Könnyes arcát felém fordítja, látom a szemeiben a könyörgést, ami végül is arra a döntésre késztet, hogy muszáj elengednem. Nem hagyhatom, hogy végignézze az apja halálát, mert azzal tönkretennék mindent, õt is.

Nagyon lassan lazítok a karom szorításán, ez a legnehezebb, amit valaha tettem. Szipogva törli meg az arcát, megfordul az ölelésemben és nedves tenyerét az arcomra simítva simogat, mint aki meg akarja jegyezni a vonásaim. Nagyon remélem, hogy nem búcsúzásnak szánta, mert akkor is megkeresem. Elõkerítem a föld alól  is és megölök mindenkit aki erre a döntésre késztetett.

- Köszönöm. Kérlek... vigyázz helyettem is Macskára.

Cseppet sem érdekel most a macskája, mikor még az õ biztonságát sem garantálhatom. Még most sem magáért aggódik.

- Igazán meghatóak vagytok, de...

- Rendben. Veled megyek – vág hirtelen a vámpír szavába mire ökölbe szorulnak a kezeim.

Megölöm ezt a korcsot. Darabokra fogom tépni, hogy érezze azt a kínt ami most belülrõl marcangol!

Lassan odasétál hozzájuk, minden lépésénél vissza kel fognom magam, hogy ne akadályozzam meg. Hiába engedte már el az apját, nem mehetek közelebb, bármennyire is dühös vagyok. Egyrészt, mert Dean túl közel van ahhoz a vámpírhoz, másrészt pedig, mert az anyja még mindig náluk van.

Kifejezéstelen arccal nézem az elõttem lezajló jelenetet, minden erõmmel visszafogom magam, még akkor is mikor az idegen vámpír mellé lép és az egy gúnyos, elégedett vigyort küld felém. De nem fogsz te örökké így örülni, te mocskos áruló! Csak találjalak meg, mert meg foglak, és akkor megbánod azt is, hogy a világra jöttél!

Kilépnek az ajtón, majd az illatuk azonnal el is tûnik. Elmentek.

A hatalmas asztal recsegve adja meg magát, ahogy rászabadítom a dühöm elenyészõ részét, szilánkokra szóródva teríti be a fényes sötétbarna márványpadlót. Valamin muszáj volt levezetnem legalább egy részét, ha már az összest nem engedhetem szabadjára, különben elszabadul a pokol.

Az évszázadok során edzõdött önuralmamnak hála képes vagyok koncentrálni, a két földön fekvõ férget porrá égetem, majd a zavarodott rémült ember felé fordulok. Mielõtt még megszólalhatna, vagy sikolthatna átveszem az irányítást az akarata fölött és megparancsolom neki, hogy menjen a szállodába és addig maradjon is ott míg nem térek vissza. Nincs most erre idõm, nem magyarázkodhatok, vagy kísérgethetek mikor meg kell találnom Deant és Magnust.

A türelem mindig is nagy erényem volt, de ebben a pillanatban egy csepp sincs. Most rögtön  menni akarok és felforgatni az egész mocskos várost ha kell, de akkor is megtalálom! Élve!

De elõbb… muszáj átnéznem az emlékeket, amiket ezeknek a férgeknek a fejébõl szedtem ki…

***

Végre láthattam is annak az épületnek a képét, amirõl Dean beszélt. Egy kisebb háznak megfelelõ, mégis fényûzõ díszítéssel és nagy kidolgozottsággal épült. Úgy láttam, mint az a vámpír aki afelé sétált akkor. Egy rácsos vasajtó zárja el a vastagabb faajtót, de nem is az a baj. Hanem hogy fogalmam sincs hol a fenében lehet az-az épület. Lousiana hatalmas és New Orleans-on kívül egy részét sem ismerem olyan részletesen. Valóban, mintha tût keresnék a szénakazalban, de ha kell a szénát szálanként fogom átnézni.

Egyesével fogom átnézni az összes épületet ha kell, végül is azt sem zárhatom ki, hogy Dean nem is ott van ahol Magnus. Ki tudja és egyébként is, van még valami ami nagyon is aggaszt.

Ha Magnus annyira el akarta titkolni a rejtekhelyét, akkor miért nem törölte ki a kutyája emlékeibõl ahogy Haroldal is tette? Az akarja, hogy megtaláljam?

Chh… egyszerûbb lett volna akkor, ha megmondja, hol bujkál és nem kell keresgélnem…

***

Majdnem két nap telt el, de eddig semmi. A városban egy utcán kívül már mindig átokverte házat átnéztem, átkutattam a pincétõl a padlásig, de semmi. Ahogy pedig múlik az idõ egyre idegesebb vagyok és az aggodalmam is egyre inkább nõ. Nem tudom mit akar Magnus Deantõl, de az biztos, hogy minél tovább tart megtalálni, annál kisebb az esélye, hogy élve találom meg. És ez a gondolat szinte megõrjít.

Nagyon rég nem öltem meg embert, de tegnap olyan ideges voltam, hogy táplálkozás közben megfojtottam õket, nem bírtam kontrolálni az erõmet. Akármennyire is nagy az önuralmam az állandó aggodalom az õrületbe kerget. Nem gondoltam, hogy még az én gyorsaságommal is két napot vesz igénybe a város átkutatása, de valahogy érzem, hogy itt vannak. Nem vitték ki a városból, ezért nem is mentem tovább. Valamit nem veszek észre, tudom. Rá kell jönnöm, hol lehetnek, mert már csak egy elhagyatott utca van és nincs több átkutatni való.

A sikátor felé veszem az irányt az elsõ raktárépületig, de gyorsan ki is jövök mivel egyáltalán semmi nincs benne. Sorban nézem át az összest, de még a felénél sem tartok mikor az utca végén egy test repül ki az egyik ajtón. Mi a fene folyik ott?

Azonnal ott termek és bemegyek, a terem közepén már van pár holtest, de ezek csak vérengzõk, akiket valaki elintézett.

Az alagsorba megyek, ahonnan a hangok szûrõdnek ki és meglepetésemre egy nem várt személybe botlom. Már az illata is ismerõs volt, de most hogy látom az arcát már tudom ki az. Kaspar, akiért Francoisnak kellett volna jönnie mielõtt megtiltottam neki.

- Te mit keresel itt? – kérdezem hirtelen, amint megölte az utolsót is. Nem gyenge vámpír, nem is a legerõsebb, de miért öldököl itt egyedül?

 Vicsorogva fordul felém, nem vett észre, mert elfedem a jelenlétem, de amint észreveszi ki szólt tisztelettel meghajol. Nincs most idõ az ilyesmire, bár nem tudom hol kereshetném még…

- Nagyuram! – oldalra bök a testekre – Ezek a korcsok az otthonomra támadtak, ezért meg kellett fizetniük!

Ezt meg tudom érteni, de akkor is… - Felelõtlenség egyedül egy ilyen méhkasba jönnöd. Fõleg ha a korcsokat még irányítja is valaki.

- Tudom. – biccent, majd homlokráncolva pillant rám. – Jól van Nagyuram?

Ennyire látszik, hogy majd szétvet a düh?

- Az árulóknál van a látó. – már akkor is forr a vérem a gyûlölettõl ha csak eszembe jut – A rejtekhelyüket keresem, de az a ház mintha nem is létezne.

Hiába néztem át a várost, talán valóban tovább kellene keresnem a többiben, de van egy olyan érzésem, hogy nem mehetek el.

- Talán én a hasznodra lehetek. – ajánlja rezzenéstelen arccal.

- Miért tennéd? Nem érdeked, hogy visszakapjam õt. – ez így van. Igaz, hogy nem ért egyet azzal, hogy a tanácstagok ellenem szövetkeznek, de ettõl még neki semmi köze hozzám.

- A segítségért, a véredért amit Valerié-nek ígértél Nagyuram. Azzal erõssé válhat és nem kell annyira elzárnom mindentõl.

Így már értem, de… - A véremet meg fogja kapni a korábbi segítségedért, így is megtennéd?

Nem hagyom hogy hátsó szándékkal közelítsen, tudni akarom mi mozgatja.

- Igen Nagyuram! A segítséged nagyon sokat ér.

Valóban nagy ajándék, de nekem most sokkal nagyobb lenne, ha megtudnám hol az a nyavalyás ház!

- Rendben. Mutatok egy képet, nézd meg ezt a házat és mondd amit tudsz! -  arra az emlékképre koncentrálok, amit a vámpír fejébõl halásztam elõ, õ pedig a gondolataimba férkõzve meg tudja nézni, de csak azt amit én mutatok neki.

Egy pillanattal késõbb felnyílnak a szemei és homlokráncolva néz maga elé, mint aki gondolkodik.

- Kaspar, nem érek rá, ha nem tudod hol van ez a ház, akkor nem vesztegetem itt az idõt, mert meg kell találnom minél elõbb! – morgom idegesen.

- Bocsánat Nagyuram… ismerõs ez az épület, de a keresésed során a temetõket is átnézted?

- Miért? – kérdezem türelmetlenül. Nem értem mire akar kilyukadni.

- Mert ez itt nem egy ház, hanem egy háromszáz éves mauzóleum. A Lafayet temetõben, a Contage de Chanoau francia család síremléke. Már rég kihaltak a leszármazottai, senki sem látogatja.

Ezek szerint végig rossz helyen keresgéltünk. És a temetõket még én is kihagytam.

Fenébe… ha hamarább összefutunk, már rég ott lehetnék! De mégis miért jutott volna eszembe, hogy nem egy házról van szó?! Manapság már nem építenek ilyen síremlékeket.

Ez a pár nappal ezelõtt hallott válasz egyszeriben csak úgy elõjöttek a gondolataim közül. Akkor nem is foglalkoztam ezzel, mert egy tébolyult motyogását nem lehet komolyan venni, de most… A föld alatt… eltemetve… a mauzóleum alatt biztos van földalatti kripta.

- Köszönöm a segítséget! Nem fogom elfelejteni neked és természetesen azt sem amit ígértem!

- Elkísérjem Nagyuram?

- Nem kell tudom merre van. – egyszer elhaladtam mellette, de még csak be sem pillantottam. Az átkozott házakat figyeltem.

Egy szempillantás alatt tûnök el elõle, egyre csak az kering a fejemben, hogy remélem nem lesz késõ! Két nap… két nap és végig egy vámpír karmai között volt aki akart tõle valamit.

Még az én sebességemmel is beletelik két percbe átszelni a várost, még a percek is örökkévalóságnak tûnnek ilyenkor, de aztán megállok a méretes vaskapu elõtt, aminek a tetején a Lafayet név áll komoran.

Egy percet sem tétovázva berontok, keresztül kasul szelve a temetõt, míg végül a százéves tölgyek árnyékában meglátom a hatalmas oszlopokat. Megvan!

Az egész helyet a korra jellemzõ szobrok ölelik körül, a Vértanú Angyal akkor a halál, a szenvedés és a megbocsátás szimbóluma volt, s most is.

A ajtóról könnyûszerrel letépem a lakatot, majd kicsapom és belépek. Korom sötét van mindenütt, a pici ablakokon alig jut be fény. Egy folyosón állok, aminek a végén lefelé vezetõ lépcsõ van oldalon pedig ajtók.

Sorban betöröm mindet, a legtöbb helyen csak pókháló és kõkoporsó, másisban tébolyult vámpírok, akiket a dühöm teles erejével égetek porrá. Viszont akit látni akarok végre, az nincs sehol.

Az utolsó ajtót töröm be a lépcsõ elõtt és azonnal megcsap az összetéveszthetetlen édes, finom illat, amit ezer közül is felismernék. Dean vérének illata.

Felszisszenek ahogy meglátom a földön a vércseppeket, egyes helyen elmosódnak, máshol pontosan kivehetõk.

Bántották. Bántották õt! Ezért mindenki meg fog halni ezen a helyen! Senkinek sem kegyelmezek!

