Szemem sarkából látom a varjak hajnali vándorlását az erdõbõl a közeli kisváros felé, hallom hangos vitájuk a széllel és a megszokottság bizsergetõen omlik szét a lelkemben. Valami nem túl bizalomgerjesztõ érzés fog el és biztos vagyok benne, hogy ez a nap még keserédes meglepetéseket tartogat.

Ülhetek odafenn vagy egy órát, mire farkas vonyítás és motoszkálás zaja üti meg a fülem: a többiek keresnek. Mintha nem tudnák, hogy ilyenkor sosem lehet megtalálni.

Leugrok a halk nyögéssel megkönnyebbülõ ágról és guggolva érkezem. A levelek szétrebbennek és a tüdõmbõl kipréselõdik a levegõ, de nem adom meg magamnak a tétlenség örömét. Elkiáltom magam és visszaindulok az odú felé.

Egy tanyaház, aminek már régen leáldozott. De én megtaláltam és mi beköltöztünk. Mármint, a társaim és én. A családom. Ahogy közeledek unott, elnyújtott léptekkel, mélyen az erdõbe meredõ tekintettel, két alakot is látok bujkálni gyáván. Igazán nem tudnak számolni velem. Vagy tiszteletben tartani a nekünk legalább is szûkre szabott határokat. Futásnak eredek, eleinte ember formában, aztán, hogy megfelezem a letudandó távolságot, ledobom a dzsekim és átváltozom. Farkas alakom kicsit gyorsabb és halkabb végtére is. Arról nem is beszélve, hogy alapvetõen ez falkaháború.  

Hamarabb melléjük érek, minthogy tudatosodhatott volna bennük a jelenlétem. Gyenge szarháziak. A messzebbi, aki úgy három és fél méternyire van tõlünk, riadtan felkiált, de a társának már reszeltek. Legalább is, ha rajtam múlik. Felugrok a torkát célozva. A görénynek ugyan van annyi lélekjelenléte, hogy elkezdjen átváltozni, de a lassú mutáció egy gyenge farkassá nem mentheti meg ezt a szánalomkupacot. Bár túllõttem így az ugrással a célon, még sikerül telibe küldenem a kis édes fejét a hátsó lábaimmal miközben a levegõben lavírozom. Halkan nyekken az a szerencsecsomag, de fájdalom hasít belém, amint földet érek. Felmorranva kapok a támadás irányába és a tekintetét kapkodó korcs szürke bundás teste szinte remeg a félelemtõl. Pff. Minek jönnek az erdõmbe hegyi farkasok, ha nem bírják. Minden hang nélkül feszítem meg izmaim és egy pillanattal késõbb már fenyegetõ fogsorral a tarkóján igyekszik vergõdni ez a barom a helyett, hogy a saját irháját mentette volna. De hát aki hülye… Elvesztem a fogást rajta, fene a tömött északi bundáját a korcsnak. Még utána karmolok, de csak a pofáját találom el. Farkát behúzva kezd rohanni, többé már mit sem törõdve a „senkit nem hagyunk hátra” elvvel. A kis komája aligha tudott felkászálódni, mert gyakorlatilag õt tiportunk az iménti harc alatt. Szánalmas, hogy ezek a felvidéki kurtizánok mennyire nem figyelnek oda a környezetükre. A kis patkány rettegéstõl remegve félig hason lapul a földre és ereszti le megadóan füleit. Bár nem kenyerem a kegyelem, lehet, hogy az információ, amit magával hozhatott, értékes.

 - Velem jössz. – Morranok és visszaváltozom. Megmarkolom nyakánál a bõrt, mire nyekken egyet, de különösebben nem ellenkezik. Okos… fiú, ahogy ruhái maradékát nézem. Visszasétálunk a dzsekimért és felveszem, aztán a vállamra kapom az ölebem és kerülõ úton viszem az odúba. Néhányunk itthon van és páran õrjáratoznak, de nem mernek kérdezni, csak tekintetük traktál az ostoba érdeklõdéssel. Nem törõdök vele.

