Szemeit lehunyva élvezi pár pillanatig a kényeztetést, majd elfordul, amivel megállít a mozdulatban. Felsiklik rajta a tekintetem, egészen az arcáig, amin már rózsás pír fut végig egészen a karcsú nyakáig.
- Ezt... inkább ne.
- És ha rosszul leszel?
- Ha ez megtörténik türelmesen végighallgatom utána a jogos fejmosásodat, hogy te megmondtad – pimasz kis vigyorától én is elmosolyodom.

- Lekötelezel – megsimogatom az arca bársonyos, forró bõrét… nagyon jól áll neki mikor elpirul.

De úgy tûnik õ még mindig képes nekem meglepetést okozni, mert a következõ pillanatban már egy csókra invitál. Ez a legfinomabb, amit eddig váltottunk, mert most õ adja és nem én veszem el. Hagyom, hogy irányítson, úgy ahogy neki tetszik, majd azt is hagyom, hogy elváljon tõlem.

Homlokát a mellkasomnak támasztja, lehet, hogy ismét megszédült, ezért jobb is lesz ha kimegyünk innen.

- Gyere – segítek neki kilépni, bármennyire is elnéznem egész este a meztelen testét ráterítek egy nagy puha törölközõt, amiért hálás mosolyt kapok.

Míg õ felöltözik én is a szobámba megyek és egy pillanat alatt átváltom az egyik selyem pizsamaalsómat, majd már ott is termek mögötti, épp mikor a felsõrész húzza föl.

Az ágyra mászva látom, hogy apró ráncok futnak a homlokán, majd a kis púpot kezdi el simogatni miközben lefekszik és betakarózik. A fürdõszobában egy kisebb törölközõre engedek hideg vizet és azzal megyek vissza.
- Dean – rám néz, én pedig rápakolom a fejére - Fejfájásra ez a legjobb módszer.
- Nem mondtam, hogy fáj. – jegyzi meg, de nem akadékoskodik.

- És nem így van?
- De... de a gyógy pusziról nem hallottál még? – motyogja lehunyt szemekkel mire elmosolyodom, de szinte azonnal felfogja mit mondott és felülve magyarázkodni kezd.

- Mármint nem úgy értettem. Szóval... izé... ezt csak mondtam. Nem kell ám komolyan venni engem – hadarja édesen, de nem kell ehhez semmilyen kifogás.

Ha egy csókot akar, akkor azt kap. Lágyan egy puszit nyomok az ajkaira, majd lefekszem mellé.
- Gyere – magamhoz húzom, hogy a feje a mellkasomnál legyen - Aludj egyet.
- Nem vagyok álmos –morogja, majd helyezkedik egy darabig és pár perc múlva már csak az egyenletes szuszogást hallom.

Mosolyogva simogatom meg a haját, beszívom az illatát és izmaim teljesen ellazulnak. Élvezem a nyugalmat vele.

Ma éjjel tényleg nem mozdultam mellõle és szerencsére most nem zavarta meg semmi. Igaz, hogy nekem nincs szükségem alvásra, de azért jó volt így egyszerûen csak feküdni és pihenni. Hajnal felé azonban már éreztem az éhséget, hisz amióta itt vagyunk még nem volt alkalmam, hogy vadásszak. A hegyekben vagyunk, a legközelebbi város is pár kilométerre van, de amint feljön a nap felkelek mellõle. Ráhúzom a takarót és a szobámba megyek, hogy felöltözzem.

- Harold! Figyelj Deanre míg vissza nem érek! – szólok még oda a szolgának mielõtt kimennék.

- Ahogy parancsolja Gazdám! – hajol meg.

Biccentek, majd már itt sem vagyok. Nem akarok a kelleténél tovább idõzni, de a városban van térerõ így felhívhatom Francoist, hogy minden rendben van-e. Remélhetõleg Kaspar már visszatért New Orleansba és használható híreke hozott neki.

***

Francois jó hírekkel szolgált… vagyis nem jó hírek, de elég információ ahhoz, hogy Lousianaba menjek. Kaspar Josett nem hazudott és úgy néz ki a tanács elnöke valóban a vérengzõ vámpírokat bújtatja és gyûjti össze. A hûbérúri gyûrûrõl nem tudott megbizonyosodni, hisz észrevétlenül kellett cselekednie, de látta, ahogy a tanácsnok egy elhagyatott épületbe sétál, ahol azokat az átkozott teremtményeket bújtatja.
Még meg kell gondolni pontosan mit is tegyek, de mindenképp oda megyek. Egy dolog azonban aggasztó, méghozzá az, hogy Deant nem hagyhatom New Oleansban egyedül.

Épp visszaérek a házhoz, mikor a pincelejáratban megpillantom az éppen lehajló férfit és abban a pillanatban mögötte termek és a csuklójánál fogva magamhoz rántom.

- Dean! – mi a fenét keres õ itt? És egyáltalán miért van nyitva az ajtó?
- Hagytad õt elmenni...
- Mi? Nem... dehogy hagytam. – pedig tényleg nincs bent. Fenébe… lett volna egy ötletem a „megmentésére”, de így most már mindegy.
- Ha lehetne, egy dolgot kérnék tõled – fordul felém - Velem ne foglalkozz, csak arra koncentrálj, hogy minél hamarabb kibogozd a szálakat. Ne hagyd hogy bármi is elvonja a figyelmed, hagyd, hogy az ösztöneid és megérzéseid irányítsanak. – mondja komolyan, a szemei is teljesen azt sugallják, hogy ezt követeli.
- Dean...? – nem értem miért mondja ezt.

Felsóhajt és kelletlenül átnyújt egy kis levelet. Ez meg mi?
- Úgy néz ki anyám egész hamar túladott rajtam – fintorog, de most már végképp nem értem.
- Ez mi?
- Félreérthetetlenül a tudtunkra adták, hogy én Magnus tulajdonát képezem.

Kell pár pillanat míg a szavai eljutnak a tudatomig, de az elsõ reakcióm a harag és a mérhetetlen birtoklási vágy lesz. Már csak a gondolat is, hogy az a mocskos áruló akár egy kicsit is bántotta feldühít, de az semmi ahhoz képes, ha arra gondolok, hogy Dean az övé lenne.

- Soha! Te nem vagy az övé, akármit is ígért neki az anyád! – összegyûröm és eldobom a papírt nem érdekel mi áll benne.

- Tudom de…

- Nincs semmi de! Ha csak megpróbál a közeledbe férkõzni széttépem! – morgom ingerülten, és próbálom kontroll alatt tartani az erõmet.

- És mi lesz ha nem kap meg és bántja az anyámat? – kérdezi aggódva.

- Ez attól egy csöppet sem változna, ha megkaparintana téged! – ökölbe szorulnak a kezeim – Azután pedig már téged is bántana, azt pedig nem hagyhatom! Te csakis az enyém vagy!

- Hé! Én nem vagyok senkié, a tiéd sem! – kiáltja sértetten – Nem egy tárgy vagyok amit ide-oda pakolgathattok egyik kontinensrõl a másikra! Én döntöttem úgy, hogy segítek! És… a-azt is én döntöttem el, hogy megcsókollak-e! De ezért még nem vagyok a tulajdonod! – sértetten és ingerülten dobbant a lábával.

Meglep ez a hirtelen kitörés, de most túl ingerült vagyok ahhoz, hogy ezzel foglalkozzam. Még hogy nem az enyém? Azt csak hiszi…

- Ne bosszants fel Dean, így sem vagyok jó kedvemben. – morgom figyelmeztetõen, de õ nyilván nem ért ebbõl.

- Én nem bosszantalak fel! Te bosszantasz engem! – kiáltja mérgesen – És hiába nézel rám a vörös szemeiddel akkor sem ijesztesz meg!

Hátat fordít és tüntetõleg elvonul az erdõ felé, éppen csak nem füstölög, de a lépéseibõl és a kajai heves mozgásából arra következtetek, hogy még mindig magában morgolódik. De akkor sem hagyhat így faképnél!

- Dean! – kiáltok utána, de semmi – Dean!

- Hagyjál!

- Azonnal gyere vissza! Nem biztonságos…

- Nem megyek! Elegem van már a vámpírokból! – kiabálja és eltûnik egy nagy fatörzs mögött.

Rendben… nyugalom…

Veszek pár mély lélegzetet és elengedem a feszültséget, de nem megy teljes mértékben.

Úgy tûnik eléggé felvágták a nyelvét és képes volt veszekedni, kiabálni velem. Ha ezt más tette volna, már nem lenne nyelve… és talán a feje sem lenne a nyakán.

Most pedig? Lehet, hogy nekem ártott meg a sok gond vagy az önmegtartóztatás, mert azt veszem észre, hogy az ajkaim mosolyra húzódnak.

Ki gondolná, hogy a mindig racionális és nyugodt Dean ilyen tüzes is tud lenni. Ezt a tüzet el tudnám képzelni egy egészen más területen is.

Vigyorogva, hangtalanul indulok utána, hisz nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy nem biztonságos. És nem a vámpírok miatt.

Nem zavarom meg, hagyom, hogy kiadja a mérgét, de tisztes távolságba követem. Érzem a vadállatok pézsma illatát a környéken, de egyet sem látok. Õ pedig megy elõre, néha-néha hátrapillantva. Talán azt nézi követem-e?