Egy pillanat alatt termek a lépcsõnél és gyorsan lemegyek a földalatti kriptákba, de amint a földre teszem a lábam egy olyan erõ ér el hozzám amit nem lenne szabad éreznem. Vagyis… már a temetõben is éreznem kellett volna, kivéve ha elfedte, csakúgy mint én.

De ez lehetetlen! A tisztavérûek rajtam kívül már kihaltak! Ez az energia… ez nem lehet egy hétköznapi vámpíré és még egy nemesé sem!

- Lám, lám, ki hitte volna, hogy sikerül meglepnem a mi királyunkat! – gunyoros hang, elégedett kacaj.

- Ki vagy te? – kérdezem, a sötétség árnyékában megbúvó férfit. A tisztavérût.

- Az aki még ma meg fog ölni téged. – elõlép az árnyékból, az ócska petróleumlámpa fénye egyenesen az arcára vetül és bár biztos, hogy nem találkoztam még vele, olyan mintha kísértetet látnék.

A fekete haj, a fekete szem, pont ahogy Dean mondta, de az arca… az arca…

- Tehát ismerõs vagyok ugye? Hogy is ne. Végül is anyám mindig azt mondta, hogy pont úgy nézek ki mint az apám. Az apánk.

A döbbenettõl moccanni sem tudok, egy pillanatra még az is feledésbe merül, hogy miért vagyok itt, de ahogy éles karmaival majdnem belém hasít még idejében kitérek elõle. Épp olyan gyors mint én…

- Hogyan? – hogy lehet? Hogy élhet õ? Hogy nézhet ki úgy… hazugság amit állít vagy igaz?

- Hogyan? Ez egyszerû. A szaporodást nyilán nem kell elmagyaráznom, de ha már meghalsz tudd, hogy miért ugye… testvérem? – kuncogva kezd el járkálni, oda-vissza.

Mereven figyelem a mozdulatait, a vonásait, mintha apám járna itt elõttem, csak a kisugárzásuk és az illatuk más.

- Ki az anyád? – az nem lehet, hogy anyámnak lett volna még egy fia Arról biztosan tudnék. De akkor apámnak hogyan lehet? Kitõl?

- Celest Romeria. De gondolom ez a név semmit sem mond neked. – hirtelen komorodott el teljesen, már nem nevet csak gyûlölködõ tekintettel bámul rám.

- Valóban nem. – ha õ itt van, és az anyja… akkor apámnak szeretõje volt. Anyám vajon tudott róla? Nem hiszem, hisz mindig olyan boldog volt.

- Igen. Egy idõ után még az a nyomorult apánk is elfelejtette a létezését. Elég volt hozzá annyi, hogy megtudja, a drága felesége várandós és az anyámra – aki szívbõl szerette – már nem maradt ideje.

Összeszorítja a kezeit, az ereje vibrál ahogy az enyém is, de nem tesz kárt a másikban, mert szinte teljesen megegyezik az erõnk nagysága.

- Apám szerette anyámat. Tudom. – ebben biztos vagyok.

- Persze! Az apád minden gyönyörû ezer év fölötti nõt szeretett, aki meg tudta ajándékozni egy tisztavérû örökössel! És mégis te voltál a kedvence! Miattad elhagyott engem és az anyámat is, aki a szemem elõtt sorvadt el a bánattól! – ordítja, az ereje erõs hullámban csapódik nekem, de meg sem érzem, mert az enyémmel együtt kiegyenlítik egymást.

Ez egyrészt jó, másrészt viszont nem. Nem fogom tudni egykönnyen megölni. De õ bántotta Deant.

- Azért választott engem és anyámat, mert mi voltuk a családja. Addig míg meg nem halt mindig velünk élt és mindent megtett a boldogságunkért. – tanított amire kellett és megvédte anyámat ha kellett.

- Te átkozott! Te vagy az oka mindennek! Ha nem születsz meg, apám velünk marad volna és anyám még mindig élne! – felém veti magát, de most figyelek és rögtön kitérek elõle. Balra vezet egy kemény vasajtó, de el van reteszelve.

– De tudod mit? – folytatja – Nem engedtem meg, hogy a tiétek legyen! Ha meghalt miattatok az anyám, akkor a tiéd se éljen tovább!

- Mit mondtál? – kérdezem fagyosan. Egy nagyon rossz sejtés kezd eluralkodni rajtam, de…

- Egy tízéves kisfiúról senki sem gondolná, hogy képes ölni ugye? Lebecsültek, holott tudták, hogy tisztavérûként már akkor hatalmas erõm volt. Egyszerûen el kellett hívatnom apámat, és elég volt pár könnycsepp hogy megsajnáljon és megöleljen, én pedig kitépjem a dobogó szívét. – gonosz nevetés tör fel a mellkasából, elborzadva figyelem a tébolyult szemeit, amiben csak a gyûlölet csillog – A ribanc anyád pedig még meg is sajnált, mert azt hitte engem is meg akartak ölni apáddal és el akart vinni. Hát nem vicces? Azt hittem õt is megöltem egy csapással, de elfutott, aztán pedig megtaláltam õt holtan a kastélynál, de téged már nem. Azt akartam, hogy végignézd! Ahogy nekem kellett végignéznem anyám halálát, de te eltûntél! Eltûntél!

Szavai hallatán a gyûlölet eddig nem ismert csírája kezd növekedni bennem. Mindig is meg akartam tudni, hogyan haltak meg, de sosem sikerült. Nem látta senki, nem tudott róla senki. Soha, egyetlen percig sem gondoltam volna, hogy van egy féltestvérem és õ a felelõs érte. Egy akkor még kisfiú.

- És most miért csinálod ezt?! Bosszút áltál nem igaz?

- Ó, nem! Még nem volt elég! – vigyorog elégedette és leül egy kõtrónra – De nemsokára, mert most megtaláltam a leggyengébb pontodat. A kis szerelmedet!

A trón felé ugrom, morogva nézek az elégedetten csillogó szemeibe és egyetlen ökölcsapással porrá zúzom a kõtrón. Magnus persze el tudott ugrani, de nem bírtam visszafogni magam.

- Már azért meg kellene öljelek amit a szüleimmel tettél, de átokfajzat! De ha most rögtön elengeded a látót és eltûnsz a szemem elõl, a vérrokonságunk miatt megkegyelmezek majd neked! – nehezemre esne, de apám emlékére és ha nem okoz több gondot megteszem.

Éles hahotába kezd, mintha ennél nevetségesebbet nem is mondhattam volna.

- Ne olyan gyorsan Jean-Claude! Nem tudsz az erõddel kárt tenni bennem! És lásd be nyerésre állok! A kis szerelmed hamarosan halott lesz, idõ kérdése.

Dühömben teljes erõbõl felé dobom az egyik rudat a fal mellõl, de kitér elõle. A rúd pedig átrepül a falon. – Mit csináltál vele te nyomorult!? Hozzányúltál?!

- Ilyen féltékeny vagy a testvéredre? – a morgásomat hallva elégedetten vigyorog – Nem vagyok oda a férfiakért, még kevésbé a satnya emberekért. Viszont, el kell ismernem… a vére valami mennyei volt! Már értem miért szereted annyira…

A mondatot már nem tudja befejezni, mert dühöd üvöltéssel vetem rá magam, ha az erõmet nem használhatom, hát majd széttépem a puszta kezemmel, a karmaimmal és a fogaimmal, de megölöm! Megölöm a mocskot!

- Dühöngj csak! Olyan finom volt, hogy miután jóllaktam megkínáltam a teremtményemet is. Emlékszel rá? Az a hosszú szõke hajú…

A vörös köd szinte teljesen ellepi az agyam, nem tudok gondolkodni, csak a vérét akarom látni ahogy a homok magába szívja, az élettelen szemeit, a porba dobott halott szívét…

Éles fájdalom hasít az oldalamba, elterelte a figyelmem, így volt ideje a karmaival megsebesíteni, de azonnal észhez térek. Nem hagyhatom, hogy feldühítsen és ne tudjak koncentrálni, el akarja terelni a figyelmem, de… Dean…

A vért kiköpi a szájából és feláll a földrõl, egymás körül keringve járkálunk, de nem mozdulunk a másik felé.

- Szegénykében alig maradt vér és még makacs is. Nem akarta elmondani amit tudni akartam ezért egy kicsit meg is kínoztuk, remélem nem haragszol érte. Muszáj volt. – vigyorog, de hiába színészkedik.

Bármennyire aggódom és rohannék Deanért, nem tehetem. Ha forrófejûen megöletem magam, biztos, hogy meghal.

- Nem dõlök be a szándékodnak Magnus. Rendezzük ezt le gyorsan és most.

- Úgy bizony. Az idõ a leglényegesebb és elõre is bocsájtom, hogy a szerelmed épp a vérveszteségtõl haldoklik és ha nem érsz oda idõben már csak egy hullát találsz majd. – kuncog, de csak míg ki nem tépem a fekete szívét – Ti viszont… még ha sikerülne is megölnöd, akkor sem juttok ki élve! Hagytam itt egy kis meglepetést! – ismét az az irritáló nevetés, de mirõl beszélhet? Milyen meglepetés? – Most viszont, döntsük el úgy, ahogy régen. Karddal!

Magabiztosan vigyorog, fensõbbséges tekintettel, minta már a markában érezné a gyõzelmet. Hosszú kabátja alól elõhúzza a kardját, ami az angol középkorban volt használatos. Hatalmas és hosszú egyenes penge.

Tanultam annak idején harcolni, vívni is, de jobb szerettem a francia tanáromat, mert ügyes cseleket mutatott, amikre most szükségem is lesz. Felkapok a fal mellõl kép hosszú acélrudat, a kezembe fogva a végét az erõmmel hegyesre olvasztom, amin õ persze csak vigyorogni tud.

Gyorsan végeznem kell vele, ha meg akarom menteni Deant. Az nem lehetséges hogy meghaljon. Bármibe kerül és, bármilyen cselt és fortélyt kell bevetnem le fogom gyõzni Magnust. Muszáj…!

- De az ízüket is érzed? – kérdezi, miközben egy újabb darab epret vesz az ajkai közé. Felvont szemöldökkel nézek rá a kérdés abszurditása miatt, végül is miért ne érezném az ízét?  - Tudod hogy értem. – teszi hozzá

- Miért ne érezném az ízüket? – jelenleg az ajkai is tökéletesen finom epreknek tûnnek amibe szívesen beleharapnék.

- Megkóstolod? – felém nyújt egyet, amit el is veszek és megeszem. Édeskés, de mégis olyan mint a víz és az, hogy meg kell rágni egyáltalán nem teszi vonzóvá.

Egy újabbat nyújt felém, de ezt már nem kérem. 

- Dean, ez a tiéd. Azért hoztam, hogy te edd meg. Nem azért, hogy engem tömj vele. – úgy sem veszem semmi hasznát.

- De már nem kérek többet. Köszönöm – eltolja magától a kosarat.

- Akkor mehetünk? 

- Hova?

Mintha nem tudná…

- Vásárolni. Szükséged van ruhákra – gondolom nem szívesen hordja Francois ruháit.

Bólint és már megyünk is, mert nappal nem igazán kell óvatosnak lenni.

Az utcák zsúfoltak, közeledik a Mardi gras és ilyenkor egy tucat karnevál, meg mindenféle játék, verseny szervezõdik. Dean mosolyogva néz körbe, tetszik ez az arca és örülök, hogy eljöttünk, hátha sikerül egy kicsit kiszakadnia a „véres valóságból”.

A ruhaboltban rajtunk kívül még vannak négyen, de az õ kérése ezúttal nem parancsolom ki õket. Ha nem zavarják õt, engem nem fognak zavarba hozni a bámulással, megszoktam már.

Tulajdonképpen egészen szórakoztató Deant nézni vásárlás közben, mintha valami hihetetlenül komoly feladatot látna el. Leakasztja, megnézi, ellenõrzi a méretet és a kajára rakja. Ez ám a gyors szelektálás.

