- Most… most mit csináltál? – nézek rá megdöbbenve.

- Teljesítettem a kívánságod, kicsi gazdám.

- De én nem is… - akad el a szavam. Jaj, ne én tényleg nem akartam, hogy… - Sajnálom, nem akartam!

- Andy – néz rám, de olyan átható pillantással, hogy egy megvert és leszidott kutyának érzem magam. – Szellem vagyok, ez a dolgom és szeretem csinálni.

- Azt mondtad, nem szeretsz segíteni másokon – dugom el a remegõ ujjaim.

- Fizetség nélkül. Ha kapok érte is valamit, akkor nincs gondolom a segítségnyújtással.

- Én nem fizettem neked – nézek rá összezavarodva. Meglepve kerekedik el a szemem, amikor szinte a számba nyomja a narancsot.

- Ez a kedvencem, és 15 évig poshadtam abban az átkozott gyûrûben. Ez épp elég fizetség pár kívánságért. Ha pedig nem elég van még egy dolog, amire nagyon vágyom és csak te adhatod meg.

Zavarodottan nézek rá. Mit tudnék neki én adni?

- Mi az?

- Az érintés – fogja meg a kezem, én pedig megdöbbenve kapom az arcára a tekintetem. Mit csinál…? – Az hiányzott a legjobban, hogy megérintsek valakit. Most megtehetem végre, de csak téged, szóval mit szólnál hozzá, ha üzletet kötnénk?

Lassan húzom ki az ujjai közül a kezem. Milyen üzletet…? Még mindig éget az érintése, mintha megannyi kis szikrázó pont vibrálna a bõröm alatt.

- Milyen üzletet…?

- Én bármikor hozzád érhetek, te pedig bármikor kívánsz, ha akarsz, vagy szükséged van rá. Az érintés a fizetségem.

- Akkor sem akarlak kihasználni… biztos rossz volt abban a gyûrûben bezárva – dadogok mindenféle bolondságot. Hogyhogy meg akar érinteni, ez olyan… zavarba ejtõ…

- Hidd már el, hogy nem használsz ki! Élvezem ha használhatom az erõmet – forgatja meg a szemeit, én pedig el akarok tûnni a padló egyik repedésében. – Áll az alku?

Az ajkamra harapok, elgondolkodva meredek egy pontra. ez tényleg ennyire egyszerû lenne, tényleg csak annyit akar, hogy néha megérinthesse az arcom vagy a kezem? Ennyi? És ha valami olyat kívánok, hogy kérhet csak ennyit cserébe?

- Jó – nyögök fel. – De csak akkor, ha biztos nem bánod és nem zavar téged.

- Azért, hogy hozzád érhetek, semmi sem zavarna – vigyorog rám. Vörösen sütöm le a szemeim, elfordulva. Megcsinálom anyunak a pirítósokat, a kedvencét, csinálok egy nagy bögre gyümölcsteát és beviszem neki az éjjeliszekrényre, hogy ez legyen az elsõ, amit észrevesz… aztán finoman elropogtatom a kenyér megpirított csücskét. Lassan csócsálom, elgondolkodok. Ma ilyen… pihenõs a nap, ma kivételesen nem kell bemennem, ilyenkor végig szoktam tanulni. Fõzök magamnak egy vödör teát és beveszem magam a könyveim közé…

- Szoktál valahová szórakozni menni? Bulik, játékterem, ilyesmik?

­- Nem szeretek olyan helyekre menni – dünnyögök – A parkban szoktam sétálni néha, de most esik az esõ. Miért?

- Csak próbállak megismerni – néz rám. – Van barátnõd? – kérdez rá hirtelen, én pedig beleprüszkölök a teámba. Tessék? Elsápadva, mégis hatalmas vörös foltoktól égõ arccal rázom meg a fejem. – Esetleg barátod?

Hogy tessék?!

- Nyugi, nem kínozlak tovább – nevet fel, én pedig vörösen meredek a teába. Zavartan nézek rá. Ez számára normális, ilyet kérdezni? Lassan felállok és mellé ülök, még mindig zavartan és figyelem a kezeit. A hosszú, kecses ujjai között finoman forgatja a kártyalapokat, szinte nem is tudom követni, mi mikor fordul meg.

- Kártyáztál már?

- Régen, mikor még kisebb voltam – nézek rá.

- Tudsz pókerezni? – elmosolyodok. Kitalálhattam volna, annyira illik hozzá.

- Az óvodásokat nem tanítják pókerezni. Az már felnõtt szerencsejátéknak számít.

- Ahha, pedig nem tudják, mit hagynak ki – sóhajt. – Akkor mondd, mit tudsz, rég játszottan valakivel.

- A Jollyt ismerem, de már régen játszottan és nem biztos, hogy minden szabályra emlékszem.

- Oké – biccent, és dióhéjba foglalja a szabályokat. Biccentek, eddig ismerem… igen. Röminek vagy Zsolinak is hívják, menni fog… õ oszt, én pedig vele szembe fordulok és leteszem oldalra a bögrém. felveszem az osztott lapokat és fürgén szétteszem. Rendesen a sort, érték alapján… elgondolkodva rágom a szám szélét, ahogy pakolom a kezemben a lapokat, fellesek rá. Õ már ki is tett egy sort, zavartan rágom a szám szélét, dobok és húzok. Csak figyelem a lapokat, néha rendezgetem õket a kezemben, dobok és húzok… felmosolygok rá, neki már csak pár lap van a kezében.

- Nem megy? – vigyorog rám. Felvonom a szemöldököm halvány mosollyal és a következõ körben mindent kipakolok, szétszórva: a sajátom, az õ lapjaihoz tûzöm és az utolsóval zárok.

- De. Gyõztem! – mosolyodok el szélesen. Felvont szemöldökkel nézi át a lapokat és kidobja a kezébõl a sajátjait.

- Ez nagyon-nagyon régen történt meg velem – méltatlankodik. Ártatlanul mosolygok rá.

- Hogy nem játszok, nem azt jelenti, hogy nem is tudok – villanyozódok fel, de aztán elvörösödve engedem le az ujjaim a párnákra. ez nem jó, nem jó. – Én… nagyon sok könyvet olvasok. Mindenrõl.

- Szóval számoltad a lapokat – vigyorog szélesen, én pedig még jobban elvörösödök.

- Én nem! Az… az csalás – dünnyögök. – Azt nem szabad…

- Egy vagyont kereshetnél vele!

- De nem szabad! Egyébként is csalás, meg… illegális, és… nem, nem – szedem össze a lapokat.

- És ezt csak úgy tanultad meg, hogy olvastál? – vörösen nézek rá, biccentve egyet félszegen. – Kifoszthattad volna Vegast!

Halkan nevetem el magam, a keverés közben rázom a fejem finoman.

- Dehogy, Vegasba… Jártál ott? – nézek fel rá, miközben fürgén kiosztom a lapokat.

- Ó, igen – vigyorog – Szenzációs volt! – és mesél. A fényekrõl, az emberekrõl, a felvágásról… mosolyogva hallgatom, miközben húzok és dobok, figyelem ahogy õ rám néz, pakolja a kártyákat… Hallom a motoszkálást, és Daron leteszi a lapokat a kezébõl. Én mosolyogva lepakolok mindent és zárok, Õ pedig méltatlankodva néz rám.

Anyu botorkál ki. Nagyon eljátszottuk az idõd…

- Jó reggelt, kincsem –nyom egy csókot a fejemre. Olyan jó kedve van. Olyan… kipihentnek tûnik, szinte ragyog. Daronra nézek, aki elégedetten dõl hátra. – Mit csinálsz? Kártyázol…?

- Igen – mosolyogok fel rá – Szórakozunk. Jól nézel ki.

- Hihetetlen, de olyan… remekül aludtam! És az a reggeli! – nevet, öntve magának még teát. – Isteni volt.

Boldogan nézek rá, jó látni, hogy ilyen boldog… hálásan nézek Daronra, széles és nagyon, rettentõen hálás mosollyal.

XxX

Anyu elment munkát hajtani, azt mondta, úgy érzi, mintha ki tudná fordítani a világot a sarkából… A szép kosztümjét vette fel, és olyan remekül nézett ki! Ma az én dolgom a rendrakás és a fõzés. Elvégre ha itthon vagyok… utána nekiállok az esszéknek.

- Egész nap itthon leszünk?

- Igen – biccentek – Nem hiszem, hogy anyu esténél korábban hazaérjen. Daron… - nézek rá – Nagyon szépen köszönöm, amit tettél érte.

- Ugyan, te kívántad – vigyorog rám és kinyújtja a kezét. Igaz, a kívánságért alkudtunk, hogy megérinthet, de bármit megtennék, hogy Daron is elégedett legyen mellettem. Mosolyogva fogom meg a kezét, megszorítva az ujjait. Meglepve nézek rá, ahogy végigcsúsztatja az ujjbegyeit az arcomon, a hajamig, belefuttatva az ujjait. Meglepve hagyom, a kezem még mindig a csuklóján tartom. Van valami… különös a szemében, de nem merem magam elhúzni, elvégre megígértem neki. Én is azt szeretném, ha neki jó lenne, ha õ is boldog lenne.

- Daron…? – nézek rá fel, de hagyom, hogy az ujjait lehúzza a tarkómhoz, de aztán a nyelve hegyével megérinti a szája sarkát, megnyalva a száját és elenged. Vörösen fordítom el a fejem, nekiállok szeletelni a zöldséget.

- Igen? – néz rám, én pedig összezavarodok. Én… nem is tudom, nem akartam semmit… Az ártatlan répára nézek, amit felszeletelni szándékoztam. Leves lesz és sajtos zöldség…

- Én… csak van még narancs, kérsz? – meredek magam elé vörösen. Ahol hozzám ér, olyan vörös vagyok… olyan forró a keze, nem tudom, mit csinál, de egyszerûen éget és bizsereg minden porcikám, ahol megérintett. Érzem, hogy vigyorog, és tudom, hogy olvadt aranyként izzik a szeme, de nem merek felnézni.

- Jöhet!

xXx

Megfõzök, kitakarítok, de életemben elõször a lecke helyett visszaülök, és kártyázunk. Nevetve térünk át a pókerre, persze, többször nyer õ, mert nem számolom a lapokat csak próbálok szerencsés lenni… de annál nagyobb szerencse nem is történhet az emberrel, mint hogy Daron velem lehet.

Nem kell kívánnom semmi mást, minden olyan… könnyû. Tényleg. Sosem éreztem még ennyire jól és gondtalanul magam.

Néha megdörgölöm a szemeim, forgatva a lapokat, de aztán csak oldalra biccen a fejem. Nem aludtam eleget, biztos, néha elnyomok egy ásítást, és csak azon kapom magam, hogy lassan elõre dõlök. Vagyok annyira magamnál, hogy ne le essek, de annyi már nincs, hogy fel is üljek. Egyszerûen csak elõre dõlök, rá Daron mellkasára… õ pedig nem tol el. Olyan békés és meleg, csak elalszom, a mellkasára dõlve.

Hallgatagon figyel miközben azon bosszankodom ami régen volt, de nem szól közbe. Most már más a helyzet, egyrészt az átok miatt, másrészt pedig ez egy másik világ és más idõk járnak, mint akkor. Tulajdonképpen ez itt jobban tetszik, mert az embereknél természetes, hogy fizetnek a szolgáltatásokért, az orvosoktól a szerelõkig mindenkinek.

- Mi a gond? Mi történt? – olyan furcsa arcot vág, mintha elütötték volna a kutyáját. Talán azzal rémisztettem meg amit mondtam? Én sosem állítottam, hogy szent vagyok, szívem szerint csak annak segítenék aki szerintem megérdemli.

- Anyát kirúgták… vagy felmondott, a lényeg ugyanaz – sóhajtja. Így már értem. – Mindig ez van, olyan nehéz meg… megtartani. Rettentõen megviseli… Õ egyszerûen nem ezt érdemli. Annyira próbálkozik…

Már majdnem sír, és az nem lenne jó, mert nem szeretem. Vigasztalni még tudok a magam módján, de a könnyeket nem kedvelem. És ez az egész ami miatt bánkódik… fölösleges, de akárhányszor mondom neki, mintha elsuhanna a füle mellett.

- Andy – feljebb biccentem a fejét, hogy a szemembe nézzen, és nem is hagyom elhúzódni – Már mennyiszer rágtam a szádba?

- Hogy csak kívánnom kell? – szipogja visszafogva a sírást. Vékony ujjait a csuklómhoz érinti, az apró érintés okozta bizsergést a gerincemen érzem. Régen volt már…

– Daron, az elõbb mondtad, hogy inkább elhagytad a családod, csak hogy ne kelljen ingyen segítened az embereknek, viszonzás nélkül… én csak… nem akarlak kényszeríteni arra, amit nem akarsz csinálni. Csak mert a gyûrû kényszerít rá és megteszed, az akkor sem az, amit te akarsz…

Hát… ööö… oké. Mikor is volt utoljára, hogy nem tudtam mit mondjak? Ez a kölyök belefagyassza a szót egy örökdumás szellembe is.

Akkor is nehéz felfogni, hogy ilyesmin jártatja az agyát. Nehéz helyzetben vannak és bármit kívánhatna. Nem is ismert… mármint semmi személyes meg ilyesmi, akkor meg miért érdekli, hogy nekem mi a jó?

- Bocsánat, én csak… nagyon fáradt vagyok – suttogja, miközben elhúzódik tõlem és megdörzsöli a kissé kipirosodott szemeit. Lehet, hogy tényleg ez lesz a baja, elég sokat robotolt. A probléma viszont reggel is meglesz, amivel kezdeni kell valamit.

Onnan tudom, hogy tényleg nagyon, nagyon ki van ütve, hogy nem is foglalkozik a jelenlétemmel és elõttem öltözik át. Alsóra vetkõzve alaposan megnézem, a bõre teljesen hibátlan mindenhol, hisz délután meggyógyítottam. Egy egyszerû sötétkék alsó van rajta, semmi extra, még csak rá sem feszül. Egyszerû, mint minden ebben a házban.

Élveteg mosollyal nézem, ahogy felhúzza a nadrágot azokra a vékony combokra. Látni, hogy semmit sem sportol, egy gramm izom sincs rajta, teljes mértékben filigrán alkata van.

Mikor kész van bebújik az ágyba és nyakig magára rántja a takarót.

- Nagyon régóta csinálom ezt – mondom elgondolkozva – Tényleg régóta, és sok ember sok fura és sablon kívánságát teljesítettem. De ilyet még nem mondtak – eddig senki nem gondolt úgy rám, mintha én is akarnék valamit. Nem is zavart, mert nem szoktam személyeskedni, hisz rövid úton minden gazdám elpatkolt, ha az idegeimre megy, esetleg szerencsétlen helyzetbe hozza magát a nagyravágyó kívánságaival. Andy viszont más. Furcsa…

Álmosan lecsukja a szemeit és szomorúan elmosolyodik. Vidámabbak azok a szemek, ha rendesen mosolyog. Mikor szomorú, olyannak tûnnek, mint egy fekete örvény, ami elnyel.

- Nem volt fair, amit veled tettek. Biztos nagyon hiányzik a családod – suttogja, majd mielõtt válaszolnék, simán elalszik.

Sóhajtva dõlök hátra és megingatom a fejem. Ez a kölyök kikészít…

***

Éjjel kimegyek a nappaliba, a kanapéra ülve kezdek magamban pókerezni és közben gondolkodom, hogy mit csináljak. Nyilvánvaló, hogy nem fog egy egymilliárd dolláros bankszámlát kérni, ha eddig sem vitte rá a lélek. Tipikus jófiú, aki másoknak mindent, de magának semmit. Jól ellett volna az elfek között, csak az a nagy helyzet, hogy a jóság nem kifizetõdõ és pénz nélkül nem lehet élni.

Különösebben egyáltalán zavart eddig, hogy kívántak tõlem ezt-azt, nem úgy fogom fel, mint kihasználást. Olyan mint egy munka. Pénzt nem kapok érte, de ha okosan játszom, akkor jól szórakozhatok legalább. És most is szándékomban áll szórakozni, fõleg Andy-vel, de vele nem olyan egyszerû. Nem támadhatom le, mert nem bánthatom, szóval türelemrózsát kell bontanom és szép lassan becserkészni magamnak.

Még javában egy parti közepén vagyok, mikor meghallom a közeledõ lépteket. Meglepetésemre felöltözve botorkál elõ, azt hittem, hogy szombaton tovább fog aludni és amilyen nyúzott volt tegnap nem számítottam rá tíz óra elõtt. Most pedig csak fél hat van.

Felkapcsolja a lámpát, ezért eloltom azt a kicsi fénygömböt, amit magamnak varázsoltam elõ, hogy lássak is valamit.

- Nincs egy kicsit korán a reggelihez? – kérdezem halkan.

- Anyunak csinálom – mosolyog rám és elõszed pár hozzávalót – Had pihenje ki magát, ráfér egy-két nap pihenõ, mielõtt megint nekiáll munkát keresni.

Míg elfordul, szépen átsétálok a kanapén és felülök mellé a pultra. Valahogy meg kell oldani ezt a dolgot, mert az nekem sem szórakozás, ha itthon olyan a hangulat, mint a siralomházban. És addig õ sem fog felengedni, míg az anyja miatt stresszel.

- Milyen munkára gondoltál? – kérdezem érdeklõdve, mert a lehetõségek tárháza hatalmas.

Rátesz a hangulatomra azzal, hogy valahonnan elõkerít egy narancsot és nekem adja.

Ejha… ha ennyire édes lesz, akkor valóban nagyon, nagyon jóban leszünk.

- Nem tudom. Jó lenne valami, amit élvez – motyogja, míg én kiszabadítom a gerezdeket a héjukból – Többnyire pincérkedik, de igazából… nem tudom, hogy élvezi-e. Szegény mindig olyan nyúzott… fáradt, kikészül a lába, a háta… Szeretném, ha boldogan mehetne munkába reggelente.