Pár métert gyalogol még, majd leül egy kidõlt fa sûrû zöld mohával borított törzsére. Kifújja magát, hisz elég sietõs léptekkel halad és körülbelül száz métert megtett befelé az erdõbe.

Erdélyben az emberek csupán csoportokban és puskákkal járnak erre a vadállatok miatt amiket most én is tisztán érzékelek, mert két-három példány épp pár méterre vadászik.

Nekidõlök egy fának és messzirõl figyelem, ahogy a sekély kispatak vizét piszkálja egy bottal, úgy tûnik ez a sietõs séta lenyugtatta, vagy lehet, hogy ez a békés erdõ volt rá jó hatással. Én is épp emiatt szeretek idejönni. Az érintetlen táj, a béke és vadság, ami tökéletesen megfér egymás mellett.

Beszívom a friss, tiszta erdei levegõt és hallgatom a zajokat, amit az erre ólálkodó ad ki, de pár perccel késõbb már õ is észreveszi.

A gyönyörû szürke farkas alig két és fél méterrel a háta mögött bukkant fel és morogva, vicsorogva nézi a prédáját.

Dean egy kiáltással pattan fel a helyérõl, de okosan nem kezd el futni, hanem lassan hátrál, kapkodó lélegzettel nézi a gyönyörû, de halálos ragadozót, ami jeges kék szemeit az övébe fúrja.

Egy szempillantással késõbb már a hátráló kedvesem mögött állok, így ahogy lép még párat egyenesen a mellkasomnak ütközik. Ijedten kapja rám a fejét, de rögtön vissza a farkasra.

- Ne félj! A farkas megérzi a félelmet és ki is használja. – suttogom a fülébe, közben pedig szépen lassan a farkas fejébe férkõzöm és átveszem az irányítást fölötte.

- Ja persze. Legyek nyugodt mikor egy hetven kilós ragadozó vigyorogva méreget! – mondja, dermedten állva.

- Tudhatnád már, hogy nem hagynám, hogy bántson. – suttogom.

- Már elszállt a gyilkos hangulatod?

- És neked? – kérdezek vissza.

- Kicsit, de ha nem hagyod, hogy megegyen, hajlandó leszek megbeszélni a dolgot. – motyogja hátra pillantva rám a válla fölött, mire elmosolyodom.

- Rendben van kedves, nem leszel farkas eledel. – ebben a percben a prémes barátunk abbahagyja a vicsorgást, hosszú nyelvével megnyalja a pofáját, majd lassú léptekkel elindul felénk. Természetesen azt teszi amire utasítom, a primitív parancsokat az állatok is megértik.

- Jean-Claude… ez idejön… - idegesen a kabátomba kapaszkodik.

Átölelem a derekát és finoman a nyakába csókolok. – Semmi baj, csak maradj veszteg.

A farkas átugorja a rönköt amin ült, majd fél méterre tõlünk megáll.

- Ezt te csinálod? – kérdezi hitetlenkedve.

- Igen. Tudod, az egyik dolog ami nem ostobaság a Dracula filmekkel kapcsolatban, hogy a vámpír farkasokkal õrizteti a várát. Ezt én is megtehetném ha szeretném.

- Azt hittem csak embereknek tudsz belepiszkálni a fejükbe. – mondja, majd kilép a karjaim közül. – Megsimíthatom?

- Szeretnéd? – az elõbb még félt tõle, ami most elpárolgott.

- Még sosem láttam farkast élõben.

- Csak nyugodtan, ameddig nem bántod teljesen kontroll alatt van tartva. – ha bántanak egy állatot, akkor az agressziója túl erõs lenne.

Odasétál hozzá, ezért leültetem a farkast ott ahol van. Dean eléje guggol és közelrõl néznek farkasszemet, a szemük szinte majdnem ugyanolyan színû. A farkas oldalra billenti a fejét mire Dean nevetve néz rá, a hangja visszhangzik a magas fák között, de a farkas csak a füleit hegyezi a számára különös hangra.

- Milyen gyönyörû! Kár, hogy egyébként felfalna… - suttogja áhítattal.

- Bizonyos fokig megértem õt, néha én is legszívesebben felfalnálak. – jegyzem meg vigyorogva, de kapok egy szúrós pillantást.

- Megbeszéltük, hogy nem leszek kaja.

- Nem a véredre értettem, hanem gyönyörû, izgató testedre. – válaszolom nyugodtan, de ahogy elképzelem egyáltalán nem nyugalmat érzek belül. Csodásan mutatna meztelenül a mohával benõtt talajon…

- E-ezt is megbeszéltük. – morogja kicsit akadozva, az arca ismét abban a szép piros árnyalatban tündököl.

- Igen, és nem is értem úgy hozzád, pedig a zuhanyzóban lett volna rá lehetõségem és… nem úgy tûnt mintha ellenedre lenne. Minden esetre, az nem vétek ha kifejtem az irántad való vágyaimat. – még mindig piros arccal néz rám… annyira kívánatos. – És Dean… az ilyen vágyakból rengeteg van!

Hosszan kifújja a levegõt, mintha csak nyugtatni akarná magát. Nem értem miért áll ennyire ellen, ha õ is vágyik rám. Mert a vágyát egyértelmûen érzem, de az akarata teljesen mást sugall. Elhajolok a nyakától és gyengéd erõszakkal fordítom felém az arcát, hogy az ékkõként csillogó szemeibe nézzek.

Bizonytalanság, vágy és még sok más érzés kavarog benne, de nem hagyja, hogy sokáig figyeljem, makacsul elfordítaná a fejét, ha engedném, ehelyett viszont lassan közelebb hajolom és  elfojtva az állati ösztönöket, éhséget finoman megcsókolom. Puha ajkai odaadóan nyílnak meg elõttem, simogatásom alatt megremeg a teste, felkorbácsolja minden érzékemet, de muszáj visszafognom magam.
- Engedj el – kéri, szinte könyörgõ hangon, ezért eleresztem a kezeit.
- Miért menekülsz ennyire tõlem? – a tõlem telhetõ legnagyobb türelmet gyakoroltam eddig, vártam ameddig bírtam, de pár perccel ezelõtt minden túl sok lett. Lehet, hogy hibát követtem el azzal, amit tettem, de akkor sem bántam meg.
- Nem tudom – suttogja.

Szótlanul nézem õt, ezernyi gondolat fut át az agyamon, egészen attól, hogy nem érdekel ez a türelmi játék és most azonnal elveszem amit akarok, addig míg egy szentéletû türelmével várok.

Mintha a döntés nem lenne éppen elég nehéz, megharapja az ajkait. Hihetetlen milyen érzéki látvány, ha nem tudnám biztosan hogy nem, azt hinném el akar csábítani. De Dean nem olyan, én viszont igen…

Ismét az ajkai fölé hajolok, mikor már csak egy centiméter választ el tõle, lecsukódnak a pillái várva a csókot, de nem teszek semmit. Ha annyira nem akarná, akkor ehelyett tiltakozott volna.

Mosolyogva figyelem, ahogy felpislog rám, hófehér bõrét eddig soha nem látott pír önti el, borzasztóan édessé varázsolva ezt a határozott férfit. Megkísérel eltolni, de ezúttal engedek neki, a fejem kitisztult már annyira, hogy ne akarjam leteperni.

Mellé heveredve mély lélegzetet, próbálom lenyugtatni a testem, ami lángol a vágytól, de elég nehezem megy, így hogy mindenütt az õ illata vesz körül. Édes kínzás…

Mozdulatlanul fekszem a szemeimet lehunyva, míg meg nem hallom Dean zakatoló szívverését és az egyre szaggatottabbá váló lélegzetét.
- Dean...? -  felülök és óvatosan a vállához érek, de összerándul az érintésemtõl, ezért elhúzom a kezem - Minden rendben?
- Én... sajnálom. Tényleg. Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. Kedvellek téged, nagyon is, de nem akarom, hogy pont miattam legyen bármi bajod.

Hadarja pánikba esve és bár örömmel tölt el, amit hallok, mégis rossz õt ilyennek látni. Úgy tûnik most jönn ki a magába fojtott érzelmek sokasága, az alváshiány…

Felpattan és kiszalad a szobából, de bármennyire is szeretnék nem megyek utána. Ha rám lenne szüksége, akkor itt marad, így nyilván egyedül szeretne lenni.

Hátradõlök az ágyon, behunyt szemmel hallgatom a léptei zaját, ahogy a régi fapadló nyikorog a lábai alatt, majd rágcsálás hangja, amin elmosolyodom. Egészen addig fekszem így nyugodtan, míg egy nagy csattanást nem hallok, akkor egy másodperc alatt termek a lépcsõ tetejérõl éppen feltápászkodó mellett.

- Dean... – pislog pára, majd ismét lehunyja a szemeit - Jól vagy? Fáj valamid?
- A fejem egy kicsit – nyöszörgi, majd tapogatni kezdi.
- Tessék, ezt idd meg – nyújtok felé egy pohár vizet, amit a szobából hoztam.

Megpróbál feltápászkodni miután megitta, de megszédül és a karomba kapaszkodva tartja meg magát. Fenébe… miért nem vigyázott jobban?
Elenged és elindul a szoba felé, de még mindig bizonytalanok a léptei.
- Most meg hova készülsz? – kérdezem, hisz nem nagyon kéne járkálnia, ha szédül. Még a végén leesik a lépcsõn.
- Zuhanyozni.

