladók, mint én, olyan profik kapnak. Amint a kocsit beindítom, már csörög is a telefonom. Mis fõnök az.

- Mondja. – szólok bele, mire õ már szid is, hogy-hogy beszélek vele, de már rég megszokhatta volna, nem fogok neki benyalni, csak azért mert a fõnököm.

- Alexander, ha visszaértél az irodámba várlak. – mondja és leteszi. Remek, most vagy kioktat, vagy megérkezett az alakváltó.

Kocsi indul, a törvényt áthágva taposok a gázba, ami padlóig megy le és már 130-al megyek végig a fõúton. Élvezem a sebességet. Ahogy a fák, bokrok és a kocsik fénysebességgel mennek el mellettem. Ahogy a külvilág megszakad ilyenkor és csak a sebesség és a kocsi motor hangja van, azaz érzés felbecsülhetetlen. A sebességnek hála hamar visszaérek a városkámba és ott már lassítok, s szép lassan kastélyhoz érek. A kocsit beparkolom a garázsba, kulcsot zsebem mélyére vágom és kezem is zsebembe rejtve megyek a házba. Még mindig véres a hátam, így minél hamarabb a szobámba akarok érni és lezuhanyozni a fürdõbe. Azonban a drága fõnök magához hivatott, így kénytelen vagyok oda menni. Ahogy azon a sok lépcsõn felmegyek, kiköpöm a tüdõm. Egy liftet azért beszerelhetnének. Rosaline Grey irodája elõtt megállok, nem szokásom kopogni. Benyitok, s õ pont az egyik varázslóval és alakváltóval beszélget. A varázsló ül, az alakváltó pedig állatalakban, egy kutya alakban ül a földön.

- Látom, még mindig nem tudsz kopogni. – morog Grey és feláll.

- A két démon elintézve, viszont most megyek és lezuhanyozom.

- Alexander… a nyomorult alakváltó a szobádban van. – dühösen nézek rá. De nem szólok, nincs kedvem az utcára kerülni.

- Akkor én megyek is. – indulok is a hálómba. De amint belépek, nem látok semmilyen alakváltót. Elvileg itt kellene ülnie egy székben, de csak egy macskát találok az ágyamon. Akkor szerintem kimehetett a mosdóba. A macskához hajolok. – Nekem azt mondták, hogy segédet kapok – mondom a macskának – De csak egy macskát találok itt. Ne félj, cicus, nem akarlak bántani – mosolygok rá, nem vagyok állat bántalmazó, inkább kiteszem a házon kívülre. – Cicc-cicc! Cicus, gyere ide!

- Cicc-cicc az anyád! – morogja a macska mérgesen, oké ezt a macskát nem kedvelem, fõleg, hogy anyámat vette a szájára. Arcom ugyan meglepettséget mutat, de belül nagyon mérges vagyok. – Mégis, minek nézel te engem, ember? Házi macskának? – felveszi emberi alakját, s csak ekkor esik le, hogy õ az alakváltó, aki a társam lesz.

-  Ki vagy te? – azért jó lenne tudni a nevét is.

-  Rakan – egész végig engem néz, mintha félne tõlem. Hajába túr. – Az alakváltód. Ne haragudj, amiért engedély nélkül használtam az ágyad, tudom, hogy tilos, de… rettentõen ki voltam merülve – és már megalázkodik elõttem. Állára ujjaim fonom, finoman felemelem a fejét és rámosolygok.

- Örvendek a nevem Alexander. Remélem, nagyon jól ki fogunk jönni. – elengedem és õ kerek szemmel néz rám. – Fél óra és beszélgetünk, csak most már le akarok fürödni. – mondom, és a fürdõbe megyek. Levetkõzöm és a csapot is megnyitom. A forró víz alá állok, a vért alaposan lemosom magamról. Azonban észreveszem, hogy a törölközõk nincsenek bent, gondolom, még a mosodában van. – Rakan… megkérhetlek, hozol nekem egy törölközõt a mosodából? Könnyû megtalálni, egy emelettel lejjebb, a folyón balra a negyedik ajtó. – adagolom az információt.

- Értettem, azonnal hozok magának egyet. – mondja, na ha én most nem itt, hanem mellette lennénk, leszidnám elég rendesen, nem a csicskásom, hanem a társam.

Pár perc után a fürdõ ajtó másik oldalán kopogtatnak. A fehérre festett faajtóra nézek, és oda megyek, hiába vagyok, anyaszült meztelen engem nem izgat. A vizet elzárom, kinyitom az ajtót, s látom, hogy Rakan arcán egy vörös tenyérlenyomat. Õ a törölközõt nyújtja lehajtott fejjel. Törölközõ helyett inkább fejét emelem fel, s jobban megnézem a vöröslõ foltra nézek. Bár el akarja rántani a fejét, de szorosan fogom.

- Ki tette? – nézek rá mérgesen. – Rakan, ki tette? – kérdezem újra, mikor pár perc után sem válaszol.

- Nem fontos, jól vagyok. – mondja s egész végig a szemembe néz. Elengedem, s elveszem a törölközõt. Derekamra tekerem és kimegyek a szobába. – Alexander úr…

- Na, jó kezdjük az elején. – vágok a közepébe. – Elõször is, ha még egyszer Alexander úrnak nevezel, vagy magázol és fõnökként kezelsz, azért fogsz kapni… Nem a fõnököd vagyok, hanem a társad, érted? – õ bólint. – Másodszor, mond el ki tette ezt veled, ha nem akkor az összes varázslót megverem. – mondom komolyan.

- Ne… kérem… miattam nem érdemes. – ismét a fõnökeként kezel. – Tényleg nem fontos, jól vagyok, csak egy apró folt.

- Rakan! – mordulok rá, nem fogom hagyni, hogy ezt elsunnyogja.

- Egy barna hajú varázsló, zöld szeme volt, és egy varjú ült a vállán. – errõl már tudom, hogy ki volt az. Eduard az egyik bunkó srác, aki még a saját társát is veri. Gyorsan megtörölközöm és felöltözöm. Rakan mögöttem áll, nem tudom, hogy mire gondolhat, de én nem fogom hagyni, hogy a társamat bántsák. A faajtóhoz megyek, most megkeresem azt a barmot és megverem. Az ajtót kinyitom, azonban Rakan keze kezemhez ér és megakadályoz abban, hogy a szobát elhagyjam.

- Mit szeretnél? – nézek rá. – Nem érdekel, ha meg akarsz akadályozni, megverem, a társamhoz senki sem érhet. Senki sem bánthatja. – mondom mérgesen. Érzem, hogy a dühöm miatt a szoba hõmérséklete megnõ. Rakan azonnal elenged.

- De kérem… én nem szeretnék, már az elsõ napon bajba keveredni.

- Nem te kerülsz bajba, hanem azaz idióta. – mondom és kilépek az ajtón, de amint kiteszem a lábam máris egy ismerõsbe botlok, aki épp kopogni kívánt volna, de most inkább csak a meglepett arcát látom. – Mit akarsz? – nézek rá mérgesen.

- A fõnök akar veled beszélni, lenne egy kérése hozzád. – mondja és elmosolyodik. – Csak nem fegyelmezed az csicskásod. – néz rám, de amint tekintetünk találkozik, a képérõl a mosoly lefagy. – Oké b-bocsi.. – elmegy inkább, tudom, hogy erõs vagyok, s majdnem annyira, mint a fõnököm. Így kicsit félnek tõlem, de ez nem is baj.

- Rendben, akkor változott a terv. Elõször a fõnök utána a verés. – mondom és Rakanhoz fordulok. – Gyere, biztos, hogy küldetés. Változz át, nem jelenhetsz meg emberi alakban a banya elõtt. – mondom neki, s õ meg is teszi. Lehajolva felveszem karomba és õ automatikusan hozzám bújik. Bemegyünk Rosaline irodájába és leülök a székbe, ölembe a koromfekete bundájú macskával. - Hívatott, mit szeretne mondani? Milyen munkáról lenne szó? – térek azonnal a lényegre. Ha komolyan néz rám és a csend hosszú, tudom, hogy munkáról van szó.

- Szóval elvállalod? – méreget szemével, majd folytatja. – Iskolába fogsz járni, jobban mondva egyetemre. Van egy egyetem város Japánban, oda kell menj, azt terjesztik róla, hogy szellemek vannak ott és démonok, egyelõre csak esténként járkálnak a városban, de te is tudod, hogy ha ez így megy tovább, akkor reggel is kijönnek. – bólintok, tudatában vagyok, hisz a városban sok az ember és a félelem élteti a démonokat, és ha sok a félelem, akkor a lények nappal is képesek lesznek elõ jönni. – A bejutásodat elrendeztem, a tanulással pedig ne foglalkozz, a házikat neked nem lesz kötelezõ megcsinálnod, és a tanórákra is akkor mész be, amikor akarsz. Elsõ sorban az a dolgod, hogy a lényekkel foglalkozz és nem az, hogy a tanórákon ott légy. A szobád biztosítva van ott, holnap indulsz. A tanárok és az igazgató tudni fogják, hogy miért vagy ott, így nem vonnak kérdõre, ha tanóra közben mész ki, ha meglátsz valamit. – bólintok, ez lesz az elsõ küldetésem, mikor társa is lesz velem. Meghallom a végszót. – távozhatsz. –

A szobám felé indulok, a fekete macska is a kezemben. Azonban Eduard jön felénk. A cicuska a kezembe összerándul. Megsimogatom, hogy nincs semmi baj, s leszólítom Eduardot, aki a macskát méregeti. Vállán ott van a társa Alexia. Eduard karba tett kézzel áll elõttem. Rakan a fejét mellkasomba temeti, s felnyávog.