Megakadok a mozdulat közben, a „szeretném”szóra, mert éppen most kívánt valamit. Õ tehet róla, mert elõször azt kérte, hogy ne keljen parancsolnia, hanem csak megkérhessen valamire és most meg is tette.

Elvigyorodom, az erõm máris kiáramlik, hogy elvégezze a dolgát. Könnyen kibabrálhatnék vele most, ha utálnám, de éppen most adott egy mennyei C vitamin löketet, ami pezsdítõen hatott a kedvemre.

Közelebb hajolok az értetlen kis archoz, meg akarom csókolni, de még nem lehet… Ahh, hülye türelem…!

- Ahogy parancsolod – mosolygok elégedetten.

Olyan értetlen, döbbent arcot vág, hogy nevetnem kell rajta.

- Most… most mit csináltál? – kérdezi nagyra nyílt szemekkel.

- Teljesítettem a kívánságod, kicsi gazdám. – a hajába simítok, az enyhén hullámos fürtök az ujjaimra tekerednek. Finom puha, de nem tartom ott sokáig.

- De én nem is… - megakad, majd egy picit elsápadva pislog fel rám - … sajnálom, nem akartam!

Teremtõm, adj erõt, hogy ne másszak a falra!

- Andy. – sóhajtom tettetett fáradsággal – Szellem vagyok, ez a dolgom, és szeretem csinálni.

- Azt mondtad, nem szeretsz segíteni másokon. – motyogja, szégyenlõsen lesütött szemekkel.

- Fizetség nélkül. – teszem hozzá – Ha kapok is érte valamik, akkor nincs gondom a segítségnyújtásban.

- Én nem fizettem neked. – néz rám homlokráncolva.

A szememet forgatva az orra alá dugom a félig meghámozott narancsot. Mikor még mindig kissé értetlenül néz, ki is fejtem.

- Ez a kedvencem és tizenöt évig poshadtam abban az átkozott gyûrûben. Ez épp elég fizetség pár kívánságért. Ha pedig nem elég, van még egy dolog, amire nagyon vágyom és csak te adhatod meg. – rámosolygok, gondolatban kezet rázok magammal, hogy milyen jó ötlet volt most az egyszer segíteni.

- Mi az?

- Az érintés. – halvány mosollyal megfogom a kezét és végigsimítok az ujjain. – Az hiányzott a legjobban, hogy megérintsek valakit. – enyhén szólva - Most megtehetem végre, de csak téged, szóval mit szólnál hozzá, ha üzletet kötnénk?

Összefonom magam elõtt a karjaim, mikor elhúzza a kezét. Zavarban van, látom rajta, mert picit elpirul és kapkodó a tekintete.

- Milyen üzletet? – kérdezi halkan.

- Én bármikor hozzád érhetek, te pedig bármikor kívánsz ha akarsz, vagy szükséged van rá. Az érintés a fizetségem. – na meg a szórakozásom és az élvezetem. Az érintés egy nagyon tág fogalom.

- Akkor sem akarlak kihasználni… biztos rossz volt abban a gyûrûben bezárva. – odafordul a pulthoz és kicsomagolja a kenyeret.

- Hidd már el, hogy nem használsz ki. Élvezem, ha használhatom az erõmet. – sóhajtom elkínzottan. – Áll az alku?

Nem válaszol rögtön, nyilván magában tépelõdi, mert az ajkait kezdi rágcsálni és babrálja a kenyeres zacskót. Nem siettetem, szépen befejezem a narancsom hámozását, majd úgy mint a sulijában, gerezdekre bontva felpakolom a pult tetejére.

- Jó. – böki ki végül zavartan – De csak akkor, ha biztos nem bánod és nem zavar téged.

Elvigyorodom. – Azért hogy hozzád érhetek, semmi sem zavarna. – óh igen, ez egy tökéletes alku.

Elvörösödik és elfordul, én pedig elégedetten mosolyogva megeszegetem a narancsot, míg õ reggelit készít. Pirítós, vajjal és lekvárral megkenve, és egy kancsó gyümölcstea. Szépen kipakol mindent a pultra, majd õ is megreggelizik.

Nem eszik valami sokat, bár nem is néztem ki belõle, de a korabeli fiúk egy kamionnyi kaját belapátolnának. Viszont Andy még alacsony is, nem is menne belé több.

- Szoktál valahová szórakozni menni? Bulik, játékterem, ilyesmik…?

Úgy pillant rám mintha nagyon nagy ostobaságot kérdeztem volna.

- Nem szeretek olyan helyekre menni. – motyogja belekortyolva a teába – A parkban szoktam sétálni néha, de most esik az esõ. Miért?

- Csak próbállak megismerni. – elmosolyodom – Van barátnõd?

Érzem mi a válasz, de kíváncsi vagyok, hogyan reagál. Elõször is zavarba jön, majd lehajtja a fejét és alig felpillantva megrázza. Oké… de csak a hecc kedvéért…

- Esetleg barátod?

Elkerekednek a szeme és még inkább rázza a fejét és zavartan a bögréjébe bámul.

Kuncogva nézem, hogy mennyire zavarba jött ettõl a témától. Nagyon édes srác, kíváncsi vagyok volt-e már barátnõje, vagy mindig ilyen könyvmoly volt.

- Nyugi, nem kínozlak tovább. – a narancshéjat a kukába söpröm, majd visszatelepszem a kanapéra és elõveszem a pakli kártyát.

Pár percig csak forgatom a lapokat, összekeverem, hogy minél nehezebb dolgom legyen. Közben Andy is utánam settenkedik és leülve a kanapén csendben figyelni kezdi a mûveletet. Mutatok pár trükkös forgatást a paklival, amit mosolyogva figyel. A lábait felhúzva a kanapé sarkába kucorodik.

- Kártyáztál már?

- Régen, mikor még kisebb voltam. – mondja mosolyogva.

- Tudsz pókerezni?

Kuncogni kezd, mire felvont szemöldökkel nézek rá. Valami vicceset kérdeztem?

- Az óvodásokat nem tanítják pókerezni. Az már felnõtt szerencsejátéknak számít. – magyarázza mosolyogva.

- Ahha, pedig nem tudják mit hagyna ki. – sóhajtom lemondóan intve. – Akkor mond mit tudsz, rég játszottam valakivel. – megforgatom a paklit az ujjaim között.

- A Jolly-t ismerem, de már régen játszottam és nem biztos, hogy minden szabályra emlékszem. – gondolkodik hangosan.

- Oké. Nos, tizennégy lappal indítunk. A cél, hogy sorokat vagy csoportokat rakj össze, amit kiteszel középre, hogy látható legyen. Minden kiterített lap pontokat ér, de ezekhez bármikor tehetsz, ha akarsz. Eddig megvan?

- Igen, nagyjából még emlékeztem rá. Ha pedig megvan a kellõ pont akkor a játék véget ér? Ugye? – kérdezi a lapokat figyelve.

- Pontosan, vagy ha közben kifogysz a lapokból, akkor is. – összedörzsölöm a kezeim, imádok kártyázni és olyan, mintha évezredek óta nem játszottam volna. – Mehet?

- A víztõl nem áll el a vérzés – mondja nyugodtan, meglepve pillantok rá. Elhúzza a kezem, megvizsgálva a mély, vörös sebszájat. Meghökkenve és elnémultan bámulok rá, olyan forró a keze… - Na, mi lesz már? Kérd, hogy gyógyítsalak meg – szól rám. Kizökkenve vörösödök el, próbálom visszaszerezni a kezem. Nem hagyja, szorosabban fog és még közelebb hajol, nekem pedig egyre jobban lángol az arcom…

- Volt már ilyen, nem nagy úgy, leragasztom, és… - próbálok mentegetõzni. – Hamar átázik és minden csípni fog – vonja fel a szemöldökét. Van benne valami különös magabiztosság, aminek nem lehet ellenállni. – Most komolyan ezen fogunk vitatkozni? Tudod, ha nem kívánsz, akkor olyan, mintha felesleges lennék itt!

Nem akarom hogy így érezze magát.. Hogy feleslegesnek, olyannak, aki nem kell, nem az borzalmas…

- Nem vagy felesleges – suttogom bocsánatkérõen – Meggyógyítanál, kérlek?

Arra számítok, hogy egyszerûen összezárul a seb és elmúlik az a csípõ érzés, de amikor felemeli a kezem és a sebes ujjam a szájába veszi… ez… forró és… te jó ég, mit csinál?! Megdermedve figyelem, az… az a nyelve….?

Mintha áram futna végig az ujjamon, minden idegvégzõdésem vigyázzba vágja magát és csak nézni tudom, amit csinál…

- Kész is – megrezzenek kizökkenve. Kiszáradt a szám… megköszörülöm a torkom zavartan.

 – Köszönöm… - lepillantok a kezemre, még a régi hegek is eltûntek, amelyeket akkor szereztem, amikor valami forróhoz nyúltam, felhorzsoltam a bõrt… megforgatom a kezem. Hihetetlen.

- Örömmel, Andy… - vigyorog és feldobja magát ismét a pultra. Zavartan nekiállok megcsinálni a rendelésen leadott salátát, citromkarikákkal… levágok egy vastag szeletet és felé nyújtom.

- Levágnád a héját? Kösz – vigyorog, amikor héjtalanítva adom neki vissza.

- Hogy tudod megenni? Nagyon savanyú!

- Nem tudom, én csak azt érzem, hogy isteni, szeretem a savanyút – vonja meg a vállát, elnyammogva. – De az édeset még jobban – néz rám. Halványan mosolyogva csinálom a dolgom, elrendezve mindent és kiadom a tálakat a szakácsnak, tálcára pakolok…

- Én is – mondom csendesen. Rápillantok, de szinte átható, rezzenéstelen tekintettel mered rám – Én is jobban szeretem az édes dolgokat.

- Azt hiszem, akkor nagyon jól meg fogjuk érteni egymást – nyújtja ki a kezét és lassan végighúzza az arcomon, én pedig zavartan hunyom le a szemeim.

Bejön a szakács és megdöbbenve nézem, ahogy átdug Daronon egy csomó tálcát, gond nélkül belenyúlva a mellkasába. Te jó ég.

- Jó kis tömeg van odakint. Ez a szép a péntek estékben – nevet rám, én pedig csak egyetértõen tudok bólogatni.

XxX

- Sajnálom, hogy ennyit unatkoztál – dünnyögök bocsánatkérõen, ahogy sétálunk a buszmegálló felé. Sötét van és nagyon késõ este…

- Ez van. De még mindig azt mondom, hogy nem kell a meló. Ha nem lenne, nem kéne az a kis idõbeosztás sem, amit ma reggel firkáltál.

- Mr Boroschewitz számít rám, kell neki a segítség – mosolygok rá. Megdörgölöm a karjaim. Hiába, nagyon átható, nyirkos-nyálkás idõ van, szitáló esõvel, a kabátom pedig nem vízhatlan, hiába a réteges öltözködés… de a karja süt, melegít, egy pillanatra olyan kellemes érzés, mint amikor az ember egy hideg nap után egy kád meleg vízbe ereszkedik.

- Elég így? - néz le rám. Fel kell pillantanom, hogy az arany szemeibe nézhessek…

- Öhm, igen… mint egy termo kabát – dünnyögök, egyszerûen csak kicsúszik az ajkaim közül. Azonnal el is szégyellem magam, pláne, amikor elneveti magát, összébb húzom magam, lehajtva a fejem.

Daron mindenhez ért. Csendesen ballagok mellette, a buszról leszállva hazáig. Csendesen forgatom a gondolataim, az oldalam és a vállam kellemesen melegíti a karja. Olyan meleg, békés és megnyugtató, ugyanakkor… zavarba ejt. De miért, csak segít, ahogy mondta.

XxX

Otthon leveszem a kabátot és a radiátor fölé akasztom, hogy megszáradjon. Borzalmas…

- Szia anya – mosolygok. Minden rendben van, anyu viszont fáradt, nyúzott és sápadt, de mosolyog rám. Néha arra gondolok, hogy õ is ugyanúgy próbál védeni engem az õ problémáitól, mint én õt… Szóval… hazudunk egymásnak, hogy elviselhetõbb legyen.

- Szia Andy, milyen napod volt? – mosolyog rám, de látom az árkokat a szeme alatt. Bár tudnék segíteni…

- Egész jó, sok volt a munka, ezért jöttem ilyen késõn – mosolygok rá, leülve.

- Az remek – mosolyog. Épp levest fõz, érzem az illatát, zöldségleves, borsóval… az egyik kedvencem.

- Anya, nagyon fáradtnak tûnsz… minden rendben? – nézek rá. Remeg a kezében a fakanál, de mosolyog. Jaj, ne… annyira nem szeretem õt ilyennek látni, megint történt valami…

Anyu nagyon kedves, szép asszony, de egyszerûen nyomot hagyott rajta, amit évek óta csinálunk. Most elõször fordul meg a fejemben, hogy Daron tényleg tudna segíteni, de egyszerûen nem akarom õt kihasználni…

Anyu szép, magas, karcsú. Izmos karral és lábbal a sok pincérkedéstõl, a futkosástól. Hosszú, fekete haja van, hasonló, mint nekem, de neki nevetõ, barna szempárral, amelyben pici zöld foltocskák táncolnak.

Mégis, sokkal öregebbnek érzõdik, mint ami… együtt szoktuk átnézni a számlákat, együtt takarítunk és próbálunk egymásra is idõt szakítani, de olyan nehéz, fõleg ha a rossz dolgokat nem akarjuk egymásnak elmondani. Így is olyan nehéz…

Anyu szép nõ, még a problémák ellenére is. És amiatt is szoktak adódni problémák. Olyan helyeken dolgozik, hogy bár pincérkedik éttermekben és kedves, mindenkivel olyan kedves, ki akarják használni… Megáll és a kézfejével megtörli a homlokát, ami igazából a szeme. Megölelem, magamhoz szorítom a vékony, törékeny derekát… szorosan átkarol.

- Annyira sajnálom kicsim, én annyira próbálkozom, de… - kap levegõ után. felmosolygok rá, biztatóan. Nem lesz semmi baj…

- Minden rendben, eddig is minden megoldódott! – mosolygok megszorítva a kezét – Én nemsokára megkapom a fizetéseim, ne félj!

Bár elmondhatnám anyának, hogy Daron van… de nem, valami azt súgja, hogy nem jó ötlet. Nem akarom elmondani neki…

- Olyan nehéz lesz új munkát találni – rogy le a székre, könnyes szemmel – Ez közel volt, jól is fizetett… ahhoz képest… mi lesz velünk? Sajnálom, kicsim…

- Ugyan. Menj, vegyél egy forró fürdõt… végre kipihenheted magad holnap – nézek rá mosolyogva. Halványan, vértelen ajkakkal mosolyog rám. Évek óta ezt csináljuk, hazudunk egymásnak. De így könnyebb.

Csendesen és elgondolkodva megyek át a szobámba a tekintetemmel Daront keresem. Nem volt kint a konyhában, egyszerûen csak eltûnt a szemem elõl… Anyának csináltam egy teát és mondtam, hogy én befejezem a vacsorát, dõljön el pihenni. Nem is tudom, mikor ettünk együtt utoljára.

- Azt hittem, eltûntél valahova – sóhajtok fel halvány megkönnyebbüléssel.

- Igen, nem bírom az ilyen családi ölelkezõs izét, bocsi – néz rám, a mellkasára engedve a könyvet amit olvas. Nagyon unatkozhat mellettem… borzalmas. Nem vagyok én erre kitalálva.

- Neked nincs családod? – ülök le mellé.

- De van. Még tizennégy évesen elszöktem otthonról.

- Miért?

- Mert elegem lett, hogy arra használjam az erõmet, hogy akárkinek segítsek, mert tudod, az elfek általában ezt teszik. Békés népek, varázserõvel, de csak gyógyítanak meg az erdõre vigyáznak. Nekem pedig elegem lett abból, hogy ingyen dolgozzak. Szerintem úgy korrekt, ha megfizetik a gyógyítást, ha pedig nem tudják, akkor menjenek a következõ jótét lélekig.

Csendesen hallgatom. Nem akart segíteni önszántából régen azoknak az embereknek, akiknek pedig szüksége volt, rá, akkor most is csak a gyûrû kényszere miatt segítene nekem… mert kívánok… de õ nem akarja. Ez így… zavartan forgatom a gyûrût az ujjamon, lesütve a fejem.

- Mi a gond? Mi történt? – húzza össze a szemöldökét. Zavartan nézek fel rá.

- Anyát kirúgták… vagy felmondott, a lényeg ugyanaz – sóhajtok szomorúan – Mindig ez van, olyan nehéz meg… megtartani – szorítom össze az ajkaim, összekulcsolva az ujjaim. – Rettentõen megviseli… Õ egyszerûen nem ezt érdemli. Annyira próbálkozik…

- Andy – néz rám, megcsippentve az állam, hogy felnézzek rá. Még mindig milyen forró, zavartan próbálok hátrahúzódni, hogy ne lássa, mennyire rossz és nyomasztó érzés. – Már mennyiszer rágtam a szádba?

- Hogy csak kívánnom kell? – szipogok zavartan, nyelve egyet és halványan rámosolygok, megérintve a csuklóját – Daron, az elõbb mondtad, hogy inkább elhagytad a családod, csak hogy ne kelljen ingyen segítened az embereknek, viszonzás nélkül… én csak… nem akarlak kényszeríteni arra, amit nem akarsz csinálni. Csak mert a gyûrû kényszerít rá és megteszed, az akkor sem az, amit te akarsz…

Megdöbbenten néz rám, én pedig sápadtan vonom ki az állam az ujjai közül. Rettentõen rosszul érzem magam, tudom, hogy Daron maga egy lehetõség, amit fõleg egy magamfajtának meg kellene ragadnom, hogy az életem egy csettintésre olyan legyen, mint amilyenre mindenki vágy.

De vele mi lenne? Daronnal? Õ akarja ezt az egészet, vele ki törõdik? Csak egy kérés lenne és õ teljesíti, de Õ akarja ezt?

