Élvezem ahogy az arcomra simít, majd hozzám bújva, elmerengve pillant ki az ablakon az éjszakába. Nem mondja ki amit érez, de attól én még tudom, hogy õ is szeret. Benne van minden érintésében és a szemeiben is, ha pedig ez nem lenne elég bizonyíték, akkor itt a tény, hogy mellettem ül, velem jön és örökké velem is akar lenni.

Fáradtan lehunyja a szemeit, majd halkan, álmatag hangon megszólal.

- Szerintem apa kedvel téged – értem a szavakat, mégis értetlenül nézem õt. Most viccelt? - Most komolyan beszélek. Apa kedvel téged, még ha ezt a világ minden kincséért sem vallaná be senkinek. És van egy olyan érzésem, hogy ez fordítva is igaz. – elhúzódik, hogy a szemembe nézhessen.

- Kikérem magamnak ezt a feltételezést – mosolygok rá tettetett sértettséggel. Én ugyan sosem mondtam, hogy nem kedvelem az apját, mindössze nem ismerem eléggé. De nem lehet szörnyû, ha ilyen csodálatos fia van. 

- Csak nyugodtan. Õ is ezt tette – neveti jókedvûen és én is elmosolyodom.

- Macskát miért nem hoztad magaddal? – kérdezem végül, bár szerintem jól tette, mert nem biztos, hogy elõször szerencsés, ha egy futkározó vérbank van körülötte.

- Nos, valakinek vigyáznia is kell a házra, meg apára és a nagyira – magyaráz határozottan - A lelkére is kötöttem ezt. 

- Mármint Macskának? – szegény pára.

Édesen felnevet és az ingemnél fogva az ajkaira ránt. Nem bánom, hogy ennyi volt a beszélgetésbõl, szívesen csinálnék már mást, valami sokkal bensõségesebbet vele, de majd ha otthon leszünk. Egyenlõre kibírom, hogy csak a puha telt ajkait faljam fel és a selymes haját érezzem az ujjaim alatt.

Végül levegõ után kapkodva válunk szét, Dean úgy vigyorog, mint aki hihetetlenül jól szórakozik és igaz, hogy nem tudom min, de legalább boldog. Visszadõl az ülésre és az út további részében hol a vállamon fekszik, hol pedig a karomnak dõlve, mikor melyiket unja meg.

***

Segítek felvinni a holmiját a házba, egyenesen a szobámba, de nem szólok hozzá, mert látom, hogy valamiért nagyon elkomolyodott. Olyan furcsán idegesnek tûnik, ahogy belép utánam. Ilyennek még nem láttam, mintha bizonytalanság lenne a szemeiben.

Hagyom, hogy kedvére körülnézzen a házban, hátha oldódik benne a feszültség. Elpakolom a cuccaimat, de mikor visszajön a körútjáról, mintha csak még feszültebb lenne és míg elvolt eszembe jutott, hogy miért is lehet.

Megáll az ajtóban, de nem jön beljebb csak félénken a cipõjét figyelve toporog.

- Mikor szeretnéd? – kérdezem végül, hisz azt sejtem azért ideges, mert nem tudja mit várhat, mi fog történni. Finoman megfogom a kezét és az ágyhoz húzom.

- Nem tudom – suttogja, ökölbe szorítja a kezeit és magához húzza. - Minél hamarabb. 

Nála a minél hamarább azt is jelenti, hogy minél hamarább. Nem tudom valóban felkészült-e rá lélekben, de azt tudom, hogy nem mondaná ezt, ha nem gondolná komolyan.

- Most? – egy könnyû, nyugtatónak szánt csókot lehelek az ajkaira.

- Akár – lesüti a szemeit, de egy pillanat múlva már ismét a szemembe néz.

Nehéz lehet neki, aki mindig olyan bátor, hogy most bizonytalan és ezzel nem tud mit kezdeni. De ha komolyan ezt szeretné, akkor megtehetjük most is.

Gyengéden ledöntöm a vállainál fogva, nem szorítom, hogyha nem akarja akkor nyugodtan felpattanhasson, de nem teszi. Alig érintve a nyakát elsimítom a tincseit, feltárul elõttem a makulátlanul, édes illatú bõre.

- Készen állsz? – egyenesen a szemeibe nézek, hogy lássam bennük mit érez.

- Persze – bólint nagyot nyelve.

- Akkor hunyd le a szemed – súgom neki halkan. Jobb ha a fogaim látványa nem ijeszti meg, hanem csak az érzésre koncentrál.

Megteszi, mire finoman a nyakához hajolok és mélyen beszívom az illatát. Lágyan simogatom az ujjaimmal, érzem a pulzusa õrült tempóját és hallom a heves szívverését is. Nem akarok és nem is fogok fájdalmat okozni neki ezért elõbb csak az érintésemmel nyugtatom.

- Nem fog fájni – súgom a bõrébe, majd a vastag ütõerét megnyalintva szoktatom az érzéshez. Az érintés ellenére a teste még mindig olyan, mint egy kifeszített íj ezért még nem harapom meg. Apró csókokkal terelem el a figyelmét, míg a feszültség enged és kissé el nem lazul alattam. Pár percig csak kényeztetem és mikor már a légzése is nyugodt egy óvatos mozdulattal a nyakába mélyesztem a fogaim.

Alig érzem, ahogy a teste megrezzen a pillanatnyi szúrásra, mert a vére úgy árasztja el az érzékeimet, mint valami íz bomba. Édes és fûszeres, a legfinomabb, amit valaha is éreztem, de nem hagyom magam elkalandozni, figyelek rá, hogy ne fájjon. Lassan szívom magamba, az elsõ kortynál a karomba markol, de a torkából feltörõ apró nyögés nem fájdalomról árulkodik. Pont ezt akartam és tudtam, hogy élvezetet fog érezni. Hogy eltereljem a figyelmét arról, hogy éppen egy vámpír táplálkozik belõle a szabad kezemmel felfedezem a testét. Besimítok a pólója alá, az ujjaimmal simogatom a forró bõrét. Minden hangocskát érzek, ami elhagyja az ajkait és ebbõl csak még több lesz, mikor a nadrágjába simítom a kezem és a lüktetõ vágyát kezdem kényeztetni.

Pár perc múlva hajolok el tõle, lassan ittam ezért tartott eddig, de a szemei már félig nyitva vannak és pihegve figyel. Az ajkaimat nézi, valószínûleg véres, a szemem vágytól izzik, ahogy végignézek rajta, de még nem fejeztük be. Az elvett vért a sajátommal kell pótolni, hogy vámpírrá tegyem õt.

Megharapom a csuklómat, majd az ajkai fölé tartom. Ezt nem beszéltük meg, nem mondtam, hogy innia is kell belõlem, de talán jobb is. Az elkerekedõ szemeit nézve biztos.

- Semmi baj… nyugodj meg és hunyd le a szemed. – megsimogatom az arcát, megemelem a fejét, hogy kényelmesebb legyen. Most biztos gyenge, mert elég sok vért vettem tõle.

Remegve megteszi, majd megsimítom az ajkait és finoman arra késztetem, hogy nyissa ki.

Végig simogatom a mellkasát, míg összeszorított szemekkel lenyeli, ami a szájába csordul, a kezével erõsen szorítja a csuklómat, de egyszer sem hajol el és nem is lesz rosszul. Hihetetlenül bátor. Halkan beszélek hozzá közben, majd amikor elégnek érzem, elhúzom a csuklóm.

A teste forró, zihálva szedi a levegõt és mikor felnéz rám a szemei is kábák. Az átváltozás nem tart sokáig, egy óra, vagy kettõ. Attól függ kinek milyen erõs a szervezete.

- Jól van, csak feküdj nyugodtan és ne félj bármit is érzel. – suttogom halvány mosollyal, majd lágyan megcsókolom.

A nyakán már be is gyógyult a seb és ahogy feljebb csúsztatom a pólóját látom, hogy a heg is eltûnt.

Odébb mászom, hogy felkeljek, de megmarkolja a csuklóm.

- Ne menj el. – kéri pihegve.

- Nem megyek sehová. – megcsókolom a kezét és lassan lefejtem magamról, majd felállok és megszabadulok a ruháimtól. Szép lassan õt is levetkõztetem és a csípõjéig ráhúzom a takarót, hogy ne legyen kellemetlen neki, bár a takaró sem rejti el a teste vágyait.

Ha átalakul, a véren kívül a szexet fogja kívánni nagyon. Francoisnál is így volt, de neki hoztam egy lányt. Deannek viszont itt leszek én…

Akkor tudom, hogy itt a vége az átváltozásnak mikor egy fájdalmas nyögéssel az ajkaira tapasztja a kezeit. Magamhoz szorítom, nem fog sokáig tartani, de ez a legkellemetlenebb része az egésznek. A vámpír szemfog ugyanis kilöki az emberi szemfogakat. Mikor legközelebb felpillant rám a kezei véresek és kiesik belõlük a két kis fog, az ajkai enyhén nyitva és azokból pedig kilógnak a hegyes szemfogak. A szemei már vörösben izzanak, elképesztõen érzéki látvány. Még gyönyörûbb lett, mint volt: a bõre még mindig sápadt, de nem olyan mint volt, szinte már márványosan tökéletes, minden hiba eltûnt ami csak lehetett rajta, a szemei izzanak a vágytól, amit a vér illata és a testi szükségletei okoznak egyszerre.

- Dean, jól vagy? – kérdezem halvány mosollyal.

- Jean-Caude… furcsán érzem magam…

- Mit érzel kedves, mond el. – odahajolok hozzá és apró csókokat nyomok a nyakára. Nyöszörög picit, és közelebb húz, majd eltol, mintha nem tudná mit akar.

Felül és maga alá húzz a lábait.

- Ég a torkom és… - nem fejezi be, lefelé pillant a lüktetõ merevedésére és egy elkínzott nyögést hallat.

- Nyugodj meg, az nem baj, csak éhes vagy. A testedrõl pedig gondoskodom. – mosolyogva magamhoz húzom, az ölembe ültetem és végigsimítok a hátán. A tarkójánál fogva közelebb vonom, de nem enged.

- Nem fog fájni neked? – kérdezi bizonytalanul, de a nyakamat fixírozza. Most nem is gondol arra, hogy éppen vért készül inni. Mostantól ez természetes lesz.

- Élvezni fogom, hogy belém ereszted a fogaid. – vigyorgok rá, majd a nyakamhoz húzom.

Odahajol, elõször csak szaglássza a bõrt, majd meg is nyalja, de mielõtt harapna…

- Picit feljebb kedves. – mormogom vágyakozva.

Az érzés amikor a fogai elmerülnek bennem leírhatatlan. Olyan vágy önti el a testem amiben még nem volt részem, a csípõm akaratlanul mozdul felé, ebben a percben képes lennék a magamévá tenni, ha nem akarnék vigyázni rá. Le kell fognom a csípõjét, mert ivás közben hozzám dörgölõzik és nyöszörög. A karjai a nyakam köré fonódnak és szorít, de az én önuralmam is véges…

Finoman lesimítok a hátán a fenekére, morogva markolok bele, majd lassan a forró bejáratára kúsznak az ujjaim.

Az elsõ érintésre megrándul és felkapja a fejét. Pihegve mered rám, de nem tiltakozik sõt, olyan hevesen megcsókol, hogyha nem viszonoznám talán föl is falna.

Érzéki mozdulatokkal kényeztetem az eddig érintetlen területét, majd mikor kellõen ellazult az ujjaimmal kezdem el felkészíteni. Nyöszörög, vonaglik az élvezettõl, borzasztóan élvezem, hogy ekkora gyönyörben részesítem, de ennek ellenére is figyelek rá, hogy felkészüljön a testünk egyesülésére. Csak a jó érzésnek kell megmaradnia benne a mai napról.

- Jean-Claude! – morogja türelmetlenül, hegyes fogait a vállamba mélyeszti.

- Kész vagy szerelmem? – nyögöm a fülébe a kérdést, ahogy megszívja a friss sebet.

A válasz egy morgás, vigyorogva csókolom meg és lassan belécsúszok a szûk és hihetetlenül forró testébe. Mintha lángok vennének körül, a szorítása elemi erõvel hat rám és rá is, mert magán kívül harap és karmol.

Hogy holnap ne legyen bûntudata inkább fordítok a helyzeten és magam alá fektetve lefogom a kezeit a feje fölé.

Lassan mozdulok meg, de egyre többször löki felém a csípõjét, így bátrabban mozgok benne, mert tudom, hogy élvezi. A nyakát kényeztetem a lökések közben, majd az ajkait veszem célba, a fogaink néha összeakadnak, mert még szokatlan neki, de ráérez és már a nyelvével kergeti az enyémet.

Percekig kényeztetjük egymást csókokkal és simogatásokkal, míg már egyikünk sem bír a testével többé.

- Isteni ízed van Dean! Nem lehet betelni veled… - suttogom érzékien az ajkaira.

A mozgásom sokkal féktelenebb válik, mert már borzasztóan hajt a vágy a kielégülés felé, mintha a világ összes élvezete is kevés volna annyira felizgatott. Mindene olyan mintha afrodiziákum lenne: az illata, a vére, az íze, az érintése…

Hirtelen összeszorul körülöttem, a csípõje megemelkedik, majd érzem a forróságot a hasamnál. Az élvezet hangjai elõtörnek belõle és még egy utolsó lökéssel én is elélvezek, hossza és forrón beletemetkezve az érzéki testbe.

- Dean… - sóhajtom kielégülten. Mindenemet átjárja a kéjes bizsergés…

Mellé gördülök és magamhoz szorítom, de pár pillanat múlva meghallom a halk motyogását a fülemnél.