- Eduard, magyarázatot kérek! Most azonnal. – csapok a lecsóba. – Mi jogon ütötted meg Rakant? Mi közöd van az én társamhoz? Ha még egyszer meghallom, vagy meglátom, hogy hozzá értél esküszöm, megöllek! – haragomat megérzi, így sóhajtva törõdik bele, hogy az ereje nem ér fel az enyémmel.  Elmondja, hogy Rakan az õ holmijához ért hozzá, és nem az enyémhez, pedig tisztán rá van írva a gépekre és mindenre a nevek, leordítom, hogy ezért nem kellene megütni. Bocsánatot kér tõlem, és Rakantól, majd elindul a szobája felé.

A szobába érve pakolni kezdek. Rakan átalakulva az ágyra ül és néz engem. A bõröndöm a szekrénybõl elõveszem és egy hónapra elegendõ ruhát pakolok be, nem nemesi ruhát, hanem sima iskolai ruhát, hétköznapit. Majd fogkefe, fogkrém, a borotvát és a habot. A táska megtelik, lezárom és az ágy mellé rakom. Leülök Rakan mellé és sóhajtva elterülök az ágyon.

- Holnap veszek neked is ruhákat, nem engedem, hogy ilyen göncökbe járj. – nézek rá.

Éppen csomagolok. Ma indulok az új helyemre, abba az iskolába, ahová a mesteremnek sikerült számomra helyet biztosítania. A többiek szerint inkább amolyan ügynökség, ahol a diákok tanulnak és különféle küldetéseket kapnak. Bár engem ez csak annyiban érint, hogy valami varázslónak, vagy minek kell segédkeznem, mint a többi magamfajta alakváltó. A mágikus népség lenéz, megvet minket, a többség csak másodrangúként kezel, vagy egyszerûen állatként, sõt, korcsként tekintenek ránk. Én már megszoktam, nem érdekel, elfogadom a sorsom, de nem fogok behódolni senkinek, aki uralkodni akar felettem. Éppen végzek a kis motyóm utolsó simításaival, amikor kopogást hallok, majd az ajtó nyílik, és Francis, a kiképzõm lép be. A negyvenes éveiben jár, immáron õszes, egykoron hollófekete haja félhosszú, szemei lágy mogyoróbarnák. Arcvonásain látszik, hogy bár még nem öreg, de sok mindent megélt már. Vagy két fejjel magasabb nálam, úgy kell felnéznem rá, ha beszélek vele. Tiszteletet parancsoló férfi, akit szeretnek és tisztelnek itt az intézetben.

-      -  Elkészültél, Rakan? – kérdi. Õ mindig jó volt hozzám, kicsi koromtól kezdve, amikor idekerültem. Talán azért, mert félig õ is alakváltó családból származik, bár nincsenek képességei, mint nekünk, akiknek mindkét szülõje alakváltó volt. – Ideje indulnod, már várnak rád.

-      -  Értettem, mester – hajolok meg illedelmesen, majd hátamra kapom a hátizsákomat.

-     -  Gyere, kikísérlek, és útközben elmagyarázok neked pár dolgot, amit tudnod kell az új mesteredrõl – mondja a férfi.

Csak biccentek, majd elindulunk. Mialatt lemegyünk a lépcsõn, majd elindulunk a fõbejárat felé vezetõ hosszú folyosón, Francis tájékoztat arról, hogy pontosan hová is fogok kerülni és kit kell ezek után szolgálnom.

-      -  A neve Alexander – mondja. – Az ereje hatalmas, állítólag gyermekkorában könnyedén végzett a szüleit meggyilkoló démonokkal. Akaratos, makacs és kiváló, de könyörtelen harcos, szóval ne becsüld alá. És ne kötekedj vele, ha lehet, ne akard kiborítani az elsõ napon, ha egy mód van rá. – Csak bólintok, hogy megértettem. – De azt is hallottam, hogy ennek a fiúnak jó szíve van, rendes és gondoskodó, nem olyan, mint a fajtája többi tagja. Talán jól fogsz járni vele.

-      -  Azt kétlem – mondom mogorván. – A varázslók lenézik a magunkfajtákat. A magunkfajták pedig lenézik a félvéreket és a varázslókat. Már elnézést, Francis mester – teszem hozzá gyorsan, de mesterem csak elmosolyodik.

-      -  Semmi baj, Rakan – rázza a fejét. Idõközben elérjük a fõbejáratot, amely elõtt egy régimódi, kissé ütött-kopott, valaha fehér autó vár rám. Ilyennel szokták elvinni az alakváltókat az iskolákba, vagy elõkelõ rezidenciákba. – Tudom, hogy jól be fogsz illeszkedni. Ne feledd, mindig ügyelj, mit mondasz, hová mész és mit cselekszel! Ne légy meggondolatlan, és minden körülmények között védd meg a rád bízott személyt!

-     -  Igenis, mester – biccentek tiszteletteljesen. – Köszönök mindent, amit tanítottál nekem, és ígérem, nem hozok rád szégyent.

Francis megölel, nekem pedig máris hiányzik. Apám helyett is apám volt, számomra õ volt az egyetlen igazi családom egész eddigi életemben. De tizenhét évesen minden alakváltó életében eljön az idõ, hogy új helyre kerüljön. Mégis, egy kissé félek kilépni a nagyvilágba, magam mögött hagyni az eddig ismerõs falakat, ám tudom, nem tehetek mást. Francis végül elenged, én pedig mélyen meghajolok, majd kilépek az ajtón, és vissza sem nézve szállok be az autóba. Tudom, ha visszanéznék. látnám, amint ott áll, integet nekem, de nem bírok odafordulni. Ha megtenném, félek, nem bírnék elmenni innen. Aztán az autó motorja felbõg, és már suhanunk is az ismeretlenbe.

~*~

Valamikor kora délután érjük el úti célunkat. Mikor kiszállok a kocsiból, az pedig azonnal visszafordul, pillanatokig csak állok, és bámulok. A hely, ahová hoztak, hatalmas, akkora, mint egy igazi kastély, bár az épület inkább egy modern épület és középkori vár keverékének látszik. Nem tudnám, hová tenni. Körülötte egy óriási park füves területekkel, rengeteg hatalmas fával és kövezett utakkal, amelyek mentén padok állnak. A fák láttán máris feléled bennem a macska, amellyé változni tudok, és azt mondja, milyen jó lesz majd azokon a vastag ágakon mászkálni, madarak után leskelõdni és mókusokat kergetni. Kevesen vannak kinn, és azonnal kitûnik, kik a varázslók, boszorkányok és kik az alakváltók. Ha a viselkedésük nem is, a ruházatuk azonnal megmondaná ki hová tartozik. Mi alakváltók általában egyszerû szabású ruhákat hordunk, míg a varázslók és boszorkányok sokkal elegánsabb, drágább szabású ruhákban járnak. Sóhajtok egyet, majd megkeresem az oldalsó kaput, hiszen nekünk tilos a nagy, rácsos kapun közlekedni – amely megjegyzem, gyönyörû és gazdagon díszített, tetején pedig egy büszke sas trónol -, ha egyedül vagyunk. Ezt Francis mester már többször elmondta nekem.

Az oldalsó kapu a fõkapuhoz képest igen kicsinyke, jelentéktelen, így azon megyek be. Mögötte egy kövekkel kirakott út vezet egy kis ajtóhoz. Tudom, hogy ezen kell bemenni, mert errõl is volt már szó. Mikor belépek a kis, fából készült ajtón, az épületben találom magam, jobban mondva gondolom valamiféle elõtérben, ami akkora, mint egy futballpálya. Minimum. Gyönyörû mozaikokból van kirakva a padló, amelyen egy vörös színû szõnyeg terül el, és fut végig a fõbejárattól felfelé a lépcsõkön. A falakon képek híres varázslókról és boszorkányokról, ezen kívül szépen faragott oszlopokat is látok. Ám nincs sok idõm nézelõdni, mert egy kellemetlen hang reccsen rám.

-      -  Te meg ki vagy, és mit keresel itt? – kérdi a hang, mire felkapom a fejem. A lépcsõ tetején egy ötvenes éveiben járó nõ áll, arcán olyan kifejezéssel, mintha citromba harapott volna. Õsz haja rövid, ruhája makulátlan fehér blúzból és hosszú, fekete szoknyából áll. Ékszert nem visel, ahogy megfigyelem.

-      - Rakan vagyok – mutatkozom be, és mélyen meghajolok. – Francis mester küldött, és úgy tudom, ma kellett ideérnem.

-      -  Alakváltó vagy, igaz? – kérdi a nõ, és hangjában hallom a nem leplezett undort. – Gyere velem, megmutatom a szobát, ahol meg kell várnod a gazdádat. Az én nevem Rosaline Grey, de neked Madam Grey, megértetted, korcs?

-       - Igenis, Madam Grey – válaszolom alázatosan, majd követem, mikor elindul.

Rengeteg lépcsõt megyünk felfelé, nem is értem, miért nincs lift, de Madam Grey jól bírja strapát. Közben hallom, hogy az orra alatt mormog holmi hasznavehetetlen mocskos alakváltókról, hogy miért is kellünk mi nekik. Egy szót sem szólok, de már megvan a véleményem errõl a nõrõl. Egy boszorkány, és nem abban az értelemben. Az biztos, hogy õt nem fogom kedvelni. Végül megérkezünk egy szobához, amit Madam Grey kinyit. Nincs benn senki, de utasít, hogy ne mozduljak ki innen, míg Alexander meg nem jön. Bólintok, õ pedig egy morgással magamra hagy.

Körbenézek. Szép szoba, igazán elegáns, jó ízlésre vall, a lakója tudja, hogy kell egy szobát lakhatóvá varázsolni. A falak kellemes pasztellszínûek, a bútorok és az ágy sötét mahagónifából készültek, a földet vöröses színû, vastag szõnyeg fedi. Az ablakokon halványkék függönyök, az ágyon pedig fehér lepedõ, és sötétkék huzatú párnák és egy ugyanilyen huzatú takaró van. Kényelmesnek tûnik, és a hátam amúgy is elgémberedett az autóban. Motyómat leteszem a földre, és bár nem tudom, hogy szabad-e, de az ágyra fekszem, és azonmód macskává változom. Igen, ez így kényelmes. Összegömbölyödöm, és pillanatokkal késõbb alszom is.