- Bocsánat, én csak… nagyon fáradt vagyok – suttogom. Fáradt vagyok, nagyon fáradt. Késõ este van… a szemem dörgölve és nyakig ülve a zavarban és a szégyenben öltözök át a pizsamának kinevezett vastag melegítõbe és bebújok a paplanom és a pokrócom alá.

- Nagyon régóta csinálom ezt – ül le a lábamhoz az ágyra és kinyújtva a lábait felpakolja a székre. Álmosan pislogok rá, figyelve – Tényleg régóta, és sok ember sok fura és sablon kívánságát teljesítettem. De ilyet még nem mondtak – néz rám. Lassan lecsukom a szemem, a fülemig húzva a takarót. Álmosan pillantok rá, halvány, szomorú mosollyal.

- Nem volt fair, amit veled tettek. Biztos nagyon hiányzik a családod – suttogom álmosan, de észre se veszem, hogy a mondat közepén alszok el.  

xXxX

Másnap, amikor felkelek, még nagyon korán van, álmosan megyek ki a konyhába. Lefõzöm a teákat és nekiállok megcsinálni a reggelit, pedig még nagyon-nagyon korán van. Még sötét.

- Nincs egy kicsit korán a reggelihez? – hallom Daron hangját, én pedig csak elmosolyodva nézek rá. Nagyon szégyellem magam a tegnapi viselkedésem miatt.

- Anyunak csinálom – mondom csendesen – Had pihenje ki magát, ráfér egy-két nap pihenõ, mielõtt megint nekiáll munkát keresni.

- Milyen munkára gondoltál? – lóbálja mellette a lábát. Hogy jutott át a pultra… mosolyogva veszek elõ egy narancsot a hûtõbõl és neki adom. Anyu vette tegnap.

- Nem tudom. Jó lenne valami, amit élvez – gondolkodok, miközben a tojást habarom, õ pedig élvezettel veti rá magát a narancsra. – Többnyire pincérkedik, de igazából… nem tudom, hogy élvezi-e. Szegény mindig olyan nyúzott… fáradt, kikészül a lába, a háta… Szeretném, ha boldogan mehetne munkába reggelente – mosolygok fel rá, de kicsit zavarodottan nézek arra a széles vigyorra, amivel végigmér és közelebb hajol hozzám. Lassan kerekednek el a szemeim, õ pedig teljes mértékben elégedetten néz a szemembe.

- Ahogy parancsolod – vigyorog. Hogy tessék? Hogy mit csinált?

Halvány kis mosollyal biccent, de a következõ mondatából azt szûröm le, hogy nem vette olyan komolyan, amit mondtam.

- Majd igyekszem nem útban lenni – elhúzza a fejét, hogy ne érjek hozzá, én pedig a szememet forgatva nézek elõre mikor a tanár is megjelenik.

Még hogy nem lesz útban… jól meg kéne rázni, hogy felfogja amit mondok.

Az órák unalmasak. Egy-kettõt leszámítva, mert például a töri egész szórakoztató. Ennyi hülyeséget még egy kabaréban sem hallani, de oké. Ha ezt tanítják meg az embereknek, nekem mindegy. Hülyüljenek még jobban.

Nem tehetek róla, de néha már a véleményem sem bírom magamban tartani és nem kerüli el a figyelmem, hogy Andy is mosolyog, amikor kijavítom a tanárt, bár ezt csak õ hallja. De legalább tudja mennyi marhasággal tömik a fejüket.

***

Ebédszünetben végre fellélegezhetek és elejét vehetem a kezdõdõ migrénnek. Követem a gazdámat a lehangolóan unalmas ebédlõbe, valami undorító szagok terjengnek, mintha minden szemét, amit megesznek olajtengerben fürdött volna. És csodálkoznak, hogy már harminc évesen infarktust kapnak.

- Egy pillanat…

Leülök oda ahová mutatta és figyelem ahogy elsiet az ételek felé. Remélem nem akarja azt megenni, de nem szólhatok bele. Sajnos.

Hamar vissza is ér, nem is figyeltem mit választott csupán mikor két hatalmas narancsot nyújt felém. Ezt most nekem hozta?

Felpillantok rá, mire a kezembe nyomja mind a kettõt.

- Kösz – magamtól nem vehettem volna el, még ha látom is, hogy ott vannak, csak ha õ adja nekem.

Tizenöt éve nem ettem narancsot, de az illata pont olyan mennyei, mint emlékszem. Meg kell hámozni, de még a héját is sajnálom kidobni, olyan finom illatú viszont borzasztó keserû. Legszívesebben az egészet magamba tömném egy pillanat alatt, ehelyett azonban szépen lassan meghámozom, kiélvezem az illatát, szépen egyesével gerezdekre bontom és felpakolom az asztalra.

Andy pont olyan helyet választott, ahová nem igazán látnak be és nem tûnik úgy, mintha a narancsdarabkák lebegnének.

- Daron…? – rápillantok – Mondd csak… alakot is tudsz váltani?

- Persze – nem nagy dolog, akár még úgy is nézhetek ki ahogy õ, ha akarok - Miért?

Mosolyogva figyeli ahogy pakolgatom a gerezdeket. Vajon õ is szereti?

- Mert pont olyan vagy, mint egy elégedett macska – kuncogja, majd édesen elvörösödik, mint aki saját magát hozta zavarba.

Hm, én inkább úgy mondanám, egy majdnem elégedett macska. Akkor lennék maximálisan elégedett, ha ezeket a gerezdeket az õ meztelen testére pakolgatnám, hogy aztán onnan fogyasszam el. Ínycsiklandó lenne…

Az elsõ falat hatása így is majdnem hogy letaglózó, mintha színes tûzijáték lenne a szemem elõtt, az ízlelõbimbóim kéjesen megremegnek az édes citrusos, már-már lehetetlenül lédús finomságtól. Mint maga az ambrózia, vagy még annál is jobb…

Ezzel most Andy gazda egy hatalmas jó pontot szerzett nálam, és talán emiatt kevésbé fogom majd elereszteni a rosszabbik oldalam, fõleg ha gyakrabban meglep valami ilyesmivel.

Már az sem zavart igazán, hogy vissza kell ülnöm az órákra. Pillanatnyilag jóllakottan, száz százalékos hangulatban ülök mellette, míg egyik szünetben pakolgatni nem kezd. Vége a napnak?

- Hova megyünk?

- A könyvtárba – suttogja, hogy csak én halljam – Én fel vagyok mentve a testnevelés alól. Ilyenkor elõre tudok tanulni és leckét írni munka elõtt.

- Munka elõtt? – ezek szerint suli után megy melózni. De könyörgöm… minek?!

Csak kívánjon egy vaskos bankszámlát és nem kell többet melózni.

- Igen – benyit a könyvtárba – Jó napot, Miss Moss – köszön a körülbelül egy tonnát nyomó nõnek. Van benne anyag annyi szent.

Hallgatom a bájcsevejt, közben körbenézek. Voltam már könyvtárban, de nem túl sokszor. Azok akik megkaparintották a gyûrûmet, gyakrabban megfordultak egy Mercedes boltban, mint könyvtárban.

A kinézete ellenére ez a nõ egész normálisan beszél Andy-vel, tuti ismerik már egymást. Hát, nem úgy tûnt mintha a kölyöknek sok haverja lenne vagy ilyesmi. Még furcsa is volt, hogy egy ember sem jött oda hozzá, kivéve azt a seggfejet, akit minél hamarább el akarok átkozni, de amúgy senki. Nem lehet az a haverkodó típus, és nem úgy néz ki, hogy lenne valakije. Se csaj, se pasi. Ez rendben is van így. Õ úgy is az enyém.

- Mondtam, hogy nem kéne dolgoznod – mondom, az elõbbi témára visszatérve, majd ledobom magam a nagy bõrkanapéra – Basszus, de jó! – miért nincs ilyen a gyûrûmben?

Andy pedig kuncog. Nem tudom mi szórakoztatja ennyire, de nem baj. A szórakozás jó dolog.

- Ez nem olyan egyszerû – mosolyog túlságosan felnõttes pillantással. Van egy kifejezés azt hiszem koravén. Nagyjából Andy is ilyennek hat. Nem öregnek, hanem inkább egy fiatal testbe zárt felnõtt lélek. Fura srác.

- Pedig de – nem kéne dolgoznia, sem plusz melót elvállalni olyanoknak, akik nem érdemlik meg. Ha baszakodnak vele úgy is megjárják és kész.

***

A munkahelye egy étteremben van. Nem mondhatnám, hogy szívderítõ látvány a sok gyorskaja, de kibírom. Volt már rosszabb is.

- Jó napot, Mr. Boroschewitz – köszön Andy vidáman a kövér séfnek és felköti a kötényt. Miért boldog, hogy dolgoznia kell?

- Kérsz valamit? – kérdi suttogva, mikor kettesben maradunk.

- Majd – valahogy nincs étvágyam. Sajnálom a narancsokat, amik ezen a helyen végzik be – Folyton ezt csinálod? Idejössz és késõ estig gályázol?

- Igen. Én segítek a szakácsnak.

Vagyis csicskás…

- Tessék? – bepillant az említett ürge, mire Andy zavartan vörösödve megrázza a fejét.

Elmosolyodom és a pult szabad részére ülve figyelem, ahogy gyorsan szeleteli a zöldségeket. Itt dolgozhat már egy ideje ha ilyen precízen megy neki.

Alig fejezem be a gondolatot megcsúszik a kés a paprikán és a penge beleszalad az ujjába. Sziszegve rántja el és teszi a csapból folyó hideg víz alá, én pedig lepattanva a pultról elhúzom onnan.

- A víztõl nem áll el a vérzés. – rápillantok, majd megvizsgálom a sérült részt. Nem túl mély, de azért rossz érzés lenne ezzel dolgozni.

Még mindig a kezét tartom, de meg sem mukkan.

- Na, mi lesz már! Kérd, hogy gyógyítsalak meg. – sóhajtom kissé sürgetõn.

Pici mosollyal visszahúzná a kezét, de nem engedem.

- Volt már ilyen, nem nagy ügy. Leragasztom és…

- … hamar átázik és minden csípni fog. – bólintok, befejezve a mondatát – Most komolyan ezen fogunk vitatkozni? Tudod, ha nem kívánsz, akkor olyan mintha fölösleges lennék itt.

Elkerekednek a szemei és picit megszeppenve rázza meg a fejét. A haja a homlokát söpri közben, örömmel félrehúznám a tincseket, hogy hogy nézni úgy ki.

- Nem vagy fölösleges. – motyogja. Tudom én, hogy nem vagyok, én csak azt mondom olyan a látszat. – Meggyógyítanál, kérlek?

Elvigyorodom, majd hogy elmúljon a sápadt színe és kapjak valami izgalmasabban, lassan a számhoz emelem az ujját, majd finoman az ajkaim közé veszem és a nyelvemmel végigsimítok a seben. A vér édeskés, fémes íze egyáltalán nem zavar, ellenben neki még az a szép kis szája is nyitva marad, az arca a várt színt ölti fel. A mágiámat eleresztve egy pillanat alatt gyógyítom be a vágást, hogy semmit se érezzen közben, de nem csak ezt. Azért akartam, hogy kimondja, hogy a többit is eltüntethessem. Például azt a heget a tarkóján és ma láttam egy másikat is a halántéka környékén. Akárhol is volt rajta bármilyen heg, most mind eltûnt. Egyébként teljesen egészséges, mert mást nem kellett rendbe hozni.

- Kész is. – felé fordítom az ujját, a többirõl nem szólok egy szót sem.

Elhúzza elõlem és zavartam a háta mögé húzza a másikkal együtt. Vigyorogva figyelem, most tényleg olyan, mint egy szégyenlõs kisfiú. Bizsereg a szám, hogy megcsókoljam és megtudjam milyen ízû...

- Köszönöm. – dünnyögi az orra alatt mikor végre elõrehúzza a kezét és megnézi.

- Örömmel Andy. – rákacsintok, a többi extra gyógyítás pedig jutalom a narancsokért.

Visszaülök a pultra és onnan figyelem, ahogy újra munkába áll, a salátánál citromot is szeletel és meglátja hogy figyelem. Megfog egy vastagabb darabot és felém nyújtja.

- Levágnád a héját? – mosolygok rá, majd mikor megteszi újra felém nyújtja és elveszem. – Kösz.

Na, ez már sokkal savanyúbb, mint a narancs, de akkor is finom. Imádom az illatát és az ízét…

- Hogy tudod megenni? Nagyon savanyú. – fintorog.

- Nem tudom, én csak azt érzem, hogy isteni. – megrántom a vállam – Szeretem a savanyút. – rámosolygok, az ajkaira pillantok. Érzékien teltek, és most hogy meggyógyítottam már harapásmentesek is. – De az édeset még jobban. – mormogom, elképzelem milyen lehet õt csókolni.

Mit csinálna? Sikítana? Ellökne? Viszonozná? Esetleg elfutna vagy elküldene?

- Én is. – nem értem mire céloz, úgy elgondolkodtam, de láthatja is rajtam – Én is jobban szeretem az édes dolgokat.

Élveteg vigyort varázsolok az ajkaimra. – Azt hiszem akkor nagyon jól meg fogjuk érteni egymást. – súgom, picit az arcára simítva, de gyorsan elveszem a kezem mielõtt még túlzott zavarba hoznám.

Megjelenik a séf is és egyenesen oda pakol egy nagy rakás tálcát, ahol ülök. Szépen keresztülteszi rajtam. Bosszús sóhajjal szállok le a helyemrõl és odébb megyek.

- Jó kis tömeg van odakint. Ez a szép a péntek estékben. – mondja a séf Andy-nek.

Átmegyek az ajtón, hogy szétnézzek és valóban. Az az érzésem itt leszünk egy darabig.

***

Megkönnyebbülök, mikor végre szabadulunk és olajmentes levegõt szívhatok be. Már csak a szagtól az egekben lenne a koleszterin szintem, már ha lenne olyanom.

- Sajnálom, hogy ennyit unatkoztál. – mondja halkan.

- Ez van. De még mindig azt mondom, hogy nem kell a meló. Ha nem lenne, nem kéne az a kis idõbeosztás sem amit ma reggel firkáltál.

Megvonja a vállát. – Mr. Boroschewitz számít rám, kell neki a segítség.

Sóhajtva közelebb lépek és átkarolom a vállát. Semmi szexuális jellegû, csak ahogy a haverok szokták. Láttam, hogy fázik. – Elég így?

Félénken felpillant, nem értem mi a gond, még csak nem is a derekát fogtam át és nem is tapiztam. Vékony srác, simán átérem a vállait a karommal.

- Öhm… igen. Mint egy termo kabát. – dünnyögi.

Felnevetek rajta. – Sok mindent mondtak már rám, de hogy olyan vagyok, mint egy termo kabát, azt még nem. – nevetem jókedvûen.

- Nem úgy értettem…

- Tudom, semmi gond. – mosolygok rá. Élvezem, hogy a teste hozzám simul, csak ne lenne ennyi ruha közöttünk. – Szabályozhatom a testhõmérsékletemet, szóval ha fázol, lazán bújj hozzám.

Végighúzom a kezem a karján, ha nem láttam volna felsõ nélkül, akkor is tudnám, hogy semmi izom nincs rajta. Az meg kifejezetten tetszik, hogy alig ér a vállamig. Neki biztos nem tetszik ennyire, mert a legtöbb fiú az õ korában veri a száznyolcvan centit. Egy vékony, alacsony, okos srác nem éppen a pom pom ribik kedvence.

***

Hazaérve az anyja éppen a konyhában van, ezért csendben maradok, mert úgy sem beszélhet hozzám. Eltûntetem magamról a kabátot és a cipõt, idebent kellemes langyos levegõ van, arra sincs szükség, hogy magamat fûtsem.

- Szia anya! – odamegy hozzá, a nõ pedig megöleli és ad egy puszit a fejére. Különös látvány.

- Szia Andy! Milyen napod volt?

- Egész jó, sok volt a munka, ezért jöttem…

Ott hagyom õket dumálni, nem igazán nekem való az ilyen anya-fiú kapcsolat kihallgatása. Nem tesz jót az agysejtjeimnek. Bemegyek a szobájába és elõveszem a tegnap elkezdett kalózos könyvet, de elkalandozik a figyelmem.

Andy eddig a legfiatalabb gazdám. Hozzám képest szinte még csak egy kölyök. Pedig már nem az. Láthatóan jó a viszonya az anyjával… õ vajon tud arról, hogy szekálják a suliban? És hogy a fia helyettük dolgozik, mert elgyepálják?

Az az érzésem hogy nem…

Hirtelen benyit az ajtón és egybõl rám villan a tekintete. Felsóhajt.

- Azt hittem eltûntél valahová.

- Igen, nem bírom az ilyen családi ölelkezõs izét, bocsi. – összezárom a könyvet, de nem teszem félre, mert ha megy tanulni, el kell foglalnom magam.

- Neked nincs családod?

- De van. Még tizennégy évesen elszöktem otthonról. – sóhajtom egy grimasszal.

- Miért? – kérdezi homlokráncolva.

- Mert elegem lett, hogy arra használjam az erõmet, hogy akárkinek segítsek, mert tudod az elfek általában ezt teszik. – leülök az ágyra – Békés népek, varázserõvel, de csak gyógyítanak meg az erdõre vigyáznak. Nekem pedig elegem lett abból, hogy ingyen dolgozzak. Szerintem úgy korrekt, ha megfizetik a gyógyítást. Ha pedig nem tudják, akkor menjenek a következõ jótét lélekig.

Gyorsan át kell néznem, hogy mi az, ami a következõ napra még félretolható és mi az, amit be kell fejezni, de úgy látszik, jó munkát végeztem. Mindent bepakolok, megmosakodok és egy fekete pulóvert kapok. fel. Rétegesen kell öltöznöm, mert a kabátom inkább átmeneti idõre való, és én nagyon tudok fázni. A cipõm is kiszáradt…

- Mehetünk.