- Olyan fáradt vagyok… fáradt.

- Aludj csak kedves. – megpuszilom az arcát, gyengéden simogatom a csatakos tincseit. Szeretettel becézem minden részét, míg a testem le nem csillapodik.

Dean-nek most alvásra van szüksége. A szervezete két nap alatt átáll, ezért most pihennie kell.

Lassan feltápászkodom és felemelem õt is. A fürdõben teleengedem a kádat és lemosom róla a vért és minden mást is, ami holnap zavarná ha felébred. Már sokkal tisztábbak lesznek a gondolatai és remélem nem bánt meg semmit…

Még az éjjel felhoztam a kis dobozomat, amiben az új ékszerkészítõ eszközeim vannak és hozzáláttam egy új darabhoz. Utoljára Dean karkötõjét csináltam és már hiányzott ez a hobbi. Õ még alszik pedig már dél is elmúlt, de így van jól. Behúztam a sötétítõt, hogy ne bántsa a nap az érzékeny szemét, míg meg nem szokja. Hajnalban muszáj volt elmennem táplálkozni, mert sokat evett belõlem, de siettem.

Abban a másodpercben, hogy megmoccan mellette termek. Leülök az ágy szélére és figyelem, ahogy lassan pislogva fókuszál, majd rám pillant. Körbenéz, majd magára, de nem szól semmit.

- Hogy érzed magad, kedves?

Egy kicsit hezitál. – Olyan… normálisan.

Kuncogva hajolok le és adok neki egy puszit, de mikor felegyenesedek, homlokráncolva követ.

- Mi az? – kérdezem érdeklõdve.

- Furcsa az illatod. – közelebb mászik és a hajamat az orrához emeli, majd beszívja a levegõt.

A hátára simítok. – Ugyanaz az illatom, csak te érzed erõsebben. Tetszik?

- Finom.

Közelrõl néz szemembe és halványan elmosolyodik majd megölel. Magamhoz szorítom a meleg testét, még mindig dolgozik benne az évszázados vámpírvér.

- Köszönöm. Nem okoztál fájdalmat.

- Persze, hogy nem. És… ne haragudj, hogy a vérivásról nem szóltam, de tudtam, hogy hogyan reagálnál.

Hirtelen elhúzódik, elmosolyodom mikor ránézve vörös szemeket és hegyes szemfogakat látok.

A vér említése miatt volt. Nyilván rágondolt közben.

Felemeli az ujjait és óvatosan tapogatózva megérinti õket.

- Gyönyörû vagy vörös szemekkel is. – megsimítom az arcát és vigyorogva figyelem ahogy a vékony takarót maga köré csavarja.

A fürdõbe megyek és hozok neki egy tükröt, hogy megnézhesse magát. Belenéz és pár pillanat bámulás után halványan elmosolyodik és megérinti az arcát.

- Nem is rossz. De hogy kell ezeket eltûntetni? – bök a fogaira.

- Magától is el fog, de ha te akarod akkor valami semleges nyugodt képre gondolsz. Valami békésre. – késõbb ez már rutinból menni fog – Akkor fognak elõbukkanni ha valami erõs érzelmet ált ki: düh, félelem, vér, vagy a vágy.

Bólint, majd kiül az ágy szélére és lehunyva a szemét mély levegõket vesz.

Pár percig próbálkozik és a fogai visszahúzódunk, majd mikor kinyitja a szemét újra a megszokott fakó íriszek pillantanak rám.

- Azt hiszem ideje felöltöznöm. – feláll majd mielõtt szólhatnék, egy szempillantás alatt a szoba másik végében terem a bõröndje mellett.

Visszafordul felém, értetlenül nézi a távolságot.

- Ez gyors volt. – mosolygok ré.

- Most úgy mentem ahogy te szoktál? – kérdezi meglepetten.

- Igen, de tudod mit? Öltözz fel kedves és megmutatok ezt az…

Órákkal késõbb már viszonylag megy neki az emberi lépések tartása, de csak akkor ha arra koncentrál. Egy sor bosszankodáson túl vagyunk, mi szerint „el sem hiszem hogy járni kell tanulnom”. Én csak kuncogva figyelem a próbálkozását, mert hihetetlenül boldog vagyok. A személyisége ugyanaz maradt, az a Dean akit szeretek, de most már sem öregedés, sem betegség nem fog elválasztani tõle.

Pár nappal késõbb

- Jean-Claude!

A hangos kiáltásra azonnal az emeleten termek és aggódva keresem a tekintetemmel Dean-t, majd meglátom a fürdõajtóban, véres pólóban.

- Már megint nem bírtam ki! – morogja haragosan pillantva a szoba másik végében billegõ kalitka felé.

Ez egy módszer arra, hogy megállja, hogy ne támadjon emberekre, még akkor sem ha véreznek. Egy kalitkát akasztottam a karnisra és beletettem egy pohár vért. Ez a kalitka ott lóg egész nap és eddig ma bírta a legtovább, egészen délutánig.

- Egyre tovább bírod kedves. – engesztelem és megsimogatom a durcás arcát. – Még csak négy napja vagy vámpír. Nem hallottad még azt a mondást, hogy „Rómát sem egy nap alatt építették fel”?

- Tudom. – sóhajtja.

Megölelem és egy csókot nyomok a fejére.

Addig nem akar emberek közé menni, míg száz százalékig meg nem tudja állni a vér látványát. Amit csinálunk, az egy kemény tréning egy friss vámpírnak, de Dean is kemény férfi, szóval ha bírja és akarja…

Másfél héttel késõbb

A napok gyorsan telnek ha a vámpírnak ilyen jó társasága van. A nappalok gyakorlással telnek, elmondom Dean-nek amit tudnia kell, de az éjszakák… minden éjszaka egy újabb feledhetetlen élmény vele. Nappal még mindig olyan mintha semmi sem változott volna, bár furcsa volt megszoknia, hogy nem álmos többé és… hát majdnem belehaltam a nevetésbe, mikor egy hét után az én édes kis szerelmem rájött, hogy a vámpíroknak nem kell a vécét használni, mert nincsenek ilyen szükségleteink. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt nem tudta, ezért is megharagudott mikor nevettem rajta.

Az éjszakák viszont… estére tettük az étkezést. Belõlem iszik, amit imádok, mert olyan bensõséges kapcsolat ez, amit senki mással el sem tudnék képzelni. Eleinte furcsán viselkedett, de aztán nagy nehezen kiszedtem belõle, hogy nem akar kihasználni azzal, hogy rajtam élõsködik. Így hát szépen megmutattam neki mennyire is szeretem mikor belõlem iszik és mit jelent ez két vámpír között. Azóta minden rendben, sõt… tegnap még õ is kibökte, hogy ha akarok akkor megharaphatom, mert tudta, hogy addig nem teszem míg nem akarja. Az ivásnak természetesen mindig az lesz a vége, hogy szeretkezünk. És minden perce maga a mennyország! Van annak jó oldala is, hogy nem kell aludnunk…

Most viszont kitaláltam valamit amivel kimozdíthatom innen, amit õ is szívesen tenne.

Épp a napfényen ácsorog, már egészen hozzászokott, csak a szeme fáj ha túl sokáig süt rá.

- Mit szólnál kedves, ha elmennénk valahová? – hátulról átkarolom a derekát és a nyakába csókolok.

- Nem megyek emberek közé…

- Értettem, de ahová megyünk ott nem lesz egy lélek sem. Csak állatok, azokkal pedig gyakorolhatsz.

- Hová? – kérdezi érdeklõdve.

- Emlékszel a vízesésre(kép)?

- Igen.

- Oda mennyünk. El akarlak vinni, mert gyönyörû hely és a szabadban lehetnél. – suttogom a fülébe, majd felém fordul.

- Mit mondtál hol van? – elgondolkodik.

- Az amazonasz-i esõerdõben, Brazíliában. – jobb is, hogy nem emberként vittem oda, mert sok a veszélyes állat és persze a malária.

- Brazília? Mennyi ideig lennénk ott?

Igen, az idõ. Hiányzott neki az apja és beszéltek is telefonon pár napja, de minden rendben volt otthon.

- Egy hétre… öt napra, ahogy akarod. Kipróbálhatod a képességeid és senki sem fog zavarni minket. – gyõzködöm tovább.

Gondolkodik, addig én rácsálom picit a fülét, még ki nem mondja a választ, amire vártam.

- Oké, menjünk. – mosolyogva felém fordul és megcsókol.

Hosszan magamnál tartom és ízlelgetem. Azon gondolkozom, hogy el sem eresztem, de a telefon megcsörren és muszáj.

Dean elsiet, hogy pár perc múlva egy elég érdekes arckifejezéssel jöjjön vissza.

- Mi történt? – karolom át mosolyogva.

- Macska vemhes. – közli.

Homlokráncolva pillantok Dean-re. – Nem azt mondtad, hogy kandúr?

- Eddig úgy tudtam… jesszusom, el sem hiszem, hogy fiúnak néztem mikor lány macska! – a homlokát a mellkasomnak dönti én pedig kuncogva simítok a tincsi közé. – Óh, és apa adott neki nevet.

- Na és mi az?

- Pufi.

- Igazán… eredeti. – mintha a szfinxet elneveznék kopasznak.

- Naa, legalább már van neve, én sosem tudtam eldönteni. – sóhajtja, de már elvonta a figyelmem az elõvillanó válla.

Lehajolok és puha csókokkal kezdem borítani fölfelé, míg el nem érem az álla vonalát.

- Annyira finom vagy. – morgom élvezettem a bõrébe.

- Még nincs este. – suttogja, de mikor az arcára nézek vigyorogva konstatálom, hogy ez a testét nem érdekli.

- Imádom, hogy rögtön tudom mikor vágysz rám. – és arra is rájöttem, hogy imádja ha  a nyakát csókolom.

- Kihasználod a helyzetet. Ezt nem túl udvarias Mr. Önuralom.

- Az önuralmamtól akkor szabadultam meg, mikor elõször küldtem neked egy erotikus álmot. Mit gondolsz újrajátsszuk azt az éjszakát? – suttogom érzékien, majd felkapom és egy másodperc alatt a hálószobába viszem.

Amint megcsókolom azonnal viszonozza is és innen már tudom, hogy nem fog és nem is akar komolyan tiltakozni. Bármennyire komolya férfi is, azt nem tagadja, hogy élvezi a testiséget és én imádom hogy csak az enyém és elõttem még senki sem birtokolta. Annak ellenére, hogy a képességeit az irányítása alá vonta és az ereje is megnõtt, ugyanaz maradt aki volt. Akibe beleszerettem és örökké szeretni is fogom. Fogalmam sincs, hogy mi vár ránk a jövõben, hol leszünk, mit csinálunk, de egy biztos: a jövõt még egy látó sem jósolhatja meg. Legyen bármilyen rejtélyes, bármit is tartogat, nem tudom elképzelni másképp, mint együtt Dean-nel az örökkévalóságig…



Jean-Claude és Dean története felkerül a fanfiction-ök közé Láthatatlan jövõ néven :)

- Rendben. Amíg te velem vagy nem bánom – mondja határozottan.

Halvány mosollyal követem õt, annyira nem ismerem ezt a környéket, ezért csak haladok az úton, majd követem mikor lefordul egy parkosított ösvényen. Elérünk egy padokkal teli részhez, ahol Dean kényelembe helyezi magát az asztalon. Nem éppen fekvésre találták ki, de õ tudja… Mindenesetre gyönyörû a holdfényben.

Felém nyújtja a kezét, a bõre olyan sápadt, hogy szinte már világít.

Odalépek hozzá, majd leülök a padra. Közelebb húzódik és a vállamra hajtja a fejét. Az illata az éjszakáéval keveredik, ennél jobban nem is élvezhetném a nyugalmat.

Motyog valami, de mivel nem ott járnak a gondolataim nem igazán értem meg.

- Hogy mondod?

- Csak addig maradok, amíg szükséges. Ezt mondtam neked, még mielõtt magaddal vittél volna. De már nincs rám szükséged. 

Ezt ne! Már megint itt tartunk?! - Dean...

- Legalábbis úgy nincs már rám szükséged. – vigyorog, én pedig egy pillanatig zavartan nézem - Már nem kell belenéznem senki fejébe, hogy rájöjjünk ki akar téged elárulni. Nem kell több ismeretlen vámpírral találkoznom. Te pedig a közeljövõben ne ígérj nekem semmi olyat, amit nem biztos, hogy be is tudsz tartani.

Hiába a mosoly és a csók, a megjegyzése akkor is a megfelelõ helyre talál.

- Jól tudom mit ígértem neked. – mondom kedvetlenül - Hogy nem esik semmi bajod, de ezt nem tudtam betartani – azt hiszem ezt bánom a leginkább, abból ami történt.

- Na, azért köszönhetek neked egy, s mást – mosolyog finoman és fázósan az oldalamhoz simul. - De most már siessünk, mert a végén még a nyakadba mászok.

Ez nem is lenne rossz ötlet. A jó kedvem is visszatér ezért haladéktalanul fel is kapom õt a karjaimba, õ pedig kényelembe helyezi magát, bár morog egy keveset.

- Hányszor kell neked elmondanom, hogy nem kell engem cipelni? Még mindig nem vagyok hercegnõ, hogy így hordozgass engem. 

- Ne morogj, kérlek – engesztelem gyengéden, a selymes hajtincseit kisimogatom a homlokából, Dean pedig most az egyszer tényleg engedi, hogy a magam módján kényeztessem. Jelenleg azzal, hogy felfûtöm körülötte a levegõt.

