- Nem esett baja? – teszi fel kérdését, miközben hallom a földön koppanni a követ, de mielõtt válaszolhatnék, megérzem a föld rengését és hatalmas morajlással érzem, miként süljed a barlang a föld alá. Sápatagon fogom füleimet az erõs morajlás miatt.

A hang igen csak megrémít és a tudat, hogy tényleg végem lett volna, ha nem szabadítanak ki, ha megvárja míg Eron visszaér a segítséggel. Megmentette az életemet. A morajlás csak még jobban rátesz félelmemre és megdermedve állok egyhelyben miközben a hang elmúlt irányába nézek. Egész testemben megremegek.

Nem térek magamhoz egy ideig, de révültségembõl az ránt vissza, hogy átölelnek. Odakapva tekintetem teszem mellkasára kezemet, botom is kettõnk közé szorul és mikor megszólal közvetlen közelrõl Nemo fülig vörösödöm zavaromban.

- Most már vége. Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj. Éltem árán is megóvom…- Hangja nyugalmat sugároz és érzõdik benne az eltökéltség és az elhatározás. Nem igazán értem miért, hiszen alig egy napja ismer, sõt igazából még nincs is egy nap. Nagyobbat nyelek.

Ekkor hallom meg Eron hangját fenyegetõen csengõ mormogását. Lever a víz és nem tudom mi folyik most pontosan körülöttem. Igyekszem összerakni a darabkákat a hangok alapján. Nem igazán sikerül. Túl sok minden történt most ahhoz, hogy felfogjam.

- Ereszd el, vagy megjárod, te jövõ-menõ! – A magabiztos fenyegetõ hang, mely némi félelmet is rejt, bár félelmétnem értem Eronnak. Nemo lassan enged el és elfordul tõlem, én pedig kénytelen vagyok hátrébb lépni. Lassan sikerül felfognom mi is ötrténik, de még nem vagyok teljesen biztos benne.

- Nem akarlak bántani, kölyök. Tedd azt el szépen. – a felszólításnál, azonban már teljesen biztos leszek benne. Eron rátámadt Nemora, kit meggyógyítottam pusztán azért, mert átölelt kedvesen. Nem tetszenek az események, így hirtelen lépek kettõjük közé és megérzem Eron késének pengéjét, mely rá simul vállamra. Nagyobbat nyelek és kezem Nemo kezére teszem, s érzem, kardjának markolatán van.

- Kérem erre semmi szükség. Eron! Tedd el a tõrödet! Egyáltalán nem bántott. nem vagyok veszélyben. Neki köszönhetem az életemet. - mondom barátomnak, de nem fordulok felé.

- Yrisz! Ez egy idegen! –hallom meg hitetlenkedõ hangját, miközben az, kinek életemet köszönhetem, leveszi kardjáról kezét s enyémet fogja meg. Egyszerûen érzem magamon tekintetét, így illendõnek vélem felemelni fejem hangjának irányába.

- Csak az ön kedvéért nem torolom meg Eron úr viselkedését irányomba. –hangja lágyan duruzsol, miközben érzem, hogy másik kezét felemeli, s lassan simít arcomra, melyre akaratlanul is bíbor szín kúszik fehér bõrömre. Nagyobbat nyelek alig halhatón és ajkaim kissé eltávolodnak egymástól, hogy jobban kapjak levegõt. Gombóc került ugyanis a torkomba, bár magam se tudom miért.

- Yrisz állj félre az útból! –Révületembõl ezen mondat szakít ki és megérzem szándékát. Elszakadva a lágy kedves érintésbõl fordulok meg és botomat tartva védekezõ állásba fogom fel tõrét, mely felettem akart lesújtani arra a férfira, ki ezelõtt egy perccel még elõttem állt.

- Elég legyen! –kiáltok rá, megtaszajtva kényszerítem hátrálásra. –Nemo úr a vendégem, s betegem! –jönnek belõlem felszínre olyan hangok melyeket ritkán hallani. Védelmezõ és határozott, mégis dühös. –A falunkba jön velünk, hogy még egyszer átvizsgálhassam testét s sebeit, hogy begyógyultak-e teljesen, csak ezután fogom útjára engedni és TE nem tehetsz semmit döntésem ellen. Ha megsebesíted, annál tovább marad velünk. –mondom határozottan, mikor kezeit érzem meg vállaimon.

- Ne idegeskedjék, kérem. Látom, hogy nem vagyok szívesen látott vendég, s jobb, ha távozom. Nem szeretnék önökre bajt hozni. –próbálkozik nyugtatni viharos tengerként háborgó lelkemet. –Megértem Eron úrfi haragját irányomba, azonban nem hagyhatom, hogy ön védjen meg folyton. –mondja és kilép a hátam mögül elém. –Jöjjön, ha ennyire küzdeni akar ellenem. –mondja mintegy felhívásként a keringõre.

- Elég! Olyanok vagytok mind két kakas a szemétdombon! Nem vagyok védtelen… teljesen… meg tudom magam védeni, ha veszélyben lennék! Menjünk vissza a faluba, majd a falu vezetõje eldönti, mi legyen a helyzettel. Addig pedig Eron jobb, ha távol tartod magad Nemotól! –fakadok ki, s mint egy elfeledkezve a jó modorról tegezem le Nemot.

Kapom fel Feretet s tarisznyámba helyezve markolom meg jobban a botomat indulásra készen. Eron kelletlenül szisszen fel és eltéve a tõrjét indul meg elõre, amire kissé megkönnyebbülök. Ismer és tudja, hogy elmondanám, a vezetõnek, hogy megölt valakit az erdõben ki nem is ellenség.