Hát persze…
- Akkor veled megyek. – jelentem ki egyszerûen. Az kéne még, hogy pont ott szédüljön meg, a kemény márványon elesni egy cseppet sem biztonságos.
- Jó – egyetértõen bólogat, meglepetést okozva ezzel, de nem tart sokáig az egyetértése - Mi?
- Így is alig állsz meg a lábadon. Ha engednélek egyedül menni, a párától rosszul lennél, elesnél és megint bevernéd a fejed. Egyszerre bõven elég neked egy ütés a fejedre.

- Óh nem, köszönöm megvagyok én – mosolyog, de hiába.

- Most nem vitatkozom Dean. Veled megyek, ha tetszik, ha nem. – nem fogadok el ellenvetést, ha arról van szó, hogy ne sérüljön meg. Megint.

- Nem kell, meg tudok egyedül is fürödni, már jól vagyok. – a fürdõ felé megy, de nem épp a legmeggyõzõbb, ahogy majdnem lefejeli az ajtókeretet. Rendben…

Mögé lépek és egyszerûen betolom a fürdõbe, majd bezárom az ajtót és kényelmesen nekidõlök. Hátra fordulva zavartan pislog rám, a mosoly akaratlanul is megjelenik az arcomon, ahogy figyelem.

- Mire vársz? Zuhanyozhatsz. – nem mondom, hogy nem tetszik a helyzet, de tényleg nem akarom, hogy elessen.

- Nem fogsz kimenni ugye? – kérdezi lemondó sóhajjal.

- Nem Dean. – még mindig tûnõdve figyel hol engem, hol az ajtót, hol pedig a zuhanyzót – Láttam már meztelen férfit hidd el.

Nem értem miért van zavarban, csupán, mert le kell vetkõznie. Korábban nem okozott neki gondot, hogy ott voltam öltözködés közben… bár igaz, hogy akkor rajta volt az alsónadrág, de az alatt sincs semmi, amit még nem láttam volna.

Kicsit elpirul, ez a reakció egyre jobban tetszik, de aztán lehúzza a pólóját, a nadrágot is, de a fehér sportalsó marad.

- És az?

- Nem fogok meztelenül flangálni elõtted. – morogja, majd a vörösesbarna márványzuhanyzóhoz lép és megengedi a vizet.

Én is levetem magamról a nadrágot, tapintatból magamon hagyom az alsónadrágot, hisz nem az a célom, hogy „zaklassam”, de még így is elkerekednek a szemeit, mikor meglátja.

- Ha a zuhanyzóban szédülsz meg, nem sokat érek azzal, ha az ajtónál állok. – magyarázom, bár nem tudom hallotta-e.

Idegesen megharapja az alsó ajkát, úgy mint az ágyban is, de kizárom a fejembõl az izgató képeket. – Nem fogok visszaélni a helyzettel… az elõbbi ellenére, nem erõltetnék rád semmit. Nem akartalak megijeszteni.

Ma elõször látszottak rajta az érzelmei, nem tudom pusztán a fáradság-e az oka, de örülök, hogy végre beleláthattam kissé.

- Nem ijesztettél meg. Legalább is nem úgy, ahogy gondolod. – mondja halkan – Minden váratlanul ért és… sok volt egyszerre, sajnálom.

- Nincs miért bocsánatot kérni tõlem. – ezt már a hálóban is akartam mondani, de elfutott – Tudom, hogy vágysz rám, de azt nem, hogy miért tagadod meg ezt az érzést, holott olyan sok élvezetben részesíthetnélek, ha megengednéd. – sokkal többet, mint amit két ember nyújthat egymásnak. – Nem kérdezem az okát, hisz tudom milyen makacs vagy és úgysem mondanád el.

Halványan elmosolyodik, majd megfordulok és besétálok a zuhany alá. A víz már kellemesen meleg, ezért kinyújtom a kezem Deannek, aki egy pillanatig hezitál, de aztán elfogadja a segítségem.

Az üveg hamarosan átláthatatlanná válik a gõztõl, az elõttem álló gyönyörûség bõre csábítóan kipirult a meleg víztõl, a vízcseppek apró üveggyöngyökként szánkáznak alá a háta tökéletes ívén… Élt már át vámpír ekkora csábítást?

Aligha… de megígértem, hogy nem erõltetek olyasmit, akit nem akar és ezt szeretném betartani.

- Jean-Claude… túl meleg van itt. – mondja, a párától kapkodóbban veszi a levegõt.

- Fordulj meg. – kérem gyengéden és mikor lassan megteszi, megemelem a fejét és megvizsgálom ott ahol beütötte, miközben próbálok nem figyelni a csillogó tekintetre, ami az arcomat pásztázza.

- Itt egy pici púp. – állapítom meg, óvatosan hozzáérek, de felszisszen.

- Hé!

- Elnézést kérek, kedves.

Elmosolyodom, ahogy félresimítom a vizes haját az arcából, szinte mindig eltakarja az egyik oldalát pedig szép arányos arca van. Elnyúlok mellette a samponért, amit elõzõleg már kipakoltunk és nyomok belõle a tenyerembe.

- Mit csinálsz?

- Megmosom a hajad. – értetlenül néz, mire felsóhajtok – Mi a baj?

- Én is meg tudom, nem kell babusgatni. – morogja morcosan, de ez az arc nem tart sokáig, csak míg rá nem mosolygok. Hm… úgy tûnik gyakrabban be kell iktatni a mosolyt, ha ennyire tetszik neki.

- Nem babusgatlak… kényeztetlek. Engedd, hogy legalább ennyit tegyek, ha többet már nem engedsz. – ezek csak apró érintések ahhoz mérve, amit igazán tenni szeretnék vele.

Most már tudom, honnan az édes illat, mert most is mindent beleng. Élvezem, hogy hozzáérhetek, hogy ilyen közel van hozzám. A vállaiból végre elszáll a feszültség, a masszírozás úgy tûnik megteszi a hatását, ezért a kelleténél tovább foglalatoskodom a hajával, õ pedig már félig a mellkasomnak dõlve élvezi. Ezért az arckifejezésért egész nap csinálnám ezt…

Az állánál fogva hátrabiccentem a fejét, hogy ne menjen a sampon a szemébe és óvatosan lemosom róla a habot. Mikor készen vagyok félig lehunyt pillákkal néz rám egy kis mosollyal az ajkain.

- Köszönöm, ez nagyon jól esett.

- Szívesen kedves! Bármikor máskor is… - egy apró puszit nyomok az ajkaira, de nem többet.

A puha szivacsért és a tusfürdõért nyúlok, de amint ezeket is a bõréhez emelném zavartam megfogja a kezem.

- Ezt… inkább én.

Hagyom, hogy elvegye, addig míg a felsõtestét masszírozza a krémes habbal gyorsan megmosom a hajam. Az alsója derekáig halad csak, ami a víztõl már teljesen rátapad, szinte semmit nem fedve. Éhes szemekkel figyelem, de a másodperc tört része alatt kapom el, ahogy le akar hajolni és megbillen. A mellkasomhoz szorítom a hátát, pihegve veszi a levegõt, úgy ahogy számítottam rá, a meleg, fullasztó gõz és a fejsérülés nem passzol össze.

- Már jól vagyok, csak hirtelen akartam lehajolni. – motyogja, én viszont nem engedem el.

Az oldalánál az alsója derekához emelem a kezem. – Ezt had vegyem le, kedves.

- Ne! – a kezét az enyémre teszi, de nem mozdít rajta semmit.

- Teljesen rád van tapadva a nedvességtõl. Ha kiérünk úgy is le kell venned. – kérem gyengéden.

- Azt mondtad nem teszel semmi olyat…

- Be is tartom, hidd el. Nem fogok úgy hozzád érni, a szavamat adom, de látni szeretnélek.

Megremeg a keze az enyémen, de már nem fogja le. Hallom, hogy a szíve az eddiginél is jobban zakatol, bár mostanáig is elég gyors volt. Szépen lassan szabadítom meg az utolsó õt takaró ruhadarabtól, közben csak a csípõjén és a lábán érintem, de egyetlen intimebb helyen sem. A bokáját megütögetve jelzek, hogy lépjen ki belõle, és mikor megtette rám sandít, de ahogy megígértem semmit sem teszek.

Picit közelebb lép a falhoz valószínûleg, hogy minél kevesebbet lássak belõle, de a teste látványa már örökre a fejembe éget. Itt is gyönyörû, mint mindenhol máshol, a feneke feszesen mégis lágyan domborodik, férfiassága arányos a testéhez, a finom érintésektõl félig felizgult állapotban van, de nem teszek megjegyzést. Egy csókot nyomok hátul a vállára, majd lehajolok a szivacsért és lassan elkezdek vele fölfelé simítani a lábán…

Gondterhelten haladok fölfelé a lépcsõn, közben folyamatosan azon gondolkodom, hogy mit kellene tennem vagy mondanom neki. Még soha nem voltam ilyen helyzetben. Leéltem több mint hatszáz évet, de még sosem volt egy olyan személy a közelemben, aki annyit jelentett volna nekem, hogy igazán törõdje vele. És most itt van õ, én pedig tanácstalan vagyok.