A házhoz érve már kissé merev a keze a hidegtõl, ezért én nyitom ki az ajtót és õ rögtön a szobájába fut. Követem, de csak azért, hogy elköszönjek, mert az apja nemsokára hazaér. Lehet, hogy nem venné jó néven a jelenlétem, és ez végül is az õ háza.

- Már mész is? – kérdezi. A hangjából kihallok egy icipici csalódott élt is.

- Majd visszajövök...

- Igen, tudom. Mikor apám el megy – bólogat, de mikor az ajtóhoz lépek megfogja a kezem - Nem maradsz inkább? 

- És apáddal mi lesz?

Vállat von és arra ösztönöz, hogy közelebb húzódjak hozzá.

- Úgyis szoknia kell a gondolatot, hogy veled vagyok. – logikus - De én aztán nem kényszerítelek téged semmire. Ha menni akarsz, azt is elfogadom. Csak szerettem volna, ha tudod, hogy itt is maradhatsz akár.

A nyakam köré fonja a karjait, majd megcsókol. Meglepetten viszonzom a tõle igencsak érzéki csókot. A nyelve is elkalandozik, nem is tagadhatnám az elégedettségem az incselkedõ játékára, míg végül elkapom a puhán tapogatózó nyelvét és megharapom. Lépek elõre párat, õ velem hátrál és a csókot meg nem szakítva végigdöntöm az ágyon.

- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd te csábítasz el engem. – mormogom apró csókokat hintve az arcára, miközben õ a hajamba túr.

- Egyszer mindent ki kell próbálni. – suttogja mosolyogva. - Akkor maradsz?

- Lehet neked ellenállni? – kicipzárazom a kabátját, hogy jobban érezzem a testét. – Még mindig fázol? – besimítok a póló alá, a mellkasa libabõrös lesz a finom érintéstõl.

- Kicsit. Fel akarsz melegíteni?

Mint egy született csábító, még akkor is ha laza társalgó hangnemben teszi.

- Határozott szándékom. És mennyire akarsz forró lenni? – kipattintom a nadrágja gombját is, majd lassan lehúzom a cipzárt. Dean keze az ingem gombjára téved.

- Apa háromnegyed óra múlva itthon lesz. – gondolkodik hangosan és megemelkedem róla, hogy végig ki tudja gombolni az ingem.

Felsóhajtok a kellemes érzésre, ahogy a hideg kezei végigsimítanak rajtam. - Vagyis nincs szex, csak egy kis petting.

A mondatomra kuncogni kezd, mire felhúzott szemöldökkel pillantok rá. Valami vicceset mondtam?

- A te szádból elég furán hangzik a szleng. – mosolyogva a pólójához nyúlok, hogy lehúzzam, de még elõtte az ujjaimra szorít. – Maradjon egyben, mert tegnap is megtalálták… apa azt hitte selejteztem…

Kuncogva húzom le róla a vékony anyagot és ledobom a földre.

- Nos, akkor háromnegyed óra, kedves. Lássuk csak, mi fér bele ennyi idõbe…

Mint egy svédasztal, ahol csak el kell döntened, hogy mit akarsz enni. A következõ percekben legalább olyan élvezettel faltam fel Dean-t ahogy a legfinomabb táplálékot tenném, de számomra sem kevés élvezetet tartogatott...

Kielégülten, halvány mosollyal figyelem, ahogy a fehér tincsei meglibbennek, mikor kifújja a levegõt. Már nagyon fáradt volt, annak ellenére, hogy nem mutatta és szinte rögtön elaludt amint elélvezett. Még zuhanyra sem futotta már az energiából, ezért egy nedves törölközõvel finoman megtörölgettem, mert tudom, hogy utálná, ha ragacsosan ébredne fel.

Én még gyorsan lezuhanyozom és alig fekszem be mellé az ágyba, már hallom a taxi érkezését. Hazaért az apja.

Kicsivel késõbb hallom meg a közeli lépteket, ezért felrántom a takarót Dean-re és magamra is, bár nem a meztelenség lesz a legnagyobb sokk.

Be is nyit, ahogy a folyosó fényei beszûrõdnek, tisztán látom a meglepettséget az arcán, a döbbenetet, ami nem tudom annak szól-e hogy itt vagyok, vagy annak, hogy a fiával vagyok egy ágyban ruha nélkül. Feltételezem az utóbbi, mert még a padlón heverõ ruhákra is pillant.

Biccentek felé, de nem megyek közelebb, nem tudom jelen esetben, hogy reagálna és Dean-t sem akarom felébreszteni.

Viszonozza az üdvözlést, majd tétován visszacsukja az ajtót.

Pár percig gondolkodom, hogy mennyire lenne jó ötlet utána menni és beszélgetni, viszont nem úgy tûnt, mint aki egyáltalán nem várta a jelenlétem. Nagyobb sokkra számítottam, de ehelyett csak megdöbbent. Talán Dean elmondta neki, hogy itt voltam?

Csendesen kicsúszom mellõle és magamra kapom a ruháim, majd nesztelenül kimegyek. A konyha fel már szándékosan emberi léptekkel haladok, hogy ne ijesszek rá az éppen hûtõben kotorászó férfira.

- Jó reggelt, Mr. Averay!

- Magának is.

Próbálom felmérni a hangulatát, de csakúgy, mint Dean esetében, ez lehetetlen. Úgy tûnik ezt a jó tulajdonságát innen örökölte.

- Nem tûnik túl meglepettnek, hogy itt talál. – jegyzem meg, miközben leülök az étkezõasztal egyik végébe.

- Itthon van a macska, a fiam pedig csak annyit mondott, hogy hazajött. – kipakolja az ennivalót – És valahogy sejtettem, hogy utána fog jönni. Azt hiszem eleget láttam egy hónapja a szállodában.

Belegondolok, hogy mire is emlékezhet akkorról: amikor visszahoztam Deant… és igen akkor is benyitott mikor hozzám bújva aludt.

- Akkor tudja, hogy nem fogom õt bántani.

- Én azt nem tudhatom, de a fiam nem buta. Ha elalszik maga mellett, akkor az azért van, mert bízik önben.

- Tegezõdhetünk? – fárasztó ez a hivatalos hangnem.

- Igen. – fog valami bögrét és leül velem szemben. Úgy tûnik tényleg megbízik a fia ítélõképességében, ha leül velem egy asztalhoz. – Mik a szándékaid vele? Gondolom nem csak látogatóba jöttél el otthonról.

Elmosolyodom. Hihetetlen mennyire hasonlítanak.

- Valóban nem. Egyrészt visszahoztam a szõrgolyót, másrész Dean-ért jöttem. Csak azért engedtem el magam mellõl, mert megegyeztünk, hogy csak egy idõre. – magyarázom lassan.

- Megint bele akarod rángatni valamibe? – kérdezi gyanakodva.

- Semmi ilyesmi. Mindössze együtt szeretnék élni vele… mondjuk úgy, mint egy normális pár, bármilyen abszurd is ez. – eleve nem vagyunk normálisak, de ez mellékes.

- Elviszed?

- Igen. Két hétre körülbelül, de kikötése volt, hogy gyakran hazalátogat.

Elmosolyodik és megcsóválja a fejét. – Õ a fiam és õ aggódik értem. Viszont ne engedje el túl gyakran, inkább vegye rá, hogy szórakozzon kicsit. Az elmúlt egy hónapban ki sem dugta az orrát a házból.

Tényleg? Ezt nem tudtam, de…

- Szórakozásban nem lesz hiány. Boldoggá teszem. – ezt anélkül ígérhetem, hogy ne legyen kétely sem benne sem az én kis szerelmemben.

Már csak egy dolog maradt, amit nem tudom, hogy fog fogadni, vagy hogy én mondjam-e el neki. Talán jobb lesz így, hogy tõlem halja, aztán Dean-nel kettesben megbeszélik amit kell.

Rendben, akkor vágjunk bele…

***

Dél felé jár az idõ, mikor lépteket hallok közeledni a lépcsõ felõl, majd egy édesen álmos arcot és szempárt, ahogy felém pillant.

- Azt hittem mégis elmentél.

- Jó reggelt kedves! És nem, itt voltam, csak miután lejöttem már nem mentem vissza, nehogy felkeltselek. – odamegyek hozzá egy csókért. Az ajkainak enyhe mentol íze van, de nem húzza sokáig a csókot, mert körbepillant.

- Apa?

- Még alszik, kicsit lefoglaltam hajnalban, így késõbb került az ágyba. – magyarázom türelmesen.

- Lefoglaltad? És hogy reagált rád?

- Mintha a szomszédból jöttem volna át teára. – ennél jobb hasonlatot nem tudok. – Beszélgettünk errõl-arról.

- El tudom képzelni. – mormogj az orra alatt.

- Benyitott a szobádba és mivel látott, gondoltam jó alkalom megtudni, hogy mit gondol.

- Be-benyitott? – hirtelen kissé elpirul, gondolom zavarában.

- Nyugi – mosolygok rá – Akkora már letisztogattalak és betakartalak. – nyugtatom meg, mert nyilván ez volt a probléma.

Megkönnyebbülten kifújja a levegõt, majd egy pici csókot is ad – Köszönöm!

- Szívesen kedves. – végigsimítok a hátán, de látom, hogy ismét ráncok jelennek meg a homlokán.

– Mennyit mondtál neki?

- Mindent. – felem egyszerûen.

- Azt is hogy vámpírrá változtatsz?! Nagyon kiakadt? – kérdezget idegesen, nyilván az aggasztotta, hogy fog majd reagálni.

- Õszintén szólva nem tudom, mit gondolt. Olyan mint te, ha nem mondja ki, az isten se olvassa le az arcáról. – morgom bosszúsan – Jobb lesz ha beszélsz vele.

Bólint. A pulthoz sétál és a hûtõbõl kivesz valamit és elkezd készítgetni. Érdeklõdve figyelem, végül is még nem láttam a hétköznap tevékenységei közben és furcsa õt fõzni látni.

- Ööö… a nagyim hol van? – fordul felém hirtelen.

- Ne haragudj meg, de elküldtem a templomba. Egészen furcsa kérdéseket tett fel az ördöggel kapcsolatban, és mivel nem nagyon találkoztam még vele, nem mondhattam semmit. – megvonom a vállam.

Mosolyogva megcsóválja a fejét és visszafordul a reggeli-ebédjéhez.

Addig míg õ elfoglalt, visszaülök a tévé elé és folytatom az elkezdett filmet, majd nem sokkal késõbb Dean is csatlakozik egy tányér étellel. Nem túl sok, de már nem is teszem szóvá. Kíváncsi vagyok, hogy vámpírként mennyit fog majd enni. Termettõl függetlenül van aki több vért igényel, van aki kevesebbet.

- Mikor menjünk? – kérdezi hirtelen.

- Mármint el? – bólint – Ha neked jó, akkor mehetünk este is. Addig lesz idõd beszélni a családoddal és összepakolhatod amit hozni akarsz.

- Nekem jó. – megissza a poharában lévõ illatos teát is, majd egy elégedett mosollyal eldõl a kanapén, a fejét az ölembe fekteti.

Finoman a hajába túrok, végigsimítok a nyakán, majd lassan a kulcscsontján. Imádom õt megérinteni és meg is teszem amikor csak lehetõség van rá.

- Ott csikis. – kuncogja, ahogy a kulcscsontja aljához érek.

Vigyorogva megismétlem, míg fel nem húzza a vállait és rá nem csap a kezemre.

- Tetszik ez a hang. – mosolygok rá – Szeretem ahogy nevetsz.

- Én is szeretem mikor te mosolyogsz… - vallja be halkan.

- Akkor ezt mostantól gyakran beiktatjuk - Úgy is utasítást kaptam rá, hogy szórakoztassalak, mert állandóan itthon kuksolsz. – vigyorgok rá.

- Apa mondta? – összehúzza a szemeit.

- Igen. – lehajolok hozzá és a további mondandóját elfojtom egy édes csókkal, míg torokköszörülést nem hallunk.

Dean azonnal odapillant, enyhén elpirul, még a rendíthetetlennek mondható apja is zavartan félrenéz és mivel mind a ketten itt vannak és nyilvánvaló, hogy beszélniük kell úgy döntök, magukra hagyom.

- Kedves, késõbb visszajövök, most beszélgessetek csak. – suttogom a fülébe, majd ahogy felkel én is fel tudok állni.

Az ajtóig még emberi módon haladok, de amint becsukódik mögöttem gyorsan eltûnök. A nap most fényesen süt és hiába nem éget, annyira azért nem szeretem, hogy sütkérezzem benne.

***

Alkonyatkor megyek csak vissza, már hívtam a szokásos sofõrt, a szállodából is összeszedtem a holmimat és már csak Dean-nek kell bepakolnia az autóba.

Mikor megáll a kocsi éppen az egyik bõröndjét hozzá kifelé, majd az apja is hozza a másikat. Kettõ nem olyan sok szerintem, de ha õ nem szeret sok holmival utazni, nekem megfelel. Amúgy is bármit megvehet magának, amit csak akar.

- Egy perc és megyek! – kiált ide, mikor kinyitom az autó ajtaját.

A sofõr bepakolja a csomagjait, én pedig várok. Az ablakon látom, hogy megölelik egymást és pár pillanat múlva tényleg itt van.

- Mehetünk!

- Minden rendben ment? – kérdezem, miközben elindulunk.

- Azt hiszem ez volt életem legnehezebb beszélgetése. – sóhajtja, az ujjait összefûzi az enyémekkel és hátradõl.

- Apáddal minden rendben? – tudom, hogy nem fog részleteket mondani, de nem is ezt akarom.