~*~

Nem tudom, mennyit alhatok, de arra ébredek fel, hogy valaki bámul. Kinyitom a szemem, és szembetalálom magam a leggyönyörûbb lénnyel, akit valaha életemben eddig láttam. Az angyal haja szõke, amely lágyan omlik az arcába, szemei aranysárgák. Ajkai teltek, bõre napbarnított, termete magas és sudár, habár izmos. Ruhái elegánsak. Engem néz, én pedig lassan feleszmélek, hogy Alexander, a leendõ gazdám ágyán fekszem, és macska vagyok.

-     -  Nekem azt mondták, hogy segédet kapok – szólal meg az angyal. Tehát õ valóban Alexander lehet. Most bajban vagyok? Kissé rémülten nézek rá. – De csak egy macskát találok itt. Ne félj, cicus, nem akarlak bántani – mosolyog rád. – Cicc-cicc! Cicus, gyere ide!

-      - Cicc-cicc az anyád! – morgom dühösen, mire meghökkenve néz rám. – Mégis, minek nézel te engem, ember? Házimacskának? – kérdem összehúzott szemekkel, miközben visszaváltozom emberi formába.

-      -  Ki vagy te? – kérdi a fiú döbbenten.

-      -  Rakan – túrok bele a hajamba, miközben le sem veszem róla a szemem. – Az alakváltód. Ne haragudj, amiért engedély nélkül használtam az ágyad, tudom, hogy tilos, de… rettentõen ki voltam merülve – hajtom le szégyenkezve a fejem. Máris elkövettem egy hatalmas hibát, és még egy napja sem vagyok itt.

Visszacsókol. Nem nagyon, nem szenvedélyesen, de én akkor is érzem. Nyelve óvatosan ráfonódik az enyémre, ajka, ha haloványan is, de megmozdul. Ha nem csókolna vissza, se tudnám magam visszafogni, ám így, érezvén ellenállásának hanyatlását, csak még jobban kívánni kezdem. Egyre szenvedélyesebben, vadabbul csókolom, legszívesebben most azonnal belepasszíroznám a talajba, ahogyan mindkettõnk fölött átveszi az uralmat a vadállatias énünk, de még mielõtt a ma éjszaka bevitt vért alsóbb régiókba tudnám összpontosítani, hogy így válaszoljak a Keetest körülvevõ, egyre jobban érzékelhetõ párzási illatra, hirtelen hátrafelé repülve találom magam, állkapcsom sajgása pedig azt adja tudtomra, hogy valószínûleg ripityára tört.

Hogy tudtam!

Ennek ellenére is megérte, hiszen megcsókolhattam, de úgy, rendesen, ráadásul durcás jégcsapom eddigi is eléggé repedezõ maszkocskája végre láttatni engedte, hogy bizony nem csak örökbefogadott Gangrel a kicsike, hanem tényleg az is. Vad. Ösztönös. Párzásra kész.

És képes kihasználni az alfahím pillanatnyi gyengeségét, ha éppen úgy tartja kedve. Hátam nem kicsit érzékeny, ahogyan kirepülök a szabadba jó pár falat átszakítva, ám villogó szemû alakja, a Bestiával hadakozó vad énje minden esetleges fájdalmat háttérbe szorít, annyira begerjeszt ez az állapota. Nem véletlenül vagyok Gangrel, nem egy picsogó kis Torreador, engem ez a szenvedély, ez az állatias viselkedés, ez az õrjöngõ düh képes legjobban fölajzani. Ráadásul, ha ezek egy kellõen szexi, helyes döghöz tartoznak, akit már évszázadok óta meg akarok húzni… hát, Káin látja nem létezõ lelkemet, hogy hülye, aki képes lenne egy ilyen vámpírt visszautasítani, nem magáévá tenni.

Vértartalékom kis részét állkapcsomba összpontosítom, és szinte meg sem érzem, ahogy a vitae megteszi dolgát, összeforrasztja eltörött csontjaimat. Egyre csak a görnyedt, elállatiasodott Keetest vagyok képes bámulni, egyre csak az elõzõ csók jár fejemben. Nem véletlenül néztem õt már ki régóta, nekem ez az ösztönös, csodálatos vámpír kell, nem az a fadarab, amelyik képes lett volna mozdulatlanul tûrni, hogy megdugom, aztán elhúzok a fenébe. Bár, õ inkább a Végsõ Halálba kívánna, de biztos a fene se lehet túl jó, kivéve, ha az a fene igazából fenék, csak lehagyták róla az ékezetet, és szerencsétlen K-t.

- Igazi kétszínû kis bestia vagy, hallod-e? Ilyen ínycsiklandó mód rég hívogatott magához valaki – szagolgatok a levegõbe, hiszen egyre csak hívogat magához kielégítetlenségtõl terhes, vágykeltõ, õrjítõ illata. Mrrr… látszik, hogy jó rég dugták meg utoljára, ilyen kiéhezettséget még egy ninfomán sem képes árasztani magából, három nap kihagyás után sem.

- Ne téveszd össze a tudatos hívogatást az átkos ösztönökkel! – morogja mély, kifejezetten farkasos hangon. Mrr, de szívesen falnám fel Piroskát, de még szívesebben tenném magamévá a Farkast. 

- Pedig igazán jót tehetnék veled – jegyzem meg sokat ígérõen, miközben alsó ajkamon élvetegen végig nyalintok. Ó, igen, többek között a nyelvem is igen tehetséges tud lenni, de még mennyire! Igazán sok perverz, élvezeted dolgot tudnék mûvelni vele, de nem csak a nyelvemmel, minden másommal is. Csak egy Keetes kellene hozzá, és más… na, jó, esetlegesen egy kis szépséges, fejjel lefelé kivéreztetett báránykának a vére, de más nem is kell. Ágy? Minek? Úgyis csak összetörne alattunk…

- Nem vagyok rászorulva! Most pedig kotródj el! – utasít. Még mindig ellenkezik, még mindig hisz abban, hogy hallgatok rá. Butus, butus Keetes… A kakas hangjára fölkapja a fejét, de én már régóta érzem, hogy a hajnal közeledik. Hívogató hangját már jó pár perce érzem, ahogy minden átkozott reggel. Hív, csalogat magához, mint anya a gyermekét, úgy ölelne minket magához a Nap, a Végsõ Halálba. Isten hibája az egész, azzal tett mindent tönkre, hogy Káint, minden vámpír Atyját megátkozta a vérszomjjal, s a Napon való elégéssel. Õ tehet róla, hogy vágyakoznunk kell a Nap iránt, aki minden hajnalban megkísért minket, hogy hátha magához sikerül csalogatni valamelyik fajtársunkat. Újszülött vámpír koromban nehéz volt ellenállnom a Nap csábításának, még szerencse, hogy minden Gangrel ösztönösen bele tud süllyedni a földbe, még ha nagyon elveszti az irányítást a Bestiája fölött, akkor is. Elég sokszor kerültem szó szerint égetõ helyzetbe, hogy ne becsüljem alá a Nap hívását, és megtanuljam figyelmen kívül hagyni. Nem is értem, más klánok Újszülöttei hogy tudják megállni, hogy ne hallgassanak a hívó szóra… bár… más klánok Újszülöttjeit nem is hagyják el Atyjaik, csak azért, hogy egy bizonyos idõn belül, ha nem halnak meg a Gyermekek, akkor menjenek vissza hozzájuk tanítani õket.

Viszont, mivel van már egy biztonságos menedék, ahol lakhatok, így minek veszõdnék a földbe süllyedéssel, így csak megindulok a ház felé. Bár valahol kétlem, hogy visszautasítaná, hogy itt pihenjek meg a nappali órákra, hiszen számít neki az, hogy mit gondolnak róla, mégis meglepõdök, mikor még mindig görnyedten, de vámpíri énjéhez majdnem visszatérve, félreáll az utamból. Na, ilyen egy vendégszeretõ házigazda!

Már csak a városka Hercegével kell majd ledumálnom, hogy itt maradjak, és akkor már el nem küldhet a házából, úgy rá fogok tapadni erre a kis édes szõrpamacsra. Na, jó, nem is szõrös, nem úgy, mint egy-egy kevésbé szerencsés klántársunk.

- Ne érts félre! De hajnalodik… – morogja a biztonság kedvéért. – Segíts idetolni azt az átkozott könyves szekrényt! Nincs kedvem a kivilágított lakáshoz. Szabály azonban van! – fordul vissza hirtelen, és mutatóujját fölemelve felém bökdös vele. Szabályok? Chö… na, persze! - Holnap este eltûnsz! Ezen kívül egy ujjal sem nyúlsz hozzám, mert abban a pillanatban nem érdekel a napfény! Adj hálát a Napkorongnak, és ne mereszd ott tovább a segged! – Aha, aha, aha… ez mind szép és jó, csak az a baj ezekkel, hogy egyáltalán nem fogom betartani õket. Holnap este eltûnök? Hát persze… ha eljön a Holnap, na, majd akkor, de az biztos, hogy a következõ éjjel nem. Na, és hogy nem nyúlhatok hozzá? Kár, hogy illata, testtartása, de még a szavait átitató düh is mind arra késztet, hogy magamévá tegyem, és biztos vagyok benne, hogy nem is tiltakozna olyan sokáig. Maximum csak az elején, de érdekel az engem? Nem.

- Megdolgoztatnád a vendéget, ejj, milyen fura szokásokat követsz. – Mondom ki inkább a biztonságosabb szavakat, amikkel ígérni sem ígérek, és mégis bosszanthatom õt tovább, anélkül, hogy kidobna, hiszen ez akár majdhogynem jelenthetné azt is, hogy elfogadtam a szabályait.

- Úgy vélem, meg kell dolgoznod azért, hogy maradj, mert nem igazán tiszteled a házigazdát, az meg valljuk be, a mi erõnk tekintetében hülyén venné ki magát, ha segítenék egy picurka szekrényt arrébb tenni, nincs igazam? Vagy jobban érezné magát az egód? – Ugyan… az egóm mindenhogy tökéletesen jól elvan.