- Oké – vigyorodik el, én pedig alaposan felhúzom a kabátom. – Milyen évszak van?

- Õsz… október – zárom be a lakást alaposan. Esett… nemrég állhatott el, mert halvány ködpára kering mindenhol. Daron hirtelen változik, sokkal elegánsabb és persze jóval vastagabb holmi kerül rá, mintegy természetes velejárójaként a hûvös idõnek.

- Szóval… nem kellenek ruhák – dünnyögöm meglepetten.

- Nem – vigyorog. Neki még ez is ad egyfajta különleges sármot, hihetetlen. – Bár a te ruháid is jók lennének rám, azt hiszem. Miért hordasz sokkal nagyobb méretet?

- Mert elég vézna vagyok, és így kevésbé cikiznek miatta – mondom csendesen oldalra fordulva. Kicsi vagyok, a megszokottnál alacsonyabb, ráadásul vékony is, egyáltalán nem férfias. Nem vagyok jó a tornaórákon, anyu kibulizta, hogy ne kelljen tornára járnom… olyankor a könyvtárban vagyok és elõre tanulok. Szabadidõm nem igazán van ezen kívül. Jó így. A bõ pulóver olyan, amibe el tudok bújni, véd. Biztonságban érzem magam.

- Egy szavadba kerül és úgy fogsz kinézni, mint Schwarzenegger virágkorában.

- Köszönöm, de inkább nem – mosolygok a fejem csóválva – Elég furcsán festenék. – egy idõs néni mered rám, elborzadó arccal és lassan odébb áll, mereven elõre nézve. Ijedten szorul össze a gyomrom, elsápadva préselem össze az ajkaim. – Daron… téged senki nem láthat, ugye…?

- Nem.

- Akkor meg miért bámulnak? – próbálom behúzni a nyakam a hideg szél és a bámész pillantások elõl, mint egy teknõsbéka, aki visszakúszik a páncéljába.

- Mert õk azt látják, hogy magadban beszélsz – nevet hangosan, jóízûen.

Te jó ég… milyen kínos. Szinte rosszul leszek, fõleg, hogy a buszmegállóban többen is elhúzódnak, összesúgnak, mintha belülrõl fájdalmasan karcolgatnának. Lehajtom a fejem, hogy eltakarjam az arcom, mélyen lehúzom a csuklyát. Szemereg az esõ…

A busz pedig megint tele van. Aggódva nézek fel Daronra, aki rettentõen jól érzi magát, vigyorogva és kicsattanó közérzettel forog és nézelõdik.

- Nyugi, nem lesz semmi gond – nyugtat. Olyan könnyedén vesz mindent… Még volt üres hely, de gond nélkül engedem át másnak, fent a csõben megkapaszkodva imbolygok. Ez a sofõr mindig a Forma1-ben képzeli magát, vagy valami autóversenyzõi nagydíjra, és bár biztos õ is siet, dolga van, de ilyen esõben ilyen felelõtlenül vezetni… - Mikor utoljára buszon voltam, még légkondi se volt – nézelõdik Daron, én pedig megengedek egy lopott, halvány mosolyt. Hirtelen satufék, én pedig így is alig érem fel a kapaszkodót, az ujjaim lecsúsznak a hideg csõrõl és egyenesen Daron kitárt karjai közé zuhanok. Majdnem… és õ még csak nem is kapaszkodik! Hihetetlen.
Erõsen és magabiztosan fog, az arca meg se rezdül. – Na az ilyet simán megátkoznám! – morog, én pedig zavartan és döbbenten elkerekedett szemmel nézek rá. Még… mindig fog, pedig már megy tovább a busz… - Oké, el a kezekkel – emeli fel, én pedig zavartan és sápadtan kapaszkodok tovább.

XxX

Az iskola kicsit sötétebb színben látszik, mint egyébként, ez a fojtó köd…

- Nem szoktál eltévedni?

Felnézek az épületre. Szeretem az iskolámat, jók a tanárok, szigorúak, de… többségében igazságosak. Kiváltságos diákok mindig vannak. Nekem sosem volt okom panaszra, mást nem is nagyon tudok csinálni, csak tanulni, így hát ilyen téren problémám még nem volt.
De a középiskola szélsõséges kasztokból áll. Túl szélsõségesek. És hiába próbálok láthatatlan lenni, kiszednek a fekete ellenére is az árnyékból.

Csendesen ballagok a fal mellé húzódva a szekrényemhez, és kivételesen nem torlaszolja el senki háta. Könyvcsere…

- Áá, haver, régen láttalak! – lesüllyed a gyomrom, megdermedve, még jobban elsápadva. Bezárom a szekrényem, a mellkasomhoz fogva a könyveim. Jaj, ne… - Hogy vagy?

- Én…

- Figyelj – tér a tárgya azonnal, letaglózva, elvágva az utam, én pedig lassan bele akarok olvadni a szekrény fémajtajába – az van, hogy hétfõre le kéne adnom egy tíz oldalas prezentációt az alaszkai növényvilágról és gondoltam te kisegítesz.

Egész hétvégén dolgoznom kellene, ilyenkor be tudok vállalni hosszabb mûszakokat is… és…

- Jó, persze – mosolyodok el sápadtan. Sportoló, és kiteszik a csapatból, ha nem megfelelõ az átlaga. Annyi edzés mellett ez szinte lehetetlen, és az iskolának õ hozza a díjakat, ha így folytatja, ösztöndíjat kap egy egyetemen. – Hétfõre hozom.

Lassan engedem ki a mély levegõt. Akkor azt úgy kell beütemeznem, hogy… lesütöm a szemem és a táskám felkapva sietek el az osztály felé, menekülve a hangok közül. Daronra fel sem merek nézni.

XxX

Csendesen lapozom a könyvet, egy jegyzetfüzetbe elõre nekiállok kiírni az aznapi téma érdekességeit. Csak úgy tudok elkészülni mindig mindennel, hogy beosztom az idõm, lehetõleg elõre dolgozok.

- Seggbe rúgjam azt a barmot? – dobja le magát mellém, én pedig csak halvány mosollyal finoman megcsóválom a fejem. Olyan… jó érzés, hogy vele lehet beszélgetni, bár… nem igazán merek. Bolondnak hinne, de mégis. Anyán kívül szinte csak ilyen eszmecserében van részem, mint az elõbb, és az most fura, új, de jól esik. – Tényleg megcsinálod neki azt a szart? – biccentek egy picit, aláhúzva egy dolgot. Természetesen, hiszen megkért. Szüksége van rá, és én szívesen segítek. – És mi lesz, ha mégsem?

Olyan pontosan rá tud tapintani arra, amire nem kéne… kicsit összerándulok, felpillantva rá.

Hirtelen telik mega terem, én csendesen az ablak melletti padsor majdnem közepén ülök, kicsit elõrébb, hogy tudjak figyelni a tanárra. Itt is megvan a hierarchia a padok között, többször gondolkodtam már rajta. Mivel nem vagyok a része, kívülrõl sokkal áttekinthetõbben tudom megfigyelni õket. Lehajolok a könyvbe temetkezve és aggódva rágom az alsó ajkam, mint mindig. Túl gyakran szakad fel, pláne ha ezt csinálom, mégsem tudok róla leszokni…

Pedig szakadt már fel párszor és nem miattam.

Listát írok a teendõkrõl percre pontosan beosztva. Ha megtervezem, hogy mikor mire mennyi idõm van, nincs lehetõség ellógni az idõt.

Megérzem a forró ujjat az ajkamon, meglepve engedek a húzásnak. Milyen forró a bõre, mindigennyire meleg? De olyan jó érzés, fõleg ebben a hideg idõben. Olyan közel van hozzám, szinte érzem az illatát is, ami ég furcsább, kellemesen, keletiesen fûszeres. Elakad a lélegzetem…

- Ne idegeskedj, kicsi gazdám. Többé senki nem bánthat téged, munkaköri leírás, hogy vigyázok a hátsódra – vigyorog.

Halványan elmosolyodok, biccentve egyet.

- Majd igyekszem nem útban lenni – dünnyögöm halkan, és zavartan kivonva magam az ujjai közül visszafordulok a listám felé.

Szóval az iskolában leszek négyig… Negyed ötre munkába kell érnem, de ha el tudok menni két perccel hamarabb, elérem a buszom.

Bejön a tanár átcsoportosítom a figyelmem, de fél szemmel Daront figyelem, ahogy unja magát, szenved, feláll, leül, nézelõdik… mindig furcsa, hogy a többiek nem látják, de többször mosolyogva nézem, ahogy néha kommentálja a tanárt. Fõleg történelembõl.

XxX

Az ebédet szintén hoztam magammal, de az ebédlõben mindig a sarokba ülök, már ha bejövök egyáltalán… Itt nem figyelnek rám, így elbújva.

- Egy pillanat – mosolygok Daronra, aki kényelmesen leül és figyelmesen nézi a diákokat. Csak felemeli a kezét, tudom, hogy szemmel tart. A pulthoz megyek, ahol azok, akik úgy vannak, minden nap kiválogatják a többféle menübõl az ebédet, gyümölcsök, sütemények, igazi svédasztal.

Gyümölcsök… veszek két nagy, szép narancssárga, érett narancsot és visszaballagok, felé nyújtva. Nagyobbak, mint az öklöm. Daron meglepve pillant rám, én pedig könnyen a kezébe ejtem a gyümölcsöket.

- Kösz – néz rám, én pedig leülök vele szemben. Én mindig hozom magammal az ebédet, így egyszerûbb és lényegesen olcsóbb. Lassan és kiélvezve fejti meg, szinte látom, mennyire kiélvezi minden pillanatát, én pedig mosolyogva érzem, hogy bár nem vigyorog, az a lassú, elégedett mosoly, mint amikor egy macska fülét vakargatják és az úgy dorombol, hogy az ember bele tud süketülni. Idáig érezni a narancsok illatát.

- Daron…? – nézek fel rá, ahogy lenyelem a falatot – Mondd csak… alakot is tudsz váltani? – kíváncsiskodok.

- Persze – rántja meg a vállát. Kifejti a narancsot, de még mindig nem eszi meg, pedig szinte csorog rá a nyála. Hogy meg tudja magát türtõztetni… - Miért? – teszi ki egymás mellé a gerezdeket, mosolyogva nézem.

- Mert pont olyan vagy, mint egy elégedett macska – kuncogok elvörösödve, hogy ilyet mondok neki. De nem úgy látom, hogy aggasztaná vagy megsértõdne, épp nekilátott sorban a narancsnak, én pedig csak halvány mosollyal nézem, ahogy finoman megrándul az orra, halkan morog ahogy lassan megeszi. Kiélvezi minden cseppjét, és ez valahogy… olyan jó érzés.

A délutáni órák gond nélkül telnek el, szépen összepakolok mindent amikor a többiek összeszedik magukat, hogy a testnevelésre menjenek, és letérek némán és észrevehetetlenül.

- Hova megyünk? – néz rám. Ez az utolsó óra, talán nem lesz gond ha pár perccel hamarabb megyek el.

- A könyvtárba – mondom csendesen – Én fel vagyok mentve a testnevelés alól. Ilyenkor elõre tudok tanulni és leckét írni munka elõtt? – egyedül vagyok, így az üres folyosókon senkinek se tûnik fel, ha motyogok.

- Munka elõtt?

- Igen – biccentek és benyitok. – Jó napot, Miss Moss – nézek rá. A nevét meghazudtolva nem hasonlít a német topmodellre, mondjuk mert kétszer annyit nyom, mint Kate Moss, és mert olyan a bõre, mint a friss tejeskávé. De nagyon kedvelem, mindig karamellillata van.

- Szervusz, Andy – mosolyog. Lepakolom a visszahozott könyveket õ pedig listába veszi.

- Miss Moss, elmehetek pár perccel hamarabb? Nagyon esik az esõ, és szeretném elérni a buszt.

- Persze drágám, csak ne mondd el senkinek – nevet. Mosolyogva vetem be magam a sorok közé, és elgondolkodva bogarászom le a könyveket. Biológia… és kell irodalomra három kötelezõ…

- Mondtam, hogy nem kéne dolgoznod – ül le velem szemben és feldobja a lábait az asztalra, kényelmesen nyújtózva. – Basszus, de jó!

Halkan kuncogok rajta, kinyitva a tartalomjegyzéknél. Mellettem egy asztalnál van számítógép is, azt is segítségbe szoktam venni, ha nyomtatni kell gyorsan. Sietnem kell.

- Ez nem olyan egyszerû – mosolygok rá csendesen suttogva. Ez egy könyvtár, tiszteljük meg.

- Pedig de – néz rám, mintha hülyének nézne. Csak rámosolygok, és nekiállok jegyzetelni, odafigyelve.

XxX

- Szia Andy – néz ki a séf a konyhából, én pedig rámosolygok, lerakva a kis helységbe a táskám és a kabátom. Jaj, megint mennyire esik, de nem szeretem ezt. Én szeretem a parkot, rugdosni a leveleket… így borzalmas reggelente felkelni és újságot hordani. Az ember didereg, a csontjaiig átfázik…

- Jó napot, Mr Boroschewitz – köszönök mosolyogva és sebtében felkötöm a kötényem. Daron arckifejezésérõl egészen lerí, hogy bolondnak néz, de csak mosolyogva legyintek, hogy foglalja el magát nyugodtan.

- Kérsz valamit? – kérdezem. Szoktunk csinálni gyümölcskelyheket, biztos van valami finom…

- Majd – mondja és körülnéz. Szegény, nem lehetek neki izgalmas társaság a hosszú, bezárt évek után. – Folyton ezt csinálod? Idejössz és késõ estig gályázol?

- Igen – mosolygok – Én segítek a szakácsnak.

- Tessék? – néz be az említett, én pedig elvörösödve rázom meg a fejem. Jaj, el is felejtettem, annyira… természetesnek tûnik, hogy Daron mellettem van, de ha nem lenne a gyûrû az ujjamon, folyton arra jutnék, hogy csak képzelõdök. Jó érzés beszélgetni valakivel… serényen dolgozok, könnyedén metélem a zöldségeket, töltöm a tálakat és amint a pincér behozza a tányérokat, mosogatok. Kesztyû van nálam, de így is gyakorta metélem el a késekkel vagy a leejtett tányérok csorba szélével a kezem. Most is megcsúszik és végigmetéli a mutatóujjam begyét, szisszenve kapom ki a mosogatószeres vízbõl és a hideg víz alá dugom. Jaj ne…

Tétován megáll az összeszedett holmija fölött, mint aki nem tudja mihez kezdjen. Én ugyan nem sürgetem, most még minden szórakoztat, hisz egy gyûrûbe voltam zárva.

- Nekem… nem ártana átöltöznöm – dünnyög rám pillantva. Miért van zavarban?

- Hát nem. Csöpög belõled a víz – hmm és le fog vetõzni. Egyre jobb és jobb lesz ez a nap.

- Igen – nevet, még mindig zavarban – és tanulnom kell, szóval… nem tudom. Érezd magad otthon – mosolyog, majd elsiet.

Ahogy akarod kicsi gazdám. Otthon fogom magam érezni. Felállok és halvány mosollyal utána megyek. A szobája üres, a fürdõbõl hallani motoszkálást ezért egyenesen bemegyek. Had lássam mit kaptam…

Belököm az ajtót, Andy épp nekem háttal áll és a pulóverét dobja fel a szárítóra. Finom falat, tényleg nagyon vékonyka, de nem baj, annál szebb… minden megfeszülõ részét tökéletesen látni, mikor nyújtózkodva eligazítja a pólót, valahogy így nézne ki alattam is, csak sokkal szenvedélyesebb arckifejezéssel. Nyami.

- Minden rendben? – fordul felém zavartan.

- Persze – lehetõ legnagyobb rendben – Csak jó sokáig voltam bezárva abba a kõbe. Rohadtul untam magam, elhiheted. – és rohadtul ki vagyok éhezve a finom kis testedre. Ölni tudnék egy csókért…

Bár elvehetném amit akarok! De nem lehetek vele erõszakos, mert a gazdám, és sajnos a szexuális zaklatás is bántásnak minõsül.

- De hogyhogy? – elkezdi áttörölni magát, mintha direkt ingerelne.

- Az utolsó gazdám meghalt, én meg egy vénasszony vitrinjében rohadhattam, naphosszat a zsibbasztó spanyol sorozatokat nézve! – morgom bosszúsan. Csapjon belém a mennykõ, de soha többé nem akarok látni egy sorozatot sem.

A gazdám pedig jól szórakozik ezen, mert még kuncog is…

Vágyakozva sóhajtok fel, ahogy a hajába simít, mintha csak csábítana, hogy én tegyem. Levehetné még a nadrágját és úgy törölhetné át a kívánatos testét.

Egy pillanatra kiszakadok az erotikus gondolatok közül, mert a haja alól elõbukkanó heg elvonja a figyelmem. Nem tûnik friss sebnek, de ott van.

A munkakörömhöz tartozik, hogy meg kell védenem. Ilyen nem fordulhat elõ többet, akárhogy is szerezte.

Észreveszi, hogy nézem és gyorsan visszasimítja a haját, hogy eltakarja. Aha, takargatni kell?

Megpróbálkozik egy gyengére sikerült mosollyal - Szeretnék… lezuhanyozni, meg átöltözni.

- Ugyan, ne is zavartasd magad – vigyorgok rá elégedetten. Én csak otthon érzem magam, ahogy kérte.

- Kimennél, kérlek?

Ne, már! Most illant el az elégedettség. Morogva kimegyek és becsapom magam mögött az ajtót, majd levetem magam az ágyára. Hiába jöttem ki, mert elég könnyû elképzelnem, ahogy a vékony ujjai a habot simogatják szét a testén és ettõl olyan merevedésem lesz öt percen belül, hogy nyögve tornázom fel magam a kényelmetlen matracról és az ablakhoz lépek. A másik betonfal lehangoló látványa talán segít a problémámon. Tévedtem.