Közben én is válogatok neki pár dolgot – igaz, hogy nem kérte -, de õ csak amolyan praktikusabb darabokat válogat, én pedig összeszedek neki néhány testhez simuló inget, egy-két olyan nadrágot ami jól kiadja a formáit. Nem tudom felveszi-e valaha, de nagyon csábítóan festene bennük!

- Kedves, nem próbálod fel? – van már nála pár darab, de még egyet sem próbált.

- Tisztában vagyok a saját méretemmel. Felesleges lenne idõt húzni azzal, hogy még próbálgassak is – válaszolja és a pultra rakja a ruhákat.

Véleményem szerint sokkal többet is vehetett volna, de nem erõltetem. Fizetek, majd nem is idõzünk itt tovább, már rájöttem, hogy nem szeret vásárolni.

- Miért van itt ennyi ember? – kérdezi, mikor az utcára lépünk és még mindig sokan vannak. Ez így is lesz még legalább egy hétig.

- Valószínûleg mindannyian a karneválra jöttek – a sok turista. Könnyen kiszúrom õket, mert más az illatuk.

- Óh.

Elindulunk visszafelé, kikerülgetjük az embereket. Sajnos ilyenkor nincs embermentes út, így nem lehet elkerülni õket, de ha jól láttam ezúttal senki sem ment neki. Egészen hazáig a gondolataiba merül, már majdnem ott vagyunk, mikor úgy döntök kiszakítom ebbõl a transzos állapotból, mert úgy megy mint egy zombi.

- Dean – összerándul az érintésemre, pedig nem volt szándékos. Úgy néz, rám, mintha azt sem tudná hol van, amin kénytelen vagyok mosolyogni - Külön öröm téged ijesztgetni. 

- Nekem annyira nem az – mély lélegzetet vesz, hogy megnyugtassa magát.

- Jobban oda kellene figyelned a környezetedre – ha annyira kimeríti és megviseli az emberek halálának látványa, vigyáznia kellene, hogy ne menjen neki senkinek.

- Bocsánat. Csak elgondolkodtam.

- Szabad tudnom, hogy min? 

- Vámpírok, emberek, halál. Csak a szokásos.

Na, tessék… - Azt hittem ezzel a nappal, majd kirángatlak a gondolataidból – úgy tûnik ez kudarc volt.

- Ez volt a célod? – kérdi meglepetten.

- Részben, de ruhákra tényleg szükséged volt. – bár nem sok eredménnyel próbálkoztam és ruhákat sem sokat vett.

- De nem ennyire – mondja homlokráncolva a táskára nézve.

- Ez csak pár darab, és mostanában egyébként is miattam ment tönkre a legtöbb ruhád. – a véres darabokat kidobtuk és abból volt már egy-kettõ.

- Akkor sem tetszik, hogy ennyit költesz rám, én pedig nem adok neked semmit. – morogja rám sandítva.

- Olyan vagyonom van, amit nem is tudnék elkölteni és örömmel költök rád. Ami pedig a viszonzást illeti… lenne pár ötletem. – rámosolygok, bár ezzel nem biztos, hogy megnyugtattam.

- El tudom képzelni. – morogja, majd rám pillant – Van azok között az ötletek között olyan, ami kivitelezhetõ és tetszene is?

Kuncogva simítom meg az arcát miközben kinyitom az ajtót elõtte. – Majd meglátjuk szépségem…

***

Két órával késõbb már az autópályán haladunk, de még mindig ott ül a mosoly az arcomon, ha visszaemlékszem Dean döbbent ábrázatára, ahogy meglátta a limuzint. Tulajdonképpen mivel a vásárlás nem dobta fel kellõen, gondoltam egy kényelmes utazás, kiszolgálás megteszi a magáét. Eleinte ugyan morgolódott egy sort, de aztán belesüppedve a kényelmes bõrülést már jobb hangulatban volt.

Csak kétszer állottunk meg amikor a sofõr teletankolta a kocsit, Dean pedig intézte a szükségleteit és ennivalót vett magának.

- Kérsz? – kérdezi az egyik sonkás szendvicset felém nyújtva.

- Soha nem fogok kérni emberi ételt, még akkor sem ha tetszene az ízük. – elhúzom a szám – Tudod, nekem legalább olyan kellemetlen kérõdzni az étellel, mint neked az, ha vért akarnának itatni veled.

- Ez egy elég érthetõ hasonlat. – bólint és elrakja a másik szendvicset – Jean-Claude? Milyen érzés neked vért inni?

Érdeklõdve figyel, nem gondoltam, hogy megkérdezné, de rendben.

- Mint nektek a bor, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani. Te azt mondod fémes ízû ugye? – ezt hallottam már emberektõl. Bólint. – A vámpíroknak minden ember más ízû, más illatú. Az egészséges embereké finom és tápláló, de például az alkoholistáké kesernyés, mert õk nem egészségesek.

- Ezek szerit meg tudod mondani a vérükbõl, hogy betegek-e? – kérdezi homlokráncolva.

- Igen, néha már az illatukból is.

Az ajkaiba harap, mintha kérdezni akarna valamit, de aztán mégsem.

Odahajolok hozzá és megcsókolom, kiszabadítva az alsó ajkát a fogai börtönébõl és közben egy egyszerû mozdulattal az ölembe húzom. Így már jobb. Sokkal közelebb van.

- Héé! Engedj el! – ficereg, de a combjaira simítom a kezem, hogy egy helyben tartsam.

- Maradj itt kedves. Így sokkal jobb érzés, mert közelebb vagy hozzám. - suttogom a fülei mellett és nem is engedem el.

- Azt hittem beszélgetünk…

- Dean, ne félj, nem erõltetek semmit. Baj, hogy szükségem van a közelségedre? – hihetetlenül megnyugtat, ha hozzáérhetek.

Elhallgat és zavartan felsüti a szemeit, majd újra az ajkait harapdálva rám pillant.

- Nem baj… nem arról van szó. Csak… jobb lenn, ha nem kötõdnél hozzám. Sehogy. Biztonságosabb lenne neked. – motyogja.

Tudom mire céloz, de nem értek egyet és nem is akarok most errõl beszélni. Még legalább addig ki akarom zárni a valóságot, ameddig oda nem érünk. Itt és most csak õ van.

- Ne gondolj most, csak engedd hogy érezzelek legalább egy kicsit. – a nyakába csókolom és lassan a pólója alá simítom a kezem, végighúzom az ujjaim a puha, selymes bõrén ami kellemesen át van melegedve. Nagyin finom… - Jó ez így?

- De tovább ne. – suttogja õ is a nyakamba temetve az arcát.

- Rendben. – lassan simogatom a hátát, majd elõre csúsznak a kezeim a mellkasára, Dean ujjait pedig a tarkómon érzem mintha viszonozni akarná a kényeztetést. Felmordulva tapadok az ajkaira, magamhoz szorítom a testét, de sajnos a ruháink közöttünk vannak. Legszívesebben letépném az összest, de vissza kell fognom magam. A csípõjére markolok, nem megyek tovább innen, incselkedve vele picit megharapom a nyelvét. Felnyög és elrántja a fejét nagy szemekkel néz rám és egyszerûen kitör belõlem a nevetés, de a legszebb az, hogy utána rögtön õ is elmosolyodik, majd picit felnevet. Nem tudom miért, de egyszerûen csak jól esetett.

- Ha tudnád mennyire szeretlek. – arcomat a puha tincsibe fúrom, ahogy magamhoz ölelve tartom. El sem akarom ereszteni többé.

Megfeszül a teste a karjaimban, a kezeimet már kihúztam a pólója alól, hogy teljesen átölelhessem. Sápadt karjait a nyakam köre fonja és megpuszilja a nyakam, pont úgy ahogy én szoktam neki. Bizsergetõ érzés és gondolatban megjegyzem, hogy ez egy nagyon vámpíros gesztus volt, de nem mondom el neki.

- Lehet, hogy tudom. – súgja halkan.

- Tényleg? – nem tudom elhiszi-e, de arról fogalma sem lehet, mennyire képes szeretni egy vámpír. Az érzelmeink mindig is erõsebbek voltak mint az embereké, majdnem dupla olyan intenzíven érzünk.

- Azt hiszem.

Nem mondok többet, sokkal jobb most ez a csend és béke még egy kicsit.

Nemsokára az autó megáll a szálloda elõtt, ahol estig maradunk, amíg össze nem ül a tanács. Dean szótlanul lekászálódik az ölembõl kimászik a kocsiból, én rögtön utána lépek a hordárok pedig már jönnek is a csomagokért.

A szobánk nagy és tágas. Az egyik legnagyobb lakosztályt vettem ki, nem szeretem a kicsi helyiségeket.

- Én elmegyek zuhanyozni. – mondja Dean, mikor itt van a csomagja.

Nem hoztunk olyan sok holmit, csak pár ruhát, hisz nem tervezek sokáig maradni.

- Rendben. Hozassak neked valamit fel?

- Nem, köszönöm. – elvonul a fürdõbe, én pedig jobb híján bekapcsolom a tévét és az ágyra ülve lapozgatom a csatornákat, majd ott hagyom egy filmen.

Hm… Kleopátra…

Dean kicsit több mint egy óra után jön ki frissen és felöltözve.

- Már kezdtem aggódni, hogy belefulladtál a zuhanyzóba. – jegyzem meg, ahogy õ is mellém telepszik.

- A jakuzzi kádat használtam és nem volt kedvem kiszállni. – mondja elégedetten. Legalább a drága szálloda megérte, ha tetszik neki.

- Mikor megyünk?

- Amint lemegy a nap. – már alkonyodik, nem kell sokat várnunk.

***

A tanács épülete furcsa mód a barokk kori Franciaországot idézi. Tele van díszekkel, aranyozással, festett selyem tapétával, márvány járólappal és mindennel ami a gazdagságot sugározza.

A vámpírszolga aki sietõsen halad elõttünk néha-néha félve pillant hátra és szinte megkönnyebbülten sóhajt fel mikor a hatalmas ajtóhoz érünk. Érzelemmentesen nézek rá és jelzek, hogy nyissa ki az ajtót, mire odabent elhalnak a hangok. Néhány hideg és pár döbbent tekintet mered ránk, nyilván nem számítottak ránk ilyen hirtelen, hisz nappal utaztunk így nem tudtak róla. Végül is ez volt a cél.

A termet körbepásztázva lépek be, de a tizenöt tanácstagon kívül nincs bent más. Hárman hiányoznak, de a többség itt van.

- Üdvözlöm a tanács tagjait! – a hangom semmilyen érzelmet nem tükröz.

Mindnyájan felállnak és biccentenek, majd a tanács elnöke lép elõre. A kezein valóban egy fekete kesztyû van, sötét szeme már-már ellenségesen csillognak.

- Nagyuram! Minek köszönhetjük, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel?

Elõzékeny szavai ellenére nem tûnik úgy, mint aki annyira megtisztelve érzi magát.

- Köszönd az árulóknak. – mondom, de a szeme sem rebben.

- Árulók nagyuram? – szól közbe egy magasabb termetû férfi.

- Igen. Mind tudjátok milyen események zajlanak, akkor is ha nem teszitek szóvá. A fülembe jutott néhány kósza hír és szeretnék megbizonyosodni a valóságtartalmukról. Már ha van.

- Hogyan? – az elnök tekintete mellém rebben, oda ahol Dean áll, ami szinte bizonyítja, hogy valóban tudja mi is õ.

Ahogy valószínûleg már többen is. A new orleansi tanácstag, Dorien rájött és nyilván nem tartotta titokban a többi tag elõtt sem, onnan pedig egyenes út vezet, hogy elterjedjen a látó híre.

- Nem kell úgy tenned mintha nem tudnád. – tiszta lappal játszunk – Megparancsolom, hogy gyertek közelebb, hogy a látó megbizonyosodjon a hûségetekrõl.