- Igen… bár, furcsa lesz majd újra látni úgy, hogy már vámpír leszek. – mondja elgondolkodva.

- Akár vámpír, akár látó, akár ember, a szeretetet mindnyájan érezzük. – megsimogatom az arcát, hogy rám nézzen. – Szeretlek kedves, és nagyon boldoggá teszel azzal, hogy itt vagy.

Figyelem ahogy alszik, órákig elnézegetem. Egy ember sosem értheti meg miért érdekesek a vámpíroknak az embereket bámulni.

Hajnal felé hangtalanul összeszedem a ruháim és felöltözöm, majd lehajolva Dean-hez egy finom csókot nyomoz az ajkaira és már itt sem vagyok. A feltolható ablakon könnyû kimenni így nem kell keresztül a házon.

***

A nappalt olvasással töltöm, idegen környezetben nem igazán van kedvem semmihez és a környék is unalmas. Bár van min gondolkodnom fõleg azon amit Dean-nek mondtam.

Nem tudom jó ötlet volt-e ezt ilyen korán. Minden vámpírnak, aki ember szerelmet választ maga mellé természetes, hogy át szeretné változtatni. Azokat viszont nem biztos, hogy elõzõleg meggyötörte egy is. Most más a helyzet és attól tartok elhamarkodtam ezt a felvetést. Az sem biztos, hogy velem akarna maradni örökké. Dean nagyon fiatal. Komoly és tudja mit akar, de nem szeretném ha megbánná, ezért is ha nemet mond, azt is el fogom fogadni.

Este már akkor kiszúrom mikor a ház közelében vagyok, mert mint egy nem oda nem tartozó objektum, úgy trónol a tetõn. Valószínûleg a nyitott ablak az ahonnan oda jutott, de akkor sem tetszik, mert ha megcsúszik a cserépen és leesik…

- Mit keresel te idekint? – kérdezem a karjára simítva, amint mögé kerülök. Összefûzöm az ujjainkat és óvatosan magammal húzom, be a biztonságos padlózatra.

- Gondolkodtam. Ahogy kérted – válaszolja halkan.

És valóban. Még mindig ott az a pici ránc a homlokán, ami akkor jelenik meg, ha valamin töri azt az okos fejét.

- Segíthetek dönteni?

Picit felnevet és megrázza a fejét. De legalább már nem olyan komor. Ha elmondaná mi aggasztja a legjobban, meg tudnánk beszélni. Viszont õ csak akkor beszélne, ha nem önmaga lenne, szóval egy szót sem fog szólni a problémájáról.

- Elárulod miért kaptam ezt tõled? – a kezében tartott karkötõre néz. Most veszem csak észre, hogy nála van.

- Megérdemled – mosolygok rá szeretettel és az ágya végébe ülök.

- Jean-Claude... ez nekem sosem errõl szólt. Én nem azért voltam melletted, nem azért tettem, amit tettem, mert bármi viszonzást vártam cserébe tõled. 

A szavai egyáltalán nem tetszenek, ezt már megbeszéltük egyszer és nem értem miért hozza fel ezt. Megértettem, hogy nem várt érte semmit és mondtam is, hogy nem kifizettem, hanem megajándékoztam! Ha nem tetszik neki vagy nem kell, akkor dobja ki, de akkor sem fogom visszavenni.

Bosszankodásom közepette érzem meg a puha kezeket az arcomon, ezért újra rá figyelek.

- Sajnálom – suttogja bûnbánón, az arcomat simogatva, ami igazán jól esik. - Csak adj nekem még egy kis idõt, kérlek.

A hangja is könyörgõ, tudtam, hogy túl korán hoztam ezt fel és nem is akarnám, hogy most rögtön döntsön. Csak akkor ha kész rá. Viszont az baján nem biztos, hogy a várakozás változtatna.

- Az idõ nem segít kedves – ha az aggályai nem oldódnak, hanem úgy fog emlékezni rájuk ahogy megélte az egészet, akkor még rosszabb lesz.

- Tényleg ennyire nem számít, hogy én mit akarok?

- De igen, számít. – csak az számít - De nem akarlak olyan döntésre kényszeríteni, amit még te magad sem akarsz. Nem akarom, hogy úgy legyél mellettem, hogy közben valahová máshová vágysz. Ha úgy döntesz, hogy vállalod velem az örökkévalóságot, elvárom, hogy saját belátásod szerint cselekedj, és ne nézz hátra. Ne miattam áldozd fel az életed, az álmaid. Mert ez hazugság lenne. Hazudnál nekem, és hazudnál magadnak is. 

Ami pedig a legfontosabb, hogy úgy sosem lenne boldog. Az örökkévalóság pedig csak még hosszabb, ha a napok boldogtalanul telnek. Akkor a hallhatatlanság csupán kín.

- Megígéred, hogy nem fog fájni? – a combomra ül, bizonytalanul pillant rám. Pont ahogy gondoltam. Attól tart ami a temetõben történt. Ha a vámpírság lenne a fõ gond, akkor engem sem fogadna el maga mellett.

Ez a kissé tragikus gondolkodás azonban nem helyes. Rosszul fogja fel az egészet, de ezen változtathatunk.

- Dean, ennek nem kell a halálról szólnia. Ez is lehet élvezettel teli – finoman simítok a derekára, végül is még nem is csókoltam meg, de ennek nem most van itt az ideje.

- Mire gondolsz pontosan? – a vállamra teszi a kezeit, de még mindig a hajamat babrálja.

- Egészen pontosan… sok mindenre. – felsimítok a hátán, mosolyogva nézek rá – Vámpírként az érzéki élvezetek sokkal erõsebb hatással vannak ránk, ami a te testedet elnézve nagyon is erõs érv.

Beharapja az ajkait. – Folytasd.

- Látsz a sötétben, gyorsabban mozogsz, erõsebb leszel.

- Én is úgy tudnék közlekedni, mint te? – kérdezi, a hangján hallani, hogy viccesnek találja.

- Igen. Gyorsan és halkan.

- El sem tudom képzelni, hogy én úgy… suhanjak. De azért talán megérné, hogy viszonozzam a szívességet, amiért annyiszor rám hoztad a frászt. – morogja elégedett mosollyal.

Felnevetek rajta, talán meg is érdemelném, de…

- Túl finom az illatod ahhoz, hogy észrevétlenül a közelembe kerülj. Viszont én sem tudnálak többé megijeszteni.

- Na és? Mi van még?

- Még? – felhúzom a szemöldököm. – Ennyi nem elég?

- Ha már ki kell bírnom, hogy újra megharapjanak, legalább tudni akarom mit nyerek vele. – feleli a maga szokásos logikus módján.

- Hm… lássuk csak. Energikus leszel, soha nem fáradsz el. Nem leszel álmos és nem is kell aludnod többé. – sorolom a további érveket.

Elkerekednek a szemei, mintha meg is feledkezett volna errõl a nem épp elhanyagolható tényrõl. De vajon örül, vagy nem ennek?

- Mit csináljak én egész éjszaka ébren?

Kuncogva hajolok közelebb hozzá, a nyaka hajlatába csókolok. – Arról majd én gondoskodom, hogy ne unatkozz éjszaka, hidd el. Élvezetéssé teszem az éjszakáidat. – mormogom a bõrébe mosolyogva.

Zavartan pillant rám, de már nem pironkodik úgy, mint tegnap a megjegyzésemtõl.

- Ez is egy nézõpont. – bólint, majd hosszan felsóhajt. – Nincs több rémálom.

Igaz is, mondta, hogy nagyon gyakran vannak rossza álmai a látomások miatt.

- Nincs több. – lágyan az arcára simítok, majd elgondolkodom, hogy mit mondjak még neki. – A képességed irányítását már említettem, ezen kívül tudod, majd irányítani az állatokat… az emberekben olvasni nehezebb, de gondolom azt amúgy sem nagyon szeretnéd.

- Nem igazán… de majd megtaníthatod, ha úgy alakul…

Picit közelebb húzom az ölemben és összeérintem a homlokom az övével, majd lassan és gyengéden megcsókolom. Nem mondom, hogy nem vágynék többre, de annak most nincs itt az ideje. Így is minden képzeletet felülmúl a bátorsága és… boldoggá tesz, hogy megtenné, mert ez azt is jelenti, hogy velem szeretne lenni.

- Köszönöm, hogy gondolkodsz rajta, de tudod, nem várom el, hogy ma dönts. – alig húzódom tõle messzebb.

- Nem szeretek napokig rágódni valamin. Ha azt mondod, hogy nem fog fájni…

- Egyáltalán nem fog fájni. – ezt akár ígéretnek is veheti – Nézz rám, kedves! – kérem halkan. Megteszi. – Akkor azért fájt, mert bántani akartak. Ha én harapnálak meg csak egy picike szúrást éreznél, aztán forróságot. Akár hiszed akár nem… felizgulnál tõle, úgy mint még soha. – halványan, egy élveteg mosolyt küldök felé.

- E-ezt te honnan tudod? – kérdezi zavartan elnézve. – Téged nem sûrûn harap meg senki nem?

- Francoist is én változtattam át. – emlékeztetem. Õ az egyetlen teremtményem és Dean elõtt nem is terveztem másikat. Sosem akartam egy vámpír szolgasereget.

- Francoist? – morogja oldalra pillantva, majd feláll és odébb sétál – És… nem inkább nem gondolok bele. – motyogja az orra alatt, de a vigyorom csak még szélesebb lesz.

- Az hogy mi a teste reakciója, nem tudja befolyásolni, de ez nem azt jelenti, hogy bármi is történt volna. – a háta mögé sétálok és átkarolom – Sosem nyúltam hozzá.

Nem mond semmit, de már nem is kérdezem, majd elmondja, ha akarja viszont valamit még minél elõbb szeretnék tudni. De talán jobb lenne szabadabb környezetben.

- Mit szólnál egy kései sétához? – állok elõ az ötlettel.

- Most? Majdnem éjfél.

- Nem baj gyere. – csábítgatom, de végül beadja a derekát és elmegyünk.

Bezárja a házat addig, felvesz egy könnyû dzsekit a hûvös ellen, majd lassú léptekkel elindulunk a kihalt úton. Én szeretek éjszaka bolyongani, neki nyilván szokatlan.

- Ha már a sötétbél tartunk… mi van a nappal? Te vígan sétálgatsz nappal is, de nem arról volt szó, hogy más kigyullad?

Még erre is emlékszik?

- Amennyiben az én véremen élsz, kimehetsz a napra. Elég lesz benned belõle, ahhoz, hogy ne legyen bajod. És elég sok erõt is nyersz ezzel. – sokkal többet, mint amennyit Valerié kapott egyetlen ivás alkalmával.

Csendben sétálunk tovább, nincs teljesen sötét, mert a Hold fényesen izzik fölöttünk, de nem is megyünk olyan messzire. Akkor javaslom a visszaindulást, mikor fázósan összefonja a karjait. Én nem érzem olyan szinten a hûvöset.

Átkarolom a vállát, picit kiengedem az erõm, ami azonnal felmelegíti körülöttünk a levegõt.

- Tessék egy eleven hõsugárzó. – mosolygok rá, de mikor nem viszonozza, tudom, hogy nagyon gondolkodik.

- Dean…?

- Mikor akarod csinálni? Az átváltoztatást…

Meglep a kérdésével, mert ennyire még nem gondoltam bele.

- Amikor csak szeretnéd, de biztos vagy benne? Nem akarsz még gondolkodni rajta?

- Már gondolkodtam és… szeretek veled lenni. – vallja be halkan, kerülve a tekintetem, de mérhetetlen örömöt kelt bennem ez a halk megjegyzés - Akarok is, de… mielõtt tényleg belemegyek, van néhány feltételem ezzel az együttélés dologgal kapcsolatban. – mondja komoly hangon.

Valamiért egy befektetési bankárra emlékeztet, aki a lehetõségeket elemzi, de ezt nem mondom ki. Hallgatom.

- Nem hagyom el a családomat, gyakran haza fogok látogatni. Lehet, hogy hetente is.

- Semmi akadálya. – ha éppen elcsábítom egy másik kontinensre, legfeljebb csúszik egy két napot, de nem szakítanám el a családtól.

- A második inkább egy kérdés lenne: Ugye Francois nem jön mindig utánunk, most hogy valami nagyfõnökféle lett?

Megrázom a fejem, mosolygok az emléken mikor nekem mondta azt, hogy nagyfõnök.

Folytatja.

- Nem hagyod, hogy bárkit is bántsak, soha. – megáll az út közepén és úgy néz rám komolyan. – Azt nem akarom.

- Mindenre megtanítalak, nem fogsz kárt tenni senkiben, akkor sem ha elõtted sebesülnek meg. – biztosítom nyugodt hangon - Az akaratod erõs és tudom, hogy gyorsan bele fogsz szokni.

Mélyet sóhajt, lassan engedi ki a levegõt, még a szemét is lehunyja, mintha valami komoly tehertõl szabadulna meg.

- Viszont elõre szólok, hogy vagy két hétig nem jöhetsz haza, míg mindenre ráérzel. Könnyebb és biztonságosabb is. – az elsõ pár napban gyakrabban lesz éhes, mert átáll a szervezete.

Halvány mosoly szökik az ajkaira, ahogy visszacsukja az ékszeres dobozkát.

- Köszönöm – mondja, tõle szokatlan tekintettel figyel, már-már gyengédnek mondanám. A simítása az arcomon pedig a legfinomabb érintés, amit napok óta csak érezhetek. Mindig nagyon jól esik mikor megérint, imádom érezni a bõrét.