A szobája ajtaja nyitva, mikor belépek látom, hogy az ablak alatt ül a földön, homlokát a térdének támasztva.

- Dean…

Megrázza a fejét, bár én magam sem tudom, hogy mit akartam mondani. 

- Semmit sem kell mondanod – motyogja halkan. A ruháiból csöpög a víz, a kezeit fázósan összedörgöli, hogy felmelegítse, de amivel felbosszant, az-az álarc, amit ismét magára öltött. Miért nem engedi legalább egyszer, hogy lássam mit érez?

Nem mondok semmit, elé guggolva lassan az arcára simítom a kezem, ami hideg és nedves. Ez így nem lesz jó, meg fog fázni…

Még csak a szemembe sem hajlandó nézni, inkább az oldalsó fal felé fordítja a fejét.

- Teljesen átfagytál, menj zuhanyozz le – a hangom kissé szigorúbb, nem olyan mint ahogy általában szólok hozzá, de belül bosszús és dühös vagyok. Nem csak azért, ami a családjával történt, hanem azért is ahogyan viselkedik.

Szerencsére nem akadékoskodik, csak összeszed pár ruhát és eltûnik a fürdõszobában, addig pedig én is megpróbálok türelmet és nyugalmat erõltetni magamra. Nem kétséges, hogy Dean elég bonyolult lélek, és hiába tudom, hogy szabad akarattal rendelkezõ ember, néha akkor és nehezemre esik hagyni, hogy tegyen, amit akar. Egyszerre szeretném biztonságban tudni és megkapni mindenét, hogy örökké az enyém legyen. Ha nem tisztelném, akkor egyszerûen elvenném, amit akarok, de így… önmagamat kínzom azzal, hogy tisztán hallom a másik szobában legördülõ vízcseppeket, amik a gyönyörû testérõl csorognak lefelé. Legszívesebben…

Kilép a fürdõbõl, most már felöltözve és betakarózva az ágyra telepszik.

- Akárhányszor gondolod át, akkor sem lesz soha a te hibád – szólok halkan, mikor látom elmerülni a gondolataiban. Remélem tudja, hogy nem az õ hibája. Sokkal inkább lenne joga engem hibáztatni, mégsem tette.

Rám pillantanak a halványkék szemek, de semmi érzelmet nem látok bennük.

- Minél jobban próbálod bizonygatni, annál kevésbé lesz hihetõ – elhúzza a száját, mintha egészen jelentéktelen dologról beszélnénk és ezzel feldühít.

Leülök mellé, ujjaimat az álára simítom, hogy magara vonjam a tekintetét, de mikor el akarna fordulni, nem engedem. - Meddig akarsz még sebezhetetlennek mutatkozni elõttem?

- Én ne...

Nem hagyom, hogy befejezze, hisz úgyis hazugság lenne, amit mondani készült. - De Dean. Pontosan ezt csinálod.

- Miért akarod, hogy kimutassam az érzéseimet? Attól neked, miért lesz jobb? 

Mert te kevésbé fogsz gyötrõdni…

Mert tudni akarom, mit érzel…

Mert legalább részben megoszthatod velem a fájdalmad…

- Nem nekem, neked lesz jobb. Mikor tanulod meg végre, hogy a saját életed nehezíted azzal, ha mindent elfojtasz? Itt vagyok, bízz végre bennem és mond el, ha valami nyomaszt, vagy bánt. – a valódi okát nem mondom ki, nem hiszem hogy az sokat segítene.

Egy pillanatig értetlenül néz rám, majd furcsa nevetés szakad fel a mellkasából, ami nem tetszik. Egy cseppet sem hasonlít arra a vidám kuncogásra, amit az évõdésünk során hallatott.

- Befejezted?

Ha hinnék istenben, most hozzá fohászkodnék önuralomért. Dühös vagyok, nagyon.

Ha nem lenne fontos nekem, már megöltem volna ezért a gúnyos hangnemért, de most csak összeszorítom az öklöm, hogy visszafogjam magam valami õrültségtõl.

- Ugyanezt, akár én is kérdezhetném tõled – morgom, kissé mélyebb hangon, mert nem szeretnék kiabálni. Akkor könnyen elszabadulhat az erõm, és azt nem akarom.

- Nem én kezdtem el szentbeszédet tartani.

Még ez a mosoly sem az igazi, de legalább már nem érzek ki gúnyt a hangjából és ez valamennyire megnyugtat. Nem illik hozzá a gúnyolódás. Õ túl erõs és… egyenes, ahhoz, hogy ilyesmihez folyamodjon.

- Én csak segíteni akarok. 

- És emiatt hálás is vagyok. Nem tudom te hogy vagy vele, de én eddig akárhányszor feküdtem le aludni, sose jött össze. Tehát, hanyagoljuk.

- Ötletek alvás helyett? – úgy tûnik, ha legközelebb elalszik el sem mozdulhatok mellõle. De nem baj majd elfoglalom magam.

- Jean-Claude – felül, hátát az ágytámlának döntve, a tekintete komoly, de a hangja furcsán tartózkodó volt.

- Mond kedves. – kíváncsivá tett.

- Az, amit az anyám mondott. Mond, hogy csak egy vicc. Én nem okozhatom a bukásodat!

Mintha ez a tény jobban megrémítené, mint az, ami az anyjával történt. Elmosolyodom, és kissé közelebb húzódom hozzá, hogy még jobban érezzhessem a finom illatát.

- Te mit gondolsz? – kérdem sejtelmesen.

- Azt hogy ez badarság. Én nem okozhatom senki vesztét és fõleg nem a tiédet. Te… nem szerethetsz engem. – vágja rá rögtön.

Ennyire jól elrejteném elõle, vagy csupán õ nem veszi észre, hogy milyen fontos lett nekem?

- Biztos vagy benne, kedves? – lágyan az ajkaira simítom.

- Igen…

Ez nem tûnt valami magabiztos válasznak… - Akkor miért kérded?

- Mert tõled akarom hallani! – elkapja a cirógató kezemet, mintha abszolút figyelmet követelne. De ha õ ennyire makacs, akkor dolgozzon meg az információért, ahogy nekem is mindig kell az õ esetében.

- Találd ki kedves. Ha te nem beszélt, én sem fogok. – mondom mosolyogva és látom a bosszús villanást a szemében, de nem foglalkozom vele. - Ez így fair, ahogy mostanság mondani szokás.

- Még mindig szeretnél valami mást csinálni? – terelem a témát és felállok az ágyról.

Kimászik az ágyból és a papucsát felhúzva várakozóan néz. – Mi találtál ki?

- Egyenlõre, mivel ki nem lehet menni, talán körbevezetnélek, hátha találsz valami érdekeset. – sok régi dolog van itt és elég nagy ez a kúria. A történteket pedig inkább nem hozom szóba. Beszélnünk kell majd róla, de nem most. Talán inkább holnap, ha majd kipihente magát.

- Rendben, de akkor keresek egy melegebb pólót, mert ebben a kúriában nincs fûtés. – feltúrja a táskáját egy kötött pulóverért, majd ráhúzza a pizsamára és mehetünk is…

A séta alatt nem igen beszélünk, látom, hogy tetszik neki a ház, néha kérdez, mert vannak fura régi tárgyak, némelyik már háromszáz éves. Minden szobában körbevezetem, éppen a padlástérbe vinném fel mikor zajt hallok és ismerõs jelenlétet érzek.

- Megérkezett Harold, szeretnélek bemutatni neki, ha nem baj. – nem szeretném, ha esetleg megijesztené az öreg.

- Harold?

- A vámpírszolga, akit említettem. Elküldtem, hogy hozzon neked ennivalót. – mondom nyugodtan.

- Nem vagyok éhes.

- Ahogy akarod, de vigyázz, mert ha nem eszel, lassan a házi szõrmókod is lenyom a mérlegrõl. – utalok, a kövér cicájára, mire picit elmosolyodik. Végre…

- Akkor sem szednék fel semmit, ha egy egész szupermarketet megennék. Én ilyen vagyok. – vállat von.

- És így vagy gyönyörû. – nem tudnám elképzelni máshogyan.

Furcsa pillantással jutalmazza a bókomat, amit nem tudok hová tenni, de gondolom úgy is kimondja, ha szeretne valamit.

- Tudod, ha még nem vetted volna észre, az emberek nem mondják a hímnemûekre, hogy gyönyörû. – elindulunk lefelé.

- Én vámpír vagyok és szerintem ez illik rád a legjobban, hiszen valóban gyönyörû vagy. – mégis hogy fejeznének ki valamit, ha egyszer ez a szó illik rá?

- Nem igaz és akkor se mond ezt. – morogja hátrafordulva.

- Talán zavar téged? – az emberek és az õ furcsa szokásaik. Mintha nem lenne teljesen mindegy hogy ki milyen nemû, ha a szépségrõl van szó. Számomra, és a legtöbb vámpír számára a nemek nem igazán számítanak, kivéve akkor, ha valaki utódot szeretne.

Kérdésemre nem válaszol, én pedig nem firtatom tovább. Hamarosan elérjük a konyhát, ami persze itt nincs felújítva, Harold pedig éppen kipakolja a gyümölcsöket.

Mikor megérzi a jelenlétem, azonnal hátrafordul és elõbb felém, majd Dean felé is meghajol.

- Parancsol valamit Gazdám?

