Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. ... 6. 7. 8. 9. <<10.oldal>> 11. 12. 13. 14. 15. ... 17

Moonlight-chan2014. 04. 04. 17:40:56#29664
Karakter: Jean-Claude de Dion




Egy pillanatra lehunyja azokat a szép halvány szemeit, mint aki komolyan megfontolja, de látszik az arcán a fáradság. Mikor újra rám néz, lassan ledől a párnára és a falon függő képernyőre fordítja a figyelmét.

Engem nem zavar, hogy újra kell néznem, mert minden alkalommal megragad a szépsége és a kor eleganciája. És talán azért is kedvelem, mert gyakran eszembe jut mennyi hasonlóság van köztem és a fantom között. Magányos, kirekesztett, epekedve vágyainak tárgya után, aki oly közel és mégis oly távol van.
Hasonlóság…
Dean karjára simítom a kezem, a rövid ujjú pizsama felsőből kilátszó bőre, puha és meleg. Ha tehetném, az egész testét végigsimogatnám minden apró kis részletét felfedezve a selymes bőrnek. A közelsége miatt felerősödik az éhségem, az illata bódító aromaként leng körül, sejtetve milyen különlegesen finom lehet a vére.
Sajnos nem hiszem, hogy valaha is megízlelhetem, még akkor sem, ha tudom, hogy nem okoznék neki fájdalmat vele. Sőt, talán még élvezné is, hiszen a szeretőimnek mind gyönyört okozott.
Más esetben nem gondolkodnék azon, hogy megtegyem-e, hiszen hatalmamban állna elfeledtetni vele. Ha akarnám, a magamévá tehetném és holnap semmire sem emlékezne belőle. Én kielégíteném a kíváncsiságom és a vágyaim, ő pedig még mindig bízna bennem, mert nem tudná mit tettem vele.
De tudom, hogy ez nem lenne elég. Ritka alkalom, mikor elég időm van megismerni egy haladót és meg ritkább alkalom, mikor meg is kedvelem. Általában ha megtetszik valaki, egyszerűen csak elcsábítom az erőmmel és egy gyönyör teli éjszaka után az útjára engedem. Dean azonban különleges és nem csak a képessége miatt. A természete teszi azzá aki, és engem az egész lénye csábít nem csak a teste. Akarom a gondolatait, az érzéseit és a vágyait, de csak ha önszántából adja.

Észre sem veszem, mennyire elszalad az idő, miközben nem is a filmre, hanem az ölemben fekvő gyönyörűségre koncentrálok. Bármeddig el tudnám nézni, de kizökkent a gondolataimból, amikor a köpenyemet kezdi gyűrögetni a hosszú, kecses ujjaival.
Vége lesz a filmnek, már csak az írások váltakoznak a fényesen világító képernyőn, és ezzel egyetemben érzem, hogy az eddigi nyugodt légkör lassan elröppen, és a helyére egy másfajta érzés kerül. Pedig nem tettem semmit, talán az zavarja, hogy hozzáérek?
- Feszült vagy. Mi miatt? – kérdezem meg végül.
- A látomásom. Ennyire tiszta még nem volt – motyogja halkan, de nem néz rám. Egyrészt örülök, hogy nem az érintésem zavarja, másrészt pedig aggasztó, hogy ő aggódik.
- És ez mit jelent?
Megrázza a fejét.
- Nem tudom, de ez nem is fontos. Az kicsivel jobban nyugtalanít, hogy engem nézett. Elméletileg én akkor jelen sem voltam ott. 
Ennek van értelme, hisz ő elméletileg a múltba nézett és akkor nem volt ott. Egy múltbéli kép nem reagálhat egy vízióban a valós időben.
- Van ötleted, hogy történhetett? – hátha már történt hasonló.
- Két lehetséges magyarázattal tudok szolgálni, de egyiket sem mondom biztosra. Ilyesmi még nem történt velem.
- Hallgatlak – jobb ötletem nekem sincs, hisz őelőtte még nem kerültem közelebbi kapcsolatba látóval.
- Ez még mindig csak egy látomás, ami annyit tesz, hogy kaptunk egy képet a jövőből. Vagy én is jelen leszek majd, vagy pechemre ő észrevesz engem úgy, hogy közben a többiek még csak a létezésemről sem tudnak. Nem, hogy a jelenlétemről.
Az már valóban aggasztó lenne, mert ha elméletben gondolkodunk, akkor senki sem tudhatna Dean létezéséről. A másik pedig… nem tudom elég erős lehet-e egyetlen vámpír is ahhoz, hogy érzékelni tudja ha valaki utána „leselkedik.” Valamilyen szinten ehhez be kell törnie abba a tudatba, amelyik végrehajtja majd a cselekményt, de jelen helyzetben még nem tudatosult benne. Képes lehet bármely lény is érzékelni ilyesmit?
- Neked melyik verzió lenne előnyösebb? – minél előbb kiderül mi okozta ezt, annál hamarább lehet biztonságban.
Felém fordul, a félhomályban sejtelmesen megvilágított vonásai, telt ajkai és az arcát keretező lágy tincsek majdnem elterelik a figyelmem, de kontrollálom magam.
Próbálom nem figyelembe venni, hogy a kezem a mellkasán pihen és ő nem löki le magáról.

- Egyik sem, de ha választanom kell, inkább legyek ott.
- És ez mennyivel biztonságosabb, mint az, hogy szemezel valakivel pár perc erejéig? – kérdezem, mert valóban nem értem. Ha ott van, és főleg ha ő ott van én pedig nem, megsérülhet, vagy rosszabb.
A kérdésemre elmosolyodik, oldva kissé a feszült hangulatot.
- Ez ellen tudunk tenni. A látomásaimban viszont magamra maradok. Ott neked nincs hatalmad – magyarázza, és igaza is van, de még mindig nem tetszik.
Elgondolkodó tekintettel bámul maga elé és nem is zavarom, mert esetleg eszébe juthat még valami, ami segíthet.
Egy perc múlva feltérdel mellettem és még felfogni sincs időm, mit is tesz, mikor egyik puha kezét az arcomra simítja, majd megcsókol. Azzal sem lephetett volna meg jobban, ha a véremet kéri, hisz mikor nem rég én csókoltam meg őt, azt mondta nem akarja még egyszer. Erre most
Viszonzom a mozdulatot, ami így még élvezetesebb, hogy ő is folytatja, finom íze szétterjed a számban, de bosszúságomra megérzem Francois jelenlétét, még mielőtt megköszörülné a torkát.
Dean azonnal elhúzódik és zavartan a szétrebbenő tincsei közé túr, az arcán enyhe pírral, de nem látom rajta, hogy megbánta volna. Ezek szerint tetszett neki, amit korábban tettem?
- Köszönöm a gondoskodást!
Elmosolyodik, de nem marad tovább, nyilván az érkező miatti ellenszenvből. Nem tartóztatom fel, mert ha Francois ilyenkor itt van, akkor biztos fontos dolog lehet. Nem szokott hajnalban betoppanni.
- Elnézést Nagyuram, nem akartam meg…
- Ne hazudj nekem Francois, ismerlek. Dehogynem akartad megzavarni. – morgom felé fordulva, majd intek neki, hogy foglaljon helyet az egyik fotelban.
Mióta Dean itt van, úgy viselkedik, mint egy féltékeny kisgyermek és nem mint egy több száz éves vámpír.
- Mi hírt hoztál?
- Beszéltem a lousianaival. Találkozni akar veled egy fontos ügy kapcsán, aminek köze van az itteni és a lousianai Tanácshoz is. – a hangja érzelemmentes, mint mindig.
- És mi az a fontos ügy? – remélem nem valami ostobaság, mert semmi kedvem mással is foglalkozni.
- Nem árulta el, azt mondta, nem bízik bennem, mert akár még a Tanács kéme is lehetek. – erre már összeszorítja az ajkait, hisz gyűlöli, ha alaptalanul vádolják – Személyesen veled akar beszélni.
- Mi volt a benyomásod róla? – megbízom a véleményében, jobb előre tudni mire számítsak.
Ha veszélyes, akkor Dean érdekében nem itt találkozom vele.
- Úgy gondolom, eléggé megfontolt, legalábbis abból, ahogy beszélt erre következtettem. Nem csinálna ostobaságot, de… látszott rajta, hogy tart valamitől.
Ha egy Tanácstag elmenekül a saját terültéről, akkor vagy nagyon belenyúlt valamibe, vagy meg akarják ölni. Végül is egyre megy…
- Rendben. Reggel hozd ide, de figyelmeztesd előre, egyetlen rossz mozdulat és halott. – akiben nem bízom és még csak nem is ismerem, azzal nem kell elnézőnek lennem.
- Értettem Nagyuram.
- Jó. Most maradj itt, míg vissza nem érek és vigyázz Deanre, de viselkedj! Ne ingereld őt és ne merd még egyszer megsérteni, érthető?
- Ahogy kívánod. – mondja tiszteletteljes hangon.
- Helyes. – elindulok az ajtó felé, majd mikor kilépek már emberi szem számára láthatatlan sebességgel haladok. Hajnal felé jár az idő és ilyenkor kevés ember tartózkodik az utcán, így nehezebb élelmet találnom, de végül egy cseppet sem jó ízű hajléktalant találok. Az ő vérük a legrosszabb, mert nem esznek megfelelő táplálékot, ami édesítené az ízüket. Pocsék, de életben tart. Most nem akarok sokáig elmaradni és már ki voltam éhezve, így pedig e szívesen megyed Dean közelébe, nehogy túlságosan nagy legyen a csábítás.
Mikor visszaérek Francois már a verandán vár, homlokráncolva kérdezem meg, hogy miért van itt.
- A kölyök keresett téged. Valami baja van. – morogja nemtörődöm hangon.
- Megsérült? – nézek rá értetlenül. Mi baja lehetne?
- Nem láttam rajta, de zaklatottnak tűnt. Azt mondtad szóljak, ha bármi…
- Persze, persze, rendben. Köszönöm, most elmehetsz, és reggel hozd ide a vámpírt. – én addig megnézem Deant, lehet, hogy visszaaludt és megint rémálma volt.
Felsietek az emeletre és szándékosan hangos lépekkel közelítem meg az ajtót, majd benyitok. A szobában világos van, felkapcsolta a lámpát, ő pedig az ágytámlánk támaszkodva ül és valamit vizsgálgat a kezében, de amint belépek rám néz.
- Mi történt? Francois azt mondta kerestél. – közelebb megyek az ágyhoz, mire ő a szélére húzódik és valamit felém nyújt.
- Nézd meg ezt!
Elveszem tőle és mikor meglátom mi az, szinte belém reked a levegő.
Ez nem lehet, hogy került ez ide?
Megvizsgálom, hogy tényleg az e amire gondolok, de minden ugyanolyan mint amilyenre emlékszem.
- Ezt honnan szerezted? – kérdezem hitetlenkedő tekintettel nézve rá.
- Miért mi ez? – nézi kíváncsian.
- Ez a lánc… anyámé volt. A koporsójában ez volt a nyakán, legalábbis még akkor, mikor utoljára Romániában jártam. Nem értem… hogy lehet ez nálad?
Az a kripta az ősi családi birtokom egyik barlangrendszerében van, olyan mint egy labirintus, rajtam és a szolgán kívül aki ott él senki sem tudja honnan nyílik.
- Azt hiszem itt járt az a vámpír, akit a látomásomban láttam. – morogja komoly hangon a szemembe nézve – Azt hittem megint egy álom, de mikor felemeltem a keze ez esett ki belőle.
- Jól vagy, nem bántott? – kérdezem azonnal és a nyakára pillantok, de csak a kékes zúzódást lehet rajta látni. Már megint felülkerekedik ez a szokatlan érzés: aggodalom.
- Nem, de ez… ilyen még soha nem történt. Olyan volt mintha álmodtam volt, mint egy látomás, de mikor felébredtem már nem láttam sehol. Mintha hozzámért volna és akkor láttam volna meg a múltat. – mondja elgondolkodva, de engem még mindig az foglalkoztat, hogy volt mersze idejönni egy vámpírnak. Ezt figyelembe véve, vagy nagyon bátor, vagy nagyon ostoba. De lehet hogy…
- Kifigyelte mikor megyek el és akkor jött. Ha egy erősebb lény van a közelemben, mint például egy tanácstag, azt megérzem. Francois nem, de én igen.
A fenébe! Megölhette volna, vagy rosszabb, én pedig nem voltam itt. Ez többé nem fog előfordulni, ha kell, akkor tovább kibírom táplálkozás nélkül, vagy elviszem magammal, de nem fogom hagyni, hogy még csak a lehetősége is fennálljon annak, hogy bántják. Elvégre én hoztam ide és az én felelősségem.
- Jean-Calude? – szakít ki a gondolataimból, ezért rá fókuszálva nézek az arcára.
- Mond kedves.
- Lehetséges, hogy tényleg megtörtént, amit láttam és valahogy elfeledtette velem? Az álmomban arra ébredtem, hogy valaki hozzámért és nyitva volt az ablak, mikor kinéztem ott ált, majd egyszer csak előttem termett és felém tartotta a láncot. Aztán az ágyban ébredtem és már nálam volt. – a hangja aggodalomról és kíváncsiságról árulkodik egyszerre, de félelmet nem hallok ki blőle.
Hihetetlen. Vagy tényleg ilyen bátor, vagy csak ennyire jól tudja leplezni az érzelmeit, hogy még csak véletlenül se gondoljam kevesebbnek. Amit persze nem tennék.
- Ha elég erős hozzá, akkor megteheti, hogy elfeledtet dolgokat az emberekkel. Én is ezt csinálom, valahányszor táplálkozom. – így senkit sem kell megölni. De ha ez a vámpír képes erre, akkor legalább ötszáz évesnek és nagyon gyakorlottnak kell lennie.
- Te tisztavérű vagy, ezt egy sima vámpír is megteheti?
Mintha kitalálta volna a gondolataimat, és… sima vámpír? Ilyen kifejezést sem hallottam még. Elmosolyodom, majd letelepedek mellé az ágyra és a szemem előtt megforgatom a régen látott kis ékszert.
- Ha öreg, akkor igen. Csak azt nem értem hogyan és egyáltalán miért hozta ezt ide. Ez csak egy medál, amit anyám kapott apámtól. – semmi különleges, mindössze egy emlék.
- Lehet valami jelzés is. Szabad? – biccentek, mire kiveszi az ujjaim közül és megnézegeti. A lánc és a medál is ezüstből készült, a közepén egy szépen csiszolt rubintkővel.
- Ha az édesanyádat ezzel temették el, akkor fel kellett forgatnia a sírhelyét? – a hangja együtt érző, amiért rámosolygok, de a temetés nem teljesen pontos.
- Mi vámpírok nem temetkezünk. A testünk nem bomlik le a halálunk után, így akkor is olyanok vagyunk, mintha csak aludnánk. A különbség annyi, hogy nem ver a szívünk. – akik meg akarnak szabadulni a halottaiktól azok elégetik a testet, de anyámmal nem ezt tette a szolga, aki mindent intézett, mikor nekem el kellett menekülnöm.
- Ezt a jelet már a vámpíros könyv elején is láttam. – mutat a medál hátsó felére.
- Ez a családom jelképe. Egy negyedhold belső szélén álló farkas, ami a csillagokra vonyít. A farkas az erőt, a bátorságot és a védelmet szimbolizálja, a hold azt jelenti, az éjszaka gyermekei, a csillagok pedig az ősiségre utalnak. Ez minden család sajátja, mint az emberi uralkodóknál, de ezt már tudod. – okos, úgyhogy biztos megjegyezte, amit olvasott.
- Igen.
Mindketten elhallgatunk, ő nem tudom min gondolkodik, de én azon, hogy az a nyomorult hogyan juthatott be a kriptába. Az öreg vámpír, aki még apám szolgálatában állt nem mondaná el, magától megtalálni pedig nem lett volna egyszerű. Aggasztó, mert egyrészt nem tudom, hogy mit tehetett a kriptával és a szolgával, másrészt pedig azt sem tudom, ki és miért teszi mindezt. Ha az a célja hogy megöljön, miért van olyan érzésem, hogy játszik?
Mint egy ragadozó, aki a prédáját cserkészi, de vajon elég erős-e ahhoz, hogy leterítse azt? Ki az a lény, aki képes befolyásolni a tanácsot és összehívni a szakadár csoportokat? Miért?
Ki kell derítenünk, de sürgősen.
- Kedves? Jártál már a Kárpátokban? – kérdezem nyugodt hangon.
- Nem.
- Akko most fogsz. – ez az egyetlen megoldás, hisz nem hagyna nyugodni a tény, hogy valaki járt anyám kriptájában. Előbb a gyűrű, most pedig a lánc. Mind a két ékszernek köze van a családomhoz és a múlthoz. Apám és anyám ékszerei, és ha a múlthoz kapcsolódó emlékekről van szó, akkor legjobb visszamenni oda, ahol elkezdődött.
- Hogy?! Romániába akarsz menni?! – mintha egyszerre lenne kissé bosszús és hitetlenkedő.
- Lehet, hogy rossz helyen keresgélünk. Ez a valaki onnan kellett, hogy jöjjön, ha ezeket megszerezte. – magyarázom, majd előveszem a gyűrűt is a zsebemből és azt is odaadom neki.
- Ezt értem, de Románia a világ másik végén van és még több időt venne igénybe – motyogja magának, most már nyugodtabban. Korábban láttam rajta a kíváncsiságot, de természetesen megértem, hogy nem szakíthatom el az életétől.
- Ne haragudj kedves, hogy tovább tart, mint gondoltam. Nem szándékozom feltartani téged.
- Nem erről van szó, most már… szeretnék segíteni neked, mert, nos… szóval csak. – mondja halkan már-már suttogva – A szüleim azonban aggódni fognak, ha sokáig nem látnak. Még soha nem mentem el hosszú időre.
- Értem. – ennek érdekében lehet tenni néhány dolgot – Rendelek neked egy mobiltelefont, hogy legalább beszélni tudj velük. Ez a legkevesebb, ha végeztünk mindenért kárpótolni foglak. – mondom komoly hangon, amit akár ígéretnek is vehet.
Bármit megkap tőlem, amit csak akar. Egy ilyen okos, gyönyörű férfi mindent megérdemel.
Egy fura mosoly jelenik meg az ajkain, amit eddig még nem láttam, de nagyon is tetszetős, majd incselkedve felhúzza az egyik szemöldökét.
- Én is kapok egy saját ékszerkollekciót?
Felkuncogok a hangján, mint aki szándékosan akar felvidítani, de tetszik. Nagyon.
A mosolyától még ragyogóbb lesz az arca, a szemei csillognak, mint a gyémánt, puha telt ajkai pedig lágyan felfelé ívelnek. Borzasztóan kívánatos, és nem is tudom visszafogni magam, hogy meg ne érintsem.
Lassan végigsimítom az arcát, még mindig élveteg mosollyal az ajkaimon és szerencsére ő sem veszti el a jó kedvét. Talán már megszokta az érintésem, aminek nagyon is örülnék.
- Szeretnél? Csak nem féltékeny vagy Macskára? – ugratom én is, vigyorogva a kövér cica nyújtózásán.
- Hm… nyakörvet nem szeretnék, de egy karkötőt elfogadok! – mondja mosolyogva még mindig incselkedő hangján és meg kell hogy jegyezzem, régen voltam ilyen felszabadult, mint most vele, a rengeteg probléma ellenére is. Dean jelenléte olyan, mintha újra feltöltődnék élettel és szenvedéllyel.
Nem tudom mennyire gondolta komolyan a karkötőt, de az biztos hogy készítek majd neki egy nagyon különleges darabot.
- Megkapod kedves, de… tudod egy férfi ékszert csak a szeretőjének ad. Vállalod ezt a tisztséget? – végigcirógatom az ajkait a másik kezemmel pedig felemelem az övét és mosolyogva megcsókolom a kézfejét. Tudom, hogy nemet mond, mindenesetre élvezem ezt a játékot, de legszívesebben az illedelmes kézcsók helyett, az ajkait falnám föl…


linka2014. 03. 28. 19:28:25#29615
Karakter: Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 - Miért?
 
- Már majdnem teljesen begyógyult – felelem.
 
- Igen, én nagyon gyorsan gyógyulok a vérem miatt – mosolyodik el - de te... gyere ide kérlek.
 
- Mi-mit akarsz? - elbizonytalanodom vele kapcsolatban. Eddig akárhányszor közel kerültem hozzá, nem igazán jöttem ki jól belőle. Hátrálok még egy lépést és tisztes távolságból figyelem őt. Bármit is akar, oldja meg távközlésbe. 
 