Egy pillanatig csend, de nem látni, hogy bárki is olyan meglepett lenne, talán csak egyikük, de végül elindul felénk az egyik. Végig figyelem, de nem tesz semmit, majd Dean elé állva az intésemre odanyújtja a kezét. Annyi bizonyos, hogy nem tetszik neki, hisz senki sem szereti, ha a fejében turkálnak, de nem mond ellent.

Dean rezzenéstelen arccal áll mellettem, nem látni rajta félelmet még akkor sem mikor megérinti a vámpír kezét. Pár másodpercre lecsukódik a szeme, majd felnyitva rám néz és megrázza a fejét. Rendben.

- Elmehetsz. – mondom a vámpírnak, aki meghajolva elhagyja az épületet. – Következõ!

Nem kerüli el a figyelmem néhányuk feszült pillantása és a tanácsnok székre szoruló ujjai, de nem érdekel. Érkezik a következõ, szinte biztosra venném, hogy a bûnösök maradnak a végére, hisz azok nem mernének csak úgy elém állni.

Így megy ez, még a nyolcadik vámpírnál, Dean sietve visszarántja a kezét és rám néz.

- Õ… láncon tart egy vámpírt. Valahol bezárva, ahol sötét van. Nem látom csak a tébolyult üvöltését hallom és valakinek a sikítását. – visszanézek a vámpírra, aki döbbenten mered Deanre, majd rám néz.

- Én nem vagyok áruló nagyuram!

- Akkor miért rejtegetsz egy vámpírt? – kérdem felhúzott szemöldökkel.

- Õ… az egyik teremtményem. Alig egy hónapja alkottam, de nem bírta kontrollálni a vérszomját. Leláncoltam a pincében, míg ki nem tisztul a feje. – mondja, a hangjában nem hallok hazugságot, de egy próbát megért.

- Rendben. Elmehetsz!

A következõ négy vámpír is szabadon elmehet, de az utolsónál, már láttam, hogy Dean kimerült. A homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöznek, de nem panaszkodik. Még van három, de õk már egy perce nem mozdulnak. Az asztalfõnél állva meredten néznek rám, de amikor a szék megreccsen az ujjai alatt már én sem fogom vissza az erõmet, csupán annyira, hogy Deannek ne essen baja.

- Kíváncsian várom az indokot, hogy miért ne égesselek szénné ebben a percben? – szólok ridegen, mire vicsorogva lép el a szék mellett, de persze nem jön közelebb. – Nos?

- Tehetsz bármit, akkor sem tudod elkerülni a végzeted! Magnus meg fog ölni és akkor a vámpírok végre elfoglalhatják a helyüket a világban! – kiáltja érdes hangján.

- Milyen helyet?! Azt hiszitek, hogy ha szabadon engeditek a vérengzõket ti sokáig éltek majd?! Pár hónap alatt lemészároljál vagy átváltoztatják az összes embert! – ezek az ostobák még azt sem látják mi lesz ennek a következménye?

- Végre a fajtánk uralja majd a világot! – undorító õrült nevetést hallat, mint egy tébolyult.

Az egyik vámpír a terem oldalsó ajtaja felé oson, de mielõtt még elérhetné az erõmmel behatolok a gondolatai közé, felforgatva minden, s míg õ a fejét szorítva, ordítva vonaglik a földön megtudom, hogy ezek az alávalók nem csak hogy összegyûjtik a vámpírokat, hanem embereket is átformáltak azzá.

Felszisszenve eresztem el a tanácstagod, dühös morgással égetem porrá, majd a még mindig egyhelyben szobrozók fel fordulok.

- Ezt akarjátok? Átváltoztatni az embereket és több ezer vámpírt létrehozni? – tébolyultak! – És ha minden ember vámpírrá válik ti meddig maradtok életben? Nem lesz több élelemforrás és akkor egymás vérén fogtok élõsködni, míg szép lassan elfogynak a kutyáitok és egymás torkának estek!

Õrült ötlet, õrült elméktõl. Egy világ amit a vámpírok uralnak…

- De azt te már nem fogod megélni! Magnus a véredet ontja majd és az övé lesz a féltve õrzött kincsed! – dühtõl izzó vörös szemeit Deanre veti, vigyorogva pillant végig rajta, míg el nem takarom a szemei elõl. – Ízletesnek tûnik. Hátha Magnus hagy belõle nekünk is!

- Egy újjal sem fogtok hozzá érni! – rájuk szabadítom a dühöm, az elméjükbe hatolva kutatok a vámpír után, aki holtan akar látni.

- Jean-Claude, ne! Hagyd abba! – kiállt fel hirtelen Dean, mire azonnal visszavonulok a fetrengõ áruló fejébõl és követem a tekintetét.

Az ajtóban ott áll egy hosszú szõke hajú vámpír, pont olyan, mint ahogy Dean leírta és egy emberférfit tart a karmai között.

- Most már hiszel a szemednek kicsi látó? – vigyorog elégedetten, de nem mozdul közelebb.

- Dean… - nyöszörgi az ember, alig hallhatóan, mire vissza kell rántanom magamhoz Deant, mert meggondolatlanul odafutott volna.

- Apa! Jól vagy? Nem esett bajod? – a hangja remeg, a szemei könnyesek, de a szõke vámpír még mindig vigyorog.

- Engedd el vagy megöllek! – morranok rá, de csak még szélesebbé válik a vigyora.

- Ha megölsz az ember is halott lesz és… a némber is. Mi gondolsz látó? Anyucinak ízlene apuci?

Magamhoz szorítom a remegõ testet, próbálna elmenni, de nem engedhetem. Pont ezt akarták.

- Tudod… ha már akkor velem jössz, mikor kértem, akkor most nem lennénk itt, de minél tovább váratod Magnust, a némber annál többet fog szenvedni. Ezt akarod?

Ez az átkozott rohadék! De… mi az, hogy elõször?

- Dean, nézz rám! – lassan megteszi, de fél szemmel az apját figyeli – Miért nem szóltál?

Ha tudom, hogy az apja él és náluk van akkor számítani lehetett volna ilyesmire, de így… nem engedhetem el Deant, mert az az átkozott meg fogja ölni. Vagy rosszabb…

- Sajnálom… nem akartam, hogy még többet aggódj. Ne haragudj én csak… nem akartam több gondot okozni – kicsordulnak a könnyei, amitõl a szívem is összeszorul.

- Semmi baj. Nyugodj meg. – nem tudnék rá haragudni. Csupán magamra haragszom amiért belekevertem ebbe az egészbe és most ez történik.

- Miért hazudsz neki tisztavérû? Tudod, hogy semmi sem lesz rendben… kivéve, ha most rögtön velem jön. Akkor nem ölöm meg ezt itt és a másik sem hal meg.

- Felejtsd el! Nem fog veled menni! – morgom izzó dühvel, de még mindig csak mosolyog.

Éles agyaraival az ember nyaka felé közelít, megkarcolja a bõrét, hogy egy karmazsinvörös csepp kibuggyanhasson.

- Ne! Engedje el! Magával megyek csak ne bántsa! – kiáltja Dean és minden erejével szabadulni próbál, de nem engedem – Jean-Claude engedj el, meg fogja ölni!

Nem engedhetem el, nem bírnám elviselni ha bármi történne vele. Ha bárki bántaná. Tudom mennyire fáj neki ez, de nem tehetem… nem bírom…

- Dean… nem engedhetlek el értsd meg! Akkor is megölheti õket és…

- Ketyeg az óra. Amíg ti csevegtek lehet, hogy az anyja haldoklik… szóval, mi legyen?

Fenébe! Ha megölik a szüleit miattam…, de ha õt megölik…

Végig ezt akarták. Magnus… az az alávaló aljas egész végig erre játszott. El akarta érni, hogy legyen valaki, aki annyira fontos nekem, hogy szenvedjek miatta! És kell ennél nagyobb szenvedés? Mikor sírni látod azt akit a legjobban szeretsz, és még sem segíthetsz neki másképp, csak ha az életét kockáztatod és elengeded magad mellõl, mert azt nem bírnád elviselni, ha meggyûlöl, mert hagyod meghalni a szeretteit… nem bírom, de mégis muszáj lesz elengednem, ha nem akarom, hogy éltet végéig megvessen…

Dean azonnal felpattan és a hang irányába szalad, én pedig meglepetten fordulok Francois felé.

- Köszönöm, nem hagytad ott. Sokat jelent neki az a szõrgolyó.

- Megparancsoltad, hogy vigyázzak rá. Nem hagyhattam ott. – válaszolja, mintha mentegetõznie kellene.

De mindegy is miért tette, most csak az számít, hogy mosolyt csalt vele Dean arcra, annak ellenére amit az elõbb látott. A macska tényleg nincs a legfényesebb állapotban, bár egyikünk sem. Csupa ragacs a vértõl, de dorombolva törleszkedik a gazdája mellkashoz. 

- Esetleg megtisztálkodhatnék valahol? És, ha nem gond, akkor talán pihennék is egy kicsit.

Gondolatban utasítom Francoist, hogy az én szobámat mutassa meg neki és ruhát is vigyen át. Szerencsére nem akadékoskodik, hanem feláll és mutatja az utat.

Addig míg õ elvan én is megmosakszom, és a szekrényembõl elõveszek egy váltás ruhát. Én is adhattam volna Deannek, de Francois ruhái majdnem az õ mérete.

Éppen akkor megyek be a szobánkba, mikor magára húzza a pólót.

- Dean, tudsz majd aludni? – emlékszem mi történt legutóbb és õ maga is mondta, hogy gyakran vannak rémálmai. 

- Nem lesz gond – próbál egy mosolyt kisajtolni magából, de nem igazán megy neki- , de te menj, beszélj Francois-sal. 

- Ha szükséged van valamire, tudod hol találsz – biccent majd a macskáját magához véve megy aludni, én pedig vissza a nappaliba Francoishoz.

Õ még midig véres ruhákban vár a kanapén ülve, kifejezéstelen arccal mered maga elé, de azonnal feláll mikor észrevesz.

- Mondtam már, hogy hagyd el ezt a viselkedést. Tõled nem várom el. – mondom fáradtan, majd én is leülök.

- Bocsáss meg, de nehéz lenne leszoknom róla.

- Szóval, mi történt pontosan? – térek a lényegre.

- Elõször csak a zajokat hallottam, de aztán legalább húsz vámpír jelent meg és elkezdtek felforgatni mindent. Nekem úgy tûnt mintha keresnének valamit, de nem tudom, mert nem maradhattam. – lesüti a szemeit, tudom, hogy zavarja a tétlenség, de húsz vámpír ellen nem tudott volna mit tenni.

- Örülök, hogy büszkeségbõl nem vesztél oda. – mondom komoran – Az a seb… jól sejtem, hogy egy korlátdarab okozta? – az ablaknál volt, mikor kiugrottunk.

- Igen, nem figyeltem, mert azt az átkozott dögöt kellett elkapnom.

Képes volt a parancsom miatt majdnem megöletni magát… bár nem mondhatom, hogy nem, hisz örülök, hogy nem hagyta ott a macskát, de akkor is…

- Mutasd! - mellé ülök, hogy megnézzem, de mikor akadékoskodni próbál félreütöm a kezeit. Jó nagy lyuk, bár a vér már kezd megszáradni körülött és csak szivárog, de a szövetek nem húzódnak össze elég gyorsan. Sok vért veszített és emiatt lassabban gyógyul.

- Igyál! – parancsolom, és a szája elé emelem a csuklóm.

- Nincs szükség rá, jól…

- Francois, ez nem kérés volt! Igyál! – öt perc múlva már nyoma sem lesz a sérülésének.

Sóhajtva, de elfogadja amit kínálok, igaz, hogy nekem sem szerencsés túl sok vért veszítenem, de ennyi még belefér.

Pár korty után eltávolodik, a szemei szinte izzanak, de a sérülés máris összehúzódik és begyógyul. Pompás.

- Köszönöm… Jean-Claude!

- Most pihenj és szedd rendbe magad. Holnap sok dolgunk lesz! – azt hiszem rá fér a tanácsra egy kis ráncba szedés.