- Szeretném neked bemutatni Deant, bánj vele olyan tisztelettel, mint velem! – úgy tûnik nem felejtette el a korábbi parancsomat, mi szerint nem érhet hozzá, mert csak tovább áll egyhelyben.

- Üdvözlöm fiatalúr! Örülök a szerencsének!

- Öhm… én is örülök.

Kezet nyújt neki, bár nem is kértem meg rá, hogy nézzen bele a fejébe, hisz benne megbízom, de nem akadályozom meg. Egy pillanatra lecsukódik a szeme, majd felnyitja, és furcsa tekintettel néz a szolgára, majd rám pillant. Mondani akar valamit.

- Folyasd csak a pakolást Harold! – parancsolom, majd átkarolva Dean derekát a másik szobába kísérem és becsukom az ajtót. – Mi a baj?

- Nem is tudom… furcsa. Olyan mintha némely helyen egy üres lap lenne, amin nincs semmi. – magyarázza, de elõször nem értem mire gondol.

- Azt mondod nem láttál nála semmit? – kérdezem kissé értetlenül.

- Hogy is magyarázzam el… láttam a szokásos homályos dolgokat, de… aztán néha beugrott a fehér semmi, majd megint… mintha hiányoznának kockák, vagy nem tudom.

Gondterhelten a hajamba túrok, ahogy felfogom mit is jelentenek a szavai. – Valaki kitörölte az emlékeit. Amire csak egy idõs képes, nyilván ezért nem szólt még Harold, hogy eltûnt a gyûrû és a lánc a kriptából.

- De ha itt járt miért nem ölte meg? Ha neked akar rosszat, akkor ez várható lett volna. – összefonja a karjait maga elõtt és elgondolkodón néz.

- Talán mert Harold nem jelent nekem annyit, hogy igazán fájna a halála. - születésemtõl ismerem ugyan, de õ mindig is anyámhoz ált közel.

- És én igen? – kérdezi hirtelen.

Elmosolyodom, hisz ügyesen a figyelmetlenségemre alapozott, de a kérdésére a választ már tudhatná. Nem egyszer mondtam neki, hogy mennyire különleges és mennyire akarom õt, de úgy tûnik nem igazán fogta fel. – Igen Dean, te igen.

Egy pillanatig még néz rám, a szemében megfejthetetlen érzelmekkel, majd elkapja a tekintetét és a szobát nézi inkább. Az álarca sajnos megint nem tudom, hogy mit gondol, de nagyon szeretném tudni. A gondolatolvasás nem jöhet szóba, szóval meg kell várnom, míg rá szánja magát és beszél. Ha ez egyáltalán megtörténik valamikor.

- Azt hiszem én inkább mégis megpróbálkozom az alvással. Jó éjt! – hadarja, majd már itt sincs.

Sóhajtva foglalok helyet a kanapén, egyik kezemmel megmasszírozom a homlokom, hogy eloszlassam a feszültséget. Hagyok neki egy kis idõt egyedül, ha már ennyire makacs és magába fojt mindent akkor legalább gyedül próbáljon meg megbirkózni a helyzettel. Igaz, én sem könnyítem meg a dolgát, de õ kérdezte. Ha tudná nekem mennyi önuralmamba kerül, hogy ne vessem rá magam… még szerencse hogy évszázadok voltak arra hogy türelmet gyakoroljak, de azért az enyém is véges.

Felállok és utána megyek, a szobában már csak a takaró súrlódását hallani. Ledobom magamról a kabátom és az ingemet és, nem kényelmesek arra, hogy feküdjenek bennük.

- Mit csinálsz? – szól a hangja a takaró közül.

- Itt maradok veled, szükséged van a pihenésre és úgy tûnik az a bizonyos Magnus célul tûzte ki, hogy nem hagy aludni. – lefekszem mellé, így éppen háttal van nekem és egy egyszerû mozdulattal átkarolom a derekát. – Szóval aludj csak nyugodtan.

Egy nagy szusszanást hallat, és a karom alatt megfordulva szembekerül velem.

- De így nem tudok! – mormolja, átmelegedett bõrének minden pólusa az édes illatát árassza, ami már az egész ágynemût átjárta. Még jó hogy én nem alszom, mert valószínûleg nem is tudnék, de õ…

- Miért? Olyan kényelmetlen így? – az arcunk nagyon közel van egymáshoz, de nem húzódik el. Gondolom a csókok után ez aligha számít.

Elmosolyodom az emlékre amikor õ csókolt meg, de a mozdulat miatt az ajkaimra terelõdik a figyelme. Nem tudom észrevette-e, de szabályosan bámulja õket.

Felpezsdül a vér az ereiben és ez már soknak bizonyul az utóbbi másfél hét alatt visszafogott érzelmeimnek. Egy gyors mozdulattal fölötte termek, mellkasa az enyémnek simul, világos szemei szinte ragyognak a sötétben, bár nem tudom, hogy egy ember is így látná-e.

- Jean-Claude… - kezeit a mellkasomra teszi, és egy gyenge mozdulattal mintha el akarja tolni, de nem hagyom. Elkapom a kezeit és a feje mellé a párnára szorítom õket, éhes szemeimmel végigmérem a gyönyörû karcsú nyakat, de nem teszek egyebet.

- Ha tudnád mennyire vágyom rád. Az õrületbe kerget a tested az illatod és te magad is. – a hangom elmélyült a vágytól a szemfogaim megnyúltak és érzem, hogy a szemeim is izzani kezdtek.

- Ne mond ezt… engedj el…

Nem hagyom, hogy befejezze, ráeresztem a testem az övére, úgy hogy ne nehezedjek egészen rá, de érezze a vágyam, ami érte lüktet. – És ha nem? Mi van, ha már nem bírok többé ellenállni neked?

Elegem van már az önmegtartóztatásból, abból hogy nem érhetek hozzá... akarom.

Meg sem várva a válaszát az ajkaira tapadok, azonnal egy õrjítõ, mély csókot kezdeményezve miközben ágyékomat az övének simítom. A kezei megfeszülnek az enyémekben, nem tudom, hogy a csóktól-e vagy, mert szabadulni akar, de most túlságosan eluralkodott rajtam az iránta érzett vágyam ahhoz, hogy ezzel törõdjem.

Nyelvemmel érzékin felkutatom az övét és addig-addig játszadozom vele, míg végre meg nem mozdítja és viszonozni nem kezdi a csókot. Élveteg morgásom hallva elernyed alattam a teste, de a csókot nem szakítjuk meg. Nem tudom éreztem-e valaha is ekkora forróságot, mint amit õ kelt bennem a csókjával, de bár sose lenne vége! Akár örökké tudnám élvezni az érintését, soha meg nem unva azt. Már az elsõ pillanattól hogy megláttam erre vártam, hogy végre igazán megízlelhessem. Talán jobban vágyom rá, mint amennyire a vérét akarom, pedig az övé biztos, hogy páratlan lenne.

Elengedem az egyik csuklóját, kezemmel lassan a pizsamája alá simítok, keresztül a lapos hasfalán kiélvezve minden forró centimétert, amit a bõrébõl érinthetek, egészen, míg el nem jutok az apró megkeményedett mellbimbóig.

Nocsak… ezek szerint tetszik neki.

Két ujjam közé csippentem és kicsit megszorítom, mire egy nyögés kíséretében hirtelen elrántja tõlem a fejét és szabad kezével a mellkasomnak feszül, kíváncsi lennék, hogy ellenállni akar-e vagy pusztán reflex volt.

- Eh…ehlég! – piheg a csóktól, ami igazán csábító.

- Hmm miért? Tetszik neked… - a nyakához hajolok és apró csókokat hintek a füléig - … és a testednek is tetszik… - még egy csók - … akkor miért tagadod meg? Engedd hogy gyönyört nyújtsak neked…

Õ is elvigyorodik, amitõl a szemei még fényesebben hatnak. Kedven lenne ismét megcsókolni, ezúttal sokkal hosszabban szeretném kényeztetni az ajkait, de mégsem teszem meg.

- Jól átgondoltad te ezt? – kérdezem mosolyogva, utalva az elõbbi kijelentésére. 

- Jean-Claude – kicsit elkomolyodik.

- Mit szeretnél kedves?

- Miért keresett fel téged az a vámpír? – kérdezi érdeklõdve.

Amúgy is el akartam neki mondani, de várni akartam, amíg kipiheni magát.

- A Tanács ellenem szervezkedik, és a hatalmamat akarja – mondom egyszerûen a legfontosabb tényt.

- És a terveiket hogy kívánják véghezvinni?- kérdezi homlokráncolva.

Nyilván neki is szemet szúrt, hogy néhány nehézségbe ütköznének.

- Az utcákon bóklászó vámpírok? – kérdésére csak bólintok, mire kelletlenül elfintorodik.

Fáradtan kifújja a levegõt, majd a fejét a térdeire hajtja.

- Sikerült valamennyit aludnod? – a szemei kicsit pirosak és látszik rajta, hogy fáradt, de természetesen nem mutatná ki. 

- Fogjuk rá – motyogja magának.

Egy picit gondolkodom, majd úgy döntök, hogy itt maradok vele, hisz amúgy sincs semmi dolgom. A vámpírszolga még mindig nem ért vissza, így vele nem tudok beszélni és egyébként sem szeretném Deant magára hagyni alvás közben.