- Jöjjön uram, menjünk a faluba, ott nagyobb biztonságban lesz ön és én is. Egyre több az erre felé portyázó Ork. –mondom és elindulok én magam is remélve, hogy valóban követni fog. Szerencsére nem csalatkozom.

- Rendben kisasszony. –mondja felsóhajtva. Hallom miként nem igazán tetszik neki, hogy megvédtem, mégis velünk tart, pedig el is mehetne. Nem messze voltunk a falunktól, s ahogy tudom lassan beérünk a faluba lemaradok s Nemo mellé szegõdve karolok belé.

- Hogy tudják, velem van. –suttogom cselekedetem okát. Eron idõközben leszakad tõlünk.

Az egész falu népe összecsõdül s a vezetõnk is felpillant térképébõl egyenesen ránk. Én csak a fürkészõ tekinteteket érzem magunkon, és határozottan haladok a házunk felé és nem állok meg mindaddig, míg be nem érek vele a házunkba.

Az idevezetõ út igen csak kesze-kusza. A falu egy völgy melletti fensíkon fekszik. Pontosabban egy meredek sziklafal szélén vannak a szántó földeink és egy két raktár, magtár és taktikai épület, amik között elhaladtunk. Lakóházaink azonban a völgyben gyökeredzõ hatalmas fák törzsein van, amikhez gondosan elkészített függõhidak vezetnek. A mi házunkhoz is átmentünk egyen. Vannak olyan fák melyeken az alap köré csak kerítés készült és azok amolyan közösségi terek és átjárók 5 ház és egy másik ugyan olyan terasz között, hogy ne kelljen mások házán keresztül átmenni, hogy megtaláljuk sajátunkat. A lobkorona felülrõl takar minket, alulról pedig a völgy nyújt számunkra menedéket, ugyanis abba a völgybe nincs se be, se kijárat. Nagyon maximum a mi házainkon keresztül, mert a lenti tóhoz s vízeséshez van lépcsõnk lefelé. Maga völgy éles sziklákkal van körbe véve. Mondhatni egy kráter, melybõl üde zöldellõ fák magasodnak ki. A házak pont abból kifolyólag, hogy fatörzsekre épültek kör alakúak, azonban nagyon is praktikusak, s hûen tükrözik benne lakójuk egyedi ízlését. 

Beérve a mi házunkba csupán ott engedem csak el és teszem le a botomat. A motoszkálásra lépteket hallok közeledni, majd anyám aggódó féltõ kiáltását.

- Kicsim! Kicsim! –rohan oda hozzám és szorosan magához ölel. –Jaj hát itt vagy végre! Annyira aggódtunk érted! –mondogatja és hangjában és szorításában is hallom az aggodalmát.

- Anya… anya meg fojtasz. –nyekergem nagy nehezen fogva a karjait, mire elenged és levegõért kapkodok. – Én… én is szeretlek anya. –mondom és lassan sikerül normalizálnom lélegzetemet miközben anyám vállaimat fogva forgat feltehetõen vizsgál.

- Nem esett semmi bajod kicsim? –kérdezi és ekkor veheti észre a vendégünket ugyanis abba marad minden aggódó szokása miután haza jöttem. –Õ kicsoda kicsim? –kérdez rá. Igen valóban most vette észre. Felsóhajtok.

- Anya… Õ Nemo úr. Az erdõben találtam rá sebesülten. Egy barlangban voltam vele, hogy meggyógyítsam. Azonban mikor Eron megjött a barlang szája elé tódult egy halom kõ és kilöktem Nemo urat és Eront a barlangból én bennrekedtem. Nemo úr volt az aki kiszabadított épp idejében, mert elnyelt volna a barlanggal együtt Gaia anyánk. –mesélem el egyben tömbösítve, bízva benne, hogy nem azon lesz kiakadva, hogy egy idegent hoztam a faluba és a házunkba.

- Te jó ég! Köszönöm uram, hogy épségben haza hozta a lányomat! –Fakad ki hálálkodón elengedve engem és a hangok alapján Nemo kezét fogta meg. –Kérem, jöjjön beljebb épp elkészültem az ebéddel bizonyára éhes már! –invitálja bentebb. Szerencsére az egészbõl annyit fogott fel anya, hogy megmentett. Kicsit megkönnyebbülve felsóhajtok.

- Öhm… köszönöm. –mondja láthatóan igyekszik mi is történt pontosan az elmúlt néhány percben miközben bejöttünk a faluba.

Házunk belsejében a fatörzs mentén egy kör alakú folyosó van, mely kinyúlik a bejárati ajtóhoz a híd felé. Mi most a legelsõ ajtón bemegyünk az étkezõbe és a konyhába, ami igazából egybe nyílik és az ajtó is egy nagy boltív. Az tér közepén egy csodálatosan megmunkált nagy asztal fogad bennünket megterítve 4 fõre és anyám sürögve forogva tesz még egy terítéket rá. Apám nemsokára érkezik, s nagyanyám szobájába pihen, gondolom én.
 

- Jöjjön, foglaljon helyet! Még sosem járt nálunk ilyen derék legény, mint ön! –bókol neki anyám s mikor mögöttem suhan el, oda súgja nekem. –Nagyon helyes férfit fogtál ki kicsim. –mondatára persze fülig vörösödöm, és remélem ezt Nemo nem hallotta.

 

- Nem vagyok sem elf, se pedig ember. Rég elfeledett korok népének vagyok leszármazottja, ki ezen a földön már csak a mesékben él. Azonban maradtunk még néhányan, egy távoli királyságban, hová immár nem juthat el senki sem akaratunkon kívül. – késséggel hallgatom válaszát érdeklõdve, s oldalra döntöm fejemet, mikor szünetet tart. Ölembe helyezem kezeimet. – Azok, akikkel harcoltunk, vesztünket akarták. Ezért jöttünk el ilyen messzire… Megelõzni a bajt. Azonban nem fárasztanám történetemmel, így a lényegre térnék: õse vagyok mindkét fajnak, mit említett… Tünde vér csörgedezik az ereimben.