Egyyenesen a pincébe viszem és a földre dobom. Nem alázom meg különösebben, nem az én dolgom õt kezelni innentõl.

 - Szóljatok Okaminak. – kiáltok ki a pincébõl. De nincs kedvem most egy gyûléshez. Csak az erdõt akarom járni. Az erdõnket.

 - Változz vissza. – vetem oda a szavakat a még mindig reszketõ alaknak, aztán egy roggyant szekrénybõl köntöst veszek elõ és a lábai elé vetem.

 - Vedd fel és maradj nyugton. Talán megéred a holnapot. – Mellkasom elõtt összevont karokkal várom, míg jön két lökött és átveszi a bébiszitterkedést, de nem szólnak hozzám, csak tisztelettel helyet adnak, hogy elõbb én menjek ki az ajtón, minthogy õk tennék be a lábukat a nyirkos helységbe. Tisztelet. hogy én ezt mennyire szeretem…

Nagyot sóhajtva megyek a konyhába és a kérdések kereszttüzére már válaszolnék, mikor egyetlen vezérünk csendre inti a társaságot.

 - Késõbb a megbeszélésen, az õrjárat után. – És ennyivel el van simítva minden, köszönöm Istenem. Megkönnyebbülve harapok valami tegnapi maradékot és elegyedek felszínes beszélgetésekbe a többiekkel aztán lemegyünk edzeni. Jó ötlet volt ez a pár falat – tudatosodik bennem, mikor alig sikerült kikerülnöm egy elég fájdalmasnak ígérkezõ baseball ütõ csapását. Cserébe egy bakancs gyomorba, és máris rendeztük sorainkat. A gyakorlás emberi formában mindig is erõsségem volt, de a harag lyan benzin a tûzre, ami minden helyzetbõl gyõztesen hoz ki. Csak soha nem fogyjon el.

A lassan monotonná váló edzést egy ásítással szakítom meg és csalódott sóhajt csalok ki a fiúkból.

 - Ugyan már, ennél azért jobbak vagyunk!

 - Hah, ti? Aligha. Én pedig unom magam.

 - Nem kéne ennyire fenn hordani az orrod! – Zah, egy feltörekvõ kis senki fenyegetõ hangja elegyedik a túlontúl békés erdõ neszeivel.

 - Én a helyedben nem pofáznék, taknyos. – rivall rá valaki a távolból és teljes mértékben egyet tudok érteni vele. Szúrós szemek armadája, mind egy irányba. Szerencsétlen még új, de attól felfoghatta volna, hogy a rangsor nem véletlenül van úgy, ahogy. Ha sokat rázza a magát, úgy is elpicsázom egyszer úgy igazán. Végül otthagy minket felszegett fejjel. Nincs értelme utána menni, így csak megrándítom a vállamat és ráveszem magam egy fürdésre. A káddal sosem volt semmi bajon, de a zuhany valahogy mindig a bõrig ázós hideg esõket juttatja az eszembe, hiába forró víz kényeztet.

Hamar végzek, nem vagyok oda a hosszú ázásokért, hiába szeretem a vizet. Inkább az eljövendõ alvás az, ami motivál. Elnyúlok az elõszoba sarkában heverõ új kanapén és magamra húzom a pokrócot. Ez az én helyem, magam vettem a kanapét és állítottam be, hogy a bejárati ajtóra nézzen. Imádom ezt a helyet. A többiek halk beszéde, ténykedésük bátorító neszei nyugalommal és biztonságérzettel töltenek el, így könnyed álomba merülök.

A varjak károgása ébreszt, hogy vonulnak már vissza az erdõk és hegyek világába a város bûzös bugyraiból. Nagyot ásítva nyújtózom és ropogtatom meg magam. Pár mozdulattal a hajam viselhetõ formába rendezem és egy pohár vízért indulok. Iszonyatosan kiszáradt a szám. De akkor már együnk is valamit… de ne ezt. Fintorral csukom be a hûtõ ajtaját, ám hiába keresem dühös szemekkel azt, akinek a boltba kellett volna mennie. Nem baj, majd bemegyek a városba én este…

Nos, ahogy elnézem, itt lenne az ideje útnak indulni. Harmadmagammal vesszük lábunk alá az erdõt, mind farkasok. Futva indulunk neki, minél hamarabb elintézzük, annál jobb, de persze elkapkodni sem szabad semmit, úgyhogy minden idegszálunkkal koncentrálunk. A levegõ szaka savanyú füsttel telítõdik és lassan sötétedni kezd. Remek. Legalább eltévedt emberek nem akadnak az utunkba.