A szobámba megyek Deanhez, hogy én is pihenhessek, de amint belépek látom, hogy nyugtalanul mocorog és rögtön tudom, hogy rémálmai lehetnek. Azonnal mellette termek és óvatosan a vállánál fogva megmozdítom, hogy kizökkentsem az álomból és felébresszem. Sikerül is, szinte nyomban nyitogatni kezdi a szemeit, álmos tekintettel néz rám.

- Dean...

Nem engedi, hogy befejezzem.

- Miattam, akár a barátaiddal is szembekerülhetsz – mondja szomorúan.

- Dean, itt nincs olyan, hogy barátság. Itt csak érdekek vannak. Egyszer veled, egyszer ellened. Ez sajnos így mûködik. – furcsa, de a vámpírok eszmei értékei a középkortól nem változtak.

- Úgy tûnik itt egész sokan összefogtak, hogy ellened lehessenek – feszült, kissé talán kétségbeesett nevetést hallat, de nem foglalkozom ezzel. Ha folyton ezen rágódnék, már régen üldözési mániás vámpír lennék.

- Jean-Claude?

- Mondd!

- Elmehetek sétálni? – sétálni?

- Egyedül? – bólint, mire ezernyi ellenérv és tiltakozó szó tör elõ a temérdek gondolat közül.

- Szükségem van egy kis magányra ahhoz, hogy át tudjak gondolni mindent. Miattam nem kell aggódnod – még hogy nem kell aggódnom? Ha érte nem akkor kiért? Meg fog õrjíteni egyszer, már most érzem, de… én magam mondtam, hogy próbálok alkalmazkodni, hogy ne kényszerítsem rá az akaratomat. Nem is akarom, de most a biztonságáról van szó és olyankor a legnehezebb engedni neki. Viszont biztos nagy szüksége van az egyedüllétre, ha a veszély ellenére ezt kéri.

- Dean...

- Tudom. A közelben maradok – nem mintha ezzel megnyugtatna.

Megsimítja a macskát, majd magára veszi a cipõjét, a pulóverét és eltûnik. Legszívesebben azonnal utána mennék amikor hallom a bejárati ajtó csukódását, de visszafogom magam. Õ egy önálló személy, nem egy szolgám akinek parancsolok. Egy ideig fel alá járkálok a szobában, feszülten várva, hogy visszaérjen, mígnem sikeresen felzavarom a macskáját, aki nyávogva nyújtózkodik Dean paplanjára gördülve. Mély levegõt véve az ágyra ülök, a háttámlának támaszkodva kezdem simogatni a macskát, aki dorombolva mocorog az ágyon. Most nem is befolyásolom, szóval úgy tûnik hozzászokott az energiáimhoz és már nem idegesíti.

Körülbelül húsz per múlva hallom a bejárati ajtó nyitódását, de ez egy egész örökkévalóságnak tûnt, mire végre megkönnyebbülten fellélegezhetek. Hallom a közeledõ lépteit, majd mosolyogva figyelem a döbbent arcát, ahogy engem figyel a szõrmókjával.

- Történt valami kedves? – kérdezem, mikor még mindig áll és bámul.

- Nem. Dehogy.

Hm… túl gyors volt a válasz? Az ágy szélére ül, ezért alaposan szemügyre veszem, de nem látok rajta semmit, míg el nem mosolyodik. Min járhat az agya ennyire? Tudom, hogy sok dolog történt egyszerre és nem könnyû neki. Végül is ki veszített többet? Én vagy õ?

Egy apró könnycsepp fut végig a sápadt bõrén, de õ még midig csak ül egyhelyben, mintha egy szobor lenne. Pedig õ is érez, csak olyan erõs, hogy nem mutatja ki. Nem akarja, hogy gyengének higgyem, hogy sajnáljam.

Közelebb hajolva letörlöm az apró cseppet, majd az ajkaira hajolva egy gyengéd csókkal próbálom megnyugtatni, segíteni neki. Nincs ebben most semmi csábító szándék, pusztán csak a vágy, arra, hogy megvédjem és biztonságban tudjam. Elõször megpróbál eltolni, de aztán hagyja és teljesen ellazulva dõl nekem, hogy a derekát átkarolva tartsam tovább.

Hagyom, hogy akkor szakítsa meg a csókot, amikor akarja, de továbbra is csak maga elé mered, ezért a kezem nyújtva magamhoz húzom, míg hozzám nem simul. 

- Sajnálom – motyogja közelebb bújva, miközben lassan elkezdem simogatni a hátát, hogy megnyugodjon.

- Semmi baj, ha szükséged van rám, én itt vagyok neked. – örömmel tölt el, hogy végre egy kicsit közelebb enged magához és nem olyan távolságtartó.

Nagyot szusszanva átkarol, a fejét a mellkasomnak dönti. Lehet, hogy csak nekem tûnik így, de mikor ilyen békés az arca sokkal fiatalabbnak tûnik, mint amennyi. És ezért csak még inkább óvni akarom mindentõl.

- Segített legalább a séta? – kérdezem, ha már idegeskedtem miatta, mert nekem nem úgy tûnik, mintha jobb lenne.

- Talán, egy kicsit. – suttogja, majd meglepetésemre a kezét az enyémre simítja.

- Mit szeretnél? – összekulcsolom az ujjainkat és lefekszem a párnára, hogy rendesen el tudjon helyezkedni. Aludt valamit, de még hajnal sincs.

- Nem akarok gondolkodni csak… pihenni és nem foglalkozni semmivel. – feszülten felnevet – Ugye milyen önzõ vagyok?

- Nem vagy önzõ, csak fáradt. Nem bûn az, ha el akarod felejteni a rosszat, én is szívesen megtenném, nekem viszont te segítesz elterelni a gondolataimat. – lágyan a hajába túrok, a világos tincsek puhán simulnak az ujjaim között. – Hm… talán van néhány dolog, amivel elterelhetem egy picit a figyeled.

Erre egyébként lenne egy tökéletes módszerem, de ez most nem annak az ideje. Most egy másik eszköz kell és végül is ha úgy vesszük hatszáz évet éltem, vannak történeteim.

- Mivel? – rám sandít, félig lehunyt pillái szép árnyékot rajzolnak a bõrére az éjjeli lámpa fényében.

- Nos, mirõl szeretnél inkább hallani? Kalandokról, királyokról, Elvisrõl, vagy esetleg a hatvanas évek borzalmas évtizedérõl?...

Pirkadatkor hagyom csak magára, bár már alszik egy ideje. Meséltem neki jó pár dolgot, érdekes kalandokat – amik remélhetõleg megnyugtatták kicsit -, majd mikor elaludt szép békés képeket mutattam neki, hogy kellõen kipihenje magát. És mellette ez nekem is sikerült. Igaz, hogy fizikailag képtelen vagyok elfáradni, de szellemileg én is lehetek kimerült.

Most sem maradok sokáig távol a háztól, de táplálkoznom kell ezért gyorsan megoldom egy hajnalban nyitó bolt tulajdonosával, ahonnan össze is szedek egy táska ennivalót Deannek.

Tegnap szinte nem is evett, talán még Erdélyben mikor elindultunk, de azután már nem. Nem szeretném, ha beteg lenne, ezért összeszedtem olyasmiket, amik normálisan néztek ki.

Mire visszaérek persze még mindig alszik, ezért nem is zavarom meg. Nekem úgy is van elintéznivalóm a drágalátos tanáccsal ami egyáltalán nem teljesíti a feladatát.

- Francois, te itt maradsz és vigyázol Deanre! – õ amúgy sem tudna nappal velem jönni.

- Rendben. Mikor megyünk a lousianai tanácshoz?

- Ma alkonyatkor indulunk, de kocsival megyünk. – Deannek sok volt a repülés, nem lenne jó neki, ha újra azon utazna. – Kaspar visszament már?

- Igen, de azt mondta kilép a tanácsból, mert már nem szándékozik az országban maradni. – válaszolja Francois kicsit értetlenül.

Gondoltam, hogy így dönt majd. Ha megkapja azt, amit kért – és meg fogom adni neki, hisz hasznos információval szolgált – biztos élni akar végre a választottjával.

- Ha megtette, te maradj velük, hogy meg tudjam találni õket. Akár ebbe a házba is jöhetnek, amint megoldódik minden megkapja a jutalmát. – és remélem nem tart már sokáig.

Még váltunk pár szót, elmondja, hogy éjszaka kisurrant megnézni a házat és szinte csak romok maradtak, ami így egyrészt jó, mert eltûntek a holtestek és a könyvek, amik a fajtánk és sok más lény létezését írja le.

***

A nap még nem süt olyan erõsen így reggel, ezért nem is zavar annyira. Nem kerül sok idõbe, hogy Amador, a tanács fejének háza elé érjek, ahol persze minden ablak elsötétítve áll, az ajtó zárva, de ez csak ez pillanat kérdése.

Most nem udvariaskodni jöttem ide és ezt nyilván õ is érzi, hisz amint záródik mögöttem az ajtó lesiet a lépcsõn és meghajol.

- Nagyuram!

- Térjünk a lényegre! Nyilván hallottál már arról, hogy mi történt tegnap este. – ez nem is kérdés, hisz az a dolga, hogy ilyesmirõl tudomást szerezzen.

- Hallottam.

- Nos, ez esetben most már nyilván tisztában vagy azzal, hogy helyénvaló lenne a tanács tagjait végre a feladatukra utasítani. Nektek lenne az a dolgotok, hogy megtisztítsátok a várost a szeméttõl és nem nekem. Mire vagytok jók, ha egy legalább húszfõs vérengzõ fenevad mászkálhat észrevétlenül körülöttetek?! – nem leplezem, hogy dühös vagyok.

- Eddig nem tudtunk róluk. – magyarázza, de ez ostobaság.

- Valakinek tudnia kellett a tanácsból, hisz valahol el kellett bújniuk. Keresd meg az árulót és végezd ki, a többiek pedig már ma este kutasság át a várost, ha kell minden egyes házba külön menjetek be, de mire visszatérek ne maradjon egyetlen korcs sem, különben én magam számolom fel a tanácsot. Véglegesen.

Ez nem csak fenyegetés, mert meg is teszem, ha továbbra sem mutatnak semmit, amivel hasznosak lehetnének a fajunknak.

- Mindent megteszünk Nagyuram, de egy éjszaka kevés lesz.

- Az erõsebb teremtményeitek is képesek elvégezni a feladatot. Õket is bevonhatjátok, de minél elõbb, mert sok vérszomjas vámpír, sok holtestet eredményez, az pedig könnyen felkelti az emberek figyelmét.

Biccent és mivel nekem sincs több mondani valóm távozom, ahogy jöttem. Amador bármilyen öreg is nem mehet ki a napra, mert szénné égne, ezért sem tartanak soha gyûlést, míg le nem megy a nap.

***

Egy sofõr és egy autó beszerzése nem nagy probléma, hisz egyszerûen elég megbûvölnöm az embert és így egész nap a szolgálatomra áll.

Egy óránál tovább biztos nem voltam távol, de amikor a házhoz érek már hallom a kiszûrõdõ hangokat. Ezek szerint Dean már felébredt. Belépek és az elsötétített nappaliban éppen Francoisnak magyaráz valamit, aki feszülten figyeli.

- Mit csináltok? – homlokráncolva nézek rájuk, mire Dean megkönnyebbülten felsóhajt és odajön hozzám. – Jól vagy?

- Véletlenül hozzáértem mikor a ruhákat vettem el a kezébõl és láttam, hogy… megölik. – a pillantása komoly, Francoise pedig mintha kissé bizalmatlan lenne.

Nekem viszont bõven elég a feltételezés is, Dean viszont ilyesmiben nem szokott tévedni. – Hogyan?

- Azt a márványoszlopos épületet láttam, és azt a fekete szemû vámpírt, aki folyton kísért. Egy kard volt nála és levágta a fejét. – láthatóan megborzong és aggodalmasan néz rám.