- Ha ennyitõl jobban érzed magad. – Megrántom vállamat, és a szekrényhez lépek, ami hamarosan ott is terpeszkedik a nagy lyuk elõtt. Remélem, olyan masszív ez a szekrény, mint amilyennek kinéz, különben eléggé kellemetlen meglepetésben lenne részünk a nap folyamán, ha egy édes kis sárga Nap-csíkocska bekukucskálna valamelyik résen. Miután végig néztem a szekrény rés-lehetõségeit, és nem találok egyetlen apró rést sem, lehuppanok a kanapéra, Keetes mellé, és egybõl át is karolom õt, hogy magamhoz húzhassam. Hm… már majdnem olyan, mintha házasok lennénk (hát persze, mintha én képes lennék egyetlen Káinita mellett letelepedni – szép gondolat) Kain átkozott kötelékével. Talán még el is cibálnám egy Lasombra templomba, ha azok a nyamvadék Árnyak nem lennének Szabbat tagok. Antibrukról meg nem igazán tudni…

Viszont leendõ feleségecském, túlzottan frigidül viselkedõ farkasocskám fürgén kisiklik karjaim közül, és a nemrégiben visszahúzott karmait ismét kiereszti. Na, na, ennyire azért nem kell kiakadni egy egyszerû öleléstõl! Addig nem, amíg bele nem tudsz olvasni a gondolataimba…

- Nem megmondtam, hogy ne érj hozzám?! Miért olyan piszkosul nehéz mindenkinek felfognia, hogy nem szeretnék tõle semmit?! – csattan föl dühöd morgással. Ugyan már… Ezt pont olyankor kell kérdeznie, amikor csak úgy illatozik az egész környék a kielégítetlen vágyának illatától?! Ne nevettess, még a végén azt hinném, hogy egy szûz kis picsával van dolgom, nem pedig Atyám egy volt ribancával.

- Ne pattogj már! Párzási idõszakod van, idevonzod a fél környéket, ha nem keveredik a szagodhoz másé. Kifejezetten jót teszek veled, mert már messzirõl érzõdik, ha nem aktuális a hívogató jel. – Könnyedén hátra dõlök, nem félek tõle. Lehet, hogy az imént le tudott lökni magáról, de idõsebb és erõsebb is vagyok nála, könnyedén le tudnám szerelni. Nem fog megtámadni, tudom jól.

- Persze, és korábbi szándékod most puszta jóindulatba burkolod, én meg örüljek neki, hogy még mindig csak meg akarsz húzni! – Ez már tényleg kezd olyan lenni, mint egy rettenetes színdarab, ahol a szûz kisasszony még a dugásról sem mer beszélni, nem hogy megengedné húzni magát. Pff… Kezd idegesíteni, hogy még akkor is így kiakad ennyitõl, mikor hozzá sem érek, sõt, ha hozzá érnék, még segítene is neki, nem csak nekem.

- Higgy, amit akarsz, tény, ami tény, pályázom a seggedre, miért ne tenném? De az is tény, és te is tudod, hogy már annyitól enyhül a feromonfelhõ körülötted, hogy hozzábújsz máshoz. De tõlem idevonzhatsz valami nagyurat, aki majd kinéz magának megint, és önjelölten kitalálja, hogy neked segg-gyömöszölõre van szükséged – mondom vállat vonva. Persze, kicsit jobban érdekel ez a dolog, mint ahogy mutatom, hiszen a franc akarja, hogy valaki ismét elvegye elõlem ezt a kis Gangrelt, de na. Ha a közvetlen rámászással nem lehet elérni, azt, amit akarok, más megoldást kell találnom, hogy a magaménak tudhassam õt is.

Válaszolni persze luxus, inkább hátat fordít nekem, és… Na, NEEE! Ugye nem mondja komolyan, hogy képes ez az idióta, és ahelyett, hogy valamelyik közeli lakos finom torkocskájából inna, ilyen csomagolt szarokat vesz magához?! Már csak attól rosszul vagyok, ahogyan látom, hogy berakja a mikróba, és fölmelegíti, mintha valami bolti elõre gyártott kaja volna, nem hogy a gyomorforgató szagától. Mi ez, egy AIDS-es, vagy egy részeg vére, hogy így bûzlik?! Hogy képes ezt meginni? Az még oké, hogy egyszer-egyszer, ha épp nem jut táplálékhoz, hiszen nekem is vannak olyan menedékeim, ahol én is tartogatok ilyen csomagokat, de… hogy ezen élni… blöeh!

- Komolyan képes vagy olyan vackot inni? – kérdezek rá undorodva, miközben ismét haját kezdem el birizgálni. Kivételesen hagyja magát, ám hiába szeretném, nem bízom el magam. Nem vagyok ám olyan hülye ösztön lény, mint egyesek gondolják, képes vagyok a gondolkozásra, így tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy megdönteni is hagyni fogja magát, sõt, õ fogja kérni, egyszerûen csak azt, hogy perpillanat rettenetesen fárasztom õt, és most inkább hagyja, hadd tegyem, ha szeretném, holnap majd újult erõvel fog kirugdosni a házából. Aha, álmodozzon csak!

- Képes. Szeretem a jelenlegi szerepem, és nincs kedvem lemondani róla, mert kezd szorulni a hurok. Faluhelyen egyébként is kényesen figyelni kell mindenre. Meg aztán, nem olyan vacak ez sem, sosem volt meg az a luxusom, hogy azt egyek, amit akarok, vagy, hogy mindenbõl a legjobbat kapjam, ebbe meg még csak bele sem tudok halni… sajnos. – Hát… hogy is van a mondás? Ízlések és pofonok. Én imádom kiszívni az emberbõl az éltetõ folyadékot, mi lassanként átszivárog az én testembe, élettel megtöltve azt. Valahogy olyan érzés, mintha a vérével együtt az élet egy kis darabkáját is megkaphatnám, míg ezzel a csomagolt vérrel nincs meg ez az érzés. Ráadásul régen milyen jó volt… manapság már vigyázni kell, hogy csak olyankor vadásszon a vámpír, mikor senki sem látja, és minden nyomot el kell tûntetni az áldozat környezetébõl, és emlékeibõl is (kivéve persze a direkt vámpír klubbokat, ahová az emberek azért járnak, hogy úgy tegyenek, mintha õk is vámpírok lennének, és õk simán hagyják, hogy megcsapoljuk õket, ugyanis a drogoknak tudják be a harapást), viszont régen… ahh, még emlékszem a vadászat izgalmára, mikor egy-egy faluban keresztekkel, és karókkal próbáltak visszatartani minket, hogy ne igyunk belõlük, amivel megpecsételhettük, hogy nem juthatnak már a Mennybe, meg arra is emlékszem, mikor egy-egy bálon fejtetõn lelógatott élõ emberekbõl folyattuk ki a vérüket, hogy aztán a nyílt sebekbõl, vagy az alattuk összecsurgatott vörös nedvbõl lakmározhattunk. Ma már nincsenek ilyenek, hiszen az a borzadály, amit rendõrségnek hívnak, ha nem is kapna el minket, de a nyomunkra bukkanhatna, amit nem engedhetünk meg – nem engedhetjük meg, hogy a nyájnak a tudomására jussunk. Nem véletlenül segítettünk létrehozni a Kamarillát, még ha a nem túl távoli múltban ki is léptünk a szektából, a törvényeit attól még betartjuk. Nem kell tömeg pánik, az csak olyankor mókás, ha elõre el van tervezve.

Miközben ezen gondolkozom, ajkaim Keetes nyakára vándorolnak, és már szemfogaim is kezdenek megnõni, mikor egy igazán lohasztó élményben lesz részem. Ó, hogy Káin rúgna seggbe, te idióta zacskós véren élõ átka a vámpíroknak! Ez most muszáj volt?!

- Egyszerûen képtelen vagyok felfogni, hogy  nem bírsz legalább öt percig nyugton maradni – pirít rám (szerencsére nem szó szerint), majd röhögésben tör ki. Ez. A. Szemét. Dög. Képes. Kinevetni. ENGEM.

Dühömben, és a bûzös vér okozta vérszomjam segítségével rámorgok, és megnövesztem körmeimet. Engem csak ne röhögjön ki, ha egyszer õ okozta elázásomat! Meg amúgy se merészeljen kinevetni! Szerencsére észbe kap, nem nevet többé, de egy gúnyos mosolyt megenged magának.

- Na, mi van, nem szereted, ha nevetnek rajtad? Csak nem… régi rossz emlékek? – kérdez gúnyos vigyorral arcán. Haragom nem létezõ szívem mélyén föltámad, és eszembe jutnak a régi szar emlékek.

---*Visszaemlékezés*---

Atyám egy Gangreltõl eléggé meglepõ dologgal állt elõ, bár London új Hercegeként elvárt dologgal: bált rendezett „megkoronázása” tiszteletére. Mivel ekkor még a Kamarilla megbecsült tagjai voltunk, Atyám könnyedén Herceg lehetett, fõleg a mellette fölvonuló választható Ventrue, Torreador, Malkáv és Brujah tagok mellett. Tremere-t senki nem akarna Hercegnek soha az átkozott életben, Nosferatut még annyira sem, hiszen a „civilizált” klánoknak degradálna egy olyan bálba elmenni, amit egy olyan rusnya szörny rendezne, mint amilyenek a Nosferatuk. Pedig talán még õk a legkevésbé széthúzó klán a miénket kivéve, hiszen az összes többi egyénekbõl áll. A mi, és a Nosferatuk klánja az egész klánból.