- Semmi olyat, ami nem tetszene. A nyakadat akarom megnézni – Ó az más, ha egy vámpír meg akarja nézni a nyakamat, amin egyébként vérben gazdag artéria fut, ugyan miért is ne rohannék oda hozzá megmutatni neki? Kezemmel az említett bőrfelülethez kapok és rátapasztom ujjbegyeimet. Hozzálépve emelem meg fejem. Nem lelkesedek túlzottan az ötletért, de majdnem biztosra veszem, hogy nem tenne semmi meggondolatlant. Bizalmat könnyedén el lehet veszteni. Főleg az enyémet. Óvatosan megérinti bőrömet, hűvös keze valamelyest nyugtatóan hat. 
 
- Ez fáj? - simít végig nyakamon. Nem is kellene mondanom semmit, hiszen kérdésére a választ arcomból is le tudja szűrni. 
 
- Nem, csak nagyon érzékeny – mondom. Nem szívesen hazudok senkinek, de nála nem látok más megoldást. Fáj, de mire mennék azzal, ha ezt elmondanám neki. - Nem kékült be?
 
- Még nem, de valószínűleg be fog – sóhajt fel. - Nagyon sajnálom, jobban kellett volna figyelnem és akkor nem sérültél volna meg. 
 
- Semmi baj, szinte nem is érzem – mosolygok rá nyugtatóan. Fojtogatni még nem fojtogattak egészen idáig, de feltételezem többet ez nem is fog előfordulni. Nem akarok felesleges gondot okozni neki azzal, hogy panaszkodni kezdek a történtek miatt. Szemeim a zuhanyzó ajtaja felé vándorolnak, nem szeretném megbántani őt azzal, hogy faképnél hagyom, de már nagyon leszeretném mosni magamról ennek az egésznek még a puszta emlékét is. 
 
- Nem csatlakoznál hozzám? Segíthetnél megfürödni, hogy ne csípje a sebet a sampon – hangjára felé fordulok. Résnyire szűkített szemekkel figyelem rezzenéstelen vonásait, aztán az ajtó irányába indulok. Még csak az kéne nekem, hogy meztelenül és vizesen lássam őt. Felejtse el!
 
- Nagyfiú vagy már, biztos vagyok benne, hogy meg tudod oldani – felelem magamra csukva az ajtót. Hátamat nekidöntöm, halkan felsóhajtok majd beállok a tükör elé és nyakamat kezdem el nézegetni. Piros foltokon kívül nincs semmi komolyabb rajta, de ez még változni fog az éjszaka folyamán. Lerángatom magamról a ruháimat és beállok a kellemesen meleg vízcseppek alá. Homlokomat a hideg csempének döntöm  és fáradtan hunyom le szemeimet. Ha rajtam múlna, itt és most elaludnék. Nem kell nekem még ágy sem. Fáradt vagyok és jelenleg semmi kedvem kimászni a jó melegből. Még pár percet maradok, megmosakszom, aztán tényleg megyek aludni, de előtte még jelenésem van Jean-Claude előtt. Van valami, amit nem ártana elmondanom neki. Valami fontos. 
Gyorsan felöltözök és a szobájához megyek. Udvariasan bekopogok, de nem jön a várt szó, ami engedélyt adna nekem arra, hogy belépjek. Várok még egy kicsit, aztán óvatosan benyitok és körülnézek. Szép szoba, de én mégis úgy érzem magam mintha egy kiállításon lennék. Nem látni benne az élet jeleit. Olyan, mintha senki nem élne itt. Tulajdonképpen Jean-Claude használja egyáltalán a szobáját bármire is? Fejemet forgatva nézek körül, de sehol egy lélek. Szemeim megakadnak egy ismerős takarón. Mintha már láttam volna valahol. Közelebb megyek az ágyhoz, leguggolok és felemelem a szélénél. A matracra könyökölök, elengedem az anyagot homlokomat pedig kézfejemnek döntöm. Szándékosan hoz engem ilyen zavarba ejtő helyzetekbe? Felállok, gondosan elsimítom a takarót és lemegyek a könyvtárba. Ha itt nincs, akkor odalent lehet. Ha odalent nincs, akkor meg házon kívül van, vagy a ház valamelyik másik szobájában. 
 
- Azt hittem még a szobádban vagy. Mit csinálsz itt? - kérdem megtorpanva az ajtóban. Öltözete, elbűvölően néz ki rajta. 
 
- Utánanéztem a gyűrűnek – mondja helyet adva maga mellett  én meg mellé állva nézem meg a könyvet és a képet amire rámutat. Ránézek a gyűrűt ábrázoló képre, aztán gyorsan végigolvasom a hozzá írt feljegyzést. 
 
- Eddig még nem jutottam el az olvasásban – jegyzem meg halkan, felé fordulva. - De ez akkor rosszat jelent, nem? Ha régen használták, akkor egy idősebb vámpírhoz kell, hogy tartozzon?
 
- Nem feltétlenül, mivel ha véletlenül megölik a vámpírt, akkor a sorban utána következőre száll. Mármint nem a gyerekére, mivel az nincs, hanem arra a teremtményre, akit legelőször teremtett.
 
- Szóval, ha te meghalnál és lenne ilyen gyűrűd, akkor Francoisra szállna.
 
- Igen, de mint már tudod ő még a felét sem élte az én koromnak, tehát nem lenne elég erős ahhoz, hogy hűbérúr legyen. És nekem nincs ilyenem. Az apám régen használta, de a halála után nekem nem kellett. És te miért kerestél engem?
 
- Óh, tényleg. El akartam mondani amit a vámpír fejében láttam. Egy ismeretlen sötét utcán, vagy sikátorban volt és várt valakit. Az volt az akitől elvettük a gyűrűt, mert láttam a kezén... aztán éreztem valami hideget elsuhanni mellette és megjelent egy másik vámpír – itt tartok egy kis szünetet. - Beszélgettek és egyszer csak megfordult és a szemembe nézett. Egyenesen a szemembe és elmosolyodott – ja, azt hiszem elmosolyodott. 
 
- Tudod hogy nézett ki a vámpír?
 
- Nem igazán... a szemei koromfeketék voltak és azt hiszem a haja is és... sötét ballonkabát volt rajta.
 
- Köszönöm a segítséget Dean. Te jól vagy? - ezt a mai nap folyamán egyszer már kérdezte. Azóta semmit nem változott az állapotom. Se nem javult se nem romlott. Biccentek és lezárom a témát. 
 
- Csak fáradt vagyok, azt hiszem megyek is aludni. Jó éjt Jean-Claude!
 
- Neked is kedves és... ha valamit szeretnél itt leszek a könyvtárban egész éjjel – kétlem, hogy bármi miatt is fel kellene őt keresnem az éjszaka folyamán, de azért megjegyzem. 
 
...ooOoo...
 
 
Egy álom több szempontban is hasonlít egy látomáshoz. Ugyanolyan megszakíthatatlannak tűnő filmként pereg le előttem. Csalóka, hiszen visszatükrözi a bennem kavargó kérdéseket és félelmeimet. Azokat, melyeket tudatosan nem hoznék felszínre és nem próbálnám megfejteni őket. 
Ritka esetek egyike, amikor saját kétségbeesett hangomra riadok fel. Mellkasom megfájdul szívverésem erős ütemétől. Csak álom volt, életem legvalóságosabbnak tűnő álma. Az éjjeli lámpából áradó halvány, narancsos fény megnyugtató, úgy ahogyan Jean-Claude jelenléte is.  
 
- Dean – halk hangon vonja magára figyelmem. Felé fordulva engedek ki ajkaimon egy nagy adag visszatartott levegőt, kezemet pedig nyakamhoz érintem.  - Mond el mit álmodtál.
 
- Az a vámpír akinek a fejét... szóval fojtogatott, de akkor te nem voltál ott velem...és aztán csak úgy átkerültem a sikátorba... abba amit a fejében láttam és az a fekete szemű... beleharapott a nyakamba...olyan volt mintha tényleg megtette volna... mintha éreztem volna a fájdalmat – motyogom halkan. Nem szívesen osztom meg álmaimat másokkal, elég, ha én tudok róluk. Kezét enyémre simítja. 
 
- Gyere le velem, ne maradj itt egyedül.
 
- Nem kell. Jól vagyok, menj csak vissza én megleszek – annyi határozottságot sűrítek hangomba, amennyit jelen pillanatomban megengedhetek magamnak. Mosolyogva figyel.
 
- Tudod, mindenkinek szüksége van néha a gondoskodásra. Nem lehetsz mindig erős. 
 
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Nem akarom hogy... lenézz engem – ez a legutolsó, amit pont vele szerettem volna megvitatni. Éppen elég kellemetlen erre a lehetőségre még gondolnom is. 
 
- Én téged soha nem néznélek le – állam alá nyúlva emeli meg fejem, ezzel kényszerítve, hogy a szemeibe nézzek. - Te vagy a legerősebb, legbátrabb ember akit hosszú életem során megismertem. És ezért tőlem csak tiszteletet érdemelsz. Ez nem fog megváltozni azért, mert most szükséged van valamire – meglepetten figyelem őt. Én egyáltalán nem mondom magamat erősnek, vagy bátornak. Bólintok és kimászva a takaró alól talpra állok. 
 
- Éppen filmet nézek, örülnék, ha csatlakoznál hozzám – kézen fogva indul el. Tekintetbe véve az imént történteket, nincs hangulatom az újabb véres és erőszakos filmekhez. Megtorpanok. - Mi a baj?
 
- Jean-Claude...most nincs szükségem egy vérengző vámpírokkal teli filmre. 
 
- Semmi baj, most egy musicalt néztem. Az operaház fantomja egy romantikus dráma. Nagyon szép történet – időközben már mindketten a könyvtár felé tartunk. 
 
- Te szereted a romantikus filmeket? - mosolyodom el halványan. 
 
- Igen, azért mert vámpír vagyok, a hiedelmekkel ellentétben nekem is van szívem és érzelmeim. Igazság szerint egy vámpír az ereje miatt minden érzelmet erősebben él meg – nem mondok semmit, hiszen mit tudnék mondani neki erre? Újraindítja a filmet és leül a kanapéra. Habozok egy kis ideig, majd én is helyet foglalok mellette. Ő párnát tesz az ölébe, megütögeti azt, én pedig hülyén nézek rá. Értem a célzást, csak azt nem vágom, hogy ezt komolyan gondolja-e. 
 
- Így biztos kényelmesebb lesz a nyakadnak – mozdulatlanul ülök, és még mindig őt figyelem. Szemeim lassacskán vándorolnak át az ölében pihenő párnára. - Ígérem, semmi olyat nem fogok tenni, amit nem akarsz és nem fogom kihasználni a helyzetet - mondja. Felsóhajtok, szemeimet lehunyom pár pillanatra, aztán fejemet a párnára fektetem. Ilyeneken nem szállok vitába vele. Kényelmesen elhelyezkedek és úgy fordulok, hogy a filmet is nézni tudjam. Egyikünk sem mond semmit, ha jól sejtem ez a legelső olyan alkalom, amikor tényleg elengedem magam annak ellenére, hogy ő itt van mellettem. Magát a filmet érdekesnek gondolom és az énekek is szépek benne. Valahogy mindig elkövetem azt a hibát, hogy pont azoknak szurkolok, akiknek semmi esélyük a boldog befejezésre. Különös, belegondolva a lány a fantomnak köszönheti elért sikereit. Hiszen, ha ő nincs és nem egyengeti az útját a lány most sehol nem tartana. Helyzetet váltva mozdulok meg, hogy ne gémberedjenek el izmaim teljesen. Hosszú film. Most veszem észre, hogy Jean-Claude tenyerét a felkaromon pihenteti. Túlságosan is kezdek hozzászokni az érintéseihez és a közelségéhez. Ami valljuk be, túlzottan nem valami egészséges. Legalábbis hosszútávon nekem nem az. Amikor azt mondta, hogy egy romantikus filmet néz, nem igazán hittem el neki. Most meg egyenesen meglep, hogy igazat mondott. Nem mintha eddig hazudott volna bármiben is.  Amikor már nagyon a film vége felé járunk,  elfordulok a képernyőtől, ujjaimmal pedig a fekete köntösének a szélét kezdem el piszkálgatni. Vége a filmnek nem ártana visszatérnem a valóságba. 
 
- Feszült vagy – ezt nem kérdésnek szánta. Kijelentette. - Mi miatt?
 
- A látomásom. Ennyire tiszta még nem volt – motyogom mereven bámulva magam elé, miközben köntösének az anyagát még mindig ujjaim között morzsolgatom. Zavaros képek és hangok voltak eddig. De az, hogy én magam is részt veszek az egészben, ennyi ideig, és ennyire valóságosan hátborzongató. 
 
- És ez mit jelent? - megrázom a fejem. 
 
- Nem tudom, de ez nem is fontos. Az kicsivel jobban nyugtalanít, hogy engem nézett. Elméletileg én akkor jelen sem voltam ott. 
 
- Van ötleted hogy történhetett?
 
- Két lehetséges magyarázattal tudok szolgálni, de egyiket sem mondom biztosra. Ilyesmi még nem történt velem.
 
- Hallgatlak – illendőbb lenne, ha felé fordulnék és úgy magyaráznék neki, de így már sikerült kényelmesen elhelyezkednem. Semmi kedvem megmozdulni. 
 
- Ez még mindig csak egy látomás ami annyit tesz, hogy kaptunk egy képet a jövőből. Vagy én is jelen leszek majd, vagy pechemre ő észrevesz engem úgy, hogy közben a többiek még csak a létezésemről sem tudnak. Nem, hogy a jelenlétemről – magyarázom levegővétel nélkül. Nem ártana megtudnunk, hogy melyik lehetőség áll fenn nála. Én nem tudom irányítani a látomásaimat ami annyit jelent, hogy kerülhetek még kellemetlen helyzetekbe is.
 
- Neked melyik verzió lenne előnyösebb? - kérdésére hátamra gördülök és felpislogok rá. Mozdulatom miatt az eddig felkaromon pihenő keze mellkasomra csúszik. 
 
- Egyik sem, de ha választanom kell, inkább legyek ott.
 
- És ez mennyivel biztonságosabb mint az, hogy szemezel valakivel pár perc erejéig? - elmosolyodom ezen a megfogalmazáson. 
 
- Ez ellen tudunk tenni. A látomásaimban viszont magamra maradok. Ott neked nincs hatalmad – magyarázom elgondolkodva. Nekem elég egyetlen érintés is ahhoz, hogy az illetővel visszatérő látomásaim legyenek. De ez a vámpír már halott. Jean-Claude a szemeim láttára törte ripityára a koponyáját.  Egyébként meg ritka ha valakit úgy látok, hogy még a közelemben sincs. Az pedig még ritkább ha valaki olyat látok, akivel még egyszer sem találkoztam. De ez nem látomás volt a ballonossal, hanem álom. Ismét felnézek rá, ez a kis filmezés tökéletesen kizökkentett sötét hangulatomból. Ezt pedig neki köszönhetem. Remélhetőleg azt, amit most fogok tenni nem bánom majd meg. Legalább addig nem, amíg fel nem érek a szobámba. Felülve térdelek mellé. Tenyeremet arcélére simítom és ajkaira hajolva csókolom őt meg. Meglepetten dermed meg, ám mozdulatlansága nem tart túl sokáig. Összerezzenek amikor valaki mögöttem torkát köszörülve csukja be maga után az ajtót. Valamivel hangosabban mint ahogyan azt kellene. Gyorsan elhúzódom valamennyire és zavartan túrok tincseim közé.
 
- Köszönöm a gondoskodást – mosolygok a még mindig meglepett arcra. Talpra állva indulok el az ajtó felé. Francoisnak pusztán illendőségből biccentek köszönésként aztán spurizok is ki gyorsan a szobából és meg sem állok egészen a szobámig. Számításaim szerint még van pár órám aludni is.  Megigazgatom ruhámat, bemászok az ágyba a takarómat pedig egészen nyakamig húzom. Pár pillanatig még pislogva meredek az elhúzott sötétítőkre aztán elfordulok és az ágy mellett gubbasztó szőrgolyót figyelem. Macskám dorombolva ugrik fel az ágyra és bebújva a takaró alá szorosan hozzám simulva gömbölyödik össze. Jót vigyorgok magamban a macskán aztán összébb húzva magam elalszom.
Hűvös szél kúszik be takaróm alá, amitől megborzongok. Valami mellettem megmozdul, aztán pillanatok alatt szökken le az ágyról. Nem foglalkozom vele különösebben, biztosan a macskám lehetett az. Ijedten ülök fel, amikor az ablak hangos dörrenéssel csapódik neki a falnak. Halántékomat gyömöszölve megyek becsukni. Nem akarom, hogy kihűljön a szoba.  Áthajolva a párkányon szemeim megakadnak egy ismerős, sötét ballonkabátos alakon. Kezét felemeli, valami ujjai között pedig megcsillan. Ajkait torz mosolyra húzza és pillanatok alatt terem előttem. Hátrahőkölök, fejére húzott csuklyája még mindig takarásban tartja arcát. Kezemet megragadva húzza maga felé, tenyerembe pedig belepottyant valamit. Vet rám egy utolsó pillantást, aztán köddé válik.
Elkerekedett szemekkel ülök fel az ágyamban. Több pihenőre van szükségem ahhoz, hogy ezektől az álmoktól megszabaduljak. Kezemet felemelem, hogy homlokomhoz simíthassam tenyerem, de valami kiesik ujjaim közül. Kíváncsian emelem fel a vékonyka láncot. Bennem reked a levegő egy pillanatra. Arcomat tenyereimbe temetem és ülő helyzetbe tornázom magam. Mi a franc történik itt? 
 


Moonlight-chan2014. 03. 23. 22:06:34#29586
Karakter: Jean-Claude de Dion




Deanre pillantok, hogy jól van e, de ő már a sötétséget fürkészi, ahonnan az utóbbi vérszívó előtört. Mikor nem lát semmit a földre szorított acsarkodó lényhez fordul és óvatosan egy ujjal megérinti a halántékát, majd lecsukódnak a szemei és megreszket egy pillanatra.
Most eltart pár percig, nem úgy, mint az előbb és reménykedem, hogy ez azt jelenti, nem hiába tettem ki őt ekkora veszélynek.
Hirtelen pattannak ki a szemei és mereven az előtte fekvő vámpírra néz, aki tébolyát meghazudtoló tekintettel és gonosz, sátáni vigyorral nézi Deant.
Ez már most nem tetszik, így sejtem, hogy az sem fog, amit a fejében látott.
Egy másodperc töredéke csupán, mikor nem figyelek eléggé és a vámpír kirántja a kezét a szorításomból és megragadja vele Dean csuklóját, hogy lerántva magához megpróbálja megfojtani.
Azonnal felpattanok a földről és egy erős mozdulattal lerántom róla a vámpírt és a felét akkor erővel vágom a talajhoz, hogy a koponyája a kezemben törik ripityára. A vére szétfröccsen, még a köhögő Deanre is jut belőle.
- Jól vagy? – fordulok felé, de nem nyúlok hozzá, mert a kezem csupa vér. Nem válaszol semmit, a száját eltakarva köhög tovább, bennem pedig szétárad egy furcsa érzés, amit már nagyon régen nem éreztem: aggodalom.
- Dean... Dean... hallod amit mondok?
Végre reagál a hangomra, kézfejével megtörli a vértől ragacsos arcát, majd undorodó arckifejezéssel a nadrágjába dörzsöli. Nagyra tágult pupillái a szétroncsolt test felé fordulnak, de szinte rögtön odébb gördül és lassan, óvatosan feláll.
Nem értem miért teszi, de leguggol az élettel test mellé, majd lehúz valamit az ujjáról. Egy gyűrűt emel fel és forgatja meg a szemei előtt. Miután megnézte, feláll és a tenyerembe teszi a gyűrűt, hogy én s megnézzem.
- Láttál már ilyet?
Három karika összefonódva, a középső sáv egy kicsit vastagabb és egy forgatható számsor van a tetején. A gyűrű kidolgozásából ítélve egy régi darab lehet, de nem is ez az ami aggaszt, hanem hogy valahonnan ismerős, és azt hiszem tudom is, hogy hol láttam már.
De most erre nincs időnk. A lépcső felé intek neki, hogy mielőbb elhagyjuk ezt a helyet, de ő figyelmen kívül hagyva a rejtett ajtóhoz araszol. Követetem, de abból a szobából nem érzek semmit. Felkapcsolja a villanyt és beljebb lét, de hirtelen megreccsen a padló, ő pedig a fenekére csüccsen. Felhajtja a szőnyeget, mire egy korhadt csapóajtót fedez és, ami nem bírta el a súlyát.
Azonnal megérzem a két vámpír szagát, de mivel egyik sem használja az erejét és csend van úgy tűnik, hogy nem akarnak támadni.
- Te tudsz erről? – int az alagsor felé.
- Nem, de menjünk most már – a karjánál fogva talpra állítom, majd sietős léptekkel elindulok kifelé, mielőtt még a többiek meggondolnák magukat.