Közelebb érünk a határainkat jelentõ úthoz és a patakon átgázolva furcsa szag árasztja el az orrom. Megállok, bokáig a vízben és a forrás felé nézek. Nincs messze ez az ember. Mit keres itt ilyenkor? Neki sem jó és nekünk sem, csak bajt hoz ránk. A többiekre nézek és biccentek.

 - Menjetek tovább, én ezt elintézem. – vakkantom s már ott sem vagyok. Visszahúzódom a mederbõl és a túlpart növényeiben lapulva lesek a hívatlan vendére.

Egy lány az. Mint egy porcelánbaba. Egy procelánbaba piros köpenyben és nulla veszélyérzettel meg életre való kompetenciával, ha itt járkál ilyen kései órákon. A városon kívül nem túl biztonságos naplemente után.

Jobban körbenézek, ahha. Szóval biciklivel jött. Mi a halál, a nyakát is ki akarja törni ez a szerencsétlen? Szépen nézünk ki. Remélem azért hazaér – gondolom, és mennék, de meggondolom magam. Ha itt marad vagy baja esik, még ürügyként használják fel más klánok. Hmpf.

De elõtte megzavarjuk kicsit. Itt egy kis zaj, ott egy kis kaparászás, és máris háttal van a pataknak. Kis tudatlan. És mennyire alá tudják becsülni a magam fajta démonok erejét… Szomorú.

Zaj nélkül kecmergek elõ a bokorból és vetem át magam a hevesen csordogáló éren. Nem akarok vizes lenni, nem vagyok úgy valami fenséges látvány. Ijedten fordul meg, félj is, te szere…ncsétlen. Mármint, nagyon szép. Gondolatrekesztõen.

 - Te szent ég! – suttogja, de ha ezt meghallani probléma lenne számomra, nagyon elkeserednék. Rám néz csodálkozva, de valami nagyon furcsa benne. Leülök és mereven szuggerálom. Azt akarom, hogy menjen el. Idegesen hátracsapott fülekkel nézem, hogy óvatosan közelít egy lépésnyit, s bár morranok egyet, nem tántorodik meg. Hmm, érdekes ember. Talán okot kéne adni, hogy rettegje az erdõt és tisztelje a farkasokat. Vagy nem az én feladatom, nem tudok dönteni, ilyen fontos döntéseket nem hoztam még. Egy gyilkosság terhével a lelkemen pedig nem tudnék a városban mászkálni félelem nélkül. A becsületrõl nem is beszélve. Szemezünk kicsit, aztán leguggol, majd térdre ereszkedik és bátortalanul kinyújtja kezét mire felé kapok és kaffantok egyet. Pimasz emberfajzat… Belenyugszik, hogy itt most nem lesz pajtáskodás és marad a bambulásnál. Lassan elfogy a türelmem, kisasszony, a megbeszélés nemsokára kezdõdik és mások is lehetnek a közelben.

 - Félned kéne – morgom neki, mire tekintete csak zavart lesz és szemei ékesebben csillognak minden csillagnál az égen. – és haza menned. Az erdõ nem biztonságos és legfõképp nem az barangolni falkák birodalmai közt. – A komorságom csak elhatalmasodik rajtam, ahogy átélem a szavakat, miért is beszélek vele?

 - Gyönyörû vagy. – Motyogja megint csak, megremegõ hangon. Tudom.

 - És veszélyes is. Használd az agyacskádat és menj haza. – Komolyan kiakasztom magam ezen a fruskán. Viszont az illata édes és leginkább valamiféle citromos süteményre emlékeztet, olyanra, amilyet utoljára vettem a városban. Talán este veszek belõle párat.