Nem gondolom, hogy a vámpírom miatt, hisz nincsenek jó viszonyban, de Dean nem az a fajta, aki érzelemmentesen bejelent ilyesmit. Az pedig, hogy az a Magnus megölné az egyetlen lényt, aki mindig is kötõdött hozzám, még engem is mély aggodalommal tölt el.

- Köszönöm, hogy szóltál, kedves. – finoman az arcára simítok, majd a türelmetlenül várakozó vámpíromra nézek. – Te pedig itt maradsz.

- Hogyan? De hát azt mondtad veled kell mennem ma este?

- Az életed fontosabb, mint az hogy egy idegen vámpírt szemmel tarts. – mondom határozottan. – New Orleanst ismerem, mint a tenyeremet, és itt nincsen olyan ház, vagy bármi más ahol márványoszlopok lennének. Szoborkertbõl is kevés akad, tehát akkor biztos, hogy nem itt ölnének meg. Itt maradsz, és ebbõl nem nyitok vitát!

Egy pillanatig még farkasszemet nézünk, majd egyszerûen elvonul, de õ is tudja, hogy nem fogok engedni. Nem akarom, hogy meghaljon.

- Na, most valószínûleg még jobban utál. – sóhajtja Dean.

- Csak a büszkeségét sérti, hogy valaki meg akarja védeni. – mindig is ilyen makacs és önfejû volt. – Te legalább kipihented magad?

Felé fordulok, magamhoz húzva nézek a szép szemeibe, ami ellen nem is tiltakozik. Egy halvány mosollyal néz fel rám.

- Azokat az álmokat te raktad a fejembe ugye?

- Haragszol miatta? – ahhoz nem kell a fejébe túrnom, csak addig koncentrálnom, míg õ is ugyanarra nem gondol.

- Nem. – sóhajtja, mosolyogva lehajolok kicsit és egy puha csókot nyomok az ajkaira, de nem tudok tõle rögtön elszakadni. A nyakához hajolok, magamba szívom a bõrének finom, édes illatát, a vérének aromáját, ami megfûszerez mindent.

- Jean-Claude?

- Hm?

- Az a vízesés… valódi volt? – kérdezi egy apró sóhaj közepette, ahogy lágyan végigcsókolom a hevesen verdesõ ütõerõt. Érzem, hogy a vállamon nyugvó keze megszorul és amint egy apró nyomást fejt ki hogy eltoljon, engedem neki.

- Igen. Az amazonasi esõerdõben van. Gyönyörû ugye? – egyszer régen jártam arra, mikor unalmamban kóboroltam mindenfelé.

- Igen, lenyûgözõ. Az hogy minden olyan nyugodt és csendes, sehol a városok zaja… tökéletes hely.

- Egyszer elviszlek oda, ha szeretnéd. Csak szólnod kell. – örömmel bejárnám vele az egész világot, hogy minden csodát megmutathassak neki, amit valaha láttam.

- Az jó lenne, de… az még nagyon távolinak tûnik. Ha egyáltalán lesznek még nyugodt percek az életemben. – szomorúan lehajtja a fejét és a mellkasomnak dönti.

Sajnos abban igaza, van, hogy most minden békesség távolinak tûnik, de nem fog ez örökké tartani.

- Gyere, egyél egy keveset és utána elmegyünk vásárolni. – legalább kiszakad egy kicsit ebbõl a nyomasztó légkörbõl és szüksége is van ruhákra.

- Nincs kedvem enni. – morogja, ahogy elhúzódik tõlem és karba font kézzel megáll elõttem.

- Legalább nézz körül, hátha megtetszik valami, már majdnem egy napja nem ettél. - kérem, majd az étkezõ felé vezetem, ahol a táska tartalma az asztalra van döntve.

Leül egy székre én pedig figyelem, ahogy válogat és kotorászik közöttük és amolyan deanesen morgolódik, hogy már megint pazarolom az ennivalót, amin elmosolyodom. Végül kiválaszt egy fonott kis kosárkába pakolt epret. Kibontja és fürdõszobában megmossa a csapnál, itt nincs konyha, szóval próbáltam olyasmiket összeválogatni, amit nem kell megfõzni.

Visszatér és egyesével eszegetni kezdi. Elégedetten figyelem, hogy legalább valami jól esik neki, míg egyszer csak meg nem áll a mozdulatban.

- Ehetsz te normális ételt? – kérdezi kíváncsian.

- Nem lesz tõle semmi bajom, de a szervezetem egyszerûen lebontja. Nem lakok jól tõle. – részletesen nem tudom a folyamatot, de teljesen más az emésztõrendszerünk, mint az embereknek. Tovább figyelem, ahogy eltünteti a piros gyümölcs nagy részét, bár igaza van, hogy nem kellett volna ennyi, mert a többihez még hozzá sem ért. Ez van, ha egy vámpír vásárol egy embernek…

Türelmesen várom a válaszát, bár aggasztó, hogy ilyen sokáig gondolkodik.

- Eddig nem foglalkoztál ilyesmivel – mondja mosolyogva - Ami pedig a kérdésedet illeti...

Apró, finom csókokat hint az arcomra, amit lehunyt szemmel élvezek, majd megérzem a nedves nyelvét az ajkaimon és kis híján felnyögök az érzéstõl, hogy pont õ teszi ezt. Egy lassú csókot váltunk, de annál édesebbet. Örömmel folytatnám bármeddig, de szinte egy szempillantás alatt véget ér. Ah… Dean az õrületbe kergetsz…

- Mondtam már, hogy gyönyörû szemeid vannak? – kérdezi hirtelen az említett részt pásztázva.

- Nem említetted. Miért gondolod így? – érdekes… nem is vettem észre, hogy tetszenek neki.

- Olyan hûvösen kékek és mégis, annyira tiszták.

- Pedig mások, ha tehetik elkerülik a tekintetemet. Sokan nem szeretnek a szemeimbe nézni – fõleg akkor nem, ha nem kék színû. Az erõ, amit pusztán azzal képes vagyok kifejteni, hogy valaki szemébe nézek riasztó lehet. Dean soha nem félt a szemembe nézni és kinyilvánítani a véleményét.

Az emléken elmosolyodom, majd amikor le akar szállni az ölembõl, hagyom neki.

- Megyek pakolni – mondja és neki is lát a dolognak, közben pedig én is ott hagyom.

A szobámban gyorsan összeszedem a holmim, bár nem hoztam túl sokat, majd a földszinten az éppen takarító Haroldal váltok pár szót.

Nem sokkal késõbb már mindennel kész vagyok, a városból hívtam egy kocsit sofõrrel, de praktikusabb lenne már megtanulnom vezetni, arra viszont még nem tudtam rávenni magam.

- Dean, indulnunk kell a reptérre – szólok be neki, úgy nézem már elkészült, mert a táskája már útra készen áll a lábánál.

- Harold nem jöhetne velünk? – kérdezi hirtelen, nem is tudom, hogy miért. Sajnos azonban ezt a kérését nem teljesíthetem, mert rá itt van szükség, hogy távol tartsa az embereket anyám sírjától és rendet tartson a házban.

- Hát jó, ha nem, hát nem. 

- Gyere, induljunk.

- Akkor, ha visszaérünk mit akarsz tenni? – kérdezi a kocsi felé menet.

- Elsõ körben megõrülök, aztán majd még kitalálom – miért kérdez ilyesmit? Természetesen megoldani a helyzetet, ahogy csak lehet.

Csendben megyünk tovább, a sofõr - aki nem fog semmire emlékezni miután kivitt minket a reptérre - bepakolja a pár darab bõröndöt a csomagtartóba, én pedig meglepetten nézek oldalra, mikor Harold egy könyvet ad Deannek és mosolyog. Mosolyog. Harold.

Dean rám néz, majd felnevet, de én még mindig nem értem mi folyik itt. Harold általában nem mosolyog.

Végül csak megcsóválom a fejem és beszállunk a kocsiba. Nem is értem miért lepõdöm meg, hisz Dean mindenkit képes elbûvölni, még egy olyan öreg vámpírt is, mint Harold.

***

A repülõn magamban szórakozva nézek ki az ablakon az elsuhanó felhõken nézegetve, de közben teljesen tisztában vagyok azzal, hogy figyel. Lehet, hogy ezt a tekintetet akkor is érezném magamon, ha nem lennék vámpír, de a kiélesedett érzékeim pontosan tuják, hogy nem olvas. Nem is értem miért tesz úgy, nem mintha engem zavarna a bámészkodás, úgy és akkor néz amikor csak akar.

- Mit olvasol? – nézek rá, és õ éppen ekkor kapná el rólam a tekintetét, de nem teszem szóvá. Már egy órája lapozgatja azt a könyvet, de minek?

Felém fordítja a borítót, amirõl az egyik klasszikus krimi írónõ neve néz rám. Hm… még nem olvastam.

- Ez egy krimi.

- Mirõl szól? – kíváncsi vagyok olvasott-e belõle egyáltalán valamit. Én tényleg nem tudom mirõl szól, elég ritkán olvasok ilyen stílusú mûveket.

- Nehéz lenne elmagyarázni – mosolyog, de hiába terelné a szót, tudom, hogy valószínûleg nem is tudja mirõl szól.

- Van még idõnk. Elmesélheted. – majdnem felnevetek az ábrázatán, de még tartom magam.

- Nem, nem – rázza a fejét - Ezt nem lehet elmondani, olyan szövevényes. Majd ha kiolvastam, odaadom neked.

Itt már nem bírom ki és elnevetem magam, majd odahajolom hozzá és megcsókolom. Nem hosszan csak egy futó rövid csók, amivel csillapítom a vágy egy részét arra, hogy folyton érintsem.

- Nem kell kifogás ha nézni akarsz, én is szeretlek téged figyelni. – Megnyugtató, hogy tudom itt van mellettem.

- Olvasok. – feleli, majd ismét elmélyed a könyv lapjaiban, én pedig mosolyogva döntöm hátra a fejem és nézek ki az ablakon.

***

Késõ éjszaka van mikor megérkezünk New Orleansba. Az idõeltolódás miatt is, és mert az út közel tíz órás Dean elég fáradt, de mint mindig most is tartja magát. Éppen aludt mikor megérkeztünk, ezért most még kissé bágyadtan pislog. Átkarolom a derekát, hogy ne keljen vonszolnia magát és az iderendelt kocsiba terelem. Itt van állandó sofõröm így egyszerûbb a helyzet.

A házhoz érve azonban egyre nyugtalanabb és feszültebb vagyok, valahogy olyan érzésem van, hogy nincs rendben valami.

- Jól vagy? – kérdezi Dean már éberebben, úgy tûnik a feldúlt érzelmeim meglátszanak rajta.

- Valami baj van. – sok és furcsa energiát érzek – Csak azt nem tudom mi.

Amint azonban begördülünk a ház elé, már tisztábban érzem a baj forrását. A bejárati ajtó nyitva van és belülrõl vámpírok jelenlétét érzem.

Eddig nem merészeltek a házam közelébe menni. De most nem voltam itthon és üresen állt. Még így is lehet viszont, hogy nem véletlenül jöttek ide.

- Vámpírok vannak a házban. – mondom halkan Deannek, aki szintén a házra kapja a tekintetét.

- Mi akarsz csinálni? – kérdezi rögtön.

- Megölni mindet, de… kíváncsi lennék miért vannak itt. – egyet életben fogok hagyni, hogy belenézhessen.

- Akkor én is menjek? – aggodalmasan néz a ház felé, de az idegességem ellenére is finoman az arcára simítok.

- Igen, de nem lesz semmi bajod. Kész vagy most arra, hogy belenézz az egyikbe? – tudom mennyi halál és szenvedés lehet egy vérengzõ fejében.

- Megteszem, - bólint komolyan, majd mindketten kiszállunk a kocsiból.

Nem hagynám itt, hisz ha valamelyik megszökik akár bánthatja is õt.