Hogy eltereljem a figyelmem a könyvespolchoz lépek és sorban leveszek párat, hogy belelapozzam. Klasszikusok, szakkönyvek, tudományok írások… egy-két kalandregény.

De nincs egyetlen erotikus könyv sem, vagy pornóújság… fura srác. A tapasztalataim szerint – amibõl jó sok van – az õ korában a fiúkat egy valami érdekli és az nem az élõlényeg sejtregenerációs képessége. Elhúzom a szám a bonyolult tudományos könyv láttán és inkább visszateszem.

Pár perc múlva nyílik a fürdõ ajtaja és kilép belõle nyakig felöltözve, melegítõ szettben, de nem az õ mérete. Inkább az enyém.

- Daron… lehet, hogy buta kérdés, de ugye… te szoktál enni? – ezen jártatta a buksiját?

- Nem – visszateszem a könyvet és felé fordulok.

- Semmit?

- A citrusféléket imádom – vigyorgok rá. Igen, azt bármikor… egy édes, lédús narancs felvenné a versenyt egy jó dugással is. – Rettentõen ki tudom élvezni…

- És aludni? – kérdez tovább.

- Szintén nem szükséges – néha meditálok picit, de aludni nem kell. Lemerülni csak akkor tudnék, ha non-stop kívánna valamit, de erre nem nagy kilátás van.

- Értem… én… nem tudom, hogy anyu hogy fogadná, hogy te… vagy – leül mellém az ágyra és zavartan rám pillant – És mi lesz, ha iskolába vagy dolgozni megyek?

- Veled megyek, természetesen. A gyûrû hozzád köt. – és nem fogok a négy fal között kuksolni.

Megint az a tétova is tekintete az obszidián szemekbõl. Pedig még csak nem is azon munkálkodom, hogy zavarba hozzam. És úgy tûnik még mindig nem fogta fel teljesen mit is jelent az az életére nézve, hogy van egy saját szelleme, aki bármit megadhat neki.

- De nem értem mit problémázol, csak pár szavadba kerül, és nem kell tanulnod, nem kell dolgoznod, mert annyi pénzed lehet, hogy el se tudod költeni! – a lakást elnézve nem dúskálnak a jóban - Nem olyan nehéz felfogni, hogy ez tényleg olyan, mint egy mese, kölyök. Andy – javítom ki magam gyorsan, hisz azt kérte a nevén szólítsam – Minden, amit csak kérsz, az lesz. Én meg végre kinyújtózhatok – elégedetten hátradõlök, alig várom már, hogy kimenjünk, újra látni akarok, érezni, hallani, szórakozni…

Az íróasztalához botorkál, majd leül és hozzákezd valamihez, gondolom a lecke. De jó, hogy nekem sosem kell ilyen iskolába járnom. Mint valami börtön, ahonnan estére hazamehetsz.

Míg õ elfoglalja magát, lekapok egy elfogadható kalózregényt a polcról és olvasni kezdem. Nem a kedvenc idõtöltésem, de jobb mint némán bámulni Andy hátát.

Akkor figyelek fel a lapok közül, mikor koppanást hallok. Kuncogva nézek az asztalra, úgy tûnik a homloka koppant. Én is elaludnék ilyen unalmas dologtól, mint a házi feladat.

Félreteszem a könyvet és odasétálok mellé. Úgy tûnik tényleg alszik.

Leguggolok mellé és nézem az arcát, csinos bár kissé beesett, de azok a nagy fekete szemei…

Sóhajtva lekapom a paplant az ágyról, majd visszamegyek az asztalhoz és felkapom a székrõl. Sokkal könnyebb, mint amit a nagyméretû ruhái miatt kinéznék belõle. Meg kéne szabadítanom tõlük, de akkor kiakadna és az nem lenne hasznos nekem. Leteszem az ágyra, jól ki lehet ütve, ha meg sem rezzen. Kicsit engedek hát a kísértésnek és a hüvelykujjammal végigsimítok a telt ajkain. Puha, de a felülete érdes, van ahol picit sebes is. Az ideges természetét nézve most már inkább hiszem, hogy õ harapdálta meg és nem egy csók a hibás.

Míg alszik elõvarázsolok magamnak egy pakli kártyát, magamban pókerezni nem olyan érdekes, de már olyan régen játszottam, hogy a lapok fogása is jól esik, ahogy a kezembe simulnak.

Késõbb hazajön az anyja is. Figyelem, õ persze nem lát, mert engem csak a gazdám láthat, vagy ha én akarom megmutatni maga, de az nem áll szándékomban. Eszik valamit a konyhában aztán eltûnik. Remek.

***

Fél hétkor hallom a vekker csörgését, ami azt jelenti, hogy ideje felkelnie. Szerencsére, mert épp kezdetem unatkozni. Az éjjel az utolsó szegletig feltérképeztem a házat, hogy tudjam mit hol találok, vagy mi az ami nincs. Hát… a technikai berendezések eléggé hiányosak. Se tévé, se hifi, se számítógép vagy videó játék, de még egy mobilt sem láttam sehol.

Vagy ennyire nincs pénzük, vagy valami hibban „zöld család”.

Andy hirtelen kifut a szobájából, egyenese az anyjáéba. Halvány mosollyal felkelek és odasétálok mögé, bár még akkor sem vesz észre, mikor becsukja az ajtót.

- Daron…?

- Hú!

Ugrik egyet, mint egy ijedt kis nyuszi, még a könyökét is beveri. Ennyire azért nem lehetek ijesztõ…

- Szent ég… megijesztettél – vettem észre. Bár nem úgy tûnik, mintha zavarná, mert szélesen rám mosolyog. – Amikor anyu hazajött…

- Ne aggódj, nem tudja, hogy itt vagyok – felülök a pultra, onnan figyelem mit kotyvaszt össze. - Mi lesz a mai program?

- Ma még nem kell reggel dolgoznom – reggel? - Iskola után viszont igen. Daron, nem tudom, hogy jó ötlet-e, ha látnak – felvont szemöldökkel nézek rá, hiszen engem nem lát senki más. Nem mondtam volna? – Mármint érted. Hogy mindenki más.

- Tudod, hogy csak kívánnod kell – legalább hozzászokik és én sem hazudtam, csupán nem mondtam el valami.

Elmosolyodik, majd összepakolja a koszos edényhalmot és felém fordul. - Daron, szeretném, ha rajtam kívül senki se látna téged a mai nap folyamán.

Na, ez legalább könnyebben ment, mint az elõzõ kívánsága. A látvány kedvéért csettintek egyet, de ezt kívánság nélkül is teljesítettem volna, most viszont még ha akarnék sem tudnék más elõtt mutatkozni. Legalábbis ma nem.

Mosolyogva begyûri a reggelit, majd a szobájába fut.

Enyhe izgatottsággal várom, hogy végre elkészüljön, még a füzetében is ügyköd valamit, majd sóhajtva összezárja és félénken felém fordul.

- Mehetünk.

- Oké. – felkapja a táskát, majd egy vékonyabb kabátot. Tényleg… - Milyen évszak van?

- Õsz… október. – válaszolja és ahogy leérünk a lépcsõházból a földszintre a nyitott ajtóból azonnal megcsap az a finom esõillat. Az utcára lépve körülnézek, végre illatok, érzések… bár a hideg egy kicsit sem tetszik a bõrömön, mert jelenleg egy vékony póló van rajtam.

Gondolataimban visszapörgetek néhány képet a tévében látott divatreklámokhoz, majd egy szempillantás alatt magamra varázsolok egy fekete farmert, egy puha barna gyapjúpulóvert és egy sötétvörös dzsekit.

- Szóval nem kellenek ruhák. – hallom meg a motyogást, mire felé fordulok és látom, hogy nagy szemekkel csodálkozva bámul.

Elvigyorodom. – Nem, bár a te ruháid is jók lennének rám azt hiszem. Miért hordasz sokkal nagyobb méretet? – kérdezem homlokráncolva.

Zavartan elfordul és piszkálni kezdi a táskája kapcsát. – Mert elég vézna vagyok és így kevésbé cikiznek miatta.

Ahha, szóval piszkálják. Ó, de szeretem az ilyet! Úgy is régen átkoztam meg valakit. Túl régen…

Kutatok egy kicsit a gondolataimban majd az arcára pillantok. - Egy szavadba kerül és úgy fogsz kinézni, mint Swarzenegger virágkorában.

Elmosolyodik, majd kuncogni kezd és megingatja a fejét.

- Köszönöm, de inkább nem. Elég furcsán festenék. – mosolyogja, majd egy pillanat alatt elhallgat. – Öhm… Daron? Téged senki nem látnak ugye?

- Nem.

- Akkor meg miért bámulnak? – kérdezi halkan.

Felnevetek, ahogy az úton elhaladva néhányan megnézik maguknak. - Mert õk azt látják, hogy magadban beszélsz.

Elsápad egy picit, amin csak még inkább nevetek, de mikor a buszmegállóba érünk el is csendesedik. Felcsapja a kapucnit a fejébe és egy helyben áll, míg meg nem érkezik a jármû. Kicsit furcsa ugyan, mert tizenöt éve még nem néztek ki így a buszok, de jelenleg jó sok ember van rajta

Andy aggódva pillant rám, nem tudom mi jár a fejecskéjében, mert nem akar bolondot csinálni magából azzal, hogy a levegõnek beszél, de csak rákacsintok. Nem lesz itt gond. Elvégre szellem vagyok, nem nagy dolog, hogy úgy is tegyek, mint egy testetlen lény.

- Nyugi, nem lesz gond. – akárki átmehet rajtam és nem tudják meg, hogy itt vagyok.

Utolsónak szál fel, a busz már tele van így állnia kell. Kényelmesen mellé állok és körülnézek.

- Mikor utoljára buszon voltam, még légkondi sem volt. – jegyzem meg a mennyezetre figyelve, de Andy jelenleg olyan, mint aki be van gubózva.

Már elindul a jármû, mikor hirtelen kivág eléje egy autó és olyat fékez, hogy néhányan még sikítanak is. Én meg sem rezzenek, nem tudnék elesni, mert mondhatni odaragasztottam magam a padlóhoz, de a gazdámat szépen megtartom, hogy el ne essen.

- Na, az ilyet simán megátkoznám. – morgom bosszúsan, de nem szándékozom õt elengedni, mindaddig még zavartan fel nem pillant rám. – Oké, el a kezekkel. – most még…

Az út nem tart sokáig, majd mindenki leözönlik egy jókora épület elõtt. Fehérre mázolt falak, viszonylag modern épület és hatalmas.

- Nem szoktál eltévedni? – kérdezem az ablakokat számolva, de legalább kétszáz terem.

Nem válaszol és rápillantva látom, hogy olyan feszült az arckifejezése. Persze, a piszkálódók.

Gondolatban összedörzsölöm a tenyerem, már alig várom, hogy megkapják a magukét. Hiába, de a rosszindulatú természetem nem lehet lemosni rólam, de ennyi jár. És még jogos is lesz, ha a gazdámat meg kell védeni, persze a kívánsága nélkül csak csekély varázserõt használhatok, ami nem elég egy rontáshoz, de egy kis leckéztetéshez igen.

A folyosókon egész szép kis tömeg gyûlt össze, mindenki beszélget, a szekrényekben turkálnak, nevetnek… zsong az élet.

Megállunk az egyik szekrénysornál és Andy kinyitja a sajátját, majd kivesz belõle néhány könyvet és visszazárja. Egy alak közeledik a folyosón széles mosollyal egyenesen a gazdám felé. Talán az egyik barátja lesz?

- Á, haver, rég láttalak. – megveregeti a vállát és egy kicsit túl közel áll meg hozzá, mint ahogy az nekem tetszene. – Hogy vagy?

- Én…

Közbevág - Figyelj, az van hogy hétfõre le kéne adnom egy tíz oldalas prezentációt az alaszkai növényvilágról és gondoltam te kisegítesz.

Homlokráncolva figyelek, a srác mosolyog, Andy feszeng. Mi folyik itt? Havernak hívta, de nekem nem úgy tûnik, mintha Andy jóban lenne vele.

- Jó, persze. Hétfõn hozom. – bólint egy halvány mosollyal, a srác pedig egy biccentés után elfordul és elsiet.

Nevetést hallok a hátam mögül ezért megfordulok és látom, hogy egy csapat miniszoknyás csaj sunnyog errefelé bámulva. Kezd összeállni a kép. Sok dolgom lesz...

Az osztályában egyedül ül, ezért ledobom magam a mellette lévõ székre és egy percig tanulmányozom az arcát. Nyugisnak tûnik.

- Seggbe rúgjam azt a barmot? – kérdezem morogva, mert addig sajnos a kívánsága nélkül nem tehetek vele semmit, míg nem akarja fizikailag bántani.

Elkerekednek a szemei, de csak megrázza kicsit a fejét, hogy ne legyen feltûnõ.

- Tényleg megcsinálod neki azt a szart? – bólint – És mi lesz ha mégsem?

Vajon megverné az a barom? Bár csak kísérletet tehet rá, de õ járna rosszabbul.

Andy bizonytalanul pillant rám. Értem. Kíváncsi lenné azt a heget, hogy szerezte, amit tegnap láttam a tarkóján.

Pár perc múlva becsengetnek és beözönlik a jónép. Van itt minden… a ribancos szõkétõl a fogszabályozós barnáig és a szemüveges stréberig. A fiúknál szintúgy… a tipikus szépfiú, akik minden szoknya alá be akarnak jutni, a nyakig begombolt jófiú, a bõrnacis motoros csávó és itt vannak még a gazdag sznobok.

Andy-re pillantva látom, hogy az ajkait rágcsálja miközben olvasgat valamit. Én is szívesen rágcsálnám az övét egy fullasztóan jó csók után, de most megelégszem ennyivel. Odanyúlok és finoman meghúzom az állát, hogy az alsó ajka kiszabaduljon a börtönébõl. Rám kapja a tekintetét, meglepetten figyel, az a sötét szempár olyan közel van, hogy látom benne magamat.

- Ne idegeskedj kicsi gazdám. Többé senki nem bánthat téged, munkaköri leírás, hogy vigyázok a hátsódra. – vigyorgok rá élvetegen, bár a hátsójára tényleg nagyon kell vigyáznia, mert az csak az enyém.

Átható, arany szemeivel néz rám, kényelmesen és végtelen eleganciával elnyúlva.

- Varázsló vagyok, de túl sok emberre küldtem átkot vagy rontást, amiért egy mágus elátkozott és bezárt ebbe a gyûrûbe, hogy másokat szolgáljak – mondja vállat vonva. Picit megszorítom a bögrét.

- Te akkor… hmm… szóval, olyan gonosz varázsló vagy?

- Nem dolgozok ingyen, oké? Ha nem fizettek meg kellõen, akkor elátkoztam õket. Elf igazságszolgáltatás. Nálunk nincsen magánzárka.

- Te elf vagy? – vonom fel a szemöldököm. Kicsit Gyûrûk Urás. – Ohh… bocsánat – vörösödök el a pillantása alatt.

- Van citrom? – szólal meg hirtelen, de az arca eléggé összefacsarodott. Nagyon kifejezõ, le lehet olvasni a szemén és az arcát, hogy épp mit érezhet. A gondolatait nem…

- Folyékony citromlé – emelem fel a kis mûanyag üveget. – Kéred? – Hát, ez sajnos nem az igazi. De szereti a savanyú gyümölcsöket? Hát, ha hosszabb ideig tényleg mellettem marad, akkor ezt jó megjegyeznem.

- Ezzel nem akarsz kezdeni valamit? – néz a könyveimre. Szegénykék, elázott saláták.

- De igen – húzom a számat elkenõdve. Tényleg… óvatosan leteszem a csészém, és megvizsgálom õket. Semmi visszafordíthatatlan… a legjobban átázott példányokat óvatosan szétfejtem és egy kemény kartonra,  lapokkal lefelé, hogy ne csíkosodjon be.

Megérzem a pillantását a hátamba fúródni, kicsit összehúzva magam fordulok meg.

- Mi a baj? – nyomok egy törülközõt a kémiakönyvemhez, hátha felszívja a nagyja vizet…

- Miért nem kívánod, hogy hozzam rendbe a cuccodat? – kérdezi, szinte minden szót külön kihangsúlyozva, mintha nem érteném

- Meleg a radiátor, hamar megszáradnak – mosolygok – Nem kell emiatt fáradnod.

- Azért vagyok, hogy kívánj rólam! Ha nem teljesítek kívánságokat, unatkozni fogok, azt meg nem szeretek. Másképp nem tudom használni a varázserõm, csak apróságokat magamon, de az átok nem enged semmi mást, érted?

- Azt hiszem – sóhajtok. Nem szeretek mások terhére lenni, szívességet kérni, mikor én is el tudom intézni… minek terheljek másokat? – Rosszul érzed magad, ha nem varázsolhatsz?

- Fizikailag semmi bajom nem lesz tõle, de szeretek varázsolni.

- Jó… - biccentek halványan élénk rózsaszínre pirulva. Olyan kínos. Tényleg nem akarok a terhére lenni… - de hogy kérjem?

- Csak kérd azt, amit szeretnél. Az „azt kívánom”-nak nem kell ott lennie.

Csendesen nézek rá, a könyvekre majd ismét Daronra. Ez teljesen komoly…? Most csak így?

- Kérlek… rendbe hoznád a cuccaim?

Még csettintenie kell, csak a szemébe gyúlnak valami hihetetlenül perzselõ, szikrázó parázspöttyök, mintha a haján is csillagok gyúlnának… valami hihetetlen látvány, egyszerûen… szép.

- Kész – mosolyodik el olyan szélesen, hogy a hófehér fogai kivillannak. Megfordulok a könyveimhez, a füzeteimhez, de mindegyik szépen hever, egyenes lapokkal, még a szamárfülek is eltûntek… mindig kínosan ügyelek a holmijaimra, nincsenek pacák, foltok, firkálások… de ez most tényleg olyan, még az illata is, mintha most jött volna a könyvesboltból, és közben a jegyzeteim ott vannak.