Hirtelen sietõs neszezés csapja meg a fülem és arra kopom a fejem. AZ a két szerencsétlen rohan felénk, bár biztosan nem, hogy a lányt elkapják. Talán valami fontos. Talán valami baj. Mire visszanézek, a kis köpenyes már a biciklijén ül.

 - Siess és ne gyere vissza. – vetem neki oda és elkezdek a többiek felé futni, míg megvan az esély rá, hogy láthat. Aztán lelassítok, nem érnek ezek annyit.

 - Gyere már! Ennyi idõt elvesztegetni egy emberre! Mi van veled? – kérdi az egyik, de nem válaszolok, dehogy tartozik rá. Sértõdött fintorral az arcán indul elsõnek, én pedig harmadikként zárom a sort. A ház már teli van vagy tíz testvéremmel, akik légyként nyüzsögve igyekeznek kitalálni a rendkívüli ülés okát és közben felélik az összes rágcsálnivalónak. Pff. Egy percnyi némaság következik, mikor már emberként lépünk be. A hajam szabadon, imádott melegítõm pedig hûen sugározza az energikus pezsgést a lelkemben. A két fiú hátrahõköl, mikor megtorpanok az ajtóban zsebre vágott kezekkel, hogy felmérjem a társaságot. A városi komiszoktól is itt vannak ketten. Pazar. Biccentek a lassan kialakuló körnek és helyet foglalok a kanapém elõtt a földön, bepótolva a kerekded forma peremén egy embernyi rést. A szõnyeg alattunk puha és az egész helységet beteríti, így nem kell székekre pazarolnunk ilyen alkalmakkor. Különben sem rajongunk értük. Minden pár perc úgy telik el, mint ezer vízesés, kérdések és válaszok, mizu-k és kelletlen válaszok. Nagy a család és ahhoz messze van a város, hogy gyakran lássuk egymást.

És hirtelen csend. Ösztönszerûen némaság ül mindannyinkra, ahogy Okami, a falkavezér belép maga mögött vonszolva azt a fickót, akit minden bizonnyal én hoztam ide még délelõtt.

 - Üdvözöllek titeket, drága családom. Örülök, hogy mindenki képviseltetni tudja magát, mert fontos dolgokról esik majd szó ezen a rendkívüli tanácskozáson. – Mély hangja halk és elsõbbrendûséget sugároz, minden gesztusával elfojtja az arroganciát és buzdítja a méltó engedelmességet. Imádom és gyûlölöm õt egyszerre, de tisztelem. Kicsit bõre szabottabb monológban emlékeztet minket, hogy a hegyi törzsek az õsszel lejjebb húzódnak és fokozottabb a támadások veszélye. Félfontos értekezést folytat a bõrkabátosokkal a városi emberekrõl, aztán áttér a legfontosabb dologra. Hogy fogtam valakit.

Több megbecsülõ pillantást érzek magamon, mint bármi negatív hangvételût, de nem tagadhatom a légkör vegyes tartalmát. Okami hangja és arca közömbös marad, egyértelmûen ezt gondolja: „ezt vártam tõled” és semmi más. Nem vagyok túlbuggyanva megfelelési vággyal, de õszintén szólva kicsit többet vártam volna, talán jól is esne néha némi elismerés a kiharcolt és jogos rangomon kívül.

Innentõl hamar röpködnek a szerencsétlen irányába röpködõ kérdések és indulatos szitkok miatt a percek. Már lassan zsibbad a lábam a töröküléstõl, mire abbahagyják szerencsétlen vallatását és visszaráncigálják a pincébe. Azt hittem, a végére komolyan összepiszkít itt nekem mindent, de hál’ Égnek erõsebb volt azért annál. Nos, a következtetések levonására már nem figyelek, egész egyszerûen nem érdekel.

Abban a pillanatban, hogy a fõnök feloszlatja a gyûlést, felmarkolom a pénztárcám és a hátizsákom, majd az erdõbe vetem magam. A városba kell mennem, érzem. Hajt a vérem.