Mivel már nem voltam Újszülött, már rég magához vett Atyám, hogy elõször Gangrelhez, majd Herceghez méltó életre nevelhessen. Mivel én voltam egyetlen gyermeke, ráadásul nagyjából hûséges is voltam hozzá, miután túltettem magam azon, hogy volt olyan szemét, és magamra hagyott az Újászületésem után, csak hogy láthassa, túlélem-e egyedül, természetesen mindent megtett, hogy ne hozzak rá szégyent. Meg is feleltem az elvárásnak, egészen a bál napjáig. Pár héttel a Herceggé választása elõtt magához vett egy Újszülöttet, akinek Atyja valamilyen teljesen érthetetlen véletlen (aha, véletlen… már akkor lemertem volna esküdni átkozott életemre, hogy Atyám miatt) meghalt, ezért összekötötte a kellemest a hasznossal: nem engedett meghalni egy újabb Gangrel klán társat, és sikeresen szert tett egy szexuális rabszolgára.

Már elsõ látásra megkívántam, hogy ne kívántam volna meg egy olyan gyönyörû testet, de mivel Atyámé volt, nem érhettem még csak hozzá sem. Viszont, mivel a bállal volt elfoglalva, engedélyt kaptam, hogy én vigyem neki a fölvevendõ ruhát, majd én kísérjem a bálba, hiszen tudta jól Atyám, hogy mennyire a fejembe van verve az illem. Aha… csak épp arról feledkezett meg, hogy míg én rettenetesen vérszomjasan születtem újjá, addig Keetes kapott egy olyan szép kis átkot, hogy bizonyos idõnként párzási illatot áraszt magából, ami minden egyes hímet, de néhány nõstény vámírt magához vonz, és ami segít elveszejteni a vámpír önuralma fölött az irányítást. Szóval, ahogyan egyre közeledtem szobájának álcázott cellája felé, egyre jobban kezdtem megkívánni, hiszen pontosan aznap éjjel kezdõdött az évnek az a szakasza.

Mikor odaértem, testemet más olyan heves vágy ostromolta, hogy egybõl berontottam, és rávetettem magam. Próbált volna ellenkezni, de karjait leszorítottam, csípõmet ritmikusan testéhez dörzsöltem, imitálva azt, ami akkori reményeim szerint hamarosan bekövetkezett volna. Minden vér az alsó testtájamba vándorolt, az összes önuralmamat elvesztettem. A vágy és a várszomj teljesen átvette fölöttem az uralmat, és teljesen el is feledtem Atyám intelmét, miszerint még „élõ” vámpírból ne merészeljek inni, hiszen ha háromszor megteszem ugyanabból a vámpírból, teljesen hozzá leszek kötve, szemfogaim megnyúltak. Elhajoltam ajkaitól, és nyaka felé közelítettem sajgó, vért követelõ fogaimmal, miközben szinte meg sem hallottam, amint az eddigi ellenkezõ kiabálásai közé más is vegyült.

- Nem. Vért nem! – kiáltotta, de nem figyeltem rá, szemfogaim átszakították finom, vékony, hófehér nyakát, és lédús artériájába haraptak. Egyetlen egy apró korty, és már csapódtam is neki a falnak. Na, nem Keetes ereje miatt, nem. Atyám valahogyan megsejthette, mi történik Keetes tornyában, ugyanis egy Brujah „testõrt” küldött a megfékezésemre, aki még azt a vért is kiverte belõlem, amit alkonyatkor vettem magamhoz, és még tovább is, hogy olyan sebeket is alkothasson, amiket már nem tudok meggyógyítani vérem segítségével.

Valószínûleg elveszthettem öntudatomat, ahogyan próbáltam begyógyítani sebeimet, meglehetõsen sikertelenül, ugyanis ezután már csak arra emlékszem, hogy a leejtenek a földre, körülöttem pedig báli ruhát öltött Kamarilla tagok sokasága kering. Suttogás kezdõdött meg, de nem tudtam kivenni egy egész szót sem, egészen addig, míg Atyám közel nem lépett hozzám. Szinte már érzem az egész bál illatát, az egész jelenet megaláztatását, mintha ismét ott lennék. Talán ott is vagyok.

- Gyermekem, vétettél ellenem, a tulajdonom ellen. Hercegként bármit megtehetnék veled, ahogyan Atyádként is, de úgy döntöttem, kegyes leszek hozzád, így nem én döntöm el, hogy mi legyen a büntetésed, hanem az itt jelenlévõ vendégeim. – Atyám fellengzõs beszéde közben látom, hogy lábánál ott van Keetes, mint egy kutya, semmi több. Fejét simogató kezén látom a feszültséget, hisz bár Atyám egy Öreg, egyben Gangrel is, az ösztönein õ sem tud uralkodni. Tudom, hogy legszívesebben maga tépne ketté, de mivel egyetlen Gyermeke vagyok, nem viszi rá a vér, így inkább másnak engedi át a döntést, mintha csak a vendégek szórakoztatására lenne ez az egész dolog kitalálva. – Drága vendégeim! Rajtatok áll a döntés, hogy hogy büntessem meg ezt az engedetlen Kölyköt. Hadd halljam hát! – A Kölyök szóra halk kuncogás vonul végig a termen, a gúnynév mindenkit szórakoztat. Általában a kezelhetetlen Újszülötteket szokták így gúnyolni, most én, a már rég nem Újszülött kapom ezt a jelzõt. Haragom feltámad, halk morgást eresztek ki magamból, de meg is bánom, ahogyan bordáim között a még mindig fogva tartó Brujah térdét érzem meg.

- Döntöttünk – szólal meg egy Torreador Ítélethozó. – Elõször úgy gondoltuk, hogy a tulajdonod álljon magáért ki a Gyermeked ellen, ám úgy gondoltuk, hogy egy Malkáv Újszülött ellen kiállnia egy Gangrelnek sokkal nagyobb büntetés. Kaleion pedig fölajánlotta, hogy idehívatja Gyermekét, aki még csak három napos, Gyermekednek ellene kell kiállnia.

Fojtottan fölnyögök, ez nem lesz túl jó. Hiába Újszülött, hiába Malkavita, ilyen állapotban nem az ellene való kiállás a lényeg, a legyõzése, hanem a saját magam nevetségessé tevése. Hiszen jelenleg hiába állnék ki egy ember ellen, még az is le tudna gyõzni, hiszen szinte az összes vértartalékom kifogyott, tele vagyok sebekkel, és csak egy hajszál választ el attól, hogy torporba zuhanjak. Kirángatnak a kertbe, a vendégsereg jön utánunk. Ez aztán a szórakozás!

Haragom fölhorgad, mikor meglátom, milyen egy szerencsétlen nyomorék õrült ellen kell majd kiállnom, de ahogy elenged a Brujah, aki eddig engem tartott, lábaim felmondják a szolgálatot, összezuhanok.

Nevetés. Leghangosabban Atyám nevet, de még ellenfelem, az Õrült is nevet. Bár õ máshogy, mint aki nincs is itt. Ám hiába reménykednék, hogy nem tudja, mit kell csinálnia, a benne élõ Bestia igenis tudja a dolgát: ha nem is gyilkolni, de harcolni kell. Vért érez, az én véremet.

Nem tudok mozdulni, pillanatok esnek ki, így nem is tudom, hogy ilyen gyors-e, vagy csak én vagyok ennyire lelassulva, de úgy tûnik, mintha kegyetlenül gyorsan került volna elém, és már szívemben is a penge. Ezüst penge, mely bár nem öl meg, hiába van a szívemben, bénulttá tesz. Pupillám kitágul, próbálnék ellenkezni, de már késõ. A fájdalom végigcikázik testemen, képtelen vagyok mozdulni, képtelen vagyok ellenkezni. Csak a gondolataim szabadok. Vajon képes lenne itt hagyni engem? Így, hogy meg sem bírok moccanni, így hagyna engem a Nap kénye-kedvére? Tényleg nem képes megölni, hanem megkínoz, hogy aztán a Nap végezze el a piszkos munkát… – futnak át a gondolatok a fejemen pár másodperc alatt. Hátralök, én meg tehetetlen bábként érek hangos puffanással földet, nem tudom tompítani az esést, nem tudom kikerülni az ismételt közeledését. Hasamra ül, és az arcomba mászik, annyira, hogy az orrunk szinte összeér.

- Végre csendben méltóztatsz maradni – szólal meg légies hangon, mint aki nem is itt van, nem is rajtam ül. Valószínûleg nem csak mintha, hiszen biztos, hogy nem nekem beszél, nem is beszélhet nekem, hiszen egész eddig meg sem szólaltam. Bár… õ egy Malkáv. Mit vár a vámpír tõlük? – Most nézz körbe, micsoda kis melodrámát hoztam neked össze? Itt hagyhatnálak, amíg a Nap ad neked csókot? Ohh, de ne gondold, hogy ilyen kicsinyes vagyok! – vigyorogja õrülten, és a vendégek érezhetõ megelégedésére kihúzza mozdulatlan, dermedt szívembõl kését. Abban a pillanatban, mikor élet költözik halott testembe, Fenevadam azonnal elszabadul, és csuklójára vetõdve, teleszívom magam éltetõ vitae-jébõl. Farkasom, Bestiám veszi át felettem az irányítást, nem látok, s nem is hallok semmit, minden érzékszervem az számba folyó édes, sûrû, vöröses feketés nedvre koncentrál. Teljesen elveszek, percekig, órákig Õrjöngök, nem tudhatom, csak azt, hogy lassacskán csillapodik vérszomjam, Fenevadam háttérbe kerül. Az alattam levõ test kezd dermedni, a Vitae apadni. Nem halott, még nem, de a Malkáv szemei üregesen az égre merednek, csuklója teljesen szétmarcangolva, mégis, valami eufóriát látni arcán.

És akkor megérzem.

Ezek alkoholt, még pedig ópiummal kevert alkoholt adtak ennek a szerencsétlennek, csak hogy megmérgezhessenek, komplett idiótát csináljanak belõlem egészen addig, míg friss vért nem kap a szervezetem.

- Bassza meg!

Hangos kifakadásom az egész vendégsereget nevetésre ösztökéli, mind kinevet.