***

Amint hazaérink máris a kíváncsi énje tör a felszínre és a gyűrűről kezd el kérdezősködni. Nem akarom megsérteni azzal, hogy nem árulom el neki amit tudok, végül is neki köszönhetem, hogy egyáltalán megtaláltuk, de addig míg nem tudom biztosan, hogy jók e a sejtéseim, nem akarok neki olyasmit mondani ami esetleg nem igaz.
A hálószobájába kísérem, pusztán megszokásból és mert egészen fölfelé folyamatosan nyaggat azzal, amit próbálok kizárni a tudatomból.
- Megmutatod? – kérdi ismét, mire már csak egy sóhajjal reagálok és összefonom magam előtt a karjaimat.
- Mit Dean? Mond mit akarsz látni ennyire?
Nem értem miért olyan nagy dolog, hogy megkarcolt az a vámpír! Perszem engem idegesít, mert annyira elszoktam már a fájdalomtól - azt hiszem kicsi korom óta nem sérültem meg – hogy a többi nehézséghez képest szokatlanul rosszul viselem.
Íme egy erős tisztavérű, aki nyafog pár karcolás miatt! Igazán félelmetes…
Bosszankodásomon csak elmosolyodik, majd érvényesítve az akaratát megragadja a vállaimat és lenyom az ágyára.
Egyből elfelejtem a fájdalmat, mikor az ingemet kezdi kigombolni, mert ha más szituációban csinálná ezt nagyon is felizgatna vele. Szeretem mikor valaki más vetkőztet…
Majdnem megborzongok az érintésére, finom bőrével a hegen mentén simít végig, de olyan gyengéden hogy szinte meg sem érzem. Milyen rég érintett már valaki így, teljesen önszántából, akkor is, ha ebben nincs semmi szexualitás.
- Nem hittem volna, hogy tudsz még meglepetést okozni nekem. – motyogja a hátam mögül, majd távolabb lép.
- Miért?
- Már majdnem teljesen begyógyult.
- Igen, én nagyon gyorsan gyógyulok a vérem miatt – mosolygok rá – De te… gyere ide kérlek?
- Mi-mit akarsz? – kérdezi gyanakodva, majd még egy lépést hátrébb lép.
- Semmi olyat, ami nem tetszene! – nem tudom, hogy attól tartott e, hogy a vérét akarom vagy sokkal inkább attól, hogy a csókját, de most nem ez volt a szándékom. – A nyakadat akarom megnézni. – az a korcs elég erősen szorította rá az ujjait.
Az említett részre szorítja az ujjait, majd elém araszol és megemeli az állát. Most sem kerüli el a figyelmem a kecsessége, de nem erre összpontosítok. Óvatosan megérintem a kissé koszos bőrt, de csak piros kidörzsölődést látok rajta.
- Ez fáj? – az egyik piros foltot végigsimítom, mire megrezzen, ezért elhúzom a kezem.
- Nem, csak nagyon érzékeny. Nem kékült be?
- Még nem, de valószínűleg be fog. – felsóhajtok – Nagyon sajnálom, jobban kellett volna figyelnem és akkor nem sérültél volna meg.
Elvonta a figyelmem az arcának tanulmányozása.
- Semmi baj, szinte nem is érzem. – halvány mosoly jelenik meg az ajkain, majd hátrébb lépve néz a fürdő felé.
Igaz is… nekem sem ártana kimosnom a hajamból az alvadt vért. De…
- Nem csatlakoznál hozzám? Segíthetnél megfürödni, hogy ne csípje a sebet a sampon. – teljesen semleges arcot vágok, mintha a kérdésem természetes lenne.
Összehúzott szemekkel néz rám, de csak lazán hátat fordítva siet a fürdőszoba felé.
- Nagyfiú vagy már, biztos vagyok benne, hogy meg tudod oldani. – bezárja az ajtót és kattan a kulcs a zárba, belőlem pedig egy kuncogás szökik ki a szavaira.
Nagyfiú… inkább mondhatná hogy öregfiú a koromat tekintve.
Megcsóválom a fejem és szórakozottan a saját szobámba megyek. Már megint dobhatom a kukába a ruháimat. Ez az átka, ha nincs vámpírmosoda. Végül is nem vitethetem el egy emberi tisztítóba, mert a végén még valami sorozatgyilkosnak néznek a sok vér és szövetdarabka miatt.
Eltart egy darabig mire kimosom a tincseim közel a sok mindent, néha-néha összeszorítom a fogam mikor csípni kezd a sampon, de ebbe nem fogok belehalni.
A gardróbból keresek egy fekete selyem pizsamaalsót és egy hozzá illő köpenyt, majd megfogom a gyűrűt, amit elhoztunk. A könyvtárba megyek és előveszem a vámpírokról írott könyvet és kikeresem belőle. Apám még egy képet is készített hozzá a gyűrűről, innen volt ismerős.
Nem akármilyen darab. Ilyet régen a vámpír hűbérurak viseltek és a leghűségesebb szolgáikat tüntették ki vele. Az értéke abban rejlik, hogy magában hordozza a vámpírúr vérét, aki a legtöbbször egy több száz éves erős lény, így a vére is az. Ez amolyan ajándék egy szolgálatért. A nemes címere pedig a vér alatt van a számzáros középső részben. Nagyon apró és a vér is csak pár csepp van benne, de a gyenge szolgáknak még ennyi is képes plusz erőt kölcsönözni. A zárat pedig nem egyszerű kinyitni, mert minden gyűrűn más a kód, attól függően, hogy hányadik a vámpír hierarchia sorában. A három picike számsort pedig aszerint kell beállítani.
Remek. Ennél nehezebb már nem is lehetne, mert ez akár lehet az ötös, de lehet a kilencszázadik is.
Léptek közelednek felém és Dean ismerős illata is megjelenik keveredve a tusfürdője finom aromájával. Belép a kicsi szobába, ahol az értékes könyveket őrzöm, majd megáll az ajtóban.
- Azt hittem még a szobádban vagy. Mit csinálsz itt?
- Utánanéztem a gyűrűnek. – odébb állok, hogy ő is a könyvhöz férjen, majd a képre mutatok.
Várom, hogy gyorsan elolvassa a szöveget, majd a képet is megnézi.
- Eddig még nem jutottam el az olvasásban. – suttogja, majd felém fordul – De ez akkor rosszat jelent nem? Ha régen használták akkor egy idősebb vámpírhoz kell, hogy tartozzon?
Okosan következtet, ezt már megfigyeltem.
- Nem feltétlenül, mivel ha véletlenül megölik a vámpírt akkor a sorban utána következőre száll. Mármint nem a gyerekére, mivel az nincs, hanem arra a teremtményre, akit legelőször teremtett. – manapság ezt már nem igazán alkalmazzák, mert annyi sok az átváltoztatott vámpír.
- Szóval, ha te meghalnál és lenne ilyen gyűrűd, akkor Francoisa szállna.
- Igen, de mint már tudod ő még a felét sem élte az én koromnak, tehát nem lenne elég erős ahhoz, hogy hűbérúr legyen. És nekem nincs is ilyenem. Az apám régen használta, de a halála után nekem nem kellett. – az emlékek között könnyen el lehet kalandozni, ezért inkább elhessegetem őket és Deanre fordítom a figyelmem. – És te miért kerestél engem? – azt mondta nem talált a szobámban.
- Óh, tényleg. El akartam mondani amit a vámpír fejében láttam. – látom rajta, hogy aggassza valami ezért teljesen elkomolyodom. – Egy ismeretlen sötét utcán, vagy sikátorban volt és várt valakit. Az volt az akitől elvettük a gyűrűt, mert láttam a kezén… aztán éreztem valami hideget elsuhanni mellette és megjelent egy másik vámpír. – elhallgat egy pillanatra, majd folytatja – Beszélgettek és egyszer csak megfordult és a szemembe nézett. Egyenesen a szemembe és elmosolyodott.
Értem már… ennek nem lenne szabad megtörténni és az arckifejezéséből ítélve, még nem is történt.
- Tudod hogy nézett ki a vámpír?
- Nem igazán… a szemei koromfeketék volta és azt hiszem a haja is és… sötét ballonkabát volt rajta.
Ezzel egyenlőre nem tudok mit kezdeni.
- Köszönöm a segítséget Dean. – nem felejtettel el, hogy ez az ő érdeme – Te jól vagy?
Biccent, bár nem tudom, hogy igazat mond e, hiszen elég büszke ahhoz, hogy ne vallja be, ha rosszul érzi magát.
- Csak fáradt vagyok, azt hiszem megyek is aludni. Jó éjt Jean-Claude!
- Neked is kedves és… ha valamit szeretnél itt leszek a könyvtárban egész éjjel.

***

Miután alaposan áttanulmányoztam minden feljegyzést, ami csak volt a gyűrűről, majdnem hogy reménytelennek ítéltem a zár kioldását. Erővel pedig nem lehet, mert ha pont a címert töröm ketté, akkor sosem tudjuk meg, kié eredetileg.
Leteszem a könyvtár kisasztalára, majd a filmes ládához lépek és kikeresek egy musicalt. Most valahogy ehhez van kedvem… Az operaház fantomja. Egy remekmű.
Kényelmesen elheveredem a kanapén, majd elmerülök a a filmben felhangzó lágy dallamokban.

Körülbelül a felénél tartok, mikor éles sikítás hallatszik, amire rögtön felpattanok a helyemről.
- Dean…
Alig két másodperc alatt a szobájába érek és felkapcsolom az éjjeli lámpáját, de mivel semmi veszélyt nem érzek mellé ülök. A haja nyirkosan tapad a tarkójára, a pupillái a fény ellenére is hatalmasra tágultak és kapkodva szedi a levegőt.
Már megint rémálma volt. A múltkor megszüntettem, de most nem vettem észre…
- Dean – lágy hangon szólok hozzá, hogy nehogy megijesszem. Rám néz, majd hangosan kifújja a levegőt és a nyakára simítja az ujjait. – Mondd el mit álmodtál! – kérem gyengéden.
Egy pillanatig tétovázik, majd halkan, fojtott hangon beszélni kezd.
- Az a vámpír akinek a fejét… szóval fojtogatott, de akkor te nem voltál ott velem… és aztán csak úgy átkerültem a sikátorba… abba amit a fejében láttam és az a fekete szemű… beleharapott a nyakamba… olyan volt mintha tényleg megtette volna… mintha éreztem volna fájdalmat…
A fenébe! Gondolhattam volna, hogy túl sok volt neki, amit ma látott, még akkor is ha ilyen erős.
Óvatosan a kezére simítok, de ahogy a fény megvilágítja a nyakát majdnem felszisszenek a bekékült ujjlenyomatok láttán. Az a mocskos korcs…
- Gyere le velem, ne marad itt egyedül. – kérem őt nyugodt hangon, mikor nem löki le a kezem az övéről.
- Nem kell. Jól vagyok, menj csak vissza én megleszek.
A határozott hangján elmosolyodom, de most a zaklatott állapota miatt átlátok rajta.
- Tudod, mindenkinek szüksége van néha a gondoskodásra. Nem lehetsz mindig erős. – ezt a terhet nem akarhatja magának.
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek. – mondja alig hallhatóan – Nem akarom hogy… lenézz engem.
A szavai meglepnek, a feltételezés pedig még inkább. – Én téged soha nem néznélek le. – gyengéden megemelem az állát, hogy a szemébe nézhessek – Te vagy a legerősebb, legbátrabb ember akit hosszú életem során megismertem. És ezért tőlem csak tiszteletet érdemelsz. Ez nem fog megváltozni azért, mert most szükséged van valamire.
Meglepett szemekkel néz rám majd bólint egyed és lassan kimászik az ágyból. A ruhái összetekeredtek rajta és kissé nyirkost, de itt nincs olyan hideg.
- Éppen filmet nézek, örülnék, ha csatlakoznál hozzám. – megfogom a kezét, de ő megtorpan és nem követ. – Mi a baj?
- Jean-Claud… most nincs szükségem egy vérengző vámpírokkal teli filmre.
Ez igaz, volt már része éppen elég ilyen látványban mára.
- Semmi baj, most egy musicalt néztem. Az operaház fantomja egy romantikus dráma. Nagyon szép történet. – elindulunk lefelé, a macskája pedig jön utánunk.
- Te szereted a romantikus filmeket? – kis mosoly jelenik meg az ajkain.
- Igen, azért mert vámpír vagyok, a hiedelmekkel ellentétben nekem is van szívem és érzelmeim. Igazság szerint egy vámpír az ereje miatt minden érzelmet erősebben él meg. – ha szomorúk vagyunk akkor elborulhat az elménk, de ha szeretünk… akkor az egy életre szól.
Nem szól semmit és éppen leérünk a könyvtárba is, ahol a film már eléggé a vége felé tart, mivel nem állítottam le. A távirányítóval újra indítom, majd leülök a kanapéra, Dean kissé hezitálva, de végül mellém ül.
Az ölembe rakok egy puha párnát, majd megpaskolva azt mutatom, hogy feküdjön csak rá.
- Így biztos kényelmesebb lesz a nyakadnak – meg sem moccan csak bámul rám, majd a párnára és persze nem fogom erőltetni, de ha így kényelmesebb neki – Ígérem, semmi olyat nem fogok tenni, amit nem akarsz és nem fogom kihasználni a helyzetet.
Azt sosem tenném vele, de szeretném, ha megnyugodna és elfelejtené a rémálmát…


linka2014. 03. 19. 19:19:18#29558
Karakter: Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 Nem tart túl sokáig az egymagamban való ücsörgés. Kell valami amivel leköthetem magam, még ha csak rövid időre is. Kilépek az ajtón, utamat pedig az egyik folyosó felé veszem. Nem kell agyalnom azon, hogy tudjam merre akarok menni. Egy gyors kérdést kell felé intéznem és már mehetek is vissza a szobámba. Megpillantva őt már előre görcsbe rándul a gyomrom. Jean-Claude valahogy mindig megoldja, hogy pont jó időben bukkanjon fel. 
 
- Vigyél el azokhoz a vérengző vámpírokhoz – próbálok határozott benyomást kelteni, mintha valóban ez lenne minden vágyam. 
 
- Miért akarsz odamenni? - érdeklődik. Mi lenne, ha inkább  elfogadná ezt tényként? El akarok menni és kész. Ezen nem kell tovább agyalni. 
 
- Ha megérintem őket, megtudhatom, hogy kivel állnak kapcsolatban és, mint korábban mondtad miért vannak itt.
 
- Hogy jutott ez pont most eszedbe? - ne kérdezzen olyat tőlem, amire nem akarok választ adni neki. Én sem vágyok mások érintésére, de ezt meg kell tennem. Be akarom bizonyítani annak a felfuvalkodott hólyagnak, hogy nem vagyok hasznavehetetlen. 
 
- Francois rámutatott arra, hogy nem sok hasznomat veszed, mióta itt vagyok - felelem a lehető legegyszerűbben. Hangomból próbálok minden érzelmet kiűzni, de tartok tőle, nem sikerült. Hűvös tenyerét arcomra simítva lép hozzám közelebb. Nem. Ezzel a legkevésbé sem segít most rajtam. 
 
- Nem úgy akarok információt szerezni, hogy kockáztassam a testi épségedet, csak azért mert megsértettek. Ez veszélyes lehet rád nézve, kedves…- mondja a tőle már jól megszokott udvariassággal. Ezen már jómagam is átfutottam nem egyszer. Alapvetően már eleve az itt tartózkodásom nem veszélytelen. Mit számít, ha  néhány, az eddigieknél vérszomjasabb vámpírral összefutok?  Visszagondolva így utólag arra, amit az a vámpír mondott, teljesen egyet értek vele. Ha ezt nem teszem meg, akkor valóban nincs hasznom itt. 
 
- Akkor te majd megvédesz! - tudatom vele szemeibe nézve. Tekintetétől halvány pír szökik arcomra. Igazán leszokhatnék már erről. Csuklóját megragadva húzom el kezét arcomról.   Szeretném ha elvinne, hiszen engem is érdekel már, mi folyik a hátterek mögött. Valahol mélyen mégis, némi bizonytalanságot érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Most akkor én ezzel nagyobb slamasztikába kevertem magam, vagy épp megelőlegeztem a várható élettartamom csökkenését? Van egyáltalán bármi különbség e kettő között? Tartok attól, hogy szavaimat  rosszul dekódolja és alaposan félreért engem. 
 
- Ez azt jelenti, hogy megbízol bennem? - szemeim elvándorolnak tekintetétől, és mosolygó ajkait veszem szemügyre. Erre mit tudnék mondani neki? Természetesen csak az igazat. Viszont az igazság esetemben akár kellemetlen is lehet. 
 
- Igen – adom meg magam neki. Mosolya vigyorrá szélesedik. Miért van olyan érzésem, hogy a mai napon, minden ellenem van? Még én magam is nehezítem az életemet, mintha eleve nem lenne elég bonyolult. 
 
- Dean – szól Jean-Claude, én pedig felnézek rá. Bármit is akar, biztosan fontos lehet. Elvégre, ha nem lenne az, akkor nem a nevemen szólított volna engem. Ledermedek, amikor száját az enyémre nyomva csókol meg. Időt sem hagyott, hogy reagálni tudjak bármit is a hirtelen mozdulatára. Ajkait megmozdítja ajkaimon. Szükségem van egy kis időre, amíg rajta és csókján kívül észre veszek mást is a környezetemben. Tenyerét derekamra simítja, és ez az apró mozdulat elegendő is ahhoz, hogy magamhoz térjek és eltávolodjak tőle. 
 
- Ezt...ne csináld – motyogom háttal állva neki. Teljesen elment az esze, hogy ezt tette és nekem is, mert hagytam neki és nem löktem el magamtól. 
 
- Miért ne? Talán nem tetszett? - lép közelebb hozzám. Közeledését is inkább csak érzem, nem pedig hallom. - Szeretném tudni kedves. Rossz volt? - kérdéseivel egyre kellemetlenebb helyzetbe sodor engem. Egyáltalán nem volt rossz és éppen ez a baj. Nem hittem volna, hogy ebben az életben egyszer még örülni fogok a macskám lábatlankodásának. Ölembe véve fordulok részben Jean-Claude felé. 
 
- Mikor csináltad ezt a nyakörvet? Nem is láttam még.
 
- Tetszik? Este készítettem míg te aludtál. Éppen új ékszerbe akartam kezdeni, de akkor besétált ez a szőrgolyó és láttam, hogy nincs nyakörve – magyarázza nyugodtan. Hát persze, hogy nyugodt. Neki mi oka lenne az idegeskedésre? 
 
- Nagyon szép, de… ezt nem fogadhatom el. Ez egy kisebb vagyont érhet – ujjaimba veszem a kis kövecskét és játszadozom vele egy kicsit. 
 
- Ajándékot nem szokás visszaadni – mondja én pedig felé kapom a fejem majd vissza a macskámra. 
 
- Ő lesz a legdrágább állat az egész kertvárosban – halk megjegyzésemre ő felnevet. Örülök, hogy még mindig el tudom szórakoztatni őt, akkor is, ha én teljesen komolyan gondolok valamit. 
 
- Elviszlek a vámpírokhoz, de akkor most kell mennünk, míg nincs sötét, mert így nem tudjál elhagyni az épületet – erre most tényleg nem számítottam. Ilyen hamar indulnunk kell? Azt hittem, hogy majd ellenezni fogja, vagy várunk egy hetet amíg kieszelünk valami jó kis tervet. 
 
- Rendben – egyezem bele lepakolva a macskámat a földre és elindulok az ajtó felé, de ő megállít utamban egy egészen egyszerű és hatásos mozdulattal. 
 
- Előbb még jó lenne ha átöltöznél. Valami olyan pulóverbe aminek magas nyaka van, vagy ha nincs akkor köss egy sálat. A gyönyörű hófehér nyakad olyan egy vámpírnak, mint a tiltott gyümölcs, muszáj beleharapni.
 
- Ez nem vicces – morgom. Ilyen kényszereket azért nem kelthetek a vámpírokban.
 
- Nem is annak szántam, kedves. Ez az igazság – szemei arcomról jóval lejjebb vándorolnak. Tekintetétől pulzusom szaporábbra vált. Ha ezt így fogja folytatni, búcsúzhat is el a bizalmamtól. Vagy én a józan eszemtől.  
 
- Héé… most mondtam, hogy bízom benned! Ne élj vissza vele! - kezemmel bőrömhöz kapva takarom el nyakamat. 
 
- Bocsánat, mindent a szemnek... odakint megvárlak – mondja kilépve az ajtón. Bólintok és felszaladok a  szobába. Hoztam magammal egy sálat, azt a nyakamba tekerem és minden rendben lesz. Legalábbis nekem ez jött le a szavaiból. Kiveszem táskámból a vörös sálat és tekerek egyet rajta majd sietve szaladok le hozzá. 
 