Az elõkert sötét, de minden jelenlétet a házból érzek, még vérszagot is. Nem tudom, mit csinálhatnak, de biztos nem számítottak rá, hogy ilyen gyorsan visszaérünk és ezért vannak még itt. Máris dühös vagy, erõfeszítéseket kell tennem, hogy ne forrósítsam fel a levegõt magam körül, de a tény, hogy idegenek vannak az otthonomban, méghozzá ilyen átkozott lények éppen elég, hogy felhergeljen.

Belépünk a nyitott ajtón, Deant a hátam mögé tolom, majd a könyvtár felé veszem az irányt, ahonnan a csörgést hallom.

Az ajtót kitárva azonnal szembetalálom magam egy csapzottnak tûnõ, véres vicsorgó  vámpírral, aki éppen a polcokról dobálja le a könyveket, mintha valamit keresne. Mindenfelé szétszaggatott lapok felborongatott mûtárgyak amiknek a látványa tovább szítja a haragomat.

Az ajtó nyikorgására felénk kapja a fejét, de nem engedem, hogy közelebb jöjjön. Vörös szemeimet rá vetve kiengedem magamból a dühöt, amit az otthon feldúlás miatt érzek. Nem tudom visszafogni a torkomból elõtörõ morgást, mire a vámpír teste egyszerûen kigyullad és pár másodperc után porrá válik. Az ordítása viszont felzavarta az egész házat és most dörömbölõ lépteket hallok az emeltrõl is. Felszisszenek a következõ vámpír látványára, aki egy holtestet vonszol maga miután a karjánál fogva, de amint észrevesz rögtön felénk veti magát, de a társához mérten õ is egy kupac hamuként végzi.

- Gyere! – megragadom Dean kezét, hisz már a lépcsõn lefelé hallom a többieket és bevonszolom az apró helyiségbe ahol a legértékesebb könyveimet tartom. Ott nincs egy vámpír sem. Alig lököm be az ajtón máris hárman jelennek meg és egyszerre ugranak felém. Az egyiket a torkánál fogva a falhoz vágom, a koponyája szilánkosra törik, a fal bemélyed a helyén.

- Átkozottak! – közben a másik kettõ megpróbált belém harapni, de jelenleg a bõröm körül áramló energia olyan erõs, hogy amint a közelébe érnek a bõrük sisteregni kezd, és  már késõn ugranak távolabb, mert a húsuk már meggyulladt. Balszerencsés módom egymásnak ütköznek, majd a nagy bársony sötétítõre esnek ami azonnal lángra kap. Fenébe… ez nagyon nem jó…

- Gyere ki Dean! – kiáltok be, mert már mind a két függöny lángol a fából készült karnisokkal együtt.

Azonnal kijön és elkerekedett szemekkel nézi a lángoktól ölelt ablakot, de nem érünk rá erre. Még mindig vannak a házban, érzem õket, de nem maradhatunk sokáig, mert a sok anyag között hamar elterjed a tûz.

- Jean-Claude!

- Mindjárt megyünk kedves, de elõbb még széttépem azt a kettõt odafent! – morgom ingerülten, legszívesebben a puszta kezemmel szaggatnám szét azt, aki ideküldte õket!

– Csak ne érj hozzám, mert megégetlek! – figyelmeztetem még. Jelenleg olyan forró a bõröm a visszafojtott energiáktól, hogy a ruhám éppen csak kibírja, de az is forró.

A lépcsõ felé sietünk, épphogy felérünk a szobám felõl iramodik ki egy szõke hajú nõ. Hangos morgást hallatva ragadom meg, a kezemet egyetlen erõs mozdulattal a testébe süllyesztem és kitépem a szívét, ekkor azonban megjelenik a következõ a szobájából és éppen elkapom, mikor Dean teste a szemközti falnak csapódik és mellettem áll egy újabb vámpír.

Ez pokolfajzat a bejárattól jöhetett, mert hirtelen meg sem éreztem. Elroppantom a kezemben tartott nyakat, majd utána kapok mielõtt még Deanhez érhetne és erõsen a földre nyomom. Egy hûbérúri gyûrû sötétlik az ujján, amit vicsorogva tépek le a sovány testrésszel együtt, elkínzott üvöltést kisajtolva ebbõl az elfajzott korcsból.

- Dean… jól vagy? Megsérültél? – aggodalmasan pillantok rá, ahogy köhögve feltápászkodik, de nemlegesen rázza a fejét és odamászik mellém.

- Õt? – kérdezi kissé rekedt hangon a bólintásomra pedig megérinti a homlokát.

Pár másodperc után kinyitja a szemeit.

- Ideküldték õket… egy magas szõke hajú vámpír, neki is volt ilyen gyûrûje. – mutat undorodva a letépett ujj felé.

- Mit vittek el? – ha már csak a korcsok maradtak itt, akkor nyilván megvan, amit kerestek. De mi? Semmi olyan nem volt ebben a házban, ami a hasznukra válna ellenem.

- Nem tudom… de egy nagy márványoszlopos épületbe ment be… szoborkert volt a bejáratnál…

- A gazda már vár rád látó – morogja a vámpír fojtott hangon a torkát szorító kezemtõl – Ne várasd sokáig, mert akkor dühös lesz rád less rád…

- Hallgass el! Hol van az-az átokverte Magnus és mit akar? – mordulok rá, körmeimet a bõrébe mélyesztem.

- Te meghalsz a halandó pedig az övé lesz…

- Hol van Magnus és mit akar Deantõl?! – ezért gyûlölöm a vérengzõket. A fejükben káosz van, lehetetlenség olvasni a gondolataikban. Én nem látok képeket, mint Dean, csupán gondolatokat, de a vérengzõk gondolatait nem lehet kibogozni.

- A föld alatt. – vigyorog szelõs módjára – Eltemetve, ahol te is leszel… jó mélyen a föld alatt… õ pedig a gazdáé lesz örökké… a gazdáé…

Deanre pillantok aki mereven bámul az örült szemekbe, de ennyi elég is volt belõle, semmi értelmes információt nem lehet kiszedni ebbõl, Dean pedig megtette amit tudott. Porrá hamvasztom a testét, majd azzal a kezemmel amelyik nem olyan véres megérintem Dean vállát, hogy magához térjen.

- Ne gondolkozz most! Van valami a szobádban amit gyorsan ki akarsz vinni? – a tûz már a könyvtár ajtaját nyaldossa, az érzékeny szaglásommal már érzem a füst csípését, ami nemsokára mindent elborít majd. A lángok recsegése így is vészjóslóan hangzik az üres házban.

- Elvinni… Macska! – kiálltja hirtelen és a szobájába rohan, majd a fürdõszobába, de nincs sehol. – Mond, hogy nem ölték meg…

Nyöszörgi, ahogy körbe néz, de semmi. Ökölbe szorulnak a kezeim a haragtól, tudom, hogy azok a korcsok még az állatokat is megölik…

- El is futhatott, nem tudhatod biztosan…  - ez nem vigasztalás, de nem tudok mit tenni – Menjünk!

Magamhoz ölelem, úgy tûnik nem zavarja a ruhámon lévõ vér, de az ajtón kilépve látom, hogy a folyosón már belekaptak a lángok a szõnyegbe. Arra nem mehetünk…

- Az én szobámból… - mondom neki majd gyorsan magammal húzva átmegyünk, de egy pillanatra meglepõdöm.

Az ablak alatt két vámpírhulla van, de ezeket nem én öltem meg. A földön egy korlátdarab, amit kiszakítottak a helyérõl és csepeg róla a vér… az ablak kitörve a helyérõl…

Mi a fene történt itt? Egymásra támadtak? Nem lehetetlen…

Mindegy, most nem érünk rá erre.

- Ugye nem akarsz kiugrani az ablakon? – kérdezi mikor belerúgok keretbe, hogy az összes szilánk kiessen.

- Nem, mi ketten akarunk kiugrani.

- Ha már elfelejtetted volna… Ember vagyok! – kiáltja kinézve a magasan lévõ ablakon.

- Meg sem fogod érezni, majd foglak. – mikor nem jön közelebb az intésemre sem, egyszerûen felkapom mint az erdõben és nem tétovázva kilépek az ablakon.

Felsikolt és zihálva néz szét maga körül, mikor már a kert füvén állok, vele a karjaimba, majd óvatosan a remegõ lámaira állítom, de nem nagyon bír megállni.

- Nézz rám! Minden rendben, nincs semmi bajod! – mélyen a szemébe nézek, megvárom míg vesz pár mély lélegzetet és bólint, majd visszafordul a ház felé, aminek már a bejárati ajtaján is lángok szûrõdnek ki.

A szívem fáj ugyan a pusztítás láttán, hisz majdnem háromszáz éve ez az otthonom, de már nem tehetek érte semmit. Az a rengeteg könyv ami a könyvtáramban volt, már csap por és hamu, nem sokára pedig minden az lesz, ami még itt van.
Ezért meg fognak fizetne az egyszer biztos. Nem csak az, aki ezt az egészet elkezdte, hanem a tanácstagok is, akiknek az lenne a dolguk, hogy elfogják és megöljék ezeket. De õk nem tesznek semmit, mert azt hiszik jobban járnak, hisz sosem foglalkoztam velük. Ennek viszont most vége. Túlléptek egy határt, amit nagyon meg fognk bánni.

Pár percig még állunk ott, de aztán amikor már a tetõn is dõl a füst meghallom a tûzoltó szirénákat.

Magamhoz húzom Deant, jobb lesz ha most sietünk és lehet, hogy szédülni fog, de ez a leggyorsabb.

- Fogd át a nyakam. – megteszi, fáradt szemekkel kérdõn néz rám – Csukd be a szemed és ne vegyél levegõt míg nem szólok.

- Mi akarsz csinálni?

- Van egy másik házam a városban, Francois ott szokott lenni. Oda megyünk, de az én módszeremmel. – magyarázom, majd erõsen magamhoz szorítom.

A gyors mozgásommal pár perc alatt a város túlsó oldalára érek, de kétszer megállok egy pillanatra, hogy Dean levegõt vehessen. Erõsen szorítja a nyakam, nem tudom ez milyen érzés lehet egy embernek.

- Itt vagyunk. – suttogom a fülébe.

- Szédülök. – jelenti ki, egyenletes mély lélegzeteket véve.

Lassú mozdulatokkal simogatom a hátát, míg meg nem tud állani egyenesben, de közben hangos csapódással kivágódik a bejárati ajtó és Francois zaklatott tekintettel jelenik meg. Véresen.

- Nagyuram… Jean-Claude! Örülök, hogy nem sérültél meg! Próbáltam szólni, de nem tudtalak elérni és azt sem tudtam mikor érkeztek! – végignéz Deanen és rajtam is, de én azonnal kiszúrom az õ sötétzöld ingén tátongó lyukat és a véres foltot.

- Mi történt? – kérdezem, miközben mindnyájan a házba megyünk. Ez nem olyan, mint a másik, nem egy palota, de még így is elég nagy.

- Az emeleten voltam mikor megjelentek, de nem tudtam ellenük mit tenni, túl sokan voltam. Nagyon sajnálom Jean-Claude, én megpróbálta, de…

- Nem kell bocsánatot kérned nem a te hibád. – kimerülten leülök az egyik kanapéra majd Deanre nézek, aki nagyon szótlan.

- Dean… minden rendben?  - nem tudom megütötte-e magát mikor az a vámpír a falnak lökte.

Mintha csak varázsszóra történne macskanyávogás üti meg a fülem, mire õ is azonnal felkapja a fejét és körülnéz. Olyan nincs, hogy Francois macskát tartson…

- A dögöt bezártam a pincébe. Nincs semmi baja, csak egy kicsit véres lett. – közli Francois tejes nyugalommal a pince felé bökve.

A szemeit forgatva morcos pillantással néz rám, miközben megsimítja a farkast is. 

- Fogd be – mondja határozottan, majd gyors reflexeimnek köszönhetõen sikerül elhajolnom a felém repülõ sár és mohakupac elõl. Ejnye.