Elkapom a kezét és finoman a tenyerébe csókolok, bár sokkal, sokkal többre vágyom. Nem tudom meddig bírok ellenállni neki, de elég volt egyszer látni, hogy megijesztettem a hevességemmel, többé nem fogom.

- Csak a tenyeremet? – mosolyog, majd közelebb simul és megcsókol. Elõször lassan, alig mozdítva az ajkain, majd egyre inkább elmélyítem. El sem tudja képzelni milyen hatással van rám, de örömmel tartanám így akár a világ végéig is.

- Szeretlek…

Õszinte meglepettséggel bámulok rá, pedig tényleg kimondta és nem csak képzeltem. A testemen forró borzongás fut keresztül, ahogy felfogom a szó jelentését, amit nem is hittem, hogy kimond, vagy igazán érez. Most végtelenül boldoggá tett. Mindent megadtam volna ezért az egy szóért tõle, de õ egyszerûen csak kimondta. Végül is Dean, mindig is Dean marad, akárhonnan nézem.

Futólag magához ölel, de nem mond egyebet. Nem szereti az érzelgõs jeleneteket, sem búcsúzkodni, bár az szerintem is fölösleges lenne. Ez csak ideiglenes távollét, biztos lehet benne hogy nem szabadul tõlem soha. Már bevette magát a szívembe, a gondolataimba, az életembe, és egyik helyen sem pótolható.

Figyelem, ahogy az apjával együtt beszállnak az autóba, majd eltûnnek az utca végén. Az idõ, amit egyedül szeretne tölteni, hogy visszataláljon a családjához is, rendbe tegye az életét nincs megszabva mennyi. Azt mondtam annyi ideje lesz, amennyire szüksége van, a kérdés csak az, vajon én meddig bírom majd? 

***  

Ha azt mondanám az elkövetkezõ napokban és hetekben meg sem érzem a hiányát nagyot hazudnék. Miután jó ideig folyamatosan együtt voltunk, szinte már ordít az, hogy nincs mellettem. Legalább az megakadályoz, hogy egy hét után visszacibáljam ide, hogy rengeteg dolog van, amit helyre kell rakni és meg kell oldani.

A temetõ régi része teljesen kiégett, vagyis a romok alatt nem maradtak meg a testek, nem lesz mit megtalálniuk, ami jó. A tanács viszont már korántsem ilyen egyszerû. Az elnök halott és még jó pár másik tagja is, így pedig nem mûködhet. Ideiglenesen felfüggesztettem és megparancsoltam nekik, hogy a maradék vérengzõt is irtsák ki, akik még megmaradtak. Francoissal is beszéltem telefonon, mert egyenlõre még nem mentem vissza New Orleans-ba.

Az ottani tanács is benne volt ebben az összeesküvésben, vagyis pontosabban nem az volt, hisz mint attól az örülttõl hallottam, elsõsorban a megölésem volt a célja és nem a hatalomszerzés. A bosszúvágy teljesen tönkretette õt.

Inkább nem gondolkodom rajta, pedig a puszta létezése is rengeteg kérdést vet föl, mint például apám hûsége anyám felé, hogy hol volt Magnus idáig, miért nem tudott róla senki sem… de ezek már nem számítanak. Fölösleges bolygatni a múltat, ha csak fájdalmat képes okozni.

Az éjszaka csendjét hallgatva most az egyszer teljesen nyugodt vagyok és pontosan tudom, mit akarok. Van egy cél, egy szándék, egy álom ami mozgat, így már nem csak élek a nagyvilágba az élvezeteket hajszolva, ahogy azelõtt, mielõtt megismertem Deant. Nem voltak különösebben terveim, csak élvezni a mát. Most ez megváltozott.

Gondolataimból az érkezõk szakítanak ki, kiknek már távolról érzem az erejüket.

Ha szívességet tesznek nekem, mindig meghálálom és Kaspar nem kis segítséget nyújtott. Talán Dean már nem is élne, ha õ nincs, és ezért megkapja tõlem, amit kért.

Az új házam, amiben itt lakom szép és elegáns. Nem palota méretû, de nekem megfelel. Kinyitom az ajtót, majd türelmesen megvárom míg ideérnek.

Még nem találkoztam a teremtményével, de most hogy a kissé félénk õzbarna szemekbe nézek, meg tudom érteni miért õt választotta. Amellett, hogy nagyon szép, ott vannak az érzelmek a szemében, mikor egymásra néznek.

- Üdvözöllek titeket, foglaljatok helyet! – intek a kanapé felé.

- Nagyuram!

Megmosolyogtat, ahogy a fiatalabb vámpír utánozza a meghajlást, nyilván érthetetlen dolog miért van erre szükség, bár a tartózkodás a pillantásában arra utal, tisztában van vele miért.

- Ritkán kell megköszönnöm valakinek bármit is, de neked hálával tartozom a segítségedért.

Nem mond semmit és nem is várom. Végül is pontosan tudjuk, hogy miért tette és a helyében talán én is ezt tettem volna. Ez a fiú még csak két hónapja vámpír, az ereje elenyészõ és jelenleg egy veszélyes világban élünk.

Észreveszi, hogy a teremtményét nézem és rögtön be is mutatja.

- Õ itt Valerié Nagyuram a legfrissebb teremtményem.

- És még sokkal több annál ugyebár? – elvigyorodom, mikor a kis szépség elpirul. – Akkor azt hiszem nem is kell az idõt húznunk. Gyere ide Valerié! – szólok nyugodtan, tudom, hogy fél, érezni rajta, ahogy õ is érezheti az én erõm mértékét.

Meg sem moccan.

- Ne tarts az erõmtõl nem foglak bántani. Fájni sem fog, megnyugodhatsz. – ellágyítom a hangom, hogy ezzel is nyugtassam. Azt hiszem a Dean-nel való együttélés megtanított néhány emberi megnyilvánulásra és hogy hogyan kezeljem ezt. Ez a fiú nemrég még az volt.

Lassan feláll végre és közelebb jön, óvatosan a kezére simítok, majd lehúzom magam mellé. A szívverése már-már átszakítja a mellkasát, a tekintete ideges, és félelemmel pillant rám még mindig.

- Nyugodj meg… amikor a vérembõl iszol, úgy fogod érezni mintha elárasztana a forróság és egész tested lángolna, persze nem fog fájni… csak nagyon sok erõt ad majd neked hirtelen. – magyarázom, hogy ne ijedjen meg. Francois miatt már pontosan tudom milyen lesz neki – Addig iszol, míg nem mondom, hogy elég.

Aprót biccent, Kasparra pillantok, aki feszülten nézi a fiút. Nem csoda, egyik vámpír sem szereti, ha ahhoz érnek, ami csak az övé. Ezért sem a nyakát fogom megharapni, mert el tudom képzelni milyen féltékenység mardosná miatta.

A kezét fogva feltûröm a pólóját, hogy szabaddá váljon a csuklója, majd lassan ráhajolok és belemélyesztem a fogaim. Megrándul, de nem érezhet fájdalmat, mert nem bántani akarom, esetleg egy kis bizsergés amit megérez.

A vére finom édes, annyit veszek el, amennyivel én fogom pótolni, majd a saját karomon tûröm fel a fekete inget.

- Tessék, igyál. – nyújtom elé, szinte látom a gondolatokat, ahogy átfutnak az agyán, de végül a teremtõjére pillant és az egyik kis kezével óvatosan megfogja az enyém, aztán közelebb hajol.

A harapását szinte meg sem érzem, nagyon óvatos, ami jó, mert így nem fog megölni egy embert sem. Lassan iszik, mintha attól tartana túl sokat vesz el, de nem sürgetem. A sokadik kortynál állítom csak meg.

- Elég lesz.

Azonnal elhajol, kipirult arccal pihegve pásztázza a szobát, pontosan tudom miért, majd pár pillanat múlva felpattan és a gazdájához menekül. Szinte már elbújik, hogy ne is lássam.

Nos, nem tudom mi van a véremben, de tény, hogy úgy hat a hormonokra, mint valami élénkítõ szer és ezt a problémát bizony vagy orvosolja, vagy elviseli míg a vérem nem keveredik össze az övével.

- Azt hiszem most csak rád van szüksége. – kuncogok élvetegen Kasparra pillantva, nem mindennap látni friss vámpírt.

- Köszönöm Nagyuram!

Biccentek, de aztán már szinte abban a pillanatban eltûnnek a szemem elõ. Legalább valakiknek nem lesz unalmas az éjszakájuk…

***

Ahogy telnek a hetek minden elrendezõdik – megszûnik a New Orleans-ban székelõ tanács és Lousiana szívében alakítanak ki egy új központot. A legnagyobb változást az jelentette, hogy az elõzõ események fényében Francoist, bíztam meg azzal, hogy felügyelje a tanácsot. Benne teljesen megbízom és ha bármilyen ellenem irányuló gondolat is megfordul a fejükben, nem hagyja szó nélkül. Elõször ugyan nem akarta elfogadni ezt a pozíciót, de volt egy nagyon egyszerû érv, pontosabban kettõ is, amivel meggyõztem.

Elõször is szeret mindent ellenõrizni, hogy jól menjen, így neki pont megfelelõ feladat, hisz úgy is a közelben él, másodszor pedig gondolom nem akar folyton mellettem gubbasztani, fõleg ha Dean is velem lesz, akit nem kedvel. Nos, ezek az érvek elegek voltak.

És persze itt van még valaki, aki az én felelõsségem. Macska.

Jót kuncogtam rajta, mikor a hotelszobába mentem a kabátomért és az ágyon ott terpeszkedett a szõrmók. Dean itt felejtette, és mivel tudom, hogy fontos neki vigyáztam is rá.

Ki gondolta volt, hogy egy szobamacskával ennyi baj van!

A minimum háromszori étkezés, fésülgetés, mert a kanapé csupa szõr lesz tõle, és valószínûleg olyat sem látott még senki, hogy egy több mint hatszáz éves tisztavérû vámpír kiviszi az almot. Még én is abszurdnak találtam, de a fürdetés még ennél is nagyobb katasztrófa volt. Nem tudom Dean hogy csinálja, de az a szerencsém, hogy gyorsan gyógyulok, mert különben úgy néznék ki, mint Frankenstein kettõ. Az egész karomat összekarmolta, míg végül elegem nem lett és bele nem piszkáltam a fejébe. Onnantól már minden jól ment.

Mindennek ellenére Dean nagyon hiányzik. A jelenléte, a dolgai, az hogy figyeljem ahogy alszik, hogy megsimogassam, megcsókoljam, vagy egyszerûen csak hallgassam a morgolódását, amivel mindig megnevettet.

Sokszor el akartam menni érte, de mindig meggondoltam magam, hisz ha õ sem jött, akkor még szüksége van idõre. Ki is bírtam ezzel a gondolattal… úgy egy hónapig. De mikor már nem volt mit csinálnom, nem volt semmi, ami más irányba elterelje a gondolataim, folyton csak õ járt a fejemben. Szórakozni sem volt kedvem, mint régebben, sem utazni… semmit. Csak õt akarom most, a többi pedig a jövõ zenéje…

***

A házukat viszonylag könnyû volt megtalálni, az ilyen kertvárosokban mindenki ismer mindenkit. Egy szép családi ház, békés, biztonságos környéken. Remélem sikerült megnyugodnia és elég idõt hagytam neki.

Erõsen kopogok a bejárati ajtón, a cicust biztos kézzel tartva, hogy meg ne szökjön. Be is mehettem volna, mint legelõször, amikor felkerestem a régi házukban, de nem akarom a frászt hozni rá.

Türelmetlenül várok, míg kinyitja, annyira hiányzik már, de aztán halkan nyílik az ajtó és megjelenik Dean, döbbenten elkerekedõ szemekkel. Végre!

Te jó ég mennyire finom az illata! Erõsebb, fûszeresebb… vagy csak túl régen láttam? 

- Bejöhetek? – tudom, hogy egyedül van, de abban nem vagyok biztos, hogy elég volt egy hónap neki.

Nem válaszol, szótlanul mered rám, majd egy bólintás után beenged. Mosolyogva nézek végig rajta, már teljesen felépült, a nyakán sem látni sebet. Finoman az arcára simítok és egy apró puszit nyomok az ajkaira.

- Nem volt vele baj? – mutat a macskára, aki már fészkelõdött a karomban ezért letettem.

Azt hiszem, ha egy elefántot tartok otthon, azzal sem lett volna ennyi baj.

- Sok vizet nem zavart – válaszolom inkább elkendõzve a valóságot. Körbenézek a házban, mindenhonnan az õ finom, csábító illata árad felém és minden ízléses, de barátságos.

Dean pedig ideges. Látom rajta, akkor is ha nem mutatja ki, de az, hogy többet néz a bögrébe, mint rám, az asztalon doboló ujjai elég bizonyíték.

- Itt maradsz? – kérdezi közelebb lép hozzám.

- Ha meg tudsz gyõzni, talán igen – mosolygok rá, elégedetten a kérdése miatt, bár õszintén szólva nem terveztem, hogy sokáig maradok. Ez a környék nem nekem való, de csak vele együtt akarok elmenni.

- És mivel tudnálak meggyõzni?

Óh, nagyon sok mindennel. Lenne is néhány ötletem, de… - Azt hiszem, kellõen kreatív vagy. Rád bízom.

Elõbb viszont még kell valami, de sürgõsen.

Odalépek és azonnal az ajkaira tapadva csókolom, kifejezve mennyire is hiányzott nekem. Annyira, hogy bele tudnék fulladni ebbe a csókba, de még akkor sem lenne elég. Érzem, hogy mosolyog, ezért elszakadok tõle.

- Mi az? 

- Most én gyõzködlek téged, vagy te engem?

A nevetése is nagyon hiányzott.