Egy számomra még ismeretlen helyre visz engem. Nem könnyű elnyerni a bizalmamat elveszteni viszont pillanatok alatt ellehet. Nem jelentenek akadályt számomra az emberek, nem vagyok túl nagy, így könnyedén ki tudom kerülni őket anélkül, hogy bármelyikükkel is érintkeznem kellene. Még ha valaki nekem is ütközött, Jean-Claude hamar mellettem termett és elkormányozta az idegent a lehető legmesszebb tőlem. Mély levegőt véve méregetem a fölénk tornyosuló épületet.  Nem valami bizalomgerjesztő, főleg akkor nem, ha közben tudom, hogy oda nekünk be is kell mennünk. 
 
- Ha mondok valamit, ne kérdezd csak tedd meg rendben? Ők is gyorsan mozognak, ezért nem lesz idő magyarázkodni.
 
- Értem – nem kell aggódnia. Szükség esetén együtt tudok működni akárkivel. Minden egyes lépéssel egyre közelebb kerülünk az ajtóhoz. Szívesen maradnék még egy kis ideig, a friss levegőn és a napon, még akkor is, ha ez utólag számomra egy kis fájdalmat jelentene. Bőröm miatt nem véletlenül kerültem a tűző nap sugarait. Az ajtó magát megadóan nyikordul meg amikor Jean-Claude kitárja.  Az ajtón beszökő fénysugarakon halvány porfelhő száll fel lépteinkre. 
 
- Maradj mögöttem – nem terveztem elszakadni tőle. Minden ablakot végigjár és szabaddá tesz a poros rongyoktól. Egy másik ajtóhoz megyünk, majd azt is kinyitja. A halvány fénnyel ami bevilágít oda semmire nem megyünk. 
 
- Dean? Maradj az ajtóban és ne menj el a napfényről akármit hallasz.
 
- Jó – felelem ő pedig köddé válik szemeim előtt és eltűnik a feneketlen sötétségben. Felkaromat dörzsölgetve ácsorgok a fényben. Tudom, hogy nem kellene aggódnom érte, hiszen erős és tud magára vigyázni, de a halvány bosszantó érzés továbbra is ott lapul bennem. Eddig még senki idegenért nem aggódtam. A lentről felszűrődő zajoktól gyomrom görcsbe rándul.  
 
- Az ajtó mellett van a villanykapcsoló, most már felkapcsolhatod – hangját hallva megnyugszom valamennyire. Halkan tapogatózva keresem a kapcsolót. Elszöszölök vele mire végre ráakadok. Vaknak érzem magam a hirtelen keletkezett fényáradatban. Holott a lámpa fénye nem is olyan erős.
 
- Gyere ide, most már nem bánthatnak – mondja és én elhiszem. Lerobogok hozzá a lépcsőn, de nem messze tőle mégis megtorpanok. Ő hátra néz rám, de én továbbra is a földön fekvőt figyelem. Vad, állatias tekintetétől megfagy a vér ereimben viszont ezt nem mutathatom ki előttük. Nem lehetek sebezhető, ennél jobban semmiképp. Megemberelem magam és megérintem szabaddá vált bőrét. Vérszomj, vér, gyilkolás, értelmetlen gyűlölet, tehetetlenség, erőtlen harag, ismeretlen személyek gyásza. Pillanatok alatt váltakoznak a képek elmémben. De az ami engem valóban érdekelne, nincs jelen. Szemeimet felnyitva nézek a rám várakozó arcra. Bármennyire is gyűlölök neki csalódást okozni megrázom a fejem. Sóhajtva fordulok a másik felé, felkészülve az újabb sötét képekre. Azok viszont elmaradnak, mindketten figyelmetlenek voltunk. Fejemet saját félelmem fájdítja meg, egyre erősebb hangzavar vesz körül, amikor az az ismeretlen vámpír egészen közel ér hozzánk. Jean-Claude a szemeim láttára öli meg azt, aki már eleve tehetetlenül feküdt a földön. Megragadja az újonnan érkezettet, majd azt is lerántja és mozgásképtelenné teszi. Nyakamat nyújtva nézek körül, nem látok semmi szokatlant. De hát akkor sem láttam semmit, mielőtt még ez jött volna. Szemeibe nézve hajlok közelebb hozzá, ujjbegyeimet éppen, hogy halántékához érintem. Szemhéjaim mögött homályos képként dereng fel egy egészen más környezet. Olyan, ahol még nem jártam. Cipőtalpak koppanására kapom fel fejem, grimaszolva kísérem figyelemmel az előttem haladó alakot. Ő az, aki a rejtett ajtón át lepett meg minket. Keskeny utcákon és sötét sikátorokon át követem őt. Újra és újra emlékeztetnem kell magam arra, hogy mindezt csak én láthatom. Hiszen ez az én elmémben vetítődik le. Ők nem tudnak ártani nekem itt, hiszen ez nem valós világ. Olyan, mintha jelen se lennék. Lépteit lassítva veti hátát neki a falnak, ujján a gyűrűn megcsillan a hold fénye. Várakozva néz körül, szemei átsiklanak rajtam. Nem lát. Ez lesz az a hely, ahol találkoznia kell valakivel. Tétlenül szívok magamba egy adag nyirkos levegőt amit aztán gondos odafigyeléssel fújok ki ajkaimon. Nem messze tőle én is várakozom valamire. Ami talán meg sem fog történni. Vállam felett pillantok hátra, amikor egy fagyos test siet el mellettem. Sötét ballonkabátja minden lépésére meglebben és mindeközben mégis, szinte mindent eltakar belőle. Mielőtt a rá várakozó vámpírhoz lépne megtorpan és hátrafordulva néz egyetlen pontba. Feneketlenül sötét szemei rám villannak. Meglepődöm tekintete láttán. Csuklyáját jobban fejére húzza, elfordul és tovább megy. Nem láthatott engem. Nem lett volna szabad a szemeimbe néznie. Az események túlsúlyként nehezednek rám.  Hogyan nézhet egyenesen olyasvalaki szemeibe, akit nem is lát?  
 
Visszatérve saját testembe szemeim kipattannak és újra farkasszemet nézek az előttem fekvővel. Elmosolyodik egy széles és kegyetlen mosollyal. Aprót nyelve figyelem tekintetének váltakozásait. Szemei semmi jót nem ígérnek, minden okom megvan a félelemre. Egyetlen mozdulat elegendő ahhoz, hogy minden felgyorsuljon körülöttem. A vámpír ujjait csuklómra fonva ránt le magához. Nyekkenve esek le mellé, hátam halkan puffan ahogyan a kemény betonhoz ér. Pillanatok alatt sikerül neki valahogy fölém kerülnie. Kezét nyakamra fonja. Csontos ujjai egyre szorosabban zárulnak torkom köré.  Eddig még senki nem fojtogatott. Körülöttem újabb mozgás, Jean-Claude szabályosan lerántja rólam majd a vámpír feje hangosan csattan a jéghideg földön. Oldalra fordítom a fejem és rájuk nézek. Koponyaszilánkok, agyvelő és vér permetezi arcom. Köhögve kapok torkomhoz, tüdőmet teleszívom a szobában uralkodó dohos levegővel. Számat és orromat eltakarva hunyom le szemeimet, miközben megpróbálom elfojtani hányingeremet. 
 
- Dean...Dean...hallod amit mondok? - bambán pislogok fel rá. Arcomat kézfejemmel törlöm meg, aztán a rátapadt maradványokat nadrágomba kenem. Elborzadva nézem az összetört testet ami mellettem hever. Hasamra gördülve távolodom el tőlük, majd reszkető lábakkal állok fel a földről. Fejének maradványait kerülve guggolok le mellé. Ernyedt kezét felemelem a gyűrűt pedig lehúzom az ujjáról és forgatva nézem meg alaposabban is. Ilyet még nem láttam. Három vékonyabb karikából épül fel, amelyek apróbb szeletekre vannak felbontva. Tekerek rajta egyet a számsor pedig megváltozik. Markomba zárom az ékszert a másik kezemmel pedig leseprem sötét nadrágomról a port. 
 
- Láttál már ilyet? - állok fel és megfordulva tenyerébe pottyantom a karikát. Tűnődve szemléli egy jó darabig aztán elteszi. Nem kapok feleletet kérdésemre, kezével vállamat érinti és jelzés értékű mozdulattal int fejével a lépcsősor felé. Még nem telhetett el annyi idő, hogy sötétedni kezdjen odakint. Vetek még egy utolsó pillantást a tetemekre aztán a rejtett ajtó felé lépkedek. Nagyobbra tárom és kíváncsian lépek be rajta.  Itt is felkapcsolom a villanyt. Semmi szokatlan nincs idebent. Csak egy öreg, poros szoba. lépteim alatt megnyikordul a padló, vállam felett nézek hátra Jean-Claude arcára. Tőle csak egy csendes pillantást kapok, nem aggodalmaskodik, idegességnek még jelét sem látom rajta. Következő lépésemnél valami megreccsen súlyom alatt. Ijedten kapom lefelé fejem és fenékre huppanva meredek az általam okozott mélyedésre. Térdelve vonom félre a szőnyeget. Felnyitom a csapóajtót, sötétség és dohos, nyirkos, áporodott levegő áramlik fel onnan lentről. 
 
- Te tudsz erről? - kérdem kezemmel a keskeny lépcsők felé intve amik egyre lejjebb vezetnek. 
 
- Nem, de menjünk most már – karomnál fogva ránt talpra és kifelé kezd el húzni. Botladozva követem őt, mégis mitől lett ennyire sürgető? Felérve a pincéből lekattintom a villanyt és hátranézek. Odalentről két szem világit rám, vámpír szemek. Megborzongok, lépteimmel pedig próbálok őhozzá alkalmazkodni. 
 
 
Sóhajtva döntöm csípőmet a szépen kifaragott éjjeliszekrénynek. Visszafelé valahogy sokkal hosszabbak tűnt ez az út mint odafelé. A gyűrűt gondosan elzárta valahová, de megígérte, hogy majd szemügyre veszi amint lesz ideje rá. Mintha most nem lenne. Ennyire elfoglalt azért még ő sem lehet. Én pedig könnyedén kibírom a társasága nélkül...jobb esetben. Most viszont kellően megalapozta a mai nap az éjszakai rémálmaimat. Az ilyen álmokra még ha akarnék se tudnék ráhangolódni. 
 
- Megmutatod? - kérdem sokadjára. Fáradtan sóhajt fel és felém fordulva fonja karba kezeit. Tudom, hogy megsérült, az az izé belé akasztotta a karmait. 
 
- Mit Dean? Mond mit akarsz látni ennyire? - bosszankodásán elmosolyodom. Nem ismerem annyira a vámpírokat, de azt azért tudom, hogy nem szoktak nyűgösek lenni. Jean-Claude viszont most határozottan az. Megunom ezt az értelmetlen, sehová nem vezető társalgást és hozzá lépve vállánál fogva nyomom le. Szemöldökét megemelve néz rám, de azért engedelmesen ül le az ágy szélére. Ingét kigombolom és félresimítom. Semmi súlyos sérülést nem látok, pedig akkori hangjából ítélve minimum mély vágásoknak kellene éktelenkedniük rajta. Ujjaim elidőznek a halványan futó rózsaszín hegeken. Porcelánsimaságú bőre még az enyémnél is fehérebb. 
 
- Nem hittem volna, hogy tudsz még meglepetést okozni nekem – motyogom elvéve kezemet róla és a biztonság kedvéért - még mielőtt bármi ostobaságot tennék - ellépek tőle. Figyelembe véve a történteket nem ártana lezuhanyoznom és kidörzsölni bőrömből ezt a sok vackot. 
 


Moonlight-chan2014. 03. 16. 20:42:22#29542
Karakter: Jean-Claude de Dion




Sokáig nézem őt alvás közben, ahogy különböző érzelmek suhannak végig azon a szép arcán, az álomtól szaggatottá vált lélegzete cirógatja a karom, de aztán a másik oldalára fordul.

Lehet, hogy gonosz volt amit tettem, de kíváncsi vagyok a reakciójára. Felkeltette az érdeklődésemet és nem csak testileg, hanem a bátor, dacos személyiségével is. Meg akarom kapni mindenét, ha csak addig is míg itt van, de ki kell derítenem, hogy egyáltalán van e esély rá. Nem akarom manipulálni, mert abban semmi élvezet nem lenne, csak akkor ha önszántából lenne velem…
Hirtelen felébred, ezt megállapítom a szívverésének ritmusából, majd abból, hogy a kezeivel próbálja kisöpörni a szemébe hulló tincseket.
Magamban elvigyorodom, mikor hangosan kifújja a levegőt, majd úgy döntök, hogy inkább óvatosan megérintem, mert ha megszólalok megint meg fogom ijeszteni.
Alig érintve a bőrét megsimogatom a karját, mire felém fordulva néz egészen közelről a szemeimbe.
- Valami rosszat álmodtál kedves?
Kedvem lenne megcsókolni, annyira közel fekszik, hogy szinte fizikai kényszer érzek a sóvárgástól, de inkább nem teszem meg.
Egy pillanatig figyel, majd nagyot nyelve elfordul tőlem.
Mit nem adnék, ha most a fejébe láthatnék!
- Nem tudnám elmagyarázni – motyogja a kérdésemre a válasz, miközben felül.
- Próbáld meg – én is felülök, de már nem tudok visszafojtani egy kis mosolyt. Abból ahogy a kezeit szorongatja és kerüli a tekintetem már tudom, hogy zavarban van.
- Engedd meg, hogy helyesbítsek. Nem akarom elmagyarázni.
Egy pillanatra a szemembe néz, de rögtön el is fordítja a fejét.
- Ennyire rémes volt? – kérdezem, türelmesen puhatolózva a válasz után.
- Ne feszegessük tovább ezt a témát. – motyogja szigorúnak szánt hangon.
Feláll az ágyról, de csak úgy ácsorog egyhelyben, mint aki nem tudja mit szeretne. A kapcsolóhoz lép, majd azonnal éles fény árasztja el a szobát, hogy mér nekem is muszáj egy percre lehunynom a sötéthez szokott szemeimet.
Amikor ránézek, egy olyan dolgot látok meg ami eddig elkerülte a figyelmem. Egy tetoválás van a mellkasán.
- Milyen érdekes – finoman megérintem a selymes bőrén lévő szép mintát, de szinte rögtön eltakarja előlem a karjaival. Az arca édesen elvörösödik és majdnem kiül az arcomra egy farkas vigyor ettől a reakciótól.
- Ne mond, hogy nem vetted még észre – morogja, majd a szekrényhez lépve hideg vizet locsol az arcára.
Csak nem meleged van kedves?
Mikor felém fordul még mindig kerüli a tekintetem, de nem bírok visszafogni egy megjegyzést.
- Kipirult az arcod. Minden rendben?
- Persze, volnál szíves magamra hagyni?
Ásítva int az ajtó felé, én pedig úgy döntök, hogy mára már eleget „kínoztam”, így magára hagyom.
Alig lépek ki az ajtón, mikor elégedett vigyor jelenik meg az arcomon. Abból ítélve, hogy nem zavart ki kiabálva, hanem szimplán csak zavarba jött az álomtól, én arra következtetnék, hogy nem volt az neki annyira borzalmas, mint amennyire hinni akarja. És le sem tagadhatná a teste reakcióját mikor hozzáértem, pedig abban nem volt semmi csalás, csak egy egyszerű érintés, bőr a bőrhöz…
*** 
Délelőtt megérkezett Francois is az újabb információkkal, amik egy cseppet sem bíztatóak. Újabb vámpírok érkeztek, akik nem képesek gátat szabni a vérszomjuknak, és a Tanács még most sem tesz semmit.
Rajtuk kívül pedig érkezett egy erősebb vámpír is Lousianaból, aki egykor az ott székelő Tanács tagja volt, de valami oknál fogva kizárták maguk közül. Ez a vámpír, Kaspar Josett, pedig Francois szerint több ízben is utánam érdeklődött a városban.
Egyenlőre úgy tűnik csak információt gyűjt, de kíváncsi lennék, hogy mit akarhat itt.
Amíg én elmegyek valami ennivalót keresni meghagytam Francoisnak, hogy vigyázzon Deanre. Mióta felébredt szinte nem is hajlandó egy szobában tartózkodni velem, ezért befészkelte magát a könyvtárba, hogy még csak véletlenül se keljen beszélgetnünk.
Remélem nem fog sokáig tartani a zavara, mert már egészen megszoktam magam körül. Furcsa mód a jelenléte olyan, mintha energiával töltene fel…