- Ez… tényleg mûködik – simítom meg a kemény borítót. Boldogan nézek rá, magamhoz ölelve a füzetem. – Köszönöm!

Összepakolok, nem akarok rendetlenséget magam után hagyni, és néha egy-egy kötetet magamhoz szorítva fordulok felé. Ez… tényleg hihetetlen, egészen hihetetlen. Elgondolkodok, ahogy minden szépen felteszek a polcra, és átfutva a teendõim listáját nézek ismét rá. Nekem most tanulnom kell és aztán… még mindig tocsog rajtam a sötétszürkére ázott pulóver.

- Nekem… nem ártana átöltöznöm – dünnyögök kicsit zavartan. Mindig egyedül vagyok, nem igazán tudom, hogy hogy kell bánni egy hozzá hasonló vendéggel. És mi lesz egyáltalán, velünk fog lakni?

De… hol?

És mi lesz, miközben én iskolában leszek vagy dolgozok?

- Hát nem. Csöpög belõled a víz – vigyorog kényelmesen ledobva magát a kanapéra.

- Igen – nevetek halkan, zavartan – és tanulnom kell, szóval… nem tudom. Érezd magad otthon – mosolygok és átsietek a szobámba. Fogalmam sincs, hogy a személyével mi legyen, kéne neki talán ágy, vagy ruha vagy… nem tudom. Megint elég lenne csak kívánni?

De az megint olyan kényelmetlenül kínos lenne.

Gyorsan beveszem magam a fürdõbe, áthúzva a fejemen a vizes pólót, sóhajtva túrom hátra a tincseim. Kicsavarom belõle a vizet, feldobva a szárítóra; épp lábujjhegyen ügyeskedem szét, hogy ne gyûrötten száradjon ki, amikor megint megérzem a hátam közepén a pillantást és leereszkedve nézek rá.

Néz, az ajtófélfának dõlve csak néz rám. Nem igazán értem hogy mit… zavartan nézek rá.

- Minden rendben?

- Persze – rántja meg a vállát, de olyan áthatóan tud mustrálni, pislogás nélkül, hogy zavarba jövök. – Csak jó sokáig voltam bezárva abba a kõbe. Rohadtul untam magam, elhiheted.

- De hogyhogy? – kérdezem meglepve, egy törülközõvel átdörgölöm a hajam.

- Az utolsó gazdám meghalt, én meg egy vénasszony vitrinjében rohadhattam, naphosszat a zsibbasztó spanyol sorozatokat nézve!

Muszáj kuncognom rajta, már maga az elképzelt látvány… leeresztem a törülközõt, próbálom lesimítani a hajam. Ránézek, de elkapom a pillantását, ahogy a tükörbe néz, a tarkómra… aztán a hajam, ahogy kócosan hátrasimul, a hajtövemnél a forradások. Zavartan sütöm le a szemem, lesimítva a tincseim, mintha egy sisakot próbálnék a fejemre húzni. Felmosolygok rá.

- Szeretnék… lezuhanyozni, meg átöltözni – mondom dünnyögve, a törülközõt markolászva.

- Ugyan, ne is zavartasd magad – vigyorog fel, én pedig mélyen elvörösödök.

- Kimennél, kérlek?

Morog, és inkább távozik. Zavartan nézek utána, és becsukva az ajtót állok be a zuhany alá. megengedem a meleg vizet és próbálok gyorsan letusolni, de annyira átfagytak a kezeim…

Nem tudom, anyu mit szólna ehhez az egészhez? Nem hiszem, hogy elhinné, de Daron elég meggyõzõ jelenség. Felvéve a melegítõnadrágot, amit pizsamának használok mert kellemesen meleg, egy vastag, kapucnis pulóvert megyek ki. Jó nagy, de kényelmes és puha.

Hát igen. Hogy adjam ezt be neki? Vagy elmondjam egyáltalán? És ha tényleg kívánhatok, akkor hogy tudom ezzel könnyebbé tenni az életét…?

És Daron… ha olyan hatalmas mágus volt, na meg ha tényleg jogos volt a büntetés, amit az emberekkel csinált, nem fair, hogy be van zárva.

Vajon van családja, akik hiányolják? Borzalmas lehetett egyedül… fõleg bezárva. Lenézek a kezemen levõ gyûrûre és finoman megpörgetem az ujjamon. Tökéletes, nem szorít, kényelmes. Igazán varázslatos. Nem is hittem volna, hogy ilyen van.

Rendet teszek magam után, kiballagva ránézek, még mindig kicsit vizes hajjal. A könyveket böngészi, amelyeket lassacskán gyûjtöttünk össze anyával. Egyik sem elsõ kiadás, régi vagy épp sokat érne, de van belõle saját példányunk, és ez pont elég. Sehol egy porszem.

- Daron… lehet, hogy buta kérdés, de ugye… te szoktál enni?

- Nem – fordul felém, egy Vonnegut kötettel a kezében.

- Semmit?

- A citrusféléket imádom – vigyorog végigmérve. – Rettentõen ki tudom élvezni… - mosolyogva bólintok.

- És aludni?

- Szintén nem szükséges – rántja meg a vállát. Értem… zavartan vakarom meg a tarkóm.

- Értem… én… nem tudom, hogy anyu hogy fogadná, hogy te… vagy – mondom, leülve nem sokkal mellé. – És mi lesz, ha iskolába vagy dolgozni megyek?

- Veled megyek, természetesen. A gyûrû hozzád köt.

Zavartan nézek rá. Nem lehet mindig mellettem… az iskolában mit mondanék, hogy olyan, amilyen, hogy folyton a nyomomban van…?

- De nem értem mit problémázol, csak pár szavadba kerül, és nem kell tanulnod, nem kell dolgoznod, mert annyi pénzed lehet, hogy el se tudod költeni! Nem olyan nehéz felfogni, hogy ez tényleg olyan, mint egy mese, kölyök. Andy – emeli ki a nevem, ahogy megkértem. – Minden, amit csak kérsz, az lesz. Én meg végre kinyújtózhatok – dõl hátra. Zavartan, sápadtan nézek rá, halvány mosollyal, és tétovázva beballagok a szobámba. Én… most nem gondolhatok erre, tényleg, nekem sok a leckém…

A ceruzával zavartan firkálok egy papírra, pedig nem szoktam. Tényleg ennyire egyszerû lenne?

De az nem olyan. Ennek nem ártana egy picit tényleg utána nézni, de az az elsõdleges hogy anya…

Anya megint fáradtan fog hazajönni kora reggel.

Kinyitom a tankönyveim és nekiállok megírni a házi dolgozatokat. Nincs számítógép, nincs internet, mobiltelefonom sincs. Ha valami sürgõsen van szükségem, úgy kell beosztanom az idõm, hogy el tudjak menni a könyvtárba, és ott vannak ingyenesen elérhetõ számítógépek, internettel. Vagy a sulikönyvtárban.

Alig tudok figyelni, ami még nem igazán esett meg velem, de folyton elkanyarodnak a dolgaim. Anyunak sokkal jobb élete lehetne.

Nem, figyelni kell. Holnapra le kell adnom. Csendesen rovok a kis asztali lámpa fényénél, néha összedörgölve a vastag zokniba bújtatott lábaim, hogy picit megindítsam a vérkeringést, de végül sikerül csak a tennivalóimra gondolni.

Elfelejtek vacsorázni, sõt, az ágyig sem. Észre se veszem, hogy rábillen a fejem a könyvekre. Már nagyon, nagyon késõ van, nagyon sokáig dolgoztam és ez egy hosszú, de még annál is bonyolultabb nap van mögöttem, na meg elõttem is. Az örökíró kiesik a kezembõl, csak egy pillanatra hunyom le a szemem, hogy ne égjen annyira, és észre se veszem, hogy úgy maradok.

XxX

Csörög a vekker, riadtan pattannak fel a szemeim és fel is ülök. Jaj, megfájdul a fejem… olyan nehéz, égnek a szemeim. Szent ég, nem fejeztem be a leckémet! Semmit nem csináltam!

De milyen különös álmom volt… a homlokom dörzsölve ásítok egyet. Ja… jó volt. Szép volt.

A vekkerre nézek. Reggel fél hét… Fel kell kelni, hogy mindennel elkészüljek. Hogy kerültem az ágyamba? Biztos anya tett át… istenem, hazajön fáradtan és még velem kell veszõdnie…

Ahogy beletúrok a tincseimbe, valami felsérti a homlokom. Szisszenve kapok oda, a kezemre pillantva, hogy mi karcolt meg, és elkerekedett szemekkel nézek a gyönyörû ezüstgyûrûre. Szent ég, ez… ez lehetetlen.

Ez nem történhetett meg, túl hihetetlen. De ha anyu hazajött és Daron… szent ég! Remélem nem találkoztak!

Kifutok a szobából, benyitva anyuhoz. Alszik, besötétítve… csendesen csukom be az ajtót.

- Daron…? – suttogom csendesen. Komolyan nem csak képzelõdtem?

- Hú – búgja a fülembe, én pedig nyikkanva ugrok elõre, beütve a könyököm a falba. Sziszegve dörgölöm meg, ránézve. Tényleg itt van. Ez… tényleg?

- Szent ég… megijesztettél – sóhajtok fel, de széles mosollyal és kisietek a konyhába. Nekiállok megcsinálni a reggelit. – Amikor anyu hazajött…

- Ne aggódj, nem tudja, hogy itt vagyok – ül fel a pultra. Rámosolygok hálásan, miközben beleforgatom a kenyeret a tojásba. A serpenyõ már melegszik. Szeretjük, ha jó minõségû az étel, ezért inkább kevesebbet veszünk, de piacon vagy épp teljes kiõrlésût, ami jobban laktat. Próbálunk… egészségesek maradni. Bundáskenyeret csinálok neki, zöldséggel, teával… ritkán kávézik.

- Mi lesz a mai program?

- Ma még nem kell reggel dolgoznom – mondom, de a reggelire figyelek. Kellene még egy negyed óra plusz, hogy be tudjam fejezni az esszét… - Iskola után viszont igen. Daron, nem tudom, hogy jó ötlet-e, ha látnak – nézek rá, miközben kiszedem a serpenyõbõl a kenyeret és beteszek helyette egy másikat nagyon jó illata van… megcsinálok négyet anyunak, kitálalom, melléteszem a teát. Látom, hogy felvont szemöldökkel nézi, amit csinálok. – Mármint érted. Hogy mindenki más.

- Tudod, hogy csak kívánnod kell – hunyorít. Rámosolygok, elmosogatva a koszosakat és csörömpölés nélkül elpakolok.

- Daron, szeretném, ha rajtam kívül senki se látna téged a mai nap folyamán – Biccent és csettint, én pedig boldogan mosolygok, bekapva a magamnak csinált egy szeletet. Elfutok mosakodni, ez egy hosszú nap lesz.

Nagy szemeivel pislog rám, mint aki éppen emészti a dolgot, de nem siettetem. Idõm mint a tenger, mert most végre nem kell a gyûrûben kuksolnom. Azt is megnézegeti, remélem nem akarja levenni, mert nem lenne szerencsés elveszíteni.

- Én… nem is tudom… Ez… ez most komoly? – rám bámul, mintha azt várná elkezdek röhögni és közlöm, hogy kandi kamera, de neeem.

- Úgy nézek ki, mint aki vicces kedvében van? – kérdezem felhúzott szemöldökkel.

- Nem tudom – motyogja. – Sajnálom, de… nem hiszem, hogy én lennék a megfelelõ ember.

Hitetlenkedve bámulok most én rá, fõleg mikor egy csapásra elvörösödi, mint a paradicsom és még összébb is húzza magát. Mi az, hogy nem megfelelõ ember? Most komolyan el akar utasítani egy szellemet, aki minden kívánságát teljesítené?

- Ezt most teljesen komolyan mondod? – most én nem tudom eldönteni, hogy viccel el. Mint két idióta, akik nem értik egymást.

- Mit? – vörösödik.

- Most mondtam, hogy azt kívánsz, amit akarsz. – mondom lassan, tagoltan, hogy felfogja. - Teljesítem.

Ezért más a lelkét is eladná.

- É-értem… csak… Tényleg nem kell fáradnod – félénken elmosolyodik az arca még mindig piros és ahogy a szemébe nézek rájövök, hogy halálosan komolyan mondja. Kitör belõlem a nevetés, nyolcszáz éves vagyok, de ilyet még nem pipáltam, esküszöm. Ledobom magam egy székre és onnan nézem a megszeppent srácot, még mindig nevetve. Ez volt az évszázad poénja! Még hogy nem akar engem fárasztani!

- Ennyire nincs szükséged semmire? – kérdezem nevetve a kopottas szobát nézegetve. Nem dúskálnak a pénzben. Egy pillanat alatt multimilliomossá tehetném.

- De, lenne… de miért tennéd meg? – a gyûrût tekergeti az ujján.

Mint aki nagyon nem akarja, hogy itt legyek. Olyan zavarban van… mosolyog és folyton babrál valamit.

- De… ha nem kívánok, csak… kérem, akkor… kérlek, ne hívj gazdának, jó? Csak… egyszerûen Andy.

Egyszerûen Andy mi? Hát ez nem ütközi semmilyen szabályba, szóval nem gond. Fura egy ember.

Végigmérem, hogy alaposabban megnézhessem mi olyan más benne, de jelenleg csak az olcsó rongyokat látom, amik rajta vannak. És azok sem szárazak.

- Teljesen át vagy ázva – világítok rá a dologra, mert úgy tûnik neki eszébe sincs.

- Ó… igen, esik az esõ és eláztam. – magyarázza, majd ijedten elkerekednek a szemei - Jesszusom, a cuccaim!

Felpattan és kirohan a szobából. Komótos léptekkel követem, közben a kopott falakat nézve. Ráférne egy festés erre a putrira, de legalább nem koszos. A szõnyegek is kopottak, a szobák kicsik… bérlakás lehet. Andy a nappalinak alig nevezhetõ lyukban ül és valami táskából pakolja i a könyveit. Szépen eláztak nem mondom…

Körülnézek hátha találok valami érdekeset. A szekrényekben van pár edény, müzli… fúj, ilyen-olyan dolgok, de semmi különös.

- Egyedül vagy?

- Igen. Anya dolgozni ment… reggelig haza se jön.

- Egész este egyedül leszel? – nem is rossz. Talán még szórakozhatom is egy kicsit. Ideje lenne már.

- Mindig – mosolyog, mintha csak tudná mire gondolnék, de ez nem valószínû – Kérsz egy teát? – hogy? – Nagyon finom gyümölcstea.

- Okké – bár nem tudom realizálta-e a helyzetet, de én egy gyûrûbõl jöttem elõ és nincs szükségem táplálékra.

Nézem ahogy felteszi a vizet és illatos teafüvet vesz elõ, majd beleszórja. Nem vagyok oda az ilyen löttyökért.

Amíg a poharakkal babrál az elázott cuccaihoz lépek és belelapozok a könyveibe. Középiskolás, legalábbis a borítóból ez derül ki. Akkor mennyi idõs is lehet? 17?

Mindegy, a lényeg, hogy már nem gyerek. Az egy cseppet sem lenne érdekes, ha egy gyerek lenne a gazdám.

- Apád is dolgozik? – szólok hátra.

- Nem tudom – válaszol halkan, mire felé fordulok – Gondolom.

- Hogy érted? – nem tudja mit csinál a saját apja? Tulajdonképpen én sem tudom…

- Öt éves se voltam, amikor elment – mosolyog. Határozottan fura ember – Azóta se hallottunk róla. És te? Hogy kerültél ebbe a… helyzetbe?

Válaszoljak? Hazudni nem hazudhatok, de ha az igazat mondom esetleg megijesztem és nem leszünk olyan jóban, mint amennyire terveztem.

- Varázsló vagyok, de túl sok emberre küldtem átkot, vagy rontást, amiért egy mágus elátkozott és bezárt ebbe a gyûrûbe, hogy másokat szolgáljak. – röviden és tömören.

Kétkedve figyel a bögréjét szorongatva, én pedig a mellkasomon összefont karokkal nekidõlök a falnak. Eddig jó, nem sikoltozik, azt nem szeretem.

- Te… öhm szóval olyan gonosz varázsló vagy?

Csak kilyukadtunk ide is. Erre viszont nem tudom hogy válaszolni, mert szerintem nem vagyok gonosz, mert azt kapták amit megérdemeltek. De ha ezt mondom, akkor lehet, hogy hazugság lesz és akkor rohadtul fog fájni.

- Nem dolgozok ingyen oké? Ha nem fizettek meg kellõen, akkor elátkoztam õket. – megvonom a vállam – Elf igazságszolgáltatás. Nálunk nincsen magánzárka.

- Te elf vagy? – célzatosan a fülemre mutatok – Óh… bocsánat…

Tétován áll a bögréjébe bámulva és úgy döntök adok egy esélyt annak az izének. Az asztalhoz lépek és felemelem az enyémet, majd elõször beleszagolok. Gyümölcsös, de nem érzek rajta citromot, se narancsot, vagy esetleg grapefruitot, de még mandarint sem.

- Van citrom?

Megrázza a fejét. – Folyékony citromlé. Kéred? – mutatja a sárga citrom alakú üveget, de csak elhúzom a szám. Az nem citrom.

Mivel sajnos ennivalót nem tudok elõvarázsolni magamnak, mert arra nincs szükségem, csak akkor kaphatok ha a gazdám ad. Pedig kész örömmel ellopnám magamnak, de nem tehetem. Fenébe!

Ráfújok a bögrére, mire az lehûl kissé és bele tudok kóstolni. Majdnem kiráz a hideg tõle, borzalmas íze van. Inkább leteszem és leülök arra a kikopott kanapéra.

- Ezzel nem akarsz kezdeni valamit? – bökök az elázott halomra.

- De igen. – sóhajtja bánatosan. Várom, hogy kívánjon, hogy végre megmozgathassam az erõmet is, de nem.