- Majd te fogsz kedves, de ez még csak az elmaradt üdvözlés volt. – magamhoz húzom, átkarolom a derekát, hogy még csak el se lépjen – És azt hiszem kérek még egyet. – mosolygok rá, de rögtön meg is kapom a második üdvözlõ csókot, amit sokkal tovább nyújtok és még jobban élvezek.

- Hiányoztál kedves. Nem volt kivel beszélgetnem és kit néznem éjszakánként. – oldalra simítom az arcába lógó hajtincsét.

Közelebb húzódik és átkarolva magához szorít ahogy én is. Lágy csókokat hintek a nyakára, az arcára, majd egy megkönnyebbült sóhajjal végigsimítom a testét. Fel sem tûnt eddig, hogy aggódtam érte. Csak most realizálom, mikor sértetlenül van a karomban.

- És én hiányoztam neked?

Nem válaszol, csak egy apró biccentést érzek a nyakamnál, majd egy csókot is.

- Helyes.

Elhajolok tõle, de nem engedem el, viszont látni akarom az arcát. – Jól vagy?

- Igen – sóhajtja – Meggyógyultam. Tulajdonképpen hamarább, mint kellett volna. – gyanakodva pillant rám, amin jó mosolygok – Ebben a te kezed volt igaz?

- Tulajdonképpen nem a kezem volt, hanem a vérem, de igen. Nem mondtam el akkor, meg is feledkeztem róla aztán, de örülök, hogy már nem fáj semmid. – hüvelykujjammal megsimogatom azt a helyet, ahol olyan csúnyán fel volt szaggatva a nyaka, de már csak a teljesen sima, egészséges bõr van. Megborzong az érintésre és egy pillanatra félrenéz. – De ugye te is tudod, hogy a kérdésem nem a testi épségedre vonatkozott?

Már akkor éreztem, hogy jól van, mikor beléptem az ajtón. Sokkal inkább az érdekel, amit érez a történtek miatt.

Megvonja a vállát és a bögréjét megfogva a kanapéhoz sétál. Követem és csendben figyelem, ahogy kikapcsolja a tévét, majd helyet foglal. Leülök mellé, de nem érek hozzá.

- Jobb ha nem mélyedek bele és nem is akarok. – mondja végül a pólóját babrálva – Inkább megfeledkeznék róla és menjen tovább minden a maga útján.

Elmosolyodom a szavain, amit észre is vesz, mert homlokráncolva pillant rám.

- Min mosolyogsz?

- Néha elfelejtem, hogy valójában milyen fiatal vagy. A korodhoz képest nagyon bölcsen gondolkodsz, ha arra van szükség. – ezt a vele töltött idõ alatt többször is észrevettem – Az a furcsa, hogy én is hasonlóan gondolkodom, de nekem nagyon sokáig nem sikerült ilyen szemszögbõl néznem mindent. Elengedni a múltat, ha az csak fájdalmat rejt. – megemelem az állát és egy pici csókot lehelek az ajkaira. – Csodálatos a bátorságod.

- Muszáj folyton zavarba hoznod? – morogja, enyhén elpirulva.

Kuncogva húzódom közelebb hozzá. – Ez is nagyon hiányzott már. Ez az édes oldalad.

Hihetetlenül szép mikor elpirul. Sokkal sebezhetõbbnek tûnik.

- Inkább arról mesélj, hogy te mit csináltál. Biztos rengeteg dolgod volt.

- Biztos szeretnél hallani ezekrõl? – azt hittem többé nem akar vámpírok ügyeivel foglalkozni.

- Ha már belefolytam kíváncsi vagyok mi lett a vége. És… arra is, hogy te mit csináltál. – mondja, a második mondatát picit nehezebben böki ki, de örömmel tölt el, hogy érdekli.

- Ahogy akarod kedves… de elõbb… - könnyedén megemelem õt és oldalt ülve az ölembe pakolom - … helyezd magad kényelembe.

- Hé! Kényelmes volt a kanapé is! – háborog, de csak átkarolom a csípõjét és finoman a combjaira simítok.

- Maradj! El sem tudod képzelni mennyire sóvárogtam már utánad… legalább annyit engedj meg, hogy annyiszor érintselek, ahányszor csak lehet. Nincs itt senki más. – kérem, egy halvány mosollyal.

Egy pillanatig, csak figyel, majd lassan bólint egyet.

Érdekes, hogy ha bókot hall elpirul. De ha megcsókolom vagy megérintem, attól nem jön zavarba. Én ebbõl arra gondolok, hogy már természetesnek veszi. De vajon mennyire? Megengedné, hogy végre megkapjam õt teljesen? Vagy legalább többet a csókoknál és az ártatlan simogatásoknál?

- Mesélj!

Félbe hagyom a gondolatot és inkább a jelenre koncentrálok, és szép sorban elmondok neki mindent, ami azután történt, hogy Magnust megöltem.

Figyelmesen hallgat, nem látni rajta érzelmet, sem azt hogy különösebben felzaklatná a dolog. Inkább azt mondanám, hogy tárgyilagosan tekint vissza rá, de azon még õ is megdöbben, mikor elmondom, hogy Magnus a féltestvérem volt. Elmondom neki, hisz azt akarom, hogy az életem része legyen, hogy õ maga legyen az életem és akkor pedig nincs szükség titkokra.

Megemlítem Kaspart és Valeriét, egy mondatban Francois, hogy vettem egy új házat, majd azt is, hogy mennyire hiányzott.

- Sajnálom, ha esetleg nem hagytam elég idõt de…

Elhallgattat egy csókkal, egy lágy, odaadó csókkal amit nagyon élvezek.

- Semmi baj… jó hogy itt vagy. – nem mond többet, de tõle ez a pár szó is sokat jelent. Már megszoktam, hogy nem beszél érzelmekrõl csak nagyon ritkán és tiszteletben tartom.

- Akkor itt is marasztalsz? – kérdem élveteg vigyorral.

- Talán. Majd még meggondolom. – mosolyog.

Elnyom egy ásítást. Az órára pillantok és bizony már késõre jár. Eleve nem jöttem korán, megvártam, míg az apja elmegy, nem akartam megzavarni õket.

- Azt hiszem aludnod kellene. Még a végén beszélgetés közben szundítasz el és megsértõdöm.

- Nem vagy te olyan érzékeny. – jegyzi meg, ahogy felveszi a poharát és a tányérját, majd a mosogatóba rakja.

A hátánál termek és magamhoz szorítva finoman a fülébe harapok. – Egyes helyeken nagyon is érzékeny vagyok, kedves. – suttogom érzékien.

A megjegyzésem célba talált, mert hallom, hogy egy pillanatra megakad a levegõ a tüdejében, de aztán elindul a lépcsõ felé. Pirosak a fülei. Fel tudnám falni, annyira édes.

- Nem jössz? – kérdezi felém sem fordulva.

Mosolyogva elindulok utána, az emeleten egy nyugalmat árasztó szobába vezet.

- Te rendezted be? – kérdezem halkan, a szobát mustrálva.

- Igen. - a szekrényhez lép és kivesz belõle egy pizsamát. – Öhm… ha szeretnél zuhanyozni, vagy valami, a folyosó végén van még egy fürdõszoba.

- Köszönöm, de már túl vagyok rajta. Viszont hozzád örömmel csatlakoznék. – jegyzem meg, de persze a várt választ kapom.

- Most inkább ne. – és már zárja is az ajtót.

Megnyugtató, hogy legalább annyira megbízik bennem, hogy nem fordítja rá a kulcsot is. Nem is számítottam arra, hogy könnyû lesz vele. Én szeretem a testiséget és a gyönyört, nagyon is. De lehet, hogy ezzel õ nincs így és mondta is korábban, hogy nem szeret érintkezni senkivel a képessége miatt, amibõl nyilvánvaló, hogy még érintetlen. Lehet, hogy kényelmetlen lenni neki, hogy mindketten férfiak vagyunk és nem is fogja akarni.

Egy beletörõdõ sóhajjal ledobálom a ruháim, csak egy alsónadrágot hagyok, hogy ne legyen kényelmetlen.

Lefekszem és derékig magamra húzom a takarót, majd csak hallgatom a zuhanyrózsából aláhulló vízcseppek kopogását és nem segít a sóvárgáson az sem, hogy már pontosan tudom milyen õrjítõ látvány ahogy az átlátszó cseppek végigszánkáznak a testén. Az a pillanat, mikor együtt zuhanyoztunk és levetkõztettem örökké meg fog maradni az emlékezetemben.

Halvány mosollyal bámulom a mennyezetet, míg ki nem jön végre és lassú léptekkel az ágyhoz nem közelít.

A meglepettségemet palástolni sem tudnám, mikor nem mellém fekszik, hanem egy lendülettel a csípõmre ül. A nyaka és az arca is enyhén kipirult a fürdõtõl, a teste csak úgy ontja a meleget.

- Mire készülsz? – kérdezem karcos hangon. Kétségem sincs afelõl, hogy a szemeim és a fogaim is jelét adták már mennyire felizgat ezzel. És ha pár centit lejjebb csúszna rajtam, egyebet is érezhetne.

- Meggyõzlek, hogy itt maradj velem. – suttogja és a felkarjaimra támaszkodik. – De te így maradsz. – parancsolja, szigorú, de mégis izgatott szemekkel.

- A világ minden kincséért sem mennék sehová. – morgom izzó tekintettel.

Egy pillanatig rágcsálja az ajkait, majd lehajol hozzám és csókolni kezd. Szenvedélyes, mégis határozott, és ezzel nagyon felizgat már most, pedig eddig is csókolt már meg. Az viszont, hogy most õ kezdeményezett rengeteget nyom a latba.

Felmordulok az kéjes érzésre, a nyakamon pásztázó ajkai és a nyelve érintése maga a mennyország. Alig bírom visszafogni a vámpírösztönt, hogy birtokoljam, hogy magam alá fordítsam és kisajátítsam mindenét, de ahelyett, hogy engednék, ökölbe szorított kézzel nyögök fel és nem mozdulok. De hogy ez meddig válik be, fogalmam sincs.

A kezei a mellkasomat simogatják, kísérletezõ mozdulatokkal érint, de élvezem, hogy most tapasztalhatja meg milyen is a gyönyör.

- Dean… ugye tudod, hogy a tûzzel játszol? – zihálom a plafonon függõ lámpát bámulva, mert ha még nézném is amit csinál, az sok lenne.

- Nem fogsz bántani. – suttogja, a forró leheletét a bõrömön érzem, majd a puha ajkait a mellkasom közepén lefelé haladni.

- Azt soha… de nem biztos, hogy tetszene, amire most gondolok. – az határozottan egy vad elképzelés, de már a gondolatba is beleremegek.

Rátesz egy lapáttal, hogy a lassú csókok egyre lejjebb haladnak, de akkor száll el végleg az önuralmam, mikor lejjebb csúszik és feneke a merev férfiasságomhoz simul.

Megragadom a karját és állatias morgással nyomom a matracnak, megakadályozom, hogy bármerre is mozdulhasson.

- Azt hiszem meggyõztél kedves, hadd viszonozzam az élvezetet. – morgom az ajkaiba majd vadul rámarok és a nyelvemmel ízlelgetem, mintha a világ legfinomabbja lenne, és valóban így is van. Alig hagyok neki annyi idõt, hogy levegõt vegyen, majd rögtön foglyul ejtem az ajkait.

A szabad kezem önálló életre kel, de sajnos túl sok ruha van rajta és bele sem gondolva, hogy esetleg sok az, amit most akarok tõle, darabokra tépem a pólóját.

Egy pillanat alatt megszakítja a csókot és oldalra fordítva a fejét, zihálva mered a félhomályba. Kissé kitisztul a fejem, odébb söprögetem a vörös felhõket és gyengéden fordítom vissza a fejét.

- Mi a baj? Még mindig félsz? – ha ez a baj, akkor abbahagyom, nem számít mennyire fog kínozni a vágy. Nem válaszol. – Ha nem akarsz szeretkezni velem, csak mond meg, attól én még ugyanúgy szeretni foglak. – suttogom a szemébe nézve, mire félrepillant.

Hirtelen furcsán sebezhetõ lesz a tekintete az eddigi magabiztossága mellett.

- Nem az a baj – sóhajtja – Nem múlt el mindegyik heg teljesen.

Homlokráncolva nézek rá, elõször nem értem, de aztán a mellkasára pillantok és látom, hogy az egyik keze az oldalánál tartja a tépett anyagot. Hagyja hogy elhúzzam, így elõbukkan a hosszú sebhely, amit a kés okozott.

- Ez semmin sem változtat. Te így is tökéletes vagy. – rámosolygok, majd lejjebb csúszva gyengéd csókokkal haladok végig a sebhelyen, egy millimétert sem kihagyva, majd a áttérek az apró kis mellbimbóira is és nagy odafigyeléssel kezdem kényeztetni. Harapom, nyalogatom, néha megszívom az érzékeny kis gyöngyöcskét. A sóhajai és nyögései zene a fülemnek, ezért a másik oldalát is kezelésbe veszem, majd lejjebb csúszok és a nadrágja fölött ívelek végig a nyelvemmel.

- Jean-Claude… ezt ne…

- Hmm miért?

- Mert… a nagymamám két szobával odébb alszik. – magyarázza akadozva.

Kuncogva helyezkedem ismét fölé, hogy láthassam az arcát. Fogalmam sincs, hogy jut ez épp most eszébe.

- Rendben kedves, majd máskor. De ezzel kezdeni kéne valamit, nem gondolod? – az övének feszítem a csípõm, átjár az elégedettség, ahogy megérzem a keménységét. Egyszerre nyögünk fel, ahogy egymáshoz simulunk.