A válasza végére, teljesen ledöbbenek, s egyben hitetlenkedve is figyelem a levegõnek változását, hogy most hazudott-e, hogy átejtsen, vagy valóban igazat mond-e. Ám nem érzem a hazugságnak rezgését testébõl, vagy hangjából, így ugyan nehéz elhinnem, hogy egy tündével van dolgom, azonban kénytelen vagyok. Gondolataimba mélyedve nézek elõre, pontosabban csak elõre felé tartom fejem.

- Értem…- felelem halk suttogással, de fejemben cikáznak a gondolatok. Az ellenség kirõl szólt. Azok felé terelõdnek gondolataim, s eltûnõdve teszem szám elé kezem behajtott ujjakkal.

- Kérem, bocsásson meg gorombaságom miatt. Megmentette az életemet, amiért egy életre az adósa maradok. Fogadja õszinte hálámat és hódolatomat. – szavai ráznak fel. Megdöbbenve hallom, miként szól hozzám õszintén, s szenvedéllyel. Leforrázottan emelem hangja irányába fejemet, s hitetlenkedve veszem tudomásul szavainak jelentését.

- Nem tartozik nekem semmivel. Gyógyító vagyok, a munkámat végeztem. –mondom megrázva fejem.

- Mégis szeretném meghálálni tettét. Kérem, mondja meg, mivel lehetnék szolgálatára. Megteszek mindent, mi tõlem telik.

Mondatai most talán még jobban leforráznak. Meghálálni nekem? Ez badarság… ennek szenteltem életem, miért akarja mégis meghálálni fõleg ilyen végletekbe menõkig. Gondolataimat, mely ellensége körül forogtak, most sikeresen másik irányba terelte. Szolgálatomra nekem? Nincs mit kérnem, hisz mindenem meg van, mire szükségem van. Nem ismerek magamra, hisz ennyit õrlõdni még sose õrlõdtem. Ám õ mégis kihozza belõlem a kínos csendet.

- Mondja, kérem. – õ töri meg a kínos csendet, melyet általában az én szokásom volt. Visszatérve a valóság mezejére emelem fel hangjára fejemet. – Várja otthon valaki? Férj, gyermekek? – kérdésével újabb döbbenetet vált ki belõlem. Arcom bíbor színt ölt, s ésszel felfogni nem tudom miként csinálja ezt. Mióta ébren van talán csak egy óra telt el, s már is annyiszor hozott kínos csendbe, hogy ezt már hagyni nem fogom.

- Tessék?- adok hangot döbbenetemnek hirtelen. Hitetlenkedve nézek magam elé, és próbálom leplezni zavaromat melybe hozott.

- Azt kérdeztem, miszerint várja-e otthon család. Vagy csupán egy férfi, ki a kegyeiért küzd.

- Ne… nem… - válaszolom zavartan, majd megrázom a fejem. –Vagyis de! Van családom, édesanyám, édesapám és drága jó nagyanyám vár haza. Már biztos aggódnak hol vagyok eddig. –mondom teljes zavarban.

- Én úgy értettem a családot kisasszony, hogy önnek van-e férje, gyermeke. –magyarázza, és én csak megrázom fejem válaszként. Akkor elsõnek jól értelmeztem. arcomon a bíbor szín csak jobban terjeszkedik és alsóajkam beharapom. Szívem nagyobbakat dobbanva igyekszem lenyugodni. Nem is tudom mi ütött belém. Valamiért most közelségében is alig tudok maradni.

Hirtelen érzem meg kis társam harapását kezemen és felszisszenve kapom el tõle. Ujjam bekapva fordulok a kezem volt helye felé, majd megérzem, miként lábaimra támaszkodik és ölembe mászik.

- Mi történt? Kérem, mutassa. –hajol oda hozzám a meggyógyult tünde és kezem elvéve érzem meg gyengéd érintését. Szívem a torkomba ugorva kezd el dobogni.

- Egyáltalán nem vészes, csak Feret… a vadászgörényem hiányolja a törõdést. –motyogom és bundájára helyezem szabad kezem és lágyan simogatni kezdem.

- Akkor sem lenne szabad egy ilyen törékeny s csodálatos kézbe harapnia. –mondja lágy hangon, amire még inkább elvörösödöm és elvéve a kezem dörzsölöm össze ujjaimat. Egy percre felfénylik a seb körül, majd eltûnik a seb is.

- Ez semmiség uram, de köszönöm aggodalmát. –motyogom, mikor ismét léptekre leszek figyelmes ám ezek nem öblösek és sietõsek, kutatók, mint az elõbbiek, viszont a biztonság kedvéért újra ajka elé teszem ujjam jelezvén jön valaki. A barlang szája felé fordulok érzékeimet kiélezve. – Maradjon így. –suttogom és az õ ölébe teszem át állatkámat és a botomat óvatosan keresgélem miközben egyre jobban hallom közeledni a lépteket.

A botomra támaszkodva lassan állok fel és indulok meg a bejárat felé. Hirtelen hallom meg magam mögött azt, hogy feláll és kardját emeli fel s siet oda hozzám. Vállamra helyezi kezét lágyan. Mögém guggolva fülembe suttog.

- Ezt kérem, bízza rám. –szavai határozottak és komolyak. Megfogom kezét és nemet intek a fejemmel.