Odasétál a könyvekhez és szépen egymásután felhelyezi õket a radiátorra. Értetlenül figyelem a mûveletét, mert nem tudom eldönteni, hogy ennyire gyengeelméjû vagy csak ilyen nehezére is kibökni egy kívánságot, esetleg tiltja a vallása vagy mit tudom én, de nem értem õt.

- Mi a baj? – pillant rám, miközben felemel egy újabb könyvet.

- Miért nem kívánod, hogy hozzam rendbe a cuccodat? – kérdezem értetlenül. Akár újakat is érhetne, tök mindegy.

- Meleg a radiátor, hamar megszáradnak. Nem kell emiatt fáradnod.

Röviden felnevetek, már-már kínomban ezen az ostobaságon.

- Azért vagyok, hogy kívánj tõlem. Ha nem teljesítek kívánságomat, unatkozni fogok, azt meg nem szeretek. Máskép nem tudom használni a varázserõm, csak apróságokat magamon, de az átok nem enged semmi mást. Érted?

- Azt hiszem… rosszul érzed magad, ha nem varázsolhatsz? – kérdez vissza homlokráncolva.

Hát ez így nem teljesen lenne igaz…

- Fizikailag semmi bajom nem lesz tõle, de szeretek varázsolni. – mondom az igazat, végül is azzal szórakoztatom magam, ha éppen nem lehet mással. És addig mással nem nagyon tudok, míg ki nem ismerem.

- Jó… de hogy kérjem?

- Csak kérd azt amit szeretnél. Az „azt kívánom”-nak nem kell ott lennie. – az csak a mesében mûködik úgy.

Az állhoz emeli az ujjait és elgondolkodik, addig én rajta legeltetem a szemem, bár nem értem mi tart eddig. Ez a póló… valahogy sokkal nagyobbnak néz ki, mint amilyen õ. Legalábbis az ujjai alól kilógó vékony csuklóból ítélve.

- Kérlek, rendbe hoznád a cuccaim? – böki ki végül az én szavaimat használva, de nem számít.

Rögtön érzem, hogy az energia végigáramlik rajtam, a varázserõm kiszabadul az átok fogsága alól és egy szempillantás alatt megteszi amire kért.  Másképp is értelmezhettem volna, ami olykor jó buli, de ezzel a fiúval eddig semmi bajom nincs, még nem szolgált rá az ellenszenvemre.

- Kész. – elégedetten rámosolygok, õ pedig hátrafordul a radiátor irányába és a földön heverõ többi felé. A könyvek és a füzetek, de még a táskája is száraz és tiszta, ha a nedvességen kívül volt még valami bajuk akkor az is rendbe jött. Mintha teljesen ujjak lennének.

- Ez tényleg mûködik… - suttogja maga elé, ahogy felemeli az egyik füzetét. – Köszönöm! – mosolyog rám, én pedig csak biccentek.

Majd megköszönheted máskor, és máshogyan.

Csendben figyelem, ahogy összeszedi a tökéletes állapotú könyveit, néha hátrapillant, mintha csak azt nézné, hogy itt vagyok-e még, de én ugyan nem megyek sehová. Ha jól sejtem holnap úgy is suliba kell mennie szóval kimozdulhatok. Végre!

Felkelek, még anyu elõtt, hogy megcsináljam a reggelit. Mindig ilyen a rutin, õ késõ estig dolgozik, én korántól délutánig suliban vagyok. Viszont õ pihenhet… Szokásos, megfõzöm a tojásokat, megcsinálom a szendvicseket, a legjobb képességeim szerint. Dünnyögve nézem át reggeli közben a leckém, elõkészítem a papírokat… Ma épp ráérek reggel, mielõtt suliba megyek, ma szabadnapom van… megfõzöm a teát, és jókedvvel, kialudva vágok neki a tömegközlekedésnek.

Bár az iskola… összehúzom magam, lehajtott fejjel szorítom a táskám pántját, próbálok eltûnni a tömegben. Valahogy el kéne jutnom a szekrényemig, különösebb feltûnés nélkül.

Addig sikerül is, de tovább nem… ahogy nyitnám ki, valaki becsapja, kis híján az ujjaimra.

- Hello, Hutchner.

- Brody – biccentek, összébb húzva magam. Hogy szúrnak ki mindig?

- Elhoztad, amire szépen megkértelek? – nyújtja a kezét, az ujjait mozgatva. Sietve húzom le a táskám és elõásom a szépen összefogatott dolgozatot. – Jaj, király. Csúcs – vigyorog átlapozva, de bele se néz. Pedig reménykedtem, hogy legalább annyira átfutja, hogy tudja, mirõl van benne szó… - Kösz. Majd találkozunk – kacsint és elmegy, a haverja belém jön vállal, hogy nekicsap a szekrénynek. Fájdalmasan gyúrom meg a vállam.

- Szívesen – sóhajtok és elõszedem a cuccaimat, elsompolyogva órára.

Valahogy mindegyik ilyen. Beadom a saját dolgozatom, megírom a röpdolgozatot, beadom. Próbálom tartani a szintet minden ellenére, és csak abban reménykedek, hogy amint kijárom a középiskolát, elmehessek fõiskolára. Ott talán a tanárok megbecsülnek majd amiatt, amit tudok. Bár tudom, ez meglehetõsen önzõen hangzik… megdörzsölöm a homlokom.

Bár annyira vágyom, hogy az osztálytársaim ne csak a hátam mögött nevessenek rajtam, mert tudom, hogy ezt csinálják, de azt nem, hogy miért… Mit árthattam nekik?

Ebédelni se megyek ki, hozok magamnak. Még reggel csináltam, az asztalomnál ülve olvasok, ahogy eszegetek, nyugodtan beosztva. Bár olyan jó lenne, ha valaki mellém állna, hogy figyelj, gyere ebédelni…

Volt ilyenre példa, és nem lett jó vége. Jobb esetben is csak a pulóveremen köt ki a menü… Megrázom a fejem és elpakolok. Amint lehet, sietve futok a buszra, hogy minél hamarabb beérjek a munkába. Nem szeretek késni.

Nem vagyok mérges senkire, minden embernek a saját problémája a legnagyobb. Anélkül is vihetem sokra és segíthetek az embereknek, hogy másokon áttapossak vagy felemésszem magam a haragtól. Bár fáj… nem tudom, mit tettem, hogy ennyire csendben kell lennem.

Talán csak félek odamenni. Ha megpróbálnám, és befogadnának?

És ha nem?

- Jó napot, Mr Boroschewitz – köszönök a fõszakácsnak, aki mellett dolgozok. Néha a hamburgereket csinálom mellette, elrendezem a tányéron…

De ki nem viszem. Nem pincér vagyok, csak segéd, de a lényeg, hogy ahhoz képest, hogy 8 órákat dolgozok, jól megfizetik, pedig csak diákfizetést kellene adniuk. Legalább itt szerencsém van.

- Szevasz, öcsém. Kapd össze magad, a sokan vannak – néz ki az XXL szakács a konyhából, hát gyorsan átveszem a pólót, felkötöm a kötényt és a kesztyûket. Mosogatok, rendet tartok, miután zár a hely, én takarítok fel. És nem nyúlok semmihez, ami feltétlenül törékeny vagy forró, mert eleinte próbálkoztam. Nem egy pohár és tányér bánta, és a kezemen több helyen égett, fényes-varas heg maradt, a hüvelykujjam tövében, a felkaromon, a nyakamon pár csepp, ahogy felpattant az olaj. Kellemetlen… de dolgozok, Serényen, zöldséget darabolok. Legalább már odáig jutottam, hogy nem akarom lemetélni az ujjbegyeim.

Késõ este már nagyon dörgölöm a fejem, de elégedetten nézek körbe. a csillogó, felnyalt padlón, a rendbetett székeken… minden csillog-villog.

Magamra nézek: megint koszos a köpenyem. Haza kell vinnem kimosni, hogy holnap ne legyen ilyen koszos.

Bezárva a helyet emelem fel a kezem. Szitál az esõ, és hiába futok a megállóhoz, épp elmegy a busz, csak villog… sóhajtva próbálok beállni a letörött buszmegállóhoz, hogy azért ne ázzak bõrig… de belém jön egy elfoglalt férfi és kis híján térdre esek. A táskám átborul a fejemen és enged a cipzár, kezdek nagyon elkeseredni, ahogy a füzeteim az egyik pocsolyába toccsannak. Francba, gyorsan, mielõtt minden elázik!

A szél kikapja a köpenyt is a táskából, kiáltva kapok utána, de azt csak viszi a víz, szerencsére a csatorna rácsa megfogja. Na, most már biztos csupa kosz.

Ahogy nyúlnék a könyveimért, éles duda harsan, összeugrok, félrever a szívem.

- Sajnálom – emelem fel a kezem és próbálom sebesebben kikapkodni a könyveim, fél szemmel a kötényt figyelve, nehogy lecsússzon a csatornába.

- Mozogj már kölyök, nem érek rá! Nekem még fizetik a munkaidõm!

- Bocsánat uram, máris! – próbálok mentegetõzni, de összeszorul a torkom. A fenébe, nem akarom, hogy bajba kerüljenek, mert én ügyetlen vagyok… amint tudok, begyûrök mindent a táskámba és sebesen a köpeny után kapok. Csöpög belõle a víz, ezt most hova tegyem, van nálam zacskó vagy valami?

A másik sávon elsuhanó autók fénye megcsillan valamit, ahogy próbálom remegõ kézzel kifacsarni a koszos latyakot a ruhámból. A vállamra dobom a vizes ruhát és lehajolok. Ez egy fekete kõ… egy gyûrû? Valaki leejtette a gyûrûjét?

Óvatosan emelem ki a rácsok közül, körülnézve, hátha megpillanthatom azt, aki keresi, de ismét rám dudálnak.

- Héé! Tûnj már az útból, kisfiam!

Reflexbõl a zsebembe gyûröm a gyûrût. Nem tudom, majd lesz vele valami, és elsietek az útból. Épp jön a másik busz, igaz, ezzel két sarkot kell gyalogolnom, de már mindegy…

XxX

Persze, ahogy kutyagoltam, felverte egy autó a vizet és térdig latyak lettem. Sóhajtva dörgölöm meg a homlokom. Egy forró zuhany, az nagyon jól esne most… kinyitom az ajtót, ledobom a vizes cipõm a radiátor alá, hogy kicsit kiszáradjon. Holnap ha vizes lesz, elég kellemetlen lenne.

- Szia anya – köszönök be. Épp a haját fonja le, hogy el tudjon menni dolgozni, én pedig csöpögve veszem be magam a kicsi szobámba, levéve a kabátom. Ahogy felakasztanám, kiesik a kezembõl és valami halk kattogás közepette kiesik belõle.
Ó…

A gyûrû.

- Tényleg, errõl el is feledkeztem – dünnyögök, megfogva, felemelem.

- Andy, elmentem – szól be anya és nyom egy puszit a fejemre. Csinos, jól fest – A kaja a pulton van.

- Szia anya, és köszi – szólok utána, és beletúrva a nedves tincseimbe rogyok le a székemre. Le kéne vetkõznöm, mert kezdek fázni…

Összehúzva a szemöldököm nézegetem a gyûrût. Valaki nagyon keresheti, igazán szép darab. Milyen ódon minta, de a súlya alapján lehet, hogy tiszta ezüst. Az érdekes lenne.
Micsoda kõ… fekete?

Picit megfújom, hogy eltûnjön róla a por és a sár, de meg se moccan. A hüvelykemmel megdörzsölgetem, hátha, és milyen szépen csillog… anyának nagyon fog tetszeni, szerintem szívesen hordaná.

El kell kapnom az ujjam, mert annyira forró lesz, hogy megsüt, a gyûrû pattogva gurul le az asztalról. Mintha mellkason vágnának, sötét füst bodorog elõ és meglepett kiáltással pattanok fel, a szék hangosan csattan a földön, én pedig kis híján az ágyra esek hátrálás közben.

- De hiányzott már – kattan két cipõsarok a vékony szõnyegen, hozzá tartozva egy fekete nadrágos láb, egy mellkas, egy széles váll és egy fej… Elkerekedett szemmel, levegõ után kapkodva tapadok a falra, felnézve, Mi a fene folyik itt?! – Határozottan jobb az elõzõnél.

Lassan oldalra nyúlok, hogy elkapjam a kilincset és az esõ ellenére is kifussak a világból is, amikor kattan. Megdöbbenve kapom el a kezem. Nincs is kulcs a szobámhoz! Retesz sincs benne!

- Ne siess úgy, még el sem mondtam a szabályokat – vigyorog, zsebre dugott kézzel körbefordul. Én… ez mi ez az egész? – Elõször is semmi közöm a dzsinnekhez, szóval a három kívánságos badarságot el is felejtheted, oké?

- Te… - kapkodok levegõ után – te…

- A gyûrû szelleme vagyok, a nevem Daron – széttárja a kezét, színpadiasan meghajol, mint egy ízig-vérig arisztokrata – Parancsolj velem, gazdám.

Tessék…? Csak eltátom a szám, próbálok mondani valamit, de igazából, semmi ötletem. Ez… bizarr. Biztos beütöttem a fejem. Ez… ilyen csak a mesékben van, szellemek, dzsinnek és kívánságok nincsenek. Vagy elaludtam. Jobb, mint az a feltételezés, hogy elütött az autó és kómában vagyok.

- Most te jössz, gazdám, hogy szólítsalak? – noszogat. Egyszerûen… nem jön ki hang a torkomon.

- Én… a nevem Andy. Andy… Hutchner. te… a gyûrûbõl jöttél elõ? – szakad ki belõlem.

- Onnan. És megköszönném, ha pár napig nem is próbálnál visszazárni, mert morcos leszek. Végre levegõ! – járkál körbe.

Annyira… elegáns és menõ. Megdöbbenve nézem a hosszú füleit, a mellkasán látszó fekete mintát.

- Jöhetnek a szabályok?

- Szabályok? – nyelek egyet. Azt hiszem, csak képzelem az egészet. Biztos elaludtam. Késõ van már.

- Igen, gazdám. Nagy hatalmam van, de van néhány dolog, pontosabban öt pont, amit nem tudok megtenni. És egy hatodik kiegészítésképp, amit a közös békénk érdekében nem árt betartani.

Miért jön közelebb, ne jöjjön közelebb! Sikítani tudnék, hogyha a maradék büszkeség nem némítana meg, a torkomra forrasztva a szót.

- Nyugi, nem bántalak – vigyorog, de a kezét felemeli és lassan felém nyúl, én pedig már nem tudok hátrébb nyomódni, a fejem már így is fáj a fal miatt… zihálva akad el a levegõm, pislogni is elfelejtek, úgy figyelem, mit csinál. – Szóval, a szabályok gazdám: nem támaszthatok fel holtakat, nem vihetlek vissza a múltba és nem másíthatok rajta, nem kívánhatok, hogy vigyelek a jövõbe, mert nem lehet. És nem kérheted, hogy tegyek kárt benned. Tudom, hülye szabály – sóhajt drámaian – de ha valakire rájön az öngyilkossági roham… az ötödik pedig – markolja fel a gyûrût a földrõl és elkapva a kezem húzza a bal kezem gyûrûsujjára. Megdöbbenve nézem, hogy a gyûrû, amit a tenyeremben tartva nagynak, férfiméretnek tippeltem, rám mindenesetre, biztos túl nagynak, tökéletesen illik az ujjamra, nem szorít. Tökéletes. – ne vedd le ezt a gyûrût. Ó, és a béketûrés kedvéért… soha, semmilyen körülmények között ne nézz mexikói sorozatot. Allergiás vagyok rájuk. Van kérdésed, gazdám?

Lassan pislogok, rá, aztán a kezemen levõ gyûrûre nézek. Ez még mindig túl hihetetlen. Nem akarok megszólalni, butaságot mondanék! Õ annyira… máshogy néz ki. Nem földinek, inkább mint valami gyönyörû modell vagy színész.

- Én… nem is tudom – akad el a hangom. - Ez… ez most komoly? – nézek rá megdöbbenve. Megrántja a vállát.

- Úgy nézek ki, mint aki vicces kedvében van?

- Nem tudom – dünnyögök zavartan. Nem igazán tudom, most mit kellene csinálni. – Sajnálom, de… nem hiszem, hogy én lennék a megfelelõ ember – vörösödök el nyakig zavarban. Még hogy én adjak utasításokat neki? Komolyan? Milyen jogon ugráltatnék bárkit is? Pláne õt, aki sokkal… életrevalóbb, mint bárki, akit láttam.

Nem szeretek az emberek terhére lenni. Zavartan babrálom, megérintve a gyûrût, de ahogy felnézek, olyan meglepett arcot látok… én is meglepõdök, hogy meglepõdik.

- Ezt most teljesen komolyan mondod? – döbben meg.

- Mit? – vörösödök el zavaromban.

- Most mondtam, hogy azt kívánsz, amit akarsz. Teljesítem.

- É-értem… csak… Tényleg nem kell fáradnod – próbálok bátortalanul mosolyogni. Ez a szolgadolog olyan kellemetlen. Elneveti magát, de annyira, hogy is ül az íróasztalomhoz a székre, ami halkan megreccsen.

- Ennyire nincs szükséged semmire? – nevet. Kicsit elszontyolodva, zavartan babrálom a gyûrût, furcsa, hogy az ujjamon van.

- De, lenne… de miért tennéd meg?

Erre azért meghökken. Zavartan nézek rá, halvány mosollyal, félve vállat vonok.

- De… ha nem kívánok, csak… kérem, akkor… kérlek, ne hívj gazdának, jó? Csak… egyszerûen Andy.

Hosszú csend után végigmér, mintha egy komplett idiótát nézne.

- Teljesen át vagy ázva – jegyzi meg. Láthatóan õ se tud mit kezdeni a dologgal, van egy sejtésem, hogy ilyen szituációba még nem került.