---*Visszaemlékezés vége*---

Emlékszem, másnap, amint friss vért kaphattam, jöttem is el Atyám városából, sõt, az országból is, egészen Itáliáig menekültem, ahová nem ért el szégyenem híre. Azóta nem igazán beszélünk Atyámmal, ám a feszültség közöttünk megszûnt, fõleg, mióta Keetes megszökött tõle, és immár én is kiröhöghetem õt ezért, nem csak õ engem.

Lassú mozdulattal felém fordul, és lenézõ barna szemeit rám függeszti.

- Úgy tartják, kicsi a világ, s valóban, ma bosszantóan apróra zsugorodott – köszönt éles szavaival. - Bár megtisztelõ az érdeklõdés, amellyel a család övez annak ellenére, hogy immáron minden tagját ignorálom, s ezen nem is kívánok változtatni.

Fölemelt szemöldökkel hallgatom mélyenszántó beszélgetését önmagával, és csak valamiféle csoda akadályoz meg, hogy ásítozni nem kezdek el. Közömbösen figyelem picikét elfintorított arcát, amitõl olyanná válik, mint egy durcás kisgyerek, aki nem tudja, hogy bosszankodjon, mert nem kapta meg azt a játékot, amire vágyott, vagy ne érdekelje, hogy nem kapta meg, mert kiderült, hogy csak egy olcsó vacak. Lehetséges, hogy Atyámat várta volna, és most örül, hogy velem találja szembe magát? Heh, na persze…

Szegényke biztosan nagyon magányos lehet úgy, hogy nincsen senki, aki jól megrakná õt, hogy kissé felélessze eltunyult mimikáját, no meg persze felolvassza borzasztó ridegségét. Idegesítõen hasonlít egy durcás jégcsapra, már ha lenne olyan, mint durcás jégcsap, de mivel nincs… képzelek egyet magamnak, ami tényleg kiköpött mása Keetesnek.

- Rideg vagy, mint mindig, amikor nem kényeztetik a hátsód – vágok vissza, mire felkuncog. Azta! Egy kuncogás… Még ilyet. Mr. Durcás Jégcsap nevet. Lehetséges, hogy most is éppen a hátsóját kényezteti valamiféle modern szerszámmal, ami igazából nem elégíti ki, ezért durcás, de mégis van a fenekében valami, amitõl képes érzelmeket kifejezni. Hmm… elképzelhetõ.

- Igen élénken él benned a kép, talán még mindig annak gondolatára maszturbálsz? - kérdezi jókedvûen. Hát, be kell, valljam, az a kerek fenék, ami csak, és kizárólag Atyámhoz tartozott, igazán megmozgatta mindig is a fantáziámat. Soha nem érhettem hozzá még csak egy ujjammal sem, nem hogy a faszommal, de jé! Csak nem kettesben vagyunk itt, Atyám nélkül, akihez már egyáltalán nem tartozik Keetes? Csak de. - Talán Atyád volt az a jótét lélek is, aki utánam küldött? Úgy hallottam, azóta meggyûlik a baja a szexuális életével, bizonyára ki lehet éhezve. A jelenlegi gázsim megengedi, hogy küldjek neki némi szexuális segédeszközt a problémájára. Ha megtennéd, hogy ezt tudtára hozod.

Vicces fiú… Atyám kárára, és Keetes bosszúságára fölkuncogok. Hogy nekem miért nem jutott az eszembe a szexuális segédeszköz küldése…? Chö, ilyen lehetõséget elszalasztani… No, de ettõl még megtehetem, és mellékelt levélben leírom, hogy régi kis kedvence adta az ötletet. Ahh, tökéletes! Mennyire ki fog akadni, Káinra!

- Utánad személyesen jött volna, ha érdekled, s ne aggódj, én is csak egészen véletlen errefelé húztam meg egy egészen finom falatot – mesélem, miközben szúrós tekintetével, mellyel a mihamarabbi távozásra akarna ösztökélni, nem törõdve, fölsétálok a verandára, és letelepszem a vele szemben található székre.

- Annál jobb, nem kell veszõdnöm a vendégfogadással – horkant föl, és föláll. Úgy tûnik, kissé talán bosszantja jelenlétem, és próbálna ignorálni, de mivel nem akarom, hogy figyelmen kívül hagyjon, sõt, megfogja a kezét, lehúzom magamhoz, és egy tüzes csókot nyomnék ajkaira, de persze Durcáskának persze, hogy meg kell ebben akadályoznia. Chö…

- Ne hozz ki a sodromból, Anthio! – sziszegi, akár egy Sethita, de nem nagyon tud megijeszteni, így válaszként csak gúnyosan elvigyorodok. Több kell ahhoz, hogy megijesszen, egy üres fenyegetésnél. Ha nem emlékezne, az õ ura az én Atyám, annak az Öregnek a házában nõttem föl… Egy ilyen szajha nem igazán tudna velem mit csinálni. No meg… Anthio? Kicsike Keethes, csak nem ennyire megragadtam azokban az években a fantáziádat, hogy azóta is csak rólam álmodozol átkozott életünk minden egyes éjszakáján, miközben magadat simogatod, és úgy érzékelve, hogy én teszem ezt veled, az én nevemet nyögöd? Ahh, milyen megtisztelõ…

- Jót tehetnénk egymással – simítok végig puha arcán, mely mint minden vámpírnak, neki is jég hideg. Karmai a nyakamnak feszülnek továbbra is, de elõbb tekintek ezekre a karmocskákra pajkos szexuális kellékként, mint igazi fenyegetésként. Ha ennyire bosszantanám, már rég kidobott volna, és nem állt volna le velem traccspartyzni. Ennyire azért már ismerem. Arcán is látszik, hogy mennyire ellentétes érzelmeket váltok ki belõle, egymást váltják a viccesebbnél viccesebb érzelmek az arcán.

- Csak egy strigulát akarsz? Leheveredhetek egy fél órácskára olvasni az ágyra széttárt lábakkal, több úgysem kell, aztán elhúzhatsz a fészkes fenébe – villantja meg fenyegetõen vörös szemeit. Mondatára eleresztem karját, és enyhén megdöbbenve figyelem, ahogy behúz a házba. Belátni az ajtón, így látom, hogy leemel egy könyvet a polcáról, és nekem hátat fordítva hason elheveredik a kanapén. Káinra, ez most komolyan így megsértõdött szavaimon és tettemen?! Ez mindig is egy ilyen hisztis ribanc volt, vagy csak újabban vette föl magára ezt a stílust? Ehh…

Lássuk csak. Ha bemegyek, meghúzom, akkor ennyi volt, viszlát Keetes. Ha viszont nem húzom meg, akkor itt maradhatok idegesíteni õt. Hah, nehéz kérdés, melyiket is válasszam?

Nem kérdés. Hányingert kapok, hogy a régen soha meg nem kapott kis ribanca a Nemzõmnek, most csak fekszik, mint egy fadarab, hogy megbasszam, aztán húzzak el. Tudom, hogy arra játszik, hogy így valószínûleg nem húzom meg, és így is lesz, csak éppen azt nem gondolja, hogy ezzel a viselkedésével épp az elõbb tett szert egy lakó-, sõt, szobatársra szerény személyem személyében. Ahh, micsoda alliteráció, emberi életem megkeserítõjének tanárai büszkék lennének rám.

- Nem érek ám rá egész este! – szól ki unottan, és ide hallom, hogy ásítva lapoz egyet könyvében. Ugyan Keetes, ugye nem gondolhatod, hogy le fogsz tudni engem rázni? Ahhoz túl sok idõn át vágyakoztam rád, mint elérhetetlenre, nem fogok ennyitõl visszariadni. Elõször vissza fogom hozni az érzéseit, még ha azzal a sajátjaimat is vissza kell szereznem, pedig direkt nyomtam el magamban, és csak aztán, mikor már képes az ellenkezésre és a dugás élvezésére, akkor húzom meg. Addig is: üdv, szobatárs!

- Túlságosan pofátlan lettél, mióta legutóbb találkoztunk. Valamiért akkor kevésbé volt ekkora a szád. Ja, hogy azért, mert olyankor mindig be volt tömve valamivel? – suttogom a fülébe, ahogy besuhanok a lakásba. Fülkagylójának csábító ívét végig nyalom, mire fogaim maguktól nyúlnának kissé hosszabbra, hogy finoman illatozó nyakába harapjak, elvéve az oly’ áhított vitae-ját. Mennyei illata elbódít, és bevallom, nem sok választ el attól, hogy ténylegesen betömjem valami… naggyal… azt a replikákban oly tehetséges száját, hogy ne csak dumára használja, hanem másra is. Ebben egyedül az akadályoz meg, hogy lenézõen rám tekint, majd szúrós tekintetét elvezetve rólam, visszatér a könyvéhez.

- Ne bosszants, Anthio! Van ám jobb dolgom is, mint a te szövegelésedet hallgatni – sóhajtja unottan, és még egyet lapoz a könyvében. Ilyen gyorsan olvas, vagy csak próbálja tettetni a lazát, miközben arra vár, hogy válasszak a két opciója közül. - Na, akarod azt a strigulát, vagy elhúzol végre innen? – Áh, szóval a második. Értem… Nos, akkor saaaajnálatos módon csalódnia kell, mert hogy én nem húzok el innen nélküle, az tuti. Tetszik ez a kis kégli, persze csak akkor, ha õ is itt van. Nélküle unalmas, és elõre érzem, hogy a vele töltött idõ föl fogja dobni unalmas éjszakáimat, melyek Káin átka miatt, a Gyehenna eljöveteléig véget nem érnének. Így viszont talán nem lesz olyan unalmas. Kis dugás vele, kis közös vérivászat, harcolás a Sabbath tagokkal… Ohh, gyönyörû élet jövõképe tárul elém a ma éjszakától.

Hát igen, csak kicsit röhejes, hogy a nagy vámpír-Casanova éppen arra készül, hogy letelepüljön egy unott jégcsap mellett. Atyám halálra röhögné magát… De valahogy nem igazán tud érdekelni.