- Nem… lehet, falum béli keres engem. –suttogom halkan és újra a léptek felé kapom a fejem. –Itt van. A barlang szája mellett. –suttogom halkan és felegyenesedve. A léptek határozottá válva jönnek elõ s hallom a megemelkedõ kardot, ahogy sziklába megütközvén pendül meg, s hasítja át a léget mikor a nyílásba lépnek.

- Yrisz itt vagy? –hangzik a kérdés ennek elejébe, mielõtt a kard befejezné útját, s felismervén barátom hangját botommal állítom meg a fém suhanását. Egymásnak ütközõ ércek pengése be teríti a barlangot s hirtelen morajlásra leszek figyelmes.

- Azonnal ki innen! –kiáltok a két férfira kiket meglökve még a sziklák leborulása elõtt sikeresen kilökök a barlangból. Õk nem bírnák a sötétségbe zártságot, s nekem tarisznyám is idebent van. Ahogy a bejáratot elzárja a hirtelen lezúgó szikla tömeg fülemet befogva térdelek le jóval arrébb. Szerencsére nem sebesülök meg, de külvilágtól elzárna a szürke kövek.

- Yrisz! Yrisz! Jól vagy?! –hallom meg a morajlás végén a kintrõl jövõ aggódó kiáltást Erontól.

- Igen jól vagyok nem sérültem meg. – szólok ki s csak remélni tudom nekik nem esett bajuk. –Te jól vagy Eron? Az úr jól van? –kérdezem, mikor megérzem, miként Feret felszalad a nyakamba. Megsimítom apró testét. Érzem félemének remegését.

- Jól vagyok én is és…- ekkor nézhet a férfira kit meggyógyítottam. –Ki ez a férfi?!

- A nevem Nemo, de most nem ennek kellene fontosnak lennie! Ki kell szabadítanunk onnan! –mondja sürgetõen és hallom miként a sziklákat kezdi pakolni.

- Ne! Kérem, uram ne csinálja! Még alig gyógyult meg felszakadhatnak a sebei! Arról nem is beszélve, hogy további sziklák gördülhetnek le! –kiáltom ki neki, de hasztalan.

- Megmentette az életemet Yrisz kisasszony! Kiszabadítom! –hallatszik a válasz igaz kiabálva, hisz másként õk nem hallanak engem s én se õket hiába a kifinomult hallás.

- Nem tudom megbízhatok-e önben, de ha Yrisz meggyógyította, akkor valószínû jó ember. –morranja barátom s õ is pakolni kezdi a sziklákat.

- Legyetek óvatosak, kérlek! Nem szeretném, ha bajotok esne! –kiáltom ki barátomnak címezve a mondatot, hisz Nemo urat nem szándékozom letegezni, míg õ azt nem óhajtja.

 

Szabadság!

Milyen csodálatos érzés is ugye? Én mindig ezt érzem, mikor kiszakadok falumból. Csak én és a természet. A csodálatos óvó környezet, melyet már olyan jól ismerek. Valaki a repülésben leli örömét, s abban találja meg a szabadság érzését. Nekem ehhez épp elég, hogy szaladhatok, addig ameddig csak tudok! Versenyre kellhetek a széllel, az énekes madarakkal! Érezhetem a virágok csodálatos illatát, a bársonyos érintését. Gyûjthetem a gyógyító hatású növényeket, akik megállítják, visszafordítják, s felerõsítenek gyengeségünkben. Hálát adok minden ilyen pillanatért.

Most is sikerül kiszabadulnom felügyelet nélkül a falucskánkból, ami igen csak nagy szó, ugyanis vaknak születtem és az egész falunépe óvva figyel s vigyáz rám. Feret siet elõttem s mutatja az utat hangosan szaglászva, amit csak én hallok annak. Az erdõn keresztül haladunk a hársfák irányába, hogy szedjek belõle egy jó adagot. Igen csak fogyóban van odahaza.

Egyre beljebb haladunk s már szaladni kezdünk versenybe szállva a széllel, aki ellen sosincs esélyem, de nem érdekel. Figyelem Feret mozgásának hangjait, így nem esem el. Éles hallásomat követve tökéletesen tájékozódom. A szél is segítségemre van. Hirtelen állok meg egy szakadék szélén és érzem, ahogy itt szabadon fúj a szél. Kitárva oldalra a karjaim hagyom szívem heves ritmusát lenyugodni. Élvezem a szabadságom.

Ám mint minden pillanatnak, ennek is nyoma vész. Ahogy mély levegõt veszek és megérzem a szél hordta illatot vér szagára leszek figyelmes. Kinyitva szemeim fordulok a széllel szemben és indulok el annak irányába. Egyre gyorsabban haladok, ahogy erõsödik a vér szaga és szedve lábaimat elérem annak forrását. Botommal egy puha dologba ütközöm. Letérdelve tapogatom végig és érzem ez egy eszméletlen férfi. Nagyon vérzik, de még életben van. Nem vagyok rest, azonnal gyógyítani kezdem erõmmel. Stabilizálom állapotát, azonban nem ébred fel. Egyedül nem vagyok képes innen elmozdítani, így az erdei állatok jönnek segítségemre és egy biztonságos barlangba visszük, ahol fûvel kibélelt nyughelyre helyezem el és folytatom gyógyítását, de már nem az erõmmel. Túl sokat se használhatom, mert míg eszméletlen én felelek mind kettõnkért.

Ránk esteledik mire már teljesen sikerül ellátnom. Friss kötést raktam rá és gondosan ápolva meg is itattam már nem egyszer. Felment testhõmérséklete, így hideg vizes borogatást rátéve virrasztok mellette egész éjjel. Vagyis megpróbálok. Odakint az esõ is elered. Odahaza már biztos keresnek. Kinézek a tûz mögül bár látni nem látom, de hallom ahogy csöpög odakint a fák leveleirõl a víz. Kiteszem rögtönzött edényemet, ami felfogja a vizet, s mikor tele van, megitatom a friss vízzel a szegény sérültet. Nem ember, de nem is elf. Nem tudom ki, vagy mi lehet, de akkor is segítségre szorult.