- Csak csendben.

Vigyorogva bólintok, majd felhúzom és szétsimítom a lábait, hogy még közelebb legyek hozzá és bár rajta van a pizsamaalsó és rajtam is, de így is érezni mennyire forró.

Egy csókra csalogatom, hogy abban vesszenek el a hangok, ahogy lassú ritmusban hozzányomom az ágyékom az övének, újra és újra megismételve. Most minden érzékemet Dean tölti ki, egyáltalán nem tudok és nem is akarok másra figyelni, ahogy felvéve a ritmust lassú ringatózásba kezdünk a szeretkezés mozdulatait utánozva. A csók elnyeli a nyögéseket, belülrõl pedig forrón jár át a szerelem ez iránt a férfi iránt, aki mindent adott és mégsem kért semmit. Épp ezért akarok neki én is mindent megadni, amit csak adhatok és kezdetnek a gyönyör is megfelel, ami ebben a pillanatban elárasztja õt. Érzem a levegõben a kicsapódó energiát belõle, a hosszú nyögése bizsergetõn hat az egész testemre. Én magam is érzem azt a kéjt, ami kitör belõle és elsöpri, mert ugyanazt élem át vele együtt. Ez nem csak egy szex, amit elfelejtünk és remélem ezt õ is érzi nem csak én. Hogy ez az érzés bizony addig nem is szûnik meg, míg élek…

Hosszú percekig fekszem rajta, de nem nehezedem rá teljesen, de csak akkor gördülök oldalra mikor meg bírok mozdulni. Azonnal magamhoz húzom és lágya megcsókolom a lezárt szemhéjait, mire morog valami érthetetlent és lassan felnyitja õket, hogy rám nézzen az ékköveivel.

- Most mehetek vissza zuhanyozni. – morogja rekedtem.

Kiszakad belõlem a nevetés, mert most is hozza önmagát, mert nem is lehetnék boldogabb.

- Nem baj… most azonban tényleg csatlakozom hozzád. – megcsókolom és felállok, nem törõdöm különösebben a nedves alsómmal és az övé felé sem nézek, nem akarom zavarba hozni.

Csendben lezuhanyozunk, elõször kissé zavart volt, amiért meztelenül lát, de aztán hamar túlette magát rajta.

- Én is meg tudom csinálni. – mormog, ahogy a hajáról leöblítem a habot.

Megmosta, mert eléggé leizzadunk az élvezetes testmozgásban.

- Tudom, de szeretlek kényeztetni… és örökké szeretni foglak. – átkarolom és a hátához simulok.

- Ez is csak egy giccses vámpírduma. – mormog.

Nem sértõdöm meg, hisz már kiismertem annyira, hogy tudjam nem akar gyengének tûnni és azért mondja. A kezét azért a karomra simítja. – És egyébként is… az örökké nagyon sok idõ… te is tudod, hogy nekem nem lesz annyi. – suttogja, majd kilép mellõlem a zuhanyzóból.

A szavaira és a gondolatra megfeszül az egész bensõm, az a jeges érzés felkúszik a torkomon, mint mikor a távolléte alatt elõször gondoltam bele ebbe. Hogy ha velem is jön és az enyém lesz, akkor is hamarosan, legalább is számomra túl rövid idõn belül elveszítem. Az ember mivolta, mint egy sötét árnyék, úgy lebeg felettünk. Én így érzem és ezért is támadt egy õrült gondolatom már akkor. De nem terveztem, hogy ilyen hamar megemlítem neki. Most ment keresztül egy csomó rossz dolgon és talán nem kéne, de… jobb ha tudja mire gondolok nem?

Talán nem fog abban a percben elküldeni a világ végére…

- Dean… - kilépek mögé és miután egy törölközõt csavartam a derekam köré magam felé fordítom. – Csak egy szavadba kerül és miénk az öröklét. A tiéd és az enyém, együtt.

A komoly tekintetem láttán nagyra kerekednek a szemei.

- Ugye nem arra gondolsz, hogy…

- … hogy vámpírrá tegyelek? – fejezem be helyette – De igen, arra gondoltam.

Feszülten figyelem õt, ahogy többféle érzelem hullámzik át az arcán, míg végül semleges marad.

- Egy csapat vámpír kiszívta a vérem és majdnem megölt. – mondja monoton hangon.

Sóhajtva túrok a hajamba és nekidõlök a mosdónak.

- Kérlek, ne így gondold ezt. Én is vámpír vagyok és mégsem bántok senkit. – rosszul esne az õ szájából hallani, ha a vámpírokat kollektív elítélné – Az emberek között is vannak õrültek és gyilkosok, csakúgy mint a vámpírok között. Ez a rossz, minden faj velejárója, még az állatok között is vannak veszett példányok.

- Értem ezt és nem is megsérteni akartalak, de… akkor is… hogy jutott ez eszedbe?

- Egyszerûen belegondoltam abba, amibe az elõbb te is. Hogy ez a boldogság amit érzek nem tarthat sokáig és ezt nem akarom. Bármilyen giccsesen hangzik is szerinted, nem tudom másképp kifejezni, hogy már a gondolat is borzasztó, hogy ne legyél velem. Vámpírként sosem halnál meg. Élhetnénk együtt, bejárhatnánk a világot, bármit amit csak szeretnél.

Csendben figyel, gondolkodik és remélem nem haragszik.

- Én részben látó vagyok nem? Lehet, hogy nem is menne és valamilyen fura szerzet lennék. – fejti ki egy fintorral.

- Ellenkezõleg… irányítani tudnád a képességed, amire most azért nem vagy képes, mert egy részed ember és kevés az energiád hozzá. Ez megváltozna. – nem kellene többé attól tartania, hogy valaki neki megy az utcán, vagy meglátja egy szerette halálát.

- És vért kéne innom. – fintorog és megborzong. – Embereket kéne megcsapolnom.

- Csak most találod undorítónak – mosolygok rá szelíden – És az embereket nem bántod, mert meg sem érzik, ha ügyes vagy. Viszont… ihatsz belõlem is.

Vámpírszeretõk között ez egy nagyon is intim dolognak számít, talán még a szexnél is intimebbnek.

Nem szól semmit, nem is várok most választ és azt hiszem nem is egyezne most bele.

- Sajnálom, sok volt ez így egyszerre, csak azt akartam tudd, hogyan érzek. Az szeretném ha velem jönnél, ha együtt lennék. Természetesen visszajöhetsz a családodhoz, nem döntésre akartalak kényszeríteni, van idõnk. Ha az átváltozást esetleg szeretnéd, bármikor megtehetjük. Akármilyen idegen is az ötlet, csak gondolkozz rajta egy kicsit jó?

Röpke némaság után biccent és befejezi a törölközést, majd a ruhásszekrény felé sétál. Kivesz egy alsónadrágot és a törölközõt ledobva magára rántja. Én meztelenül bebújok a takaró alá, az alsómat kidobtam, nadrágban meg kényelmetlen lenne. Ezt kifejtem Deannek is mikor megkérdezi, hogy nem akarok-e felhúzni valamit.

- Majd reggel kicserélem a ruháim a szállodában. – teszem még hozzá.

- Elmész?

Bebújik a takaró alá és közelebb araszol. Örülök, hogy nem haragudott meg a felvetés miatt.

- Igen, hajnalban. Nem akarom megzavarni a családodat, de ha az apád elmegy dolgozni visszajövök.

- Jó. – sóhajtja, majd elfészkelõdik és a derekán a karommal elszenderedik.

Harcolni egy olyan ellenséggel, akivel az erõviszonyok egyelõek nem könnyû. Nem használhatom a vámpírképességeim nagy részét, hisz fölösleges. Ha én gyorsan mozgok, õ is. Ha én tûzzel támadok õ is. Foggal-körömmel pedig igen nehéz megölni valakit, akinek azonnal gyógyulni kezdenek a sebei. Ellenben a penge, az az egy méter hosszú angol penge, amit igen csak ügyesen forgat, képes lenne végezni velem. Az összes csapása a nyakamra, vagy a szívem helyére irányul, de kitérek elõle, vagy kivédem. Mindketten szereztünk sérüléseket, de ez nem számít. Õt fûti a bosszú, engem pedig az aggodalom hajt, hogy minél gyorsabbat véget vessek ennek és megelõzzem azt, ami végleg elpusztítana.

- Minden hiába, úgysem mentheted már meg! A vére nagy része bennem kering! – vigyorogja két csapás között, de próbálom tisztán tartani a fejem.

- Ne becsüld le õt átkozott! Dean erõsebb, mint bárki akit ismertem! – felé lendítem az acélrudat, az egyik a vállába fúródik, a másikat kivédi a kardjával és megvágja a karom.

- Könyörgött, hogy ne szívjam ki a vérét!

Felszisszenek a dühtõl, a pokol összes tüze is kevés lenne ennek az õrültnek.

A harc azonban túl sokáig tart. Ha igaz amit mond, akkor Deannek minél elõbb vérre van szüksége különben meghal…

Sosem nyúltam tisztességtelen eszközökhöz harc során, de ha most mihamarább le akarom gyõzni, akkor a legaljasabb módon kell visszavágnom neki. A saját eszközét fordítom ellene.

- Tudod miért nem kellettél te sosem az apámnak?! Mert csak egy fattyú voltál, akit egy utolsó szajhának nemzett unalmában! – a sértõ, gyûlölködõ, éles gúnnyal teli szavak nem illenek hozzám, de Magnus szeme szinte vörösen villog, vicsorogva, ordítva ront nekem, fejvesztve suhint felém, de ügyesen kitérek.

- Sosem említett téged egy szóval sem, nem érdekelte õt, hogy anyád él vagy hal… azt is megbánta, hogy van egy fattyú fia!

- Fogd be a szád! Hallgass el! Ki fogom vágni a nyelved te kígyó és a patkányokkal etetem meg! – ordítja, egyszerre ront rám a karmaival és a kardjával, ami a lendülettõl a fejem mellett csapódik a falba, a karmai a bordáimba, de csak megrándul az arcom. Kizárom a fájdalmat, hisz õt is átszúrtam az egyik acélrúddal.

Teljes erõmbõl a másik falnak csapom, a régi téglák szétporladnak, kis híján bedõl a fal is.

- Azt hiszed érdekelte apámat mikor meghalt az a céda? Csak azért volt bosszús, mert túl sokáig tartott, míg a föld alá került! Én voltam az egyetlen törvényes fia! Te mindig is a szégyene voltál, akit elrejtett a világ elõl! Azok elõl akik tényleg számítottak neki! – folytatom tovább kíméletlenül, amilyen õ is.

- Megöllek! Megöllek és darabokra tépve küldelek apánk után!

A karmaival támad nekem, a kard még mindig a falban, az acélrúd a vállában, így csak eggyel küzdök ellene, gúnyosan vigyorogva közben, hogy még tovább szítsam a dühét, amit már fokozni sem lehetne. Az õrület és bosszúvágy már teljesen elvette az eszét, nem foglalkozik a sérülésekkel amit neki okozok, pusztán az ölés hajtja már, ezért sem veszi észre, hogy míg õ lendületet vesz én kirántom a falból a hatalmas kardot, majd kivárom a megfelelõ pillanatot. Mikor lendületet vesz teljes erõmet a karomba összpontosítom és egy erõs csapás mérek a nyakára.

A vér szanaszét fröccsen, ahogy a feje a kripta túlsó felébe repül, a teste egy másodperc múlva a földre dõlve rángatózik, ahogy az idegek is elhalnak, a homok magába szívja a rubint folyadékot, de nem várom meg. A kárörvendéstõl fontosabb dolgom van most, ami nem tûr halasztást.

Eldobom a kardot, felszakítom a lereteszelt ajtót és egy sötét börtönszerû szobába jutok, majd egy folyosón keresztül egy másikba, amibõl csak úgy árad az édes illat. Dean vérének illata.

Betöröm az ajtót, szinte jéggé dermed a bensõm, ahogy meglátom õt mozdulatlanul támaszkodni az egyik sarokban. Csupán a szíve halk, erõtlen dobbanása akadályoz meg attól, hogy újra és újra megöljem Magnust, amiért elvette õt tõlem, de ez is épp elég, hogy ne foglalkozzam mással csak vele.

- Dean. – elé guggolok, fájdalmas tekintettek nézem a sebeit, amit mind miattam szenvedett, a szinte szétmarcangol nyakát, amibõl még mindig szivárog a vér. Az arcára simítok, a bõre félelmetesen hideg és szinte már halottsápadt, de ahogy a nyaka felé mozdulok felemelkedik a keze, majd visszaejti az ölébe.

- Ne mozogj kedves. – suttogom, nem tudom hallja-e, de már az is megnyugtat, hogy végre érinthetem és lélegzik. Lassan résnyire nyitja a szemeit és egy mélyebb levegõt vesz, de ez a sok vér… soha többé nem akarom így látni õt. Megtörlöm a gyönyörû arcát, hogy eltüntessem róla a foltokat, megemelem az állát, hogy rám nézzem, tudja, hogy most már minden rendben lesz. Elroppantom a rozsdás bilincset, a csuklói is sebesek… fenébe, akár vérmérgezést is kaphatott! 

- Ne félj, vigyázok rád – suttogom halkan, egy szívfájdítóan szép mosolyt küld felém alig láthatóan biccent, majd álomba ájul.