- Hmm… tudod, Keetes, nem igazán van nekem dolgom mostanság. Tudod, Atyám nem adott semmi munkát, így csak járom a világot, és mit ad Káin? Egy régi ismerõsbe botlok egy ilyen kietlen helyen. Azt hiszem, ahogy te is mondtad, ezt hívják „kicsi a világnak” – merengek el, és a kanapé melletti fotelba kényelmesen elhelyezkedek. Élvezettel figyelem dühös, és ingerült tekintetét, amit próbál leplezni, hogy közben a könyvet olvassa, de mikor erre fordul, látom én jól, hogy mennyire idegesíti jelenlétem. Oh, de jó is érzelmet kicsikarni belõle… Fogok én szenvedélyes nyögéseket is kicsikarni, nem csak ingerültséget, de az még a jövõ zenéje sajnos.

- Az emberek igen, én már nem. Ezt „de peched van, Keetes”-nek hívom… És most, ha nem óhajtod igénybe venni szolgáltatásaimat, akkor ha megbocsájtasz, nekem dolgom van – csukja össze a könyvet, és a kanapé melletti kispolcra lerakja, majd könnyedén fölkel. Mint ahogy a víz folyik, olyan kecsesen áll föl. Vajon a farka is ilyen könnyedén állna föl? Hmm…

- Ohh, én megbocsájtok. Tedd csak a dolgodat – intek felé nagy vigyorral ajkamon, miközben végig stírölöm egész alakját. Szinte levetkõztetem tekintetemmel, és igazán tetszik, amit látok, annyira, hogy meg is nyalom a számat, kivillantva hegyes szemfogaimat. Idegességét palástolni próbálva fordul felém, de ahogy látja, hogy semmi hajlandóságot nem mutatok arra, hogy megmoccanjak, karmai újból elõjönnek, de még nem támad rám. Észrevétlenül elõrébb helyezem a testsúlyom, hogyha esetleg meg merészelne támadni, akkor védekezhessek, de mást semmit nem teszek, csak felvont szemöldökkel, és kis félmosollyal várom a reakcióját.

- Ez azt akarta jelenteni, hogy menjél el már végre! – morogja az ajtó felé intve. Csodálkozást tettetve elkerekítem a szemeimet, és meglepõdött arcot vágok.

- Jéé, én ezt észre sem vettem! Tényleg? – adom az értetlent, de persze mindketten tudjuk, hogy ez így nem igaz. – Ohh, észre sem vettem – csóválom meg sajnálkozva a fejemet, és könnyedén fölállok, de persze ahelyett, hogy az ajtó felé mennék, a polcot veszem szemügyre.

- Elég a színészkedésbõl! – szól rám Keetes, és mellém suhan. Magamban pompásan szórakozva fordítom tekintetemet felé, és látom, hogy õ viszont nem élvezi ezt annyira. Annyi baj legyen, majd csak megszokik engem… - Mit akarsz, mondd, aztán menjél! – morran rám, és elveszi a kezembõl a könyvet, ami elvonta becses figyelmemet a morgolódásáról.

- Hogy te milyen mufurc lettél mostanság! Rád férne egy kiadós dugás. Meg persze társaság… - jegyzem meg oldalra pillantva, érdeklõdve, hogy mit szól ehhez. Arca maszka merevedik, kifejezéstelenné válik a tekintete. Ó, basszus, ez így nem jó móka… Azt hittem, erre mérgesebb lesz, erre kiderül, hogy erre a pár mondatomra talál rá az érzéketlenség maszkjára. Áhh, de repedezik ám, repedezik.

- De az biztos, hogy nem a tiéd – mondja, és megfogva a kezemet, próbál kiráncigálni. Mindketten nagyon erõsek vagyunk, és ahogy õ próbál elhúzni, én meg próbálok lecövekelni, valahogyan nagyon ügyesen, vámpírokhoz, fõleg Gangrelekhez méltatlanul elesünk, de legalább pontosan jó pozícióba érkezünk. Én Keetesen fekszem, és a lábai közé térdelek.

- Hát, már pedig kénytelen leszel elviselni egy ideig, ugyanis úgy döntöttem, ide költözöm! Túl vicces fölbosszantani téged ahhoz, hogy ezt kihagyjam! – vigyorgom, és gyõztesen az ajkaira marok. Ha most a falban fogok kikötni, akkor is megéri ez a csók. Ahh, Káinra, ez valami hihetetlenül finom!

Rohant, ahogy csak a lába bírta, a kisebb bokrokon keresztül, csak a nagyobbakat kikerülve. A szíve reszketett, s az õrület határán menekült az elõl, akirõl úgy hitte, a világon mindennél jobban szereti, s bármit megadna érte. Akár az életét is. S a férfi valóban igényt tartott az életére, de nem romantikus lánykérést tervezett, a vérére vágyott, az életére, a nyakánál ínycsiklandón lüktetõ erecskére. Agya pánikszerûen sikoltott fel, mikor mögötte egész közel zörrent a bozótos, s ez már nem az általa keltett zörej volt, hanem Õ - a szavak jelenetszerûen ömlenek belõlem. Szinte látom a lányt, ahogy menekül, s szinte érzem magam mögött az õt üldözõ szeretõjét, akire rátört a vérszomj. Mert hiába az érzelmek, hiába minden, egy vámpír sosem tagadhatja meg önmagát, önnön természetét, s az ösztönt, amelyet örökölt azzal a harapással, amellyel belé mélyesztettek a hozzá hasonló fogak.

Egy újabb regény, most durvábbra véve a figurát. Az emberi ízlés manapság betegesen perverz. Szerintem nem tudnék olyat írni, ami vámpíros, és ne lenne kelendõ, legyen az lágy szirupos, vagy véresen gyomorforgató. Egyre megy. Kinyomják, megveszik, olvassák, rajonganak, és követelik a következõt. Mindegy, milyen, mindegy, kitõl érkezik, csak jöjjön. Miért ne használnám ki, legalább testközeli tapasztalatokról mesélhetek másoknak anélkül, hogy megvallottam volna önmagam.

Egy röpke pillanatra megmasszírozom bal kezemmel a jobb vállam, majd ismét visszamerülök az írógépbe - régi találmány már, nem is divatos, de én szeretem a kopogását, amely ihletet ad, és növeli bennem az alkotás érzetét.

Nem mert hátrafordulni. Ha megteszi, biztosan orra bukik a látványtól, amelyet nem akart látni. Nem akarta magát zsákmánynak érezni, nem akart szerencsétlen, kis, halálra ítélt nyuszi lenni, akit róka ûz, nem akart szembesülni a Ragadozó szemeivel, amelyekben õ csupán egy vacsora a sok közük

Némán nézem a papírt. Az utolsó sor utolsó szavának utolsó betûjét, melyet félregépeltem. Nem szokásom félregépelni. Ez is sajnálatos, hiszen már majdnem tele volt a papír, most pedig kezdhetem majd újra. Kellemetlen.  

Épp ilyen kellemetlen az érzés, amelynek hatására a hibát vétettem. Az illat erõs, jellegzetes és felejthetetlen, fõleg, hogy õrzi az Õ otthonának illatát is, amelyet magamról sem voltam képes lemosni, csak ráhalmozni ezernyi más illatot. Mégis, túl sokáig voltam ott, minden porcikámba beleivódott az emlék.

Elrejtõzhetnék, menekülhetnék, mint a hõsöm, de felesleges. Ahogy ezt a lány is érzi, csak még nem volt hajlandó elfogadni, én viszont már túltettem magam rajta. Bárhova rejtõzik is  az ember, a kitartók mindig rábukkannak elõbb vagy utóbb. Akkor nem egyszerûbb hamarabb letudni a kellemetlen találkozást, aztán nemes egyszerûséggel túllépve el is felejteni?

Nyugodtan szedem ki az elrontott papírt a gépbõl, és újat fûzök bele. Mire végzem, már közel jár. Nem lep meg. Mindig is olyan volt, mint egy ólálkodó farkas az akol körül, ahol a tabuként tartott ízletes bárányokat tartják.

Hátrahajtom a fejem kissé lehunyva a szemeim, s nagy levegõt veszek ellazulva, majd a teraszt befutó borostyánt tanulmányozom, mikor léptei hozzám viszonylag közel, de még tisztes távolban elhalnak, s felzendül mély, alapjáraton gúnnyal terhes hangja.

- Ilyen eldugott helyeken is lehet régi ismerõsökbe botlani... - mímeli az elgondolkodást. Halvány mosoly kúszik az arcomra. Nem áll jól neki ez a filozofisztikus szerepkör. Lusta lassúsággal döntöm vissza egyenesbe a fejem, hogy barna szemeim nagy kegyesen rávethessem. Nem sokat változott. Talán csak az egója lett nagyobb, ha egyáltalán lehetséges, de majd mindjárt letesztelem.

- Úgy tartják, kicsi a világ, s valóban, ma bosszantóan apróra zsugorodott - köszöntöm élesen. - Bár megtisztelõ az érdeklõdés, amellyel a család övez annak ellenére, hogy immáron minden tagját ignorálom, s ezen nem is kívánok változtatni.

Aprót emelkedik a szemöldöke, de egyelõre semmi több jelét nem mutatja esetleges indulatának. Fel is hagyok emiatt arca tanulmányozásával. Semmi izgalmasat nem fog tartogatni nekem, mert hacsak nem hozom ki nagyon a sodrából, amelyet már csak azért sem fog egy könnyen hagyni, mert önérzetes, akkor arca titkokat õrzõ szobor marad. Épp olyan márványkeménységû, mint az enyém, amelyre közömbösség és érdektelenség ült ki.

- Rideg vagy, mint mindig, amikor nem kényeztetik a hátsód - vág vissza, s felkuncogok. Ha ezzel azt hitte, visszavágott, hát el kell keserítenem. Szélesre húzódó mosolyom talán érzékelteti is a hatást, amelyet nem keltett.