- Mit... csinálsz? – kérdezi nagy szemekkel nézve, mikor leheveredem mellé.

- Veled maradok, amíg alszol. – persze számítok rá, hogy majd ellenkezik, de ismét meglepetést okoz azzal, hogy egyáltalán nem teszi. Lefekszik mellém és még közelebb is araszol, hogy szinte már összeér a testünk.

Bár ne lenne rajtunk ruha és úgy simulna hozzám, hogy érezhessem a puha bõrét a sajátomon. De ez csak ábránd, ami nem is valószínû, hogy egyszer valósággá válik.

Behunyja a szemeit és összegömbölyödik a takaró alatt, úgy mint ahogy Macska szokott. Nagyon aranyos így, de lehet nem díjazná ha ezt el is mondanám.

- Dean – szólítom meg halkan, mert eszembe jutott egy számára fontos dolog.

- Hmm? 

- Sikerült beszélned a szüleiddel? – kérdezem halkan, az álmos szemeibe nézve.

- Nem – megrázza a fejét, de a válaszára valami balsejtelem kezd felsejleni bennem. Vigasztalóan a fejére simítom a kezem, lágyan megsimítva a tincseit.

- Tudtam, hogy hiányozni fognak, de soha nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz tud lenni – motyogja már behunyt szemekkel és tudom, hogy nem szeretne beszélni róla, hisz õ erõs és megbirkózik egyedül a saját érzelmeivel.

Én tudom milyen nehéz szülõk nélkül, még akkor is ha csupán a távolság és nem a halál az akadály.

- Szép álmokat.

- Unatkozni fogsz.

Nem mondok semmit, hagyom, had fészkelõdjön el kedvére. Abban viszont nincs igaza, hogy unatkozni fogok. Bármennyire is furcsának tûnhet ez egy ember szemszögébõl, nekem már az is érdekes hogy õt nézhetem, mikor alszik. Mindig is lenyûgözõnek tartottam, hogy az emberek képesek erre, hisz az életük folyton egy hajszálon függ, álmukban pedig teljesen kiszolgáltatottak. És mégis képesek ilyen békességet teremteni maguknak.

Figyelem Dean békés arcát, ahogy a légvételei egyre lassabbak és egyenletesebbek lesznek, hosszú szempillái néha megrezzennek, vagy ha megmozdul, néhány hajtincs az arcára hullik, amit minden alkalommal kisimítok onnan.

Talán álmában még gyönyörûbb, mint ébren…

Nem tudom mennyi idõ telt el, de még mindig sötét van, mikor apró neszek ütik meg a fülemet a földszintrõl. Óvatosan, hogy fel ne ébresszem, felkelek és felhúzom rá a takarót, majd az ajtóhoz megyek.

Kinyitom és pár másodperc után már a lent tevékenykedõ vámpír inas elõtt állok, aki meglepõdve néz rám.

- Gazdám… ön itt?

- Igen Harold üdvözöllek! – elmosolyodom, végül is õt már gyermekkorom óta ismerem. Harold még anyám szolgálatában állt és igaz, hogy már majdnem nyolcszáz éves, de mégsem elég erõs, mert akkor változtatták vámpírrá, mikor a halálán volt. A külseje is inkább egy idõsödõ emberéhez hasonlatos, mint egy ereje teljében lévõ halhatatlanéhoz.

- Örülök, hogy újra látom. Nagyon rég járt már itthon. – meghajol, hisz õ a régi szokások híve.

- Bizony régen és ezúttal nem egyedül jöttem, és nem is látogatás céljából…

Elmesélek neki mindent, ami New Orleans-ban történt és azt is, hogy milyen nyomokat hagy az a vámpír, õ pedig valósággal elszörnyed, hogy hogyan merészelik ezt tenni, holott bármikor megölhetném õket. A sírrablásról viszont nem tudott semmit és valósággal elsápad – amennyiben egy vámpír képes erre – attól, amit hall.

Hát igen… csakhogy ez már nem a középkor, ahol az emberek rettegtek a vámpíroktól. Most sokkal öntudatosabbak, így ha kitudódna a létezésünk, nem meghunyászkodnának, hanem harcolnának. Ezért is kell ezt a problémát minél elõbb megoldani.

- A fiú, aki velem van egy látó, a neve Dean Averay. Nem ihatsz belõle és még csak hozzá sem érhetsz az engedélye nélkül. – a hangom szigorú, jó, ha elõre tisztázzuk, mit szabad és mit nem.

- Hogyne Gazdám, ahogy parancsolja! – válaszolja készségesen.

- Helyes. Menj be a városba és hozz emberi ételt és italt. Szüksége lesz rá és itt nincs semmi.

- Azonnal indulok!

Elégedetten bólintok, majd visszamegyek Deanhez, de az ágya üres. Homlokráncolva körülpásztázok az érzékeimmel, de nem érzek erõs jelenlétet, tehát nem lehetett az, aki korábban bántotta.

A fürdõszoba is üres és ha a házban lenne már hallottam volna a neszeket, de mindenhol csend, csak a kívülrõl hallatszó esõcseppek és a villámlás zajai.

Azonnal a bejárati ajtóban termek, hisz ha kint van az esõ elnyomja a hangokat és még éppen idejében érek ki, mielõtt vészesen közel kerülne egy frissen átváltoztatott vámpírhoz.

Azonnal felfogom a helyzetet, amint a vámpír arcára nézek és dühösen összeszorítom a fogaimat. Az az álnok…

Deant magam mögé rántom, és kettejük közé állok, hisz egy ilyen friss vámpír amint megéhezik, az elsõ vérforrásra rávetné magát. A reakcióiból ítélve pedig nyilván befolyásolják, hisz úgy mered Deanre, mint egy prédára lesõ fenevad és nem úgy, mintha az anyja lenne.

- Pár percre sem hagyhatlak magadra? - morgom hátrapillantva, de csak megszeppenve néz rám, majd szomorúan lehajtja a fejét.

- Nem bánthatod az anyámat – suttogja alig halhatóan, majd az arcát a kabátomba temeti, és meg sem mozdul.

Nem tudom, hogy mit érez most, hisz nem vagyok a helyében, de annyit azért tudok, hogy ez nem lesz egyszerû. Ha életben hagyom, akkor a parancsnak megfelelõen cselekedne, hisz nem úgy tûnik, mintha különösebben számítana neki Dean. Lehet, hogy azt is elfeledtették vele, hogy a fia. De minden estre…

- Nem fogom bántani. – mondom sokkal gyengédebben, mint amire a mostani dühös állapotomba képesnek érzem magam.

Érzem, hogy bólint, de nem mozdul a hátamtól, viszont így nem tudom elkapni a vámpírt.

- Miért jöttél ide? – kérdezem, bár úgy is csak azt mondhatja, amit a gazdája megparancsolt neki.

- Azt mondta jöjjek ide, hogy lásson. – válaszolja egyszerûen, miközben oldalra lép párat, hogy a hátam mögé lásson.

- Ki?

- Azt mondta, Jean-Claudnak el kell buknia, mert mindent elvett. – feleli eszelõsen vigyorogva.

Nem tartana sokból elkapni, de addig amíg Dean belém kapaszkodik, nem tudok mozdulni.

- Ki és miért akarja, hogy elbukjak? – ennek így semmi értelme. Egy tucat olyan tanácstag van, aki uralomra törne, ha én nem lennék, de õk nem mernének annyit kocáztatni.

- A neve Magnus és azt akarja, hogy szenvedj, bukj el, majd halj meg. – sorolja vigyorogva két közelebb lép, de én nem mozdulok.

- Akkor te miért vagy itt? Azért, hogy ezt elmond? – nem hiszem, hogy csak azért átváltoztatott volna egy embert – és pont ezt az embert – hogy hírvivõ legyen.

- Az a dolgom, hogy fájdalmat okozzak neki. – mutat a hátam mögé – Szereted õt, és ha õ szenved, akkor te is szenvedni fogsz.

Érzelemmentes szavaira eláraszt a düh, de nem tehetek semmit ameddig Dean a hátamnál van, mert ha kiengedem az erõmet, baja esne.

- Kedves, kérlek menj be a házba. Ígérem, hogy nem fogom bántani – gyengéden szólok hozzá, de egy pillanatra sem veszem le a szemem a vámpírról, hisz kiszámíthatatlan.

Dean oldalra lép, de még mindig a földet nézi, viszont így legalább nem látja az anyja arcán ülõ kegyetlen mosolyt. Ez is az én hibám. Ha nem rángatom bele, akkor õk még mindig boldogan élhetnének: Dean nem sérült volna meg, az anyja nem lenne vámpír, az apja pedig… ki tudja, talán már rég halott.

Lassan elérünk a bejárati ajtóig és miután õ beszaladt, én végre megmozdulok és egy szempillantás alatt a vámpír elõtt termek.

- Nem foglak megölni, mert megígértem. De ha egy szóval is bántani merészeled, olyan kínt okozok neked, hogy magad kéred a halálod! – a hangom fenyegetõ, az erõm szele meglegyinti, de nem érez fájdalmat. A karmaival felém kap, de csak az arcomat sikerül végigkaristolni, ami szinte azonnal be is gyógyul, viszont a kicsordult vérem épp elég az õ gyenge önuralmának ahhoz, hogy ne bírja visszafogni magát. A szemei vörössé vállnak, a fogai megnyúlnak és teljes erejébõl azon van, hogy a nyakamra marhasson.