Évszázadok óta nem sírtam, nem volt miért, de most érzem a forró cseppet legördülni az arcomon, ahogy eláraszt a végtelen megkönnyebbülés, amiért életben van. Ha meghalt volna… bele sem akarok gondolni mit tettem volna akkor…

A lehetõ leggyengédebben emelem fel és a kõoltárra fektetem, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Vágások, ütések… a bordái fölött be van kékülve, a rozsdás bilincs pedig a bõrébe vájt, nem beszélve arról, hogy a vérkeringése iszonyúan lassú, a szívverése pedig gyenge és szabálytalan.

Beleharapok a csuklómba, majd szétnyitom az ajkait és lecsorgatom a vérem a torkán. Én is sokat vesztettem, de majd pótolom, azt viszont nem kockáztatom meg, hogy õ ne tartson ki a kórházig vagy mit tudom én hová viszem majd. Még ájultan is mûködnek az ösztönös cselekedetek, lenyeli ami a torkába kerül, de még nem volt elég. Annyit adok neki, amennyit lehet anélkül, hogy átváltozzon vámpírrá. Én nem bánnám, sõt… de sosem tenném ezt vele az a beleegyezése nélkül. Csak annyi vért adok neki, hogy az ne legyen több, mint ami még benne kering. Ettõl majd hamarább begyógyulnak a sebei, a pulzusa már most szaporább és hallom a szíve szabályos lüktetését is.

- Rendbe fogsz jönni. – suttogom az ajkira és egy apró csókot lehelet rá amíg helyreáll a szervezete.

Körülnézek a kriptában, meglátom egy másik tetemet és közelebb lépve hozzá látom, hogy Dean anyja az. Az a mocsok megölte a szeme láttára?!

Felkapom a fejem a furcsa szagra, ami beszivárog a málló téglák között. Olyan, mint az üzemanyag, csak sokkal erõsebb.

- A rohadék! – mordulok fel, majd felemelem Deant és sietõsen felfelé indulok, ahonnan már hallom a tûz ropogását.

Így értette Magnus, hogy nem fogunk kijutni? Felgyújtatja a kriptát a kutyáival?  Ez csak akkor akadályozott volna meg a kijutásban, ha harcképtelenné tesz, de így…

Az felszíni kriptákban már füst van, a bejárat felõl lángok csapnak befelé, ezért egyszerûen csak bemegyek az egyik oldalsó kriptába. Deant óvatosan leteszem, majd a málladozó vakolatra ütök teljes erõmbõl, mire azon ökölnyi lyuk keletkezik. Még pár ilyen ütés és a fal nagy része leszakad, éppen kiteszem a lábam amikor elsuhan egy vámpír aki menekülõre fogta. Rászabadítom az erõm, amit eddig visszafogtam, az ordítása mérföldekre hallható az éjszaka csendjében, de most már csak az érdekel, hogy Dean a karjaimban van, biztonságban és életben…

***

Végül is nem vittem kórházba, mert már nem volt veszélyben az élete, de egy nõvért azért ideparancsoltam, aki vérátömlesztést csinált neki, amitõl rögtön jobb színben lett. Nagyon kimerülhetett, mert egy teljes napot átaludt, de így van jól. A szervezetének gyógyulnia kell és könnyebb ha pihen.

Az apja végig ott volt mellette, ezért inkább nem is zavartam õket, az is eszembe jutott, hogy Dean egyáltalán akar-e még látni azok után amitú történt, de tudom, hogy én akkor sem fogok lemondani róla. Míg aludt magamat is feltöltöttem, három ember kellett hozzá, ha egyet sem akarok megölni, annyi vért vesztettem, de most már nem fogok rátámadni az elsõ szemben jövõre.

Annak ellenére, hogy Magnus meghalt és Dean is jól van sosem megyek túl messzire a szállodától, de hagyom, hogy most az apjával legyen. Biztos hiányzott már neki.

Éjszaka viszont már nem bírom tovább, amint sötétség borul a szobájára nesztelenül bemegyek és egy fotelba ülve figyelem ahogy alszik. Minden rezdülése örömmel tölt el, mert itt van végre, már az a kevés idõ is hosszúnak tûnt amit távol töltöttem tõle.

Nem tudom, vajon megérezte-e a jelenlétem, de egyszer csak hirtelen felül az ágyban. Már hajnal felé járhat az idõ, mert csupán félhomály uralkodik a sötétség helyett, így végül vissza leoltja a lámpát, amit elõször meggyújtott.

 - Mi lett Magnussal? – kérdezi, csak azért nem mosolyodok el, mert arról a pokolfajzatról van szó. 

- Ezt most talán inkább hagyjuk – nincs most szüksége arra is, hogy ezzel traktáljam. Leülök mellé az ágyra, élvezem az illatát, a közelségét. - Hogy érzed magad? – már nem olyan sápadt és melegség süt a bõrébõl, az illata is egészséges.

- Pocsékul – feleli rögtön kertelés nélkül.

Óvatosan a paplanon pihenõ kezére simítom az enyémet. Puha meleg bõr.

- Annyira sajnálom, hogy miattam kellett ezt elszenvednek. – ez volt a legutolsó, amit akartam.

- Az én hibám volt nem a tiéd. – motyogja a kezünket figyelve. – Én mentem velük, és… apa nem halt meg.

Nem mondok semmit, felötlik bennem ahogy az anyja levágott fejjel hever a kripta padlóján. Nem hozom fel, mert Dean sosem szeret ilyesmirõl beszélni, de… - Ugye tudod, hogy akármikor elmondhatsz bármit, amit akarsz?

Aprót bólint, felemelem a kezét egy csókot lehelek az ujjaira, legszívesebbe soha többé nem engedném ki a karjaim közül.

- Gondolkoztál már azon, hogy most mit szeretnél csinálni?

- Azt hiszem hazamegyek apával. Vagyis… nem haza, mert a házunk leégett, de majd a nagyiéknál lakunk, míg nem keresünk egy házat. – sorolja a terveket monoton hangon és õszintén szólva nem esik valami jól, hogy itt akar hagyni, de nem fogom megakadályozni.

- Rendben, ha akarsz menj. – sóhajtom, majd komolyan a szemébe nézek. – De azt ne hidd, hogy lemondok rólad. Mi még nem végeztünk egymással.

- Mi? – összeráncolja a szemöldökét. – Azt hittem, hogy most már nincs szükséged a segítségemre.

- Arra már nincs is. Így is annyit segítettél és adtál nekem amit sosem tudok majd megköszönni neked, viszont… nekem te kellesz Dean. Nem az erõd, nem amiatt, hogy látó vagy, hanem csakis magad miatt. – nagy szemekkel figyel, annyira meg akarom csókolni, hogy már fáj - Ezért is, hazamehetsz, ha erre van most szükséged, de vagy te jössz vissza hozzám, vagy én megyek érted.

Idõm mint a tenger, annyit kap amennyit csak akar, de tõlem már nem szabadul amíg élek.

- Azt gondoltam, majd biztos te magad küldesz haza amiért még több gondot okoztam.– mondja nyugodt hangon, szép szemei még mindig engem figyelnek. Lehajtja fejét, hirtelen szomorúság ül ki a vonásaira. – Azt hittem, most már nem akarsz tõlem semmit.

- Mindent akarok tõled, amit csak adhatsz. Talán nem hallottad jól mikor azt mondtam szeretlek? Mert akkor elmondom ahányszor csak kel, hogy el is hidd. Mindennél jobban szeretlek és mindenkinél többet érsz nekem.

Zavartan lesüti a szemeit, szabad kezével a paplan sarkát kezdi babrálni. Én elnézegetném itt akármeddig, a félhomály ellenére is tökéletesen látom õt.

- Talán csak nem akartam elhinni. – suttogja maga elé.

Elmosolyodom és megsimogatom az arcát, egyszerûen muszáj hozzáérnem, éreznem hogy újra itt van.

- Akkor most hidd el. Értem én, hogy az én bátor kedvesem nem szeret érzelmekrõl beszélni, de ha rajtad múlna vénségemre Francoissal lennék összezárva és egymást szapulnánk, mint egy feleség a férjével.

Elérem a célom végre, mert elvigyorodik és rám néz. A vidámság, a veszteségek ellenére is megjelenik a szemeiben, még ha csak egy percre is, de engem is boldoggá tesz vele.

- Gyönyörû vagy mikor mosolyogsz.

- Azt hittem én mindig gyönyörû vagyok. – sóhajtja a régebbi beszélgetésünkre utalva.

Mosolyogva szorítom meg a kezét, majd újra komolyra fordítom a szót.

- Remélem komolyan veszed amit mondtam és gondolkozol rajta. Megértem, ha idõre van szükséged és nem foglak sürgetni.

- Miért vagy mindig ilyen megértõ? – kérdi kissé számon kérõn.

- Nocsak, jobban szeretnéd, ha azt tenném amit akarok és el sem engednélek magam mellõl?

- Ezt tennéd?

- Nem tudom… de pillanatnyilag semmit sem akarok jobban mint téged a karjaimban érezni. – most csak õ a fontos, a többi dologgal foglalkozom késõbb.

- Akkor ülj ide mellém. – megütögeti az ágyat maga mellett, én pedig nem tétovázom, hanem mellé ülõk, a hátamat a párnának támasztva és óvatosan átkarolom a vállait.

- Jó így?

- Ühüm… csak még álmos vagyok. Nem baj ha elalszom?

- Nem, aludj csak.

Elhelyezkedik, majd a fejét a vállamnak billenti. A nyaka még mindig le van ragasztva, ott elég csúnya seb volt, de remélem hamar begyógyul majd a többivel együtt.

Monoton mozdulatokkal simogatom a karját, még virradatkor sem hagyom itt, elvégre semmi kedvem. Az apja is benéz egyszer, de persze gyökeret ereszt az ajtóban, amikor meglátja, hogy Dean hozzám bújva békésen alszik és pár pillanat múlva ki is megy. Nem tudom mennyit tudhat rólam, vagy mennyit mondtak neki a fajtámról. Az emlékeit kitörölni túl veszélyes lenne, mert túl személyesek, ezért maradnak. Jobb is így.

Délután már szerencsére jobban van és eszik is – persze szokásához híven nem sokat – a poharat viszont még nehezen tartja meg. Pár nap alatt újra visszanyeri az erejét és nem lesz semmi baja. Lesz alkalma rendbe tenni magában a dolgokat és az életét is.

- Ha haza akartok menni, csak szólj hogy mikor. A magángépen, vagy a limuzin a rendelkezésedre áll.

- Inkább a kocsi, még ha tovább is tart. – sóhajtja miközben lassan megköti a cipõfûzõt. Segítenék neki, de ismerem már annyira, hogy megsérteném a büszkeségét ezzel.

- Ahogy akarod. És… - elõhúzok a zsebembõl egy bõr kártyatartót és egy kisebb bársonydobozkát. - … lenne neked itt még valami.

Odaadom neki mindkettõt, megvárom míg kinyitja és elõhúz belõle egy bronzszínû bankkártyát.

- Ugye most csak viccelsz? – szinte már sértetten néz a kártyára és tudom mire gondolhat.

- Nem, de mielõtt még megharagszol, közlöm, hogy ezzel nem kifizetni akarlak vagy ilyesmi. A veszteségeidet nem lehet pénzben mérni és azt sem amit tõled kaptam. A pénz nem tesz boldoggá önmagában, de segíthet, hogy könnyebben menjen néhány dolog. Amiatt hogy segítettél elvesztettétek a házatokat, az a legkevesebb, hogy ezért is kárpótollak. – a pénz nekem nem számít, mindig több volt, mint amit el tudok költeni és kinek másnak adhatnám, ha nem neki?

- Jean-Claude… ez túl sok. Nem fogadhatom el. – visszanyújtja, de nem veszem el.

- El fogod fogadni és kész. Ha te nem akkor az apádnak adom. Egymillió dollár van rajta és egy centet sem fogok visszavenni. – közlöm határozottan.

- Még egy ház sem kerül ennyibe.

- Arra költitek amire akarjátok, engem nem érdekel. – ezzel lezártnak tekintem a vitát. Rendben van, hogy nem szeret költekezni, de házat úgyis vennének, így pedig sokkal könnyebb lesz, hogy csak választaniuk kell és nem kell törõdniük az anyagiakkal.

- Oké… - nyögi ki elkínzott hangon - Õrült vagy, de köszönöm.

Õrült… meglehet. Elmosolyodom, megvárom míg kinyitja a másik dobozkát is. A vörös bársonyban egy olyan ajándék van amit már megígértem neki és még New Orleansban el is készítettem.

- A karkötõ(kép), amit az én gyönyörû szeretõmnek ígértem. – ezen a darabon jó sok munka volt, nagyon aprólékos és ha megmondanám neki mennyit ér – amit persze nem fog megtudni, még akkor sem ha sejti hogy egy vagyon – valószínûleg hozzám vágná.

Aprólékosan megmunkált ezüst, régies stílusú, mintha már több száz éves lenne. A foglalatokban hat pici drágakõ díszeleg.

- Ez elképesztõ. – suttogja, ahogy végigsimítja az aprólékos mintát. – Tudod, én csak viccnek szántam azt a karkötõt.

- Én nem. Ez a tiéd.

Újra végigsimítja, majd a pici követ kezdi szemlélni. – Ezek rubintok?

- Nem. Látszatra annak tûnhet, de ezek vörös gyémántok. Nagyon ritka kincs, mivel kevés van belõle. – elgondolkodom, hogy megmondjam-e neki honnan is van, de végül arra jutok hogy miért ne – Ez volt a kedvenc kövem, a középkorban szereztem, a mai Spanyolország területén uralkodó királytól – Nem mond semmit, csak tovább figyeli. – Ha úgy gondolod, túl csicsás hozzád, vagy nem akarod viselnem, nem baj. Csak tedd el. Szeretném, ha a tiéd lenne.