Jókedvûen mosolyogva nézek rá, bár õ nem olyan elégedett, hisz nem talált el, de akkor is megpróbált megdobni… Itt a bosszú ideje.

A farkast felállítom, mire Dean a fenekére esik és ijedten mered maga elé.

- Ne félj Dean. Nem fog megenni. – õt csak én falhatom föl.

- Kapcsold ki, vagy állítsd le, vagy csinálj valamit, hogy ez ne jöjjön felém – szólít fel hadarva, de nem teszem. Lehet, hogy ez gonosz dolog tõlem, de most annyira jól szórakozom.

Hátrálni kezd, de úgy, hogy ha oldalra menne olyan lenne mint egy rák, de mivel hátrafelé tart egy méter után a lábamnak ütközik. Nevetve nézem õt, ahogy nagy szemekkel pillant fel rám, majd figyeli a lassan felé sétáló ragadozót.

Amint a farkas elé ér várva a véget oldalra fordítja a fejét, érzem, hogy a szívverése a duplájára gyorsul az adrenalintól és ekkor döntök úgy, hogy elég volt mára ennyi.

A farkas megnyalja az arcát, ami náluk egy barátkozó, kötõdést kinyilvánító gesztus lenne, de most én irányítom. 

- M-mi a...? – motyog, az arcát a vállába törli, majd hátrabillenti a fejét, hogy rám nézhessen. Nagyon édes így…

- Mi a baj kedves? – kérdem mosolyogva. 

- Azt mondtad, hogy nem fog megenni, erre hagytad, hogy kóstolót vegyen belõlem.

- Ugyan – felsegítem, õ pedig a patakhoz megy, hogy lemossa a koszt magáról.

- Jean-Claude!

- Igen, kedves? – odasétálok mellé, hogy megnézzem mit szeretne, de egészen váratlanul ér a „támadása”. Mire feleszmélek a hideg víz cseppekben csorog le az arcomon, Dean pedig elégedetten vigyorog.

Hm… ha játszani akar, akkor legyen.

Lehervad a vigyora, mikor vészjóslóan fölé magasodom – persze nem akarom bántani, hisz tudom miért tette – de élvezem amit most teszünk. A súlyomtól meginog alatta a fa, õ pedig kapaszkodva próbálja megúszni a jéghideg fürdõt. Dean féle gyilkos tekintettel méreget, mintha azt mondaná ne merészeld, de én belül szélesen vigyorgok. 

- Ezt inkább ne! – kapaszkodik tíz körömmel a fába.

- Mit ne? – még egy lépést teszek felé, amitõl a fa vészesen meginog. 

- Nem óhajtok patakban fürdeni, pláne ruhában – felemeli a kezét, mintha távol akarna tartani magától.

- Hát persze, hogy nem – de, akár le is vehetné azokat a ruhákat…

Mikor végül tényleg belepottyanna a hideg vízbe, elkapom és felhúzom, bár a lábai már benne voltak.

- Elõre figyelmeztelek, hogy betegen még az eddigieknél is idegesítõbb vagyok – morogja morcosa, majd leül és lehúzza a cipõjét és egy adag vizet önt ki belõle.

Én nem tartom idegesítõnek. Az emberek szerint az?

Elindul visszafelé, én pedig csendben követem és azon gondolkodom, hogy mikor kellene elmondanom neki, amit Francois megtudott, de ekkor újra megáll, leveszi a cipõjét és a zokniját.

Kérdõn nézek rá, mert nem veszi vissza õket, de akkor így hogy akar visszajönni?

- Mit csinálsz? – kérdezem, mikor kényelmesen félrepakolja a cipõjét.

- Nincs sok kedvem tovább tocsogni a cipõimben minden egyes lépésemre – vigyorog.

- És mezítláb akarsz jönni? – nem mondhatja komolyan. Az erdõ tele van minden féle dologgal amibe nem lenne jó belelépnie. 

- Akár maradhatok is – néz körül tûnõdve - Ez a moha egész kellemes. Puha meg minden. És ahogy látom egész sok van belõle ebben az erdõben. 

- Tudod, farkasból is egész sok van az erdõben, de azok nem éppen kellemesek. – azt az egyet ugyan elküldtem, de a környéken erõteljes a pézsmaillat és a jelenlétüket is érzem. Többen vadásznak erre felé.

- Ha tudod õket irányítani, akkor nem fognak fölfalni. – mondja, felhajtja egy picit a nadrágja alját, hogy ne érjen le.

- Én viszont nem szeretném itt megvárni, míg megszárad a cipõd, amire egyébként két nap is kevés lenne ilyen idõben.

- Nem veszem föl, hogy végigtocsogjam benne a fél erdõt! – mondja, de nem tudom, hogy ezt most csak dacból teszi-e vagy tényleg nem akar azokban járkálni.

- Rendbe. – nem akar vizes cipõben menni, én pedig nem akarok itt maradni, ergo…

- Mit csinálsz? – hüledezik, mikor egészen közel megyek hozzá.

Egyszerûen csak lehajolok, megtartva a térdei alatt és a hátánál felemelem és elindulok vele visszafelé.

- Tegyél le, nem vagyok valami hercegnõ, hogy így vigyél. – ellenkezik rögtön. –

- Tudom, de így megfázni sem fogsz és itt ragadni sem. – közelrõl nézek a szép világos szemeibe.

- A cipõm…

- Majd veszek neked másikat. – ez a legkevesebb.

Úgy tûnik nem kíván tovább vitatkozni errõl, mert beletörõdve sóhajt fel, fejét nekidönti a vállamnak.

Nem sietek, ráérünk és egyébként is jó így. A súlya elenyészõ az erõmmel szemben, bármeddig elbírnám tartani. És amellett, hogy nagyon kellemes a közelsége jó alkalom a beszélgetésre is.

- Dean, ma vissza kellene mennünk New Orleansba. Francois kiderítette, hogy a lousianai tanács fejének köze van a vérengzõ vámpírokhoz.

Felemeli a fejét, hogy a szemembe tudjon nézne, de már az õ tekintete is komoly. Átkarolja a vállam, hogy kényelmesebben tudja tartani magát.

- Akkor tényleg azt a Magnust szolgálja?

- A gyûrût nem tudják biztosan, mert a tanácsnok mindig kesztyût hord, de a biztonság kedvéért szeretnélek megkérni majd, hogy az összes tanácstagot leellenõrizd, aki ott lesz. – ez nagy kérés és valószínûleg nagyon ki fogja meríteni, de szeretném tudni ki az, aki ellenem szövetkezett. – Elég egyetlen gyanús kép és akkor én magam nézem át a fejüket.

Ehhez jó sok erõmet kell felhasználnom, hisz nem pár évtizedes vámpírokról van szó, de megteszem. Be akarom fejezni ezt végre.

- Hányan lesznek ott? – kérdezi elgondolkodva.

- Legalább tízen, de lehetnek többen is. – várom a válaszát, persze nem fogom kényszeríteni semmire.

- Rendben, számíthatsz rám. – halványan elmosolyodik – Legalább végre valami hasznomat is veszed.

Remélem még nem mindig azon rágódik, amit Francois mondott neki egyszer.

- Nem is tudod, hogy milyen sok hasznodat veszem máris. – fogalmam sincs mikor voltam bármikor is ennyire… élõ?

- Segíteni akarok, ahelyett, hogy még több problémát okoznék. – suttogja a fejét lesütve. – Ezért mondtam, hogy ne velem foglalkozz.

Igen, emlékszem erre, de ha akarnám sem tudnám már megtenni, hogy ne vele foglalkozzak. Annyira befészkelte magát a fejembe, a bensõmbe, hogy szinte minden gondolatomban jelen van.

- Mi lenne, ha egyszerre tenném a kettõt? Segítesz nekem, én pedig foglalkozom az ellenségeimmel és veled is. – kompromisszum és így legalább nem gondolkodna butaságokon. És talán egyszer majd engedne többet is mint egy csók, nem tudom. Annyira magába zárja az érzéseit, gondolatait, hogy fogalmam sincs mit akar.

- Mi történne akkor, ha engem próbálnának felhasználni ellened? – kérdezi csendesen, mire megállok és rá pillantok.

- Nem fogom hagyni, hogy ilyen helyzetbe kerülj.

- Te sem vagy isten, nem tudod megmondani mi fog történni, fõleg úgy nem, hogy még azt sem tudjuk ki az ellenség.

Igaza van. Tudom, hogy igaza van, de borzasztó belegondolni, hogy bármi is történhet vele. – Gondolkoztál már azon, mi lesz, ha vége lesz ennek?

Nekem már eszembe jutott néhányszor, de sosem tudtam elképzelni, hogy mi fog majd történni. Lényegében azzal, hogy segített nekem tönkretettem az életét: az apja halott, az anyja vámpír és ráadásul még egy ismeretlen ellenség is igényt tart rá.

- Jean-Claud… túl erõsen szorítasz.

- Sajnálom kedves. – azonnal lazítok a fogáson és elterelem a gondolataimat a vészjósló mederbõl. Még pár méter és kikerülünk az erdõbõl.

- Akkor csomagoljak? – kérdezi most már rám nézve.

Nem kerüli el a figyelmem, hogy nem válaszolt a kérdésemre, de nem is baj. – Igen, amint kész vagy indulhatunk. New Orleansban lesz Kaspar is, és szeretném, ha az õ gondolataiba is belenéznél.

- Mégsem bízol benne?

- Sosem bíznám rá az életem, de nem hiszem, hogy elárulna. – Kaspar egy furcsa férfi, de akar valamit és ezért nem fordul ellenem.

Csendben haladok tovább, õ is csendben van, ujjaival a hajam babrálja, de nem zavar. Inkább megnyugtató, hogy ilyen természetességgel ér hozzám. Ebben gyerekkorom óta nem volt részem. Bármennyi szeretõm is volt az évszázadok során, mindben megvolt az a tartózkodás, de Dean olyasmit ad amit még nem kaptam. És ez sokkal értékesebb, mint egy röpke gyönyör.

- Köszönöm neked a mai napot. – suttogom halkan, közel a füléhez, mire mosolyogva rám néz.

- Azt köszönöd, hogy kiabáltunk egymással, meg akartál ölni, rám uszítottál egy farkast és lefröcsköltelek hidegvízzel? – felhúzza a szemöldökeit, a szórakozott mosoly az ajkairól nem tûnik el.

Felnevetek, hisz így felsorolva tényleg érdekes, még akkor is ha nem egészen pontos. – Azt köszönöm neked visszahoztál az életbe. Megnevettetsz, boldoggá teszel.

Nincs értelme, hogy ne mondjam ki, ha már a részérõl sosem tudom mit gondol, vagy akar.

- Nem is teszek semmit… miért lennél boldog?

- Elég, hogy itt vagy és mosolyogsz. – akkor annyira szép és olyan gondtalannak tûnik, amilyennek lennie kellene.

Ismét elcsendesül, de nem is zavarom. Már kiértünk az erdõbõl és mindjárt visszaérünk a házba, de még akkor sem kezd el követelõzni, hogy tegyem le, szóval felviszem a szobájába. Nem teszem le rögtön, megvárom míg észreveszi, hogy itt vagyunk és rám pillant.

- Megcsókolhatlak? – kérdezem az ajkait nézve.

- Miért kérdezed? Úgy is megteszed, ha akarod nem? – összefonja a karjait, én pedig leülök vele együtt az ágy végébe.

- Azt mondtad nem ugráltathatlak és te döntöd el, hogy megcsókolsz-e. Próbálok alkalmazkodni egy kicsit, hogy neked is jobba legyen – ha nem akarja legalább tudom, hogy nem vágyik rám, úgy ahogy én rá és nem fogom erõltetni. Végül is azt sem tudom, hogy vonzódik-e egyáltalán a férfiakhoz. Vámpírok számára a nemek szexuális téren nem számítanak, de néha elfelejtem, hogy õ ember. Ezért sem erõltetem tovább, ha nem akarja. Nem lenne értelme és lehet, hogy csak meggyûlölne a végén, azt pedig nem akarom.