Hátracsavarom a kezeit és egyenesen a kúria alatti régi pince felé veszem az irányt. Innen nem tud majd kiszökni és ablak sincs, tehát napfény sem érheti. Fogalmam sincs, mihez kezdjek vele, és bár tudom, hogy értékes információk lehetnek a fejében, nem fogom megkérni Deant, hogy belenézzen. Ki tudja mit mûvelt az-az álnok bosszúszomjak korcs az vele és az apjával, amit megláthatna a fejében.

Az acsarkodása ellenére belököm a pincébe, majd a nehéz tölgyfaajtót rázárom, a fogókat körbetekerem egy erõs lánccal és lakatra zárom.

Bent abbamarad a morgás, majd kis kaparászó hangot hallok és egy suttogást.

- A végén úgy is el fogsz bukni.

- Majd meglátjuk. – morgom válaszul és elindulok befelé a házba, hogy megnézzem, hogy van Dean.

Ha nem is mutatja ki az érzelmeit, attól még biztos rosszul érzi magát. Bár nem tudom, hogy segíthetnék neki…

Míg a válaszára várok, felemelem az egyik kezét és egy csókot hintek a finom bõrére, annak ellenére, hogy legszívesebben az ajkait csókolnám.

- Nem is tudtam, hogy Macska a szeretõd. Elvégre õ már egy díszes nyakörv boldog tulajdonosa.

Félrebiccentett fejjel mosolyog rám, hihetetlenül érzéki ezzel a játékos arckifejezéssel, még akkor is, ha õ nincs ezzel tisztában.

Gondolataimból az emlegetett szõrcsomó zökkent ki, amikor a karomhoz kezd törleszkedni. Pedig most nem is manipuláltam. Ilyenkor elméletileg dühösen fújnia kéne.

- Tudod, kezdek féltékeny lenni. Te elcsábítottad Macskát. – édesen duzzogást színlel, én pedig belemegyek a játékba, hisz élvezem vele az incselkedést.

- Ezt vegyem úgy, tonhal szagom van? – kérdezem felvont szemöldökkel, mire közelebb hajol és beszívja az illatomat.

- Kizárt, nincs tonhal szagod. – odaadja az eddig a kezében tartott nyakláncot - Ami pedig a kérdésedet illeti, írd körül kérlek mit értesz szeretõ alatt. Lehetõleg szavakkal. 

A lánc látványától azonban rögtön elszáll a játékos kedvem, egyrészt mert aggodalom jár át annak gondolatára, hogy ha az a vámpír úgy akarja Dea már halott lenne, másrészt pedig anyám emléke miatt.

- Erre talán késõbb is ráérünk visszatérni – elmosolyodom, hogy ne tûnjenek fel a borús gondolataim, de nem tudom, hogy elhitte-e.

- Értem. Õszintén, nem számítottam arra, hogy ilyen igényt is formálsz rám. Figyelembe véve ittlétem okát, érthetõ részemrõl, hogy ezen kissé meglepõdtem.

Bolond az az ember, aki nem akarna megkapni egy ilyen szépséget. Legyen az nõ vagy férfi.

Macska módjára nyújtózkodik, nyilván fáradt lehet, de mielõtt még úgy döntene elalszik, valamirõl tájékoztatnom kell.

- Holnap reggel...

Nem hagyja befejezni, egyik ujját az ajkaimra helyezi.

- Pár óra múlva – javít ki, mintha nem lenne mindegy.

- Pár óra múlva – ismétlem – vendég érkezik. 

- Vámpír? - bólintok. - Miért jön?

- Hogy velem beszélhessen. – nem fûzök hozzá egyéb magyarázatot, hisz nem kérdezi, így nem gondolom, hogy érdekelné. Ha valami fontos dolgot mond, azt úgy is megbeszélem vele is. Elvégre nem szándékozom eltitkolni elõle semmilyen információt.

Akkor megyek le a földszintre mikor érzékelem Francois jelenlétét és a tanácstagét is, ami azt jelenti, hogy õ sem éppen ma született. A könyvtárban találok rájuk és mikor belépek az idegen vámpír rögtön feláll.

- Üdvözlöm, Nagyuram! – enyhén meghajtja a fejét, mire n is biccentek felé.

- Foglalj helyet! – én is elülök a vele szemben lévõ kanapéra, Francois viszont az idegen hátához áll.

- Tehát, térjünk a lényegre. Mi az a fontos dolog, amit csak személyesen mondhattál el nekem. – Francoisra pillant – Miatta ne aggódja, a teljes bizalmamat élvezi.

- Ahogy kívánja! – idegesen körülpillant, mintha támadásra számítana – Tudomásomra jutott, hogy a Tanács át kívánja venni a jogot az uralkodásra, ami mindenkor a tisztavérûek kiváltsága volt.

Hm, ez érdekes. Pont egy tanácstag „tájékoztatna” az árulásról. Õ azonban lousianai, tehát már ott is szervezkednek?

- Valóban? És mit tesz azért a tanácsod, hogy elérje a célját?

- Anarchiát akar teremteni, azzal, hogy egyre több gazdátlan vérengzõt hívnak a városba, veszélyeztetve ezzel a vámpírok létezésének titkát. – a hangja komoly nem látok hazugságot a szemében.

- És te Kaspar Josett, miért vagy itt? – miért pont õ?

- Azért Nagyuram, mert szerintem nem szabad engedni, hogy a tanács átvegye az irányítást. Ha ez megtörténik, akkor mindenki a legmagasabb pozícióért fog harcolni és egy újabb Vérháborúnak nézünk elébe.

Nagyon is igaza van és megfontolandó, amit mond, de van egy nagy hiba a számításban. Mégpedig én.

- Jó a meglátása, de a Tanács, bármennyi vérengzõt is toboroz össze, tisztában van azzal, hogy egy tisztavérû ellen semmi esélyük. Még egy hadsereggel sem. – a teljes erõmet szabadjára engedve por és hamu válik csak belõlük.

- Ezt én is így látom Nagyuram, ugyanakkor… úgy vélem a lousianai tanács elnökét irányítja valaki.

- Mibõl gondolod ezt? – érdekes elmélet, hiszen elõször én is ilyesmire gondoltam.

- A minap a Tanács elnöke az irodájába hívatott egy mészárlási ügy miatt. Mikor beléptem éppen akkor húzta vissza a kesztyûjét. Egy hûbérúri gyûrû volt az ujján.

Nem hagyom, hogy kiüljenek az arcomra az érzelmek, de tény hogy meglepett ez az állítás. És nem kevésbé a véletlen egybeesés. Felmerül a kérdés, hogy vajon van-e összefüggés a két esemény – a gyûrû megtalálása és az elnök „titka” – között.

- Mennyi idõs az elnökötök? – csak kíváncsiságból.

- Hétszázötvenhárom.

- Szerinted képes egy vámpír hûbérúr kordában tartani, vagy mondjuk inkább, uralma alatt tartani egy ilyen idõs vámpírt? – elég nehéz feladat.

- Esküszöm, hogy igazat szóltam. Igaz, hogy csak egy kicsit láttam belõle, de biztos vagyok benne, hogy az volt.

A kérdésemet tehát úgy értelmezte, mint egy vádat a hitelességét illetõen. De ez nem baj, elõnyömre fordíthatom.

- Tegyük fel, hogy hiszek önnek. Mit vár az információért cserébe? – nyilván nem jó szándék vezérelte.

- Védelmet kérek a legfiatalabb teremtményem számára. Még csak huszonegy éves, két hónapja változtattam át, és ha harcra kerül a sor, nem tudná megvédeni magát. – bár az arca érzelemmentes, a hangja sok mindent elárul.

- A véremet kéred a számára? – tiszteletteljesen meghajtja a fejét, hisz egy tisztavérûtõl ilyet kérni olyan, mintha a halállal játszana. Ha a teremtménye megkapja a vérem, akkor jóval erõsebb lesz, egy kéthónapos vámpírnál, legalább olyan, mintha kétszáz évet élt volna.

- És a magad részére? – nem szokott önzetlenül cselekedni egy hatalmas sem.

- Nincs rá szükségem, Nagyuram. Csak azt szeretném, hogy Valerié meg tudja védeni magát.

Ahogy kimondja a nevét… értem már, de ez akkor is hatalmas kegy lenne a részemrõl, egy olyan számára, aki lehet, hogy elárul. Még nem nyerte el a bizalmam.

Könnyebb lenne, ha Dean belenézne a fejébe és eredetileg ezt is akartam, de túl sok minden történt vele most nem akartam felzaklatni újra. Talán, majd ha egy kicsit megnyugodott, akkor megkérem rá.

- Kis idõre elhagyom az országot. Addig is gyûjts össze minél több információt az elnök cselekedeteirõl. Ha megbizonyosodom róla, hogy nem árulsz el, megadom az erõt a teremtményednek, de… ha elárulsz a hét pokol szenvedése vár rá!

A hangom ritkán ilyen fenyegetõ, de ezekben az idõkben jobb, ha nyomatékosan kifejtem mi a következménye egy árulásnak és abból ítélve, ahogy hosszú körmei a kanapé karfájába vájnak, nagyon is megértette.