Táplálékot könnyen találok, mint mindig, de mivel most nem kell visszasietnem, körülnézek kicsit a városban. A nyüzsgés a szokásos, utcabálok, jelmezes felvonulók, de nem is ezek azok a jelenségek amire kíváncsi vagyok. A régi negyedek felé haladva, ahol van néhány romos épület, már érzékelhető a vámpírok jelenléte. A fiatalabbak nem bírják a napfényt, így nem is jönnek elő, de tisztán érzékelhető a vérszomjuk. És a Tanács még azt meri mondani, hogy nem tud semmiről.
Ezek teljesen hülyének néznek?
Végtelenül bosszantó, hogy nekem kell ezzel foglalkoznom. Visszakívánom a régi időket, amikor még naphosszat szórakoztam, dúskálva a földi gyönyörökben, most pedig egy romos épületet fürkészek, miközben egy kis szépség van a házamban, akihez még hozzá sem értem igazán. Változhat ennyit egy vámpír?
***
Mikor visszaérek a házamhoz és a nappaliba lépek, Dean éppen akkor vágtat keresztül a folyosón egyenesen a szobája felé. És látszik rajta, hogy dühös.
- Mi történt kedves? – kérdezem, mögé érve.
Felém pördül és már majdnem szikrázó tekintettel néz.
- Francois történt – morogja, majd beviharzik a szobájába, az ajtó pedig hangosan döndül utána.
Felhúzom a szemöldököm, majd megkeresve a vámpírom jelenlétét egy szempillantás alatt a könyvtárban termek. Ő az ablakon néz kifelé, de mikor belépek azonnal felém fordul.
- Nagyuram!
Csak sóhajtok egyet a megszólítás hallatán, de már tudom, hogy soha nem leszek képes belé „nevelni”, hogy a nevemen szólítson.
- Mit csináltál Deannel? – vonom kérdőre.
Ennyire mérgesnek és bosszúsnak még én sem láttam, még akkor sem amikor félmeztelenre vetkőztettem egy csapat vámpír előtt.
- Csak beszélgettünk. – mondja nyugodtan, de el tudom képzelni, milyen lehetett az a beszélgetés.
- És szabad tudnom, hogy miről? – kérdezem erélyesebb hangon, amiről már tudja, hogy választ várok.
- Megjegyeztem, hogy eddig még semmi hasznát nem vetted, így fölösleges az ittléte.
Hirtelen elönt a düh a szavai hallatán, de azért uralkodom magamon annyira, hogy ne támadjak rá. Az egy dolog, hogy nem szívleli az embereket, de ezt azért nem kellett volna…
- Mi jogon döntöd te el helyettem, hogy ki az aki itt lehet? És egyáltalán, honnan veszed, hogy semmi hasznát nem veszem? – a hangom vészjóslóan nyugodt, de a kezeim ökölbe szorultak.
- Nagyuram…
- Elég! A segítségével meg tudom találni az árulókat és talán még a felbujtót is! Nem vádolhatom meg a tanácstagokat ok nélkül és te is nagyon jól tudod, hogy nem beszélnének! Nem ostobák, hogy ne tudnák, mi jár azért, ha ellenem szövetkeznek!
Egy percig hallgat, majd lehajtott fejjel elnézést kér, de tudom, hogy nem fog megváltozni, legfeljebb majd nem szólnak egymáshoz ha találkoznak.
- Még valami – teszem hozzá – Nézz utána Dorian tanácstagnak. Különös figurának tartom, de nem hagyta, hogy Dean hozzáérjen, így nem tudtam tisztázni. Amador, Fabiano és az elnök nem vesznek részt benne.
- Értem. És mi legyen a lousianaival?
- Tartsd szemmel, és ha téged is felkeresne, mond meg neki, hogy az én teremtményem vagy és beszélgess el vele. Jobb tudni a szándékait.
Bólint, majd eltűnik a szemem elől, de én még nem mozdulok pár percig, majd visszanyerve a higgadt önuralmat elindulok Dean szobája felé.
Már útközben összetalálkozunk és bár még mindig zavart egy kicsit, de már nem kerüli annyira feltűnően a tekintetem.
- Vigyél el azokhoz a vérengző vámpírokhoz! – a hangja ellentmondást nem tűrő és egy pillanatig elgondolkodom, hogy komolyan gondolta e.
- Miért akarsz odamenni? – nem tartom a legjobb ötletnek.
- Ha megérintem őket, megtudhatom, hogy kivel állak kapcsolatban és mint korábban mondtad, miért vannak itt.
- Hogy jutott ez pont most eszedbe? – eddig szóba sem került ez az eshetőség. Hiszen már attól is ódzkodott, hogy a tanácstagokat megérintse, pedig némelyik esetben egy elszabadult vámpír kezéhez sokkal több halál és erőszak tapad, mint egy félezer éves nemeséhez.
- Francois – morogja, megvetéssel a hangjában – rámutatott arra, hogy nem sok hasznomat veszed, mióta itt vagyok.
A fene essen abba nagyszájú vámpírba!
Közelebb lépek Deanhez, majd lassan az arcára simítom a kezem. – Nem úgy akarok információt szerezni, hogy kockáztassam a testi épségedet, csak azért mert megsértettek. Ez veszélyes lehet rád nézve, kedves…
- Akkor te majd megvédesz! – jelenti ki magabiztosan, de elmondhatatlanul édes azzal a pírral az arcán ami megjelent rajta mikor a szemembe nézett. Az ujjait a csuklóra kulcsolva elhúzz a kezem az arcáról.
Elmosolyodom a szavaira, mert a jelentésük örömmel tölt el.
- Ez azt jelenti, hogy megbízol bennem? – kérdezem lágy hangon.
Ismét rám pillant, majd az ajkaimra, de hamar elkapja a tekintetét. Igaz is, a múltkor azt mondta, hogy tetszik neki a mosolyom.
- Igen. – mondja, egy torokköszörülés kíséretében.
Még jobban elvigyorodom, mert erre vártam, hogy végre elnyerjem a bizalmát. Az ötlete ugyan még mindig nem tetszik, de ha nem bánja akkor elviszem. És természetesen vigyázni fogok rá. De mielőtt erről szó esne…
- Dean?
Mikor a nevére fölemeli a fejét lágyan az ajkaira tapadok, hogy megízleljem őt, de semmi erőszakos mozdulatot nem teszek. Nem kényszerítem, bármikor elhúzódhat ha akar. Meglepetésemre azonban nem teszi ezt, így óvatosan megmozdítom az ajkaimat, lágyan masszírozva az övéit. Ugyan nem viszonozza, de nem is lökött el azonnal. Még pár lassú mozdulatot teszek, de aztán mikor az egyik kezemet a derekára simítom kettőt hátra lép és elfordul tőlem.
Mosolyogva megnyalom az alsó ajkam, megőrizve édes ízének minden cseppjét. Pont olyan finom, mint az illata. Ellenállhatatlan és csábító.
- Ezt… ne csináld. – hallom meg a halk hangot.
- Miért ne? Talán nem tetszett? – kérdezem, miközben közelebb lépek a még mindig nekem háttal álló alakhoz. Megfeszül a teste, de nem mozdul. – Szeretném tudni kedves? Rossz volt? – halkan szólok hozzá, egy cseppet sem gúnyolódva, mert tényleg tudni szeretném, de ügyesen kimenti magát a válaszadás elől, mikor megjelenik Macska a lábainál.
Felkapja, majd oldalasan felém fordul. – Mikor csináltad ezt a nyakörvet? Nem is láttam még.
- Tetszik? Este készítettem míg te aludtál. Éppen új ékszerbe akartam kezdene, de akkor besétált ez a szőrgolyó és láttam, hogy nincs nyakörve. – szerencsére nem zavarja, mert nem láttam, hogy megpróbálná leszedni.
- Nagyon szép, de… ezt nem fogadhatom el. Ez egy kisebb vagyont érhet. – megforgatja a követ az ujjai között.
- Ajándékot nem szokás visszaadni. – mondom mosolyogva, mire végre rám néz, majd újra a macskára.
- Ő lesz a legdrágább állat az egész kertvárosban.
Felkuncogok a mondatán, majd elkomorulok.
- Elviszlek a vámpírokhoz, de akkor most kell mennünk, míg nincs sötét, mert így nem tudjál elhagyni az épületet. – nincs az a veszély, hogy kintről még többen jönnek.
- Rendben. – letesz a macskát és a bejárati ajtó felé fordul, de megállítom.
- Előbb még jó lenne ha átöltöznél. Valami olyan pulóverbe aminek magas nyak van, vagy ha nincs akkor köss egy sálat. A gyönyörű hófehér nyakad olyan egy vámpírnak, mint a tiltott gyümölcs, muszáj beleharapni.
- Ez nem vicces.
- Nem is annak szántam, kedves. Ez az igazság. – a tekintetem végigfuttatom a nyakán és már a gondolat is, hogy milyen lenne a vére…
- Héé… most mondtam, hogy bízom benned! Ne élj vissza vele! – egyik kezét a nyakához kapja, hogy eltakarja.
- Bocsánat, mindent a szemnek... odakint megvárlak. – kinyitom a vaskos ajtót és kiállok a verandára, hogy a szemem kellően hozzászokjon a fényhez.

***
A korábban kiszemelt romos épülethez megyünk, ami sajnos keresztülvezet az emberek tömegén. Dean ügyesen halad közöttük úgy, hogy ne érintkezzen senkivel, de egyszer egy részeg fiatal nekiütközik. Gyorsan eltávolítom a közeléből és mivel úgy tűnik jól van haladunk tovább.
Egyre ritkább a tömeg, ahogy a lepusztult részhez érünk, majd pár perc múlva megállunk a málladozó épület elől.
- Ha mondok valamit, ne kérdezd csak tedd meg rendben? Ők is gyorsan mozognak, ezért nem lesz idő magyarázkodni.
- Értem.
Lassan haladunk fel a lépcsőn, majd nyikordulnak a zsanérok, mikor kitárom az ajtót. A bent szoba el van sötétítve, de most elárasztja a fény. Ha egyedül lennék egyszerűen belépnék és bezárnám magamra az ajtót, de most nem kapkodom el. És meg sem ölhetem őket.
- Maradj mögöttem. – szólok halkan, majd besétálok a szobába és lerángatom az ablakokról a foszló anyagot. Az emeleten nem lehetnek, mert be van omolva, így marad a kedvelt helyük az ablaktalan pince. Ahol korom sötét lesz.
Újra megjegyzem magamnak, hogy ez nem a legjobb ötlet, majd kinyitom a pince ajtaját. Vastag sávban megjelenik a fény, de síri csend van odalent. A lefelé vezető lépcsőn kívül semmi sincs megvilágítva.
- Dean? Maradj az ajtóban és ne menj el a napfényről akármit hallasz.
- Jó.
Egy pillanat alatt eltűnök a szeme elől, de amint a szoba közepére lépek máris felvillan egy vörös szempár majd morogva nekem ront. Kikerülve a karmait elkapom a nyakát, de ekkor megjelenik még egy a szekrénysor mögül, aki a nyakamat megcélozva próbál megölni, de megpördülve azt is elkapom és a levegőbe emelem. A fejüket a falnak csapva próbálom lecsillapítani a kapálózásukat és míg kábultak, a földre dobom őket és mindkettő lábát eltöröm, hogy ne tudjanak elszökni. Felüvöltenek és az agyaraikkal felém kapnak, de semmit sem érnek vele. Leszorítom a csuklójukat is, majd megállapítva, hogy nincs más a szobában megszólalok.
- Az ajtó mellett van a villanykapcsoló, most már felkapcsolhatod. – innen ahol vagyok nem látom őt, csak a kalapáló szívét hallom, de egy másodperc múlva fény árasztja el a szobát. – Gyere ide, most már nem bánthatnak!
Hallom a lépcső recsegését, majd sietős lépteket és hátra nézve látom, hogy elkerekedett szemekkel nézi a földön fetrengő lényeket, de gyorsan összeszedve magát az egyik felé nyúl.
Megérinti a felcsúszott ruha alól kilátszódó bőrt, majd hallom, hogy elakad a lélegzete, de aztán felnyitja a szemeit és megrázza a fejét és egy sóhajjal a másik felé nyúl, de ekkor éktelen csörgés hallatszik és hatalmas robajjal felborul az egyik szekrény. Hátra kapva a fejem még éppen hogy látom, az eddig elrejtett ajtót, ami mögül egy újabb vámpír ront elő, majd az égő fájdalmat érzem a hátamban…
Felszisszenek, Dean pedig felsikolt mellettem, de egy szempillantás alatt eltöröm a már „kivallatott” vámpír nyakát, majd hátrafordulva elkapom az újonnan érkező bokáját és lerántom a másik mellé. Kapálózik, de erősen a térdeire csapok, hogy ő sem tudjon mozdulni…


linka2014. 03. 14. 15:11:40#29528
Karakter: Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 - Valóban? - kérdésére csak egy nyugodt pillantást kap tőlem válaszul. Miért kérdőjelezi meg a kijelentéseimet?
 
- Igen – zárom le egyetlen rövid szóval. Tőle elfordulva meredek ki az üvegen.  Alig vagyok itt pár napja, de már most kezdem megszeretni ezt a helyet. Élvezem az itteni pezsgést, de gyilkosságok és tanácstagok megismerése nélkül talán még jobban élvezném az ittlétet. Bolondok gyülekezete, nem látok értelmet abban, hogy összeülnek. Még, ha értelmes témákról folyna a szó legalább. Jean-Claude magabiztos állítását is kérdőre vonnám ezer örömmel. Egyszerűen nem látok értelmet abban, ha valaki elpusztíthatatlan. 
 
- Dean! - nevem hallatán felkapom a fejem. Nem egyszeri figyelmeztetés lehet már. Túlságosan is elmerültem saját kis gondolataim között. 
 
- Mi?...Tessék?
 
- Megérkeztünk, kedves – nyújtja felém a kezét. Nem történne semmi, ha bőre az enyémhez érne, de nem fogadom el a segítségét.  Egymagam is ki tudok mászni a kocsiból. Gondolataim többségét, eddig mindig igyekeztem szavakba önteni, eddig még nem sikerült meggyűlöltetnem magamat vele. Remélhetőleg ez továbbra is így lesz. 
 
- Jean-Claude? - szólítom meg őt bizonytalanul. Nem benne nem bízom, inkább magamban kételkedek. Még ha kérdésekben jókat is teszek fel neki, lehet, hogy megbántom őt. 
 
- Hm?
 
- Valamit nem értek. A tanácsnál azt mondtad, hogy ha mindnyájan egyszerre támadnának rád, akkor sem tudnának legyőzni. Ez igaz, vagy csak úgy mondtad?
 
- Ez így van, és én semmit sem szoktam csak úgy mondani.
 
- De ők te utánad a legerősebbek nem?
 
- Tudod, minden nagyobb városnak van egy tanácsa, így máshol is vannak erősebb vámpírok, de ha New Orleanst vesszük, akkor igen. Miért? - az, hogy hol vannak még kirendelt tanácsok egyenlőre még lényegtelen. Engem inkább az érdekel, hogy valóban csak egy tisztavérű van-e. Ha úgy van ahogy mondja, akkor itt még nagyobb gondok is felléphetnek akár. 
 
- Hogyan akarnak ellened háborút szervezni, ha nem tudnak megölni?
 
- Fogalmam sincs. Ezt furcsálltam én is mikor Francois elmondta mit terveznek. Öngyilkosság és ostobaság egy tiszta vérű ellen lázadni – túr  ében tincseibe tőle szokatlan fáradtsággal. Egész idő alatt figyelemmel kísértem minden egyes rezdülését, de ebben a mozdulatban volt valami megmagyarázhatatlanul emberi.  
 
- A többi tiszta vérű hogyan halt meg? - teszem fel újabb kérdésem amíg ő az ajtó kinyitásával foglalkozik.
 
- A tiszta vérűek egymást irtották ki a hatalmi harcok során. A legutolsó ilyen párharcban olyan sérüléseket szereztek, hogy mind a ketten meghaltak. 
 
Biztos vagy benne, hogy nincs több tiszta vérű rajtad kívül? 
 
- Nincs. Az utolsók több mint négyszáz éve meghaltak – az újonnan szerzett információkon elgondolkodom egy kicsit. Ahhoz, hogy bárki is szembe akarjon szállni vele, az illetőnek vagy nagyon hülyének, vagy nagyon magabiztosnak kell lennie. Leül az egyik fotelbe miközben várakozva néz rám.
 
- És ha egy vámpír nagyon öreg, mármint érted, hogy értem – bólint – akkor sem lenne elég erős?
 
- Ezt senki sem tudja, mert érdekes módon egy olyan vámpír sem él, aki képes lenne életet adni egy tiszta vérűnek.
 
- Megölik őket?
 
- Mikor még gyermek voltam, Romániában éltem a szüleimmel. Nem emlékszem arra, hogy milyen erejük volt és arra sem, hogy voltak-e a tisztavérűkhöz hasonló képességeik, de egy napon valaki megtámadta őket és valahogy megölték az apámat. Nem tudom… nem voltam ott, csak anyámat láttam amikor csurom véresen elrejtett és közben folyamatosan az apám nevét hajtogatta. Akkor már tudtam, hogy meghalt – elmosolyodva néz rám, aztán folytatja. - Később mikor már nem éreztem veszélyt, visszamentem és az erőben találtam egy rubintköves tőrt. Olyat, amilyet minden tanácstag kap, mikor elfoglalja a pozícióját – arról, hogy dühös egyedül ökölbe szorított kezei árulkodnak.
 
- Ezért veted meg őket? Mert ők a felelősek a családod haláláért?
 
 
- Részben – néz rám. - Románia az egyetlen hely a világon ahol nincs tanács. Még az írmagjukat is kiirtottam, amint elég erős lettem. És ha még egyet szerveznének azt is kiirtanám. Azóta nem halottam nyolcszáz éves vámpírnál idősebbről – bólintok. Felállva nézek körül, beszélgetésünk ideje alatt én is helyet foglaltam. Nem volt hangulatom állva maradni, amíg ő kényelmesen üldögél. Szemeim hamar megakadnak a szőrgombócon. Ő aztán hamar beilleszkedett ide. 
 
- Én megfürdöm és lefekszem. Jó éjt, Jean-Claude!
 
- Jó éjt, kedves – mosolyogva fordítok hátat neki és lépek ki a helységből. Kezdem megszeretni azt, ahogyan a nevem helyett általában szólít. Azt viszont még most sem értem, hogy miért is vagyok én neki „ kedves”.
 
 
...ooOoo...
 
 
 
Úgy érzem, mintha egy rémálom fogságába estem volna. Zűrös, sötét képek kavarognak szemeim előtt, olyanok, amelyeknek talán -  ha több időt szánnék rájuk - értelmet adhatnék. Elég halált láttam már ahhoz, hogy tudjam ez nem a valóság, pusztán elmém idézett rémképei. Hiába lopakodott tudatom a felszínre ez még nem visz engem közelebb az ébrenléthez.
Az eddigi sötét, vérfagyasztó képek szemeim előtt porladnak apró szemcsékké. Körülöttem minden megváltozik, valamilyen szinten még én magam is. Éber vagyok már annyira, hogy tudjam. Ez is csak egy újabb álom. Valami bennem nagyon elromolhatott. Azért gondolom ezt mert Jean-Claude is szerepel ebben az egész szépen kialakuló kis álomban. Jelen pillanatban nem tudok dönteni aközött, hogy a puszta jelenléte, vagy meztelenségünknek a tudata döbbent-e meg jobban. 
 
 
Hajamat hátrasimítva nyitom ki szemeimet. Szükségem van egy kis időre, amíg hozzászoknak a szoba sötétjéhez. Érzékeim apránként térnek vissza. Ez az egész sok energiát kivett most belőlem. Nem hiszem el, aludtam és fáradtabb vagyok mint valaha. Bennem reked a levegő egy pillanatra, amikor érintést érzek bőrömön. 
 
- Valami rosszat álmodtál kedves? - halk kérdésére felé fordulok. Arcunk túlságosan is közel került egymáshoz. Nem lepődöm meg ittlétén, hiszen ez az ő háza. Itt én csak egy vendég vagyok. Pár perccel ezelőtti álmomra visszagondolva nyelek egy nagyot és elfordulok tőle. 
 
- Nem tudnám elmagyarázni – motyogom ujjaimat tördelve és felülök. Legalább ezzel is sikerült valamennyivel távolabb kerülnöm tőle. 
 
- Próbáld meg – szemeim hozzászoktak már annyira a félhomályhoz, hogy láthassam ajkain azt az aprócska magabiztos mosolyt. Általában ezt klassznak gondolom rajta, tetszik meg minden, de most egyszerűen csak idegesít. Bosszant, mert nem tudom hogy mire gondol.   
 
- Engedd meg, hogy helyesbítsek. Nem akarom elmagyarázni – egyenesen a szemeibe nézek. Kivételes alkalom, hogy nem tudom állni a tekintetét. Elég ránéznem ahhoz, hogy zavarba jöjjek. 
 
- Ennyire rémes volt?
 
- Ne feszegessük tovább ezt a témát – pattanok le az ágyról. Bizonytalanul ácsorgok a szoba közepén, szükségem van egy kis hideg vízre. Valahogy ki kell vernem a fejemből ezt az egészet. Felkapcsolom a villanyt, az éles fénytől viszont hunyorogni kezdek. 
 
- Milyen érdekes – hangja alig halható suttogás. Ujjbegyeit finoman vezeti végig tetoválásomon alig érintve bőrömet. Elvörösödve fonom karba kezeimet eltakarva mozdulatommal a mellkasomon lévő tetoválást is. 
 
- Ne mond, hogy nem vetted még észre – morgom ellépve mellette frissítő hideg víz után kutatva. Amikor ezt megtalálom löttyintek egy kicsit az arcomra majd szemeimet is megdörzsölöm. Sóhajtva fordulok meg, őt látva arcomat a lámpa felé fordítom. Fáradt vagyok és nem tudok a szemeibe nézni. 
 
- Kipirult az arcod. Minden rendben? -  ártatlan mosolyától egyáltalán nem derülök jobb kedvre. Meg vagyok győződve arról, hogy direkt provokál engem. 
 
- Persze, volnál szíves magamra hagyni? - kérdem ásítva.  
 
 
...ooOoo...
 
 
A kanapén hasalva lapozgatom azt a könyvet amit még Jean-Claude nyomott a kezembe.  Minél többet olvasok belőle, annál több mindent értek meg a vámpírokról. Ha nem lenne Főtanács, akkor a vámpírtársadalom irányítás nélkül maradna. Egy halk, bosszantó hangra            felülök normálisan és megfordulok. Egész nap próbáltam kerülni Jean-Claude-ot, de most már kezdem hiányolni őt. Még mindig jobb mellette pirulni, mint egy olyan személy társaságában lenni akivel kölcsönösen utáljuk egymást. 
 
- Segíthetek valamiben Francois? - érdeklődök udvariasan. Mindegy, hogy mik a személyes érzéseim iránta, attól még ugyanúgy udvariasnak kell maradnom vele. 
 
- Még most sem unt rád? - szemöldököm összevonva meredek rá. Mégis miért kellene bárkinek is rám unnia? 
 
- Hogy érted ezt?
 
- Az itt eltöltött időd alatt nem csináltál semmi hasznosat – feleli kezeit összekulcsolva háta mögött. Ujjaimat lazán ökölbe szorítom, de továbbra is mosollyal figyelem őt. Nem fogom hagyni, hogy felidegesítsen. Nem érdekel, ha nem bízik bennem. 
 
- Megértelek, de te is értsd meg, hogy az ittlétemről Jean-Claude határozhat csak. Ha ő úgy dönt, hogy hasznavehetetlen vagyok, akkor elmegyek. Addig viszont, neked semmi beleszólásod ebbe az egészbe -  becsukom a kezembe tartott könyvet és a helyére teszem. Visszafordulva felé, szótlanul figyelem halványan reszkető alakját. Olyan merevvé vált a tekintete mintha meghalt volna. 
 
- Idő kérdése, és ő is észreveszi végre, hogy te használhatatlan vagy – sóhajtva döntöm csípőmet az egyik kanapé oldalának. Ha ez igaz is, én akkor sem tehetek semmit. Addig maradok, amíg ők jónak látják. Bizalmatlanságával mégis fellobbant bennem némi haragot. Nem tettem ellene semmit, ami miatt gyűlölnie kellene engem. Mérgesen fordulok el tőle és kocogok fel a szobámig. 
 
- Mi történt kedves? - Jean-Claude hangjára megpördülök. Nem vagyok túl jó hangulatban ahhoz, hogy vele társalogjak. 
 
- Francois történt – válaszolom becsapva az ajtót és az ágy közepére mászva összefont karokkal kuporgok. Macskám halkan dorombolva dörgölőzik karomhoz. Egy jó adagnyi levegőt kifújva vakargatom meg füle tövét. Kezeim lejjebb vándorolnak bundájába és kíváncsian forgatom meg a nyakörvét. 
 