Reggelig nem tér magához, s én persze sikeresen elaludtam mellette ülve. Mocorgására riadok fel és feltérdelve dobom ki Feretet ölembõl, ami persze neki nem tetszik. Pattogni is kezd morgolódva, de csitítom egy érintéssel, majd újra a sebesültre figyelek. Arcát tapogatom meg s érzem gyengén, ahogy nyitogatja a szemeit.

- Hol vagyok? –kérdezi fájdalomtól eltorzult hangon.

- Biztonságos helyen, egy barlangban. –adok kérdésére választ mire érzem felém kapja a fejét. Kezét felemelve veszi le szemérõl kezemet. Nagyobbat nyelek.

- Ki maga és mit tett velem? –von kérdõre amin igen csak meglepõdök.

- Már elnézést, de megmentettem az életét! –háborodok fel. –Meggyógyítottam hellyel közzel és egész este ápoltam! Láza volt vizes borogatást tettem önre egész este alig pihentem és még azt kérdezi mit tettem önnel? Ha nem találok magára nem éli túl. –mondom morgolódva és elveszem a kezem. Nem nézek az arcára. –Szép mondhatom. –mondom és behunyva a szemem fordítom el.

- Öhm… bocsánat. –mondja elszégyellve magát és hosszú csendet tart. Hallom, ahogy mocorog, biztos most néz körbe. Egyetlen fegyvert találhat az pedig nem is fegyver, hanem a látó segédeszközöm. Nem szólok én se hozzá, csak a homlokára téve kezem nézem meg hogy van-e láza, és mivel van így bevizezem a rongyot melyet a táskámból halásztam elõ vizezem be és teszem a homlokára.

- Ne mozogjon, még nincs jól. Idõ kell, hogy a seb gyógyuljon és ne legyen lázas. Sajnos túl sok erõmbe kerülne, ha teljesen épp és egészségesre meggyógyítanám. –mondom neki és a tûz felé teszek oda egy kis vizet.

- Miért segít nekem? Hisz nem is ismer. –kérdezi fájdalmasan.

- Mert gyógyító vagyok és az a feladatom, hogy minden sebesültet ellássak. –mondom arca felé fordulva, de nem nézek a szemeibe. –Kérem, maradjon nyugton és had végezzem a dolgom. –mosolyodom el kedvesen és hangján érzem a döbbenetet.

- Ön vak… - állapítja meg, amin csak jót derülve kedvesen bólintok türelmesen. Kezemmel a sebet tapintom ki és behunyva szemeim koncentrálva kezdem ismét gyógyítani. Kezem alatt felfénylik a levegõ s kellemes meleg bizsergést érezhet, ahogy felgyorsítva a folyamatot a test önmagát gyógyítja meg. Nem igazán tudom mit akar majd az információval kezdeni, hogy én vak vagyok, de számára biztos fontos. Nekem nem. Füleim mozgatom meg és kinyitva a szemem fogom be a száját, hogy ne beszéljen.

- Ssss… lépteket hallok. –suttogom és lábammal a tûzre homokot górok, így az bealszik. Nem sokat kell várni, és a barlangok elõtt megjelennek az alakok, viszont mivel nem hallanak semmit így tovább mennek. Nem jönnek be a sötétbe, ahol mi vagyunk. Ahogy egyre jobban elhaladnak, úgy veszem le kezem a szájáról.

- Honnan tudta, hogy jönnek? Hisz nem láthatta. –suttogja még mindig félve, hogy visszajönnek.

- Hallottam a lépteiket. –mondom elmosolyodva vidáman és hosszú füleim pöckölöm meg. –Jobban hallok bármelyik fajtársamnál. A tapintásom is kifinomultabb. Én hallom a színek dallamát, így tudom, hogy mi mélyzöld és mi élénkzöld. S nem azért mert megtanították. Tudom, hogy szürke egyenruha szerûség volt ömöm. Bizonyára valamilyen háborúban sérült meg, de egyben nagy rangú is. –mesélek neki, hogy miket tapasztaltam meg róla. – Az is lehet, hogy királyi családból származik ön. Nem ember, de nem is elf. Sötét elf sem lehet, hisz nekik is hosszúak a füleik szintén. Ember azért nem lehet, mert hozzájuk képes hegyes. Talán félvér? Egy ember- erdei elf félvér? –kérdezem érdeklõdve, mert nem tudom hova rakni faji tartozását, ugyanis még ilyennel nem találkoztam, de igazából csak ennyi az eltérés, amit felfedeztem. 

Ismét fölnevet, amit nem értek. Sok dolog van, amit nem értek vele kapcsolatban… Tényleg el kellett volna olvasnom azt az aktát…

- Nem akarok menni – kuncogja fejcsóválva. Felhúzott szemöldökkel nézek rá. Most már biztos, hogy túl sok vigyorkát szedett be, és nem tudja, hogy miket beszél. - A szobámat megmutathatom, de nem nagy dolog, a régi pincében lakom – rántja meg a vállát nemtörõdöm módon. A pincében lakik. Nem akar bálba menni. És… folyton vigyorog, de nem énekel? Na jó, õ tényleg nem éppen egy szokványos leendõ herceg. Eddig még tényleg egyetlen egy fiúval vagy lánnyal sem találkoztam, aki nem akart volna elmenni a bálba, és találkozni a herceggel, pedig azért már egy ideje jótündérkeresztapuskodok. Ennek meg nincs értelme. Az akták szerint a herceg az igaz szerelme, szóval mennie kell és kész.