- Nem fogom elárulni, Nagyuram!

- Meglátjuk. Francoist megtalálja, ha mindent összegyûjtött és ha visszatértem újra beszélünk. – ezzel felállok és ott hagyom, hiszen ma nincs elpazarolni való idõm.

***

Romániába az út kicsivel több, mint tizenkét óra és Deanen látszik, hogy nem viseli jól. Fáradt és nyûgös, ezért nem is avattam be a vámpírral folytatott beszélgetésbe, mint ahogy terveztem.

A kúriáig tartó utat „végigszenvedi” és most hogy õt nézhetem, valahogy engem sem igazán köt le a táj, pedig már nagyon régen nem jártam itthon.

A házamban egyenesen a hálószobámba vezetem, ahol pihenni tud majd, ha jól érzékelem az itt élõ vámpír inas nincs itt, de nem baj.

- Fáradt vagy? – kérdezem, bár nyilvánvaló, de hátha a beszédtõl felélénkül kicsit.

- Megfelelõ alkalom, hogy megnézd édesanyád sírját.

Homlokráncolva nézek a komoly tekintetébe, mert egy cseppet sem tetszik az ötlet, hogy egyedül hagyjam. Elmosolyodik bár még ez is gyengén hat a fáradságától.

- Nagyfiú vagyok már, nem fogok félni, ha magamra hagysz. 

Az biztos, de hogy én aggódni fogok, az is.

Magára hagyom, de nem szándékozom sokáig ellenni, így az erõmet használva egy perc alatt eljutok a közeli barlang bejáratához, ahová egy sziklatömb van tolva megakadályozva, hogy bármely halandó is betegye ide a lábát.

Odébb tolom a tömböt, mire megcsap a helyiségben uralkodó halál szaga. Komoran lépek be, középen egy gyönyörûen vésett kõemelvény, amin egy vörös koporsó áll.

A benne lévõ test épp olyan gyönyörû, mint amilyenre gyermekkoromból emlékszem, de teljesen élettelen. Megkönnyebbülök, hogy nem tettek semmi kárt a sírhelyében, csupán a nyaklánc hiányzik, amit még apámtól kapott. Megsimítom a szobormerev arcot, majd a nyakába kapcsolom a láncot. Mindig is viselte ezért ennek itt a helye. 

Pár pillanatig még nézem, de a bennem gyûrûzõ rossz elõérzet arra sarkall, hogy visszamenjek.

A házban már megszokásból emberi módon közlekedem, de ahogy benyitok rögtön tudom, hogy valami baj van. A takaró összecsavarodva, Dean nagy szemekkel pislog rám.

- Történt valami? – a szobában érezni az édes vérének az illatát, amit ezer közül is felismernék.

- Nem. Semmi.

Hazudik. 

- Elsietted a választ. Mond el mi történt – elmosolyodom, és közelebb lépek.

- Lényegtelen. Engedd, hogy titkoljam.

Elkomorulok. Ha baj van, azt jogom van tudni, máskülönben nem tehetek annak érdekében, hogy megoldódjon.

- Hogy magadban rágódj rajta? – épp elég, hogy rémálmai vannak és veszélyben van miattam.

- Hogy ne kelljen elmondanom.

Nem értem miért csinálja ezt, de akkor is tudni akarom. A vér illata felõle árad, ami azt jelenti, hogy megsérült. És rejtegeti a kezét.

Leülök az ágyra és elõre húzom a kezét, majd egyenként felfeszegetem az ujjait.

A tenyere csupa vér, de ami a legjobban feldühít, az hogy mitõl származik a vér.

- Ezt mikor? – a hangom nyugodt, de bennem õrjöng a harag, amit nem engedhetek ki.

- Amíg te kint voltál. Néhány vágás, ennyibe még nem halok bele – mosolyog, mintha semmi sem történt volna.

- Ez nem semmiség Dean! – mondom komoly hangon, miközben elhúzni próbálja a kezét.

- Nézd, nem vagyok ostoba, felfogtam, hogy veszélyben vagyok. De nem ölt meg annak ellenére, hogy megtehette volna, nem is egyszer, szóval nyilván akar valamit.

- Attól még nem fog tetszeni hogy fájdalmat okoz neked. – morgom dühösen és érzem, hogy a csapongó érzelmem miatt megnyúlnak a szemfogaim és a szemeim parázslani kezdenek.

Elkerekednek a szemei és elrántja a kezét, amit ezúttal hagyok is neki, mert ha ránézek a vágásokra csak még dühösebb leszek.

- Ugye most nem fogod elveszíteni a fejed?

Valamiért annyira édes ahogy ezt kérdezi… - A finom illatú véred miatt vagy a dühtõl, hogy bántottak? Mert jelenleg olyan dühös vagyok, hogy képes lennék élve elhamvasztani azt, aki ezt tette veled. – a hangom halk, de vészjósló, viszont úgy tûnik õt nem rémisztette meg.

- Csak semmi máglya meg ilyesmi. Ez már nem a középkor. Nem vagy egy kicsit lemaradva? – elmosolyodik, amivel hihetetlen módon oldja a feszültséget, már nem állok a robbanás szélén.

A tiszta kezemmel az arcára simítok miközben a gyönyörû világoskék szemeibe mélyedek. – Tudod te mennyire különleges vagy?

- Mondja ezt az, aki egy „egyedi faj”. – elhúzza a száját, de akkor sem hagyom, hogy elterelje a figyelmem.

- A legkülönlegesebb ember akivel csak találkoztam. – lecsökkentem a távolságot és egy rövid csókot nyomok az ajkaira, amit nem is szándékoztam elmélyíteni.

Nem válaszol csak zavartan félrenéz, én pedig felállok és a fürdõben teremve felkapok egy törölközõt és megnedvesítem. Szíves örömest lenyalogatnám a vért róla, de biztos nem díjazná.

Visszaülök mellé és a kezébe adom a törölközõt. – Inkább magadnak csináld, nem akarok fájdalmat okozni.

Elveszi és megtörli a kezét, majd a szeme elé tartja.

- Mi az?

- Szerintem ez a gyûrû kódja. Pont három szám. – felém fordítja és bár még mindig idegesít rá nézek.

Egy szabálytalan, de határozottan kivehetõ nulla, majd még egy nulla és egy egyes.

Ráncba szalad a homlokom, a zsebembõl elõveszem a gyûrût. Ennek tévedésnek kell lenni, vagy valaki ellopta, de ezek a számok…

Elforgatom a sorokat és a szívem kihagy egy ütemet, mikor felnyílik a picike rés. A törölközõvel megtörlöm, hogy a belõle kicsöpögött vércseppektõl látható legyen a jelkép, de sajnos az van rajta, aminek nem lenne szabad.

Negyedhold, farkas és csillagok.

- Jean-Claude? Mi a baj?

- Már a számoknál sem stimmelt valami, de a címer is igazol. – odaadom neki, õ pedig hunyorítva megnézi az aprócska mintát.

- Ez ugyanaz, mint amirõl meséltél. – komoran biccentek – De ha ez az apádé volt és most nem a tiéd… akkor ki…?

Gondterhelten a hajamba túrok és felsóhajtok. – Fogalmam sincs. Nem tudom mi lett az apám holttestével, azt sem tudom hol és hogyan halt meg. Anyám már csak annyit bírt mondani a halála elõtt, hogy „Rejtõzz el, mert az apád már…” nem fejezte be, így nem is tudta meg mi történt.

Éppen ezért nem próbáltam ki ezt a számot, még csak szembe sem jutott, hogy a saját családom címerét találom benne.

- Lehetséges esetleg, hogy volt egy… öhm teremtménye aki ott volt és elvette tõle… nem is tudom? – kérdezi miközben visszaadja a gyûrût, de én csak ledobom az éjjeliszekrényre.

- Kicsi volta, nem emlékszem voltak-e teremtményei, de ha igen azoknak nem lenne szabad ilyen erõsnek lenni. Ahhoz nem elég idõsek.

El kéne még mondanom neki azt is amit Kaspar mesélt, de elõbb…

- Add a kezed! – közelebb csúszom hozzá.

- Mit akarsz? – kérdezi homlokráncolva, de lassan felém nyújtja.

Boldoggá tesz, hogy megbízik bennem ennyire, végül is, ha a vérzõ kezét egy vámpír elé nyújtja, bármi megtörténhetne.

- Meggyógyítom. – felelem egyszerûen.

- Képes vagy rá? Azt láttam, hogy te gyorsan gyógyulsz, de másokat hogyan tudsz gyógyítani? – kíváncsi, de csak egy mosollyal felelek, majd a saját kezembe mélyesztem a fogimat.

- Hé!

- Nyugalom, csak figyelj! – a tenyere fölé emelem a kezem és belecsöpögtetem a véremet, ami a sebére folyva felgyorsítja a gyógyulást.

Felszisszen egy picit és ekkor elveszem a kezem, amin már be is gyógyult a harapás, majd odaadom neki a törölközõt. Megtisztítja a kezét és döbbent tekintettel pillant rám, mert a sebe helyett csak rózsaszín körvonalak vannak.

- Ezt a cuccot palackozni kéne. – motyogja, belõlem meg kitör a nevetés a szavaira, eloszlatva az eddigi feszültéset. Egyszerûen hihetetlen , hogy mindig tudja mivel nevettessen meg és mit mondjon…