- Ezt mégis mikor? -kérdem alig hallhatóan. Senkinek nem szántam ezt a kérdést, egyszerűen hangosan gondolkodtam. Lejjebb csúszok az ágyon, ujjaimmal felkaromon dobolva kezdek el agyalni Francois sértésein. Valamilyen szinten igaza van, elvégre tényleg nem tettem semmi hasznosat. Amikor legközelebb összefutok zavarom okával megkérem őt, hogy vigyen el engem a vérengző vámpírokhoz. Ők aztán nem fognak agyalni azon, hogy távol tartsák-e magukat tőlem. Elég, ha ők érnek hozzám, én már abból tudni fogom, hogy kikkel állnak kapcsolatba. Kell lennie valakinek a háttérben, aki irányítja őket. 
 


Moonlight-chan2014. 03. 10. 21:56:15#29509
Karakter: Jean-Claude de Dion




A kezemen, amivel a már meztelenné vált bőrfelületet simogatom megérzem az ujjai érintését, majd hátra fordulva körülnéz. A tanácstagok már mind minket figyelnek, a szemükbe nézve jól látni a vágyat és az éhséget, ami az enyémet tükrözi.
Mikor visszafordul felém és magához irányítja a tekintetem, az arca csábító pírban úszik, de a szemeiben bizonytalan tartózkodást látok.
Tudom, hogy nincs ínyére amit teszek, de ez a legegyszerűbb módja, hogy mára befejezzük ezt az értelmetlen tanácskozást.
- Ez most mi?
Az ajkaival formálja a szavakat, okosan nem mondva ki hangosan, mert a teremben lévők minden szót hallanának. Sajnos mivel szemben ülök mindenkivel nem mutathatok semmit, így folytatva az előbbi műveletem az arcára simítom a kezem.
Nagyon finom illatú és puha a bőre, ezért nem okoz gondot a vágy jelének kimutatása, mert mindig vágyom rá, amikor a közelében vagyok.
Elmosolyodom, ha arra gondolok, milyen lenne ha  ő is ezt érezné, ha úgy vágyná az érintésemet mint én az övét. Biztosan csodálatosak lennének a gyönyörtől ködös szemei…
Folytatom az utamat a testén, ár tudom, hogy ő nem érez semmit az érintésemre, de most nem is ez a lényeg.
Alig sikerül elrejtenem a meglepetésem, mikor ő is az arcomhoz vezeti a kezét és lágyan végigsimítja a bőrömet miközben közelebb hajol. Az ajkai vészesen közel kerülnek és kedvem lenne megcsókolni, de neki nyilván nem ezek a tervei, mert csak összehúzott szemekkel néz rám.
Hát jó. A derekáról a bordáira csúsztatom a kezem, mire szabályosan összerándul az ölemben, majd elfordítva a fejét a mennyezetet kezdi tanulmányozni, kínozva engem még a kecses, vékony nyakának látványával is. Azért egy tisztavérű önkontrollja is véges…
Néhány tanácstag hirtelen feláll és elhagyja a termet, rögtön utána pedig egyre többen kezdene kifelé szállingózni. Tökéletes alakítás.
- Ha megengeded…
Kikászálódik az ölemből és a feszült toporgásából ítélve bárhol szívesebben lenne, mint itt. Felállok, hogy indulhassunk, de meg sem várva sietősen egy irányba megy, majd eltűnik a szemem elől.
Nem féltem őt, hisz senki nem merné bántani a tulajdonom, ezért kíváncsian, hogy mit tervez lassan követem. Hallom minden egyes szavukat és meggyorsítom a lépteimet, amikor sértő dolgot hallok.
Mikor beérem őt, éppen egy érdekes szituáció tanúja lehetek, amint Dorian felé lépked, a vámpír pedig hátrál előle. Igazán szórakoztató lenne a jelenet, ha a vámpír arca nem torzulna egy ingerült vicsorgásba.
Dean – saját tapasztalat alapján – hajlamos arra, hogy túlfeszítse a húrt és annak nem biztos, hogy jó vége lenne.
Tenyeremet a vállára simítom, majd egyenesen a kijárat felé vezetem, de pedig odakint kelletlenül morogva beszáll az autóba és ingerült tekintettel kezdi gombolgatni az ingjét.
- Nem azért hoztalak el ide, hogy megvesd őket – éreztem a hangjából, mikor a tanácstaggal beszélt. Nekem sem a kedvencem a tanács, de ezt a személy még egyáltalán nem ismerem.
- Már azelőtt megvetettem őket, még mielőtt ide jöttem volna.
Nem néz rám, de a szavai elegek, hogy meghatározzam, nincs túl jó kedve, bár nem is hibáztatom érte. Tudom, hogy sajnos nem tetszett neki amit bent tettem, ezért nem haragszom rá.
- Láttál nála valamit? – inkább a lényegre terelem a témát.
- Nem hagytál elegendő időt nekem, és ő sem hagyta, hogy hozzáérjek. Mintha tudatosan akart volna távol tartani magától engem – befejezi az ingje gombolását - Egyébként is, mi volt az a vetkőztetős jelenet?  
- Mit gondolsz, miért tehette ezt? – figyelmen kívül hagyom a kérdését, nincs most kedvem erről vitatkozni vele.
- Ezt neked kell tudnod, nem nekem.
Tüntetőleg elfordítja a fejét és dacosan összefont karokkal mered az ablakra, amin muszáj elmosolyodnom. Akármennyire is bosszantó, mégis élvezem a társaságát. Olyan csábító és olyan… élő. Kevés vámpír van, aki pár száz éves korára nem fásul bele az életbe és ilyen természetes reakciókra képes. Dean pedig mindig megmondja amit gondol és kimutatja amit érez. Ez pedig nagyon is a kedvemre való…
- Akármennyire is szeretem a mosolyod, nem hatsz meg.
Mi? Nem is vettem észre, hogy nézett, azon kívül pedig… - Szereted a mosolyom?
- Nem!
Túl gyors volt a válasza. Ez érdekes.
- Pedig az előbb ezt mondtad – élvetegen elmosolyodom és ha szemekkel ölni lehetne már halott lennék a tekintetétől. Ez nagyon vicces.
- Élénk a fantáziád, csak képzelődtél. – mondja nyugodt arckifejezéssel.
- Valóban?
- Igen.
Ismét az ablakot kezdi fixírozni, én pedig magamban mulatva nézem az utat. Úgy tűnik, még sem mond ki mindent amit gondol, csak azokat a dolgokat, amik nem tetszenek neki.

Pár perc múlva már otthon is vagyunk és már teljesen sötét van mindenhol. Mát tizenegy óra is el van, de városban még mindig zajlik az élet Néha hajnalig is.
Kiszállok, de mikor Dean nem követ lehajolok és benézek az autóba. Nem alszik, csak mered kifelé az ablakon.
- Dean? – semmi – Dean!
- Mi?... Tessék? – mint aki nagyon a gondolataiba merült.
- Megérkeztünk, kedves. – felé nyújtom a kezem, hogy segítsek, de ügyesen kipattan mielőtt hozzá érhetnék és elindul a kúria felé.
- Jean-Calude?
- Hm?
- Valamit nem értek. A tanácsnál azt mondtad, hogy ha mindnyájan egyszerre támadnának rád, akkor sem tudnának legyőzni. Ez igaz, vagy csak úgy mondtad?
Ezen jártak volna a gondolatai?
- Ez így van, és én semmit sem szoktam csak úgy mondani.
- De ők te utánad a legerősebbek nem?
- Tudod, minden nagyobb városnak van egy tanácsa, így máshol is vannak erősebb vámpírok, de ha New Orleanst vesszük, akkor igen. Miért? – kérdezem kíváncsian, mert érdekel, hogy mi kötötte le ennyire.
- Hogyan akarnak ellened háborút szervezni, ha nem tudnak megölni? – kérdő tekintettel néz, rám és igen csak találó kérdést tett fel.
- Fogalmam sincs. Ezt furcsálltam én is mikor Francois elmondta mit terveznek. Öngyilkosság és ostobaság egy tisztavérű ellen lázadni. – kimerülten a hajamba túrok, mert már mos elegem van az egészből.
- A többi tisztavérű hogyan halt meg?
Kinyitom az ajtót és közben válaszolok – A tisztavérűek egymást irtották ki a hatalma harcok során. A legutolsó ilyen párharcban olyan sérüléseket szereztek, hogy mind a ketten meghaltak. – vezetők akartak lenni, holott még önmagukat sem tudták a helyes döntés felé terelni.
- Biztos vagy benne, hogy nincs több tisztavérű rajtad kívül? – az arca komoly miközben beszél, úgy tűnik tényleg nagyon elgondolkodott ezen.
- Nincs. Az utolsók több mint négyszáz éve meghaltak.
Egy kis ideig hallgat én pedig addig helyet foglalok egy fotelban a hallban és megvárom, hátha kérdezni akar még. Én igazán nem sietek. Úgysem alszom.
- És ha egy vámpír nagyon öreg, mármint éred, hogy értem – bólintok – akkor sem lenne elég erős?
Ez elgondolkodtató, bár van egy probléma. – Ezt senki sem tudja, mert érdekes módon egy olyan vámpír sem él, aki képes lenne életet adni egy tisztavérűnek.
- Megölik őket?
Ezt a legtöbben még ha tudnák, akkor sem mondanák ki, mert akkor felkerülnek a tanács kivégző listájára. Akik pedig nem tudják… jobb nekik úgy.
- Mikor még gyermek voltam, Romániában éltem a szüleimmel. Nem emlékszem arra, hogy milyen erejük volt és arra sem, hogy voltak-e a tisztavérűkhöz hasonló képességeik, de egy napon valaki megtámadta őket és valahogy megölték az apámat. Nem tudom… nem voltam ott, csak anyámat láttam amikor csurom véresen elrejtett és közben folyamatosan az apám nevét hajtogatta. Akkor már tudtam, hogy meghalt.
Deanre nézek, aki komor tekintettel hallgat és vár. Elmosolyodom, majd folytatom. Ezt még eddig senkinek sem mondtam el.
- Később mikor már nem éreztem veszély, visszamentem és az erőben találtam egy rubintköves tőrt. Olyat, amilyet minden tanácstag kap, mikor elfoglalja a pozícióját. - ökölbe szorítom a kezem a haragtól, de ezúttal uralkodom magamon.
- Ezért veted meg őket? – kérdezi halkan – Mert ők a felelősek a családod haláláért?
- Részben. – újra rá nézek – Románia az egyetlen hely a világon ahol nincs tanács. Még az írmagjukat is kiirtottam, amint elég erős lettem. És ha még egyet szerveznének azt is kiirtanám. – a szülőföldemen nem akarok egy mocskos árulót sem. – Azóta nem halottam nyolcszáz éves vámpírnál idősebbről.
Bólint majd feláll és körülnézve megpillantja Macskát, aki az egyik puha szőnyegen terpeszkedik.
- Én megfürdöm és lefekszem. Jó éjt, Jean-Claude!
- Jó éjt, kedves!
Megvárom, míg eltűnik az ajtaja mögött, majd gyorsan kisuhanok a bejárati ajtón, hogy vacsorát szerezzek magamnak.

***

Egy óra múlva érek vissza, mikor már jól laktam és körülnéztem pár helyen a városban. Nem találtam újabb elvadult vámpírokat ezért nem kellett megint összekoszolnom magam.
A forró zuhany azonban még így is nagyon jól esik. Feloldja a fáradságot és az egész napi feszültséget. Ettől még egy vámpír is ellazul.
Mikor kész vagyok, megtörlöm a hajam, majd egy nadrágot magamra húzva elindulok lefelé, hogy hozzálássak a mai nap ékszerkészítésnek, de most nem igazán van kedvem semmihez. Kapcsolok egy kis zenét, de hamar megunom, ezért inkább kinyitom a drágaköves kis dobozt és keresgélni kezdek benne, még magam sem tudom, hogy mit.
Találok egy szép sárga zafírt, de nem tudom, hogy mit készítsek, míg nem megjelenik az ajtóban Macska és rögtön eszembe jut. Egy szép nyakörvet kap egy keretbe foglalt zafírral…

Mivel ez nem tart igazán sokáig, hajnali három után elkészülök és előkerítve a szőrcsomót a nyakára igazítom, majd egy fura késztetés miatt Dean szobája felé veszem az irányt.
Mikor belépek látom, hogy a takaró csomóban van a lábainál és nyugtalanul forgolódik. Olvastam már arról, hogy az emberek ezt csinálják, ha rosszat álmodnak, de nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet. Mellette termek és az arckifejezéséből megállapítom, hogy nem lehet kellemes.
Hangtalanul mellé fekszem, majd leengedve az elmém előtti védőburkot megérintem a karját és a rossz álomképek helyett egy vágytól túlfűtött, erotikus jelenetet mutatok neki.
Láttam már őt majdnem meztelenül, de a hiányzó képkockák helyét most egy fekete bársonytakaró veszi át, ami az én szobámban van.
Közelről figyelem a megváltozó légzését, ami eddig riadtan kapkodó volt, de most inkább elmélyülté vált és elnyílnak az ajkai is. Lassan átkarolom és beszívom az ő természetesen édes, fahéjas illatát, miközben fejben tovább alakítom az álmát és egy nagyon valósághű képet mutatok neki, amiben velem szeretkezik éppen.
Ezek a képek biztos jobbak, mintha egy rémálmot látna…


linka2014. 03. 05. 20:45:39#29475
Karakter: Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 - Amador nem elég vakmerő ehhez? - mosolyodik el. Igazából nála, már az is lenyűgöző, hogy eddig nem ölték még meg.
 
- Ő inkább amolyan... távolról figyelő. Nem tenne ellened ilyet, mert féltené a bőrét – a hozzá hasonlóak mindig csak a  háttérből próbálnak irányítani. Szerencséje, hogy nem ő a mi vámpírunk. Remélem azért nem fog ez elhúzódni olyan sokáig. 
 
- Pompás, akkor még három erre az estére – valamiért nem lelkesülök fel ezen. - Próbálj természetesen viselkedni és ne szólalj meg, bármit is teszek – súgja közelebb hajolva hozzám. Szóval maradjak csendben. Megteszem neki, de nem ígérek semmit, hiszen nem várhatja el, hogy mindent szó nélkül tűrjek.  
 
- Jó, de semmi harapás meg ilyenek – suttogom vissza. 
 
- Hát persze, csak játszunk egy kicsit. Képzeld azt, hogy színházban vagy – nem lettem meggyőzve. Ha belém meri mélyeszteni a fogát, nagyon mérges leszek.
 
- A színházban nem ölnek meg egy rossz mozdulatért – felelem annak ellenére, hogy eszem ágába sincs panaszkodni, vagy gyávának tűnni. Ez egyszerű közlés volt részemről. Régebben sokszor eljártam színházakba a szüleimmel. Ott egy tökéletesen megírt darabot adtak elő, ez viszont élesbe megy. Itt nincs szöveg, amit be lehetne tanulni, sőt az eseményeket sem ismerjük előre. 
 
- Ha ez megnyugtat téged, még ha egyszerre rám is támadnak, akkor sem tudnának legyőzni – helyesbítek nagyon nehezen tudnának legyőzni. Mindenkinek van valamilyen gyenge pontja. Jean-Claude sem lehet legyőzhetetlen. Abba mi lenne a buli?
 
- Hát  persze, mert te vagy a Nagyfőnök – válaszolom nem firtatva szavait. Ráérek később is vitába szállni vele ebben a  témában. Átlépve a küszöbön még a szokásosnál is kellemetlenebb érzés kerít hatalmába. Hamar meglátszik, hogy ki itt a főnök, még ha ez nincs is ínyére a többieknek. A bent lévők többsége hátrább lép és udvariasan köszönti a mellettem állót. Ez ám a fogadtatás. Egyszer, ha majd vége lesz ennek az egésznek, talán jobban beleásom magam a vámpírok tanulmányozásába. Érdekesek. Igazából, számomra minden új dolog érdekes. És a vámpírok újak. Több tekintet is rám szegeződik, majd mintha semmi érdekes nem lenne rajtam el is fordulnak. Visszafogott nézelődésbe kezdek, azonban Jean-Claude megáll ami engem is megállásra késztet. Felnézek és összerándulok az újabb ismeretlen arc felbukkanása miatt. Néha elfelejtem, hogy kik között is vagyok.
 
- Jean-Claude, öröm téged újra köztünk látni. 
 
- Üdvözöllek, Fabien. Rég láttalak – feleli a mellettem álló tartózkodó udvariassággal. 
 
- Még mindig annyira hűvös vagy, mint régen. Nem lenne kedved később egy kicsit feloldódni? - behízelgő hangjától felfordul a gyomrom. Szavaiból ítélve egyértelmű, hogy régről ismerik egymást. Valami olyasmi kötheti kettejüket össze, amit én nem érthetek meg. Érzem Jean-Claude szemeit magamon, még véletlenül sem akarok rá nézni. Jelen sem akarok lenni. 
 
- És honnan szerezted ezt a szépséget? 
 
- Ahhoz semmi közöd.
 
- Óh, milyen harapós vagy ma. Van neved is szépségem? - ő lesz a második vámpír, akit meg kell érintenem? De egyértelmű, hogy ő nem akarja bántani. 
 
- A nevem Dean – nyújtom felé kezem bemutatkozva. Mosolya sokkal másabb azoktól a mosolyoktól, mint amiket eddig kaptam bárkitől is. Kézfejemet szájához húzva nyom rá csókot. Megpróbálom nem  a homlokomat ráncolni. 
 
- Hármasban még érdekesebb lenne nem gondolod? - kérdésére  ledermedek. Ha ezt most csak egy viccnek szánta, igazán rossz humora van. 
 
- Fabien, nem szeretném még egyszer ismételni magam. Nem szándékozom élvezni a társaságod és ha most megbocsájtasz…- szabadon hagyja a mondatot, de még így is tökéletesen érthető az elutasítása. Kerülés, majd zavartalanul haladunk tovább. Kell egy kis idő nekem, amíg ezt megemésztem. A harmadik alakhoz lépve zavartalanul, teljes lelki békében fogok kezet vele. Ő az első, aki nem tesz megjegyzéseket. Üdítő ez a változás.  Már csak egy maradt. Eddig adta magát, hogy kit érintsek meg. Érdekelne, ki lesz a negyedik, vagy azt nekem kell becserkészni majd? És ha igen, akkor hogy? Arra eszmélek, hogy valaki az ölébe húz, kell pár pillanat mire beazonosítom, hogy ki az és, hogy miért teszi. Egyik keze csípőmön állapodik meg amíg a másikat combomra simítja. Figyelmesen hallgatom őket, miközben úgy teszek, mintha a legkevésbé sem érdekelne, miről is folyik a szó éppen. Minden számomra apróságnak tűnő dolgot átnyálaznak, de azt, ami jelenleg fontos, még csak szóba se hozzák.
 
- Tanácstagok – Jean-Claude, erélyes hangjával könnyedén magára vonja mindenki figyelmét. Még az enyémet is. Keze mindeközben derekamat cirógatja, ami még a helyzet ellenére is kellemes. - Lenne itt valami, amit szeretnék megvitatni veletek!
 
- Ez az érkezésednek az oka?
 
- Igen. Szabad a nevét?
 
- Dorian, Nagyuram – annyira tisztelettudóan mondja ezt. Pillantása azonban meghazudtolja hanghordozását. Érdekes alak. Érdemes lesz jobban odafigyelni rá. Ha tudok, majd bekukkantok a fejébe. Érdekelne, min pörgeti az agytekervényeit. 
 
- Nos Dorian, mit tud a városban elharapózó vámpírtámadásokról?
 
- Vámpírtámadások? - csatlakozik be társalgásukba egy harmadik személy.
 
- Igen, úgy tudom mostanság megszaporodtak – szemöldököm összevonva nézek rá amikor közelebb von magához. Hiába fixírozom az arcát, meg sem erőlteti magát, hogy felém forduljon és rám nézzen.  
 
- Mi nem hallottunk ilyesmikről. Valóan történt néhány haláleset, de ezeket gazdátlan átváltoztatottak okozták – magyarázza az egyik tanácstag. Egy csomó megválaszolatlan kérdés kergeti egymást a fejemben. De nem tehetem fel ezeket nekik. Én itt nem beszélek, csak hallgatok, és vagyok magamnak.  Jean-Claude tenyerét mellkasomon simítja felfelé majd kigombolja a legfelső gombot. Szívverésem rohamosan megindul ami sajnálatos módon számomra eléggé érthetetlen, hogy miért. Nyakát átkarolva nézem őt.
 
- Tegnap követtem egy prédát egy elhagyatott kikötőhöz és tudják mit találtam ott? - újabb gombot pöccint ki. - Van valami sejtésük arról, hogy hogy kerülnek ide, mikor az lenne a maguk dolga, hogy ezt megakadályozzák? - egyre kevésbé takar az ing. Enyhe nyomást fejtek ki tarkójánál, azt akarom, hogy rám figyeljen végre. Ez lenne neki a játék? Felém fordul végre. Mosolyától, szívem kihagy egy ütemet. Mellkasomhoz hajolva csókol bele bőrömbe, aztán újra felnéz a minket figyelőkre. Én nem merek semerre sem nézni. 
 