Szûk, sötét lépcsõn kell lemenni. Ahogyan leérkezünk, egybõl velünk szemben van egy szúette fa ajtó, ami nem éppen biztonságosnak tûnik, ráadásul, ahogy látom, még a vas tartókák is rozsdásak. Ez nem szakadt még le?!

Valami furcsa cincogó hangot hallok meg az ajtó mögül. Ezek…

- Egerek? – kérdezem. Nem szeretem az egereket. Az egerek azt jelentik, hogy a szegény emberkének nincsen más szórakozása, csak egerekkel, madarakkal beszélgetni és énekelgetni. Az meg… milyen már?!
- Egerek – bólint. - Van pár patkányom is, de õk inkább éjszaka jönnek a maradékért, amit az egerek hagynak. Az egérkék vannak velem egész nap, mert hagyok kint nekik kenyeret, meg mikor milyen maradék jut nekem. Legalább nem vagyok magányos. – Okkéééé. Na jó, azt hiszem, rá tényleg ráfér az, hogy elmenjen egy bálba. Legalább ott emberek közt lehet, meg szórakozhat.

Percekig nem tudok mit mondani, csak átkozom magam, hogy miért is nem olvastam el azt az aktát. Eddig soha semmi nem tudott engem meglepni, erre itt ez a fiú, aki zsinórban meglep. Chö…

- Mond csak… milyen maradékról beszéltél? – teszem föl elsõ kérdésemet.
- Ohh, hát… általában azt kapok –fordul felém, és frissen meggyógyított kezével két poharat vesz elõ egy szerény kis szekrénykébõl, és egy darab száraz kenyeret is. A poharakat lerakja egy rozsdás kanna mellé, a kenyeret pedig széttördelve ledobja a földre. Õ… egereket etet? - Ma jó napjuk volt, mert mentek a herceg báljára. – Vállat vonva sürgölõdik tovább. Kicsit megrázom a fejem, és egy újabb kérdést teszek föl, amit még kevésbé értek.
- Tényleg nem akarsz menni? – Kérdésem közben figyelem, ahogyan kiönti a kannából a vizet a poharakba, és finom illatú teafût tesz bele. Kis mézet is vesz elõ, remélem, azt nem fog beletenni a teába. Megakadályozni nem fogom, mert meg tudom inni, csak nem szeretem.

- Minek menjek? Nem az én világom – jegyzi meg. Úgy látom, valami szokása lehet ez a vállvonogatás… - Én jobban szeretem a csendet, a békét és a nyugalmat. Sokkal jobban örülök, hogy egyedül lehetek itthon amíg õk nincsenek itt. – Ééértem. Jól van, akkor közelítsük meg másik oldalról.
- És a szerelem? – Erre csak nem válaszolhatja azt, hogy nem érdekli, és nem akar szerelmesnek lenni!

- Nem érdekelnek ilyen dolgok - feleli. Héé! - De ha tényleg létezik, akkor is rám fog találni, ha ma este itthon maradok, és békésen alszok, mert hajnalban úgyis korán kell kelnem, hogy mind hármuknak legyen frissen mosott ruha, fürdõvíz és reggeli. Gondolod, hogy ennyi teendõ mellett van idõm arra, hogy bálokba menjek? Nem utolsó sorban… kedvem sincs. Borsódzik a hátam ha arra gondolok, hogy megint mosolyognom kell – sóhajt egy nagyot, és belekortyol a teájába. Én a sajátomat csak forgatom a kezemben, és próbálok valamit kitalálni, hogy hogyan találkozhatna a hercegével úgy, hogy nem kellene elmennie a bálba. - De ha szeretnél, és nincs hová menned, aludhatsz itt, az ágyamon ketten is elférünk. – He? Na jó… Erre már nem tudok semmit sem mondani, csak felvont szemöldökkel figyelem. He?! - A patkányok kedvesek, de ha éhesek, nem nézik, hogy mit esznek meg – magyarázza, és megmutatja a bal lábát, amirõl… hiányzik egy ujj?!

Tündéranyámra! Hova kerültem én?!

- Ez morbid – jelentem ki. Kerek szemekkel nézem a hiányzó ujj helyét, és lelki szemeimmel szinte látom, ahogyan édesded alvás közben jönnek az óriás patkányok, és hangosan csámcsogva leharapják az ujját. Fújj! - Te komolyan lábujj evõ patkányokkal élsz együtt? – akadok ki, de választ nem várok, inkább egy új kérdése teszek föl. - Komolyan nem akarsz elmenni a bálba, kivéve egy kis szünnapot? – érdeklõdöm, és belekortyolok a teába. Finom citromos íze van, csak a méz ne lenne benne! Nem gond, kibírom. Asszem…

- Nem tehetem! – kiált föl, és leül mellém. - Még egy csomó mindent meg kell csinálnom, mielõtt Markék megjönnek.

- De megteheted, azért vagyok itt. Nem ám azért, hogy itt aludjak, patkányok között – jelentem ki. Gezz, van nekem szép kis puha ágyikóm, a felhõkön, nem vagyok hajléktalan. Miatta jöttem ide, nem magam miatt. - Azért jöttem, hogy én elintézzem a te dolgaidat, miközben te a bálban szórakozol, és megtalálod életed szerelmét – magyarázom, hogy tényleg megértse. Ilyenkor az szokott lenni, hogy az alany elmegy a bálba, táncikálni a herceggel, én meg addig kitakarítom a lakást, elintézem az elintézni valókat, és alszom egy jó nagyot. Aztán mikor éjfélt üt az óra, kíváncsian várom, hogy rendesen haza ér-e az alany, vagy pedig útközben, esetleg a bálban visszaváltozik-e.