- Ó… igen, esik az esõ és eláztam. Jesszusom, a cuccaim – ijedek meg, cuppogó farmerszárral kifutok és próbálom kiszedni a könyveim. Jaaaaj… Istenem, mindegyiknek fodros a széle… pedig olyan nehéz volt megvenni õket. Elkámpicsorodva lapozom át õket óvatosan. A füzeteim… szerencsére nem mosódott el benne az írás. Még jó, hogy laptopom nincs. Tévénk sincs, inkább olvasunk. Tanulok… nem is igazán telne rá és semmi hasznos nincs benne.

A lakás kicsi, kopott, de nagyon tiszta. Ketten tartjuk benne… van anyunak egy pici szobája, ami le van választva a nappalinak kinevezett helyiségbõl, és az én szobám. Próbáltam rávenni többször s, hogy cseréljünk, de mindig lerázza egy homlokcsókkal, hogy én fiú vagyok és sokat kell tanulnom, nekem kell a privát tér… Kanapé, egy nagy, de kicsit kiült párna, ahol én szoktam olvasni, a földön henteregve, és könyvespolcok, szinte minden szekrény más, sok könyvvel. Kiteregetem õket, hogy megszáradjon. Hallom, hogy Daron jön utánam, körülnéz, nyugodtan, minden szemérmesség nélkül kinyitja a konyhaszekrényt, nézelõdve.

- Egyedül vagy? – hallom a hangját. Van, aminek tényleg csak a széle lett hullámos… Vajon hova tettem azt a szegény, elázott köpenyt?

- Igen. Anya dolgozni ment… reggelig haza se jön.

- Egész este egyedül leszel?

- Mindig – mosolygok. – Kérsz egy teát? – fordulok felé, mire még jobban elkerekedett aranyszínû szempárral mered rám – Nagyon finom gyümölcstea.

- Okké – biccent lassan. Amíg felteszem a vizet a gázra, kiveszek két poharat, beleszórva a teafüvet, a könyvek fölé lép és beleolvas.

- Apád is dolgozik? – megáll a kezem és szótlanul leveszem a fütyülõ teáskannát, leöntöm a teafüvet.

- Nem tudom – dünnyögök. Kezdek dideregni a vizes pólóba. El is felejtettem. – Gondolom.

- Hogy érted?

- Öt éves se voltam, amikor elment – mosolygok, letéve a kisasztalra a csészéjét, az enyémet az ujjaim közé szorítva. – Azóta se hallottunk róla. És te? Hogy kerültél ebbe a… helyzetbe?

A csend az õrületbe tud kergetni, fõleg ha megmozdulni sem tudok. A gyûrûm(kép) obszidiánja nem elég tágas ahhoz, hogy akár csak megmoccanjak és ez azt hiszem így van már tizenöt éve és pár hónapja. Egy üvegvitrinbe zárva a polcon, ahol senki sem érhet a gyûrûhöz, így lehetetlen, hogy bárki is az új gazdám lehessen, aki besétál a boltba. Egy lepukkant régiségboltba.

Néha azzal nyugtatom magam, hogy rosszabb is lehetne, de ahogy az óra délután hármat üt és megjelenik az a vén szipirtyó, már nem biztos, hogy így gondolom.

Ó, könyörgöm csak ezt ne! Kezdõdik a kínzás, ami a hétköznap minden napján jelen van. A neve pedig Rosalinda.

Mikor meghallom a fõcímdalt, legszívesebben ordítva szedném darabokra azt a vénasszonyt, de nem tudok megmozdulni. Hallgatnom kell, legfeljebb annyit tehetek, hogy behunyom a szemem és nem nézem. Utálom!

Ha akkor jelen vagyok, istenemre mondom halálos átkot küldök arra, aki a telenovellát kitalálta.

A vérnyomás az egekben lehet, ahogy több és több megy le a filmbõl és még csak egy füldugót sem varázsolhatok elõ, mert a gyûrû belsejében nincs mágiám. Csak az kéne, hogy vegyenek ki ebbõl az átkozott dobozból és egy nézelõdõ megérintse a követ.

Tizenöt éve volt utoljára gazdám, szerencsétlenségemre elütötte egy autó, a gyûrûmet pedig betették a nagymamája régiségboltjába, ahonnan persze senki sem veszi meg. Egy ilyen gyûrût mindenki bóvlinak nézne, mert ha ekkora kõ van benne, és igazi lenne, akkor inkább ékszerboltban lenne a helye.

Körülnézek a koszos, poros helyiségben, ahol halomban állnak a vackok, a régi órák, angyalkás szobrok, csillárok, lámpák, zene és ékszerdobozok, gramafon… egy csomó kacat.

A tévé és a reklámok legalább arra jók, hogy itt csücsülve ne maradjak vissza a fejlõdéssel, így tudom tartani a lépést. Reményeim szerint ez a boszorkány nemsokára meghal, és elvisznek innen valahová, ahol valaki lesz olyan szerencsés és megfogja a gyûrûm.

Megkönnyebbülten sóhajtok mikor vége a filmnek, de nincs olyan szerencsém, hogy megússzam, mert a reklám után jön a másik borzadály: Esmeralda.

Ha tudnék hányni, már megtettem volna és ezt minden hazugság nélkül állítom, végül is nem hazudhatok. Annyira nem õrülten meg, hogy még egyszer elviseljem azt a huszonnégy óráig tartó kínt. Egyszer szegtem meg ezt a szabályt, de többé, ha belegebedek sem hazudok.

Figyelem az öregasszony bicegését, amennyi bogyót szed nem sok idõt jósolok már neki. Szívesen meggyorsítanám a haldoklását - ha kiengedne - egy jó kis rontással, ami miatt pár nap alatt elsorvadna, de nem tehetem.

Egy elf varázsló, aki egy gyûrûbe zárva tengeti az életét megfosztva a mágiától. Szánalmas. Ki akarok szabadulni végre.

Unatkozom, itt ebben a porfészekben semmi szórakozásom nincs. Sem emberek, sem finomságok, sem fiúcskák, de még csak levegõ sincs. Mit nem adnék egy finom csókért vagy legalább az illatokért! Mert jelenleg még az illatokat sem érzem. Tulajdonképpen csak látok és hallok, de nem tudok mozogni, beszélni… semmit.

És aztán kezdõdik a harmadik menet, a harmadik undorító, nyálas, ömlengõs sorozat. Izaura, rabszolgasors.

Ennyi kínt még én sem érdemlek! Szétrobban a fejem, ha még egyszer azt mondja valaki, hogy „Nem tudok nélküled élni!”

Ha tényleg valóság lenne az, amit ott elõadnak, akkor szépen megmondanám a csajnak, hogy varázsoljon elõ a gyûrûbõl és a pasi a lába nyomát és megnyalja majd. Már ha tudnék beszélni jelenleg.

Aztán ennek is vége. Péntek van, hétvégén pedig zárva a bolt.

Vagyis két napig ülhetek csendben a sötétben…

***

Hétfõ. Az óra szerint reggel fél tíz. Az a vén szatyor sosem késik.

Most vagy szabadságot vett ki, vagy feldobta a talpát végre, vagy összeszedett valami nyavalyát és az ágyat nyomja.

Az idiótának csak be kéne jönnie, kiengednie innen és azt kívánnia, hogy gyógyítsam meg. Sajnálatos mód a gazdámat nem ölhetem meg, de ha õ kíván, akkor azt én értelmezem.

Én meggyógyítom, ha kéri, de az nem garantálja, hogy nem hal meg mondjuk egy szívrohamban. Technikailag nem én okoznám, de ha egy ilyen idõs szervezetet újra fiatalos mozgásba lendítek, az öreg szervek attól még öregek maradnak és ez a tempó túl nagy teher lenne a vénséges szívének és puff.

Vagy ha azt kívánná, hogy legyen örökké egészséges. Egy élõ, de nem lélegzõ viaszszobor, aki soha többé nem szenved semmilyen kórságtól.

De sajnos nem vesz ki a vitrinbõl soha.

***

Csütörtök.

Az üzlet még mindig zárva van, az öregasszony sehol. Kintrõl viszont szokatlan zajok hallatszanak be, majd pár perc múlva két férfi jelenik meg az ajtóban. Felhúzzák a redõnyöket, a fény elönti a boltot.

- Apám ezt a patkánylyukat egy év lesz kivakarni! - mondja az egyik a helyiségre nézve.

- Akkor lássunk hozzá öreg, mert én még ma végezni akarok itt.

Mi folyik itt? Hozzák a dobozokat és mindent elkezdenek belepakolni, a nagyobb tárgyakat is kiviszik valahová.

- Azon sem csodálkoznék, ha azt a vénasszonyt itt találják meg, miközben oszlik. Honnan a francból szedett össze ennyi kacatot?

Ezek szerint tényleg meghalt. Hála az égnek!

Akkor ezek most a költöztetõk lesznek. A bökkenõ csak annyi, hogy a vénségnek nem voltak rokonai. Akkor valahová besuvasztják a cuccát… fenébe…

Ahogy pakolnak egyre közelebb érnek a vitrinhez és az egyik pasas ki is szúrja a gyûrûmet a sok közül.

- Hé, nézd már! Akkora kõ van benne, mint az ujjam! – odaállnak a vitrin elé és nézegetik.

Csak vedd már ki és érj hozzá!

- Hülye, ezek csak vackok. Értéktelen bóvli és legalább száz éves. Kinek kéne egy ilyen kacat?!

Ötszáz éves, te nyomorult, és többet ér, mint az életed.

- És ha értékes?

- A fenét. Festett üveg. Pakoljunk már!

Folytatják, és sorban kirámolják a vitrineket, majd mikor eljutnak az enyémhez, az érdektelenebb férfi, rácsapja a fedelet a díszdobozra, szóval már látni sem látom. Érzem a koppanást, a mozgást, biztos betettek egy dobozba a többi cuccal.

Pár perc telik így, az autók zúgását hallom, vagy odakint lehetek valami út mellett. Egyszer csak kinyílik a doboz fedele és annak a ronda borostás hapsinak a pofája jelenik meg a résen. Kiemeli a gyûrût a dobozból és várom, hogy megfogja a követ, de ekkor kirepül a kezébõl és nagyokat pattogva a gurulva az úton végzem. Egy levezetõ nyílás rácsán ami a csatornába vezet. Ó, hogy az a…!

Autók zúgnak el fölöttem, de szerencsémre a kõ nagyobb mintsem átférjen a nyíláson, így nem fog a csatornába pottyanni.

Azzal telnek az órák, hogy figyelem a felettem elzúgó autókat, buszokat, bicikliket és néhány ember is rám tapos, de mivel egyik sem hajlandó a lába elé nézni, nem látják meg a gyûrût.

Már komolyan kezd elegem lenni, mikor megváltozik a kép. Nem egy autó parkolt fölöttem, hanem valaki valamit rám ejtett.

Az autók csikorogva fékeznek, dudaszó hangzik és egy másik kis hang a közelembõl.

- Sajnálom… bocsánat, egy pillanat és összeszedem!

Éles, sípoló dudaszó. – Mozogj már kölyök, nem érek rá. Nekem még fizetik a munkaidõm! – kiabál egy rekedt hang.

- Bocsánat uram, máris…

Eltûnik az a valami ami eltakart, de még mindig árnyékban vagyok, viszont jelenleg egy szürke anyagot és egy nyakat látok.

Hirtelen emelkedem el a földtõl, ha meg tudnék mozdulni most vigyorognék. Ez az! Végre valakinek csak szemet szúrt egy bazinagy gyûrû!

- Hé! Tûnj már az útból kisfiam! – újabb tülkölés, mire elnyel a sötétség.

Egy apró résen át érkezik némi fény és ha jól vettem ki az irányból, ez a valaki zsebre rakott. Pompás, de elõször megfoghatta volna a követ!

Türelmesen várok, ha már nem tehetek mást, de még egy jó darabig mozgásban van, és mintha megfeledkezett volna rólam. Hahh…

Ajtó csapódása, majd egy újabb nyitódik. Zajok, koppanások, nyikorgás, ropogás, majd az az anyag amiben benne vagyok hirtelen nagyon mozogni kezd és már megint koppan a gyûrû a földön.

- Tényleg, errõl el is feledkeztem.

Na ne mond…

- Andy, elmentem. A kaja a pulton van! – kiabál egy nõ.

- Szia anya és köszi! – kiált vissza az, aki a kezében tartja a gyûrût.

Végre szembefordít az arcával így láthatom is a leendõ gazdám. Bár kissé homályos a kép, nyilván a kosz miatt, ami rám ragadt, de a birtokosom egy fiú. Érdekes kinézete van, a szemei legalább olyan feketék, mint az obszidián kõ a gyûrûmön.

Sápadt, kissé gyûrött arc, de egész csinos. Fekete haj, a bõre pedig sápadt. Tetszik.

Ha nem tudnám, hogy az emberek világában nem él vámpír, akkor azt mondanám, hogy õ egy közülük. Érdekes, és feltérképezetlen terület.

Tisztulni látszik a kép, ahogy ráfúj a gyûrûre, majd mikor a kosz nem tûnik el felemeli a kezét és a vékony ujjával törli meg a gyûrût.

Abban a pillanatba érzem, hogy az energiám kiáramlik a kõbõl, mint egy forró fuvallat, ami újra életre kelt. Eldobja a gyûrût, de most ez már nem számít, mert elõhívott végre. Átjár az elégedettség, a várakozás, hogy újra érezhetem az élet lüktetését az illatokat…

A lábam a talajt éri ahogy testet öltök és végre magamba szívhatom a levegõt.

- De hiányzott már. – sóhajtom élvetegen, majd körülpillantok, hogy hol a fiú.

A szemei szinte kistányérméretûre kerekednek, ahogy a falhoz lapulva bámul rám. Nem túl magas, nálam mindenképp alacsonyabb és elég vékonyka. Tökéletes… szeretem a vékony és csinos fiúkat.

- Határozottan jobb az elõzõnél. – mormogom halvány mosollyal végigpillantva rajta.

A keze a falon tapogatózik a kilincs után, de egy egyszerû csettintéssel ráordítom a nem létezõ kulcsot.

- Ne siess úgy, még el sem mondtam a szabályokat. Elõször is semmi közöm nincs a dzsinnekhez, szóval a három kívánságos badarságot el is felejtheted oké? – jobb tisztázni, utálom, ha mesefigurának néznek.

- Te… te…

Igaz is. Már el is felejtettem, hogy mindig így indul a dolog. Bemutatkozás.

- A gyûrû szelleme vagyok, a nevem Daron. – színpadiasan meghajolok, élveteg mosollyal figyelem az arcát. – Parancsolj velem gazdám.

Õt nem olyannak nézem, aki az megparancsolná, hogy elégítsem ki, de lehet, hogy megteszem neki kérés nélkül is.

Még mindig a falhoz lapul. Felsóhajtok és körülnézek a szobában. Kékes falak, kissé kopott bútorok. Nem nagy luxus, de ez általában gyorsan megváltozik, ha én is képbe kerülök.

- Most te jössz gazdám, hogy szólítsalak?

Tátog párat, mialatt a tekintetem az ajkaira villan, ahol van néhány kisebb seb. Harapós csók?

- Én… a nevem Andy. Andy… Hutchner. – böki ki nagy nehezen. – Te… a gyûrûbõl… jöttél elõ?

- Onnan. És megköszönném, ha pár napig nem is próbálnál visszazárni, mert morcos leszek. Végre levegõ! – körbejárom a szobát, már csak azt is élvezem, hogy mozoghatok végre. Kinézek az ablakon, de csak egy másik betonfalat látok. Nem túl felemelõ.

- Jöhetnek a szabályok? – kérdezem kinyújtózva.

- Szabályok? – kérdez vissza, de legalább már nem úgy bámul rám, mint aki menten összeesik.

- Igen gazdám… nagy hatalmam van, de van néhány dolog, pontosabban öt pont, amit nem tudok megtenni. És egy hatodik kiegészítésképp, amit a közös békénk érdekében nem árt betartani. – a szabályokat el kell mondanom, mert muszáj és kész.

Közelebb megyek hozzá, hogy szemügyre vegyem.

Ismét a falhoz lapul, mikor alig harminc centire megállok elõtte.

- Nyugi nem bántalak. – nem is tudnám, mert a gazdám. Fizikai képtelenség, még csak megütni sem tudnám. Ha a gazdámhoz agresszíven közeledem olyan mintha védõburok lenne körülötte. A simogatást viszont nem gátolja…

Odahajolok és egy hajtincsét felemelve beszívom a levegõt. Olyan illata van, mint… egy könyvnek. Nem olyan dohos régi… hanem mint egy frissen nyomtatott könyvnek amit leveszek a polcról. Valami olyan helyen járhatott.

A meleg lehelete pont a nyakamat cirógatja, szinte hallom a heves szívverését…

Ellépek tõle, hogy ne kísértsen meg még jobban már az elsõ találkozáskor, majd késõbb.

- Szóval, a szabályok gazdám: nem támaszthatok fel holtakat, nem vihetlek vissza a múltba és nem is másíthatok rajta, nem kívánhatod, hogy vigyelek a jövõbe, mert nem lehet, nem kérheted, hogy tegyek kárt benned. Tudom, hülye szabály, de ha valakire rájön az öngyilkossági roham… Az ötödik pedig – felveszem a földrõl a gyûrûmet és felemelve a kezét ráhúzom az ujjára – Ne vedd le ezt a gyûrût.

Tulajdonképpen senki sem tudja lehúzni az ujjáról, mert olya mintha hozzánõtt volna. Õ le tudja venni, de jobb ha ott van, mert így bárhol megtalálnám ha kell. Nem mintha amúgy ne lennék majd folyton mellette.

- Ó és a béketûrés kedvéért… soha, semmilyen körülmények között ne nézz mexikói sorozatot. Allergiás vagyok rájuk. – mondom halál komoly arccal, de mikor megszeppen a sápadt szépség, inkább elõveszem a „szebbik arcom” és rámosolygok.

- Van kérdésed gazdám?