- Nos? Mi a véleményük erről? - kérdi Jean-Claude újabb gombot véve ujjai közé. Ez még nekem is ismeretlen információ volt. Nem tudtam, hogy vannak olyan személyek, akiknek az a dolguk, hogy megszüntessék a városban történő támadásokat.  
 
- Nagyuram, máshol is felfedezett hasonló búvóhelyet? 
 
- És ön Dorian? Ön „felfedezett hasonló búvóhelyet”? - érdeklődik számomra felfoghatatlan nyugalommal.  Az utolsó két gombtól is könnyedén megszabadul. Dorian torkát köszörülve felel a kérdésre. 
 
- Nem, én nem találkoztam ilyesmivel. Igaz, hogy a minap megöltem egy vámpírt aki tébolyultan nekem rontott, de többet nem láttam – végig figyelem arcát. Érzelmeit jól elrejti a kíváncsi tekintetek előle. Roppant érdekes. Amikor abba a lányba belenéztem, úgy rémlik, mintha többen lettek volna. Egyedül nem lenne értelme, menniük bárhová is. Többen sokkal többre viszik. Bár tébolyult elmékben nem mindig sikerül értelmet lelni. 
 
- Akkor folytassák csak, mintha itt sem lennék – lágy hangja megdöbbentő, ahogyan tekintete és mosolya is. Szemeimbe nézve hajol egyre közelebb hozzám, szájával arcomon simít végig lehelet finoman. Mindeközben egyik vállamról bűvöli le ruhám anyagát. Ajkaival nyakam vonalán kalandozik. Zavartan meredek előre. Idegesít, hogy nem tudom ezt most miért csinálja. Kezemet övére vezetem és finoman megállítom őt a további mozdulatokban. Fejemet felemelem és gyors pillantást vetek a többiekre. Senki  sem figyel már a tanácskozásra. Tekintetüktől még mélyebb árnyalatot vesz fel arcom és inkább visszafordulok. Jean-Claude álla alá nyúlok és magam felé terelem arcát. Nem lepődik meg tettemen, mintha már számított volna arra, hogy megállítom őt. Utálok vakon tapogatózni a sötétben, szóval nagyon merem remélni, hogy tudja mit csinál. 
 
- Ez most mi? - tátogom neki, remélem le tudja olvasni a számról értetlenkedésemet. Ő mondta, hogy ne szólaljak meg. Be is tartom. Habár emellett még azt is mondta, hogy viselkedjek természetesen. De én akkor lennék természetes, ha beszélnék. Tökéletesen semmitmondó arccal néz rám. Kezét kiveszi kezem alól, majd arcomra simítja tenyerét. Remélem azzal azért tisztában van, hogy még mindig akad nézőközönségünk. Még ha jelen esetben mélységes csendben is vannak. Késztetést érzek, hogy rájuk nézzek. Kár, hogy jelenleg csak arra tudok figyelni, hogy keze az arcomhoz ér. Mosolyra gördülő szájára nézek. Keze arcomról lejjebb siklik nyakamra onnan végig karomon és végül újra derekamon állapodik meg. Különösebben nem érzek iránta semmit. Engem inkább egy hatalmas ösztönből feltörő kíváncsiság önt el. Kezemet arcélére simítva hajolok egyre közelebb hozzá. Ujjai megfeszülnek derekamon. Fejemet félrebillentve figyelem őt. Kérdésemre továbbra sem kapok választ. Résnyire szűkített szemekkel várom, hogy történjen végre valami. Bármi, aminek nincs köze a ruháim levételéhez. A tanácskozásnak már rég vége szakadt, de még senki sem mozdult el a helyéről. Összerándulok Jean-Claude érintésétől, amikor tenyerét bordáimra simítja. Torkom kiszárad, szám szélét megnyalva emelem meg fejem és nézek a plafonra. Igazán vége lehetne már ennek a napnak is. Hihetetlenül nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne szóljak rá. Vállam felett nézek hátra már megint a tanács többi tagjára. Figyelő tekintetük láttán elhúzom a számat. Nem unják még a bámészkodást? Ahelyett, hogy a gazdátlan, vérengző vámpírokkal foglalkoznának végig minket néznek. Kezd elegem lenni ebből az egészből. Úgy néz ki, nem csak én vagyok az egyedüli, aki türelmetlen és ideges. Többen is felállnak helyükről, majd elindulnak kifelé az ajtón. 
 
- Ha megengeded – morgom kimászva öléből, toporogva állok és várom, hogy ő is felálljon végre. Amint ez megtörténik, nem várom be, elindulok megkeresni azt a Doriant. Az utolsók közt hagyja el a termet, szaporább léptekkel sietek utána. Azt se tudom, hogy szabad megszólítanom őket. Így csak utána kapok, még mielőtt hozzá érhetnék megpördül és ügyesen kikerüli felé nyúló kezemet. Meglepő, másokat nem zavart ha megérintettem őket. 
 
- Mit akarsz? - kérdi hűvös udvariassággal. „ Mit akarok”? Lehunyom pár pillanatra a szemeimet. 
 
Mi értelme volt ennek az egész tanácskozásnak, ha arról, ami valóban fontos még csak nem is tudnak? - kérdem közömbösen. Mintha éppen csak egy társalgási témát szeretnék felhozni. Olyat, ami igazából nem is érdekel. Odakint emberek halnak meg, néhány elmebeteg miatt, ezek meg csak meresztik a seggüket és a semmiről társalognak. 
 
- Ez rád nem tartozik – egy mozdulat. Nem feltűnően de tesz néhány lépést hátra. Minél messzebb akar tőlem kerülni, ami szórakoztató már csak amiatt is, mert ő könnyűszerrel tudna végezni velem, ha úgy akarja. Megint összerándulok amikor egy tenyér nehezedik vállamra. Fintorogva hagyom, hogy az ajtó felé kormányozzon. Kilépve a kocsi már vár minket. Morgolódva ülök be és kezdem el újra begombolni az ingemet.  
 
- Nem azért hoztalak el ide, hogy megvesd őket – szólal meg tekintetem keresve szemeivel. Nem nézek rá.
 
- Már azelőtt megvetettem őket, még mielőtt ide jöttem volna – felelem. Tisztában vagyok azzal, hogy talán újra megbántom szavaimmal őt. De nem fogok hazudni neki. Őt nem vetem meg, de a többieket igen. Semmi olyat nem tettek amivel kiérdemelhetnék a tiszteletem.
 
- Láttál nála valamit? - kérdése miatt, nem tehetek róla, de felnézek rá. Arcán nyoma sincs mosolynak. Most szokatlanul komoly. 
 
- Nem hagytál elegendő időt nekem, és ő sem hagyta, hogy hozzáérjek. Mintha tudatosan akart volna távol tartani magától engem – morgom befejezve ingem gombolgatását. - Egyébként is, mi volt az a vetkőztetős jelenet? - kérdem felháborodottan. 
 
- Mit gondolsz, miért tehette ezt? - érdeklődik kényelmesen hátradőlve az ülésben. Mellkasom előtt összefont karokkal meredek ki az ablakon. Ha ő figyelmen kívül hagyja a kérdésem, én miért ne tehetném ugyanezt vele? 
 
- Ezt neked kell tudnod, nem nekem – vonom meg vállaimat. Ilyen téren engem lehet elfelejteni. Nem vagyok a vámpírok szakértője. Mondatomon elmosolyodik. Nem szól semmit, csak mosolyog és néz engem. Ezzel pedig az őrületbe lehet kergetni. 
 
- Akármennyire is szeretem a mosolyod, nem hatsz meg – fordulok el tőle még inkább.
 
- Szereted a mosolyom? - emeli meg egyik szemöldökét. 
 
- Nem!
 
- Pedig az előbb ezt mondtad – mosolya kiszélesedik. Nagyon csúnya szemekkel nézek rá. Remélem veszi az adást és békén hagy. Mára elegem volt minden egyes vámpírból.
 
- Élénk a fantáziád, csak képzelődtél – vonok vállat újra. Részemről téma lezárva.
 


Moonlight-chan2014. 03. 03. 21:34:54#29469
Karakter: Jean-Claude de Dion




Ahogy a háta a mellkasomhoz simul, érzem a szíve heves dobogását, de mivel nem látom az arcát nem tudom, hogy most megdöbbentettem vagy megijesztettem e a kijelentésemmel. Bár a magam részéről komolyan gondoltam, mert van valami benne, ami vonz magához. Ha a közelében vagyok folyamatosan érinteni, érezni akarom a bőrét és azt a finom illatot ami belőle árad.
- Ez most egy teszt? – kérdezi nyugodt hangon.
- Milyen tesztre gondolsz? – nem igazán értem.
- Figyelembe véve a mai estét, jobban kellene tűrnöm a közelséged, ami valljuk be nem megy túl jól nekem.
- Nekem nem tűnik úgy, mintha annyira elleneznéd – nem látom rajta annak a jelét, hogy undorodna, vagy éppen kellemetlen lenne neki. Inkább azt hiszem, hogy csak semlegesen áll hozzá. Legalábbis eddig úgy tűnt. De én azt szeretném, ha ő is vágyna rám…
Mély levegőt vesz, majd felém fordulva egyenesen a szemembe néz. Nagyon kevesen mernék ezt megtenni, de jelenleg eléggé eltereli a figyelmemet az, hogy a csábító ajkai igen csak közel kerültek az enyémhez. Örömmel csókolnám addig, míg már a térdei felmondanák a szolgálatot, de félő, hogy azzal megharagítanám.
Egy pillanatig még nézi az arcomat, majd kicsit megrázza a fejét, mintha egy kellemetlen gondolatot akarna elhessegetni.
- Átöltözöm. Kilencig még van időnk.
A fülkébe lépve magamra hagy, addig pedig gyorsan elintézem a kasszát, majd visszamegyek az eddigi helyemre. Mikor pár per múlva kilép, a kezembe nyomja a ruhákat és olyan mosollyal néz rájuk, mint aki legszívesebben felgyújtaná őket.
- Estig a közelébe sem megyek.
Érdekes… ezt az arckifejezést még nem láttam tőle.

***

A hazafelé út egészen egyedi módon különleges nekem, mert még soha nem hallgattam, hogy bárki is panaszkodott volna. Francoisnak nem szokása, több élőlénnyel meg nagyon ritkán létesítek ilyen kapcsolatot. De ahogy Dean a ruháját, a választásomat és az esti kis kimenőt véleményezi roppant szórakoztató. Először.
Mikor azonban már fel kell vennie a ruhát és készülődni kell kezdek kicsit belefáradni az egészbe. Ki hitte volna, hogy ilyen is tud lenni?
Azt persze meg kell hagyni, nagyon kívánatosan fest ebben a ruhában. Szívest örömest elnézegetném így minden nap, de akkor nem tudom, hogy meddig bírnám magam távol tartani tőle.
- Dean, gyere. Indulunk – kinyitom neki az ajtót, de ő ne mozdul.
- Nem megyek.
Ha nem lennék hitetlen, most valószínűleg végtelem türelemért fohászkodnék.
- Ne csináld. – Mikor még mindig dacosan áll a helyén megfogom a csuklóját – persze vigyázok, hogy ne túl erősen – majd húzni kezdem magam után az autó felé.
- Ez erőszaknak minősül.
- Te akartad – morgom kissé már ingerülten és egy egyszerű mozdulattal felkapom a földről és a vállamra dobom.
- Tegyél le! – kiáltja parancsoló hangon.
Fogalmam sincs miért csinálja ezt, mikor eddig olyan higgadt tudott maradni – kivéve a múltkor – de már kezd elfogyni a türelmem és érzem, hogy az erőm is feléled. Felé fordítom a fejem és egy pillanatra összenézünk. Nyilván meglátja a szememben a közelgő veszélyt, mert egyszeriben elcsendesedik.
- Rendben. – leteszem, ő pedig engedelmesen beül végre és elindulhatunk.
Az út nem olyan hosszú, de az idő bőven elég arra, hogy rendbe szedjem a gondolataimat és felöltsem a már megszokott hűvös maszkomat, amit más vámpírok társaságában használok. Közöttük az érzelmek gyengeségnek számítanak, amit kiaknázhatnak az ellenfelükkel szemben. Előttük a legjobb ha ugyanolyan pökhendi vámpírnak mutatom magam, mint amilyennek amúgy is tartanak.

Mikor megérkezünk és kiszállunk már érzem is a fajtám béliek jelenlétét, ezért nem is foglalkozom Deannel, csak előre indulok, hogy megnézzem ki az , aki a közelben van.
Az ajtó előtt meglátok egy arcot, amit mindig is szerettem elkerülni.
Amador, egy idős vámpír, aki túlságosan is fontos személynek tartja magát. Igaz, hogy a tanács harmadik embere, de még ehhez képest is.
- Jean-Claude! Megtiszteltetés számunkra, hogy részt veszel a tanácson!
A hangja undorítóan behízelgő és a mosolyától egyszerűen rosszul leszek.
- Ne vedd sértésnek Amador, de értesüléseim szerint nagyon is jól megvagytok ti az én jelenlétem nélkül is. Ha most megbocsátasz, nem szeretnék a kelleténél tovább időzni.
A szemei egy pillanatra elnéznek a vállam fölött, majd egy mindent tudó mosolyt varázsol az arcára.
- Mindig is sajátos ízlésed volt.
Tehát elég ránéznie, hogy azt higgye a szeretőm. Pont amire számítottam, hiszen Dean nagyon szép és kívánatos. A vérének pedig mennyei illata van.
- Kit köszönthetek melletted?
Nem szólok, mert a korábban említettek alapján egyszerűbb, ha ő mutatkozik be neki.
- Dean Averay. – majdnem elnevetem magam Amador döbbent arcán, amikor Dean a kezét nyújtja neki. Hát igen… ez a gesztus nem éppen mindennapi a mi világunkban, de szinte rögtön elkapja a kezét, mint aki rosszat tett. – Bocsánat.
Az, hogy alázatosan még le is hajtja a fejét tökéletessé teszi az alakítást, mert a hozzánk hasonló „ragadozó” lények imádják, ha behódolnak nekik. 
- Ugyan.
A vámpír az arcára simítja a kezét, de mikor rávillantom a tekintetem rögtön elengedi és eltűnik. Azt még ő is tudja, hogy nem tanácsos ahhoz nyúlni, ami nem az övé, főleg ha az a valaki az én szeretőm.
Dean felém fordul, majd semleges arckifejezéssel megrázza a fejét.
- Abszolút semmi, tény, hogy őt is bosszantja létezésed, de semmit nem tervez ellened. Nagyon magabiztosnak vagy bátornak kell lennie valakinek ahhoz, hogy ilyen módon próbáljon meg téged kiiktatni.
- Bátornak? – kérdezem, mert érdekel a véleménye, de egy pillanatra elvonja a figyelmemet, hogy a gyöngyökként fehérlő fogait az alsó ajkába mélyeszti. Ezt én szeretném megtenni. És még sok másik helyen is.
- Mondjuk inkább vakmerőnek.
Felém fordulva rám néz én pedig elmosolyodom a kis lenyomatok láttán, amit a fogai hagytak. – Amador nem elég vakmerő ehhez?
- Ő inkább amolyan… távolról figyelő. Nem tenne ellened ilyet, mert féltené a bőrét.
- Pompás, akkor még három erre az estére. – bólint, én pedig közelebb hajolok a füléhez – Próbálj természetesen viselkedni és ne szólalj meg, bármit is teszek.
- Jó, de semmi harapás meg ilyenek. – mondja halkan, de komolyan.
- Hát persze, csak játszunk egy kicsit. Képzeld azt hogy színházban vagy. – bár még én sem voltam soha az előadók között nekem világéletemben színészkednem kellett.
- A színházban nem ölnek meg egy rossz mozdultért. – morogja kelletlenül. Nem tudom, hogy tényleg fél e, de minden esetre nem látszik rajta.
- Ha ez megnyugtat téged, még ha egyszerre rám is támadnának, akkor sem tudnának legyőzni. – annyival megnehezítenék a dolgomat, hogy az ő erejük nagyobb, mivel nemesek de egyébként jóval több kell ahhoz, hogy elpusztítsanak.
- Hát persze, mert te vagy a Nagyfőnök.
Kuncogva a szavain felegyenesedem, majd átkarolom a derekát és az oldalamhozvonom.
Belépek a ház ajtaján és itt már határozottabban érzem a többiek jelenlétét. Néhányan csupán tartózkodó tekintettel kitérnek az utamból, de vannak akik enyhén meghajolva üdvözölnek.
Látom, hogy néhányan érdeklődve néznek Deanre, de miután az én szemembe pillantanak rögtön elkapják a tekintetüket róla. 
Egy amolyan társalgón haladunk keresztül, amikor elénk toppan egy újabb vámpír a semmiből. Kis szeretőm is megrántja magát a karomban, nyilván mert ráijesztett, ahogy néha velem is megesik.
- Jean-Claude, öröm téged újra köztünk látni!
- Üdvözöllek, Fabien. Rég láttalak.
Fabien egy körülbelül száz éves vámpír, aki csakis a rangja miatt került be a tanácsba.
Ostoba hierarchia. A külsejét tekintve ugyanolyan csábító, mint annak idején és ugyanúgy megpróbál elcsábítani, mint akkor. Ez már látszik a mosolyából is.