- De… de ez kihasználás! – kiált föl meglepetten. Ööö… Ez a fiú tényleg fura… Mindenk imás megkönnyebbülten venné, hogy valaki egy estére átveszi a dolgai elintézését, õ meg azon aggodalmaskodik, hogy ezzel kihasznál. Tényleg fura.

- Dehogy kihasználás! Nekem ez a dolgom. Amit veled csinálnak, na, az a kihasználás! Szóval, tényleg nem szeretnél elmenni? – kérdezem meg még egyszer, utoljára a biztonság kedvéért.

- Tényleg nem! – rázza meg a fejét, nyomatékosítva a dolgot. Hát, ha nem, hát nem.

- Na jó, akkor… - gondolkozom el. Hm… nem kellene ma este is itt dolgoznia, ha már miatta meg kellett szakítanom a szabad napomat. - Akkor mit szólnál, ha nem oda mennénk, hanem csak úgy simán kivennél egy szabad estét, és repkednél? – ajánlok föl egy másik alternatívát. - Ne mondd, hogy itt akarsz maradni, az egerek és a patkányok közt!

- Hát… - motyogja bizonytalanul. Látom, nála túlzott a kötelességtudata, szóval máshogy kell megközelíteni a dolgot. Hmm… kötelesség tudat, igazságérzet… megvan!

- Jó, akkor mondom máshogyan: ha nem bálba mész, akkor legalább hagyod, hogy elvigyelek kicsit szórakozni, különben visszaveszik a jó tündér keresztapa címemet. – Tökéletes ötlet. Mondjuk, ez így nem igazán igaz, de neki ezt nem kell tudnia. Max a hajamból visszanõne egy centi, de más változás nem történne.

- Ha nem vinnél el estére, akkor miattam nem lehetnél tovább jó tündér keresztapa? – kérdezi kerek szemekkel.

- Pontosan! – bólintok elhúzott szájjal, játszva a szerepemet. Mindenkinek kell kis szórakozás, fõleg neki.

- Jajj… akkor menjünk! – csapja össze a kezeit, és fölpattan. A poharát leteszi a kis polcra, én meg követve példáját, ugyanazt teszem. Közben körülnézek a szobában, meg ránézek a lábujjára, és megcsóválom a fejem. Ez így nem jó.

- Remek, én is így gondoltam. De elõtte… Abraka dabra, legyen ez az otthon tiszta! – A szoba teljes átalakuláson meg keresztül, és tudom, hogy a ház többi része is. Szeretem én a mágiát… Kár, hogy az átváltoztatások másokon nem mûködnek úgy, mint a tisztító varázslatok, így a következõ varázslatom csak ideig-óráig fog mûködni, ha nem varázsolom vissza újra és újra. - Csiribú csiribá, Cinder ujja legyen újra! – A lábán immár megint tíz ujj virít, így összecsapom a kezemet, és örvendezek a leendõ szórakozásra gondolva. - Rendben, így már mehetünk is!

Ijedten rezzen össze a fiúcska, pedig szerintem nem is vagyok olyan ijesztõ. Csak… egy picikét. Incurka-pincurkát. Egy manókörömnyit. Na, jó, talán annál egy kicsit jobban, de annyira csak nem, hogy eldobja miattam még a seprûjét is! Vagy talán ennyire ronda lennék?
- Micsoda? – kérdez vissza meglepetten.  
- A bál. Elintézem, hogy elmehess – magyarázom rákacsintva. Mindenki szeret bálba járni… Még én is. Bár… én inkább csak azért szeretek, mert tiszta jó kis szórakozás, mikor nem tudják az emberek, hogy ki dobálja meg õket a magasból tündér kõvel, vagy csak simán fügével, almával és szõlõvel. De akkor is szeretek bálba járni!

- De én nem is akarok – mosolyog rám, mint aki túl sok vigyorkát szedett be. A sellõknek nem kellene engedniük, hogy az emberek kihalászhassák a vigyorkát, mert fura hatás jelentkezhet egy-egy embernél. Mint például egy bizonyos fiú mosolyogva mondja azt, hogy nem akar bálba menni. Fura…
- De… de el kellene menned – jelentem ki. Milyen dolog már, hogy nem akar elmenni?!
- De tényleg nem akarok! – nevet fel könnyedén. Most már biztos. Tényleg túladagolta a vigyorkát. Nincs más magyarázat… - De ha szeretnéd, és ha már úgyis itt vagy, akkor fõzhetek neked egy finom teát, talán egy kis sütemény is van még. – Nevetése, mint az apró kis csengettyûk csilingelése. Szép. De most meg hová az ördög lyukba megy?!

Meglepve követem, ahogyan besétál a lakásba. Szárnyam a karomra tekeredve pihen, kicsit elfáradt az extra gyors úttól.

Finom illatok terjengenek a lakásban. Édes, kissé talán tömény méz illat, amibe fahéj is keveredik. Nem szeretem a sütit… na jó, a csokis sütiket imádom, de a mézet nem szeretem. Ha nagyon szeretné, megeszem, de nem a kedvencem.

A sütin való gondolkozás közben elmerengek, és csak arra eszmélek, hogy védencem egy hangosat sikít, a kanna pedig egy szép röppályát leírva a földön köt ki, és hangos csörömpöléssel ripityára törik. Hoppá.
Szegény Cinder hangos zokogásban törik ki, biztosan nagyon fáj a sebe. Látom, ahogyan a vöröslõ bõr érzékenyen húzódik. Ejj, nem siratni kell ilyenkor, hanem hideg vízbe nyomni, hogy aztán én megsegíthessem a gyógyulási folyamatot. A gyógyító varázslatokban nem vagyok túl jó, de meg tudom segíteni a folyamatot.