- Igen élénken él benned a kép, talán még mindig annak gondolatára maszturbálsz? - érdeklõdöm derûsen. Jókedvem egyértelmû oka az õ arcára is árnyékként ülõ emlék. Nem egyszer volt, hogy Atyja mit sem törõdve senkivel, tett magáévá, talán belül még õ is élvezve, hogy senki más, még Anthio sem, akit kiemelten kezelt környezetében, nem érhet hozzám. Pedig ez a fiatalúr büszkeségét igen bökte. Ahogy az én egómat és önbecsülésemet megalázottságomban is legyezgette és növelte. - Talán Atyád volt az a jótét lélek is, aki utánam küldött? Úgy hallottam, azóta meggyûlik a baja a szexuális életével, bizonyára ki lehet éhezve. A jelenlegi gázsim megengedi, hogy küldjek neki némi szexuális segédeszközt a problémájára. Ha megtennéd, hogy ezt tudtára hozod.

Korábbi bosszúsága eltûnik, és felkuncog röviden.

- Utánad személyesen jött volna, ha érdekled, s ne aggódj, én is csak egészen véletlen errefelé húztam meg egy egészen finom falatot - lép fel a verandára, leülve velem szemben. Tisztán érzem rajta az idegen vér szagát, amely igazolja a történetet.

- Annál jobb, nem kell veszõdnöm a vendégfogadással - állok fel, hogy ellépjek mellette, hagyva minden cuccom, ahol van, de megragadja a kezem, s magához fordítva és lehúzva marna ajkaimra, de ujjaimról pengeként meredezõ, karmokká hosszabbodott körmeim megakadályozzák ebben.

- Ne hozz ki a sodromból, Anthio! - sziszegem, de csak gúnyos mosoly szalad a szája szegletébe. Hamar leesik, hogy minden bizonnyal az töltötte el ekkora önelégültséggel, hogy emlékszem a nevére, amely tényt eddig egész jól titkoltam. Közelsége azonban zavaró, lélegzetem elnehezül, így megpróbálom magam eltépni tõle, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Átkozott idõzítés!

- Jót tehetnénk egymással - simít végig az arcomon, amitõl kiráz még a hideg is, s érzem, borzolódik a szõr a hátamon. Ellentétes érzelmek söpörnek keresztül rajtam, miközben karmaim még mindig nyakának feszülnek, amely mostanra kevésbé zavarja pofátlan cselekedetében.

- Csak egy strigulát akarsz? Leheveredhetek egy fél órácskára olvasni az ágyra széttárt lábakkal, több úgysem kell, aztán elhúzhatsz a fészkes fenébe - szemem fenyegetõ vörösesen villan meg, s újra megpróbálom magam kiszabadítani erõs markolásából, amely most - valószínûleg, mert engedte - sikerül is. Dacos dühvel vágom ki az ajtót, nyitva hagyva, s valóban leemelek egy könyvet a polcról, miután halvány lámpafényt kapcsoltam, majd provokatívan neki hátat fordítva heveredek el hason a nappaliban álló kanapén. Ha közelít, úgyis megérzem, s ha neki ennyi elég, akkor valójában egy szánalomra méltó szerencsétlen senki, még akár meg is ér annyit, hogy lekopjon. Talán ezért akkora is a szám, amekkora, mert úgy számolok, hogy ez eléggé felbõszíti majd, hogy már csak azért se mutasson érdeklõdést, ha meg mégis azzal az elgondolással, hogy majd felhúzza az agyam, és érdekeltté tesz a dologban, nekikezd, el kell keserítsem. Jó ideje nem szeretkeztem senkivel, talán sosem szeretkeztem még szívbõl, maximum keféltem, dugtam, meg egy sor hasonló szót lehetne összehordani a szexuális életemre. Eggyel több vagy kevesebb egy kis nyugalomért, nem olyan rossz üzlet korábbi tapasztalataimhoz képest. Mondhatni olcsó, csak kockázatos. Belõle mondjuk ragaszkodást nem nézek ki, így annyira nem tartok attól, hogy mégis a nyakamon akar maradni, sosem volt az a “hûséges” típus, egyszerûen csak cseszi a csõrét, ha valamit nem kaphat meg, mint egy elkényeztetett gyerek.

- Nem érek ám rá egész este! - teszek még egy lapáttal egyet lapozva pofátlanságom halmának tetejére.

Sok éve járom már a világot. Jó sok éve, mióta megszülettem. Nem is… Mióta újjászülettem. Atyám az elsõ években, miután átmentem a próbáján, megtanított az alapvetõ dolgokra, amiket egy vámpírnak, egy Gangrelnek tudnia kell, de aztán újra magamra hagyott, boldoguljak, ahogy tudok. Persze, tartjuk a kapcsolatot, de csak ritkán. Egy Gangrel csak akkor találkozik a többiekkel, ha összegyûl a tanács. Vagy épp elmeséljük egymásnak a hõstetteinket – ki gyilkolt meg több Sabbath tagot, elkorcsosult vérfarkast, ami már emberré sem tud változni és mindenire rátámad… meg ilyenek. Én általában a hódításaimat is el szoktam mesélni. Atyám olyan büszke szokott rám lenni. Fõleg, amikor meglátja, milyen cuki fiúcskák tapadnak rám… Asszem, néha kicsit féltékeny is. Féltékeny, mert az õ édes kis ukéja után nem tudott egy haladót vagy vámpírt sem megtartani egy éjszakánál tovább. Mondjuk ez nem feltétlen rossz, de azért néha jó dolog, ha tovább is megmarad egy-egy lény társnak. Egyedül olyan unalmas!

Most is csak azért szívom ennek a kis kurvának a vérét, mert éhes vagyok. Õ ezt élvezi, élvezi, hogy szívom az éltetõ vérét, mint egy élõsködõ, de én nem. Vagyis… Jó, persze, élvezem. Hogy ne élvezném ezt a finom, kissé vas ízû, mégis édes vért?! De… nem tudom. Unom már ezt. Nem mindig. Van, mikor kibaszottul élvezem a vérszívás, a baszás és létem minden egyes percét, de most ez egy ilyen pillanat, amikor épp nem. Most épp mindent unok, és mindenbõl elegem van.

Fõleg ez az új kort unom. Az emberek annyira mások most. Más az értékrendjük. Más minden. És a „más” nem feltétlenül jó. Az emberek felületesebbek lettek. Persze, ez nem feltétlenül baj, de olyankor, ha kis kalandra vágyok, olyankor eléggé. Minden vágyuk, hogy örökké éljenek, hogy fiatalok, szépek maradjanak. Heh, ezt az ostobaságot! Az emberek nagy része már attól kikészülne, ha bele kéne harapni egy idegen emberbe, és ki kéne szívni a vérét. Heh… Nem azt mondom, hogy nem jó. Mert az! Fantasztikus és felemelõ érzés vámpírnak lenni. Halhatatlanság, erõ… minden megvan, ami csak kell. Csak ez a lét nem illik sokaknak. Erre mindenki vámpír akar lenni?! Heh, azok a sekélyes hülyék… Azt hiszik, hogy vámpírnak lenni olyan, mint ahogy a könyvekben le van írva.

Na persze. Csillogás? Méreg a fogakból? Ugyan! Ez most komoly?! Komolyan azt hiszik az emberek, hogy a vámpírok csillognak a napfényben, méregfoguk van és szerelmesen suttognak az esetlen emberlányok fülébe? Höh… Vicces. Csak annyi a hiba benne, hogy a napfényben elégünk, a fogunk csak éles fog, de semmi mérget nem termel és én személy szerint a fiúkat kedvelem inkább.

De azokból is csak azt a fajtát, ami nem adja könnyen magát. Ha csak úgy felajánlaná magát, az olyan unalmas. És teljesen hétköznapi. Nekem valaki olyan kell, aki még ha oda is adja magát, akkor sem egy engedelmes báb. Mennyivel fantasztikusabb érzés volt az, amikor az Istenfélõ (Isten? Isten?! Heh, nincs is Isten) fiúcskák harcoltak, hogy ne basszam meg õket, mert akkor nem jutnak a mennybe. Ahh, az a kábulat, mámor, amit a megbaszásukkor éreztem, és közben kiszívtam a vérüket… Mrrr…

Hát, kár, hogy ilyenek már nem igazán vannak. De keresem! Keresem azt a vámpírt, aki ilyen. Mert lehet, hogy a korral jár, attól vagyok ilyen, de hogy magányos vagyok, az biztos. Kéne már egy társ. Hülyeség, mi? Én, a nagy hódító, egy társat akarok magam mellé. Kezdek megõrülni? Jah, nagy valószínûséggel. De nem gáz! Asszem…

Egy unalmas, csendes falun átvezet az utam. Na jó, az nem vezet, hiszen nem is megyek semerre, csak kóborlok. Vagyis… Áh, mindegy!

A lényeg, hogy egy, még a nagyvárosoknál is unalmasabb faluban vagyok most. Már épp mennék el a faluból, amikor egy nagyon, de nagyon ismerõs illatot szállít felém a szellõ. Huh… Milyen rég nem éreztem? Vagy ötven éve, ha nem régebb óta… Atyám mellett éreztem ezt az illatot legelõször, és utoljára. Egészen mostanáig. Emlékszem arra a selymes fekete hajra… A szomorú, de élénk sötét tekintetre. A mennyeien édes illatra. Keetes. Megszökött Atyámtól jó pár évnyi kurválkodás után. Nos, nem sajnáltam, hogy nem maradt továbbra is az Atyámé, inkább az volt a gond, hogy nem igazán érdekeltem. De most ez megváltozik!

Egybõl megfordulok, és követem az illatot, mint egy szagot fogott kutya. De az is vagyok, nem? Egy szagot fogott Gangrel. De még milyen finom illatú szagot fogtam…

Egy egyszerû kis házikó felõl jön az illat. Megkerülöm, és látom, hogy az erkélyen üldögél egy srác. Hm… Mintha másmilyen lett volna évekkel ezelõtt… De nem is baj! Így is igazán helyes. Az nem változott.

- Ilyen eldugott helyeken is lehet régi ismerõsekbe botlani… - szólalok meg elgondolkozva, amivel felhívom magamra a figyelmet. Bár nem hinném, hogy eddig nem vett észre…