Engem azonban nem érdekelnek a vámpírok, mint szerető. Sosem tudni, hogy éppen miben sántikálnak és ha belenézek a fejükbe elmúlik a varázs. Inkább nem foglalkozom velük.
- Még mindig annyira hűvös vagy, mint régen. Nem lenne kedved később egy kicsit feloldódni?
A hangja már majdnem duruzsolásnak hat, ami máskor tetszene is de most valahogy ne fog meg. Akaratlanul is a hozzám simuló Deanre nézek aki mereven fixírozza a szőnyeget. A tekintetemet követve Fabien is rá pillant.
- És honnan szerezted ezt a szépséget?
- Ahhoz semmi közöd. – nincs kedvem vele bájcsevegni.
- Óh, milyen harapós vagy ma. Van neved is szépségem?
Most szíves örömest kitekerném a nyakát, de megőrzöm a hűvös maszkot, míg őket figyelem.
- A nevem Dean. – kinyújtja a kezét, Fabien pedig csábítóan rá mosolyog majd megcsókolja a kézfejét, miközben rám pillant.
- Hármasban még érdekesebb lenne nem gondolod? 
Csak nem adja fel... de legalább nem Deanre figyel.
- Fabien, nem szeretném még egyszer ismételni magam. Nem szándékozom élvezni a társaságod és ha most megbocsájtasz…
Egyszerűen megkerülöm őt, majd a tanácsterem felé indulok, ahol már ott ül az elnök. Ő a nemesek vezetője, én utánam a legöregebb ezen a helyen. Szerencsére ő sokkal komolyabb, mint a fiatalabbak, ezért szó nélkül elfogadja, hogy a szeretőm bemutatkozik neki, majd üdvözöl engem is.
Mikor már kezdenek befelé sétálni a jelenlévő tanácstagok, akik természetes nincsenek itt mind. Tizennyolcból tizenegy, nem rossz.
Sokakat meglep a jelenlétem, de az üdvözlést most elhalasztják, mert kezdődik a tanácskozás.
A saját kiemelt helyemhez lépek, ami a félköríves asztal előtti trónusszerű emelvény. Három nagyobb trónus kapott itt helyett, mert valamikor még nemcsak egy tisztavérű volt jelen a tanácsokon.
Leülök, majd Deant az ölembe húzom, mire érzem, hogy megfeszül egy pillanatra, de aztán ismét megnyugszik és hagyja nekem. Egyik kezemet a csípőjére teszem a másikat pedig kényelmesen a combjára simítom és úgy várom, hogy elkezdjék végre.
Sok mindenről szó esik, a nemesi klánokon keresztül az elpusztult nagyurakig, az embereken át, de egy valamit kifelejtettek amit én szándékozom, majd felhozni.
- Tanácstagok! – mind egyszerre hallgatnak el és rám néznek, de én csak nyugodta simogatni kezdem az ölemben ülő derekát. – Lenne itt valami, amit szeretnék megvitatni veletek!
- Ez az érkezésednek az oka? – kérdezi egy cseppet sem tetsző egyén. Őt még nem ismerem.
- Igen. Szabad a nevét?
- Dorian, Nagyuram.
Hm… legalább a szavaival megadja a tiszteltet, ha már a tekintete egészen mást sugall.
- Nos Dorian, mit tud a városban elharapózó vámpírtámadásokról? – kérdezem kertelés nélkül, mert ez nem lehet sokáig észrevétlen, még előttük sem.
- Vámpírtámadások? – kérdezi az elnök.
- Igen, úgy tudom mostanság megszaporodtak. – miközben beszélek közelebb vonom magamhoz Dean felsőtestét, és érzem, hogy rám néz, de nem viszonzom a pillantást. Most nem szabad elterelődnie a figyelmemnek, ellenben… az ő koncentrációjukra nyomást gyakorolhatunk.
- Mi nem hallottunk ilyesmikről. Valóan történt néhány haláleset, de ezeket gazdátlan átváltoztatottak okozták.
Miközben beszélt, én lassan felsimítottam Dean mellkasán és egy könnyed mozdulattal kipöccintettem a legfelső gombot a helyéről. A ruhán keresztül is érzem, hogy az én szépségem szívverése erre felgyorsul és az egyik karjával átkarolja a nyakam.
Játszunk…
- Tegnap követtem egy prédát egy elhagyatott kikötőhöz és tudják mit találtam ott? – kipöccintek még egy gombot – Egy romos raktárhelyiségnyi vérengző vámpírt. – még egy gomb. – Van valami sejtésük arról, hogy hogy kerülnek ide, mikor az lenne a maguk dolga, hogy ezt megakadályozzák?
Több szempár is az ölemben ülő hófehér bőrű szépségre kalandozik és majdnem elmosolyodom, amikor a következő gombhoz csúsztatom az ujjam és pár tanácstag tekintete követi a mozdulatot.
A tarkómon szorítást érzek, mire lassan csábító mosolyra húzom az ajkaim és Deanre pillantok, aki kissé kipirultan néz rám, de nem tudom kiolvasni a tekintetéből, hogy miért.
Egy lassú mozdulattal a mellkasához hajolok és megcsókolom a felszabadult bőrfelületet. A tanácstagokra pillantva többen ekkor kapják félre a fejüket, én pedig felhúzott szemmel nézek rájuk. – Nos? Mi a véleményük erről?
Már csak két gomb marad és az egyiket az ujjam közé csippentve forgatom.
- Nagyura, máshol is felfedezett hasonló búvóhelyet?
Most faggatni akar, vagy válaszol a kérdésemre. – És ön Dorian? Ön „felfedezett hasonló búvóhelyet”?
Kipöccintek még egy gombot, így már csak egy maradt, de azt is eltávolítom.
Megköszörüli a torkát, majd válaszol.
– Nem, én nem találkoztam ilyesmivel. Igaz hogy a minap megöltem egy vámpírt aki tébolyultan nekem rontott, de többet nem láttam.
Nem érzem, hogy hazudna és hiába nem tetszik benne valami, nem ítélhetek ez alapján. Csak akkor, ha Dean belenézne.
- Akkor folytassák csak, mintha itt sem lennék. – szólok lágy hangon, majd mosolyogva az én kis szeretőm felé fordulok.
Nyújtsunk nekik egy kis látnivalót, ami zavarba hozza őket. Így biztosan hamarább szabadulunk. Ha egy erős vámpír vágyat érez a vér vagy egy test iránt az hat a többire is, aki körülötte van. És ugye én vagyok a legerősebb. Kíváncsi vagyok mit tesz ezen „nemes” vámpírok csoportja, ha megérzi a belőlem sugárzó vágyat…
Mélyen Dean szemébe nézek, majd közel hajolok az arcához és végigsimítok rajta az ajkaimmal, miközben az egyik válláról letolom a selymet. Közben már a nyaka karcsú íve felé haladok, mikor érzem, hogy a fogaim megnyúlnak, de vigyázok, hogy ne sértsem fel a bőrét. Remélem, annyira azért bízik bennem, hogy nem fog kipattanni az ölemből…


linka2014. 03. 01. 17:35:16#29448
Karakter: Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 - Tudod kedves, ha meg akarnám tudni a tényleges gondolataidat megtehetném – tesz felém néhány lépést, amitől sokkal közelebb kerül hozzám a kelleténél. Minden izmom megfeszül a várakozástól. Hogy vajon mire készül. - Ha a fejedben piszkálnék, úgy éreznéd, mintha ezernyi kis tű fúródna a koponyádba és sehogy sem tudnád eltávolítani őket. Ez mind azért, mert részben látó vagy és van egy természetes pajzsod, ami védi a gondolataidat.
 
- Ezt akarod tenni? - nem hiszem, hogy valóban ezt akarja. Mi van akkor, ha valamiről azt hiszed, hogy úgy van ahogy gondolod aztán rájössz hogy hatalmasat tévedtél? Nem szokásom tévedni, de ez még nem jelenti azt, hogy velem nem fog előfordulni ilyesmi. 
 
- Nem tudom. Mit tenne egy vérszomjas szörnyeteg? - most ugye csak ugrat? Újabb lépést tesz felém, tenyerét pedig nyakamra simítja. Ezzel most sikerült elbizonytalanítania engem. Mi van akkor, ha eddig olyan makacsul hittem saját igazam, hogy közben még csak fontolóra sem vettem a valódi igazságot. Azt amit az orrom előtt van. Megbántom őt azzal, hogy vérszomjas szörnyetegként tekintek rá, holott, talán ő a legjobb mind közül.  Lett volna alkalma rá, de mégsem ártott nekem semmivel. Elfordítom fejem szemeitől és inkább a mellkasát kezdem el bámulni. Abból talán nem lesz semmi bajom. 
 
- Ha szeretnél pihenj még egyet. Este kilenc órakor kell indulnunk, de előtte még be kell szereznünk neked néhány dolgot a városból.
 
- Nekem?
 
- Igen. Megfelelő öltözetre van szükséged, elvégre a szeretőm vagy – ennek már a puszta gondolata is zavarba ejtő. Egyébként sem vagyok a szeretője. Jó lenne ha ezt végre ő is az agyába vésné. 
 
- Csak eljátszom, hogy a szeretőd vagyok – javítom ki.
 
- Igen, sajnos – feleli, ajkait kéjsóvár vigyorra húzva. Egyazon pillanatban számtalan érzelem és gondolat suhan át agyamon. Mindegyiket őhozzá tudnám kapcsolni. Talán a  csend a legkifejezőbb válasz amire egy ember képes. Mivel ilyen helyzetbe még nem kerültem, nem tudom, hogyan is kellene minderre reagálnom. Bambán bámulok rá, és hagyom, hogy száját enyémre nyomva adjon apró csókot. Egy szívdobbanásnyi időre sikerül meglepnie, de ennyi elég is neki ahhoz, hogy köddé válva tűnjön el.  Az igazság az, hogy fogalmam sincs miért tette ezt. Tudom, hogy vonzódik hozzám, látom rajta, de ez még nem indok semmire. Homlokomat ráncolva meredek a szemközti falra. Akárkit megkaphatna. Miért pont az én agyamat húzza?
 
 
 
Nem hiszem el, hogy valóban képes volt ennyi ételt hozatni nekem. Minden tálcán más van, pedig az előző két tálcával sem volt semmi bajom. Egyszerűen nem vagyok nagyétkű. Ez nem fog megváltozni attól, ha elém pakoltat regiment tálnyi kaját. Lenézek a lábam mellett kuncsorgó cicára. Most esett meg rajta a szívem, annyira aranyosan tud nézni azokkal a hatalmas szemeivel. Egy kis tányért veszek el és jól megpakolom húsokkal majd leteszem neki a földre. Van bőven miből adnom neki. 
 
- Találsz kedvedre valót kedves? - Jean-Claude hangja váratlanul ér, mint mindig, amikor hirtelen bukkan fel valahonnan. 
 
- Megkértelek már, hogy ne...
 
- Tudom, tudom – szól közbe. - Ne ijesszek rád. Elnézést kérek, csak folyton kimegy a fejemből hogy nem érzel – magyarázza. Hogy mit nem csinálok?
 
- Hogy érted azt, hogy nem érezlek?
 
- Hm... ha például Francois a birtok területére ér, már akkor érzem a jelenlétét, mert az én vérem kering benne és bennem is van az övéből. Így ha a közelünkben van érezzük egymás jelenlétét. Tehát, mivel nem ittam belőled és te sem az én véremből, nem érezlek csak ha egy szobában vagy velem.
 
- Még jó hogy már jól laktam, mert ettől tuti elment volna az étvágyam – morgom miután letettem az evőeszközt az asztalra.
 
- Te kérdezted tőlem, hogy hogyan tudnálak megerősíteni. Nos, gondoltam, hogy valami ilyesmit mondanál ezért nem mondtam el. 
 
- Úgy érted, hogy innom kellene a véredből? - bólintás. - Fúj! Azt már nem, szerintem le sem bírnám nyelni és már kint is lenne. Ha valaminek még az említésétől is elmegy az étvágyad nem próbálod meg lenyelni – dőlök hátra székemben majd újabb húsdarabbal jutalmazom macskám.
 
- Van benne valami. Nekem sem lenne ínyemre, ha tetemet kellene ennem – grimaszolva mondja mindezt. Tetem? Ismerem a szó fogalmát és mégsem értem, mit is ért ezalatt.
 
- Tetemet?
 
- Mit esznek az emberek? Élettelen állatok húsát. Tetemet – feleli leülve az egyik székre. Szórakoztató ez az egészen új felfogás. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy vegetáriánussal társalognék, aki megrögzötten gyűlöli a húst. 
 
- Az nem tetem, hanem... ezek nem döglött állatok – valójában igaza van. Ezen még egyszer sem gondolkodtam el. Igazából ha ő nem lenne, most se tenném. 
 
- Tudom. De ha én lenyisszantanám egy ember fejét, ahogyan ti teszitek a csirkehúsért, és megenném az már hullának számítana – ez az egész kezd zsákutcába terelődni. Már azt sem tudom mi értelme ennek a beszélgetésnek. Mégis miért akarná lenyisszantani bárkinek is a fejét? 
 
- De az emberek nem táplálékok – szemöldökét megemelve mered rám. – Mármint a normális emberi ideológia szerint – teszem hozzá.
 
- Hát persze. Ha már jóllaktál akkor mehetünk is, úgy hallom épp most érkezett meg az autó – elképzelni sem tudom, hogy képes valaki ennyire kecsesen felállni egy székből, mindenesetre neki már jól begyakorolt mozdulatsor lehet.
 
- Várj, még a pénztárcám...
 
- Ameddig itt vagy minden költséget én állok és nem fogadok el kifogást. Miattam vagy itt, ez a legkevesebb. 


 
Hihetetlen ez a hely. Az emberek akikkel eddig találkoztam mindannyian úgy éltek, mintha minden egyes lélegzetvételükkel a halált szippantották volna be. De itt, minden olyan más. Itt annyira felszabadult minden ember, úgy tesznek, mintha nem létezne számukra a holnap. Irigylem őket szabadságuk miatt. Ők képesek mindarra, amit én nem mernék megtenni soha. Emiatt is tisztelem őket annak ellenére, hogy mennyire bolondok mind. Megérkezve az üzlethez, szemöldökömet ráncolva nézek az épületre. Nem túlzás ez egy kicsit? Elegendő a kirakatra néznem ahhoz, hogy tudjam egyszer sem fordultam még meg ilyen helyen. Összesen ha van négy öltönyöm, de még ebben a számban sem vagyok biztos. 
 
- Gyere kedves, itt mindent összeszedhetünk – ennyire elveszettnek még egyszer sem éreztem magam mint most. Mindenki elhagyja az üzletet és csak mi ketten maradunk. Még a táblát is elfordítja, hogy mindenkit ajtón kívül tartson. Érdekes vásárlási módszerei vannak. 
 
- Kész is.
 
- Te mindenkit elküldtél? Nem lett volna elég ha csak szimplán bevásárolunk?
 
- Így egyszerűbb. Nincs kérdés, nincs zavaró tényező. Ha akarsz nézz szét, addig én összeszedem amire szükségünk lesz – pár pillanatig figyelem, hogy mit csinál majd leülök a kanapéra és onnan nézelődök. Mi értelme volt elhozni engem ide? Ezzel az erővel egymaga is meg tudta volna oldani a vásárlást. Minél több időt töltök idebent, annál inkább elmegy a kedvem ettől az egésztől. Kellemetlen nyomás telepedik mellkasomra, azt hiszem félek az estétől. Jean-Claude kezeiben egy adag ruhával tér vissza hozzám.
 
- Tessék próbáld fel ezeket – vonakodva bár, de elveszem tőle és az egyik fülke felé veszem az irányt.
Ujjaimmal végigsimítok a ruha anyagán, bele sem merek gondolni, hogy mennyibe kerülhet ez. Biztosan egy kisebb vagyon. Könnyű, simulékony anyaga van. Bevallom bosszant, hogy második bőrömként tapad rám. Remélhetőleg sikerül túlélnem ezt az egészet. Évekkel később talán még nevetni is tudok majd rajta. 
Némi igazgatás után kimegyek hozzá. 
 
- Tökéletes – hangja az eredetitől pár fokkal mélyül. Nem értek vele egyet. Rajta állna tökéletesen, rajtam éppen hogy elmegy. 
 
- Viccelsz? Ez nem jó... Úristen – nézek végig magamon. Hogy volt képes ilyen hacukát a kezembe nyomni? - Ezt nem! Nem fogok úgy kinézni, mint egy... selyemfiú, szó szerint – panaszáradatomra még az eddigieknél is vidámabb hangon nevet fel. Továbbra is kellemesnek gondolom nevetését. Nem is lenne a vidámságával baj, de éppen rajtam mulat, ami határozottan sértő és idegesítő. 
 
- Ne haragudj kedves, de te folyton meg tudsz nevettetni.
 
- Örülök, hogy te ilyen jól szórakozol. Nem neked kell ilyen cuccban emberek... vagyis vámpírok közé menni.
 
- Kedves, én azért nevettem, mert azt hiszed, hogy nevetségesen nézel ki, de ez nem igaz – minél jobban próbálja bizonygatni ezt nekem, annál kevésbé tűnik őszintének. 
 
- Láttál te már valakit ilyen göncben, mert én még csak egy bizonyos helyen, és nem szeretnék azokra hasonlítani – fonom karba kezeimet mellkasom előtt. Ő pedig újra elvész szemeim elől. Derekamat megragadva húz közel magához. A legkevésbé sem számítottam erre. Vágyát megérezve szívverésem az egekbe szökik. Néha egyszerűen csak hagyni kell a dolgokat a feje tetejükre állni. Mi mást tehetnék? Nem fogok jelenetet rendezni, és kiakadni minden egyes ehhez hasonló mozdulatán. 
 
- Az biztos, hogy rád senki sem hasonlít. Hihetetlenül csábítóan nézel ki – suttogja mély hangján. - Ha nem tudnám, hogy nem szeretnéd most rögtön a kanapéra nyomnálak és addig szeretném a tested míg el nem fáradok – dörmögi. Akármennyire is sikerült rám ijesztenie, nem mutatom ki különösebben. Nem gondolhatta komolyan amit mondott, szimplán élvezetét leli abban, hogy összezavar. 
 
- Ez most egy teszt? - kérdem nyugalmat erőltetve vonásaimra. 
 
- Milyen tesztre gondolsz? - érdeklődik továbbra is mozdulatlanul álldogálva. 
 
- Figyelembe véve a mai estét, jobban kellene tűrnöm a közelséged, ami valljuk be nem megy túl jól nekem – magyarázom. Idegesít, hogy nem látom az arcát.
 
- Nekem nem tűnik úgy mintha annyira elleneznéd – mély levegőt veszek. Nem kerülöm a tekintetét tovább, felé fordulok és egymásra nézünk. Fogalmam sincs, hogy min gondolkodhat éppen. Van valami az arcán amitől furán érzem magam. Csak a fejemet rázom, nem érdemes bármit is mondanom erre.
 
- Átöltözök. Kilencig még van időnk – mondom a fülkébe lépve. Szembeállok a tükörrel és alaposan végigmérem saját magam. Nem tartom túl előnyösnek ezt a ruhát, tekintve hogy este egy csapat vámpírhoz megyünk. Enyhítő körülménynek tudom be, hogy én a főagyarassal megyek. Gyorsan lekapom magamról a selyemgöncöt és felveszem a saját ruháimat. Kilépek és az újonnan szerzett cuccot Jean-Claude kezébe nyomom.
 
- Estig a közelébe sem megyek – tájékoztatom tündérien elmosolyodva. Pislog rám néhányat majd annyiba hagyja. 


 
Már értem, hogy mit érezhetnek a próbababák. Szemeivel lassan lyukat éget rajtam. Azt hinné nyafogós vagyok, ha most panaszkodni kezdenék neki a ruha miatt. Elég volt hallgatnia panaszkodásomat a hazafelé vezető úton. Néha már komolyan azt hittem, hogy leüt és a következő sarkon kivág engem a kocsiból. Jobban is járt volna. 
 
- Dean, gyere. Indulunk – nyitja ki előttem az ajtót. Azt várhatja, hogy én ebbe a hacukába kimozdulok innen. 
- Nem megyek – fonom össze karjaimat mellkasomnál. Jean-Claude arca egyszeriben nagyon fáradtnak néz ki. 
- Ne csináld – sóhajtja hozzám lépve. Ujjait csuklóm köré fonja és elindul engem is húzva magával. 
- Ez erőszaknak minősül – morgom utána botladozva. Minek ennyire sietni? 
- Te akartad – morogja türelmét veszítve és felkap a földről. Bennem még a vér is megfagy. Az egészhez semmi kedvem nem volt alapvetően. Ő akaratoskodik folyton. 
- Tegyél le! - parancsolok rá, oké, beláttam, hogy megint hülye voltam. Megyek én, csak tegyen le a földre. Vannak nekem lábaim is. Felém fordul, már megint kezd ideges lenni. Ezt is csak, sötétedő szemeiből tudom. Pedig szerintem a kék is egy eléggé szép szín. Összébb húzom magam. Tudom én, hogy ki itt a főnök. Megteszem ami miatt itt vagyok, aztán szépen kisétálok az életéből. 
 
- Rendben – mondja lepakolva engem a földre. Nem kérek tőle újra bocsánatot, az már megalázó lenne. Beülök a kocsiba, ő pedig követ. Tanácsgyűlés. Dög unalom. Mindannyian döntésképtelenek, és csak veszekednek. Legalábbis az embereknél ez a megszokott műsor. Kezeimet összekulcsolom és ölembe teszem. Ha jól értem, akkor én most dekoráció leszek. Nem beszélek, csak figyelek. Ebben nagyon jó vagyok. Ha jól sejtem, Jean-Claude a hierarchia legtetején áll. Nem csodálom, hogy vannak akik aláakarják aknázni hatalmát. Az uralkodók többsége hamarabb meghalt mások kezei által, mint hogy a betegségük vagy a kor vitte volna el őket. Gondolataimból a kocsi lefékezése zökkent ki. Megérkeztünk. Kiszállunk, előre indul én pedig követem. Még az ajtóig sem értünk el, de már most Jean-Claude elé pofátlankodik valaki. Megállok én is, és türelmesen megvárom, hogy burkoltan elküldje melegebb égtájakra. Az ismeretlen szemei rám villannak ajkai pedig irritáló mosolyra húzódnak ami elég is nekem ahhoz, hogy tegyek egy lépést hátra. 
 
- Mindig is sajátos ízlésed volt – szólal meg végre elfordulva tőlem. Halvány megkönnyebbülés áraszt el, Jean-Claude mellé lépek és megpróbálok nem elszúrni mindent. Ő lenéz rám meglepő nyugalommal szemeiben. - Kit köszönthetek melletted? - kérdésére mind a ketten felé fordulunk. 
 
- Dean Averay – mutatkozom be kezemet nyújtva. Arcára színtiszta meglepettség ül ki. Hülyeséget csináltam. Gyorsan kapcsolok, és visszahúzom felé nyújtott kezem. Elfelejtettük áttárgyalni, hogy nekem mit szabad és mit nem. Bocsánat – hajtom le fejem cipőm orrát nézegetve. 
 
- Ugyan – hűvös tenyerét arcomra simítja, majd azzal a lendülettel el is kapja tőlem kezét. Sarkon fordul és belép az ajtón. Ez még a vámpírokhoz képest is fura volt. Megnyugodhat mindenki, ez túl gyáva és hülye ahhoz, hogy bármit is tenni tudjon egymaga. Jean-Claude felé fordulok és megrázom a fejem. 
 
- Abszolút semmi, tény, hogy őt is bosszantja létezésed, de semmit nem tervez ellened – mondom lehalkítva hangom. - Nagyon magabiztosnak vagy bátornak kell lennie valakinek ahhoz, hogy ilyen módon próbáljon meg téged kiiktatni.
 
- Bátornak? - kérdi újra elindulva. Alsó ajkamat beharapva kocogtatom meg mutatóujjammal államat. Oké. Rossz szót használtam.
 
- Mondjuk inkább vakmerőnek – javaslom ránézve. 
 
 
 
 


1. ... 6. 7. 8. 9. <<10.oldal>> 11. 12. 13. 14. 15. ... 17

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).