Mikor látom, hogy nem tesz semmit, csak sír, önállósítom magam, és egy tál vizet varázsolok, amibe belenyomom vékony, meglepõen finom bõrû kezét.
- Hé, ennyire fáj? – kérdezem aggódva. Nem néz ki túl nagy sebnek, de attól még nagyon fájhat. Csak egy picit kell még áztatni, aztán segítek. Ha képzett gyógyító tündér lennék, akkor jobban menne, de így nem merek egybõl a sérülés után belekontárkodni.
- Nem… nem érdekel, hogy fáj, de nagyon meg fognak verni – nyeldesi könnyeit. - És Mark megint rossz dolgokat akar majd csináltatni velem – Rossz dolgokat? Ööö… Miért érzem én úgy, hogy még azelõtt kellett volna elolvasnom a róla készült aktát, mielõtt ide jöttem volna? - Istenkém, most mit csináljak?

Rossz dolgok… Mennyire lehetnek azok a rossz dolgok rossz dolgok, hogy ennyire kétségbe van esve?
- Buta vagyok… nagyon, nagyon buta vagyok! – zokog föl, és kitépi kezét szorításomból, hogy fölszedegesse a kanna összetört darabkáit. A cserepek belevágnak puha bõrébe, de mintha nem is törõdne ezzel, úgy szedegeti a darabokat. Héj, ezeket tök könnyen össze lehet ragasztani, minek azért összekaszabolni a kezét, csak hogy még kevésbé tudjam a sebeit meggyógyítani.

Szóval igen, buta. Itt van a tündér keresztapja, erre… erre mintha itt sem lennék.

- Héj, nyugi! Nyugodj meg, Cinder! – Megsimogatom a fejét, hogy megnyugtassam, de nem hinném, hogy túl nagy eredményt értem el. Sõt, inkább még jobban sírni kezd.

- De… - Hangos hüppögés töri meg ellenkezését, de egy gyors arctörlés után újból megszólal. - Mark meg fog verni, mert eltörtem! És olyan udvariatlan vagyok, hogy el is feledkeztem a jó modorról! – hadarja. Megverés. Jó modor. Szinte csak ezt a pár szót érteném, ha nem lenne olyan jó a hallásom. Tényleg nem éppen olyan ez a fiú, mint amilyenekkel eddig találkoztam…

- Állj már le, te fiú! – ripakodok rá. Alap esetben kedves vagyok, de vagyok elég képzett emberekbõl, hogy tudjam, ilyenkor sokkal célravezetõbb a határozottság, mint a megértõség. Persze, mikor nagy, könnyektõl csillogó szemeivel rám mered, kissé megszeppenek, hogy nem volt-e túlságosan kegyetlenség, de… ha már így kezdtem el a megnyugtatását, nem változtatok a módszeremen. – Jó. Tedd le a szilánkokat! – utasítom. Szúrós szemekkel várom, hogy megtegye, de nem teszi. – Tedd. Le. – Határozottan hangom hallatán ijedten, de megteszi. – Jól van – mosolyodok el, és picit beleborzolok hajába. Kezét finoman a kezembe veszem, hogy jobban hozzá férjek, és ujjammal körzõ mozgásokat végzek fölötte, majd a kanna cserepei fölött is. - Csiribú, csiribá, gyógyuljon a kéz. Abraka dabra, legyen egész ez a kanna. – Varázslatomra kezérõl eltûnnek a vágások, csak halvány seb emlékeztet minket a vágásokra, rózsaszín, égett bõre immár a múlté. A kanna is egészben pompázik immár, és újból elcsodálkozom, milyen jó is vagyok én javításban. Nem jó tündérnek kellene lennem, hanem javító tündérnek…

- Te… te… te… - dadog elkerekedett, nagy szemekkel.

- Én vagyok a te jó tündér kereszany… keresztapád! Deniyan vagyok, de hívj csak Deninek – vigyorgom.

- Az én… jó tündér keresztapám?

- Pontosan – bólintok. Elhúzott szájjal gondolok vissza, hogy hogyan kaptam a hírt, de nem gond, elég jó vagyok, hogy így is el tudjam küldeni a bálba. - Sajnos nem rég kaptam a hírt, hogy segítség kell neked, így nem tudok változtatni sokat rajtad, de azért jöttem, hogy szép ruhába öltöztesselek és elhessegesselek a bálba, ahol találkozol igaz szerelmeddel, a herceggel, és boldogan élj, amíg meg nem halsz, bla-bla-bla. – Szinte hadarom a tudni valókat. Fura arckifejezése alapján nem biztos, hogy túl sokat megértett abból, amit én most elhadartam neki, de majd készülõdés közben lassabban is elmagyarázom. – Most meg miért nézel így rám?! Hess-hess, vezess inkább a szobádba, össze kéne szedni pár dolgot, amibõl hintót lehetne készíteni. – Hessegetõ mozdulatot végzek, majd ránézek, és látom, hogy épp megszólalni készül. Nem-nem. Nem beszél, vezet. Én meg válaszolok a ki-nem-mondott kérdésére. Persze, nem tudom, mit akar mondani, de van egy olyan érzésem, hogy a tök-hintót hiányolja, ahogy a többi ember szokta, így a szavába vágok. – Nem, nem tökbõl fogom készíteni. Nekem elhiheted, ha véletlenül azelõtt változna vissza, hogy kiszállnál belõle, nagyon undorító tud lenni, mikor összetörik. – De tényleg. Volt már rá példa. Aztán persze én voltam a rossz, mert nem csak hogy a lány trutyis lett, még bele is ragadt a feneke a tökbe. Visses egy látvány volt, mit ne mondjak, csak valamiért a lány nem értékelte…